VI.
Ugyanazon a napon, melyen a jobbágyok a podgorczei kolostorból elvonultak, Fehérkövy István, veszprémi püspök, visszaérkezett Zágrábba, a hová Ágnest is magával hozta.
A horvát és magyar urak kiváncsian fogták körül az ősz főpapot, hogy megtudják tőle a békítés eredményét.
De, alig mondta el a püspök a jobbágyok kivánságait, az urakban azonnal fölülkerekedett a daczos gőg és rögtön kijelentették, hogy hallani sem akarnak a szerintük jogtalan követelésekről.
Sőt Tahy Ferencz nagyúr, félig gúnyosan, félig dölyfösen meg is mondta az ősz főpapnak :
- No, ezért ugyan kár volt kigyelmedet oda küldeni .
- Mentél volna magad, fiam, - felelt a püspök szeliden.
- Úgy is te veled volna szavuk: legalább azt mondták, hogy immár készségesen elismernek akárkit is uruknak, a kit a király rendel, csak téged nem .
Tahy Ferencz ajkába harapott s bizonyára durván válaszolt volna, ha a többi urak közbe nem lépnek és nem figyelmeztetik őt a püspök egyházi méltóságára .
Igy hát lenyelte mérgét a gőgös főúr és azzal vigasztalta magát, hogy a tartománygyülés úgy is majd neki ad igazat.
De még sem állhatta meg, hogy gúnyosan vállat vonva, epésen ne feleljen :
- Hogy kit ismernek el uruknak, kit nem: az ne legyen a kigyelmed gondja.
Vagyok én még akkora úr a portámon, hogy ránczba szedjem azt az egy pár kikapós parasztot .
- Fiam, - feddette őt az ősz püspök, - a darázs is kis állat: mégis fáj a szúrása .
- De könnyű is agyon nyomni, - vágott vissza Tahy Ferencz megvetőleg .
- Ez igaz.
De ne feledd el azt sem, hogy nincsen olyan pánczél, a melyiken rés ne akadna: és jaj a viselőjének, ha a fegyver reá talál .
Tahy Ferencz megint csak a vállait rángatta és foghegyről oda vetve dörmögte :
- Majd meglátjuk, hogy hány zsákkal telik, ha rájuk uszítom az angyalokat .
Nem is szólt bele a tanácskozásba, hanem haza ment; de otthon új boszúság várta.
Ágnes, a ki soha olyan vad, féktelen jelenetet nem látott, mint a minő a jobbágyok tivornyája volt, a kiállott ijedelem túlzó fantáziájával színezte ki és nagyította az eseményeket.
Azt mondta, hogy a jobbágyok talán húszezernél is többen vannak, hogy valamennyiük marczona, óriás termetű férfiú, hogy a vezérük , valami Kopó, sokkal daliásabb vitéz, mint a minőt itt Zágrábban eddig látott, hogy nagy fegyelmet tart a seregében s ott a szemük láttára is megbüntetett egyet, a ki bele mert avatkozni a beszédjébe...
Itt aztán elpirult és nem mondta el, hogy mi volt ez a beavatkozás .
Tahy Ferencz megint csak vállat vont.
Nem tudta elhinni, hogyan kelthet félelmet ez a kapával, kaszával fölfegyverzett paraszt-horda, ha még olyan töméntelen is .
- A paraszt csak paraszt, - mondogatta megvetőleg; - arra való, hogy dolgozzék.
A kardforgatáshoz meg annyit ért, mint a tyúk az ábéczéhez .
De azért, mikor a délután folyamán a jobbágyok Zágráb alá értek és az alatta fekvő mezőséget egészen ellepték, a meddig a szem csak ellátott, Tahy Ferencz uram is gondolkodóba esett.
Fölment Ágnessel a kastélya tornyába, mely a hepe-hupás város egyik magaslatán épült, s onnan nézett alá a lent zagyván hullámzó tarka sokaságra .
Estére kelve aztán, mikor a jobbágyok mind fölszedelőzködtek és tovább vonultak, a városbeliek csodálkozva látták, hogy egy kis csapat, lehettek talán háromszázan, nem indult meg a többi után, hanem kényelmesen tovább heverészett a fűben.
Ezek voltak a zsupán uszkókjai, a kik részint lomhaságból , részint pedig, mert a zsupán még nem emésztette meg egészen a tegnapi kudarczot , későbbre hagyták az indulást .
Nosza Tahy Ferencz uramnak sem kellett több.
Mikor már vagy félóra eltelt, hogy a jobbágyok elvonultak, s a kis csapat még akkor sem mozdult , hamarosan lóra ültette a hajdúit, sorra járta a többi urakat is, kölcsön kérte tőlük is a hajdúikat, s mikor így összeszedett valami négyszáz lovast, titkon kilopózott a kapun, csöndesen bekerítette a gyanútalan uszkókokat s azzal: hajrá !
Egyetlen rohammal rájuk vetette a lovasait .
A tőrbe esett uszkókok halálordítása alig egy pillanatig tartott : épen csak addig, hogy a már messze vonuló jobbágyok még meghallhatták.
Aztán, pár pillanat alatt, ismét csöndes lett minden .
Mikor a stájer kapu nagy robajjal becsapódott a visszavonuló hajdúk mögött, egy sötét alak lassan, óvatosan fölemelte fejét a halottak közül és nyugtalanul, kémlelve nézett szét a síkon.
Látva, hogy minden csöndes, eleinte hason csúszva mászott a földön a halottak közt, majd guggolva, négykézláb lopózott tovább, végre pedig, mikor már jó távol ért a vártól, egészen fölállt és futva menekült abban az irányban, a merre a jobbágyok elvonultak .
Tahy Ferencz uramnak ez az olcsó és dicsőség nélkül való győzelme nem volt ugyan nagy hatással a tanácskozó urak elhatározására, de mégis szigorította és siettette a horvát-szlavón tartománygyülés végzéseit.
A tanácskozást másnap délelőtt kezdték meg Draskovics György, zágrábi püspök elnöklése mellett, s hamarosan, még ugyanazon a napon, be is fejezték .
A veszprémi püspök, a ki Kopóval szemben magára vállalta a jobbágyok sérelmeinek tolmácsolását és kivánságaik előterjesztését, semmit sem érhetett el ebben a makacs, elbizakodott gyülekezetben, mely a röghöz kötött és emberi méltóságából kivetkőztetett jobbágyban csak igavonó barmot látott.
Hasztalan hivatkozott az ősz főpap János király budai (1531) és váradi (1536) országgyüléseire, melyek visszaadták a jobbágynak szabad költözködési jogát ; hasztalan figyelmeztette Tahy Ferenczet, Draskovics György püspöktársát s még többeket az urak közül, hogy hiszen vele együtt ők is ott voltak az 1556-iki budai országgyülésen, mely ismét törvénybe iktatta a zsellérek szabad költözködési jogát; az urak mind erről hallani sem akartak, mivel háromszáz évvel ezelőtt nem a jog és a törvény, hanem az erősebb önkénye szerint alakultak az élet viszonyai .
A gyülés zajos, viharos volt: nem ugyan azért, mintha az urak közt ellentétek fejlődtek volna a jobbágyokra vonatkozó véleményeikben, hanem azért , mert egyik a másikat igyekezett fölülmulni a szegény zsellérek gyalázásában .
Elmondták, hogy a paraszt, a hol csak teheti, lopja, csalja az urát; hogy erőszakos, veszekedő természetű, minden csekélységért kész fegyvert fogni urai ellen; hogy valóságos bestia, igazi nemzeti csapás, fekély az ország testén, a mit tovább megtűrni immár nem lehet.
Mások utaltak a gyakori pórlázadásokra, melyek gyors időközökben követik egymást s örökös rettegésben tartják az urakat, életük és vagyonuk miatt.
Dózsa parasztlázadása vezette be a fekete ember iszonyatos kegyetlenségeit; csak alig pár éve (1569) a maros-szögiek törtek be a Károlyiak olcsvai jószágára, a lázadás megtorlás nélkül maradt, s a bűnösöket csak levelessé tették , mert valamennyien megszöktek a bitófa elől .
Ekkor fölállt Tahy Ferencz uram és szenvedélyes hangú, gyujtó beszédet tartott .
- Caveant consules , - így kezdte a szavait, - hogy az alig két esztendeje lezajlott parasztháború borzalmai ismét meg ne újuljanak.
Másfél esztendőbe került, míg a Karácson György lázadását vérbe tudták fojtani !
És itt sorra vette a rettenetes polgárháború iszonyait, újjain sorolta föl az áldozatul esett urakat és heves kifakadásokkal izgatott erélyes megtorlásra.
Az urak pedig dörgő helyeslést zúgtak minden mondatára .
- Exemplumot statuáljunk, - folytatta a neki hevült főúr, - nehogy a most még parázsló üszök mindent elhamvasztó tűzzé növekedjék .
Aztán arra kérte az urakat, hogy szolgáltassák ki a lázadókat neki, s bízzák rá az egészet: ő majd elbánik velük.
És, indulatosan megütve kardját, így fejezte be a szavait :
- Ezen szablyámat kötöttem föl, - mondotta, - kivel paraszt Karácson uram ellen hadakoztam: mert nem érdemel ennél többet a Kopó hajdú hitvány feje .
Az a meg-megújuló viharos helyeslés, mely végig kisérte a boszúvágyó főúr egész beszédét, már előre jelezte, milyen végzést fog hozni a tartománygyülés.
Hasztalan állt föl a veszprémi püspök még egyszer: szavai elvesztek a roppant zajban, mert az urak egyre indulatosabban kiabálták :
- Exemplumot statuálunk!
Exemplumot statuálunk !
És az egész tartománygyülés, egy szívvel-lélekkel Tahy Ferencz mellé állva, a jobbágyokat lázadóknak nyilvánította és mindenüktől megfosztotta.
E végzés hallatára Fehérkövy István fölemelkedett a helyéről és haragtól pirosan szólt oda Draskovics György zágrábi püspöknek, a ki a gyülést vezette :
- Kigyelmed is a szeretet vallása nevében irtatná ki tulajdon felebarátait.
Imhol mosom kezeimet az ártatlan vértől, a melynek kiontásával kigyelmed Isten haragját idézi az országra !
Ezek voltak utolsó szavai, melyek után rögtön elhagyta a tanácstermet és még abban az órában Zágrábból is elutazott.
Az urak azonban együtt maradtak és sokáig tanácskoztak a teendők felől.
Tanácskozásuk eredménye az volt, hogy még napszállta előtt két követet indítottak útnak a városból.
Az egyik Ivanicsba ment Migazzihoz, hogy készüljön föl rögtön és induljon Zágrábba, hogy a város alatt az addig fölállítandó hadakkal egyesüljön.
A másikat pedig a podgorczei kolostorba küldték Schwarzenbachért, hogy jőjjön Zágrábba és vegye át a vár védelmét meg a zsoldos hadak és hajdúk fővezérletét .
Egyúttal azonban gondoskodtak a vár kellő ellátásáról is .
Kijavíttatták a bástyákat, a tornyokat, az árkokat, a Szávából táplált vízvezetéket; szereztek puskaport, eleséget s mindennemű más készletet, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt, ha a lázadók esetleg ostrom alá fognák a várost .
A környéken pedig, a meddig a futárok biztonságban járhattak a jobbágyoktól , körülhordoztatták a véres kardot és segítségre szólították a közeli városokat , vármegyéket és urakat.
Ezek küldtek is segedelmet; de még azon fölül zsoldosokat és szabad hajdúkat is fogadtak föl úgy, hogy Schwarzenbach, mikor a fővezérséget átvette, háromezer főnyi őrségnek parancsolhatott.
Igy várták Zágrábban a föllázadt parasztok érkezését .
Ezek pedig Petrovinában egyre türelmetlenebbül lesték az urak izenetét.
Reményeik lassanként lelohadtak s álmaik tünésével izgatott csüggedés vett rajtuk erőt: olyan csüggedés, melyben a keserűség fenekén már ott lappangott az elfojtott gyűlölség, meg a boszúvágy is és csak alkalomra várt, hogy kitörhessen.
Ennek az alkalomnak az előkészítésén pedig Lukács pap fáradhatatlanul dolgozott .
Ez a veszedelmes izgató tipikus alakja volt az akkori időkben nagyon is gyakori vallásos rajongóknak, a kiket a rohamosan diadalra jutott reformáczió teremtett az alsó papság soraiban.
A katholikus egyház alsó papsága általában kevéssé volt megelégedve anyagi helyzetével s már a Dózsa-lázadásban is nem egy tagja vett részt.
A mohácsi csatára következő zürzavarban pedig, felügyelet és vezetés nélkül maradván, kénye-kedve szerint léptette életbe a legkülönfélébb újításokat.
Ezek közt a legmélységesebb rokonszenvet, természetesen, a cœlibatus eltörlése ébresztette: s már néhány évvel a mohácsi csata után sok olyan pap akadt Magyarországon, a ki megmaradt ugyan a régi egyházban, de megházasodott, még pedig a törvényes formák megtartásával .
Igy történt, hogy mikor Oláh Miklós 1561 tavaszán tartományi zsinatot tartott, melyen minden lelkésznek meg kellett jelennie, tömegesen tódultak oda a nős papok, a kik kijelentették, hogy nem válhatnak meg az asszonytól, mert a háztartásban, gazdálkodásban szükségük van rá.
Ebben az egy pontban semmi áron sem engedtek: az asszonyhoz sziklaszilárdan ragaszkodtak mindnyájan, s mikor erőszakolták őket, inkább ott hagyták a plebániát és egész nyiltan a reformáczióhoz csatlakoztak .
Ilyen elűzött pap volt Jász Lukács is, a ki menten Erdélybe menekült , a hol a vallási türelmességnek legalább az árnyéka megvolt.
A hosszú bujdosás alatt a pestis elragadta oldala mellől hű hitvestársát, kiért annyit, mindent áldozott; összekuporgatott pénzecskéjétől az útonállók fosztották meg s ő maga is betegen, halálra csigázva, elnyomorodva ért az uraiktól sanyargatott székelyek közé .
Itt ismerkedett meg a szombatosok zsidózó tanaival, melyeknek csakhamar vakbuzgó hivője, lelkes apostola lett.
Az ó-zsidó szellem, a két évezred óta ártatlanul üldözött héber nép kesergő megnyugvása, sajátságos viszhangot keltett a szerencsétlen rajongó lelkében.
Mint a zsidók, ő is új Messiást várt, a ki megszabadítsa a népet az elszaporodott zsarnok fáraók rabigájából s elvezesse az ígéret földjére: a régi szabadság mesés országába.
Az elnyomottak, a szenvedők , az üldözöttek vallása volt a szombatosság: de kitürésre, megnyugvásra, szelidségre intő ágazatai, nem tudták beletörődésre győzni Lukács pap szenvedélyes lelkét, a ki a halálra üldözött vad, féktelen indulatjával fordult vissza kínzói ellen .
Igy került el hosszú, tövises apostoli útján Zágrábba, a hol, nyilt utczán csődületet támasztva, keresztes háborúra fanatizálta a népet a pápista papok , a nyáj rablói ellen.
De itt pórul járt, mert a horvátok, a protestánsok elleni vak gyűlöletükben, már első szavaira neki rohantak s kevésbe mult, hogy meg nem kövezték.
Szerencséjére épen akkor lovagolt arra Schwarzenbach, a ki csatlósaival hamarosan szétugrasztotta a tömeget és még idejében megmentette a félholtra rémült izgatót.
De még sem eresztette szabadon, hanem fogva vitte magával a kolostorba és kijelentette, hogy mindaddig rabságban tartja, míg csak hittel el nem esküszi az eretnekséget.
Lukács pap erről hallani sem akart s már hónapok óta sinylődött a börtönben, mikor a lakoma alkalmával a jobbágyok végre kiszabadították .
Kopó nap nap után jobban elszigetelte magát a jobbágyoktól s már alig mutatkozott előttük.
Végzetes szenvedélye, a mely oly hirtelen kelt föl szivében , mint a sivatagban fölzuduló orkán, lassankint egészen rabjává tette.
Ágnes messze volt ugyan, de fényes alakjának emléke ott élt a hadnagy szivében: és a leány csillagsugáros szemei ragyogták be azt a sötét bánatot, melynek éjszakája lelkére borult.
Néha a bánat és a szenvedély érzését legázolta benne a gyűlölet vad förgetege.
Ilyenkor tépett szivének viharából hangosan kiáltozott ki a féltés keserű szava.
Érezte, hogy végtelen az az örvény, a mely kettőjük között tátong , mivel tudta, hogy Ágnes a Migazzi menyasszonya.
De valahányszor erre gondolt , mindannyiszor megesküdött őrjöngő féltékenységében, hogy megöli volt kapitányát és kiirtja a föld szinéről mindazokat, a kik közéje és szerelme közé tolakodnak .
Majd, saját semmisége és gyöngesége tudatában, megint csak leroskadt a lelket ölő bánat nehéz keresztje alatt; s ha újra föl nem lángolt volna benne a boszú szilaj vágya, mely minduntalan keresztül czikázott vergődő lelkén: a gyöngeség e pillanataiban talán az esze is elhagyta volna .
Lukács pap ez alatt folytatta az izgatás aknamunkáját, a mi nem is volt nehéz.
A lázadók zömét a röghöz kötött jobbágyok tették, a kik, belekóstolva a szabad életbe, szivesen lerázták volna uraik nehéz igáját.
A többiek bujdosók voltak: hazátlan, vagyontalan földönfutók, a kiknek nem volt mit veszteniök, bármi következzék is.
Ezek mindenre készek voltak, a mi életüket biztosíthatta s védelmet - habár csak ideiglenes védelmet is - nyujthatott nekik a törvények ellen.
Valóban, találkozót adott itt az akkori züllött társadalom legaljasabb söpredéke: a családjától kitaszított tolvaj, a hajléktalanul kóborló apagyilkos , az Istentől elátkozott templomrabló, a hitétől, zászlójától elpártolt zsoldos, meg mind azok az éhezők, nyomorgók és törvényen kivül állók, a kik életüket csak annyira becsülték, mint azt a falat kenyeret, mely egyik napról a másikra megmentette őket az éhenhalástól .
Mihelyt az éj beállt, Lukács pap kunyhóról kunyhóra lopózott és gyujtó szavakkal, epés, fulánkos beszéddel bujtogatta a békételeneket .
- Elég soká nyögtetek a poroszlók vas sarka alatt és reszkettetek uraitok pallosainak árnyékában.
Most, imhol, elkövetkezett a szabadulás órája , mely végét szakítja a százados elnyomásnak.
Együtt vagyunk itt sokan: többen, mint az urak szolgástul.
Miért ne rohanjunk rájuk, hogy kardra hányjuk valamennyijüket ?
Nagy a merés, és úgy lehet, hogy dugába dől, - mi pedig valamennyien életünkkel adjuk meg a vállalkozás árát.
De olyan nagy baj-e a halál, hogy félnünk kell tőle : avagy olyan édes-e az élet, hogy sajnálnunk kell az elvesztését?
Mit látunk a földön mást, mint árnyékot: és a szenvedéseken kivül, van-e másban is részünk?
S ha már halni kell: miként halhat a férfiú dicsőbben, hanem ha abban az erőfeszítésben, hogy leverje karjáról a bilincseket s lába alá tiporja a zsarnok urakat, a kik a rabságnak bélyegét sütötték homlokára?.. .
Igy tehát a tömeg egyre ingerültebb, nyugtalanabb lett.
Az általános csüggedés és kínzó bizonytalanság hatása alatt a forrongó kedélyek izgalma egyre nőtt és már hangos zúgolódásban nyilatkozott.
Sokan csatadalokat énekeltek és fegyvereiket fényesítették; mások hangosan követelték, hogy azonnal induljanak Zágráb ellen.
Ez az óhajtás annál inkább is tetszett a tömegnek, mert az élelmi szerek már fogytán lévén, kapóra jöttek volna Zágráb gazdag készletei.
Végre az elégületlenség, a nyugtalanság általános lett és fenyegető kifakadásokban nyilatkozott .
De Kopó, még ha tudott is a fejetlenségről és az általános zúgolódásról, ügyet sem vetett reá.
Mint azelőtt, ezután is bujdosott és kerülte az együttlétet, a tanácskozást a főkolomposokkal.
Sőt már Lukács papra sem hallgatott s ő előle is szökött.
Lukács pap pedig, bármennyire biztos volt is abban, hogy a tömeg a legelső szóra fölkerekedik és követi őt Zágráb alá, nem merte ezt a szót kimondani.
Tudta, hogy a seregnek vezérre, parancsolóra van szüksége; s ilyen, a hadnagyot kivéve, egy sem volt közöttük.
Mivel pedig Kopót semmivel sem lehetett fölrázni közönyös tétlenségéből, Lukács pap nem tudott mihez fogni és titokban emésztette magát tehetetlen boszúvágyában.
Mindent a véletlenre , a vakesetre bizott, mert most már csak ez segíthette elő terveit.
Az akna már készen volt, meg is töltötte puskaporral: csak még a szikra hiányzott, a mely fölrobbantsa.
És ez a szikra váratlanul, véletlenül hullott bele a szivekbe s egyszerre pusztító lángra lobbantotta valamennyit .
Egy este, mikor a jobbágyok már épen pihenőre akartak térni, nagy rivalgás támadt a táborban.
Lukács pap jött haza, egy csapat martalóczczal, a kikkel majdnem minden nap portyázott és rabolt a vidéken.
Most sem érkeztek üres kézzel; de a riadalmat nem a sovány préda, hanem az a fogoly okozta, a ki hátrafacsart karokkal, megkötözve bukdácsolt a Lukács pap lova mellett.
Ez a szerencsétlen ama futárok egyike volt, kiket a zágrábi urak küldtek szét a véres karddal, hogy segedelmet sürgessenek a szomszédos vidékekről.
Rosz csillagzata Lukács pappal hozta össze, a ki menten a táborba sietett vele, hogy ezt a kedvező alkalmat kizsákmányolja .
Kürtszóval csődítette a piaczra a vad hordát, mely a nagy tér minden zugát csakhamar egészen megtöltötte és izgatottan, kiváncsian hullámzott.
Rövid idő mulva Lukács pap elővezettette a fogoly futárt és miután intésére mély csöndesség támadt, elmondta, hogy ki ez az ember és mi járatban volt, mikor az úton elfogta.
A lázadók meghökkenve, ijedten néztek össze.
Arra, hogy az urak fegyverrel torolhatnák meg a zendülést, együgyü elbizakodottságukban még csak nem is gondoltak.
Lukács pap, látva a hatást, most már szenvedélyesen izgatott :
- Hallottátok-e, milyen rettenetes boszú van készülőben ellenetek?
Be akarjátok-e várni, míg az urak hadat gyüjtenek és rajtatok ütve, valamennyiünket lemészárolnak?.. .
A tömegben lassankint megmozdult a féktelen düh szilaj indulata .
Egyesek, a józanabbak - vagy helyesebben: a gyávábbak - a kik nem akartak, vagy inkább féltek az urak boszúterveiben hinni, közbe kiáltottak ugyan :
- Nem igaz! hazudik!
- De a többség fenekedő moraja elnyelte a szavukat .
Ebben a válságos pillanatban, a piacz felső végén, mindjárt ott, a hol az út lekanyarodik a bozótos hegy aljában, hirtelen egy tántorgó emberi alak jelent meg, a ki külsejében ijesztő rémhez hasonlított.
Meggörnyedve, ide s oda támolyogva közeledett.
Sovány, reszkető tagjairól foszlányokban lógtak czafatos rongyai, melyekbe a bogáncs, a koldustetü, meg a disznótövis belevette magát.
A talpai és lábai sebesek, véresek voltak, ránczos bőre petyhüdten lógott le aszott testéről, rémesen forgó szemei mélyen bent ültek üregeikben.
Csak alig vonszolta lomha, elcsigázott testét s bizonyára többször elbukott volna, ha minden lépésnél botjára nem támaszkodik .
Igy ért a jobbágyok közé, a kik megdöbbenve, iszonyodva nyitottak előtte útat.
Hülye vigyorgással nézett maga körül s mialatt vérben forgó szemeit révedezve jártatta végig a tolongó tömegen, hirtelen görcsös remegés fogta el .
Elejtette botját, két karjával szétcsapott a levegőben s aztán elcsukló testtel arczra bukott.
A közelállók ijedten ugráltak el onnan, a többiek pedig borzadozó kiváncsisággal bámulták ezt a kisértetet, a mint kínos vergődéssel vonaglott a földön.
Néhányan szánakozva szóltak hozzá és fölemelték; akkor remegve takarta el arczát és fuldokolva hörögte :
- Mindnyájukat megölték !
E szavakra, melyeket horvátul mondott, a szlávok azonnal oda rohantak hozzá s egyikük föl is ismerte: Nelipics Mladen volt, a zsupán.
Ekkor türelmetlenül faggatták, viharosan ostromolták kérdéseikkel, de a zsupán, mintha rögeszméje lett volna, egyre csak azt hajtotta :
- Megölték!...
Mindet! mindet!...
Agyon taposták !...
Lemészárolták!... az angyalok...
A szálas uszkókokat! a testvéreimet... a tieiteket... mindnyáját !...
Ekkor bort hoztak neki, hogy igyék, de a zsupán zokogva utasította vissza.
Aztán töredezve, a visszatérő rémes vizió szakgatott örjöngésével elmondta, hogyan lepték meg őket és mészárolták le társait.
Lukács pap alig tudott hova lenni örömében.
Alkalmasabb pillanatban nem is érkezhetett ez a segítség ; most már nem félt, hogy boszútervei meghiusulnak.
A jobbágyok egy részének azonnal eszébe jutott, hogy csakugyan hallották az uszkókok halálordítását, mikor Zágráb alól elvonultak; de nem tudták, hogy mi történik a hátuk mögött, s azért nem fordultak vissza, mivel mindjárt akkor nem is vették észre az uszkókok hiányát .
A zsupán aztán elbeszélte, hogy a vérfürdő után azonnal menekült ugyan, de nappal nem merte mutatni magát és elrejtőzött az árkokba, barlangokba , csalitokba.
Csak éjjel mert előbujni, de ekkor is csak lassan haladhatott, mert nagy vérvesztesége, meg sebei egészen elvették az erejét.
Aztán el is tévedt az erdőben és sokáig bolyongott az úttalan rengetegben, míg ismét tájékozhatta magát .
Ez alatt az idő alatt csak gyökereket meg madártojást evett s már annyira gyötörte a láz, a félelem, meg az éhség, hogy az eszét is majdnem elvesztette.
És, mialatt mindezt elmondta, sirt és kaczagott is egyszerre; a kiállott szenvedések borzalmas emlékei, meg a szabadulás boldog öröme egymást váltották föl a nyomorultnak örjöngésig elgyötört agyában .
A jobbágyok elkeseredése, melyet mindaddig visszafojtottak, míg a zsupán beszélt, most végre féktelenül kitört.
Rettenetes, eget verő boszúordítás hangzott föl az éjszakában és végigzúgva a völgyön, százszoros erővel verődött vissza a bérczek fokairól.
Sokan a földre vetették magukat és dühösen harapták a füvet, mások elvakult indulattal szúrtak, vagdostak fegyvereikkel maguk körül.
Az elkeseredés fokról-fokra nőtt és minden korlátot lerombolt.
Most már többen emlékeztek, hogy mások is elmaradoztak a város alatt és azoknak is nyomuk veszett .
Kétségtelen, hogy őket is legyilkolták.
Ez a hallatlan kegyetlenség a végletekig fokozta a lázadók dühét.
Örjöngve rohantak kunyhóikba, sátraikba; fölszedték fegyvereiket és rongyaikat, a kinek pedig lova volt, tüstént nyergelt.
Néhány pillanat alatt mindnyájan útra készen álltak.
Sokan, a kiknek semmiféle fegyverük sem volt, óriási fustélyokat vágtak az erdőben .
A hajnal már pirkadott.
Az országutról, a faluból, az erdőből , mindenünnen egyre özönlött a csőcselék a piaczra s mikor már nem fért meg ott , leereszkedett a mély völgykatlanba s egészen ellepte azt is.
A lázadók roppant tömege megmozdult és lomhán hömpölygött tova.
Az örömében újjongó Lukács pap pedig, mint a juhászkutya a nyáját, körül lovagolta a hullámzó sereget, melynek vezetőit utasításokkal látta el.
Aztán vissza vágtatott a kastélyba, fölnyergelte a Szellőt és berohant Kopóhoz, a ki még akkor is csüggedten virrasztott és álmatlanul hánykolódott ágyában .
- Föl, hadnagy!
Gyorsan lóra!
Már indulunk .
- Hová? - kérdezte Kopó tompán .
- Zágráb alá, - kiáltott Lukács pap .
Kopó szó nélkül fölugrott, a nyeregbe pattant és a sereg élére állt .
Zágrábban nagy ünnepélyességek közt várták Schwarzenbach lovagot , kinek az új-városban rendeztek be fényes úri szállást.
A kastély udvarát és szellős oszlopcsarnokait földiszítették virágokkal, drága keleti szőnyegekkel s az ablakokból hímes varrásu selyem szövetek lengedeztek alá.
Lent zajosan hullámzott , tolongott a sokaság.
Egy részük a diszítéseken dolgozott, de legtöbbjük szájtátó bámész-nép volt és csak a látnivaló kedvéért csődült oda.
Bábeli zűrzavar volt mindenfelé, mintha nem is vendég, hanem ellenség fogadására készülnének .
Mikor fönt a toronyban, az óra négyet ütött, a kastély, meg a bástyák összes ágyúi bömbölve szólaltak meg s egyben a harangok méla kongása is jelezte , hogy Schwarzenbach közeledik.
Lent a huszárváros kapuja előtt, Draskovics György , a zágrábi püspök várakozott a köréje sereglett urakkal együtt s a fényes gyülekezet fényét, pompáját és ragyogását még a főúri nők is emelték, a kik szintén szép számmal gyültek össze a kapitány fogadására.
A hölgyek közt volt Ágnes is; de ő nem a kapitány elébe jött ki, hanem Tahy Borbála fejedelemasszonyt , a nagynénjét várta, a ki egész kolostorával szintén menekült a szigetről .
A hegynek forduló országut kanyarulatában végre föltüntek a csatlósok csillogó kopjái.
Legelül négy, teljesen vasba öltözött kürtös apród haladt és zajos harsonaszóval tudatta a menet közeledését.
Mögöttük lovagolt Schwarzenbach Kázmér, szokása szerint tetőtől-talpig ragyogó vértes fegyverzetben, melynek csiszolt tükörén villogva, vakító fénynyel törtek meg a nap tüzes sugarai.
Alatta roppant nagy lipizzai-fajta spanyol mén tánczolt: fekete, mint a holló , szeszélyes, bokros, vad paripa, a mely egyre fujt és horkolva tajtékzott, mint a fékezett oroszlán.
De a lovag herkulesi termete, a nehéz vértes fegyverzet, meg legkivált a vasmarokkal tartott zabla, szeliddé, engedelmessé tették a szilaj állatot .
Mikor a csapat száz lépésre ért a kapuhoz, Schwarzenbach leugrott lováról, fölütötte sisakja rostélyát és gyalog járult a püspök elé.
A főpap kitárt karokkal sietett feléje, átölelte és kétszer is megcsókolta, mialatt az ágyuk ismét megdördültek a vár fokain, a harangok zúgtak, a nép pedig kucsmáját , kendőjét lobogtatva hangosan éljenzett.
Azután vidám zeneszóval vonultak be mindnyájan a várba; elül Schwarzenbach és a püspök, utánuk az urak, fényes öltözékeikben, délczeg paripáikon, legvégül pedig a hölgyek, a kikhez az Orsolya-szüzek is csatlakoztak.
Az úri nők szintén lóháton, az Orsolya-szüzek ellenben kényelmes, parádés hintókon követték a menetet .
A gazdag lakomához a kastély díszes, pillérektül két hajóra osztott bolthajtásos lovagtermében terítettek.
A falakon fegyverek lógtak: ékes sisakok és kézijak, mely utóbbiak a század végéig jobban használatosak voltak, mint a nehéz és kényelmetlen muskéták.
A pallosok, csákányok, buzogányok és fokosok díszes csoportozatai el-el tünedeztek a drága keleti szőnyegek közt .
A nagy, patkó-alaku asztal fején a főhelyet Draskovics György , zágrábi püspök foglalta el.
Mellette, jobbról Schwarzenbach kapitány, balról Tahy Ferencz ült; aztán, egymással szemközt Ágnes, meg Tahy Borbála, úgy hogy Ágnes a német lovag mellé jutott.
Igy egymás mellett ülve csakhamar élénk beszélgetésbe merültek; de Ágnes, lassan-lassan, mintha valami rejtélyes bánat fogná el , komolyabb, szótlanabb lett.
A lovag pedig, a ki fürkészve, kissé türelmetlenül vizsgálta, csodálkozva látta, hogy a hölgy halvány is és közben-közben sohajokat nyom el .
Ez alatt a lakoma tovább folyt, azzal a fényüzéssel és pazarlással , melyet az akkori idők szokása és izlése megkövetelt.
Ha a szakácsmesterség ma is nehéz tudomány, még nehezebb volt akkor, mert a szakácstól megkövetelték, hogy minden fogás, a mit föltálal, ne csak a szájnak, hanem a szemnek is ingere legyen .
Most hoztak be egy roppant pávát, melynek gyönyörű legyezője csillogó szinpompában, sértetlenül terjeszkedett a levegőben úgy, hogy a szárnyas szinte még élni látszott.
A nagy ezüst tálban, köröskörül kövér fogoly madarak usztak a lében és onnan bámultak föl a pávára.
Az egyik mellékasztalon hatalmas kalácsok sorakoztak egymás mellé; a főszakács kürtjelére valamennyinek a teteje fölpattant s mindegyikből apró törpék kandikáltak ki, úgy hogy csak a fejük látszott.
Nem sokára egészben megsütött vadkant hoztak be, a mely menekülni látszott az üldöző vadászok elől; ezek finom vajas tésztából készültek, a kopók pedig az akkor még nagyon drága és igen ritka csokoládéból .
De a legmeglepőbb mégis az a szokatlan nagyságu fogas volt, melyet négy apród alig birt emelni a nehéz ezüst tálon.
Oda tették a ritka fogást a püspök elé s mindenki megcsodálta a remek csoportozatot, mely az Árion megmenekülését példázta, mivel a fogas hátán ott lovagolt egy ifjú, lant a kezében.
Ekkor a püspök, elkérve a mellette ülő Schwarzenbach tőrét, óvatosan fölvágta a halat.
Rögtön különös suhogás támadt: egész csomó élő galamb röppent föl a hal gyomrából, s a fényes társaság kaczagva, örvendezve tapsolt ennek a sikerült meglepetésnek.
Aztán mikor a galambok itt-ott leszálltak, észre vették , hogy mindeniknek a nyakán van valami: kis levélkék, apróbb emléktárgyak, sőt ékszerek is.
A püspök ezen a szokatlan, de igen elmés és udvarias uton akarta megajándékozni kedves vendégeit .
Most tehát elkezdődött a vadászat a galambokra; azaz, nem is vadászat volt, mert a kezes, betanított állatok rövid röpdösés után a vendégek vállaira , kinyujtott karjára szálltak, úgy hogy kényelmesen meg lehetett fogni őket.
Az egyik galamb, a melyet már többen zaklattak, végre fáradtan ereszkedett le Schwarzenbach vállára.
Mikor a lovag megfogta, meglepetve olvasta a galamb nyakára kötött pergamenten az Ágnes nevét; a kis irás mellett igen szép, zománczos mívű násfa lógott: ez volt az Ágnesnek szánt ajándék.
A lovag ragyogó arczczal ugrott föl, s útat tört magának a tömegen keresztül Ágnesig, a ki ez alatt nagybátyjával és nagynénjével beszélgetett.
Ott féltérdre ereszkedett és átnyujtotta a madarat :
- Azt hiszem, - így szólt, - hogy ezeknél szebb gyémántok nincsenek az egész világon, de a kigyelmed szemei mellett ezek is elvesztik fényüket és ragyogásukat .
Ágnes gyermekes örömmel, mosolyogva vette át a galambot s az arczához vitte, hogy megcsókolja.
De a kis állat lihegve, rémülten verdesett szárnyaival s összeborzolta Ágnes ragyogó, aranyszőke haját, mely villogva, mint sugaras fény , övezte a leány piruló, szende arczát.
A lovag még soha sem látta ilyen szépnek a szőke csudát; s a mint nézte, s a mint rajta feledte szemeit, egyszerre sajogni kezdett valami a szivében, a miről nem tudta, hogy öröm-e, vagy szomorúság, mert bátran vallhatta volna mind a kettőnek.
Ágnes pedig, mikor észre vette Schwarzenbach égő tekintetét, zavartan sütötte le szelid szemeit és ismét a galambot csókolgatta, hogy elpalástolja nyugtalanságát .
Aztán megkezdődtek a felköszöntések, az áldomások: szóval a lakomák után szokásos tivornya, a melyben a hölgyek is rendesen részt vettek.
A nők jelenléte általában soha sem vetett gátat a jó kedv folyásának, s nem zárta ki az olyan vastag tréfákat és durva élczeket sem, a melyeket mai művelt társadalmunk a legerélyesebben visszautasítana .
De háromszáz évvel ez előtt egészen másként fogták föl azt, mi az illendőség, mint ma: s a milyen volt az úr, olyanná alakult az asszony is.
És , mivel szelidebbeket nem ismert, a nő sem botránkozott meg az akkori társadalom nyers szokásain, sőt olyasmin is jól mulatott, a mi manapság talán a férfi arczát is szégyenpirba borítaná .
Éjfél tájban, mikor a jó kedv már tetőpontra hágott, hirtelen föltárultak a lovagterem szárnyas ajtai s egy lantos lépett a gyülekezet elé.
Az urak azonnal hangosan tapsoltak és vivátoztak Alapi Deáknak, a ki a délvidék egyik legnevesebb lantosa volt és sürűn látogatta az urak udvarait, a népes sokadalmakat és ünnepségeket.
Senki sem énekelte nála szebben a népköltés ölén fakadó gyönyörű virágénekeket, a melyekben háromszáz év előtt az urak és asszonyok oly nagyon gyönyörködtek, noha a puritánok megbotránkoztak rajtuk s gonosz kivánságot indító éneknek nevezték .
Mihelyt a tetszés zaja egy kissé lecsillapodott, a püspök közelebb intette az asztalhoz Alapi Deákot és ráköszöntött egy szinig telt öblös kupát , mivel - a mint tréfásan mondta - ritkán vagyon a hegedősben bornemissza .
Alapi Deák megköszönte a nagy tisztességet , állt elébe a szállásnak , megpöngette a lantja húrjait és érczes, mély hangon rázendítette :
Ettől szárnyal magasra az én nyelvem .
Az uraknak tetszett az ügyes felelet és most mindnyájan közre fogták Alapi Deákot s legelőbb is históriás éneket kértek tőle.
Asszonyok és urak kényelmesen letelepedtek a lantos körül.
Ez pedig megvárta, míg csönd lett s akkor mély érzéssel bele fogott Tinódi egyik nagyon kedvelt és elterjedt históriás énekébe, az Egri várnak csuda szerencséjéről :
Egri vitézeknek sok jót mondjatok .
Eger várát, mint mást, ótalmazátok ...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Az urak és az asszonyok néma csendben, nagy figyelemmel, szinte áhitattal hallgatták a lantos mélabús dalát, mely nem csak élvezetet adott, hanem harczra, Istenben való bizodalomra is lelkesítette a magyart.
Mert akkor ez a hazai történetből merítő és nemzetivé avatott lantos költészet volt az egyedüli kapocs a széttépett ország minden vidéke, a züllésnek indult magyarság minden eleme közt; s az önzés, a haszonlesés, a vagyonhajhászat e komor korszakát meleg verőfénybe takarta a magyar irodalom életre ébredése .
Most is, mikor a lantos elhallgatott, s az utolsó akkordok is elnémultak, a méla megilletődés csendjében, valami szokatlanul nemes, magasztos hangulat vett erőt a jelenlevőkön; és mihelyt a muló meghatottság nyomán föllángolt a vitézi lelkesedés, az urak versenyezve jutalmazták meg a lantost a szép históriás énekért.
Ki a kócsagos forgóját, ki a mentekötőjét, ki az aranyait rakta elébe.
A hölgyek pedig letépték násfáikat, gyürűiket, karpereczeiket és elhalmozták velük a szegény lantost, a ki maga is elbámult ezen a váratlan nagylelkűségen.
Hogy háláját és köszönetét tolmácsolja, megtoldotta előadását egy alkalmi balladával, melyet annak szomorú emlékére költött, hogy brebiri Vuk Balázs urat, Dvornik kastély daliás urát, a törökök portyázáson megölték; mikor pedig a csatlósok holtan hazavitték urukat, ifjú feleségének is meghasadt a szive fájdalmában.
A lantos mély csendben kezdte rá :
Fáj a szivem, majd meghalok, én jó uram, utánad!
-
Magyar vértől, hősi vértől piroslik a gyöpös hegy .
- Ássatok sirt, hej de kettőt: egymás mellett szaporán !
Szomorúfűz ráborúl most mindkettőjük sirjára .
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Még búgott a dal, még nem haltak el a lant végső akkordjai, mikor az asszonyok nagy része már a szemét törülgette.
Sokan voltak, a kik ismerték a szomorú ballada deli hősét; de még azok is, a kik nem ismerték, tudtak a gyászos tragédiáról, a mely még az akkori véres napokban sem volt mindennapi eset.
És ez a két körülmény még hozzájárult ahhoz, hogy bánatosra hangolja a társaság kedélyét , a mi aztán abban nyilatkozott, hogy pár percznyi hallgatás állott be .
Ágnes még soha sem volt ilyen vigalomban; reá tehát, már azért is , mert ártatlan, tapasztalatlan kedélye még fogékonyabb volt minden érzelmi benyomás iránt, nagy hatással voltak az est izgalmai.
Kedélye, mint az ellentétes habok közt ingadozó sajka, egyik hangulatból a másikba esett: öröm és bánat, vígasság és szomorúság oly gyorsan váltakoztak különben is gyöngéd lelkében, hogy végre is kimerült és minden áron szabadulni óhajtott a szokatlan lidércznyomás alól.
Ezért az általános megilletődés pillanatában észrevétlenül kiosont a teremből s fölment a kastély magas verandájára, hogy a hűvös éjszakai levegőn kissé felüdűljön .
Schwarzenbach, a ki egy pillanatra sem vette le szemeit Ágnesről , mintha csak kitalálta volna, hogy mi megy végbe a leány lelkében, azonnal utána sietett.
Mikor fölért a verandára, Ágnes már ott ült a rovátkos bástya mellett és tenyerébe támasztva szép, szelid arczát, merengő szemekkel nézte az eget.
A hold elébe néhány felhő-foszlány tolakodott s homályba burkolt mindent .
Schwarzenbach halkan, lábújjhegyen oda sietett Ágneshez, letérdelt a földre és megfogva Ágnesnek másik, hanyagul ölében fekvő kezét, tisztelettel megcsókolta.
A leány ki akarta húzni a kezét, de a lovag gyöngéd erőszakkal visszatartotta.
Egyikük sem szólt egy szót sem s az az egy percz, a míg lelkeik így ölelkeztek, mindkettőjüknek egy örökkévalóság volt.
Mind a ketten megfeledkeztek a külső, körülöttük élő világról, a mely egészen kiveszett öntudatukból: nem hallottak mást, mint az ereikben rohanó vér nagyszerű zenéjét , mely tompán zúgott füleikben: nem éreztek mást, mint azt az édes bánatot, a melynek aggódása remény, sejtése boldog szenvedés .
Egyszerre csak a felhő keble hirtelen meghasadt s a teli hold leárasztotta ezüstös fénykévéit a földre.
A két ábrándozó megrebbenve nézett össze és szemeik úgy keresztezték egymást, mint két tavaszi napsugár.
Aztán, mint a tetten ért bűnösök, szégyenkezve fordították félre szemeiket s tekintetük az alattuk fekvő völgyre tévedt.
Messze nyugat felé, a hol a völgy már síksággá szélesedik ki, halvány pirosságban égett az ég alja.
Ez a szokatlan pirosság egyre jobban terjedt s a vidék nem sokára egészen bibortengerben úszott köröskörül : messze környéken lobogva égtek a falvak .
Ágnes reszketve simult a lovaghoz, a ki félkarjával átfogta a leány karcsú derekát és halkan súgva csak annyit mondott :
Aztán Ágnes, ismét nekibátorodva, megint a távolba nézett.
A szemhatár szélén, a hol az út lekanyarodik a hegyekből Zágráb felé, könnyű , szürkés köd lebegett a föld szinén.
Majd ez a köd gyorsan sürű, nehéz porfelleggé verődött és magosra szállt föl az úton.
Látszott, hogy rohamosan hömpölyög a város felé, szürke méhéből pedig, mely kavarogva hullámzott, kopják, sisakok, paizsok és fegyverek villogtak ki ...
A lázadó jobbágyok serege volt, mely Zágráb ostromlására jött .