V.
Zágrábtól alig két óra járásra, a Száva egy kis szigetén volt a podgorczei kolostor, melyet ájtatos alapítója a szent Orsolyáról nevezett szüzek rendje számára emelt.
A termékeny kis sziget területe alig volt nagyobb három-négy holdnál; roppant kanadák árnyazzák be a partot köröskörűl, mintha ültetőjük védő bástyát akart volna állítani a kolostor és a külső világ közé, hogy megóvja az Istennek tetsző dolgokat a földi hivalkodás kisértései ellen.
A szigetet négy oszlopra épített íves kőhíd kötötte össze a Zágráb felé eső parttal, mely közelebb is volt hozzá, mint a másik .
A hídfő előtt hatalmas, faragott kövekből épült őrtorony emelkedett s a szigetre csak ennek a kapuján és alagútján át lehetett bejutni.
Ez az őrtorony azonban nem csupán a hídfő bejárását védte; szükség volt rá azért is, hogy őrsége elriaszsza és távoltartsa az országszerte vakmerőn garázdálkodó martalóczokat, a kik előtt azokban a szomorú időkben, nem volt szent semmi: sem az Isten háza, sem az ő szolgái, sem pedig ezeknek a vagyona .
A torony kapitánya, Schwarzenbach Kázmér, a ki ötven-hatvan, jobbára német zsoldost tartott szolgálatában, olyan honfiusított német főnemes volt, a minőket Miksa király, politikai czélzatból, gyakran erőszakolt rá hazánkra, hogy oszlopokat teremtsen bennük az idegen uralomnak.
A lovag régi stiriai családból sarjadt, mely azonban az idők folyamán annyira elszegényedett, hogy neki már csak az ősi kardot és fényes nevet hagyhatta örökségbe.
Nemes lelkű, eszes, bátor férfiú volt, a kit szép növése, udvarias modora, tetszetős külseje és szerénysége miatt mindenütt kedveltek.
Egyébként a német lovagrend tagja volt, de épen nem hasonlított a rendnek akkor már elpuhult, hadakozástól elszokott, világi élvezetekbe merűlt többi lovagjaihoz.
Ellenkezőleg, erős kezű, bátor , kötelességtudó katona volt, a ki nem csak a kolostort védte meg a külső támadások ellen, hanem szigorú fegyelmet tartott zsoldosai közt is, hogy azok se garázdálkodjanak a védelmükre bízott vidéken .
Magát a kolostort szintén magas, erős falak vették körűl, melyek összefüggtek a toronynyal és minden oldalról körülfogták a hatalmas, várhoz hasonló épületet.
Több, mint harmincz lépcső vezetett a kertből egy széles verandára, mely egészen a földig tömör, faragott kövekből épült.
A verandára nyílt a kolostor egyetlen kapuja: két szárnyú, magas, erős tölgyfaajtó, úgy megpántolva és megvasalva, hogy könnyen kiállhatott volna hosszabb ostromot is .
Ennek a kolostornak az apátnője Tahy Borbála fejedelemasszony volt s az ő gondjain nevelkedett a fiatal Ágnes, Migazzi kapitány jövendőbeli felesége .
Tahy Ágnes minden tekintetben az anyjára ütött; olyan volt, mint a nyíló virág , mely teljes pompában tárja ki kelyhét a harmatos hajnal első sugarai előtt.
Szelíd arczán, mosolygó szemeiben az élet viharaival még nem ismerős, boldog kedély ártatlan öröme tükröződött: s az a rejtélyes villanás, mely néha-néha ragyogóbbá tette szende vonásait, csak öntudatlan sejtése volt a szivében még szunnyadó érzelmeknek.
Nyájas modora, tartózkodó szerénysége, vele született szívjósága és lelki nemessége miatt kedvencze volt az egész kolostornak, a hol mindenki csak a « szőke csuda » néven szólította, mivel ragyogó aranyhaja volt; a szent életű kedves testvérek pedig nagyon megszerették a viruló szép leányt, a ki fölidézte bennük rég elfeledett ifjuságuk emlékeit, meg azt a tarka, mozgalmas világi életet is , melynek örömeiről és hivalkodásairól ők maguk már lemondottak .
Az alatt az idő alatt, mit Tahy Ágnes a podgorczei kolostorban töltött, természetesen igen gyakran érintkezett a német kapitánynyal.
Kezdetben csak a véletlen hozta össze őket, később önkénytelenűl is keresték a találkozást s végre annyira megkedvelték egymás társaságát, hogy a mindennapi együttlét rendes megszokássá vált köztük .
Az ilyen bizalmasabb viszony férfi és nő közt nem volt ritkaság azokban az időkben.
Habár az asszony nem katonáskodott, a kor társadalma mégis belevonta, belekényszerítette a nőt is a férfiak környezetébe, hogy megedzze szivét, aczélozza jellemét a fegyverek zajához szokott durva férfi társaságban : mert az ilyen edzett szívre, erős jellemre a nőnek is, - sőt neki talán még jobban, - szüksége volt háromszáz évvel ezelőtt.
Lehet az is, hogy épen azok az érintkezési pontok és hasonló vonások, melyek Ágnes meg Schwarzenbach kedélyvilágában és jellemében nyilatkoztak, hozták őket közelebb egymáshoz; de , bármennyire bizalmas és gyakori volt is köztük az érintkezés, egyik sem kutatta azoknak az érzelmeknek a természetét, melyek azt előidézték, vagy fönntartották s maga a viszony sem fejlődött soha túl a barátság korlátain .
Ágnes jól tudta, hogy huszadik évében Migazzi neje lesz, s bár a horvát parasztot , - a ki később a mészáros Szuhayval együtt szomorú nevezetességre vergődött hazánk történetében, - csak alig ismerte, nem is gondolt arra, hogy ez másként lehessen.
Atyja akarta, hogy így történjék; Ágnes, jól tudván, hogy úgy is hiába szegűlne ellene atyja akaratának, lassankint beletörődött a jövőbe.
Viszont Schwarzenbach, mint a német lovagrend tagja, a nősülésre nem is gondolhatott: de, még ha forgatott volna is ilyen terveket agyában, aligha emelte volna szemeit a gazdag és hatalmas Tahy Ágnesre: még pedig nem csak azért, mivel ő maga szegény volt, hanem azért sem , mert mint nem régen honfiúsított idegennek, sem rokonai, sem pártfogói nem voltak új hazájában .
A kolostor békés lakóihoz még jó formán el sem igen jutott a petrovinai kettős zendülés híre, mikor már a Száva és a Kulpa közti egész terület fegyverre kelt.
Ez a nagy kiterjedésű vidék egészen a Tahy-családot uralta; így történt tehát, hogy Ferencz úr jobbágyainak példáján fölbuzdúlva, a kegyetlenűl sanyargatott parasztok a Tahy-család összes birtokain föllázadtak és Gubecz Máté mellé álltak.
Ez pedig egyenesen Zágráb ellen vezette fegyveres jobbágyait és legelőször is az Orsolya-szüzek kis szigetét akarta hatalmába keríteni, mivel ez a sziget már a fekvése miatt is olyan volt, mint egy megerősített vár s azonfölül fontos pont volt Zágráb esetleges vivásában is.
Az apátnő, Schwarzenbach ösztönzésére, aki jól tudta, hogy csekély számú őrségével egy napig sem tarthatná magát a sok ezerre rugó vad hordával szemben, a jobbágyok közeledésének hírére rögtön beizent Zágrábba, hogy adjanak neki védelmet .
De Zágrábban magában sem volt katonaság; alig ezer főnyi őrsége még arra is kevés lett volna, hogy a várost megvédje, ha esetleg a jobbágyoknak kedvük kerekednék Zágráb fölprédálására.
Igaz ugyan, hogy Tahy István úr megigérte, hogy az egész ivanicsi várőrséget elküldi a fenyegetett vidék oltalmára, de Migazzi nem tartotta tanácsosnak útnak indúlni alig kétezer emberrel, olyan vidéken, a melyet több, mint tízszeres elkeseredett ellenség tartott megszállva .
A horvát urak, mivel már több hete a királyhoz fordultak, hogy küldje le hadait a zendülés vérbefojtására, napról-napra várták a fölmentő sereg megjelenését: de e helyett csak Fehérkövy István veszprémi püspök érkezett meg, a kit a király azért küldött, hogy lecsöndesítse a föllázadt zselléreket és rávegye őket, hogy ügyüket a horvát-szlavon tartománygyülés elé vigyék .
Ez ugyan sovány segítség volt s a zágrábi urak keservesen zúgolódtak is miatta.
De, mivel jobbat úgy sem tehettek, elfogadták a püspök közbenjárását , sőt nógatták is, hogy menjen a jobbágyok elé, a kik már alig voltak két napi járóra Zágrábtól és egyre közeledtek.
Az ősz püspök azonnal meg is indúlt a zendülők elébe, de csak a podgorczei kolostorig juthatott.
Azt hitte, hogy a fölkelők még a Száván túl vannak s épen azt akarta megakadályozni, hogy ne is keljenek át a folyón; mire azonban a podgorczei révhez érkezett, megdöbbenve látta, hogy a parasztok hordái ugyan még a Száva tulsó partján vannak, de már nagyban készülődnek az átkelésre .
A püspök tehát beszorúlt a podgorczei kolostorba, melyet a jobbágyok , noha nem ellenséges szándékkal, vagy fosztogatási vágyból, csakhamar egészen körűlfogtak.
Hogy az erőszakos foglalásnak elejét vegye, és hogy mindjárt le is kenyerezze a jobbágyokat, Fehérkövy követeket küldött hozzájuk s ezek által meghivatta fő embereiket « békéltető lakomára és felebaráti tanácskozásra ».
A követséget Kopó meg a zsupán fogadták s azzal küldték vissza , hogy a lakomára elmennek ugyan, de mindnyájan: mert ők valamennyien egyformák és közöttük nincsenek főemberek, vagy kiváltságos urak .
A szaván fogott főpap nem nagyon örűlt ennek a feleletnek, de még kevésbbé vette azt jó néven a fejedelem-asszony, a kinek már az sem volt ínyére , hogy szivesen kell látnia a jobbágyok főkolomposait, a kik az ő tulajdon testvérbátyja ellen lázadtak föl.
De a jobbágyok sokan voltak, Schwarzenbach zsoldosai meg kevesen: legokosabb volt tehát látszólag szivesen fogadni a jobbágyokat és örülni a veszedelemnek, a mely elől kitérni már ugy sem lehetett .
A főkolomposok, a kik sisakot és pánczélinget viseltek, a kolostorral szemben, léczekből meg deszkákból összerótt és vadszőlővel befutott tágas helyiségben telepedtek le, míg a nagy tömeg zagyva tarkaságban heverészett , mulatott a százados fák alatt, melyek hátterében a roppant arányú kolostor, számos melléképületével, látszott .
Mindenféle korú, nemzetiségű, vallású gyülevész csőcselék verődött itt össze: magyarok, ráczok, uszkókok, horvátok, dalmátok, olaszok, szökevény hajdúk és zsoldosok, meg renegát törökök.
Egy részök végignyujtózva hevert a gyöpön, vagy guggolva falatozott az elibük tett bográcsból; mások, kényelmesen hasra feküdve nyúltak a húsdarabokért, s könyökeiket a földre támasztva, fogaikkal tépték a húst, mint az oroszlán szokta, mikor a zsákmányát fölkonczolja.
Sokan a fákhoz támaszkodva pihentek, bámulták a többieket, vagy türelmetlenül várakoztak , míg rájuk kerül a sor.
Legsürűbb csoportokban ácsorogtak a kert közepén, a hol , magasra csapó lángok mellett, egész ökröket sütöttek nyárson .
Mindenkinek jó kedve volt.
Az öröm, hogy végre-valahára tetszésük szerint kitombolhatják magukat, valamennyiük szeméből olvasható volt és néhányan már hangos dalolásba is fogtak.
Lassankint beesteledett és a dorbézolás nem sokára már a szurokfenyő fáklyák magasra lobogó, vérvörös lángja mellett folyt tovább.
A sisakok, pánczélok és paizsok csillogva tükrözték vissza a kisérteties fényt, s a már különben is fölhevült arczok még duzzadtabbaknak és vörösebbeknek látszottak .
Némelyek, mint a szomjas bivaly a vízből, annyit ittak már, hogy állati csuklásokban adták vissza a fölöslegest; mások meg, tehetetlen mohóságukban , beverték a hordók fenekét, hogy előbb jussanak az italhoz .
Minél ittasabbak lettek a jobbágyok, annál hevesebb szemrehányásokra fakadtak uraik ellen.
Mindegyiknek volt valami elmondani valója, mindegyiknek voltak panaszai s a képzelt, vagy valóban elszenvedett igazságtalanságokat a bor mámora hallatlan kegyetlenségekké túlozta.
Azok, a kik részt vettek a petrovinai zendülésben, büszkén verték a mellüket, hogy ők már kimutatták a foguk fehérét az uraknak; és századszor is újra meg újra elbeszélték, hogyan csalták tőrbe a hajdúkat, hogyan zúzták őket agyon a sziklákkal, hogyan vagdosták fejszéikkel valamennyit darabokra.
Közben utánozták a legyilkoltak halálhörgését, vérfagyasztó ordításukat és a visszaemlékezés nyomán újra föléledő dühükben rémesen csikorgatták fogaikat .
Aztán durva tréfákra és ocsmány fogadásokra vetemedtek.
Egyik-másik egészen bedugta fejét a boros hordóba is, mint a szomjas teve, mindaddig ivott , míg csak eszméletlenül le nem roskadt a földre.
Egy óriás termetű uszkók egy-egy suhanczot ültetett föl mind a két karjára és körültánczolt velük a tömegben , mialatt az orrából füstöt, a szájából meg tüzet fujt.
Némelyek azt képzelték, hogy hajtóvadászaton vannak s a vadállatok rohanását, ordítását utánozva, bőszülten harapták, marták a közelállókat, míg csak a józanabbak le nem teperték őket.
Mások félig meztelenül dulakodtak, késelték egymást, s mialatt társaik ingerelték , egymásra uszították a tülekedőket, többen a még véres ökörcsontokkal a paizsukon meg a hordókon doboltak .
Egyszerre csak panaszos hangok, siralmas dal ütötte meg füleiket ; dal, a melynek bánatos melódiája hol halkan szállt föl, hol meg lankadtan aláhanyatlott, mint a halálra sebzett madár szárnycsapásai, mikor vergődve menekül a vadász elől.
Az őrtorony pinczéjébe zárt rabok keseregtek, hallva a kint tomboló tömeg dorbézolását.
Néhányan rögtön fölugrottak és oda rohantak, hogy kiszabadítsák őket.
Nem sokára ordítozva tértek vissza, maguk előtt hajtva nyolcz-tíz sápadt, remegő alakot, a pinczéből kihozott rabokat, a kik siettek észrevétlenül elvegyülni a tömegben.
Csak az egyik, magas, kissé hajlott és már őszes ember, vonult félre és lesütötte a fejét, mialatt lopva bizalmatlanul vizsgálta a dorbézolókat.
De mikor látta, hogy nem bántják, mély sohajtás fakadt a lelkéből; ugrált, kaczagott, dalolt, miközben nehéz könnycseppek szántották végig az arczát.
Aztán fölkapott egy nagy kancsót, a mely színig tele volt borral és ráköszöntötte a jobbágyokra :
- Hála kigyelmeteknek és az Isten fizesse meg, hogy megszabadítottak !
Mikor nagyot ivott a kancsóból, újra megköszönte a jobbágyoknak, hogy szabadon bocsájtották, s aztán hálából kezet csókolt a legközelebb állóknak.
Majd elmondta, hogy a neve Jász Lukács, hogy az előtt pap volt, de aztán sokat szenvedett igaz vallásáért, minden földi csapáson keresztül ment és most is azért tartották rabságban, mert az igaz Istennek tetsző hitvallását nem akarta vétkes átokkal elesküdni.
A köréje sereglettek mindegyikével azoknak a nyelvén beszélt : horvátul a szlávokkal, németül a zsoldosokkal, magyarul a zsellérekkel .
Magasztalta a szép ünnepet, a nagyszerű lakomát, majd lassankint, szinte észrevétlenül oda sompolygott a főkolomposok közelébe s akkor hangos szóval csodálkozott, hogy az urak is csak fakupából isznak, holott a kolostorban se'szerit, se'számát nem tudják a zománczos, drága kelyheknek és serlegeknek .
A jobbágyok most minden áron látni akarták ezeket a kelyheket és serlegeket.
Egy részük tombolva és ordítva vonult a kolostor elé és rettenetes átkok közt fenyegetőzött, hogy feltörik a templomot és a templomi szent edényekből isznak, ha nem kapnak más serlegeket.
Más részük fölrohant a széles lépcsőn a verandára és az erős kapukat döngetve kurjongatott.
A rémes lárma egyre komolyabb színt öltött; a féktelenebbek már fejszékkel akartak neki esni a templom ajtajának, midőn az őrtorony felől hirtelen hangos kürtszó harsant föl.
Mindnyájan arra fordultak s a mint meglátták Schwarzenbachot, a ki feléjük tartott, rögtön ujjongva tolongtak körülötte .
- A serlegeket! a serlegeket! - üvöltötték hangosan .
Schwarzenbachot alig tíz zsoldos kisérte, de azért a német lovag nyugodtan nézett szembe a körülötte nyüzsgő, zsibongó tömeggel.
Mikor a zaj elcsöndesedett, büszkén hátra vetette a fejét és megszólalt.
Azzal kezdte a beszédjét, hogy a gyülekezet minden esetre méltó arra, hogy arany és ezüst serlegekből olthassa szomját ...
- Ez igaz! jól mondta! - üvöltötte a tömeg .
- Csakhogy, - folytatta a kapitány, - ezekkel a kelyhekkel nem én parancsolok ...
E szavakra egy oláh, a ki nem is értette a tört magyar beszédet , hirtelen a kapitány elébe ugrott és heves taglejtések közt fenyegetőleg emelte rá a kaszáját.
Schwarzenbach szó nélkül megkapta balkezével az oláh karját , odarántotta magához az embert, s aztán ökölbe szorított jobb kezével lecsapott a fejére, hogy a nagytestű paraszt menten lerogyott a földre, mint az ökör, mikor a mészáros taglója éri.
Ezen most némelyek nevettek, mások ellenben haragudtak .
Schwarzenbach pedig rendületlenül nézett a tobzódó csőcselék kitörni készülő vihara elébe.
De aztán, mikor látta, hogy nem engedik szóhoz jutni s a tömeg önmagát dolgozza bele a féktelenségbe, megvetőleg vállat vont.
Majd, a mint hátra nézett s észrevette, hogy a magával hozott tíz zsoldos szinte reszket már félelmében, meggondolta, hogy bátorsága mit sem használhat ezzel az elkeseredett , részeg söpredékkel szemben: jobb lesz tehát, ha magukra hagyja őket, míg mámorukat kialuszszák s megvárja az alkalmas időt, a mikor torkukra forraszthatja szemtelenségüket.
Ezért intett zsoldosainak, megfordult és lassan, hidegvérrel visszament az őrtoronyba .
A tömegnek még ideje sem volt, hogy felbőszűljön a kapitány távozásán, mikor hirtelen nagy csődület támadt a kanadák alatt.
Egy vézna rácz kínos vergődésben fetrengett a földön s mialatt a szája tajtékot túrt, a végtagjai görcsösen vonaglottak.
Valaki azt kiáltotta, hogy meg van mérgezve.
Erre mindnyájukat halálos rémület fogta el: mindenki azt hitte, hogy a borokat megmérgezték s most valamennyien így pusztulnak el.
A Lukács pap harsányan közbe kiáltott, hogy a ráczot a rosz nyavalya töri, s erre a félelem egyszerre megszűnt .
A nyomorult ráczczal senki sem törődött tovább s a tivornya újra kezdetét vette .
Megint az iváshoz fogtak mindnyájan és a zajos felköszöntők, trágár danák ismét egymást érték.
A hullámzó tömeg úgy zúdult ide-oda, mint a széltől felkavart tenger vize.
Egyesek már annyira agyonitták magukat, hogy eszméletlenül rogytak a földre s társaik lábai alá kerültek, a kik tántorgó léptekkel tiporták őket, vagy megbotolva bennük, szintén melléjük feküdtek a gyöpre.
Mások még tudtak ugyan egyenesen járni, de már ittas, merevedő szemekkel, bambán bámultak maguk körül, mintha szemeikkel akarnák elnyelni azt, a mi már nem fért a gyomrukba.
Az énekbe most már belevegyült a dühöngő részegek buta röhögése és a földön fetrengők állatias hortyogása.
A tivornya, a kicsapongás tetőpontra hágott.
Némelyek megkisértették a kertet fölgyujtani s egyes fák tüzet is fogtak; a sürű, fehéren gomolygó füst fojtó ködként ülepedett le a földre .
Hirtelen, mintegy varázsütésre, föltárultak a kolostor ajtai és a terrasz, a lépcsők fölött egész szélességében megvilágosodott.
Magas, büszke tartású főpap lépett ki elsőnek az ajtón, teljes egyházi ornátusban.
Hosszú , hófehér szakála, mint az ömlesztett ezüst villogott a fáklyáknak reá eső világában; az aranyos skófiummal, ragyogó himzéssel kivarrott püspöki palástján száz ágra törtek a fénysugarak és drágakövekkel kirakott mitrája mintha szikrázó csillagokkal lett volna behintve .
A főpap lassan megindult a lépcsőkön lefelé.
Kézen fogva vezetett egy karcsú, fiatal hölgyet, a ki tetőtől talpig feketébe öltözött s hideg, halvány arczáról szobornak lehetett volna tartani, ha a fekete fátyol mögül elő nem bújtak volna tömött, aranyszőke hajfonatai, s ha ragyogó kék szeme időnkint meg nem villantak volna hosszú, árnyékos szempillái alatt.
Ez volt Tahy Ágnes, a « szőke csuda » .
A lépcsők aljára érve, mind a ketten megálltak és mozdulatlanul , csüggedten szemlélték a nekivadult jobbágyok féktelen duhajkodását.
Mögöttük , jobbról és balról, két hosszú sorban jöttek az Orsolya-szűzek, a kik csengő hangon, fölváltva énekelték a Mindenszentek litániáját.
Mindegyiknek egy-egy fáklya volt a kezében s halvány arczuk, melynek kisérteties sápadtságát a fekete tunika és főkötő ellentéte is növelte, sötétpiros színt kapott a lobogó fáklyák visszaverődő fényétől.
És, a mint a lépcsőkön lejöve, a kertbe értek, a dorbézolók rögtön abbanhagyták a zajt, a lármát s a csodálkozástól, megdöbbenéstől szinte kijózanodva, körülfogták őket és bámészan tolakodtak körülöttük .
- Mit cselekedtetek! mit cselekedtetek! - szólt a püspök, fájdalommal tárva ki karjait.
- Imhol dús lakomát készítettünk a te számotokra, összehordván te nektek mindent, a mivel az Úr a mi szegénységünket megáldotta.
Kenyeret, húst és bort bőven adtunk te kegyelmeteknek, hogy elnyomjátok éheteket és megenyhítsétek szomjúságtokat.
Ti pedig pocsékolva bántatok az Úr szent adományaival és garázda módon támadtatok mi reánk, a kik szeretettel befogadtuk te kegyelmeteket .
Itt szünetet tartott s a fejét lecsüggesztve, keserűen folytatta :
- Fegyverrel támad a testvér az ő testvére ellen és tulajdon vérében gázol a magyar.
Nem kedves pedig az Úr előtt az ő fiainak egymásra fenekedésük , minekutána írva vagyon: «Szeressed a te felebarátodat, mint tennen magadat.»
És ez is írva vagyon: «Ha ki karddal öl, kard által pusztúl el.»
És ismét: «Ha ki téged kővel dob meg, kenyérrel hajítsad vissza őtet. »
A tömeg, melyet a meglepetés némává tett az első pillanatban, most már magához tért és türelmetlenkedni kezdett.
A heves vérű szlávok zúgolódtak, a könnyelmű olaszok nevetgéltek, ásitoztak, a durva németek megvetőleg hátat fordítottak a püspöknek; csak a jobbágyok tódultak egyre közelebb és hallgatták figyelemmel a püspök szavait .
Kopó közvetlen Fehérkövy előtt állt, de nem a főpap kenetes szavaira figyelt, hanem egyre Ágnest nézte, lángoló, emésztő szemekkel.
Kissé oldalt, a háttérben, marczona, félvad uszkókjai közt ott állt a zsupán is és figyelmesen hallgatta a püspök beszédjét, melyet azonnal tolmácsolt is parasztjainak, a kiknek egy része még nem tudott magyarul .
- Eljöttem te közétek, édes atyámfiai, - folytatta az ősz püspök, - hogy békességet tegyek te kegyelmetek és az urak között.
Azért jöttem pedig, hogy meghallgassam a te kegyelmetek kivánságait és híradással legyek felőlük a zágrábi uraknak .
A zsupán hirtelen szétlökdöste társait maga mellől és odaugrott a püspök elé :
- A mi kivánságaink pedig ezek, - szólt dölyfösen.
- Hogy a jobbágyok épen olyan húsból és vérből való emberek, mint az urak: ne legyenek tehát ennek utána igavonó állatok az urak nehéz robotjában, és ha pedig az urak kegyetlenül bánnának az ő zselléreikkel, hadd megválthassa magát a szegény paraszt és szabadon mehessen emberségesebb uraság oltalma alá.
És még: ha ki a kilenczedet urának, a tizedet a szentegyháznak, a harminczadot pedig az országnak megfizette volna: ne lehessen ezen túl is nyúzni a szegényt, a kinek úgyis elég sulyos az ő állapotja .
A tömeg egy része zúgva helyeselte ezt a beszédet, a mely mindnyájuk óhajtásait kifejezte, csak a petrovinai jobbágyok kiabáltak közbe hangos szóval :
- Nem köll a Tahy Ferencz uram!
Nem megyünk vissza az ő kigyelme robotjába!
Inkább az ördögöt uraljuk, mint ő kigyelmét !
Most Kopó egész magasságában kiegyenesedett és parancsolóan intett a tömegnek, a mely egyszerre elcsöndesedett.
Mint a vizek istene a tornyosuló hullámok fölött, úgy magasodott ki a hatalmas termetű hajdú a zajló, morajló tömegből és fölemelve a hangját, messze csengő szóval mondta :
- A mit a zsupán a jobbágyok nevében kiván, az szent és jogos követelés.
Minekutána azonban írva vagyon, hogy nem csak kenyérrel él az ember , hanem igével is: ne üldözzék az urak a szegény zsellért a vallása miatt, ha már minden egyéb földi javait elszedegették.
És engedtessék meg, hogy megmaradhassanak az ő régi hitükben és ne hozzanak az ő nyakukra idegen prédikátorokat, a kik gyilkos praktikáikkal még ősi, szent vallásából is kiforgatják a magyart.
Ha pedig mindezeket pöcsétes levélben is megerősítik a zágrábi urak: én, nemes Gubecz Máté , a ki ide hoztam ezeket a jámbor jobbágyokat, imhol a másvilági üdvösségemre fogadom, hogy vissza is vezetem őket, kit-kit a saját portájára, a tulajdon régi urasága földjeire .
- Ámen, fiam! - mondta az ősz püspök, keresztbe téve kezeit a mellén .
Mintha az előbbi jóváhagyó zúgás, mely a zsupán szavaira fölhangzott , csak előszele lett volna a lelkesedés kitörni készülő viharának: ezer meg ezer torokból harsant föl egyszerre az éljenzés, a helyeslés, mert az akkori viharos időkben, mikor a földi béke és jólét biztonsága csak a rövid mára szorítkozott, a földhöz ragadt szegény jobbágyság mindennél inkább csak a vallásához ragaszkodott .
Mikor a roppant zsivaj és meg-megújuló örömrivalgás végre lecsillapult, az ősz püspök ismét megszólalt :
- Ámen, fiaim: legyen te néktek a ti igéitek szerint.
És imhol velem hoztam a Tahy István uram leányát is, a ki békességet és áldomást iszik veletek e szent napon, a mely a kiengesztelődés napja lészen az urak és az ő hivséges jobbágyaik között .
Két-három jobbágy hamarosan odagurított egy tele hordót, a melyet talpra állítottak, aztán szekerczével beütötték a tetejét.
A püspök pedig előhúzott egy lapos aranyserleget, tele merítette borral a hordóból, magasra emelte és így köszöntötte föl a jobbágyokat :
- Békesség legyen a földön a jó akaratú emberekkel !
Ekkor, mialatt a tömeg tapsolt és éljenzett, fenékig ürítette a serleget.
Majd átadta azt Ágnesnek, a ki szintén bátran odalépett a hordóhoz, tele merítette a poharát és odanyujtotta Kopónak :
- Igyék kegyelmed az én nemzetségem egészségére !
Kopó épen ajkaihoz akarta vinni a serleget, mikor a zsupán, a ki mellette állt, a vállára ütött és gúnyosan kérdezte :
- Nos, mikor lesz a lakodalom ?
- Miféle lakodalom? - kérdezte Kopó, a ki nem értette meg a czélzást .
- Hát a tiéd, a melyikre most iszol áldomást .
Kopó jobb kezében a poharat tartotta, azzal tehát nem tehetett semmit, de bal kezével, a mely szabadon volt, elkapta a zsupán karját, egyet csavarintott rajta, hogy az uszkók vadul fölordított s menten összezsugorodott fájdalmában.
Ekkor Kopó nagyot taszított rajta, hogy a zsupán tántorogva bukott a körülállók közé.
Ezek aztán rögtön lefogták és csitították a dühöngőt, a ki minden áron rá akart rohanni a hadnagyra, hogy vérét vegye ezért a gyalázatért.
Kopó pedig nyugodtan fölemelte a poharát és hangosan mondta, hogy messzire elhallatszott a szava :
- A kegyelmes Tahy-család egészségére !
Ágnes reszketve simult az ősz püspökhöz, a ki egy pillanatra maga is megdöbbent; de aztán látva, hogy az összetüzésnek nem lesznek komoly következményei, sőt egyáltalában még folytatása sincs, ismét nekibátorodott és szelidségre, engedelmességre, mértékletességre intette a jobbágyokat.
Megigérte nekik, hogy ő maga lesz szószólójuk a horvát-szlavón tartománygyülésen; biztatta őket, hogy jogos és igazságos követeléseiket teljesíteni is fogják: de arra is figyelmeztette őket, hogy «ha ki úrnak csak három kenyere vagyon, igazság szerint cselekszik, ha a háromból kettőt magának tart».
Ilyen és ehhez hasonló példázatokkal tarka beszédét aztán azzal végezte, hogy addig is, míg a tartománygyülés eleget tesz kivánságaiknak, térjenek vissza Petrovinába és ott várják be az eredményt.
Mikor végre Kopó az újjongó jobbágyok nevében ebbe is beleegyezett, az öreg püspök áhitattal rázendítette a Te Deum -ot , melyet az Orsolya-szűzek folytattak.
Igy vonult vissza a szent életű főpap a kolostorba, a Szent Ambrus himnuszának lélekemelő akkordjai mellett .
A nagy tölgyfa-ajtók a terrászon már régen bezárultak, a jobbágyok is szerteszéledtek és leheveredtek a pázsitra, hogy kialudják az átdorbézolt éjszaka mámorát: csak Kopó nem mozdult a helyéről és egyre mereven nézett a nagy, erős ajtókra.
Alig pár lépésre tőle, félig elbújva egy százados szentjános-kenyérfa vastag törzse mögött, Lukács pap, a megszabadított rab, fürkésző szemekkel vizsgálta Kopót s egyetlen pillanatra sem vette le róla a szemét.
Meglátszott rajta, hogy habozik; szerette volna megszólítani a hadnagyot, de nem merte fölzavarni gondolataiból .
Kelet felől keskeny világosság szürkítette meg az eget s lent, jobbra és balra, a szigetet körülfolyó Száva habjai aczélos fényben csillantak ki a haragos zöld partok közül.
Mikor a hajnal pirossága jobban szétterjedt az égen, a nyugati szemhatáron föltünedeztek Zágráb tornyai, magas kőházai és erős bástyái , melyek éles körvonalakban, szürkén rajzolódtak oda a mögöttük vonuló hegyláncz sötétkék hátterére .
A nap fölkelt.
Lukács pap magasra emelte a karjait és önkénytelenül fölkiáltott.
Az egész tájék egyszerre olyan lett, mintha vérrel öntötték volna le s a fölragyogó nap biboros esőt hullatott a távoli városra.
Kelepelő gólyák szálldogáltak a magasban, viccsogó fecskék szelték át villámgyorsan a levegőt s a távolból ide hallatszott a katonákat ébresztő dobpergés, a kürtök harsogása, az álmából ocsudó város moraja.
Lukács pap, kinyújtva a nyakát, kerekre nyilt szemekkel bámult a városra és a fogai vaczogtak, miközben sziszegte :
- Ha!
Micsoda gazdagság!
És még kardjuk, bátorságuk sincs, hogy meg tudnák védeni ...
Kopó megrebbenve eszmélt föl merengéséből és Lukács pap felé fordult .
Látszott, hogy nem érti meg a pap szavait.
Az pedig egészen közel sompolygott hozzá és halkan folytatta :
- Érted-e, mit akarok mondani, hadnagy?
Nem fáradtál még bele, hogy a puszta földön aludjál, hogy ebeknek való eledeleket egyél, hogy minden nap vásárra vigyed a bőrödet?
Azt mondod, hogy van még időd a pihenésre?... mikor majd letépik rólad a pánczélinget, elveszik a kardodat és a sisakodat, a testedet pedig oda vetik a hollóknak meg a farkasoknak! vagy mikor már csonkán-bénán, koldusbotodra támaszkodva házról házra jársz s egy darab kenyérért csatadalokat énekelsz , harczaidról mesélsz a gyermekeknek?
Emlékezzél vissza az urak kegyetlenségeire , jussanak eszedbe az igazságtalanságok, melyeket ellened, tulajdon véreid ellen elkövettek.
Légy bátor és erős: a jobbágyok mind halálosan gyülölik uraikat és ezrével fognak özönleni táborodba, ha megváltója leszel népednek.
Föl! rajta! ott van Zágráb: nyujtsd ki kezedet - s a város a tiéd !
- Nem! - kiáltott föl Kopó, s tompa, ércztelen szava oly rémesen búgott, hogy Lukács pap meghökkenve lépett vissza és nem mert többé szólani .
Az éjjel fölgyujtott fák még füstölögtek; időnkint egy-egy elszenesedett ág lezuhant és sziporkázva szórta szét a földön az izzó zsarátnokot .
Az ittas jobbágyok tarka rendetlenségben hevertek egymás mellett és szájukat kitátva hortyogtak.
Mások, a kik már nem aludtak, lehorgasztották fejüket, mert a nap erős fénye bántotta, kápráztatta szemeiket.
A pázsit tele volt csontokkal , kenyérdarabokkal és ételmaradékokkal; itt-ott egész tócsák képződtek a kiöntött borból, melynek gőzei összevegyültek a piszkos, részeg parasztok undorító kigőzölgéseivel .
Kopó ismét félre fordult és álmadozva nézett a messzeségbe.
Lukács pap nyugtalan tanuja volt ennek a titokzatos, mélabús ábrándozásnak, melynek az okát nem tudta.
Egyszerre csak észrevette, hogy Kopó összerezzen, s a mint a hadnagy tekintetét követte, látta, hogy szemei révedezve járnak a Zágrábba vezető országúton.
A távolban kisded lovascsapat vágtatott a város felé s a finom porfellegen át jól ki lehetett venni, hogy az egyik lovon fekete ruhás nőalak ül s fátyolát a szél kaczéran lengeti...
Lukács pap csak alig tudott uralkodni magán , hogy föl ne kiáltson, de az arczán átvillanó megelégedett mosolygást már nem birta elfojtani.
Elégedetten dörzsölte kezeit és most már magára hagyta Kopót, a ki még mindig a fekete ruhás nőt, meg a szélben libegve hullámzó fátyolt nézte ...
- Zágrábba ment, - suttogta magában sohajtva .
A jobbágyok még az nap délután fölszedelőzködtek és megindultak hazafelé.
Tarka csoportokban, rendetlenül összekeveredve vonultak ki a szigetről ; a parasztok a zsoldosokkal, az uszkókok a török renegátokkal, a horvátok az olaszokkal össze-vissza vegyültek s a főkolomposok is a tömeg közé elegyedtek.
A részegesek tömlőkben czipelték hátukon a lopott bort, a falánkok rogyásig megrakodtak élelmi szerekkel.
Némelyek tyúkokat, ludakat vittek a kezükben, mások malaczokat, juhokat hajtottak maguk előtt.
Mivel útjuk jól mivelt, termékeny vidéken vezetett, jóizűen ették a szőlőt, mely az út két oldalán ritka bőségben termett; sokan pedig fölmásztak a szilvafákra, a melyeket, ha megráztak, oly sürűn hullott róluk az édes gyümölcs, mint a jégeső .
Igy értek Zágráb alá, a hol estig pihentek, mert a nagy hőség és a poros út eltikkasztotta őket.
Lomhán heveredtek le a fűbe, s miután megebédeltek és jót aludtak, napszállatkor ismét fölkerekedtek.
A város bástyáit, falait és tornyait ellepte a kiváncsiak serege.
Félmeztelen gyerkőczök az alsó város magas fáira másztak és onnan kiabáltak, integettek alá a völgyben elvonuló jobbágyoknak .
Ezek pedig vidáman, dalolva folytatták útjukat, mert a püspök szavai és igéretei megnyugtatták őket.
Az egyes csapatok lassankint külön váltak.
Legelőbb a hajdúk verődtek össze; ők vezették a rendetlen hordát és széles jó kedvükben a hajdúságról költött kegyetlen nótát énekelték :
Tolvaj, megkerüli polgár istállóját ...
Mindjárt a hajdúk után jöttek a zsoldosok, a renegátok és az olaszok , meg a horvátok, mindannyian testvéries közösségben és pajtáskodásban.
A horda magva, a derékhad, a jobbágyok roppant tömege volt; ezek csoportokban mentek , minden falu külön, földi a földivel, testvér a testvérrel, a saját vezetőjük után .
Legutóljára maradtak az uszkókok, a kik csak immel-ámmal tápászkodtak föl és kelletlenül követték a többieket, mert vezérük, a zsupán, még mindig dohogott a tegnap esti leczke miatt .
A legelől menők már messze jártak és az est félhomályában már a várost is alig látták, mikor az uszkókok még csak czihelődtek.
Nem sokára azután az esti szél hangos lármát, ordítozást vitt a messze előljáró fősereg füleihez.
A szokatlan zaj a város falai alól jött, s a jobbágyok habozva álltak meg egy perczre, hogy ne forduljanak-e vissza, megnézni, mi történt.
De aztán valaki azt mondta, hogy talán az uszkókoknak kedvük kerekedett a fosztogatásra.
Mivel ezt mindnyájan valószinűnek tartották, jót nevettek rajta és gondtalanul tovább folytatták útjukat .
Tánczoltak, daloltak, mulattak.
Sokan meséltek és egész csapatokat tartottak szóval, míg mások a jövőről, a kényelmes, nyugodt életről álmodoztak.
A rabság és nyomorúság napjai elmúltak: elkövetkezett a szabadság és a jólét hajnala.
Vége a szűkölködésnek, a sanyargattatásnak: imhol ütött a bőség, a szabadulás órája .
Mikor éjfél tájban ismét megpihentek, észre vették, hogy az uszkókok nincsenek sehol.
Találgatták, hol lehetnek, merre tévedhettek; de mivel tudták , hogy a zsupán nagyon is jól ismeri a vidéket, megnyugodtak, mert azt vélték, hogy a csapat csak hátra maradt és nem lehet messze tőlük.
Tovább aztán senki sem törődött a hiányzó uszkókokkal .
Kopó szótlanul, komoran vezette a hajdúkat a sereg élén.
Lukács pap , bár nem igen merte megszólítani, egy pillanatra sem maradt el tőle.
Ő hozott neki eledelt, ha megéhezett, bort, ha megszomjazott és tartotta a kengyelt, ha Kopó leszállt a lováról.
Ha aludni tértek, Lukács pap zsuppot kerített a hadnagynak , sőt párnát is készített a feje alá .
Most épen lefelé mentek egy domboldalon s lábaik alatt messze nyuló síkság terült el, melynek szélei elvesztek az éjszaka sötétségében.
A hold ezüstös fénye reszketve tört meg a sisakok, pánczélok és fegyverek aczélos tükrén; majd egy-egy felhő, mely a hold elébe tolakodott, megint mindenre árnyékot vetett.
A távolban a tömeg robajától fölriadt nyájak bőgtek; köröskörül végtelen nyugalom borult a földre .
Lukács pap hátravetette a fejét és félig nyitott ajkakkal mély, nagy lélekzéssel szivta be a friss levegőt.
Szivében kegyetlen káröröm fakadt a boszú reményének nyomán, a melyet most már biztosra vett s időnkint ajkára nyomta a kezét, hogy elfojtsa kitörni készülő ujjongását.
Kopó, a ki mellette lovagolt , elmerült komor tépelődéseibe.
Rá sem hederített Lukács papra, a ki utazásairól , kalandjairól mesélt neki s minden áron föl akarta vidítani.
De a hadnagy feleletre sem méltatta, sőt boszankodva intett neki, hogy hallgasson és ne untassa haszontalan fecsegésével .
A vidék lassankint kopárabb, hegyesebb lett.
Tömör gránitsziklák meredeztek meztelen szürkeségben a kanyargó, egyenetlen út két oldalán s a sárgán hullámzó kalászos mezőket, virágos pázsitokat csenevész bokrokkal benőtt vadon sziklatömegek váltották föl.
A hegyoldalban kis juhnyáj legelt, melyet szegényes rongyokba burkolt asszony őrzött.
De ez is hangos rikoltozással menekült el, mikor a vad hordát messziről megpillantotta, Az út itt töretlenebb, a járás nehezebb volt.
A sziklás, kövecses talaj feltörte az ehhez nem szokott zsoldosok lábát, a mezítelen talpú jobbágyok pedig sokat szenvedtek a tövisektől.
Nagy bögölyök , vadméhek és kolumbácsi legyek raja lepte meg az elcsigázott tömeget, a mely már zúgolódni kezdett.
Némelyek minden pillanatban a szemhatárt vizsgálták, hogy nem látják-e már a petrovinai kastélyt, mert attól féltek, hogy eltévedtek.
Mások meg már egyáltalán nem is akartak tovább menni és lefeküdtek az úton.
Végre sokan azt tanácsolják, hogy forduljanak vissza Zágráb felé és rabolják ki a várost .
Ekkor, a második nap hajnalán, az út jobbra kanyarodott s egy magas hegy alján vezetett alá a völgybe.
Mikor a hegyet megkerülték, lent a völgykatlanban megpillantották a Tahyak kastélyának tornyait és rovátkos bástyáit .
Az elfáradt, kimerült sereg hangos örömrivalgásban tört ki és újult erővel rohant lefelé a völgybe.
Két óra mulva elérték a falut s a tömeg a kunyhókban, az erdőben vert sátrakban, faházakban telepedett meg, míg a főemberek a kastélyba szállásolták be magukat.
De sem Nelipics Mladen, a zsupán, sem pedig a hozzá csatlakozott uszkókok nem érkeztek meg .
Kopó mindenkit került és a megérkezés óta egyre jobban magába zárkózott.
Rendesen már kora hajnalban eltávozott a kastélyból és késő estig bujdosott a rengetegben.
Lukács pap, a ki éjjelenkint hallgatózott Kopó ajtaja előtt, hallotta, hogy a hadnagy nyög, siránkozik és magával beszélget.
Egy ilyen alkalommal benyitott hozzá.
Kopó egész hosszában hevert az ágyban, arczával lefelé és két karját élettelenül lógatta a földre.
A nagy termet csak alig világította be a mestergerendáról lefüggő pislogó mécses.
Lukács pap odalépett az ágyhoz és megrázta a kétségbe esve kesergő hajdú vállait :
- Mi bajod? szólj! felelj !
Kopó hörögve fordult meg és fölugorva ágyából össze csikorította a fogait .
- Mit akarsz? - rivallt a papra dühösen .
- Hadnagy, - kérlelte Lukács pap megdöbbenve; - ne sújtson engem a te haragod.
Te szabadítottál ki engem a rabságból: testem-lelkem a tiéd; azért vagyok itt.
Te vagy az én uram: parancsolj !
Kopó egy darabig révedező szemekkel, habozó bizalmatlansággal vizsgálta az alázatos embert .
- Hallgass! hallgass! - suttogta aztán.
- Rám olvastak... a Tahy-leány üldöz, megigézett.
Félek tőle! hallod-e: félek tőle !
És összekulcsolva kezeit a mellén, rémülten hökkent vissza, mint a gyermek, mikor kisértetekkel ijesztgetik.
Majd csüggedten lehorgasztotta fejét és halkan, esdeklő szóval folytatta :
- Beszélj hozzám! vigasztalj meg: én beteg vagyok!
Pedig szeretnék meggyógyulni.
Már mindent megpróbáltam, de semmi sem használ.
Hanem talán te tudsz valami talizmánt, valami bűbájos igét ...
- Minek? - kérdezte Lukács pap vállat vonva .
Kopó megdöngette mellét az öklével és hörögve, elfulladó hangon mondta :
- Minek?... hogy megszabaduljak tőle !
Aztán, töredezve, mintha magával beszélne arról, a mi gyötri , suttogva nyögött :
- Látom a szemeit... érzem a tekintetét...
Pedig távol van... fönt , magasan: olyan magasan, hogy én sohasem érhetek föl hozzá...
És néha még azt hiszem, hogy álom az egész... álom... álom !...
- Légy erős, hadnagy!
Miért sírsz, mint a gyermek?
Nem szégyenled-e , hogy egy hitvány asszonyi állat miatt ennyit keseregsz?
Légy erős !
- Épen azért ne keseregj.
Asszony, asszony: gombház .
- Nem, nem!
Ez az egy nem olyan, mint a többi!...
Százat, meg százat öleltem, de egyiknek a csókja sem égetett úgy, mint ennek az egynek a puszta tekintete...
És épen azért, - hörgött a vérében izzó szenvedély tüzétől, - az enyém lesz... megfojtom a csókjaimmal, az öleléseimmel ...
Megcsikorgatta a fogait és ismét őrjöngve dobta le magát az ágyra , mintha megvadult volna.
Lukács pap hasztalan akarta megvigasztalni: a hadnagy folyton csak a szenvedély eszelős kitöréseivel felelt.
Ott hagyta hát és az időre bizta, hogy meggyógyítsa az esztelen sovárgásban megbódult embert.
Ez pedig borba akarta fojtani bánatát és szenvedélyét; de minél többet ivott, annál jobban égette a szenvedély, s a mámorban minden csepp vérét izzani érezte.
Mikor pedig részegségét kialudta, a búskomor józanság csak még sötétebbé, sulyosabbá tette a bánatot, mely szivére nehezedett.
Majd megkisértette, hogy koczkával szórakozzék , s ezen aztán lassankint az utolsó garasát is elvesztette: de a lelkén fekvő lidércznyomás terhe azért nem könnyebbedett meg, sőt egyre nyomasztóbb lett .
Lukács pap ellenben napról napra vígabb, vakmerőbb lett.
Lassankint az egész tábor megismerte és megkedvelte, mert furfangos, bőbeszédű ember volt, a ki többet tudott és ügyesebb, agyafurtabb volt, mint bárki más a táborban .
Tréfált, fecsegett mindenkivel, sok bűvészfogást tudott s ezekkel mulattatta az együgyü parasztokat.
Versenyt ivott a német zsoldosokkal, napokig elkoczkázott a csaló olaszokkal, a kiket minden ügyességük mellett is rászedett; de mindenütt, a hol szükség volt rá, azonnal ott volt és mindig szivesen segített.
Ápolta a betegeket, gyógyfüveket szedett nekik az erdőn, orvosságokat főzött és számosat meg is gyógyított.
A jobbágyok lassankint hozzá szoktak apró szivességeihez és megkedvelték az örökké szolgálatkész, élelmes, víg papot .
Ez alatt Zágrábból egyre várták a követséget, a mely azonban csak nem mutatkozott.
E helyett minden nap csapatosan jöttek újabb, meg újabb elzüllött népelemek, melyek mindenükből kifosztva, hajléktalanul kóboroltak az országban és a parasztlázadás hírére mindnyájan ide csődültek.
Hitvány, söpredék népség : levelessé tett nemesek, szökevény zsoldosok és jobbágyok: a társadalom legalsóbb rétegeinek a szemetje, melyet bűnei miatt már törvényen kivüli állapotba helyeztek.
És ez az utálatos emberi fajzat , halálos gyűlölettel a szivében az iránt a társadalom iránt, mely kiközösítette kebeléből, egyre az urak kegyetlen igáját átkozta, s vad kifakadásaival lassankint ismét fölizgatta, magával ragadta a már szinte lecsillapodott, békés szándékú zsellérséget is, a mely, megfeledkezve a püspöknek tett igéreteiről, vagy boszankodva a várva várt követség késedelmezése miatt , ismét kész lett volna urai ellen fordulni.
Lukács pap pedig, a ki örömmel látta a dolgok ilyen kedvező változását, kezeit dörzsölte és titokban folyton olajat öntött a tűzre .