Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tábori Piroska, Z.
Tökmag bandája
Keletkezés ideje
1934
Fejezet
23
Bekezdés
964
Mondat
2903
Szó
26026
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
IV.
A pesti verebek elég lármát hallanak.
De azért most mégis nagy megbotránkozással nézték azt a néhány embert, akik ilyen éktelen lármával zavarják meg az őszi alkonyatot.
Szerencse, hogy ezen a környéken ember csak messzebb lakik, különben azok is megbotránkoztak volna.
- Mindjárt kész az ajtó! - jelentette Mackó éppen most s mert a vaspántot kalapálta , a verebek megbotránkozása nem ok nélkül való.
Keszeg a kőtörmeléket lapátolta nagy zajjal és hozzá éktelenül hamisan fütyörészett , ami még nem lett volna olyan nagy baj, ha a Herceg csókája nem kiabál versenyt a füttyszóval.
Herceg meg Tökmag a kis kézikocsiról cipelték le a holmit, már csak az apróbbját, mert a nagyját valamennyien hordták.
Bogár édesanyja után vitte ki a szemetet.
Egészen belepirult a sürgés-forgásba.
Egyszer sikítva szaladt ki a kalyibából.
- Pista, jaj, annyi fekete bogár van benn!
- Sebaj, legalább lesz dolga a Gömböcnek!
Merre van?
Egyik nagy befőttes üvegből előkerült Pista másik állata, a kis sündisznó.
- Na, ennek paradicsomi élete lesz itt, megpukkanhat a sok féregtől, - dörmögte Barics bácsi, de nem hangosan, nehogy az asszonynépet megijessze.
Aztán beszólt a kis házba: - Itt a kéménycső, kiegyenesítettem.
Estére be lehet fűteni!
- Isten áldja meg őrmester úr!
Jó is lesz, bár itt nincs is valami hideg.
- A sok főd jó meleget tart.
Hát sok szerencsét kívánok.
Mer nekem most menni kell , még körüljárom a pályát.
Igen ám, meg azért is sietett a derék ember, hogy most munkaközben sietve búcsúzhassék, amikor senkinek sincs ideje hálálkodásra.
- Tyüha, - nézett az órájára Tökmag, - nekem is menni kell.
Apa nyolcra otthon van és látni akarja a dolgozatomat.
Egy betű sincs belőle!
Dolgozat!
Hiszen holnapra dolgozatot kellene írni!
A Herceg meghökkenve állt meg a kis szekrény mellett, amit most vitt be a kitakarított kunyhóba.
Olyan messze volt most tőle az iskola, mindennapi kötelességek!
Hiszen itt még holnap is annyi lesz a dolog, a padlót kell befedni valamivel, a faldeszkákat kijavítani, nem hagyhatja egyedül az édesanyját.
De, hogy mulasszon?
Milyen ürüggyel?
Egy világért el nem tudta volna mondani még legkedvesebb tanárának sem, ami velük történt!
Soha!
- Pista, aztán én majd bejelentem, hogy fáj a kezed, azért nem jöhetsz az iskolába - szólt Mackó, mintha kitalálta volna pajtása bánatát, - hiszen vérzik is, nézd megint leesett róla a kötés.
A Herceg egyik deszkában felszakította az ujját, erősen vérzett, de anyu bekötötte.
- Igaz, nem is hazugság, - dörmögte.
- Mondd.
És a leckét majd elmondjátok.
- El hát! - ígérték a fiúk.
Máskor is így tettek, ha valamelyikük beteg lett .
Ilyenkor a többinek becsületbeli kötelessége volt a figyelés, hogy a hiányzónak segíthessen.
Még Keszeg is lemondott a firkálásról, pedig különben azzal töltötte az iskolai idő nagy részét is.
Hogy miért és mit firkált, azt senki sem tudta, a legjobb pajtásai sem.
Egyetlen eredménye eddig az volt, hogy kétszer beírták az osztálykönyvbe.
És sokkal több hármas akadt a bizonyítványában, mint jeles.
Különben is a négy barát közül csak Tökmag tartozott a jeles tanulók csoportjába .
Mentegette is magát eleget.
- Nekem se anyám, se testvérem, apának egyetlen öröme vagyok, hát muszáj!
- Nekem is illenék, - dörmögte Pista herceg, de csak úgy magában.
Mert a világítás igen drága volt, a fűtés nemkülönben, így bizony megesett, hogy letagadott a leckéből, csakhogy anyut ne búsítsa.
Hogy ezentúl hogy is lesz villany nélkül a kalyibában, arra nem is volt még ideje gondolni!
Mackóval, akinek óriás mancsa olyan ügyes volt, akár a tündérek keze, beillesztették az ajtót, most egyenesen állott, nem is nyikorgott.
A zár mellé még lakatpántot szereltek, jó erős csavarral.
- Bajosan törhet be valaki! - büszkélkedett Mackó szuszogva.
- Ugyan mért törnének be hozzánk? - mosolygott Tarjánné szomorúan.
Már nem sírt.
Csak akkor hullott egy-két könnye, mikor először lépett be a kis faházba.
Be is húzta maga után az ajtót.
A fiúkat elfoglalta a munka.
Nyugodtan kisírhatta magát anyu.
Csak a korhadt, száraz deszkafal, meg Marci, a csóka látták.
A madár kedveskedve dörgölte furcsa, nevetséges fejét hozzá.
Madárnyelven vigasztalta is.
Hogy bele kell nyugodni abba, amin változtatni nem lehet és hinni kell, bízni kell, hogy lesz még jobban is!
Tarjánné kisírta magát, megnyugodott.
Mire kiment, már ott ragyogott arcán az a csöndes, nyugodt mosolygás, amit a gyerekei úgy szerettek .
Az világította be szegény életüket.
A közeli templomban megcsendült az esti harangszó.
Nyolc órát jelentett!
Tökmagot már jóval előbb hazaküldték.
Keszeg is elindult, mert ők messze laktak, csak Mackó ült le pihenni a régi asztal mellé Tarjánékkal.
Bogárnak majd leragadt a szeme , annyit dolgozott.
A Herceg most nézett először alaposan körül az új otthonban.
Egyre vidámabb ábrázattal.
Aztán nem törődve azzal, hogy Mackó is ott van, látja, anyuja nyakába ugrott.
- Anyu, te egyetlen!
Nézd milyen kedves minden!
Biztos a te kezedtől!
Mert ilyen nincs több!
Anyu mosolyogva hárította el a rajongást.
Bögréket tett az asztalra és mindenkinek teát öntött.
Mackó sem kérette magát.
Az ő otthona, ha rendes lakás is, nem sokkal gazdagabb berendezésű ennél.
Édesapja kovácsmester, a mai idő szerint megcsappant jövedelemmel.
Tea, zsíroskenyér, egészen megszokott kitünő vacsora!
Különben is, ha az ember tizenöt éves, éhes, megdolgozott érte, akkor minden ízlik!
- Bogár, erigyj, feküdj le, az orrod belelóg a bögrébe! - szólt rá Pista a hugára.
Bogár félig már alva támolygott be a kis fülkébe, amit anyu drótra füzött ágytakarókkal választott el.
Ott vetette meg a maga ágyát is.
Elfért Bogár kis pamlagjával együtt.
Itt állította fel a kis mosdót, fiókos szekrényt.
Azontúl helyet kapott minden más holmijuk.
Hiszen olyan kevés maradt!
Csak a nagy aranykeretes tükör nem fért be.
Azt más szobamagassághoz méretezték ...
Egyetlen darab a régi jó világból, repedt, mert Pista egyszer a labdáját nekivágta .
De így is szép.
Még a csepp petróleumlámpa fényénél is ragyog.
- Holnap majd lefürészelünk a talpából, - igérte Mackó.
Nekik mindenféle szerszámuk volt otthon.
- Eljössz holnap is?
- Persze.
A leckékkel.
Most megyek is.
Mert apámék le nem feküsznek, míg otthon nem vagyok.
- Köszönöm, édes fiam, magának is, meg a többinek is, hogy olyan hüséges barátai a fiamnak.
Isten áldja meg érte!
Bezzeg Mackó kezet csókolt Tarjánnénak!
Zavartan, mert a dicsérettől elpirult, de igen nagy tisztelettel.
Milyen fínom úri asszony!
Ebben a nagy szegénységben is.
A Herceg kikísérte.
Ő is szeretett volna valamit mondani.
De nem tudott.
Csak megszorította a barátja kezét.
A telek végéig ment vele, Marci, a csóka, ott ült a vállán.
Az egyik öreg akácfánál megállt.
Felnézett az égre.
Aztán hirtelen nagyot, éleset füttyentett, hogy Marci ijedtében majd lefordult.
Pista megborzolta a madár fejét és hangosan fütyülve szaladt vissza a kalyibába.
Le is feküdt mindjárt.
Egy darabig még hallotta Gömböc motoszkálását, ahogy bogárvadászatot tartott.
Elgondolta, hogy mi mindent kéne holnap elvégezni és kérhet-e anyutól húsz fillért kátránypapírra?
Aztán elaludt jó mélyen, nyugodtan , mintha a régi lakásban lettek volna.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE