Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Mikszáth Kálmán
A beszélő köntös
Keletkezés ideje
1889
Fejezet
10
Bekezdés
1122
Mondat
3195
Szó
22940
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
ÖTÖDIK FEJEZET A CSÁSZÁR ELŐTT. AZ ÉGI MÉRNÖK
Nagy díszben jelentek meg őkelmeik, panyókásan, kardosan.
Lestyák Mihály uram csinos , deli leventét mutatott.
Ő tartotta a szónoklatot, lefestvén Kecskemét szomorú állapotát oly híven, oly szépen, hogy a négy mögötte álló szenátor könnyekre fakadt.
(Imecs uramat már tegnap küldték haza.)
A beszéd sok ékes szóvirág után oda konkludált, hogy azon esedezéssel borulnak le a leghatalmasabb trón urának lábaihoz, adna Kecskemétnek egy állandóan ott lakó pasát, vagy csauszt vagy akármit, ha csak akkora lesz is, mint a kis ujjam , hogy őket a portyázóktól megmentse.
Már pusztán az a tény, hogy a fölséges szultánnak egy emberét tudják ott, megmenti a város békéjét, egzisztenciáját.
Majd egy rétori fordulattal, lendületteljesen ecsetelé, milyen jó dolga lesz ott annak a csausznak; kőházat építenek neki, megbecsülik, kiszolgálják, tenyerükből édes mézzel etetik stb.
Most a budai pasa tolmácsa, Nazur bég, fordítá le az orációt a szultánnak, ki szenvtelen arccal, nagy életuntsággal hallgatta ezeket.
Egyébként igen jóképű , rokonszenves alak volt, körülbelül negyvenéves.
Nagy ritkán bólintott gyengén a fejével.
Ibrahim pasa, a budai vezér ott állt összefont kezekkel a szultán mellett, s feszült várakozás leskelődött vérbe borult kis szemeiben, mintha mondaná:
- A beszédet már hallottuk, lássuk most az érveket.
Rögtön következtek.
Porosznoki Gábor előlépett, felnyitván az almazöldszínű selyem tokot, melyet maga előtt tartott, kivette abból a remekművű arany karikást és a fokost, aztán letette a szultán előtt levő zsámolyra mind a kettőt.
- Lábadhoz tesszük ím, fölséges császár, Kecskemét fegyvereit.
A szultán lehajolt, fölvette a karikást és nézegette egy kicsinyég.
Majd Ibrahim pasával váltott halkan néhány szót.
Ezalatt éppen kiköszörülte a torkát, tiszteletteljes krákogással Inokai szenátor uram, s ekképpen darált:
- Vitéz katonáidnak egy kis pecsenyét hoztunk, nagy szultánok legnagyobbika!
Legyen kegyes fölséged megtekinteni az ablaknál.
Nazur bég gépiesen tolmácsolta, és a szultán kedvetlenül kelt fel a szófáról, hogy az ablakhoz lépjen, ahonnan láthatók voltak a pompás tinók és csikók, melyekhez Kriston Ferenc uram rebegte el a prológot.
Mindez nem sokat érdekelte kelet hatalmas urát , bágyadtan ereszkedett vissza szófájára.
…De most megnyílt a teremajtó, s hűs áramlat látszott beosonni.
Talán a négy szoknya suhogása okozta.
A kecskeméti leányok léptek be üdén, kedvesen.
A szultán élénken ugrott fel.
Ágoston Kristóf kiállt a középre, mint egy iskolás fiú, s olyan gesztusokkal, mintha egy bokréta lenne a kezében, melyet a papának ad át, szégyenlősen szavalta:
- Egy kis virágot hoztunk, kérem alássan.
A szultán bizonyára nem értette meg a magyar szavakat, de most a tolmács közbenjötte nélkül is mosolyogni méltóztatott.
Majd vígan odakiáltott a budai vezérnek:
- Fátyolt reájok gyorsan, Ibrahim!
(Ami annyit jelentett keleti nyelven: Ne fertőztessétek őket egy percig sem buja pillantásaitokkal.)
Míg a pasa kirohant intézkedéseket tenni, a szultán lassú, vontatott szavakkal közölt valamit a tolmáccsal.
- A szultán őfelsége, kinek Allah árnyékát oltalmazza, azt mondja nektek, hitetlenek , hogy kívánságaitokat fontolóra veszi.
Legyetek addig veszteg és várjatok odakünn.
A tolmács intett, s ezzel a küldöttség el volt bocsájtva.
De a szultán jó kedvét látva Ágoston uram, azt hitte, ideje valami örök emlékű dolgot cselekedni; visszarángatta tehát gyöngéden, mente-szárnyaiknál fogva, a kifelé iparkodó elöljárókat, s imígy szólt a tolmácshoz:
- Még egy alázatos kérésünket közvetítsd, hatalmas tolmács, uradnak jobb keze!
A nagyvezér, a jelenlevő pasák és ulemák megbotránkozva néztek a vakmerőre, s nem kevésbé valának meglepetve a kecskeméti urak is, de a szultán, Kecskemét virágaira gondolva, még mindig mosolygott, s ha a szultán mosolyog: a nap süt, a füvek nőnek, a kövek hárfáznak, s minden rendben van.
- No, mit akartok még, telhetetlen rozsomákok! - fortyant föl magyarul Ibrahim pasa helyettese, Hasszán, a tihaja bég.
- Szaporán fecsegjetek, mert még sok küldöttség vár odakünn.
- Éppen az - folytatá Ágoston Kristóf nekibátorodva -, láttuk odakünn a nagykőrösi deputációt, és arra kérjük mély alázattal őfelségét, bármit kérnének is őkegyelmeik ne adja meg nekik .
A tihaja bég nevetett, s maga magyarázta meg a hívők urának második kérelmüket, a hívők ura is nevetett a furcsa kívánság fölött (ilyen még elő nem fordult a praxisában), és azt kérdezte élénken:
- Mi legyen ennek az indoka?
Lestyák Mihály uram adta meg a feleletet:
- Nagykőrös és Kecskemét úgy van együtt, mint Mekka és Medina, mint a kutya és a macska.
A szultán pompás hangulatba pezsdült, a tolmács hasonlóképpen egész homlokáig vigyorgóra vált arccal adta át az uralkodó válaszát.
- Örvendezzetek!
A kegyelmes padisah fontolóra veszi az első kérésteket, a másodikat teljesíti.
Ezzel kihúzódtak a kecskemétiek az udvarra, »szerencsés jó reggelt» kívánva útközben a bemenetre váró kőrösi szomszédoknak.
Néhány perc múlva kiosont hozzájok a tihaja bég (akinél tegnapelőtt járt a kenő ember), s megveregetvén a szenátorok vállait , pártfogói arccal biztatta őket:
- Szerencsés kópék kegyelmetek!
Egészen megnyerték, felvidították a szultánt.
Semmi kétség, minden meglesz.
Megelégedetten dörzsölte kezeit.
Száz arany volt neki ígérve utólagosan, ha török hatóságot kapnak Kecskemétre.
Jó remények közt ácsorogtak künn, dicsérve a főbíró beszédét és az Ágoston föllépését.
Maga Ágoston uram teljesen el volt ragadtatva.
- Ugye, hogy érek én valamit?
Van ám itt ész, atyafiak.
Vagy másfél óra múlva újra visszajött a tihaja.
Dühösen kalimpált kezével, nagy húsos képe vörös volt a méregtől, mint a paprika.
- No, disznók - kiáltá messziről -, agyonröfögtétek a szerencséteket!
A derék urak sóbálvánnyá dermedve néztek rá.
- Mi történt, az isten szerelmeért?
- Az történt, ti szamarak, hogy a nagykőrösi küldöttség terhesnek és elviselhetetlennek találván maga számára ügyes-bajos dolgaikban és szolgálmányaik teljesítésében úgy a budai, mint a szolnoki basaságok távolságát, a szomszédos Kecskemétet kívánta egy felállítandó török hatóság székhelyének.
- Mi pedig… - dadogta Inokai József.
- Ti pedig megígértettétek a szultánnal, hogy a nagykőrösiek kívánságát, bármi legyen az, nem teljesíti.
Gebedjetek meg!
Ezzel hátat fordított nekik, miután előbb törökösen köpött egyet-kettőt elibük.
Azt a megrőkönyödést kellett volna látni, Lestyák a bajuszát rágta, a becsületes Porosznoki káromkodott, Kristonnak az orra vére indult meg ijedtében, az öreg Inokainak pedig a mécsese tört el, pityeregni kezdett, míg ellenben Ágoston uram , iszkiri, szedte a sátorfáját, ment egyenesen a szekereikhez, melyek a Dunánál álltak, lefeküdt az egyikbe, betakarózott a bundájával, mert olyan hideg rázta ki , hogy egyenletesen felosztva, kitelt volna belőle száz borzongató nátha.
- Most már akár hazamehetnénk - törte meg a szomorú csöndet Kriston.
- Megvárjuk a szultán határozatát - vélte a főbíró.
Jó öreg uzsonna lehetett, mikor a szultán kajmakámja értük jött a tolmáccsal egyetemben, felvezette őket egy terembe, és átadott nekik egy kaftánt, mondván a tolmács szája által:
- Ezt küldi nektek a felséges padisah.
Bizonyára jó hasznát veszitek!
A szenátorok búsan tekintettek a sötétzöld bársony ruhadarabra, mely aranyos zsinórokkal és paszomántokkal volt kihányva, mindenféle szeszélyes figurákban, s mintegy megdöbbenve kérdék egymástól: »Hát csak ennyi?«
Porosznoki uram szóbeli kifejezést is adott elégedetlenségének.
- Egyebet nem üzent őfelsége?
- Egyebet nem üzent - felelte a kajmakán nagy flegmával.
- A szultán jó szívvel volt irántatok, de amire szavát adta, azt be kellett váltania.
Hiszen magatok kívántátok.
- Nem lehetne-e még egyszer bejutni hozzá?
- Nem lehet.
- Mennydörgettét!
Szépen vagyunk!
Lesz öröm odahaza.
- Ha így van, így van - szólt a főbíró hideg arccal.
- Fogja ked azt a kaftánt , Kriston uram!
Kriston Ferenc uram nagy mérgesen és tiszteletlenül fölkapta a medvebőrrel bélelt köntöst, úgyhogy annak az egyik csücske a földet söpörte, ahelyett, hogy csókjaival érintené szegélyét, nagy dirrel-durral vonszolá a főbíróék után, s helybe érvén a szekereikhez, behajította a saraglyába, mint egy lyukas pokrócot szokás.
Ágoston uramnak már hűlt helye volt; csak annyi felvilágosítást tudott róla adni az egyik kocsis, hogy a szekéren elvitette magát Vácra, ahol egy leánya vagyon férjnél ; keveset beszélt, mert nagyon vacogott a foga, de annyit mégis mondott, hogy sohase látja többé Kecskemétet.
Mire megetettek, megitattak és hazaindultak a mieink, leszállt az estszürkület, a kémények füstje és összeszűrődött a köddel, a békák utálatosan brekegtek és kuruttyoltak a pesti mocsarakban (a mostani Lánchíd téren), a müezzinek kiállhatatlanul kiabáltak a budai mecsetekről, míg a pesti ócska várból kísértetiesen huhogtak a baglyok.
Csak messze-messze valami falucskában zúgott-kongott egy siránkozó keresztény harang.
A köd vöröses fehér volt, mint a frissen fejt tej, félig átlátszó, melyből gúnyosan vigyorgó törpék, viaskodó sárkányok, pikkelyes csodaszörnyek, lepedős kísértetek foszladoztak ki.
Az égbolton egyetlen sötétkék felhő igazkodott lomhán, szélesen…
Mire a pesti házakat elhagyták, kivergődtek a hatvani kapun túl levő sásos, rekettyés ingoványból, hol majd befordult a Kristonék szekere egy kenderáztatóba (ott valahol a Nemzeti Színház helyén), egyet mozdult a felhő, és hirtelen elnyelte a holdat, mint mikor egy nagy ezüst tallér egy kék harisnyába pottyan.
Kissé sötétebb lett; ünnepélyes, méla csönd borult az alvó természetre.
Csak a szekerek hurutyoltak a kátyúkban, egy-egy kakaskukorékolás hangzott a pesti tanyákról.
A lovak kedvetlenül cammogtak, a kocsisok bóbiskoltak, a szenátorok komoly gondokba mélyedve, szótlanul ültek egymás mellett, nagy ritkán cserélvén ki eszméiket.
Pedig bízvást cserélhettek, mert mindnyájuk gondolata egyforma volt; ha az egyik azt mondta: »Hogy adjuk át otthon a nagy semmit?«, a másik hümmögött, bámult az éjszakába és azt válaszolta kis vártatva: »Inkább volnék most juhászkutya, mint kecskeméti szenátor«, a harmadik felütötte lekonyult fejét és sóhajtva tette hozzá: »Száz ökörért, ötven paripáért egy zöld köntös - jó vásár.«
Azzal újra elhallgattak, újra merőn bámultak a fehéres ködbe, melyből azok a szeszélyes alakzatok rajzottak.
Hát egyszer csak az egyik ilyen ködoszlopból egyszerre kivált egy kísértet .
Szembetűnőbb, igazibb a többinél, az útra állt a lovak elé… s árnyéka mozgott az úton.
Az elölmenőknek lovai meghőköltek.
A kocsis felpislantott.
Egy lágy női hang megcsendült:
- Álljanak meg!
A katolikus Inokai keresztet vetett magára.
»Minden jó lélek dicséri az urat!«
- Ki vagy? - kérdezé Kriston.
- Hát a Cinna vagyok, a cigányleány.
Vegyenek fel hamar a kocsira.
Az imént csak Inokai ijedt meg, de most már holtra rémült Kriston és Porosznoki is .
Sőt a másik kocsin jövő főbíró sem restellt leugrani.
- Hogy kerülsz ide, te csóka?
- Elszöktem! - felelte Cinna kurtán.
- Éppen ez az, miért szöktél meg, te kis áspis?
- Mert eluntam magam.
- Huh kutya mája, kutya mája! - vakarta a fejét Kriston.
- Tudod-e te azt, hogy minket mindnyájunkat felakasztanak miattad?
Takarodsz vissza mindjárt!
Mit tegyünk ?
Mit tegyünk?
- Vissza kell kísértetni - vélte Porosznoki is.
A hold fénylő tányérja most bukkant ki, s bevilágítá a szép leányt.
Csupa lucsok, csupa csatak volt a gyönyörű ruha rajta, a csizmák sárosak, a szoknya átnedvesedett a sásokban, mocsarakban, amiken végiggázolt; bámulni lehetett gyönyörű idomait, amikhez odatapadt.
- Nem akarok visszamenni - dünnyögte dacosan és fehér foga megvillant, mert vacogott is egy kissé.
Dideregve kapcsolta össze a pruszlikját.
- Vissza kell menned - mond a főbíró -, fejünkkel játszunk.
A leány összerázkódott, szép nagy szemeit ráemelte a főbíróra, de annyi bájjal, annyi szemrehányással tele, olyan csodálatos tekintettel, hogy a főbíró felkiáltott:
- Gyere hát, ülj mellém a kocsira.
Hazaviszlek.
- Főbíró uram!
Főbíró uram! - inté Porosznoki mélabúsan.
- Mit cselekszik?
- Az én felelősségemre!
- Juventus ventus - dörmögte Inokai.
Cinna szeme megint villant egyet; az ebhűség melege volt abban.
Aztán felugrott a bíró mellé egy könnyed, formás lódulattal, mint a vadmacska.
A kocsik újra megindultak.
- Te fázol - mondta Lestyák, lélegzetét hallgatva.
Azzal kivette a saraglyából az odagyömöszölt császári kaftánt; végigterítette a térdén.
Majd a homlokát tapogatta meg a tenyerével, forró volt egy kicsit, de milyen sima , milyen édes tapintású.
A főbíró vére bizseregni kezdett.
- Hej, csak egy boldog ember van - sóhajtozott eközben az első kocsin Inokai -, Ágoston Kristóf uram, aki biztos helyre tette a fejét, Vácra.
- Hej, csak egy boldog ember van - sóhajtozott az utolsó kocsin a fiatal gulyás az öreg csikós előtt (kik most gulya-ménes nélkül jönnek üresen) -, a mi főbíránk , Lestyák uram, mert az a cigányleány piros ajkát kóstolgatja, szép karcsú derekát a karjával méregeti.
- Mondd meg nekem, Cinna - kérdé a főbíró -, hogyan szöktél meg?
- Rávettem az öreg törököt, aki az ajtónál őrködött ránk a küszöbön guggolva, hogy aludjon el, és elaludt.
- Hogy tudtál vele törökül beszélni?
- Lekapcsoltam nyakamról a násfát, és odaadtam neki.
- Hát a többiek?
- Azokat is biztattam, de nem akartak eljönni.
Itthon napszámba kellett járniok, ott pompás ebéd volt, pecsenye, háromféle ízletes gyümölcsök.
Volt ott tán mamalyiga is .
A vacsorát már nem vártam meg.
- Hiszen odafelé te is jó kedvvel jöttél velünk.
- Örültem a ruháknak.
- És már eluntad?
- Megutáltam, visszakívánkozom a rongyaimba.
- Ej, ej - szólt a főbíró szomorúan -, sok bajt hozhatsz te még Kecskemét városára !
Keresni fognak, Cinna!
Félénken simult közelebb a főbíróhoz, s egész teste megreszketett, mint a nyárfalevél.
- Ne félj, nem hagylak el, ha egyszer kimondtam.
Amit én megmondok, az meg van mondva.
A leány lehajlott a Lestyák kezéhez, megcsókolta és zokogott.
Idegesen, majdnem durván fogta meg fejét a fiatal férfi, hogy elhúzza a kezétől , bosszús mormogással: »Nem vagyok én püspök.«
De amint emelné, egyszerre összefolyt előtte a világ, kavargott, forgott, a csillagok a szeme előtt ugráltak, a kocsi felborulni látszott, az útszéli kórók, kákák őrült futásnak eredtek, s ő egész önfeledten odaszorította útközben a szép fejecskét melléhez.
Hirtelen megrestellte… elereszté.
- No, no, no… mi az ördögöt csinálsz te Cinna?
Ne okoskodj, ne csókold a kezemet , mert mindjárt odakötöm ezt a nagy varkocsodat a lőcshöz, hogy a fejed meg ne mozdíthasd errefelé.
Hogy megzavarod az embert.
Megfogta a tömött, gazdag hajfonatát ingerkedve.
- No, odakössem?
- Amint akarja kegyelmed - szólt a leány szelíden, csendesen.
- Nem kötöm oda, ne félj.
Valami másról gondolkozom.
És színlelt közömbösséggel átdobta a csiklándozó kígyót, a varkocsot, a leány túlsó vállára; csattintott, mint az ostor, és körültekerőzött a szoborszerű nyakon, úgyhogy a vége a leány innenső hóna alól megint visszakerült Lestyákhoz.
Hosszú-hosszú ideig hallgattak.
Lestyák gyakran dörzsölgette kezével a homlokát.
- Arról gondolkozom - szólt végre susogva -, hogy ezt a varkocsodat le kell nyírni tövéből.
Cinna csodálkozva emelte rá a szemeit; fénylettek azok a sötétben is.
- Hajolj közelebb, Cinna, hogy a kocsis meg ne hallja, amit mondok.
Tedd ide a füledet az arcomhoz.
Még közelebb.
Ne félj, nem csókollak meg.
- Hát bánom is én, csókoljon meg.
- A hajadat le kell nyírni.
- Hát bánom is én, nyírja le.
- Aztán le kell szállanod a kocsiról…
A leány nyugtalanul mozdult meg.
- Mert keresni fognak, és nekem nincs elég hatalmam, hogy megvédjelek.
Velem különben is ki tudja, mi történik.
Rossz sorok állnak előttem.
Le kell hát szállnod, az bizonyos.
- De miért?
- Azért, mert a szultán vagy a budai basa hatalmasabb, mint a kecskeméti bíró; ha én volnék a hatalmasabb náluknál, akkor te most itt maradnál mellettem, és egy hajad szála se mozdulna.
- Nem értem kegyelmedet.
- Majd megértesz mindjárt.
Van itt ebben a ládában egy öltözet férfiruha, jóféle kamukából; most vettem magamnak Budán.
Mikor a kocsiról leugrasz, átöltözöl valahol ( teszek a zsebedbe egy pár aranyat is) legénynek.
Csinos fiú lesz belőled, mit gondolsz?
Az ördög se ismer rá az egykori Cinnára.
Cinna sóhajtott és pityergett:
- Szép lassan, napok múlva hazavergődöl Kecskemétre, lehetőleg más utakon, és beállítasz az én apámhoz, mint vándorló szabólegény munkát keresni.
Cinna kitörülte könnyeit, és hangosan fölkacagott.
- Jó lesz, igazán jó lesz!
Legalább kegyelmedet is láthatom mindennap.
- Fogd be a lepcsest!
Ne nyihogj, mint a kis csikó.
Komoly állapot ez.
Ha az öreg vonakodnék bevenni, megmutatod neki ezt a gyűrűt, jeléül annak, hogy én kívánom.
- De hiszed kegyelmed otthon lesz akkor, és szóval is megmondhatja.
- Mit tudom én azt, hol leszek akkor - felelte mogorván, és egy almandinokkal díszített opálköves gyűrűt vont le ujjáról, átadva azt Cinnának.
Kevés vártatva hozzátette:
- De ha befogad anélkül, ne mutasd a gyűrűt, apám se sejtse, senkinek sem szabad megtudni, kit fed a legényruha.
Én úgy kívánom.
- Hát akkor úgy is lesz - szólt Cinna.
- És most lássunk munkához.
Addig kell leszöknöd, míg nem világosodik.
A szeredásban volt egy nagy olló, mellyel a csikók sörényét rendezgették odamenet , mikor kivette a főbíró, megreszketett a keze, hát még mikor a remek hajtekercset fogta, hogy megsemmisítse.
- Nincs bátorságom - s lankadtan leereszté az ollót.
- Mit sajnál rajta? - duzzogott a leány, utánakapva a szerszámnak.
Csett-csatt! nyiszogott az éles vas; csett-csatt! és a hajerdő el volt vágva.
Mosolygott a leány koronátlan fejjel.
Aztán babrálva fonta ki a tekercsből a nehéz brokátszalagokat, míg Mihály a gúnyát szedegette ki a ládából egy csomóba.
- Mikor átöltöztél, de jól ide vigyázz, elmégy a Tisza-parthoz, ahol a legközelebb éred, és a levetett ruhákat odarakod a fövényre, fűzfabokor mellé, ahogy öngyilkos leányok szokták, kik a ruháikat itt hagyják, csak a bánatukat viszik…
- Minden úgy lesz… minden.
- Hohó!
Jaj, jaj! - hangzott e percben kétségbeesetten a Kristonék kocsijáról.
- Mi történt? - kiáltott át a főbíró.
- Bemásztunk valami ingoványba.
Az ugyan nem volt csoda egy csöppet sem.
Még akkor a Ts.
Ns. vármegyék szűzek voltak az útcsinálástól.
Az a panasz, hogy »sarat raknak a sár fölébe, nevezvén azt országútnak«, még akkor meg nem fogantatott, mert egyáltalában nem raktak semmit.
Az volt a nézet, »az utat magok a szekerek csinálják; ahol keréknyom van, arra már jártak emberek, s ha már jártak, mi is járhatunk«.
Egyszer csak megszűnt a keréknyom, s a kocsi bent ült egész a tengelyig a mocsárban , mely a békanyáltól, rekettyétől selyemzöld rétnek látszott a holdvilágnál.
Bolond ez az alföld, melyet nyílt könyvnek nevez Petőfi.
Nappal a délibábjával a szárazföldet mutogatja víznek, éjjel a vizet mutogatja szárazföldnek.
(Mikor higgyen neki az ember?)
A kocsis káromkodott, verte a lovat, majdhogy elszakadtak a hámistrángok, de voltaképpen nem tudta, merre tartson, hol a kivezető út.
A második szekér más irányban próbált szerencsét.
Az is besüppedt.
- Mind itt veszünk!
Ki tudja az utat?
Mindnyájan leugrottak a szekerekről és tanakodni kezdtek.
- Annyi bizonyos, hogy a »pokol tavaknál« vagyunk - szólt Porosznoki uram.
- Kell valahol gázlónak lenni; sokszor hallottam a fuvarosoktól, hogy a tavak közt jutnak át a jó útra.
- De merre?
Addig keresgéljük, hogy belepusztulunk.
- Fel kell költeni az öreg Marcit, az sokszor hajtott már gulyákat Pestre esős ősz évadján is: hátha ösmeri az utat.
Hé! kis csikós, ott a leghátulsó kocsiban, költsd fel csak Márton bátyádat!
A nyalka Palinak se kellett több szó, jól megrázta az alvó öreget.
- No, mi a baj?
Mit rángatsz, te kölyök?
- Tisztelet adassék kendnek, öreg szülém, de nem másért biz én, csak avégett, hogy tudja-e kend az utat Kecskemétre?
- Gondolom - felelt a kevésszavú gulyás.
- Itt vagyunk a »pokol tavaknál«, az első két kocsi már szutyokban lubickol.
Nézzen körül kend, hogy merre kellene kijutni.
Marci felpislantott az égre, nézegette nagy figyelmesen a fönséges boltozatot milliárd hunyorgató, szikrázó csillagjával.
- Hát nem száll le kend, hogy a helyet lássa?
- Mit lássak rajta? - förmedt fel mogorván.
- Az egyik lósóska olyan, mint a másik lósóska.
Nem káptalan az én fejem, hogy kiismerjem magam a füvek között.
S megint figyelmesen méricskélt ott fenn szemeivel.
Egyszerre fölemelkedett a szekéren és átkiáltott a Kristonék kocsisához:
- Látod-e, édes fiam, a Göncöl szekerén innen azt a két kis csillagot, az egyik nagyon bágyadt, világos fehér, a másik tüzesebb, de apróbb, éppen szembe vannak egymással?
- Látom Marci bácsi.
- No, hát a két csillag közepe felé hajts, szógám!
Arra vagyon az út.
Azzal újra lefeküdt jó lélekkel, mint aki minden dolgot rendbe hozott.
Az urak szintén föltápászkodtak a térdig érő vízből a kocsikra, de mire a főbíró visszament az övéhez - Cinna már nem volt ott.
Eltűnt a beállott zavarban észrevétlenül, csak a nagy szétbontott varkocsa sötétlett alul a kocsikasban.
Mihály sóhajtva markolta föl a gyönyörű hajkévét, aztán apró részekben kezdte leszórogatni a mocsárba.
A fekete szálak szép csöndben hulltak alá, a szellő egy kicsit rézsunt vitte őket, mintha röpdösnének, a zöldes víz szelíden ringatta, s körülfonta velök a vízi liliomokat, a sásokat, a pillangós pártájú vadborsó-virágokat…
Mikor a Marci gulyás utasítása szerint csakugyan kigázoltak a biztos csapásra, már akkor nem volt a főbíró kezében a hajból, csak egyetlen szál, melyet az egyik gyűrűje körül csavargatott.
- Hó! hó! - kiáltozék harsányan.
- Hová lett az én leányzóm?
Melyik szekérre ült át?
Mindenkitől megjött a felelet: Itt sincs!
Itt sincs!
- Hála istennek - rebegték a szenátorok megkönnyebbülten.
- Csakhogy elugrott a kis fruska!
A viszontagságoknak vége volt.
Most már baj nélkül értek tanya után falut, falu után tanyát.
Csak néha-néha mosódott el az út, míg a reggeli szürkület meg nem világítá a keréknyomokat, de sebaj, ott van Marci bácsi, aki, ha felköltötték, mindannyiszor útba igazította őket.
- Hajtsatok most egyenesen annak a gyulladozó kis csillagnak, amelyik a fiastyúknál oldalog.
Otthon volt ő az ég fényes planétái közt.
A föld egyforma, kiismerhetetlen, a menny ellenben változatlan, kitarkázott kékes mező.
Ott méricskélte ki az utat Pestről nemes Kecskemét városáig.
Úgy eligazodott, olyan világosan látta ő azt, hogy szinte porzott.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE