Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Jegenyék a szélben
Keletkezés ideje
1921
Fejezet
7
Bekezdés
1176
Mondat
3196
Szó
34598
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
V.
Szelíd szél hárfázott s a jegenyék halkan bólongattak a fejükkel.
Tarján László a temetődombon heverészett, hanyatt.
Ebédre haza se nézett, pedig azóta négyszer átkutatták utána a falut.
Felhők mentek az égen s a Tarján László gondolatai is kergették egymást, mint a felhők, melyek az ismeretlenből kerekednek útra s az ismeretlenben vesznek el ismét.
Vagy tizedszer tért vissza már a keresztapjára, aki ma reggel előfogta és azt mondta neki négyszemközt:
- Fiam, megmondtam neked, amikor idejöttél, hogy meg ne próbálj keseríteni egyszer, mert akkor rossz barátok leszünk...
Sejtette Tarján, mi búsítja a nemzetes urat, de nem szólt reá semmit, csak sarkonfordult.
Most aztán töprenghetett magában.
Szinte bánni kezdte, hogy tegnapelőtt nem így felelt Marcsának: "nézd, hugocskám, mégis jobb lesz, ha feleségül mégy a szolgabíróhoz.
Ő rendes ember, te okos leány vagy s az édesapád is alighanem így akarja ..."
De akkor eszébejutott, hogy a jegyzőné is így akarja s egyszerre vérbeborult a feje.
S megint csak Marcsára gondolt vissza: "bár lennél olyan te is, mint az édesapád volt, akkor lennék csak rád igazán büszke ! "
Megint látta a lány könyörgő arcát s így szólt magában: "holnap elmegyek a mulatságra, holnapután megkérem a kezét ..."
A nemzetes úrral persze valószínűen nehézségek lesznek, de Tarján László föltette magában, tegnapelőtt még, hogy bármit felel majd a nemzetes úr, most már azért is magával fogja vinni Marcsát.
S végleg megállapodván magával, ismét Drabikra tért vissza, a keserű és lázító szavaira.
" Megcsináljuk, Menyuskám, megcsináljuk, - suttogta, - nem fogsz csalódni bennem.
Ugyan mit is kezdhetnék egyebet ?"
S ahogy ott hevert és ahogy elnézte a szünetlenül hajlongó jegenyéket , engesztelődés szállta meg a lelkét, de aztán, ahogy elhallgatta a jegenyék zugását, dac és keserűség gyűlt föl benne.
Mert a jegenyék borús orgonakórusára - fakóra vedlett emlékein át - egyszerre csak feltünt előtte az édesapja, ahogy bomlott lélekkel vánszoroghatott már a jegenyék alatt s Tarján László érezte , hogy könny szivárog a halántékán.
Mert mit jelentenek nekünk ezek a jegenyefák!
Állnak-álldogálnak a szerencsétlen Felvidéken: kettősrendben az udvarházak romfalai táján, állnak a faluvégen és a girhes kertecskék mögött, néhol csak egy-kettő a dombok tetején, mint a távolba ügyelő tilalomfák.
Állnak-álldogálnak s ha az Erdős-Kárpátok felől gyeplőt ereszt az őszi szél, olyan titokzatosan zúgnak, hogy zúgásuktól könny fut az ember szemébe, különösen ha már messzire sodródva el onnét s csak az éjszakák csöndjén keresztül kísértgeti ez a riasztó zúgás.
Mennyi emlék és honvágy rohan meg e kísérteti zúgásra!
E gyász-színű fák alól nézhetett el az Alföld felé valamikor előszáguldói élén Laborc vezér, mialatt a karaván Munkács dombjain áldozhatott még Hadurnak.
E fák alatt vonulhatott el az a magyar király, aki hatvanezer vitézével indult farsangi mulatságra Kiev felé.
Sokkal később e fák kísérték szemmel vándorútja jódarabját annak a Bálint kollegánknak, aki félig - se - józan fejjel adta magát a dunckai keserves állapotnak, miközben csizmája nyomát véglegesen befújta a tél.
Erre vonultak át Bocskay kálvinistái , midőn igen régen fegyvert fogtak rongyos hazájukért.
Mennyi keserves emlék !
Talán éppen e jegenyefák alól nézett vissza utoljára a káromkodó Bercsényi , mialatt sírvafakadt, mert akkorára - lénung híján - minden katonája szétzüllött az öregnek.
S e jegenyék zúgására még ma is fel-felsóhajt nem egy öreg ember : " hej, mikor még Kossuth Lajos verbunkolta itt a tótokat !"
S decemberi estéken , midőn felhők hátán ugrál a hold s odakint nyögnek a jegenyék, a rusnyák menyecske ijesztgetni kezdi a bölcsőbeli kis rusnyákot: "aludj fiacskám, aludj , mert ha rossz leszel, kurucok zörgetnek be az ablakon ..."
Minden-minden elpusztult azóta!
Először egy sötét és lenézett faj kezdett ereszkedni a hegyeken át, észak jobbfeléről s irtani kezdte a népet.
Később egy másik gyűlölt faj kezdett ereszkedni a hegyeken át, észak balfeléről s földönfutókká tette az urakat.
Ma csend és némaság ül a futódombokon, a patakok bokraiban, az udvarházak kertösvényein, az erdők szögleteiben s a fehér országutakon.
Ma már csak a jegenyék mernek beszélni szabadon és lázító zúgással: "gondoljatok reánk ! mindig készüljetek !"
Hogyne hajtanók le hát a fejünket, ha a szelek hátán üzengető jegenyefák jutnak az eszünkbe!
Tarján László is végiggondolta mindezt, hozzátette még az apja siratatlan emlékét s ekkor érezte először, hogy könny fut le a halántékán.
Megtörölte a szemét: nem volt szabad érzékenykednie.
Aztán hirtelen felült, mert neszt hallott a háta mögött.
Drabik volt.
Az erdő felől jött mezitláb, cipőjét a jobbkezében hozta, a nadrágszíján pedig egy halott varnyú csüngött, mint az őserdők indiánfőnökén a fehérember skalpja.
Szó nélkül leheveredett Tarján mellé s hasát a napocskának vetette ki.
Így szólt:
- Azért vagyok mezítláb, mert így jobban meg tudom közelíteni a madarakat .
Ezidőszerint olyan prakszisra tettem már szert, hogy az első kődobásra biztos egy varnyú.
Ma este ugyanis varnyúlevest vacsorázok.
Nyár elején bibictojás után szoktam mezgerélni, mely érceshangzást kölcsönöz a hangszálaknak s tisztító hatással van a fejre is, nálam azonban a döntő szempont mindenesetre az a ténykörülmény, hogy a hatvan krajcár bérből a legfantasztikusabb beosztás mellett sem birok kijönni.
Tarján hallgatott.
- Oszt megjegyezted-é magadnak öcsém, amiket három napja meséltem neked?
- Meg.
Drabik meg volt elégedve:
- Helyes a szólam.
A második tervem, melyet azóta főztem ki, így hangzik: Marcsát mégis muszáj megkérned, mert asszony kell a házhoz, különben elcsúsznál magad is, olyan még-egy feleséget pedig úgysem kapsz.
Ezáltal mellesleg megpukkad a szolgabíró s fejgörcsei lesznek édes közanyánknak.
- S az öreg? - vetette föl a fejét Tarján.
- Csak hidegvér, öcsém, - nyugtatta meg Drabik.
- Bizd a fejleményeket énrám, a pót-édesapádra, mert eddig klappol minden, szórul-szóra úgy, ahogy azt kifőzte magában Drabik.
Drabikot úgyis ebrudon fogják kihányni, de ez egyelőre alig érdekli Drabik Menyust.
Tehát fejleszteni a gőzt, mert a robbantáshoz feszítőerő kivántatik.
S még egyszer mondom, fiú, hogy Drabik Menyus mindig hozzád fog sietni, hogy felbiztasson.
Megértettük egymást?
- Meg.
S tovább-heverésztek ketten.
Drabik kihúzta az ingealját s csupasz hassal fordult a napnak, azt állítván, hogy a verőfény jót tesz a púpjának.
- Holnap pedig ki a piacra, gyerek!
Drabik Menyus maga is talpat köszörül a tánc elé, legalább jól kiugrálja magát, mielőtt véglegesen kirúgná a szolgabíró.
Mert ki fogja rúgni a napibéresi illetmények megvonásával.
Hogy nem?
Csak kevés türelmet!
Holnap tehát feszíteni a kötelet és tekerd ki a nyakát annak a monoklisnak, a muriban úgyis ott lesz minden épkézláb-ember.
Annál többen röhögnek majd azon a vízesnyolcason.
S Drabik Menyus valóban talpat köszörült mégegyszer a tánc elé, mielőtt elérte volna teljes romlása.
Másnap Szent-István volt, a faluban búcsú, melyre Máriás-zászlók alatt vonult fel a környékbeli nép, Drabik Menyus meg gálába vágta magát, rozmaring-szálat tett a kalapjához s mindjárt ebédután nekivágott a fürdőnek, egymagában és gyalogszerrel.
Ki emlékszik még vissza ezekre a vidéki batyusbálokra?
Az erdő ünnepi csöndben figyelget ezen a napon, a fürdő kuglizóját már előzően kisepertette és meglocsoltatta Bujdosó Péter grófi kasznár, ő maga viszont úgy érkezik meg legelsőnek, mintha legalább is a gróf parádéskocsisa lenne: szűk magyarnadrágban, pitykés mellényben, árvalányhajjal a kalap mellett, ráncos csizmában, sarkantyúval...
S jönnek-jönnek a vidéki intelligencia számottevő családjai: itt van a cékei tiszteletes úr feleségestül, eladólányostul, az iharosi patikussegéd, akit Eláll Jóskának becézgetnek, mivelhogy eláll a füle s ő az, aki könyv nélkül fujja az összes fővárosi operettkeringőket, minekfolytán csaknem utánahal az iharosi postamester három lánya közül a középső.
Kocsi és szekér egymásután fordul be az erdei úton: megjönnek Baloghék is három hintón, a nemzetes úrnak ki van viaszkolva a bajusza, nehéz aranylánc sárgállik a pocakján, úgy parolázgat sógorral, komával.
Itt van immár Koczák János is , monoklit nyomott jobbszemére a pernahajder s elsősorban e kerek üveglappal szédítgeti az erdőmérnök barnaszemű lányát, a Lizácskát.
Balogh Marcsa körül öten is forgolódnak, egyszer aztán a karját nyujtja neki Kende s bevezeti a táncterembe.
Derű és jókedv ilyenkor minden.
A segédjegyző azzal kelt például feltűnést, hogy kájzert húzott a tulipánnal hímzett mellénye fölé, még a gyepen is asztalok vannak, roskadásig borral és polenai vizzel.
S mialatt az ifjúság több tagja nemes vetélkedésre kél a kuglipályán, Suhajda szaporán nyakalgat Szatócs Endrével, a vármegyei litográfiai iroda másodaligazgatójával s közbe-közbe egymásra hunyorgatnak: - hát arra a kalandra emlékszel -e, testvér !
Pedig jólélekkel mondhatom, hogy sem Szatócsnak, sem Suhajdának soha, de soha , semmi névennevezendő kalandja nem volt, aminthogy nem is lehetett két ilyen száraz dohányzacskónak, ahogy Szatócs nevezgette sajátmagát.
S a teremben kigyulnak ezalatt a kék, zöld és vörös lampionok, Bujdosó Péter összecsattantja a tenyerét, mert ma ő a diktátor s a mamák és nagynénik, kik a falak mentén elhelyezett lócákon foglalnak helyet, szemügyre veszik ezalatt a fiatalságot s előre kombinálgatnak.
Mert ne méltóztassanak mosolyogni, kérem: ebből a mai mulatságból legalább tíz-tizenkét pár fog megzavart fejjel hazatérni holnapi hajnalra s házasság lesz a szívgyöngeség vége a jövő farsangkor.
Igy volt ez mindig, így lesz ezután is.
Tarján Lászlót is hamar felfedezték, Kövérné nagytiszteletű asszony szemszögletre is vette azonnal s odahajolt a szomszédjához, mármint az iharosi postamesternéhez:
- Jóvágású gyerek.
Gondozás alá vehetnéd.
A postamesternő legyintett:
- Fenthordja az orrát.
Nincs mit kezdeni vele.
Hét óra volt, amikor Jónás Jancsi és kilenc társa rárezelt az első csárdásra .
Micsoda lelkes kavarodás tört ki rá egy pillanattal!
Bujdosó Péter kirugtatott a középre, balkezét a csipőjére helyezte, összevágta a sarkantyú taraját , félszemmel magához intette a Hangya titkárjának feleségét s attólfogva úgy verte ki a taktust, hogy a sarkantyú élével salátává metélte kilenc asszony meg kislány viganóját.
Koczák se volt rest, Lizácskát kérte föl s mialatt a leány fájdalmas boldogsággal mosolygott fel az arcába, Koczák hátraszegte a nyakát , nyeglén s hamisítatlan prepadiadallal súnyított le a kislányra.
Drabik is talpat élesített s körülpillantván a hölgyi koszorún, Suhajdánét kapta derékon:
- Szembe rózsám, ha szeretsz!
Suhajdáné úgy libegett előtte, mint egy szélben lobogó vitorla s e pillanatban oly szerelmes szemmel felejtkezett el Drabikon, hogy no.
Pedig Drabikkal poklok kínművészete volt táncolni, mert botfülű lévén az öreg, meg-megkésett egy félütemmel, minek következtében rozmaringos kalapja mindig ellenkező vonalat irt le a többi táncos fejével s ez magában is mulatságos volt.
De Drabik nem törődött most ilyen vacak részletekkel.
Ahelyett odacsapott a lábszárára , ölrekapta Gabriella asszonyt, rúgni kezdte az agyagot s elkurjantotta magát:
- Húzzad csipás, tallért adok!
Ezt a vakmerő elszólást persze már csak azért se lehetett komolyan venni, mert Drabikról tudva van, miszerint legfeljebb harminchét krajcár lehetett a zsebében.
Tarján László a dobogón állt ezalatt s elmerült a nyüzsgő emberboly felett .
Látta, hogy a szolgabíró Marcsával táncol, látta, hogy egy-két asszony odahajlik a keresztanyjához, sugdos neki valamit s a keresztanyja kedves-szerényen a fejét rázza.
" Jól van, keresztmama, gondolta magában, majd adok még én olyan lábast a szolgabírónak, hogy attól esik fejest Gabriella néni ..."
Később boszton következett, Tarján is elvegyült a teremben, de észrevette, hogy Koczák ügyesen kisurran a kijárón.
Koczák Jani azt cselekedte ezalatt, hogy hátralopózott a fák közé s a falhasadékon át lesni kezdte, miben is áll voltaképen ennek az újmódi veszett táncművészetnek a fórsza?
Ahá, megvan!
A fejet begyesen kell tartani s ha a jobblábbal széles kört irok le, a másikkal három apró figurát kell kitipegni és viceverza.
S a János-fiú mindjárt próbálgatni is kezdte a fák alatt, a félhomályban már-már úgy látszott, hogy mindjárt pedzeni fogja, mikor hirtelen megbotlott egy fagörcsben, elvágódott s egyet nyögött:
- Végem van!
Éjfél körül volt már, a hangulat mámoros, amikor Tarján kinézett az ivóba.
A füst alatt s az asztalok körül zavarosszemű alakok mondtak köszöntőt egymásra , vitázgattak vagy danolgattak.
Tarján észrevétlenül leült Koczák mögé, aki éppen Szatócs Endrével állt keserű szóharcban.
- De épp azt nem értem, Bandi bátyám, miért forszirozzák ezeket az újfajta és destruktív táncokat? - volt a Koczák kifogása.
Szatócs bort töltött és legyintett:
- Mert ostobák az emberek, öcsém.
Amikor én legény voltam, - pedig micsoda legény voltam! - még a mazurka, meg a rezgő volt divatban.
Nem kellett ahhoz semmi kunszt.
Az ember csak riszálni kezdte magát, lehetőleg egyhelyben, rázogatta a hétköznapi részét, vagyis rezgett s megvolt a rezgő.
Azóta sokat csúszott a közfelfogás.
De igyunk, kántorkám!
Mert a borban nemcsupán igazság van, hanem fluidum is.
Csont, kántor!
Tarján megsajnálta a János-fiút, hirtelen gondolt egyet s hozzáhajolt:
- Marcsa veled akar táncolni.
Koczák megfordult s égnek állt a haja, mert odakint éppen valami keringőt játszottak s azonfelül, mióta a kertben lepottyant az ágról, dobogó szívvel kerülgette Marcsát.
De Tarján megnyugtatta:
- Ne drukkolj, csárdás fog következni.
Koczák földerült:
- No, a kiskésit, ezt se vártam volna!
S Szatócshoz fordult:
- Hallottad, atyus?
Marcsa velem akar táncolni...
Tarján ezalatt fölkereste Marcsát s egy csapásra elintézte az egész ügyet.
Mikor aztán a barna zenészek rákarcoltak a csárdásra, Koczák szemérmesen kiröppent a középre s a karját nyujtotta Marcsának.
Tarján megint a dobogón állt s lelkéből gyönyörködött a János kutyakedvében.
De Tarján, késő este óta már , egészen furcsa kedvében volt s most is, valami kötekedő inger hatása alatt, a tánc leghevében csak odasugott a prímásnak:
- Bosztont.
A másik szempillantásban már végigfutottak a termen egy érzékeny keringő lágy futamai.
Tarján látta még a dobogóról, hogy Koczák, aki addig kevély fejtartással cifrázott, egyszerre megtántorodik, tátogni próbál, elpirul , ugyanakkor hebegni kezd s Marcsát az anyjához vezeti.
Tarjánnak a könnye csorgott, de észrevette azért, hogy Marcsa haraggal tekint föl rá a dobogóra .
Koczák viszont eltünt s halandó ember nem is látta ezekután.
Hajnal előtt lehetett, mikor Marcsa kihivatta Tarjánt az ivóból.
A táncteremben terítettek s jókedvű csoportok verődtek össze az asztaloknál.
Marcsa mellett Kende tréfált, szemközt meg a nemzetes asszony intézkedett.
Még valami öten-hatan bolondoztak a társaságban.
Marcsa magához ültette Tarjánt, haragos volt:
- Nem szégyelled magad, ilyen botrányt csinálni azzal a szegény Koczákkal!
Mi van veled, hogy ki sem mozdulsz az öregek mellől?
Látom, ittál.
Este óta még egy táncra se tudtál fölkérni!
Azt hiszed, nem tünt fel, hogy Kende szakadatlanul a sarkamban van?
Jaj, de szégyellem magam miattad!
Tarján, ahogy elhallgatta a leány zsörtölődését, válaszul lehajolt az asztal fölé s megcsókolta a kezét.
A leány megijedt:
- Laci, elment az eszed?
Ha tovább is neveletlenkedsz, elküldelek magamtól.
Nézd , mama is észrevette már, pedig anélkül is neheztel rád...
- Hát akkor itt helyben megkérem tőle a kezedet.
Jó lesz?
A leány most már komolyan megharagudott:
- Ne tégy nevetségessé, Laci, - s a kezét is összetette.
- Ha csak egy kicsit szeretsz, menj el tőlem.
Menj el.
Hiszen becsiptél...
Tarján persze nem ment el.
A nemzetes úr az ivóban üldögélt ezalatt a társai között s ódon betyárnótákat szedegettek elő.
A nemzetes úrnak jókedve lett volna egyébként, mindössze az tűnt föl neki, hogy Tarján este óta másoknak engedte át Marcsát, csak nem is törődött vele, ami fokról-fokra nyugtalanítani kezdte.
Mert így csak az viselkedik, aki végleg leszámolt magában, vagy aki nagyon biztosnak érzi a dolgát.
Egyszer-egyszer szemet váltott Suhajdánéval is: Gabriella asszony hasonlóképp csóválta ilyenkor a fejét.
Aztán újra dalolni kezdtek s csak akkor ocsudott fel, mikor az első pirkadásnál a cékei tiszteletes úr a táncterem felé mutatott:
- Odapislantsatok!
Mindnyájan arrafordultak.
Csak valami három-négy pár táncolt, köztük Tarján Laci is Marcsával.
Mindenki más ült vagy félkörbe állt és úgy nézte Marcsát, azaz hogy Tarján Lacit, ahogy táncolt.
De ez aztán tánc volt!
Még a nemzetes úr is , aki pedig híres volt róla, ha egyszer igazán kiperdült a középre, jóideig rajtafelejtette szemét a keresztfián s kénytelen volt azt mondani rá:
- No, nagy lókötő.
S aztán, de talán csak, hogy másra terelje kellemetlen gondolatait, ő maga vágott bele egy nótába.
Abba a régibe és szívfájdítóba, amelyik úgy kezdődik, hogy azt mondja:
Mikor megyek Lengyelország fele,
Sírva nézek kicsi hazám fele...
A többiek követték, dongóban.
De a nemzetes úrnak nem volt nyugta többet, mert odakint már csak Tarján táncolt.
Mindenki más csak őt és Marcsát nézte.
Ez persze sok volt már a nemzetes úrnak is.
Kiadta a jelszót: hazafelé!
Aki végigtáncolt valaha egy ilyen batyusbálat, tudni fogja, hogy az ilyen jelszót nem kell szószerint venni.
Mert ez nem azt jelenti, hogy most már mindenki hazamegy, egyszerűen csak a nemzetes úr megy haza, bármennyire kérlelik , marasztalják is.
A bál felenépe visszamaradt, a felét azonban a nemzetes úr viszi magával némi reggeli kvaterkára.
De a kvaterkának esetleg két további nap és éjszaka lehet a folytatása.
S előállott valami nyolc kocsi.
Az elsőbe Balogh nemzetes úr pattant föl s maga fogta a gyeplőt.
A bakra hozzáugrott Kende, literüveggel a kezében, hátúlra meg Eláll Jóska gyógyszerészsegéd kapaszkodott fel.
Heje-huja, kurjongatás meg ostorszó között fordult ki egyik bricska a másik után az erdei útra.
Az utolsó kocsik egyikére Marcsa ült föl és az édesanyját, aki feléje tartott , kedves-okosan visszafogta:
- Mamácskát Kövér néni invitálta magához.
A nemzetes asszony megfeddte:
- Okos légy, mert apa nagyon haragszik.
- Ugyan, mama! - s olyan ártatlanul nézett az anyjára, hogy a nemzetes asszony teljesen megnyugtatta magát.
De mikor a nemzetes asszony helyet foglalt a nagy tiszteletű asszonyság oldalán.
Marcsa visszalopózott a táncterembe:
- Laci, most már jöhetsz.
S utolsónak indultak el, ketten.
Előttük messze zörögtek már a többiek, az erdőn túl már felpiroslott a reggel, már közeledtek a tisztás felé, hol vén cserfák fölött kezdett bontakozni a hajnali köd, azontúl nemsokára végeszakad az erdőnek...
Marcsa hátradűlt az ülésben, fáradt szemmel vetette el magát, de belül ujjongott : " ha mindig így mehetnénk !"
Köröskörül ébredezni kezdett az erdő s Tarján Laci , ahogy a lány fölé hajolt, amikor látta így hanyattvetve magát, ahogy két karját kitárta a derengő hajnali égnek, Tarján Laci egyszerre átkapta a leányt s magához szorította.
Magához ölelte, és csókolta, ahol érte.
A leány engedte magát.
Lecsukott szemmel hanyatlott el a fiú karjaiban s egyszerre csak érezte Tarján, hogy a leány két karja is összefonódik a nyaka körül.
Mégis Tarján volt az, aki elsőnek riadt föl.
Mert mögöttük kocsizörgés hallatszott, de mire oldaltnézett volna, pontosan akkor előzött el mellettük Gabriella néni, meg Drabik.
Ez ugyan kellemetlen volt kicsit, Gabriella asszony füligvörösen nézett el fölöttük, Drabik ellenben bólingatott Tarján felé.
Ahogy aztán elzörgött előttük a kocsi, Tarján egyet káromkodott, Marcsa viszont kacagni kezdett szélesen:
- Annál jobb, Lacika!
Most már úgyis mindegy.
Legalább meg fogsz kérni, mert most már muszáj.
- És pedig a holnapi napon...
- Tévedsz Laci, - kacagott csöndesen a leány.
- Nem a holnapi napon, hanem még ma.
Mihelyt hazaértünk.
Tarján Laci intett neki, hogy ne olyan hangosan, de eszébe jutott, hogy Matyi bácsi ül a bakon s Matyi bácsi féligmeddig maga is bűnrészesnek számít.
S ahogy megint a leányhoz hajolt le, látta, hogy egészen zavaros a szeme...
Felkapta, az ölébe ültette.
Marcsa hagyta magát...
Tehetett vele, amit akart.
Mire hazaértek, otthon alig találtak már két-három vendéget.
Egy snapszocskát ittak még s aztán elfelé készült kiki.
Kende jókedvében volt, ahogy odalépett Tarjánhoz: "szervusz, pajtás.
Hallom, hogy még ma hazakészülsz ," - de ezt már gúnyosan mondta.
Marcsa feltünő melegen köszönt el a szolgabírótól: "mikor lesz szerencsénk, Pali ?"
Sejtette Tarján, hogy számításból ravaszkodik a leány, csak az tünt fel neki furcsán, miért készülne ő ma haza, amikor eszeágában sincs hazamenni.
Gabriella asszony mérgesen indult kifelé és ahogy elsuhogott Tarján mellett , elfordult a fejével.
" Pukkadj meg !" - gondolta magában a fiú s az ebédlőbe nyitott.
Senkit se talált odabent, csak Marcsa gubbasztott a dívány sarkában, a hideg kályha mellett s nagykendőbe takarózott, mintha fázott volna.
Tarján Laci hozzáült s akkor összenéztek fáradtan, szerelmesen.
A fiú magához kapta a leányt s most már a leány is visszacsókolta...
Arra rebbentek szét, hogy a nemzetes asszony jött be .
A keresztmama úgy tett, mintha semmit se látott volna s zavartan mondta:
- Gyertek át az utcai szobába.
Ideje lefeküdni.
Az utcai szobában hirtelen-reggelihez terített az egyik leány.
A nemzetes úr az asztal fején ült s szótlanul töltött a pálinkából.
- No, igyál te is, - mondta aztán Tarjánnak.
Csöndeskén maradtak mind a négyen.
A nemzetes úr alig-alig bírta fékezni magát , amikor észrevette, hogy Tarján egy pillanatra rajtafelejti kezét a Marcsa karján.
A nemzetes úr már-már oda akart vágni az asztalra, hogy: elég volt!
De akkor megelőzte Tarján.
Nyugodtan kezdte:
- Mondani akarnék valamit keresztmamának és keresztapának.
Adják ide Marcsát...
Fülcsendítő hallgatás felelt rá.
A keresztmama megijedt, Marcsa közömbösen szelt egy darabka kenyeret, a nemzetes úr pedig kedvetlenül nézett maga elé...
- Mert ha nem adják, magammal viszem, - tette hozzá éppoly nyugodtan.
A nemzetes urat annyira meglepte ez a hang, hogy először nem találta a szavát.
De aztán felugrott s öklével belevágott az asztalba:
- Hát vidd, ha veled megy!
De én sohase fogok beleegyezni!
Ne mondhassa senki , hogy én tettem szerencsétlenné a lányomat!
De rajta a válasz: menjen csak veled , úgy ahogy van, ha kedvesebb vagy neki, mint az apja!
Itt már mind a négyen álltak az asztal körül.
A nemzetes asszony a zsebkendője után nyult: "de ha szeretik egymást ..."
Marcsa összetette a kezét , halotthalványan: "apácska !"
Tarján sápadtan nézett szemben az öreggel, aki egészen elvesztette a fejét:
- Elég volt!
Napok óta figyelem, mit csinálsz, de most már azt mondom, a szentségit, elég volt!
Egy hét óta megrontottad a leányomat s úgy viselkedsz vele, hogy röhögnek rajtam az emberek!
Aki ilyenkor is csak ennyire tud vigyázni egy leány nevére, mint te, annak később se lehetne nagy becsülete az oldaladnál , mert félbolond, esztelen vagy, mint az apád volt!
Az is elverte mindenét , megölte magát, megölte az anyádat!
Azt hiszed, nem vigyáztam minden lépésedre ?
Csak komoly emberhez adom a lányomat, te pedig úgy fogsz elpusztulni, mint az a haszontalan apád!
Magából-kikelten ordított a nemzetes úr, de itt már eléje lépett Tarján is:
- Hallja -e, keresztapa!
Az én apám olyan ember volt, hogy maga... - de itt mégis elharapta, amit a szeme közé akart vágni.
- Hallja -e, keresztapa?
Ha még egyszer kiejti az édesapám nevét...
Szégyelje magát, hogy az a rongy asszony vezeti az orránál!
No, ez már sok volt a nemzetes úrnak is.
Elfult a szeme, nekiment Tarjánnak, de Marcsa odapattant a fiú elé:
- Édesapám!
Édesapám!
Gyere Lacika, gyere! - s kituszkolta a saját szobájába, de még hallották, hogy a nemzetes úr csúnyán káromkodik: "megveszett, taknyos kölyök!
Mars ki a házamból !"
Mikor együtt voltak a Marcsa szobájában, a leány az ágyára borult:
- Laci, Laci, mit csináltál!
Nem kellett volna visszafeleselni apának, mert ha ő nem egyezik bele, én sohase lehetek a feleséged.
Most menj haza, Laci, azonnal menj, de azért ne feledkezz meg rólam, mert a másé én sohase leszek.
S ha húsz esztendeig kell várni, akkor is várni foglak.
Itt a kezem, csókold meg...
Tarján egyszer arra ocsúdott fel, hogy az öreg kisházban van.
A nagymama kárörvendve fogadta:
- Látod, Tarján, megmondtam ezt előre, de úgy kell neked.
Hamar bekövetkezett , hogy nincs hova lehajtanod a fejedet.
Úgy kell neked, Tarján...
S amire másodszor is felocsúdott volna, már otthon volt, Ladomérban s két nap óta félig öntudat nélkül, ruhástól hevert az ágyon.
És ahogy először föleszmélt , Kende jutott az eszébe: "hallom, hogy még ma hazakészülsz ".
A keresztapja tehát előre megmondta a szolgabírónak s valószinüen a jegyzőnének is, hogy ki fogja tenni a szűrét...
Két napig hevert félig öntudat nélkül, ruhástól.
S két nap alatt legalább százszor benézett hozzá egyszer Horváth bácsi, a kertész, egyszer Horváth néni , mármint a felesége:
- Mi baja, Laci úrfi?
Ahogy magához tért, végigment a régi, boltozatos szobákon.
Minden-minden úgy volt, még a régi helyén, mint tíz esztendővel ezelőtt.
Horváth néni minden héten kinyitogatta egyszer az ablakok vastábláit, leporolta a bútort, Horváth bácsi meg a kertet tartotta rendben.
Tíz év óta éldegéltek így ketten s csak olyankor sóhajtottak egyet, ha a világ egy messzi tájáról levelet írt nekik az úrfi.
A két öreg minden levélnél számítgatni kezdte:
- Már huszonegy éves...
Már betöltötte a huszonötöt...
Jövőre hazagyön, biztosan hazagyön s talán asszonyt is hoz magával a házhoz...
De az úrfi egyedül és igen váratlanul toppant be.
A két öreg csak annyit tudott , hogy legutóbb Tavarnán volt látogatóban s onnan rohant haza, majdnem esze nélkül.
Horváth néni meg is jegyezte vacsora után a férje előtt:
- Igen nagy bánata lehet.
Tarján kinyittatta ezalatt az édesanyja szobáját s könny szaladt a szemére, ahogy körülnézett a tíz év óta érintetlen bútorokon.
Az asztalkán ott állt még a sokat szenvedett szelid asszony képe s mellette a Tarján Zoltán főbíró úré.
Most is úgy nézett vissza a fiára, dacos szemmel, kivetett mellel, vakmerőn, ahogy szembenállhatott valamikor a rázúdult teméntelen ellenséggel.
S Tarján Laci , ahogy elnézegette a feledhetetlen embert, csak föllélegzett magában:
- Nem fogsz csalódni bennem, édesapám...
Napokon át nem mozdult ki az apja szobájából.
Sorbavette a könyvtárát, átkutatta a főbíró úr saját munkáit s ahogy nekikdült és olyan emberekkel társalkodott , akikből por lett régen, éjszakákon át úgy érezte, hogy az édesapja gyenge , nagyon gyenge hangját véli hallani ijesztő messzeségekből: "ne felejts el , édesfiam !..."
S Tarján László órákra lehajtotta a fejét ilyenkor s a kisértetriasztó csenden át maga elé töprengett: "hallom, apám, hallom ..."
Napok óta tusakodott már így, becsukott ablak táblák mögött, lámpafénynél s csak olyankor nézett föl egy pillanatra, ha Horváth néni behozta neki az ebédet, vagy a vacsorát.
Egy alkalommal megszólította:
- Mi az ujság odakint, öreg?
Horváth néni, hogy egyszer szóhoz kapott az úrfi is, örömében csaknem elejtette a tálat:
- Semmi, Lacika.
Minálunk egyik nap olyan, mint a másik.
De mégis annyi az ujság , hogy odakint a vén Szopkó vár Lacikára.
Három nap óta már vagy tízszer volt itt , de mindig azt mondtuk neki, hogy az úrfi magával van elfoglalva, ő azért mindig visszagyött.
- Szopkó bácsi?
A bíró!
Eressze be azonnal!
S bejött Szopkó bácsi.
Mezitláb és olyan külsőben, mint egy csavargó.
Haja a vállát érte, ezer ránc verte az arcát, csak a szemében maradt meg valami a régi okos fényből.
Bejött, kalapját az ujja közt forgatva s a lámpafénynél ahogy meglátta az úrfit, térdreesett előtte s kezet csókolt neki:
- Isten oltalmazza a nagyságos úrficskát!
Tarján felállt s leültette az öreget:
- Kezet csak az asszonyoknak szabad csókolni, bíró úr...
( Azaz, mint röviden kiderült, régen nem volt már bíró Szopkó bácsi.)
- Már bírót is maguk közül tettek meg azok, nagyságos úrficska...
Sokáig, nagyon sokáig maradt az úrfinál Szopkó bácsi.
Szopkó bácsi mesélt ezalatt, egyszerű szavakkal, keserűség nélkül, de annál jobban elkeseredett Tarján László.
Megtudta, hogy minden szava igaz volt Drabik Menyusnak.
A faluból tizenhat esztendő óta kipusztultak a magukrahagyott emberek s aki ittragadt még , rabkenyéren tengődött.
A többi már a mezőkre s az erdők alá szorult ki, nyári időben éjszakákon át gugol a pásztortüzeknél s úgy virraszt a csenevész kukoricás vagy krumplitáblácska szélén, melyet uzsoraharmadba kapott meg a falvakban és síkságon terjeszkedő lengő gyászkabátos új uraitól.
S ezek a kivert emberek, hogy éjszakáknak idején elijesszék maguktól az erdei vadakat, egyik pásztortüztől furcsán elnyújtott riasztó jajszavakat ordítanak át a szomszéd pásztortüzig s lombhullató őszig ezzel a rémítő üvöltéssel van tele minden éjszaka a Verhovinán.
- Elpusztultunk volna, mint a madarak, ha nem gyön meg idejében a nagyságos úrficska, - fejezte be Szopkó.
- Hát tudnak még bizni, öreg?
Szopkó bácsi összetette a kezét:
- A nagyságos úrficska lesz most már a mi minden bizalmunk.
Mert a rusnyákok , mikor az utolsó bocskort is elnyúzták s nem tudtak kihez fordulni többet , elvesztették a hitüket is.
Pedig az nagyon szomorú, ha nem tudunk már kire számítani magunkban.
De most kezdenek bizni megint, mert tudják már az erdők alatt is, hogy itthon van a Lacika.
Isten oltalmazza, amikor egyet lép!
Jaj , úrficska, látná csak, hogy ijedeznek a faluban, mióta hazakerült!
Hát még amikor kiszagolták, hogy az úrficska bezárta magát s nem tudni, mit csinál?
Öt nap óta csak a meghótt nagyságos főbíró úrról suttognak...
- Hát emlékeznek még az édesapámra?
- Nagyon is, úrficska.
De nemcsak ők, hanem a rusnyákok is.
Éjszakánkint, ha valami úri-kocsi megy az országúton s a lovak lába csattog messzirül, a szegény éhenkórászok hitegetni szokták egymást: "hazafelé tart a pan főbíró úr, hogy megsegítsen bennünket ".
Pedig ő már nem fog hazagyönni.
De meggyött az úrficska .
Isten oltalmazza, amikor egyet lép!
- Hát, a főszolgabíróság!
Szopkó úgy tett rá, mintha legyet akarna elkapni a markával:
- Nem törődik már mivelünk az Isten se, nemhogy az urak!
Egy igazi úr volt csak , a főbíró úr.
Mert a mai urak lenézik a zsidót, de négyszemközt "így" vannak velük, - s összekulcsolta két ujját, mutatván, hogy vannak a mai urak.
- Hát a kasznárom?
Szopkó bácsi elkeseregte aztán, hogy kasznár úr rosszabb száz zsidónál.
Ő még " nem - is - úgy" van velük.
Tarján felállt s hosszú ideig fel és alájárkált egyik saroktól a másik sarokig .
Szopkó lefojtott lélekzettel figyelt minden mozdulatára.
Egyszer aztán így kezdte az úrfi:
- Hát mától kezdve más élet kezdődik itten, Szopkó bácsi.
A kasznárnak novemberben jár le a szerződése: még ma felmondok neki.
Novembertől pedig maga lesz nálam a gazda...
- Köszönöm, Lacika, - hálálkodott az öreg.
- Most pedig adja hírül az embereknek, hogy még holnap gyűljenek össze az udvaron.
Ha akad valami a magtárban, szétosztom köztük: eleget éheztek már .
Mától fogva maga intézkedik a ház körül, Szopkó bácsi.
A ladomériak közül mindenki kaphat munkát a gazdaságban.
Ugye?
Az asszonyokat és leányokat pedig terelje össze, mert nagy takarítás lesz a kastélyban és a kertben.
Később egyebet is csinálunk.
S az öreg csak a fejét lóbálgatta:
- Olyan ember lesz, mint a főbíró úr volt.
S harmadnapra, negyednapra megindult a munka s régi, tompán-elnyújtott nóták verték fel a kastély tájékát.
Tarján Laci naponkint kisétált a fenyves alá; ott feküdt a főbíró úr, meg a szelidarcú asszony s olyankor levette a kalapját.
Kint szeptemberbe fordult már, fakó lett a fák levele s Tarján Laci, ha felemelte a fejét s a fákon túl merengett a Verhovina rengetegén, a Magura zord fején, a Pietrosz havas homlokán vagy a Szinnai Kő furcsán integető sötét szikláin , feldobbant a szíve!
A kastély körül folyt-folydogált a takarítás.
Tarján többnyire magában botorkált a kertben, de néha enyhült a kedve s egy ilyen pillanatban megszólította Horváth nénit:
- No, öreg, tudja -e miért sietünk annyira!
- Nem tudom én, csak sejtegetem, - mondta szivesen Horváth néni.
- Emlékszik -e még a kis Balogh-kisasszonyra?
- Csak nem! - s összecsapta a kezét.
- Az a kedves? - s nem tudott hova lenni.
Egy szombat délután Tarján végigsétálta a falun, Szopkó bácsi társaságában .
Támadt egy kis nyüzsgés!
A csüngő oldalfürtös, piszkos emberalakok behúzódtak ablakaik mögé s onnan fürkészték ijedt arccal vagy kárörömmel az új ellenséget .
Szopkó bácsi szóval tartotta ezalatt az úrfit.
Egyszerű volt minden szava:
- Olyan nép ez, úrficska, mint az aranka a lucernásba.
Nem a földből él, hanem a lucernából s ha nem irtjuk, kiél és megfojt minden táblát a határba.
Olyan nép ez, mint a gyöngy a fán.
Csak szipolyoz, terjeszkedik, a gazda látja is, nem törődik vele, de pár év mulva a fagyöngy kieszi az egész tölgyerdőt.
Elvész az erdő s akkor sorrakerül a gazda is.
- Hogy-hogy!
- Hát úgy értem ezt, Lacika, hogy ma még csak a rusnyákot eszik fel s az urak nem akarják meghallani a jajgatásunkat.
De tessék jól megjegyezni, hogy a Katz Mechel fia már ügyvéd valahol Nyiregyházán.
A Jankel fia ujságot csinál Budapesten vagy hol.
Tudjuk, mert nyárba mindig hazagyönnek s olyankor nekünk iseldicsekesznek vele.
Jaj, úrficska, a rusnyákok után az urak kerülnek sorra !
Vége lesz az egész Magyarországnak!
Tarján Laci nem tudott megnyugodni ezen az estén.
Csak arra emelte föl a fejét , hogy kocsi fordul be az udvarra.
Kinézett az üveges folyosóra: Géza úrfi, a Marcsa öccse, szaladt vele szembe.
Monokli volt a jobbszemén a haszontalannak:
- Fizesd ki a fiakert, testvér, mert egy halvány petákom sincsen.
Marcsa juttatott ugyan valamit, de a városban elment a gyenge kis összeg.
Tarján megörült a fiúnak.
Az öcskös folytatta:
- Hogy el ne felejtsem, Marcsa öleltet általam.
No, nem sokra mégy vele.
Már tudniillik, ha én ölellek meg.
Tudod, csak épp hazaugrottam, az öreget nem is láttam szerencsére s Marcsa irányított hozzád.
Hallom, hogy el akarod venni.
Jól teszed: legalább lesz egy szimpátikus sógorom.
Marcsa azt is mondta még, hogy ma vagy holnap fogja megkérni a szolgabíró, de aggodalomra nincsen ok, mert Drabik mester talpon van.
Drabikot különben már kidobta a szolgabíró...
Ezalatt mentek a napok s Lengyelország felől közeledett az ősz.
Még nem volt itt , de a Verhovinán keresztül átérzett már a lehellete, mert a jegenyék hosszan sorakoztak esténkint.
S ezalatt készült a kastély, meg a kert.
Tarján Laci magános pillanataiban már fel is osztotta a házat s mindenekelőtt az édesanyja szobáját jelölte ki a Marcsáénak.
Mert arra most már elkészült, hogyha másképp nem megy, a kezét teszi össze a nemzetes úr előtt: "keresztapa, adja ide Marcsát s ne törődjön velünk, mit fogunk csinálni azontúl "...
Ha pedig okoskodni találna a nemzetes úr, annál rosszabb lesz az a nemzetes úrra is, őrá is!
Esténkint elüldögéltek az üveges folyosón, a vadszőllő fonnyadni kezdett már, Tarján Laci a lámpába merült, Géza úrfi pedig Horváth bácsival vagy Szopkóval értekezett halkan.
S mialatt fent lobogni kezdtek az őszi csillagok, szél ereszkedett a Verhovina tölgyfáin át s napok óta harsogott és tombolt már a sokezeréves erdőség.
S e fékétvesztett harsogáson át csak olykor-olykor vánszorgott le egy hosszan elnyujtott, kétségbeejtő kiáltás a Verhovina őrtüzei mellől, hogy Tarján László megrázkódott tőle.
S egy ilyen késő szeptemberi estén, ahogy négyen üldögéltek a tornácon, a messzi országútról váratlanul patkócsattogás hallatszott.
Szopkó a levegőbe vágta fel az orrát:
- Mintha a főbíró úr jönne...
Nagy szünet következett.
A csattogás egyre tisztább lett.
Mintha a falu fele vágtatott volna, valaki s Tarján Laci, aki jóideje lesett már valami izenet után, fölkelt türelmetlenül:
- Ezek az apa lovai, Géza!
S Szopkóhoz fordult:
- Ugyan, Szopkó bácsi, emlékszik -e még Drabik úrra?
- Hogyne, hogyne, úrficska.
Igen-igen ijedeztek tőle a zsidók.
Talán el is pusztult azóta valahol...
- Sőt azt hiszem, mindjárt itt lesz, - s leszaladt a lépcsőn.
Jól számított.
Mert a kocsi megállt a kapu előtt, befordult az udvarra, a lámpafénynél először Handura Mátyás bukkant ki s utána mindjárt Drabik Menyus.
Pohárral köszöntött be:
- Csak semmi érzelgés, fiaim.
Maga az, Szopkó mester?
Gyöjjön lelkem, hadd csókolom meg az ábrázatját, azt a szőröset, mert mindjárt zokogni kezdek a szívem bánata miatt.
Isten éltesse, Horváth bácsi!
Most pedig mars a kocsiba , kedves két öcséim, mert erős utasításom van rá!
Elég egy kaputrák a nyakatokba , két óra múlva úgyis helyben leszünk.
Hogy hol?
Jaj, ne faggassatok, úgyse mondhatom meg.
Látod, Lacikám, mégis elcsapott az a tróger s most mehetek betyárnak az országútra.
De semmi az, szilárdabb a szíve annál Drabiknak , semhogy ilyen pibec-dolgokon facsartassa a szívét.
Készen vagytok, kedves két öcséim!
Proszit, Szopkó mester s ne rángassa a fejét!
Egy hét mulva itt lesz megint az úrfi, de azt hiszem, nem egymagában.
Auf Wiedersehen! hogy német nyelven fejezzem ki magamat.
Most pedig éljen a bor nedüje, meg az ifjúság!
Elmentek.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE