Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Harsányi Zsolt
Liline
Keletkezés ideje
1937
Fejezet
11
Bekezdés
655
Mondat
2690
Szó
25137
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
5.
Felbontatlan ládák, egymás hegyén-hátán heverő holmik között tanakodtak a jövőről anya és fia.
Harmadfél éve nem látták egymást, nem győztek betelni egymás látásával .
Mire Liszt Anna megjött Párisba, fia, aki ideiglenesen Erardékhoz ment lakni a Muette-palotába, már talált új lakást.
A régi otthonban, ahol annyi időt töltöttek el kettesben apjával, képtelen lett volna megmaradni.
Az Erard-kisasszonyok kerestek neki lakást, ő meg sem tudott mozdulni letört önállótlanságában.
A Monmartreon vettek ki három szobát, a Rue Coquenard egyik házában.
Felbontatlan ládák, egymás hegyén-hátán heverő holmik adták a költözés képét ezekben a szobákban.
- Nem megyek több hangversenykörútra, anyám.
Úgy határoztam, hogy ezeket a körútakat abbahagyom, mert gyűlölöm.
Annyit szenvedtem miattok, hogy a végén már sírni szerettem volna.
Többet nem leszek majom a dobon.
- Mi nem leszel?
- Majom a dobon.
Cirkuszi mutatvány.
Azt hiszi maga, hogy akik eljönnek egy ilyen hangversenyre, azok művészetet akarnak hallani?
Dehogy.
A csodagyermekre kíváncsiak .
Én pedig már nem vagyok csodagyermek.
Szegény papa még legutóbb is tizennégyévesnek hirdetett.
Pedig én már tizenhat vagyok.
Elég volt.
- De miből fogunk élni, fiam?
- Órákat fogok adni.
Czerny milyen jól meg tud élni belőle.
Hogyne tudnék én, aki százszor híresebb vagyok.
Meglátja, milyen kedves, szép életünk lesz így kettesben .
Amíg elterjed a híre, hogy órákat adok, addig még futja a pénzem.
A többitől nem félek.
- Sok költség volt a temetéssel?
- Ne is kérdezze, rengeteg.
Az orvos, a patika, a szálló... rossz rágondolni.
- És volt elég pénzed?
- Nem volt.
Segítettem magamon.
- Erardéktól kértél, nem?
- Kérni?
Nem.
Én nem tudnám elviselni, hogy pénzt kérjek valakitől.
Ott Boulogneban mindenről kötelezvényt adtam, itthon pedig eladtam az Erard-zongorámat.
Megmaradt még a másik.
Sajnos, áron alól kellett eladni, de nem volt más választásom .
Kifizettem Boulogneban mindent és még maradt is valami, amivel nekimegyünk az életnek.
Helyesli a terveimet?
- Én, drága fiam, nem szólok bele.
Nagy fiú vagy már, jobban tudod, hogy mit kell csinálni.
Boldog vagyok, hogy megint együtt lehetünk és mással nem törődöm.
Hova állítsuk a zongorádat?
Mert aszerint akarom rendezni a többi bútort.
- Mindegy.
Ahogy jónak látja.
- De angyalom, azt neked kell megmondani.
Te fogsz zongorázni rajta, nem én.
- Igazán mindegy.
Én most elmegyek Reichához.
Kezet csókolt anyjának és elment.
Boldog volt, mikor kijutott az utcára.
Mert nagyon idegenkedett mindenféle praktikus részletektől, intézkedésektől.
Mióta élt, ezt mindig apja végezte helyette.
Homályosan kezdte máris érezni, hogy Liszt Ádám hosszú ideig még nagyon hiányozni fog neki.
Lassacskán rendbejöttek a lakással és rövidesen kialakult a kis otthon szabályos életformája.
Az órákra vonatkozó várakozásában sem csalódott.
Napokon belül már annyi tanítvány jelentkezett, hogy abból a háztartás fedezését bőven vállalhatta .
Montesquiou Fezensac grófné volt az első, aki kisleányát kívánta taníttatni .
Ugyanaznap Earl of Granville, az angol követ, izent neki, hogy keresse fel, mert leányainak oktatása dolgában kíván vele tárgyalni.
Jelentkezett egy Pierre Wolf nevű genfi fiatalember, továbbá egy Louis Messmeckers nevű belga.
Ezek voltak a legelsők .
De sűrűn jöttek a többiek is.
Egy hét mulva már ott tartott, hogy nem igen vállalhatott többet.
Három-négy jelentkezőt sajnálattal vissza is utasított.
De egyet mégsem utasíthatott vissza.
Ez Saint-Criq grófné volt, a kereskedelmi miniszter felesége, aki szintén leányának óhajtott órákat adatni.
Reggel fél kilenckor indult el hazulról.
Templomba ment és végighallgatta a mindennapi csendesmisét.
Aztán nyakába vette a várost.
Jelentkezett az első háznál , megadta az órát, szépen elbúcsúzott és nekivágott az utcák végtelen sorának .
Bérkocsit nem fogadhatott, arra az óradíjak jórésze ráment volna.
A második háznál is végzett és tovább kutyagolt a harmadikba.
Akkor már mehetett is haza ebédelni.
S alig nyelte le a falatot, már indulnia kellett.
Baktatni a város egyik végétől a másikra, jó időben, rossz időben egyformán.
Sokszor este tíz óra lett, mire haza ért .
Akkor a kimerültségtől alig volt már étvágya.
Csak úgy immel-ámmal evett, sietve , hogy mennél hamarabb nekifoghasson könyveinek.
A "Les pères du désert" -t olvasta mostanság, azonkívül mindennap lapozgatott a bibliában és az elmaradhatatlan Kempis Tamásban.
A tanítványok eléggé érdekelték.
Mulatságosnak találta a tanítást.
Öröme telt benne , hogy azonnal észrevette a tanítvány alapvető hibáit, rögtön látta, milyen gyakorlatokat kell előírnia és boldog volt, ha a tanítvány maga csodálkozott legjobban, milyen rohamosan javul a játéka.
Ha ugyan javulhatott.
Akadt az elsők között is olyan, akinél semmiféle oktatás nem nyújthatta a legkisebb reményt sem.
Itt két hét mulva szólt, hogy nem tartja tisztességes dolognak olyan pénzt elvenni , amelyet nem szolgálhat meg.
Nem muszáj mindenkinek zongorázni.
Volt a tanítványok között egy, aki mindjárt a legelső órán a szívéhez szólt : Saint-Cricq grófné leánya.
Mikor elsőízben jelent meg a háznál, maga a családfő fogadta.
Rendkívül udvarias, merev és komoly arisztokrata volt a Martignac-kormány kereskedelmi és ipari minisztere.
Megkérdezte, mit óhajt kapni egy óráért az ifjú művész, a harminc francra kurtán bólintott és már át is adta a zongoramestert egy komornyiknak, hogy vezesse a hölgyekhez.
A párisi előkelő világ illemszabályai folytán ugyanis természetes volt, hogy egy fiatal leány zongoraóráinál mindig ott ül a mama is.
Ez a mama elragadóan kedves hölgy volt.
Franci már ismerte, szalonokban is találkozott vele, ahol zongoráznia kellett, a páholyában is megfordult.
De a leányt most látta először.
- Jőjjön, kedves Litz, hadd mutatom be Caroline leányomnak.
Magas növésű, igen karcsú gyermekleány állott előtte.
Vele egykorú lehetett.
A legfeltűnőbb volt rajta bőrének vakító fehérsége.
A porcellánéhoz, de a nem fényezett porcellánéhoz hasonló fehérség volt ez, csak a két orcán látszott rajta igen gyengéd rózsaszín lehellet.
Haja aranyszőke volt a leánykának, szeme erősen kék.
Halvány ibolyaszín ruhájában az elragadó színek olyan mesebeli látványát mutatta, hogy a fiatal művész ámulatában elfelejtett köszönni.
Csak egy-két pillanat után eszmélt magára és a helyzetre.
Mélyen meghajolt.
- Boldog vagyok, grófnő, hogy megismerhettem.
Leültek máris a zongorához.
A társalgást eleven derűvel az anya vezette, azzal a társadalmi művészettel, amely az ilyen első negyedórában gyakorlott biztonsággal győzi le a fiatalok elfogódottságát.
Beszélt arról, hogy az oktatónak bizonyára kellemes lesz ezzel a tanítvánnyal foglalkoznia, mert a tanítvány szorgalmas , kötelességtudó és komoly, talán túlkomoly is.
Aztán elmondta leánya eddigi tanulmányait, végül felszólította, hogy mutassa be eddigi haladását.
A grófkisasszony engedelmesen nekifogott: eljátszotta az "Il pleut, il pleut , bergère..." című dalocskát, igen finoman s kedvesen.
Aztán elhallgatott és tekintetét illedelmesen a billentyűsorra sütötte.
- Nos? - kérdezte a mama.
- Ki merem jelenteni, hogy a grófnő határozottan tehetséges.
Felelősséget vállalok érte, hogy néhány hónapon belül komoly zongorajátékos lesz, ha lelkiismeretesen gyakorol.
Mert zongorázni, azt nem adják ingyen.
Ha komolyan akarja venni, az legalább négy óra gyakorlást jelent naponta.
- Monsieur mennyit gyakorolt? - kérdezte a leány.
"Monsieur."
A fiatalember édes ütést érzett a szíve táján.
Most mondták neki életében először nem tréfás hangon, hogy "monsieur".
Mialatt lelkendező boldogság s a hófehér leány iránt érzett mély hála futotta el, kiegyenesedett a zongoraszéken.
- Négyéves korom óta legalább hat órát mindennap.
De volt olyan nap, hogy tíz órát is.
- Hallatlan, - hüledezett a grófné - és még amellett az iskolai tanulmányokat is végezni!
Szegény fiú!
Franci elpirult.
Tisztességes ösztöne arra bíztatta, hogy szóljon: ő bizony iskolai tanulmányokkal egyáltalában nem foglalkozott.
De restelte is a két előkelő hölgy előtt, meg aztán ideje sem volt rá.
A grófné tovább vezette a társalgást.
- Talán hasznos volna, ha megmutatná a leányomnak, hogyan játssza maga ezt a kis dalt.
Jól emlékszem, hogy egy házi hangversenyen hallottam magától.
Hol is?
- Több helyen játszottam, - felelte ő.
S a helyetadó grófkisasszony mellett odatolta székét a zongora közepe elé.
Elkezdett játszani.
Sokkal odaadóbban, mint hangversenyei közül bármelyiken.
Ennek a két hölgynek hevesen és okvetlenül tetszeni akart.
A gróf kisasszony finom és kellemes játéka után úgy hatott az övé, mint madárcsicsergés után az oroszlán hangja.
Nem nézett oldalt, de válla idegeivel érezte, hogy a leány néma megdöbbenéssel és csodálattal tekint rá.
- Mit szólsz ehhez? - kérdezte leányát az anya, mintegy kisajátítva magának a sikert.
- Nincs szavam, - szólt halkan a leány, - én nem tudtam, hogy így egyáltalán lehetséges zongorázni.
Monsieur igazán nagy művész.
- Te csacsi, - nevetett az anyja, - persze, hogy nagy művész.
Ő tud ma legjobban zongorázni az egész világon.
Hiszen mondtam neked.
- Az egész világon... - rebegte a leány, - szép érzés lehet ezt tudni magáról.
Ez olyan, mint királynak lenni.
Charles-Dix is csak egy van az egész világon.
Vagy Leó pápa is csak egy van.
A fiatalember lelkét valami homályos keserűség mardosta.
Leszegte szája sarkát és hányaveti módon vetette oda:
- Hatlábú borjú is csak egy van esetleg.
Ha az ember ilyen mutogatni való ritka állat, az inkább kínos érzés.
Anya és leánya meglepetten nézett rá, de nem feleltek semmit.
Visszatértek a leány tanulmányaira.
És az ifjú mester rögtön rátért a legszembeszökőbb hibákra .
Mindenekelőtt megjegyezte, hogy a grófnő kéztartása helytelen.
Csuklói merevek.
A csuklóknak szabadon kell mozogniok.
A leány próbálgatta.
- A könyökét kérem az oldalához közelebb, grófnő.
Még jobban.
Most szíveskedjék a derekát egyenesebben tartani.
Igen.
Magasabbról nézzen le a zongorára.
Nem, nem a billentyűsorra.
Azt sohasem szabad látnia.
A kottára.
Most a csuklót kissé feljebb .
Az túlmagas.
Most megint túlmélyen tartja...
Keze ösztönszerűen megmozdult, hogy megfogja és megigazítsa a leány kezét.
De ugyanekkor a leánynak is egy ösztönszerű mozdulata felelt az övére: mintha el akart volna menekülni az idegen érintés elől, csuklói megrezzentek.
S a fiatalember meg se várta ezt, mozdulatát máris visszavonta.
Neki ezt a leányt nem szabad megérintenie, még akkor sem, ha szükség van rá.
Ez a hófehér, buzavirágkék , aranyszőke és meggypiros színekből összerakott lehelletszerű jelenség a való világ felett lebegőnek tetszett, ahogy ott ült mellette látomásszerű elérhetetlenségében.
A tisztaság és lelkiség vonzó, bűbájos ábrája ült mellette, képe mindannak, amit hosszú-hosszú hónapokon át imáinak elmélyedésében és vallási olvasmányaiban keresett.
Este szerette volna anyjának elmondani, hogy milyen mély benyomást tett rá az átszellemült, márványfehérségű leány.
De félt, hogy nem tudja kifejezni magát és hogy anyja félre fogja érteni szeplőtlen rajongását.
Így csak annyit mondott:
- Nagyon jól mennek az órák, mama.
Kedves tanítványaim vannak, öröm velök foglalkozni.
- Hálistennek.
Én is csak jót mondhatok, fiacskám.
Ma találtam egy másik fűszerest , egy kicsit messzebb van ugyan, de sokkal olcsóbb.
A mészárosnak megmondtam, hogy ki vagyok, erre mindjárt kijelentette, hogy nekünk mindig kiválasztja a szép húsokat .
Hallott egyszer zongorázni.
Ez jó dolog.
Ezentúl mindig megmondom, ahol vásárlok , hogy kinek lesz.
A fiú gyorsan tiltakozni akart.
Ez nem volt kedvére.
De nem szólt mégsem.
Könnyűnek és derűsnek érezte magát, édesanyja kedvét sem akarta rontani.
Nekiült vallásos könyveinek, de most nem tudott olvasni.
A fehér leány finom alakja mindig odalebbent gondolatai s a betűk közé.
Leült inkább zongorázni.
Mostanában legújabb szerzeményét szerette játszani, a Gé-moll scherzót, amelyet még apja életében írt.
Gróf Amadé Tádénak, annak a magyar mágnásnak ajánlotta apja rendelkezésére, aki a legmelegebben vett részt annak idején Pozsonyban a csodagyermek neveltetése iránt való érdeklődésben.
S hogy nem elmúló lelkes szeszélyből tette, az látszott azokon a leveleken, amelyekben állandóan érdeklődött a fiú haladása iránt.
Ámbár mostanában már rég nem jött tőle levél.
De most hiába is jött volna.
Az ifjú zongoramesternek nem volt gondolata, csak új tanítványa számára.
Szerette volna az éjszaka óráit átugrani, hogy azonnal reggel legyen és elkezdődjék a nap megint, sőt a napokat szerette volna átugrani, hogy megint elmehessen a Saint- Criq- palotába, ahol a második óra várja.
A második óra még kedvesebb lett, mint az első.
A grófné kedvességében volt valami lebilincselően közvetlen, valami meghitt és természetes.
Nem lehetett nem szeretni .
És a leány tartózkodása is mintha engedett volna valamit, bár viselkedésén ezt alig lehetett volna megállapítani.
Hallgatag volt most is, szemébe úgyszólván lehetetlen volt beletekinteni, mert az előkelő illendőség szabályai szerint mindig lesütve tartotta.
De a levegőben érezni lehetett érintkezésök melegedő közelségét.
S mikor a gyakorlásra vonatkozó beszélgetés közben azt mondta, hogy "Oui, monsieur", vagy "Non , monsieur", a fiatal legény, akit pár hónappal ezelőtt még csodagyermeknek kezeltetett a megboldogult apa, most dölyfös boldogsággal örült felnőtt voltának.
Búcsúzáskor a grófné, aki hímzéssel foglalkozott a szalon asztala mellett, így szólt hozzá:
- Kell már menni?
Örömmel hallottam volna a játékát egy kicsit.
Ő azonnal a zongora felé fordult, hogy maradjon.
De a grófné elmosolyodott:
- Nem, nem, ezt nem szabad kérnünk magától.
Nem illik, hogy visszaéljünk a jelenlétével.
Majd elmegyünk, mikor hangversenyt fog adni.
A fiatalember elpirult.
Esze gyorsan váltott.
- Akiket szeretek, azoknak boldogan játszom, grófné.
De az órám véget ért, nekem nincs jogom itt maradni.
A grófné rápillantott az ifjúra.
Ki nem mondott mondatok lebegtek közöttük s ő finom eszű asszony volt.
Odalépett a csengő finom szalagjához és megrántotta.
Közben visszaszólt neki:
- A zongoratanárt nem is kérem, hogy maradjon, az indiszkréció lenne.
De a kedves ismerőst szívesen látom a házamnál.
S a belépett lakájhoz fordult:
- Georges, hozzon portóit és édességet.
Maga pedig foglaljon helyet, ha ráér.
És csak akkor zongorázzék, ha megvan hozzá a hangulata.
Különben elbeszélgethetünk, amíg mennie kell.
Egy pillanat alatt megváltozott a szalon légköre.
Eddig az alkalmazott végezte dolgát a két előkelő hölgy körül.
Alig nagyobb rangban, mint az estély előtt odahozott fodrász.
Most azonban két dáma csevegett egy fiatalemberrel.
Egy fiatalemberrel, aki most viharos örömmel gondolt arra, hogy előkelő házaknál még Rossinit sem igen szokták az asztalhoz ültetni.
- Hálásan köszönöm a szíves meghívást, grófné.
Boldog leszek, ha beszélgethetünk egy kicsit.
És nem a zongorához lépett, hanem az ablak mellé, ahol aranyozott lábú, hímzett mintájú, galambszürke selyembútorok meghitt szobasarkot alkottak.
Megfogta az egyik szék karját és várta a grófné kézmozdulatát.
A két hölgy leült s a kézmozdulat bekövetkezett.
Leült ő is.
Otthonosan, a maguk testtartását kínosan figyelő emberek feszessége nélkül.
Tíz éve számtalanszor ült olyan társaságban, ahol rajta és oldalt ácsorgó apján kívül nem voltak, csak arisztokraták.
Mozgása, tartása a szalonemberé volt s míg más fiúk tizenhatéves korukban rettentő tehernek érzik sehova nem helyezhető kezöket, ő már a fesztelen és síma világfi viselkedését hordta magán.
- Tegnap Montmorency-Matignon hercegnével említettük a grófnét és a grófnőt.
- Ah, igazán.
Hol találkozott vele?
- Az angol követnél.
Ő éppen eljött, mikor érkeztem és megálltunk egy kicsit beszélgetni.
Említettem, hogy milyen szerencsében részesültem: órákat adok Caroline grófnőnek.
Mire ő azt mondta, hogy annak örülhetek is, mert ő kevés olyan elragadó fiatal hölgyet ismer, mint a grófnő.
Caroline grófnő szabályszerűen leszegte hófehér homlokát és illedelmesen válaszolta a kötelező mondatot:
- A hercegnő nagyon elnéző.
- És mit beszélt még a jó hercegnő? - kérdezte az anya.
- Duras herceget említette, mert érdeklődtem iránta.
A herceg ugyanis nekem szíves jóakaróm.
"Ne is kérdezze, - mondta a hercegnő, - szegény Duras a mult héten nagyon kikapott a királytól, mert két nagy hibát csinált a whistnél s a király vesztett".
- Oh lala, - nevetett a grófnő, - az nagy baj.
A király mindent meg tud bocsátani , csak ezt nem.
- Különben roppant kedves ember, - mondta a fiatalember, - majd meglátja, Caroline grófnő, ha bemutatják az udvarnál.
A portói és az édesség megérkezett.
A társalgás felületesen folydogált, mind a hárman a zongorázást várták.
De a grófné nem találta tapintatosnak, hogy megint szóba hozza , az ifjú művész pedig meg volt fogva saját hálójában: nem talált elég síma ürügyet , hogy odaüljön a zongorához.
A mondatok akadozni kezdtek.
S ekkor a leány elmosolyodott.
- Nem játszik mégis valamit? - kérdezte halkan.
- De Liline! - szólt rá anyja rögtön olyan hangon, amelyben több volt a szeretet , mint a korholás.
Franci máris felpattant és a zongorához lépett.
Már játszott is.
Anya és leánya a két oldalról odaállottak mellé.
- Ó, - rebegte a grófkisasszony, - a Holdvilágszonáta...
Végigjátszotta.
S mikor befejezte, a tanítvány elkomolyodva szólott:
- Irígylem azért a boldogságért, hogy ezt így el tudja játszani.
- Ne irígyeld, - szólt az anya - hanem tanulj szorgalmasan, hogy valahogyan te is tudd.
A művész megcsóválta fejét.
- Ebbe kár belefeküdnie a grófnőnek.
Tökéletes ez sohasem lehet.
Vannak darabok , amelyek nem valók hölgyeknek.
Ez is olyan.
Ezt igazán jól csak mi, férfiak játszhatjuk.
Az anya nevetett:
- Maguk férfiak?
Jaj, de kedves gyerek maga, Litz.
Nagyon, nagyon kedves!
A legény mélyen elpirult.
A grófné legérzékenyebb pontján nevette ki.
De sokkal kedvesebben és melegebben, semhogy haragudni tudott volna érte.
Restelkedett csupán és zavartan mosolygott.
Aztán felállott és búcsúzni kezdett.
- Remélem, - szólt kezet nyujtva a grófné - hogy nem bántottam meg.
Ne féljen, nem nézzük mi azért gyereknek.
Éppen azt beszéltük Lilinenel, hogy maga tulajdonképpen nem mai lény, hanem kész reneszánszkori lovag.
Csak akkor születtek olyan emberek , akik már gyerekkorukban tíz nyelvet beszéltek, remekül zenéltek és amellett nagyon dekoratív emberek is voltak.
Liline nagyon sokat olvas és most folyton azt a kort bujja.
Úgy kellene járni magának is: bársonyujjasban, spádéval az oldalán, vállig érő szőke hajjal.
Mit szólsz hozzá Liline?
A hangban melegséget is, ingerkedést is lehetett érezni.
A hófehér leány komolyan bólintott.
- El tudom képzelni.
A fiatalember síma meghajlások közepette távozott.
Nem a zongoraóráról ment el, hanem látogatóban volt.
Mikor a palota kapuján kilépett, apja fordult meg az eszében .
Szerette volna neki azt mondani: látod, nem kell ezek előtt sem hasra esnünk, mert aki valaki, az mindenütt meg tudja becsültetni magát.
Ahova következő útja vitte, onnan alaposan elkésett: a Saint- Denis- apácaklastromban volt dolga.
Gyóntatója megigérte neki, hogy beszerzi ebbe a zárdába zongoraoktatónak .
Állandó alkalmazást kaphat s a biztos havi összeg mindig jól esik ott, ahol háztartásra kell költeni.
A Saint- Denis- apácákhoz jó családok leánykáit adták nevelőbe, az állás mindenképpen kívánatos volt.
A fejedelemnő úgy fogadta, hogy maga egy kockás farácson túl üldögélt, a fiatalember a rácson innen állott meg.
Az öreg hölgy mindenekelőtt a késést tette szóvá:
- Ön nem pontos.
Ez nálunk igen rossz ajánlólevél.
De ahogy önt szemügyre veszem , különben sem beszélhetünk a dologról.
- Miért kérem?
- Nekem azt mondták, hogy ön csodagyermek.
Egy gyermeket szívesen is vettem volna.
De ön... hány éves?
- Tizenhat.
- És még többnek látszik.
Nagyon sajnálom, uram, hogy bár elkésve is, de idefáradt .
Ön nem csodagyermek, hanem felnőtt férfi.
Önt nem ereszthetem be a kislányok közé, az nem illik.
Négy évvel fiatalabbnak, vagy negyven évvel idősebbnek kellene lennie.
Így nem megy.
Jó napot, uram.
A kihallgatás véget ért.
A visszautasított pályázó igyekezett bosszankodni és sajnálkozni magában, de ekkor váratlanul észrevette, hogy zabolátlanul boldog.
"Ön nem csodagyermek, hanem felnőtt férfi".
Kaphatott ennél szebb ajándékot az élettől , alig egy félórával azután, hogy a kedves Saint-Cricq grófné megmosolyogta férfiasságát?
Büszkén kifeszített mellel ment haza ebédelni.
Otthon ebéd után, míg édesanyja az edényt vitte ki a konyhára, odaállott a nagy tükör elé.
Figyelmesen vizsgálta arcát.
Erősen önmaga szemébe nézett.
Mosolygott.
Majd bánatosra változtatta pillantását.
Aztán féloldalt fordult s amilyen éles szögből csak lehetett, arcélét igyekezett megvizsgálni.
Fejét kissé lehajtotta, úgy nézett vissza ábrándosan önmagára.
De hirtelen összerezzent.
Anyja lépett be.
- Nézed magadat, fiacskám?
Bizony jó volna már megnyiratkoznod.
- Nem fogok nyiratkozni, mama.
Hosszú hajat növesztek, vállig érőt.
Mint a renaissance-lovagok.
- Hosszú hajat?
Csak nem csinálsz komédiát magadból?
A fiú nem felelt.
Leült a zongorához és behúnyta a szemét.
Eljátszotta a Beethoven-szonátát.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE