Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Makkai Sándor
Magyarok csillaga
Keletkezés ideje
1937
Fejezet
6
Bekezdés
2251
Mondat
6938
Szó
56383
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
ÖTÖDIK FEJEZET
1
Végre az öltöztetőasszony és a nyoszolyólányok egyedül hagyták Gizellát a zöld ágakkal s virágláncokkal díszített ágyasházban.
Az egész világ kerengett vele, s feje tele volt egészen ennek a furcsa , szorongató, izgalmas napnak eseményeivel.
Mindegyre hitetlenkedve nézett végig magán, s hol nevetett, hol könnyekre fakadt.
Csakugyan ő maga ez?
Nehéz elhinni, hogy itt van, de azt is, hogy nemrég még a novíciák szűzi ruhájában térdepelt a regensburgi Szent Pál-kolostor amaz oltára előtt, mely felett az égi fénytől földre sújtott Saulus képe áll.
Jaj!...
Miért dobban bele megint a szíve, ahogy arra a képre gondol?
Nénje, Brigitta, az apácák fejedelemasszonya, akinek méltóságát és szentségét alázatosan irigyelte, mindig dicsérte őt, hogy olyan buzgóságosan térdepel az előtt a kép előtt, s alig lehet fölrázni imádságából.
Úgy is volt.
De gyakran belefelejtkezett az imádságba, mert az ifjú Saulus arca olyan különös módon elbűvölte.
A mester úgy örökítette meg, ahogy vad fekete ábrázatán derengeni kezd az égi fény, s megcsillan a látomásra táguló szemeiben.
Ettől a képtől megválni, ez volt a legnehezebb.
Zokogva vett búcsút tőle.
Szívébe temette, s úgy hozta el magával, magában...
Tehet -e róla, hogy ma, mikor a herceget meglátta, akaratlanul, ellenállhatatlanul , mégiscsak az az arc s azok a szemek kápráztak fel előtte ?...
De nem szabad erre gondolnia.
Nem ezért jött.
Kötelesség parancsolta ide , nagy, szent küldetés...
S most!...
Hirtelen végigpillantott magán újra, s hideglelősen kacagott.
Ó, ezek a bolondos leányok!...
Úgy öltöztették fel, mint valami pogány tündért!
Lenge fátylakba, teletűzdelve égő virágokkal.
Ez a sok színes pántlika , mintha mind bűvös kígyócska lenne, kezét-lábát megkötözi varázslatával...
És miket énekeltek itt neki öltöztetés közben, s miket sugdostak a füleibe ?.. .
Hála a Szent Szűznek, alig értett belőle valamit.
Mert a hosszú utazás alatt is csak nagyon keveset tudott megtanulni ebből a barbár nyelvből, mely mintha csupa e meg ő betűből állana.
Hanem a szemek, mozdulatok, a hangok muzsikája annál világosabban beszéltek neki: milyen boldognak tartják őt , amiért a fiatal herceg párja lehet.
De ne még, egy kicsit!...
Szeretne előbb végiggondolni még egyszer azon a sok mindenen, amit érkezése óta látott.
Rendet teremteni a tarka zűrzavarban , ami majd szétfeszíti lüktető halántékait.
De hol is kezdje?
Színes kavargás forgatagzik szemei előtt, s fülei megtelnek sohase hallott , különös muzsikával.
...Hermán gróf léptet előtte lován, ahogy a kikötőből jönnek.
Félelmes, nagy hírű dárdát emel.
A császár nászajándéka az, István hercegnek.
Szent fegyver, Krisztus keresztszegével van ékesítve.
Nagy Ottó hordozta egykor .
Augsburgnál, a magyarok ellen.
Utóda most a béke s hűség jeléül küldte ugyanazon magyarok urának.
Ahogy ezt a gróf, ékes szavakban magyarázva, átnyújtja Istvánnak, miért rebben meg Gizella szeme a fátyol alatt ?...
István keze megrándult, jól látta, mikor a dárdához ért.
S megsápadt az öreg fejedelem arca is.
A keresztyén lovagok kigyúlt arccal lökték ég felé pallosaikat, s kiáltásukban, szemükben valami vad elragadtatás lángolt a dárda láttára.
S ahogy István körülpillantott rajtuk, egyszerre elnémultak.
A magyarok nem értették, nyilván, hogy mi az.
De most maga az ifjú herceg fordult feléjük , s felmutatva a fegyvert, rövid, lüktető szavakat kiáltott feléjük, az ő nyelvükön.
A félelmes sötét képű katonák egyszerre, süvöltve villantották az égnek kardjukat, s rettentően hujjogtak.
De nem mind, Gizella olyan különös tisztasággal látott akkor mindent, ezt is, a szívével valahogy...
Igen , voltak, akik döbbent gyűlölettel látták azt a dárdát, s vadul morogtak , zúgtak...
De mindez olyan gyorsan történt.
Pillanatok voltak csak, melyeket feledtetett a fogadtatás csillogó pompája.
Mikor ő nyeregből szállt, zsivajgott, kacarászott, ujjongott a tömeg .
Asszonyok, lányok, gyermekek virágzáport ontottak reá.
Most mosolyog, hogy a lovagok pajzsaikkal fogták fel a virágzuhatagot, mintha attól féltek volna , hogy a barbár koszorúk agyonütik őt.
Szilajság volt, igaz, a kedveskedésben is.
Hölgyei, akik elszánták magukat, hogy itt éljenek vele a titokzatos Keleten, megsápadtak a látványtól, s titkon imát rebegtek, keresztet vetve.
De ő már nem félt.
Az öreg fejedelem arca hajolt feléje, s homlokon csókolta .
Gizella azonnal tiszteletet érzett iránta, s megszerette.
Méltóságos , szomorú arc volt, s rá barátságosan nézett.
De még most is megremeg egy kicsit, amint a fejedelemasszony karjait érzi vállai körül, s zöld szemei villannak előtte.
Mintha párduc szorította volna magához.
Gyönyörű asszony... de ha haragszik, rettenetes lehet.
Reá bizonyára nem.
Miért is?
Ő kezet csókolt neki, s akkor az asszony mosolygott, s megcsókolta mind a két orcáját.
Biztos, hogy mindenki jó s kedves akart lenni hozzá.
Nem akarták megijeszteni azok a furcsa süvegű, köntösű, befont hajú emberek sem, akik az öreg fejedelem engedelmével bolondosan ugrándoztak, s vonítva énekeltek előtte , miközben fiatal nyírfát ültettek a kapu elé, vérrel és tejjel locsolva.
...Mi volt még ?...
Mi volt még ?...
Nem, nem... még sok minden történt ...
Csakhogy hiába, összefut az egész...
Nem bírja már távol tartani egymástól...
Minden örvénylik, lángol, zeng és összeforr annak a sötét fiatalembernek szálfa alakjává...
Akinek kezét az öreg fejedelem összefogta az övével!...
Az övével, mely olyan szánalmasan parányi volt abban a nagy , kemény körmű kézben, s azt hitte, rögtön összezúzza...
Behunyja a szemét, s egész teste végigremeg, amint újra átérzi az érintését.
Az a kéz gyöngéd volt, s nyugtató.
Bizonyára olyan csodálkozva pillanthatott a herceg arcába , mint valami buta madárka, mert István szánalommal nézett le reá.
Igen , szánalommal... egy kis megvetéssel is, talán...
És álom ez, vagy csoda ?.. .
Az oltárkép s István arca ?...
Érthetetlen szúrást érez.
Nem nyerte meg István tetszését.
De miért is nyerte volna?
Nem ezért jött.
Nem ez a fontos.
Mi is történt még, istenem?
Az esküvő...
Hiába, az esküvő...
Az történt, természetesen.
Milyen jó, hogy az áldott Radla atya, Adalbert püspök barátja s az ő jövendő gyóntatója bátorító szavakat suttogott, s biztatva nézett reá, mikor ott térdelt vőlegényével az oltár előtt.
Vőlegényével, ő!...
Hiszen boldogan hitte már, hogy egészen s örökre csak Krisztus menyasszonya marad.
S mindig ott térdepelhet az oltárkép előtt , amelyen...
Összeborzadt.
Forróság ömlött végig rajta, a sarkáig.
Aztán fagy nyargalta át.
Fölugrott.
Kerengeni kezdett a szobában, kezeit tördelve.
Ijedtség tört ki rajta, névtelen, szorongató félelem.
Menekülni!...
De hova ?...
Mindjárt jő.
A férje.
Férje van.
Egy férfi tulajdona lett!...
Mi lesz, jaj ?...
Keblére szorította kezeit.
...István!...
Szent neve van...
Nem akarhat rosszat...
...És mindegy neki, bizonyára.
Csak a munkájában vár tőle segítséget.
S ő csakis ezért, ezért...
Nyugtalanul állt meg, a függöny felé neszelve.
...Ha!...
Jön valaki!...
De nem.
Csak a szíve kopog.
Bolondul ver...
Gondolni kell valamire...
Imádkozni!...
Könnyek törtek elő a szemeiből s végigperegtek a keblén illatozó rózsákon .
Térdre esett.
- Ó, Istennek szent Anyja, adj erőt, hogy tudjak arra gondolni, amiért ide küldtél!...
...Mi ez ?...
Odakünn, a ház előtt dünnyögő sípok, tompán pergő dobok szólaltak meg, s halk, zümmögő énekszó indult.
Gizella fölugrott térdeiről, riadtan szédelgett az ablakhoz, s félrehúzva a kárpitot, kitekintett.
Egyszerre elfelejtett mindent, s megbűvölve tapadt a látványra.
Tűz égett a terecskén.
Körülötte keresztbe tett lábakkal fekete képű síposok ültek, és sípoltak, derekukból hajladozva a zene monoton ütemére.
Két dobos olykor-olykor ráperdített a kifeszített bőrre, forró és harcias ritmust vegyítve a siránkozó dallamba.
Guggoló körben fiatal leányok ültek a zenészek mögött, a tűz rózsákat festett barna arcukba, s szemeik ragyogtak , mint az ékkövek.
Jobbra-balra hajladoztak ők is, zümmögve dúdolták az érthetetlen szöveget, mikor pedig a dobok közbeperdültek, hirtelen fölegyenesedtek mindnyájan, s egyet fordulva maguk körül, fejük felett tapsoltak kezeikkel.
A homályba vesző háttér zsúfolva volt katonákkal s néppel.
Néma csendben gyönyörködtek.
- Ilyent még nem láttál, ugye? - szólalt meg István hangja Gizella mögött .
Keze megérintette a nyakát, amint előrehajolva; csodálkozó szemekkel nézett ki a függöny mögül.
Eltántorodott, s fölsikoltott.
Szembefordult Istvánnal, elszorult szívvel suttogta:
- Nem is hallottam, hogy bejöttél.
- Mi úgy járunk, mint a párduc.
Meglepjük azokat, akik nem várnak...
- Mi az ott künn? - rebegte Gizella a függönybe kapaszkodva.
S visszafordult.
- Játék - mondta István, melléje lépve.
- Lakodalmas játék.
Nincs benne semmi rossz.
Így akarják megmutatni, hogy jót kívánnak nekünk.
- Mi...
Mit dalolnak? - kérdezte, inkább a szemével Gizella, s a hangja elhalt összeszoruló torkában.
- Talán maguk se tudják...
Régi varázsszavakat, melyeket messze Keletről hoztak őseink.
El akarják űzni tőlünk a rosszat, s megáldanak.
A sípokban a menyasszony siratja leányságát, s apja-anyja, leánybarátai búsulnak, hogy el kell válniok tőle.
A dobpergés a vőlegény vidám, parancsoló szava, melyre föláll a menyasszony, s most már tapsol, mert örvend, hogy asszony lesz.
A tűz az igaz szerelem, melyben füstté, korommá ég és elszáll minden rossz .
Csak a boldogság marad, forrón és ragyogón.
Együgyű játék, Gizella.
- Milyen szép, ahogy megmagyaráztad! - lehelte könnyült sóhajjal, sápadt , keskeny arcát halvány mosollyal fordítva feléje.
Szalmasárga haja aranyként csillámlott a tűz rávetődő fényében, s fekete szemei világítottak.
- Örvendek, hogy tetszik neked - mormolta István, s komolyan, hosszasan nézte, míg ismét remegni kezdett.
- Remélem, megszereted ezt a népet s országot...
Gizella gyorsan, élénken kezdett beszélni, magát bátorítva:
- Nagyanyám, az öreg Judit hercegné, sokat beszélt rólatok.
Ő, tudod, magyar anyától született, akit az öregapám, Arnulf herceg vett feleségül; mikor itt élt, számkivetésben.
Olyan asszonyt te még nem láttál...
- Gyere, üljünk le, s mondj róla valamit - fogta kézen István, maga mellé húzva az ablak melletti lócára.
Csodálkozva érezte, hogy a keze forrón reszket az övében.
- Fél tőlem.
Értem - gondolta.
Gizella csendesen elhúzta kezét, s a földre nézve, sebesen beszélt:
- Először is ezer ránc van az arcán.
Pedig látszik, hogy nagyon szép volt.
A legfurcsább, hogy a haja sűrű maradt és fekete, nem találhatsz benne egyetlen fehér szálat sem.
Szemei sem homályosodtak meg, csillogók ma is, s a hangja mély, tiszta.
Mikor Adalbert nagybátyám rólad beszélt, s előadta , miről van szó, Brunó bátyám, az augsburgi püspök keresztet vetett magára, s felkiáltott: - Isten őrizzen meg attól!...
- Érted, ő még mindig úgy gondolkozik rólatok...
- Tudom - intett István.
- Mondd csak bátran...
- Őszintén szólva, a néném is sírva fakadt, hogy a kolostorból akarnak elhurcolni, holott már Krisztusnak jegyeztek el.
- Nem csoda, Gizella...
- De a nagyanyám, heves szokása szerint, összeszidta őket.
Azt mondta , igazán, hogy a magyar a legkülönb nép a világon, s egy kicsi német kisasszony táncra perdülhet örömében, ha egy magyar királyfi tiszteli meg ...
Ilyen bolondos ő...
- Tiszta bolondság! - mordult István.
Gizella meghökkent.
- Úgy értettem, hogy ilyen kedves...
Lennék csak ilyen fiatal, mint te , kiáltott reám, tüstént addig szaladnék, amíg csak oda nem érek...
Miért vagy kedvetlen, István ?...
Nem, nem untatlak tovább...
- Mondj valamit még Henrik bátyádról is, a hercegről.
- Ne gondold, hogy megfeledkeztem róla.
De ha rá gondolok, sírnom kell ...
Apám-anyám volt ő nekem.
Mindenem.
Igazi szent.
Ha nem kellett volna uralkodóvá lennie, boldogan szolgálná az oltárt.
Mi mind a négyen lemondtunk már a világról...
S engem is azért adott a kolostorba, mert nagyon szeretett...
De mégis ő határozott úgy, hogy jöjjek...
Elhallgatott, várakozással s szorongással pillantva fel.
- Megmondta, miért? - szakadt ki Istvánból, hallgatás után, rekedten.
- Hogy segítsek neked a munkádban, Krisztusért...
S hogy ő boldog lenne, ha ketten...
- Ha ketten? - nézett fel István.
- Együtt halnánk itt meg... elnyerve a mártírok koronáját - suttogta Gizella .
- De ha súlyosabb megpróbáltatás várna rám, mondta, ha egy hosszú életet kellene... akkor is az Úr akarata...
- Köszönöm - állott fel István.
- Ennyit akartam tudni...
Feláldoztad magad , Krisztusért...
Megkönnyítem...
- Ezt ő mondta!... - rebbent fel Gizella.
- Mit akarsz?
- Egy kérésem volna csak.
- Uram vagy.
Engedelmeskedem.
- Nem.
Csak kérni akarlak.
Apám, tudod, beteg.
Ő szeretné.
Azért.
Mutasd, egy kicsit, mintha...
- Mindent, amit akarsz - hajolt a sötétben arcához Gizella.
- Nem érted... nem értheted meg...
Ma is apáca vagy te...
Ez a házasság...
Mi nem is vagyunk házasok...
És csak azt akartam kérni, mutasd apám előtt , mintha igazán azok volnánk...
Nem él sokáig...
Gizella szédülten kapaszkodott a falhoz.
- Hogy mondhatod ezt? - jajdult fel.
- Az Úr szolgája adott össze minket .
Örökre a feleséged vagyok, s te a férjem, az uram...
Én engedelmes leszek , István...
Engedelmes...
- Kész a mártírhalálra! - csattant fel István kínlódva.
- Arra is - lehelte reszketve Gizella.
- Mit vétettem ?...
Mivel bántottalak meg ?...
- Nem bántottál.
S nem tehetsz róla...
Én hát megyek...
Feküdj le, Gizella .
Pihenj, s felejtsd el, amit kértem...
- István!
- Olyan különös volt ez a tört hang.
- Most már értem...
- Mit? - fordult meg a férfi.
- A küldetésemet... hogy miért lesz olyan borzasztó nehéz...
Ó, Krisztusom , hát ezt kell elhordanom?
- Keservesen felsírt, karjaira borulva a lócán.
- Ne félj.
Mondtam, megkönnyítem.
Csak mások előtt kell tettetned.
Egyedül nem látsz többet...
Minthogy gyűlölsz...
- Gyűlöllek? - sikoltott fel Gizella, s megragadta a karját, hozzálépve.
- Hát ezt gondolod ?...
Akkor... te nem tudod, mit beszélsz...
Hiszen a te gyűlöleted a kereszt, amit rám mért az Úr...
Te gyűlölsz engem...
Mert én ... én...
Fekete köd szakadt szét István szemei előtt.
Megrendülve, ámulva, fölremegő sejtelemmel érezte a forró könnyeket leperegni Gizella arcát simogató kezén , a sötétben.
S most magához karolta.
Érezte, hogy puhán simul hozzá egész testével, s fáradt-boldogan hajtja vállára fejét.
- Gizella!...
Hát nem ?...
Hát igazán ?...
Hát akarsz az enyém lenni, magamért , egészen ?...
- Én nem tudom... - zokogta Gizella.
- Én semmit se tudok már, István...
De azt érzem, hogy jó itt, nálad...
Csak itt jó...
Élve, halva...
- Nem volt hát álom csak! - kiáltotta István, szorosabban ölelve magához.
- A Boldogságos Szűz elhozta nekem a szívedet is, a harcba, a munkába, ami kettőnkre vár!
- A kép... a kép! - suttogta Gizella.
- Te aludtál a szívemben már akkor is...
Lassan derengeni kezdett a hajnal.
Fölrezzentek.
A kelő nap sugarai bíborba borították a szobát.
Pirosan lángoltak komoly arcukon, s fölgyújtották az érintetlen fehér vánkosokat , mint titokzatos áldozati máglyát.
István nagyot lélegzett, szembefordult a nappal, s kitárta karjait.
- Neked ígértem, Boldog Anya!...
Legyen tiéd minden: életem, országom, népem , gyermekeim...
Gizella, arcán és szemeiben a nap ragyogásával, felemelt fejjel, karjait szelíden leengedve lépett hozzá:
- Itt vagyok.
2
Ottó császár nem adhatott volna többet mondó ajándékot Istvánnak, akit testvéréül fogadott a Civitas Deiben.
Az augsburgi győztes ereklyés dárdája , melynek felemelésére lelt egykor Véres Bulcsú kalandja s vele a régi magyar dicsőség fúlt gyalázatba, a német törzsek egységének lett szimbólumává .
Frank, bajor, szász akkor fogott össze először, feledve az egymást rontó torzsalkodást.
S akkor forrt össze az emberrel a német föld is, első ízben , örökre emlékezetes módon.
Kiáradó folyók, utat záró hegyek, lóbuktató erdők harcoltak a páncélosok szövetségében a barbár vezérek, Bulcsú és Lél ellen .
Rettenetes bosszút állott Germánia ötven esztendő folyton vacogtató rémületéért.
Azóta, ha német ember meglátta ezt a szent jelvényt, tüstént feledte, milyen törzsbeli: a vér közösségének misztikus hatalma hozta lázba .
Ezért tört ki az akaratlan lelkesedés István német lovagjaiból is, mikor Hermán gróf azt a dárdát felmutatta.
Egyébként azt sem kell feledni, hogy egyedül Bulcsú leverése tette lehetővé Nagy Ottónak azt, amire voltaképpen vágyott.
Csak ezután fordíthatta arcát Itália felé, hogy a római impérium újjáteremtésének álma a valóság peremén jelenhessék meg.
Ez meg viszont a magyari nagyúrnak lett szerencséjévé : meglapulhatott, s felkészülhetett a jövőre.
Nagy és sokrétű múlt ködét kavarta meg hát most a híres dárda nyele.
Igaz, ezúttal a béke és a szövetségi hűség jeléül szánta a küldője.
De azért, ahogy Gizella is észrevette, megrándult István keze, mikor utánanyúlt, s megsápadt a nagyúr orcája is.
És a gyűlöletes emlékezés zúgása morajlott végig azokon a magyarokon, akik nem tudtak feledni.
Akkor, az első pillanatban Istvánon is átnyargalt a tiltakozó magyar vér lázadása.
De a császár szép gondolatának meglátása azonnal fölibe kerekedett.
Aki kiadta kezéből a német dicsőség jelét, s éppen az övébe, az hitet tett ezzel a világbéke és testvériség új valósága mellett.
Ezt kiáltotta akkor a vitézek felé, s ahogy fellökte jobbjával, a mozdulatában benne volt az is: jaj annak, aki ezt a békét megtöri.
Erre rántottak kardot s hujjogtak körülötte a katonák.
De a zúgolódók szemében mindez csak egyet jelentett: az idegenek harcát a szabad magyarok ellen.
Semmi se hirdethette volna nekik világosabban, mint ez a jelenet, hogy a fiatal Árpád-fi eladta magát, s maga áll a gyűlölt ellenség élére.
Néhány nap múlva már Koppány hadait zúdította meg a dárda szele.
- Igazad volt! - csikorogta a vezér Tarkácsnak.
- Megcsalt az az asszony , gyalázatosan...
Hazug könnyeivel, kígyóhitegetésével csak időt akart nyerni .
S én, ostoba barom, belementem.
Ládd-é, megházasította fiát a német apácával, s nászmenetül hozta reánk a bajor disznócsordát!
A császárt nyerte meg maguk mellé, az egész világot!...
- Ne ordíts! - csitította a táltos.
- Gondolkoztam én ezen.
Magát csalta meg .
Aki némethez kapaszkodik, ebül jár.
Mit kaptak ők a császártól?
Egy rozsdás nyelet.
- Mire gondolsz?
- Hát arra, ami van, Koppány.
Páncélosokat remélt az asszony, sereget , mindent.
Mert fél tőlünk.
Fél az igaz magyaroktól.
Azt hitte, ha egy szoknyát - ki tudja, milyen utolsót - idedobnak a fiának, hogy egy országot kapjanak érte zsákmányul, mindjárt fegyverrel is jőnek; elfoglalni.
Eb a német, Koppány.
Csak a dárdáját küldte a császár.
Győzzön a fiú azzal, ha tud.
Az ősei gyalázatának jelével.
No, a császár hatalmának jelével is.
Mert ez annyi, ugye, mintha ő maga lenne itt; minden seregével ?...
Csak semmivel fizette ki a kölyköt, mondom.
- Akkor hát...
- Tépd ki a markából, s verd keresztül a hasán te!
- Én kezdjem?
- S miért ne?
Arcul csapta a törvényt, semmis módon kiáltatta ki hadnaggyá azt a Bajkot az apja.
Vele állsz szembe most már, s mire várj?
- A nagyúr él még, nekünk - mordult Koppány.
- Éppen, mert semmis, mit számít a kölyök s a hadnagysága?
Hiszen ha támadna, ha jőne az idegenjeivel !...
Minden magyar a miénk lenne akkor.
Magad biztattál ezzel.
Tarkács semmit se szólt erre, de másnap azt mondta:
- Át kell adja a nagyúr a vezéri kardot neked.
A hadnagyok jóváhagyják.
Mert beteg ember nem parancsolhat tovább.
Asszonyi ravaszság, hitegetés, császári csúfolkodás folyik körülötte, s nem akadályozhatja meg, mert beteg, no.
Ezt mindenki belátja, s ha ő maga elküldi neked a kardot...
- Ő maga ?...
Megháborodtál, nyilván!
Hát nem a fiáért teszi mindezt?
- De.
Azt mondom én is, éppen.
Mindent megtesz a fia fejéért, ezt is, ha az a te kezedben lesz.
S ha az asszony is kéri, mikor a te sátorodban őrzik... őt is...
- Mi... mit gondoltál ki? - ugrott fel Koppány, megsejtve a táltos gondolatát.
- Halálos játékot.
Tigrisnek valót.
Méltó feleletet a dárdára.
Az asszonynak is, aki megbolondított... ahogy előre mondtam...
De ehhez merni kell , Koppány!
- Merni ?...
Hadd hallom!...
Alkonyatkor kürtszó hívta a hadnagyokat a vezéri sátorba.
Sötét lett, mire oszoltak.
De nem pihenni.
Parancsok csattantak.
Róták zörrentek.
Csapatok suhantak tova az éjszakában.
Mikor a nap felkelt, Csanád úr Böszpörém bástyájáról látta; hogy keletről s délről had hullámzik a láthatáron.
De csak a távolban bukkant fel s feketéllett kígyózó vonala.
Néha előőrsök nyargalásztak közelebb, mintha csalogatnák, ingerelnék, hogy kirobbanjon rájuk.
Aztán tovatűntek.
De nyugatnak, az erdők felé egy másik menet hosszú csíkja vonult.
Csanád úr megzavarodott.
Az ő feladata a hadi út védelme volt.
Minthogy komoly sereg csak ott nyomulhatna elő, Esztergámnak.
De a hadi úttól távol maradt minden mozdulás.
Az erdőségen át tán, kerülővel ?...
Vadászni, kisebb csapat; igen.
De támadó lovas sereg, főhad ?...
Marhaság!...
Mit akarnak akkor, itt az orra előtt, ezek a darazsak ?...
Lekötni a figyelmét , világos...
Takar valamit ez a játék.
De mit ?...
Ette a méreg, hiába.
Végre is csak arra jutott, hogy a hadi utat elállja s tisztán tartja.
Ez a dolga, semmi egyéb.
Azonban mégis futárokat indított Esztergámba, hogy mozdul az ellenség, vigyázzanak.
Napokig tartó játék kezdődött a vár körül.
Csanád ki-kiröpített egy-egy őrjáratot, hogy a környéket vigyázza.
De ezek elől nyíllövésnyi távolon túl szétrebbentek a felbukkanók.
A had éle fel-feltűnt s elenyészett megint .
Egyik éjjel tábortüzek fénye verődött az égre, a tó felől.
De más éjszaka sötét maradt minden, a világ végéig.
Negyedik napra virradólag több száz lovasból álló zászló nyomult előre.
A készenlétben álló vári róták lassan eléjük trappoltak.
De azok hátat adtak megint, s eliszkoltak a fenébe.
A vár körül s most már az erdők felől is, csend.
Aznap visszaérkeztek az Abához menesztett futárok is.
Ott semmi jele a mozgásnak, Fejérvár környékén.
Csak itt készülhet hát valami, amivel őt akarják lekötni vagy kicsalogatni a bitangok.
Esztergámot mért féltse ?.. .
Amíg ő áll, nem jut oda derék sereg, ismételgette magában.
Figyelmeztette Veczelint, a hírvivők megelőznek bármi komoly támadást.
Egyebet mit tegyen ?
S a gyepűt ott fenn jól védik úgyis.
A mozgolódás ötödik napján, délután, három lovas nyargalt Csanád őrszemei felé.
Vezetőjük feltartotta jobb karját, jeléül, hogy követek.
Csanád elé kísérték őket, a várba.
- Mit akartok? - dörrent rájuk az úr.
- Én, Beke - lépett elé a szóvivő -, Koppány úr nevével s szájával köszöntelek, Csanád úr.
Azt izeni a vezér: nyisd meg a kaput hada előtt holnap reggel.
Csanád kiveresedett, s ordított:
- Karóba húzatlak a bástyán, pimasz!
Hadd lássa a küldőtök: ez a felelet.
Beke nyájasan helyeselt:
- Tudtam, uram.
De van egyéb is.
Amit nem ösmersz.
Azér ordítasz a tisztességes emberre.
Esztergámból izeni ezt neked Koppány úr.
- Miféle marhaság ez? - dühöngött Csanád.
- Kölyök vagyok én, hogy mesélj?
- Nem mese ez, uram.
Parancs ez.
Nekem, hogy megmondjam, neked, hogy szót fogadj.
Mert ha nem: tégedet húzat karóba Koppány úr holnap este.
Mégpedig István úr s a nagyasszony szemeláttára.
Megmondtam.
- Vessétek ki a kapun! - üvöltött Csanád a legényeire.
- Lódulj, vagy kettéhasítlak, piszok fajzat!
De mindjárt lehűlt, ahogy kilódították a szemteleneket.
- Mi a fene ez? - hökkent meg.
- Ismernek engem, nem lehet gyermekmese csak.
Hamar szalasztott egy tisztet utánuk, hogy vegye ki belőlük, mintha csak maga szeretné tudni.
- Erősködtek, uram, hogy igaz - jelentette a tiszt idő múlva.
- Márminthogy Koppány úr maga izente.
De még akkor hagyta meg, mikor a Bakonyon keresztül Esztergámnak indult.
Hogy most jöjjenek, s mondják meg neked.
Hatodnapja ma , hogy így parancsolt.
Ezek azt mondják, holnap itt lesz, István úrral s a nagyasszonnyal.
És hogy akkor már ő lesz a nagyúr...
- Hogy az ördögbe vitt volna hadat oda? - mordult Csanád.
- Aludtunk tán mink, hallod-é?
S azok ott ?...
- Azt mondják, uram: nem vitt Koppány úr hadat.
Csak kisebb erővel ment.
A nagyja itt áll, előttünk.
Nyavalya érti.
- Akármi ez, ma nem alszunk - hörkent Csanád.
- Egy róta vágtasson előre a hadi úton, s ügyelje, nehogy onnan essék a nyakunkba valaki, s kétfelől nyomjanak meg.
Indulj már!...
Virradtig járta maga is a falat.
De egész éjszaka csend volt és sötétség.
...Az ifjú házasok künn ültek a sziklán, a Duna felett.
Csillagok szikráztak a fekete égen, s körülölelte őket a rejtő éjszaka.
Csak a Duna mormolt ott lenn, magában dohogva.
- Látod, itt vergődtem én annyiszor! - mondta István halkan, s magához ölelte felesége hozzásimuló derekát.
- Néztem s hallgattam a folyót, mely tőletek jön.
S gyűlöltem, Gizella.
Éhes foglalókat hoz, halált s német Krisztust - ezt gondoltam.
De lám, téged hozott, nekem.
Az asszony férje mellére fektette fejét, s a sötétben felnézett rá, szemét keresve.
- Most már nem gyűlölöd? - kérdezte szerelmesen.
- Senki se tudja - rázta fejét István, felelve közben -, de te tudd s vállald...
- Mindent, veled...
- Azzal küszködtem én mindig, hogy két Krisztus van tán.
S valamelyik hazugság, mégis.
Radla egyszer felolvasta nekem a Mennyei Jelenésekből ezt a sort: Íme győzött a Juda Oroszlánja, a megöletett Bárány.
Oroszlán és bárány: ez az, amit sehogy se értettem.
De most már, hogy itt vagy, tudom , miként lehet.
A férfi és az asszony szívében, együtt.
Bennem és benned .
Eddig egyik se volt, enélkül.
De most általam oroszlán s általad bárány.
Az enyém a harc, és a harc sebeket üt.
De tiéd a gyógyítás: te bekötözöd.
Én az igazság pálcáját tartom, s az igazságnak nincs szíve.
Te az irgalom fátyla vagy: megelőzhetsz, takarhatsz, megbocsáthatsz.
Nekem parancsolnom kell majd, követelni, erőszakolni.
Te rábeszélhetsz, kérlelhetsz, széppé teheted a jót.
Virágfüzér te, a pallos élén.
Ketten egy.
Így gondolom most .
Akarod ?...
Csak forróbban ölelte át Gizella a nyakát, néma válaszul.
A boldog megértés úgy szakadt rá, mint súlyos májusi zápor, illattal s ígérettel teli.
Szent volt neki a küldetés eddig is, de félelmes és rideg.
S szűzi vére parancsoló fellobogását e percig titkos árulásként rettegte szíve mélyén.
De most küldetés és szerelem összeolvadt, s igazzá vált a férfi lelkének ebben a szépséges kitárulásában.
Most már a kínhalál is csak gazdagíthatná boldogságát, s akármi keserves robot pora se lepheti be a ragyogását soha.
- Mondj valamit, amiben segíthetek neked, igazán!
- Apám földeket adott az idegen lovagoknak, akik kardjukat ajánlották fel neki.
Sok, sok földet, irtatlan, töretlen gyepűközöket, a szabad törzsek szállásai között.
Mert lásd, a magyar csak akkor volt egy, ha nyargalni , ölni lehetett.
Akkor is csak néhány törzs állt össze, többnyire.
De máskor egymástól is tartva, féltékenyen elkülönültek, s halálos pusztákat hagytak egymás között, a gyepű körül.
Az ország nagyobbik része ilyen ma is.
Apám így ékelődött közéjük, ezekre a pusztaságokra, az idegenekkel.
De mi másként fogjuk folytatni.
Várakat s templomokat építünk rajtuk, új magyar életet telepítünk oda.
Céltalan kóborokat, földteleneket, jobb életet keresőket , minden törzsből.
Embereket nevelünk belőlük.
Miért műveljék a földet csak idegen rabok, cselédnépek s foglalók?
A föld csak ahhoz hű, aki megmunkálja , s nem ahhoz, aki csak ölni, rabolni röppen ki róla, s emészteni száll vissza, kurta heverésre.
Azt akarom, tanulja meg a magyar is, hogy kell bánni vele, szeretni s kiérdemelni áldásait.
És mondd: miért álljon a magyar csak szájat tátva, mikor az idegen mester templomot; várat, palotát épít ?
Építsen a magyar kéz is, váljék mesterré; hogy tudja, miért él.
Aztán sokszor gondoltam: miért ne tudna a magyar is arcot faragni, szentképet írni, szép betűkkel bölcs s áldott tanításokat hártyára örökíteni?
Hát a mi oltáraink előtt s kolostorainkban mindig csak idegen papok imádkozzanak és tanítsanak?
Magyarok is legyenek papokká, szerzetesekké.
Tanuljanak lelki dolgokat ők is, ne maradjanak állatok.
Legyenek ők a mi népünk vigasztalói , akik belőle valók, s tudják, mi fáj neki.
S vajon a mi asszonyaink , leányaink nem tudnának -e olyan munkákat művelni, mint az idegenek?
És nekik nincs -e lelkük, akár azoknak?
Nem válhatnának közülök is Krisztus jegyesei , akik a harcolókért s dolgozókért ártatlan tisztaságban imádkozzanak?
Mondd : ez a mi kettőnk népe nem kiálthatja egyszer bele a nagy világba a maga lelkét, tulajdon életét s igazát ?...
- Igen, igen - suttogta az asszony megindultan -, amit te akarsz, hiszel és cselekedni fogsz, az Krisztus akarata, a te... a mi népünkkel.
S én veled imádkozom és küzdök érte, ha megengeded...
István lehajolt, s forró örömmel csókolta meg a száját ezekért a szavakért.
- Adalbert atya feltárta előttem a világot - mondta később.
- Minden nép Krisztushoz siet most, a nagy esztendő küszöbén.
Mi is megyünk.
De azt akarom, hogy az egész világ segítsen benne, ne csak a német pártfogoljon .
Jöjjenek igazi lelki katonák ide olaszok, franciák, csehek, lengyelek közül is, mert csak így lehet, hogy magyar lelket építsenek.
Itthon pedig meg kell változnia a világnak.
Mert csak akkor leszek boldog, ha szabad magyar urak , a legjobbak, legvitézebbek lesznek büszkék arra, hogy rájuk bízom a váraimat, s végezhetik megyéim kormányzását.
Ország tanácsát fogják ezek alkotni segítségemre, s főurai lesznek a magyaroknak, mellettem.
Nem egy törzsnek, hanem minden magyarnak, az egésznek.
Megtanulunk minden jót az idegenektől, s megbecsüljük érte, magunk között.
De minket magunkért kell tisztelnie a világnak, s reszkessen, aki nem tisztel!...
Lásd, mindent elmondtam neked most, s könnyű volt, igazán.
Eddig, mióta, csak hánykódtak bennem ezek, s zavarosan gomolyogtak.
Ma kijött, így, az egész.
Mert van már, aki megértse és segítsen benne...
De addig még harc lesz...
- Győzni fogsz! - súgta az asszony nagy bizonyossággal.
- Azért születtek ezek benned, hogy győzz és megvalósítsd!...
István nagyot lélegezve nézett az égre.
Aztán asszonya ajkai közé csókolta:
- Köszönöm.
Összeölelkezve mentek be a házba, álmaik vizén lebegve, tovább álmodni.
Észre se vették Dölit, aki mozdulatlan-éberen állt a küszöbön, s ragyogó szemmel tárt ajtót nekik.
Róluk gondolkozott, és isten bocsássa meg neki, Bogárkáról s magáról is , mikor egyszerre csak arra rezzent fel, hogy messze délnyugaton vörösen lángol az ég az erdők felett.
Még magához se térhetett döbbenetéből, mikor új tűzfény csapott fel, dél felől, közelebbről.
- A gazdaságok égnek! - nyargalt át rajta a rémület.
- A nagyúr falui az erdő irtásaiban s az állatok istállói!
Rohant Veczelin úrért.
Veczelin már értesült Csanád hírnökeitől, hogy a mozgolódás megkezdődött, s arról is, hogy a Bakony felé volt valami érthetetlen szivárgás.
Ő, ellenkezőleg, úgy magyarázta, hogy ez az utóbbi a csel, a támadás Csanád s a hadi út ellen irányul majd.
Azért vigyázókat küldött oda, messzi előre; s a Nyírkő őrségét is megkettőzte.
De onnan semmit se jelentenek.
A várban már csak a legszükségesebb testőrséget tartotta.
A had csatakészen várakozott a síkon.
Középen a zsoldossereg, a két szárnyon a magyari lovasság.
Hunt, Pázmán, Deodátó, Tibold és Hermán most már kint aludtak , csapataiknál.
De a szárnyakról két nap óta aggasztó híreket kap.
Szökdösnek a legények az erdők felé, délnyugatnak.
És ha ez szórványos is, a könnyűlovasságban van valami nyugtalanság, fegyelmetlenség.
Ennek a Dölinek, úgy látszik, mégis volt valami igaza.
A méreg elhatolt közéjük.
Szemeit dörzsölve, elharapott szitkokkal pillogott az éjszakai tüzekre.
Ezek a szökevények gyújtják -e a majorságokat s hajtják el a csordákat, vagy alólról jött volna csakugyan valami ellenséges kihívás?
Ördög tudhatja .
Lehet akármelyik.
De nagy haderő csak az úton jöhetne, ez a való igazság.
- Hajnalig várni kell - mormogta.
- Akkor riasztó rótát küldök.
Most már úgyse segíthetünk azon, ami ott hamvad.
Azért a palota őreit végigjárta most is.
Helyükön álltak, s Döli nem talált köztük férgest.
Veczelin szeretett volna szólni a nagyasszonnyal.
Vagy Istvánnal.
Vagy mind a kettővel.
Igen nagy súly nehezedett most az ő csontos vállaira , társtalanul.
De a nagyasszonnyal már három nap óta egy-két szót, ha válthat nagy sietve.
A nagyúr állapota végleg rosszra fordult.
Ha nem is mondta így a nagyasszony , ő kivette a szeméből, színéből, ideges rándulásaiból.
És tudta, hogy Radla szinte lesben áll a halotti szentségekkel.
Reménykedik, hogy hátha mégis hívatná a nagyúr?
Tán megtörik kemény félpogány lelke a vég előtt, s ő valahogy átsegítheti az idvezültek paradicsomába!...
Ejtett is el valami effélét, emlékszik.
A nagyasszony arra kérte Veczelint: kétszerte vigyázzon s legyen résen most , hogy őt a beteg foglalja le egészen.
Percre se hagyhatja magára.
És hogy Istvánt se zaklassa, amíg lehet.
Mit tegyen hát ?...
Tán mégis keltse fel a herceget a fiatal felesége mellől ?
Vagy még hagyja ma ?...
Hej, csak ezzel a vad, kiszámíthatatlan barbár támadással végezhetne már!
De az isten tudja csak, hogy fog sikerülni!
Dörmögve próbálta nyugtatni magát, hogy Koppány messze van még.
Szét kell ugratni ezeket a bitang gyújtogatókat, s erre elég lesz néhány megbízható lovas róta is.
S mihelyt beszélhet Istvánnal, indulni, indulni!...
De még alig pirkadt, mikor véres fejű pásztor vágtatott be a várba.
Amit hírül hozott, hihetetlen volt.
Veczelin nem tudta, miféle csel ez, vagy csak rémlátás ?...
Esküdözött a pásztor, s nem volt tréfa a vágás se a koponyáján.
A kendő alól, amit rákötött, vastag, alvadt csomó mögül most is vér szivárgott.
Csak ilyen koponya maradhatott egyben ekkora csapástól .
Nyavalyatörős hebegéssel bökdöste ki, miből menekült.
- A fejedelmi faluk égtek le az éjszaka, azok hát!
S porrá tették a szép gazdaságokat.
Csordát, ménest, nyájat, kondát, mindent elhajtottak.
Hogy törhettek át a gyepűn?
Hát csakis úgy, hogy az őrök átengedték őket.
Ahol nem, ott meg elnyomták az ellenállókat.
De árulók vannak, uram, árulók!
Vári emberek vezették ránk őket, azok a gazemberek!
Megismertük, de nem is titkolták, röhögve estek nekünk a hóhérok...
Mi had jár az erdőkben , teremtőm!...
Sereg az, uram, a vadcsapásokon nyomakodik előre...
Még ma kijuthatnak a vári síkra, még ma!...
De amit ezután mondott, arra ordított fel Veczelin:
- Hazudsz, ember, vagy a szemed káprázott!
- Ebbe a nyomba üssön belém az isten haragja, ha nem igaz, uram!...
Koppány úr; ő maga van ott a dúlókkal!...
Még jól meg is táncoltatta a lovát a tüzek fényében, hogy jól lássuk , csakugyan ő az.
Akiket futni hagytak a sebükkel, mint lám, engem is, azoknak utánakiáltotta: Koppányt láttátok, hé, ne felejtsétek!...
Délig még vagy öt-hat menekülő erősítette meg ezt a bolondító hírt Veczelin előtt.
Nem tudta, nem is akarta feltételezni Koppányról ezt az őrültséget.
Mert Csanád hírei mégis azt mutatták, nagy erő van Böszpörém előtt.
De akkor megosztott sereggel hogy mer erre törni s tán Esztergámot megtámadni ez a veszett bika ?...
A síkra ki nem bújhatik, ez biztos.
Bárha a fő ereje volna itt, ami képtelenség, lennebb, nyugatról oldalba kerülhetné az ő hadát.
De ez neki volna baj, hátában a Lél törzs hadnagyaival.
Vagy tán az erdőkbe akarja őt csalni maga után?
Lesből lenyilazni ?...
Ostobaság!
Tudja, hogy a páncélos nem mehet a fák közt...
A hadi útra tör ki mégis ?...
Nem lehet.
A Nyírkőről korán észrevennék.
Valahol, valami kanyarodónál átlophatja magát egy kis csapat, talán.
De órákig vonuló had semmiképpen...
Átvágni a hadi utat, s keletről kerülve jőni a várnak, a hegyeken ?...
Ötven ember, ha eljuthat így, idáig.
- Jó-jó! - dohogott önmagára türelmetlenül.
- De mért van hát itt ő maga, miért?
A vezér csak a főhaddal lehet, azt nem bízhatja másra...
Fene ezekbe a gaz ázsiaiakba!
Nem törődnek a tisztességes lovagi harc szabályaival!
Alávaló, rejtelmes, vadállati cselekhez folyamodnak örökké!...
S ő mit tegyen most ?...
Felcsörtetett a palotába.
Kérette a nagyasszonyt, mert sürgős, hiába.
Sarolton átvirrasztott éjszakák sápadtsága.
Szemeiben halálos bánat.
Csak félig hallgatja Veczelint.
Lelke visszafigyel, a haldokló nagyúr szobája felé, a vastag függönyökön túl.
Erőlteti magát, hogy megértse, miről van szó.
Végre szaggatottan szól:
- Ma még... csak ma még, Veczelin!...
Ma állj még magad helyt érettünk!...
A várra rá nem törhet holnapig...
És a síkon nem mer megtámadni...
Ne adj neki teret, Veczelin!...
Nyomuljatok előre, nyíllövésen innen, az erdőkig.
Ha nem tud kitörni, láncot formálni, rohanni, csak bolondjába nyilazhat rátok .
És a gyalog láncingesek, Veczelin!...
Ők visszanyomhatják a fák közt, ha csakugyan...
- Igaz! - lobbant Veczelin szeme elismeréssel.
- Jól mondod, nagyasszony.
Ez a helyes...
S István úr ?...
- Hagyd még ma, Veczelin...
Csak ma még, legalább... az asszonya mellett ...
Látod, én se hívattam ide még, pedig...
Valami zaj hallatszott, hátul.
Megrezzent, intett, s eltűnt a függöny mögött.
- Katona ez, vezér! - vágott utána a fejével Veczelin.
- Bújába, bajába is meglátta, mit lehet s mit kell.
Úgy legyen, ma...
Holnap ?...
Holnap meglátjuk.
Tanácsot tartott a lovagokkal, s alkonyat előtt megmozdult a sereg , hadirendben.
Háromezer lépést ment előre a nehéz derékhad, s a két lovasszárny félkörben a hadi úttól a nyugati sík bejárójáig terült szét.
A vár s a harcvonal között, középen a hátvéd, rótákba tagolva.
Járőrök lopakodtak előre a völgynyílásokon, délnyugatnak.
Csillaggyúlásra egy kivételével valamennyi vissza is tért.
Az erdőség messzire csendes, az ellenség visszavonult, vagy lapul valahol, a felégetett majorok mögött.
Csak Döli őrjáratát várta hiába Veczelin úr.
A vár tökéletes biztonságban pihent az éjszaka szárnyai alatt.
Csak megbízható, kicsi testőrség maradt a fejedelmi ház körül.
Madársereg, ha lecsaphatna oda a levegőből.
Ebben nyugodott meg a vezér.
Így gondolta Döli is.
Előre megkérte Veczelin urat, hogy éjszakára visszatérhessen a testőrségbe.
Mindenkit ismert, aki ott maradt, emberei voltak, esküdt bajtársai.
Még a nap jól fent járt, mikor a járőrrel behatolt a sűrűbe.
Ő ismerte itt legjobban a járást, ifjú urával keresztül-kasul barangolta rég a környéket .
Ezért nem nélkülözhette Veczelin úr Döli kémlelését, ha biztosat akart tudni.
Annak a csapásnak vette útját, melyen Koppányék vonultak el a vadászat után , mikor ő mutatta nekik az utat.
Ezt ismeri nyilván legjobban az ellenség is .
A majorok és pásztorszállások felé vezet, melyeket az éjjel felégettek.
Még volt itt egy hely, melyet jól ismert Döli.
A remete János atya barlangtemploma, éppen félúton az erdőszél s az első major között, a hegyoldalban.
Ha ezt a barlangot elérhetik, még mielőtt a nap lemegy, onnan messze beláthatnak a völgyek nyílásaiba.
Csend volt mindenütt.
Rejtelmes, furcsa csend, melyben csak saját vére pattogását hallja a figyelő füle.
Fennebbecske, a sziklákat takaró fák között, ott van a barlang, kiugró lapos homokkő pad hátterében.
Oda egyedül kúszik föl Döli, hogy zajtalanabb s észrevétlenebb legyen.
Társai, lovát kantáron tartva, megvárják lenn, s aztán fordulnak vissza.
Még csak ezt a néhány bokrot kell félrehajtani, s meglátja a barlangot.
A szelíd, kicsi János atya bizonyosan most is ott térdepel gyarlón összerótt keresztje előtt, s imádkozik báránykáiért.
Talán észre se vette, nem is tudja, mi történik körülötte a gyilkos világban.
El van merülve, úgy látszik, a mennyország titkaiban, mert egy moccanása se hallszik.
Döli elhárította az ágakat, s bepillantott.
Hiába, elkiáltotta magát , hördülve a rémülettől s a keserű dühtől.
János atya ott függött a barlang előtt, a maga ácsolta kereszten, kifacsart karjainál fogva felkötözve, mezítelenül.
Ahogy a karokat hátrafeszítették, a fej felfelé billent s úgy maradt, hátraesve a keresztfa oszlopának tetejére .
Ritka ősz fürtjeibe fekete vér tapadt a koponyáját bezúzó baromi csapás nyomán.
Előbb leütötték, s aztán pogány gúnnyal felhúzták a keresztre, letépve róla csuháját.
Döli egy szökkenéssel ott termett, s a felháborodástól reszketve nézett fel a halottra, hátravetve fejét.
Valami surrant, s ő a torkához kapott, vérbe boruló szemekkel.
De a pányva hurka már összeszorult a nyakán, s a föld kicsúszott talpa alól.
Döndülve vágódott el a sziklán, a fullasztó, faggyas kötél gyilkos szorításától ájultan.
Csengő fülei még hallottak valami röhögést, ordítozást, de aztán minden összefolyt.
Nem tarthatott sokáig, mert még mindig piros volt az ég, mikor magához tért .
A nyaka fájt, keservesen, s bedagadt torka nyilallott, ahogy nyelt egyet .
Egész teste tüzes lüktetés az esés zúzódásától.
Lábai összekötözve, s hátracsavart kezei a pányva végéhez gúzsolva.
Miért nem ölték meg?
Ez volt az első, csodálkozó gondolata.
- Élsz, komám? - rikkantott valaki.
Háttal állt a lángoló égnek, arcát nem láthatta Döli.
Koppány embere , biztos.
Nem válaszolt.
- Ügyesen dobtam, he? - nyerített az ember.
- Nyíllal is lehetett vóna .
Lökdöstek a többiek, hogy eresszem beléd.
De nem addig a!
Györ úr erősen kikötötte, hogy élve adjunk a kezébe.
No, ekkora szerencsét!...
Hogy egyenest a markunkba futottál!...
Hát ezért csináltam így, csikós módra.
Mer az voltam én, csikós, Koppány úrnál.
Bulcsú-maradék, rab... most szabad vitéz már!...
No!...
Hozzárúgott.
Döli összecsikorította a fogait.
Tűrt.
Hallgatott.
- Nem szólsz...
Tán megnémultál ?...
Jó!...
Elmentek a hírrel Györ úrhoz .
Nincs messze innen, csak az első hamurakásnál.
Maga jő érted bizonyosan , néhány jó fiúval, akik értenek a nyúzáshoz...
Hát csak készülődj a táncra , komám!...
- Kiment.
Döli most, hogy a barlang nyílása felszabadult, egyenesen odalátott János atya keresztjére.
Az utolsó visszfény verődött rá az égről.
A vértanú nagy , megtört szemei a búcsúzó fénybe néztek.
Arca nyugodt volt, az imádság komoly öröme rajta.
Döli megilletődve nézett fel reá.
Ahogy a világosság kialudt, körös-körül rázendítettek az erdő éjszakai muzsikusai.
Mit törődtek azok az emberek gyalázatosságaival?
Vagy nagyon is törődnek, villant Döli lelkébe borzongatóan, s János atyát dicsőítik, aki a madaraknak is jótevője volt.
Most meghal ő is, nemsokára.
De ez a gondolat nem borzolja meg a gerincét.
A szétrombolt szent hely s ez a szent halott itt egyszerre különös csendet leheltek a szívébe.
Valami édes irigységet is.
A kicsi öreg Uráért halhatott meg, s milyen dicsőség neki, hogy kereszten függhet ő is, éppen úgy ...
István úr is Krisztushoz állott, s így a Döli helye is csak ott lehet mellette.
Talán mert hű volt urához, most befogadják őt is abba a túlsó hazába, melyről János atya annyi gyönyörűségest tudott mondani.
Majd várni fogja ott István urat, s aztán továbbszolgálja örökké...
És egyszer tán Bogárka is megérkezhetik oda.
Kérelmezni fogja, s tán könyörülnek.
Ott legalább nem szakíthatják el őket egymástól.
S milyen szép lenne, ha Bogárka meg az ifjú nagyasszonyt szolgálhatná, majd ha az is felkerül.
Csak jöjjön már az a hóhér, s végezzen hamar.
Jön is már.
Siető lépések roppannak felfelé, a meredeken.
Brummogó beszéd .
Valaki távozik, s egy másik belép a barlangba.
A homályban csak folt az arca.
- Elküldtem! - lihegi kihagyó szusszal.
A hangja ismerősnek tetszik valahonnan.
Kés villan a kezében.
A kötél nyisszantva hull szét Döli lábairól.
Az ember fordítja, s a kezeit szabadítja fel.
- Eredj! - mordul reá.
- De sebesen.
Györ úr elindult, s alig előzhettem.
Nem öltél meg akkor...
Azért...
Döli megérti, hogy az íjász.
Feltápászkodik, kezét nyújtja.
- Gyere velem István úrhoz.
Ott az igazság, neked is.
- Menj csak.
Ma éjjel Koppány úr beszélget István úrral.
Döli csak karon ragadja, s értetlenül bámul rá.
- Ostoba németekre bízta magát! - kaccan az íjász.
- Most már mindegy, úgyse segíthetsz.
Idecsődítette a várból a hadat, erre a tréfára, az a német gebe .
De Koppány úr még ma hajnalban átment a hadi úton, s a hegyeken át most már ott van a várban, elszánt legényekkel.
Rémület nyilallt Döli szívébe.
Fordult, s rohant le a csapásra, ahol társai maradtak a lovakkal.
Ott is találta őket, a csizmájuk talpa kiállt a lapuk közül, ahová behányták őket.
De a lovakat elvitték.
Mikor ér ő oda a hadhoz, gyalog, sötétben!
S mi lesz István úrral addig?
- Krisztus, segíts!
S te, kicsi szent, aki ott vagy már, világíts orcáddal! - kiáltott fel az égre.
S nekiiramodott, zúzott inaival.
Órák teltek bele, mire tépetten, félőrülten Veczelin elé esett.
A vezér felbődült, mint a taglózott bika, mikor megértette, mit hebeg.
Vagy száz emberrel s a lovagokkal vágtattak a vár felé, ahogy összeszedhette őket hirtelen.
A vár titokzatosan lapulva hallgatott a sötétségben.
3
A nagyúr éjfél körül, csendesen halt meg Sarolt karjai közt.
Este magánál volt még, s Istvánról és Gizelláról beszélt megnyugodva.
- Nemhiába imádkoztál, Gyönyörű! - simogatta a ráhajló fejet.
Az asszony föllélegezve intett.
Bizonyos volt már felőle ő is.
Nem hatalmi szerződés, nem.
Szívbeli, örök egyesülés.
István nem azt kapta a társában , amire ő szorongva gondolt.
Egészen mást.
Sokkal többet.
Mindent...
- Végre, cselekedhetik! - mormolta a nagyúr.
- Akarod látni? - kérdezte Sarolt.
A fejedelem kis mozdulattal nemet intett.
Sarolt is erre gondolt.
Minek ?.. .
Ők mindent megmondtak már.
Elvégezték.
Elég lesz fölriasztani a megtalált boldogság rövid álmából akkor is, ha már kötelesség.
Hiszen, úgy lehet , azonnal kardot kell kötnie.
Tört, apró szócskákat kivéve, ők se beszéltek többet egymással.
Aztán lassan hűlni kezdett a kéz a kezében.
Halkuló, távolodó koppanásokkal osont el az élet, s egyszer, gyönge hördülés után, időtlen csend...
Sarolt mellében zsibbadó hideg terjedt szét.
Jégdarab függött már csak odabenn, értelmetlenül.
Nincs egyéb, csak az utolsó kötelesség.
Reggelig még egyedül akar maradni vele.
Elsuttogni neki, megértetni, hogy mit s mért izen Koppánynak.
És reggel Istvánt győzni meg, hogy a vérontást elkerülni csak így lehet .
Csalás ?...
A vérszopó tigrist verembe édesgetni ?...
Az.
De a hűség csalása .
Meg kell próbálnia.
Koppány gyújtogat, öl máris.
Itt settenkedik az erdőkben, prédájára lesve.
Eléje kell menni, neki, egyedül...
A kard elé magát, valahogy...
Lenn valami fojtott dobogás...
Elnyomott zaj...
A súlyos kárpitokon túl, a nagy teremben, igen, ott... sikkantást szorítanak valakibe, s mintha zsákot dobnának félre...
Fölugrott, kisiklott a függönyön át, visszahúzta.
Átszaladt az előszobán , félrerántotta az ajtószőnyeget, s dermedten állt meg az ebédlőpalota küszöbén.
A szőnyeg kicsúszott erőtlen kezéből, suhanva csapódott helyére.
Az éjjeli mécses bizonytalan fényében három férfi csillanó, meztelen kardokkal.
S a vénasszony széttárt karokkal elnyúlva a falmelletti csergés pad előtt.
- Koppány! - sikoltott Sarolt az előlépő férfira.
- Itt ?...
Mellében valami rendítő zuhogás s az agyában sebes villám cikázik...
- Felébred a nagyúr !... - szakad ki a száján, mintha parancs kényszerítené.
S kezével kapkod a föltoluló gondolat felé, hogy megragadja.
Koppány farkasfogait villogtatta dühös morgással.
- Egy lépést, Sarolt, és nem ébred fel többet.
Azt hitted, megcsalhatsz ?
Számadásra jöttem.
- Az őrök!... - dadogta Sarolt.
- Többen meghaltak miattad - vigyorgott Koppány.
- De vannak, akik jobban szeretnek élni.
Azt hiszed, mindenki a tiéd, aki körülötted lebzsel ?...
S az ostoba németjeid!...
Ládd-é, hosszú orránál fogva ráncigáltam el innen azt a Veczelint, minden barmával...
S én itt vagyok, a hegyekből, ahonnan nem is álmodtátok...
Csak merni kell, Sarolt!...
- Kifelé intett: - Nézz csak oda!...
A mécses ég...
Ott párzanak, a fiad s a nősténye!...
- Te! - szisszent Sarolt.
- Megtiltom!...
- Meg ?...
Farkasok őrzik a szeretkező báránykáidat!...
Az én legényeim ...
Mire neszelnek azok ?...
Sarolt a falhoz tántorodott.
Forgott vele a világ.
- Mit akarsz? - dadogta.
- Engem nem lehet büntetlenül megcsalni!
- Nem... nem csaltalak meg - suttogta az asszony.
- Megmagyarázom...
De nem itt...
A nagyúr... minden pillanatban... szólíthat... kijöhet...
- Hirtelen közel lépett hozzá, s az arcába lehelte: - Mindent el akarsz rontani , Koppány ?...
- Hallgass, átkozott boszorkány! - sustorogta a férfi.
- Többször nem !...
Mindent tudok...
Semmit se magyarázz!...
Eladtad az országot hitvány bérért : a fiad árnyékhatalmáért.
A szabadságunkat, a bőrünket, te... te...
- Nem igaz... nem igaz!...
Hogy magyarázzam meg ?...
- Nincs időm.
Velem jössz.
Visszük a fiadat is.
Vagy a fejét, ha nem akar jőni.
Azt pedig - intett a függöny mögé - rákényszerítjük, hogy adja ide a kardot...
Nem fogja megtagadni, különben...
- Megölöd?
- Nem nyúlok beteg emberhez, ha nem muszáj.
Majd megizenem, hogy nálam vagytok vendégségben, s ha elküldi a kardot, viszont fog látni.
S ha nem , akkor is... de csak a fejeteket...
Megérti, ugye?
Sarolt lehunyta a szemét.
Most látott mindent.
Rettenetesen kínlódott...
Egy gondolatot!...
Egy gondolatot!...
- Gyere! - hördült Koppány, elrántva a függönytől.
- Ne merj kiáltani.
Az utolsó lesz!
- Nekiszegezte a kardot.
- Csak egy pillantást adj nekem... négyszemközt, Koppány...
Esküszöm, mindent megértesz...
Borzasztó tévedés ez...
Elrontod, amit...
- S hirtelen a füléhez hajolva, forró hangon súgta bele: - Amit kettőnknek építettem!
Nem érted ?...
Ezek előtt nem lehet!
- Kitágult boszorkányszemekkel nézett a szemébe; s széthúzódtak piros ajkai.
A kézszorításra, mely a szavaknak vérlobbantó értelmet adott, megtántorodott a vad bölény.
- S az urad, Sarolt ?...
Az asszony futó pillantást vetett a függönyre.
Minden vére a szívének zúdult , s kővé vált az arca.
Megrázkódott, s mosolygott már.
- Megmondom... altatót adtam...
S hogy higgy nekem, mindent!...
Koppány lendülő karral fordult társainak:
- Ki!
Azok morogva takarodtak.
Vadul vetette magát az asszonyra, s felkapva, mint a pelyhet, a csergés pad felé dobbant.
Szemein vérköddel, belebotlott a vénasszony holttestébe, s amint megtántorodott, a fehér menyét kisiklott a derekát törő szorításból.
- Várj!...
Nem itt!...
Lehetetlen!...
- Ne játszódj velem, te! - lihegte az óriás.
- Most!...
Sarolt térdre esett s átfogta a lábait:
- Hallgass rám!...
Ez rettenetes...
Holttest van itt!
- Úgy?
Akkor hát...
- Fölrántotta a földről, s kifelé húzta, a lépcsőnek.
- Te nem tudod... mit akarok... mondani! - kapaszkodott kétségbeesetten Sarolt mindenbe.
- Csak egy napot kérek...
Csak holnap estig várj!...
- Mire? - torpant meg Koppány.
- Hogy nagyúr légy... s én az asszonyod!
- Kimondta, elfúló torokkal.
Koppány sötét arccal mordult:
- Nem játszunk!...
- Esküszöm, hogy nem...
Komoly vagyok, mint a halál...
Az életemre, Koppány : ha egy napot engedsz, holnap este előtt megtudod: a nagyúr nem él!
- Te!...
Ezt, te!...
Ostoba!...
Ha megölnéd, nem lehetnél az asszonyom, s én nem lehetnék nagyúr.
Fejedelmet csak harcban lehet megölni, s csak én!...
De mégis elengedte a karját.
A gondolat megütötte.
S az asszony szája kísérteties mosolyra húzódott.
- Bizánci volt az anyám - sziszegte az arcába.
- Erdélyből jöttem én...
Tudok olyan italt keverni...
Nem hagy nyomot...
Soha senki se tudja meg...
Halálos beteg úgyis.
Itt mindenki várja, hogy akármelyik pillanatban...
Hirtelen a nyakára fonódott, szenvedélyesen tapadt hozzá egész testével.
- Vak vagy te ?...
Nem érzed ?...
Egy nap is sok már nekem...
Én úgy , úgy...
Magához rántotta Koppány szilaj öleléssel...
Aztán hirtelen maga elé taszította.
Már-már kialvó gyanú lobbant szédülő agyában.
- S a fiad, Sarolt?
Az asszony lehunyta a szemét.
Villámgyorsan gondolkozott.
- Te nem láttad a feleségét - kacagott fel halkan, gonoszul.
- Nem is vagyok kíváncsi rá! - rándított a vállán Koppány gyanútlanul.
Nem vette észre az elvillanó mosolyt, mely végigvonaglott Sarolt száján.
- Ez az!...
Ha láttad volna, nem kételkednél bennem...
Az ugyan nem nyerte meg Istvánt az idegenbarátságnak!
Lángol a dühtől, hogy megcsúfolták a németek.
Nem lesz jobb katonád ellenük, mint ő!...
- Hogy... miért ?...
- Ezt tartogattam én neked, s szinte elrontottad, látod! - suttogta Sarolt édes szemrehányással törleszkedve hozzá.
- Szívesen lemond a fejedelemségről, ha megengeded, hogy ő vezethessen hadat a bajor hercegre!...
- Sarolt... ez...
- Igen, igen!...
Mondtam neked előre, emlékszel ?...
Bele kellett egyeznem ebbe a házasságba, mert a nagyúr csak így remélt segítséget ellened... mert rettenetesen fél tőled... miattam is...
De a sors nekünk segített , Koppány!...
Az idegen asszony csúf, csúf, csúf, mint az éjszaka, vén, púpos , kancsal, dadog...
Csak fátyol alatt mert mutatkozni, s István gyűlöli !...
Elzárta mindenki elől, sereggel akarja hazavinni, a nagyúr halála után !...
Ó, Koppány!...
Kimerülten, lihegve dőlt hozzá, s görcsösen kapaszkodott meg a karjában.
- Sarolt!...
Ha hihetem... ha igaz!...
- Hol a sereged ?...
Bizonyítékot kapsz!
- Pihegő keblét odaszorította Koppány dörömbölő mellére.
- Böszpörémet zárja körül hajnalban egy része.
Hogy hátba ne kaphasson Csanád.
A más része előrenyargal a hadi úton, erre.
S én a magammal hozottakkal szintén a hadi útra térek, lennebb.
Addig nyargalok vissza, amíg találkozunk.
Holnap, alkonyattájt, úgy gondoltam.
S azt hittem; viszlek ...
Ott vártam volna be a nagyúr válaszát...
- Ide hallgass!...
István fog odamenni hozzád az udvari emberekkel, s viszi a kardot...
Gyászzászló fog előtte nyargalni.
Ez lesz a jel, ebből tudhatod , hogy a nagyúr halott...
S hogy jöhet az én fejedelmem!...
- Add zálogát!
Add!...
A forrásnál ígérted!...
- Menj, hogy jöhess!...
Menj, hogy könnyebb legyen... nekem!...
- Add zálogát!...
Sarolt kebléből felsírt valami.
Vagy felkacagott?
Ki tudná megkülönböztetni a halál borzongását a kéj remegésétől?
Odaadta a száját...
Rázkódva meredt utána, s a falhoz tántorodott.
Keze tétován tapogatott , lecsúszott, s ő egy jajdulással összeesett.
Valaki karjaira emelte, szólongatta, csókolta a szemeit.
- Anyám! - hallotta István hangját.
Végtelen fáradtsággal nyitotta fel ólomnehéz szemhéjait.
Szürkült a hajnal.
Fülei lassanként befogadják a lentről beszűrődő zsivajt, az izgatott futkosás, kiáltozás, düh és öröm lármáját.
Veczelin csörtet fel a lépcsőn.
- Későn jöttünk...
A testőrök egy része halott, más része hiányzik...
De ellenség sehol...
Mi volt itt ?...
Sarolt már a padon fekszik, s görcsösen öleli magához a feléje hajló István nyakát.
- Koppány járt itt - didergi.
- Elküldtem...
István s Veczelin értelmetlenül bámulnak reá.
- S apám? - szakad ki a kiáltás Istvánból.
Sarolt lassan felemelkedik.
Istvánhoz dől.
A kezéért tapogat.
- Menjünk be hozzá - rebegi.
- A kardjáért...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE