Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrai Károly
48-tól Világosig
Keletkezés ideje
1860
Fejezet
29
Bekezdés
2318
Mondat
3928
Szó
45077
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
V.
A szabad sajtó diadalünnepe.
Félistenek jártak akkor a földön, hirdetve a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméit.
Próféták, kik megjósolták a bekövetkező nagy időt.
Minden országban, minden földön felállították az oltárokat és minden oltárra meghozták az áldozatot a hazáért és szabadságért.
Bécsben már vér folyt, hazánkban még csak forrongott az eszme : Szabad polgárnak lenni a szabad hazában !
A budai várkazamaták egyik sötét, nedves börtönében tölti sorvasztó bajait a szabadságnak régi apostola Táncsics !
Hat évi börtönnel sújtották szabad eszméiért.
Még csak hármat töltött ki ebből s nagy kérdés, ha váljon a többit meg fogja -e érni ? !
Pesten nagy riadalom van.
Valami nevezetes vendége van a fővárosnak.
A távollevők találgatják, hogy ki ?
Talán a nádor ?
Vagy még ünnepeltebb, talán a király ?
Ezért éljenez, ezért riadoz százezer ajak és az egész főváros !
A fogoly, ki mindezeket sötét börtöne nedves falai között hallja, azt gondolja magában :
— Éltesse őt az Isten !
Addig éljen, mig a honnak él !
Aztán tovább fűzi gondolatait :
— Együtt éljen hon és király ! békés egyetértésben tisztelve, szeretve s egymást kölcsönösen támogatva legyen nagy és boldog !
Lassankint mindinkább közeledik a börtön felé az üdvözlő Alleluja !
Most már egyes szavakat is ki lehet venni.
— Éljen az alkotmány !
Éljen a felelős minisztérium !
Éljen Táncsics !
Legalább a szegény fogoly azt gondolja, mintha ezt hallaná.
Ez különben a lélek hallucinációja !
Máskor is álmodott ő már ilyeneket !
— De nem !
Ö nem álmodik !
Ébren van !
Minden érzéke ezt igazolja !
— Hanem hát akkor hogy jön az ő neve összefüggésbe az alkotmánynyal.
Egy elítélté, egy bebörtönözötté !
Majd megmagyarázza ezt neki estére az ő egyetlen hírlapja, mely őt összeköttetésben tartja a külvilággal : az őrt álló katona.
Ez szokott neki néha, ha jó kedvében van, egyet és mást elmondani.
De szeretné most is megkérdezni tőle, hogy kit és miért éljeneznek ?
Hanem hát nappal nem áll szóba vele az őr, meglátnák és megbüntetnék.
Majd estve, mikor senki nem látja.
A zaj, a riadozás azonban mind közelebb-közelebb jön.
A kapukat bezárják !
Mi ez ?
Mintha ellenség akarna betörni a várba !
De hát csak nem az ellenséget éljenzik . . .
Bizony nem !
Ismét kinyitják a kapukat s nagy tömeg jön be, száz meg száz nemzeti zászló; és ez mind az ő nevét riadozza :
— Éljen Táncsics !
A fogoly azt gondolja, hogy valami csendes téboly környezi.
Fejét tapogatja.
Ébren van !
Nem álmodik !
Valóban őt illette, a szegény foglyot a szabadság üdvözlő kardala.
Most az egész tömeg megáll börtöne előtt s egy szívvel és mint a föltámadás uj életre keltő szózata riadozza :
— Éljen Táncsics !
Hol van Táncsics !
Halljuk Táncsicsot!
Hirtelen valamely fény cikázik át a fogoly elméjén, vakító villám, melynek fénye elveszi lelkének még megmaradt csekély világát.
Mintha a nemzet őt ünnepelné.
Hogy is lehet ilyet gondolni ? !
A tömeg mint ércfal áll börtöne előtt és éljenzi őt s türelmetlen zajjal követeli, hogy bocsássák ki Táncsicsot!
Midőn pedig ezt még sem teszik, hatalmas érckalapácsokkal és lándzsákkal verdesik, feszitő vasakkal akarják föltárni börtöne ajtaját.
A kalapált vasból készült ajtó egy-egy ütésre olyat durran, mint egy ágyú, de a szilárd szerkezetű mű mindennek ellentáll.
A katona őr félrevonult.
Ha a főőrség nem bánja, hát neki még kevesebb köze hozzá !
Meghúzta magát egy sarokba.
A börtönőr pedig az összes kulcsokkal megszökött.
Megijedt a szerencsétlen, hogy most valamely nagy bajba kerül.
Idő kellett, mig valahol egy lakatost találtak, ki fölinytotta a megostromolt ajtót.
És ott állott előttük az osztrák kormány által halálra keresett, a magyar bírák által megkínzott elitéit, a börtönben megőszült mártir; mártírja a gondolat- és szólásszabadságnak.
Ezer meg ezer hang éljenzi és riadozza :
— Halljuk Táncsiccso !
Az pedig ott állott szótlanul, mintha bebörtönzött lelke szabaddá lett testéből elszállott volna !
Csak pár szót tudott mondani.
Csak ennyit :
— Tisztelt polgártársak !
Éljen a haza !
És azzal összerogyott.
Azt hitték, hogyszélhüdés érte.
Meghalt a megszabadulás pillanatában.
Fölrázták !
Vállaikra vették.
Meghajtották előtte zászlóikat.
Alleluja!
Éljen riadozással üdvözölték s igy indultak vele diadalmenetben által Pestre.
Ott pedig ez alatt Petőfit követte ezernyi sokaság !
Az egész nép !
Egy költeménye volt.
Tartalom, forma, hang mind szokatlan benne.
Ezt akarják kinyomatni.
Sok ezer példányban.
De nem szabad.
A sajtó cenzúra alatt van.
Előbb majd átnézi azt a verset valami szemüveges öreg ur, a múlt századból ránk maradt múmiája az osztrák kormánynak, aki visszaborzad annak minden sorától, minden szavától, izgatást, lázitást, fölségsértést lát minden betűjében.
Nagy haraggal keresztül huzza vörös irónjával az egészet !
Tüzbe vele !
S bedobja a papírkosárba !
Bizonyosan ez lesz a sorsa.
Nem is lehet más !
Legalább a jobban értesültek nem is gondolhattak mást.
De mást gondolt Petőfi !
Amint a Trattner-féle ház közelébe értek, Petőfi föllépett a bolt előtti lépcsőzet felső fokára s onnan akart beszélni a néphez.
— Tisztelt polgártársak !
A sok ezernyi néptömeg viharos lelkesedéssel éljenezte Petőfit, szűnni nem akart az üdvözlő zugás, hiába intett a költő kezével, hogy beszélni akar, hiába vette le lengő tollas kalapját, azzal is integetve.
A lelkesedés lázas kitörése nem akart szűnni.
Közbe a zajt tulharsogó kiáltások hallatszottak :
— Szavalja el a »Talpra magyart !«
Halljuk a »Talpra magyart !«
És csakhamar ezt követelte az egész népáradat.
Petőfi ekkor még egy lépcsőzettel fölebb ment, a bolt ajtajába állott s elkezdte hazafias versét szavalni.
Az volt a lelkesedés, a mámor, amilyet még addig a főváros nem látott, nem hallott, midőn a százezrekre menő tömeg fölemelt ujjakkal dörögte utána minden versszak végén az eskü szavait.
— A magyarok Istenére esküszünk !
— Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk !
— Esküszünk !
Esküszünk !
Esküszünk ! !
A fiatal népköltő ott állott az ezernyi sokaság előtt, szabad ég alatt bátor homlokával s szilárd arckifejezésével ; egy őskori látnokot képzelt magának a nép, ki rabigába vert honfiait láncaiknak összetörésére szólítja fel és ösztönzi !
— Nyomassuk ki sok százezer példányban s oszszuk szét a nép között !
— Menjünk a cenzorhoz ! hallatszottak a fölkiáltások.
Petőfi kalapjával intett, hogy szólani akar.
— Halljuk Petőfit !
— Petőfi akar beszélni !
Idő kelletémig Petőfi szóhoz juthatott.
— Tisztelt polgártársak ! kezdette ismét beszédét.
— Többen önök közül azt mondják, menjünk a cenzorhoz.
Cenzorhoz nem megyünk, nem ismerek többé semmi cenzort.
A sajtó szabad !
Foglaljuk le azt a magunk részére !
— Éljen !
Foglaljuk le !
— Magyarország nem ismer sajtótörvényeket, az önkényuralom bilincsei ezek !
Igaz, úgy van ! kiáltások hangzottak.
— Ma, midőn a nép kezéről lehullottak a rabbilincsek, szabadon közölhetjük gondolatainkat egymással.
Egy verset Írtam a mai nap dicsőítésére !
Csak az imént hallottákönök és jónak találva fölhívtak, hogy sok százezer példányban nyomassuk ki és oszszuk szét polgártársaink között!
Erre nézve már előlegesen beszéltem a nyomda-tulajdonosokkal.
Azok nem merik ezt tenni, félve a súlyos következményektől.
De mi , a nép, megparancsolhatjuk ezt nekik!
Követeljük, hogy ezt a verset azonnal kiszedessék és kinyomassák !
Mi parancsoljuk ezt meg neki!
Mi, a legnagyobb hatalom , a nép !
Menjünk tehát!
Foglaljuk le a sajtót és szükség esetén erőszakkal is kényszeresük a sajtó munkásait, hogy ezt szedjék és nyomják ki!
— Helyes !
Éljen !
S a népáradat megindult a közelben levő Landerer és Heckenast nyomda felé.
Jókai, Vasvári, Vidacs már ott voltak, azok is a sajtót akarták lefoglalni.
Most már egyesülten foglalták le.
Az öreg Landerer figyelmeztette az ifjakat a következményekre.
— Ez igen nagy felelősséggel jár, uraim.
Elveszíthetem nyomdámat és szabadságomat.
— Egyedül mi vagyunk a felelősek, heveskedett Petőfi, mi erőszakkal törtünk önre, ön nem volt képes ellentállani.
Büszke leszek rá, ha ezért büntetni fognak !
— Mi is !
Mi is ! erősítették a többi ifjak.
Petőfi kivette attilája zsebéből a vers szövegét, oda ment a hozzá legközelebb álló szedőhöz.
Ifjú, alig éves munkás volt ez, igen értelmes arccal, ki feszült érdekeltséggel hallgatta az ifjak hazafias szellemű beszédét.
— Itt a vers, mondotta, szedje ki azonnal.
Én parancsolom, Petőfi Sándor a nevem, a vers szerzője és a nép küldötte vagyok.
— Parancsára, Petőfi ur, azonnal.
Átvette a verset, egy ollóval földarabolta azt, magának a kétjelső versszakaszt tartva meg, a többit mellette levő társainak osztva szét.
Jelezvén a betűt, melyből szedjék: »Qcero !«
Ez ifjú nyomdász Potemkin O. K. Alfonz volt, a szabadságharc alatt az államnyomda egyik kitűnő munkása.
Öt perc alatt ki volt szedve a vers, másik öt perc alatt mintegy ötven példány belőle kinyomva s a nép között szétosztva.
És aztán következett a többi szakadatlanul.
Mint drága emléket fogadta mindenki.
Ez volt a szabad sajtó ünnepnapja.
Az egész főváros ünnepelt, énekelt, valóságos búcsújáratot tartott a nyomdához.
Szive, lelke mindenkinek tele volt örömmel és lelkesedéssel, csak a börtönéből kiszabadított Táncsics lelke borongott.
A sokáig rabkalitkában tartott madár elveszti röpülési képességét; a hosszabb ideig börtönben vergődött szellem szabad szárnyalását.
Idő kellett, mig ismét visszanyeri azt.
Megnyugtatták, biztatták, hogy más idők lesznek ezután.
Szabad hazának szabad fiai intézik a haza sorsát.
Nagyot sóhajtott!
Vajha úgy lenne !
És mi legjobban jellemzi a nagy napokat, senki a hivatalos személyek közül ellent nem mondott a nemzeti követelésnek.
Elismerte, hogy a hatalom a nemzeté.
A tisztviselők és a többi hatalmasságok csak a nemzetnek szolgái.
Még a katonaság is védője lett a nemzet jogainak !
Együtt örült, együtt érzett a néppel.
Lederer altábornagy katonai parancsnok Budán nem merte őket a nép ellen küldem; félt, hogy mellé fog állani, mint Parisban.
Az ismert pontnak egyik legsarka-latossabb és legerősebb része volt: a felelős, független magyar minisztérium.
Ez fogja ezentúl a nemzetet kormányozni.
Végre valahára bekövetkezett a megváltás órája, amiért a nemzet három századon át küzdött és vérzett.
Megszűntek rabok lenni.
Egy küldöttség ment Bécsbe István nádornak, a királyi helytartónak vezetése alatt, mely a nemzet kívánalmait pontban foglalva átnyújtsa a királynak s kérje azok meglátását.
E küldöttségnek az akkori idők két kimagasló férfia is tagja volt: Batthyány Lajos gróf és Kossuth Lajos.
Ezeknél méltóbb képviselőket nem választhatott volna a nemzet.
Este díszelőadás volt a kivilágított színházban.
» Bánk bán « -t adták, az első nagyobb szabású nemzeti drámát!
A színésznők és színészek nemzeti szinü kokárdákat jelentek meg a színpadon.
A közlelkesedés szűnni nem akaró éljenriadozásban nyilvánult.
A zenekar közkívánatra a Rákóczi-indulót és a Marseillaiset játszotta.
Egressy Gábor Petőfi lángragyujtó nemzeti dalát szavalta.
Füredi nemzeti népdalokat énekelt s a karszemélyzet Vörösmarty Szó-zatát zengette.
Az egész város fénytengerben úszott.
Örömittas volt minden lélek.
A pártok eltűntek a szabad nemzet keblén.
És másnap vasárnap lévén, a szerencsés történtekért ünnepélyes »Te Deum« tartatott a főváros összes templomaiban, mely alkalommal Sujánszky Antal fiatal lelkésztől hazafias dalokat zengedeztek a templomi karok.
A szent csarnokokban magasan szállott ég felé a hál:
Isten, hatalmas trónodig E nép imája főihatott S hazánkra őrködő szemed Derite fényes korszakot.
Tiéd szivünknek hálahangja, Legyen áldásod e hazán S forrón imádó népeden, Amit kívántunk oly dicsőn Egész világon úgy legyen!
És megalakult a nemzetőrség, kezdetben csak önkéntesen.
Beiratkozott ebbe minden hazafi, tisztviselő, lelkész, tanár, ügyvéd, biró, gazdag, szegény és four.
Mind együtt tanult fegyvert forgatni.
Ki tudja, szüksége lehet egykor reá magának, vagy a hazának, vagy mind a kettőnek.
És senki nem gondolta, hogy ez oly hamar be fog következni.
A rendek feliratot intéztek az uralkodóhoz.
A múlt kor emberei — úgymond e fölirat, — egy-két nap után sírba szállanak, de a Habsburg-ház nagyreményű ivadékára, Ferenc József főhercegre, ki első föllépésekor a nemzet szeretetét magáévá tette, egy fényes trónus öröksége vár, mely erejét a szabadságból meríti s melyet ősi fényében megőrizni a bécsi politika szerencsétlen mechanismusával bajosan lehet.
A dinasztiának tehát választani kell saját java s egy korhadt kormányrendszer támogatása között.
Életet és vért adhatnak a népek szeretett dinasztiájokért, de egy nyomasztó kormányrendszer politikájáért egy verébfiunak sem lesz kedve soha meghalni.
Minden reformtervnek alapföltétele és biztosítéka pedig a magyar független minisztérium !
Fölséges ur !
— igy végzi a fölirat, — az események Isten kezében vannak.
Mi bízunk a gondviselés oltalmában, de érezzükegyszersmindfa kötelességet, gondoskodni, hogy fölséged hű Magyarországát a bizonytalan jövendő ne lepje meg.
Egy önérzetesjnemzetnekjhangja volt ez uralkodójához, kihez szeretettel és hódolattal ragaszkodik.
. . .
E közben kitört Bécsben a forradalom.
A francia- és olaszországi események voltak erre igen nagyhatással.
Az egész Bécs forrongott.
Március -án falragaszok hirdették, hogy a nép nem bízik a mostani kormányban.
Tehát le Metternichkel !
Le Metternichkel !
A külügyminiszterrel !
A császári ház miniszterével, az európai uralkodóknak bizalmas emberével, ki több mint éven át intézte Európa sorsát, ki a nagy Napóleont megbuktatta s a törvényes rendet helyreálhtotta nemcsak Francia-országban, de egész Európában.
Nekünk ez idő szerint semmi közünk hozzá !
Magyarország sorsát ezután külön magyar minisztérium fogja intézni.
A táviró minden pillanatban újabb, riasztóbb híreket hozott.
Az egész birodalmi főváros forrong, az utcákon torlaszokat emelnek, egy hirhedett ügyvéd, Bach áll a torlaszvédők élén, a rendőrség kiadta a parancsot, hogy a torlaszok eltávolitandók.
A katonák megrohanták, a nép puskatüzzel fogadta őket, különösen heves tűz volt a Jágerzeile hosszú vonalán.
A katonák egyenként ostromolták meg a házakat, a lakosság pedig a legerélyesebben védte magát.
Azt mondták, hogy az udvar titokban pakol, a király Olmüczbe készül, mig más hírek ezeket határozottan megcáfolták.
A katonaság az összes kaszárnyákban készenlétben van ; ha a harc az egész vonalon meg fog kezdődni, nem lehet tudni, hogy az mily arányokat fog ölteni.
Magyarország ez ideig nem tért le a törvényesség teréről.
Nekünk a törvény a mi várunk és a mi erősségünk !
Ettől soha nem fogunk eltávozni.
És ez események folytán is a magyar országgyűlés küldöttséget menesztett ő felségéhez, kérvén a magyar minisztérium mielőbbi kineveztetését, melyet a szom-szédunkban bekövetkezett sajnos események is sürgetőleg követelnek.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE