Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A nagyasszony : Regény
Keletkezés ideje
1892
Fejezet
9
Bekezdés
901
Mondat
2112
Szó
22570
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VI.
Lőrincz még egy hétig maradt a szülei házban, s a nagyasszony ezalatt az egész idő alatt hiába akarta kivenni azt a titkot, a mely nem volt sehol.
A nénit azonban igen búsította ez a dolog.
Bizonyosnak tetszett neki, hogy Lőrincz szeret valakit; de kit?
Milyen leány?
Kedves, neki való?
Nem neki való?
Istenem , Istenem ezek mind egy cseppig roppant fontos kérdések ám, nem szabad velök tréfálkozni.
Ki panyókára vetve hordja köpenyegét, annak olyan hamar nyakába csepeg az eső, hogy csak bőrig ázván veszi észre a kárát, s akkor már késő.
Nincsen bizodalma a városi nőkben, s a nagyasszony elégedetlenül intett, ha erre gondolt; sok mindent hallott róluk, s ha ennek a sok furcsa beszédnek csak félfertály része igaz is, már baj van.
Asszonyokról, leányokról gyanusan zummogott a hírnek szárnya.
A nagyváros örökké zsongó förgetegében rengeteg bolond dolog kering szép, puha asszonyságokról és vérszegény uri kisasszonyokról, kik nem a patikában, hanem másképpen kell, hogy megszerezzék maguknak az élet friss gerjedését.
Isten tudja...
Lehet, hogy hazugság mind.
S aztán ez az Anna, teremtő Istenkém, ez az Anna..
Ezóta már régen lefegyverezhette volna Lőrinczet, ha akarta volna.
Ártatlan beszéd az nagyon, hogy ilyesmit nem lehet erőszakolni.
De bizony lehet!
Boldogult férjét - nyugodjék békével - ő sem igen imádta eleintén, hanem az talpraesett fiatal ember volt, nem hagyta magát, kért, ostromolt, heveskedett , olvadozott, s végül még is csak győzött.
Úgy megvoltak aztán szépecskén, mint a pinty.
Az ember roppant simulékony állat; összeszokik hamar a társával, még czirogatja is, ha nem haraphat bele.
Igaz, hogy Anna leány; nem ostromolhat így, hanem ha valahogy másképpen fogna hozzá...
Hogyan?
Hát úgy, valahogy, a pitypalatty tudja, hogy miként, de valahogy mégis...
Ha például a szemeivel; a női találékonyság ezerféle, s Annának gyönyörü, kék szemei vannak .
Olyan sebeket lehetne osztogatni velök, hogy sajognának, s hangosan kivánnák a papot , de nem akarja használni őket az Anna.
Hiába minden!
Valami lappang itten, - gondolta magában a néni, - a mit titkolni akarnak előtte.
Egyébiránt, hát legyen úgy, a hogy van, majd csak kipattan egyszer a bimbó magától s kiderül akkor egyben, hogy szép , teljes virágot rejtegetett -e magában, vagy nem.
Egy hét mulva Lőrincz felkészült az útra és elbúcsuzott.
A nagyasszony megölelte , megcsókolta.
- Isten veled, édes kicsi fiam!
Anna megszorította cseppet elfogódva a kezét.
- Isten önnel cousin!
Lőrincz röviden, gyorsan búcsuzott.
Igéretet tett, hogy karácsonyra megint haza fog jönni, azzal felült a kocsiba, ott még egyszer megcsókolta anyja kezét, intett a fiatal ispánnak, ki tiszteletteljesen üdvözölte, s a hintó két percz mulva kirobogott az udvarból az állomás felé.
A nagyasszony sokáig nézte, hogy siet!
Szeretik itten és mégis siet.
Az a város, az a nagyváros...
Hatalmas erő ragadhatja oda Lőrinczkét, hogy nem képes megválni tőle, mondogatta magában aggódva a néni és azt hitte, hogy tudja ennek az erőnek okát, pedig nem tudott semmit.
Asszonyban sejtette, nem abban volt .
Jól tette Lőrincz, hogy megkimélte a hiábavaló töprengéstől.
Így azt hiszi a nagyasszony, hogy hat hét alatt rendbe lehet majd hozni a dolgot, csak akarni kell .
Végre is, ha jól meggondolja az ember... ha mindent összevet, a mit a házasságban fölmerni kell, a jót, a rosszat... bizonyos dolgokban egyforma minden asszony.
Csak házasodjék meg egyszer az édes fia, a többi magától jön.
*
Lőrincz késő este érkezett meg a fővárosba, elmult kilencz óra.
Az indóházból egyenesen lakására hajtatott, kifizette a bérkocsit, s egyenesen szobájába nyitott , melynek ablakai a Dunára nyiltak.
Ebben a pillanatban rendkivül jól érezte magát.
A széles királyi folyam lenn a Gellérthegy lábánál, a sok száz apró láng a rakpartok mentén, a hajók tutuló jeladása, s a nagyváros megszokott, szakadatlan zsongása a népes korzón ismét visszaringatta abba a rendes, izgalmas hangulatba a melyet három hétig nélkülözött.
Nagyon szép a falu, nagyon szép, valahogy azonban mindig úgy érezte magát, mintha pompás debreczeni szalonnát kapott volna ajándékba, de kenyér nélkül.
Fütyörészve öltözött át, kinyitotta ablakait és végignézett a mozgalmas esti panorámán, a mely odalent ezernyi finom változatban tündöklött a gázlángok fényében és a hold fehér világosságában.
Tiz percz mulva megkoppant az ajtó.
Lőrincz körülbelől tudta, hogy ki jön; jó kedvüen kiáltott:
- Szabad!
Korda Simi volt az egyetlen fiatal ember, a kivel feltétlenül rokonszenvezett, s a ki előtt jóformán nem volt titka.
Különös, hogy otthon egyetlen egyszer sem került szóba...
Se ő, se a kegyelmes úr, Stein báró, a fekete Herkules; senki...
Milyen jól eltemetheti ismerőseit az ember, ha maga temetkezik.
A fiatal ember vidáman, széles örvendő arczczal sietett be és megrázta erősen Lőrincz kezét.
- Hip, hip, hurráh!
Csakhogy itt vagy!
- Szervusz, Simi!
- Láttalak a kávéházból, - hadarta sebesen a vendég, s lecsapta kalapját a székre .
Tudod, már azt hittem, hogy sohasem látunk.
Borzasztóan untam magamat!
Komolyan mondom, azt hittem, hogy szép férfias orrod, soha Budapest felé nem fordul többé.
- Mondtam, hogy visszajövök.
- Hja, ja, persze...
Simi ravaszkodó mosolylyal simogatta meg Lőrincz vállát, ki ezt kérdezte tőle:
- Megint bolondozol?
- Isten őrizz!
Hanem hát nem lehet ilyesmit előre látni soha.
Vannak esetek - tudod - s ezek gyakorta gondolkodóba ejtik az embert.
- Nos?
Csak ennyi?
- Dehogy ennyi!
Az ilyesmi mindig ott kezdődik, a hol a hős egy szép napon egyszer csak elmegy haza.
Tele van ideális eszmékkel, rajongással, nagyravágyással és világot romboló súlyos, tüzes hevülettel, hogy majdnem szétpattan tőle a szive.
Otthon aztán az idilli falucskában, a hol házőrző kutyusok kellemes ugatása, fehértollu libácskák szelid gágogása és a hagyományos fali óra "egyhangu ketyegése" élénkitik csupán a millió fűzlanton elgajdolt falusi drága csendet, brrr...
Azrael és Luczifer segíts !
Faust megtalálja Margaréthát és megigézve pottyan le egéből egy kedves falusi leányka gömbölyü, meleg karjai közé, amen!
Tudok eseteket....
- Meglehet, - felelte mosolyogva Lőrincz, - de nem mindig.
- Nono!
- Például én is?
- Mondtam valamit?
- Félig.
- Ah! játék ez...
Sohase mondok el valamit félig.
Nyiltság édes Lőrincz , nyiltság!
- Ki vele.
- Tilos.
- Dehogy tilos.
Őszinte vagy.
- Kiperzselném nyelvemet, ha másképpen találna forogni, mint a hogy huszonhét esztendő óta forog.
Igazad van egyébiránt, büszke vagyok arra, hogy eddig még soha semmit se hallgattam el.
S az ifju felült kedélyesen a divány párnájára, onnan beszélt.
- Halló, nagy ur!
Mondjak ujságot egy párt?
- Kiről?
- Például Steinitz Arankáról...
Lőrincz megvetéssel intett.
- Nem kell erről a személyről semmi.
- Hojjé, nagy ur, mire való ez a fejedelmi harag?
Tekintsd modellnek ezt a bájos kis ördögöt, a kiről egyszer mintázni fogsz.
Érdekes dáma nagyon.
S aztán ki tudja lelkem, hátha még reá szorulsz?
Nem lehetetlen, hogy neki osztják darabodból az ártatlan "Didit ", a melyet Budapesten bizonyára senki sem fog jobban eljátszani, mint ő.
Kérlek, ne nézz ilyen zordon boruval reám: Arankát szerződtették.
- Ostobaság!
- Meglehet; a fekete báró karjai hosszuk, befolyása illusztris...
Az igazgató szegény hindosztáni, mit tegyen, ha a gazda parancsol?
A szinház különben csak nyerhet: Steinitz Aranka csupa eleven temperamentum, ruganyos , hajlékony aczélból való.
Szinészvér, jeles komédiázó tehetség, meglásd, hogy ő fogja játszani "Didit."
- Megmutatom neki...
- Mit?
Lőrincz kedvetlenül fordult az ablakhoz.
Ez a kérdés talált: mit is mutat meg?
Semmit se mutat meg.
- Semmit, mormogta maga elé.
- Persze, hogy semmit.
Most különben nem is erről akartam beszélni, hanem magamról .
Azt hiszed, hogy én, ki megszámlálhatatlan furfanghoz folyamodtam már eddig is , csakhogy ne kelljen haza mennem, valami sokáig haboznék, ha olyan kényszerhelyzetbe sodornának, hogy egy puha falusi tündér karjaiba kellene dőlnöm?
Nem én!
Óh, én rajongok a nagyvárosért, imádom a fényt, a ragyogást, az élet elevenségét, az örökös lármát, a változatosságot, a tömeget, az utczát, mindent, de...
Kimondjam?
Lőrincz föltette kalapját, s szivarra gyujtott.
- Hallom.
- Szamárnak tartok, édesem, minden embert, ki szines buborékjai után való sorvasztó keringése közben megfeledkezik a világ ingerlő mézéről: a nőről.
Az ám!
Magamat is ...
- Czélzás?
- Kérek egy szivart!
" Első szerelmem Tiore... iore... linde volt !" énekelte gúnyos pathosszal Simi, s szintén kalapja után nyult.
Menjünk a korzóra.
Tarka virágocskák nyiladozása szivemnek mindig szép látvány vala; kedvem halálát végre is - nagy ur - sohasem kivánta tőlem a haza.
" Herr Gott, óh sei mit mir !"
Lőrincz bezárta az ajtót.
- Hallottál valamit?
- A komédiádról?
- Nem; rólam.
- Sokat, - felelte fittyet hányva ujjaival a vendég, s olyan könnyedén repült lefelé a lépcsőkön, mint egy lepke.
- Például mit?
- Van egy szép rokonod, drága Faustom, a kit Annának hivnak, - felelte az ifju.
- Ne tánczolj ide-oda Simkó, hanem felelj egyenesen: hallottál valamit rólam, vagy nem?
- Annáról beszélek.
- Ej!...
- Ez nekem elég, ez elég, ez elég!
Suttyomban hozzádúdolta a refraint is: "Végy irgalmadba ég !"
Leértek a korzóra.
Lőrincz nagyot lélegzett.
A főváros levegőjének izgató hatását rég érezte ily erős mértékben, mint most.
Más az, mint odahaza a "Mária-családi" erdő tiszta, illatos levegője; erősebb, nehezebb, bujább, egészségtelenebb, de villanyozó a gázlángok libbenő csillogásában és megvesztegetőbb.
Simi karjába fűzte karját és vitte.
- Menjünk!
Ne vond meg kegyeidet tőlem, nagy ur, a miért látszólag sok mindenféle bogarat terelek össze ugyanegy kalap alá, de lássad - hogy is mondjam csak? - kár volna érted....
- Azt hiszed?
- Esküszöm!
Fényes Full-Cry vár; sajnálatos tévedés volna, ha egy kis hamar lehámló falusi poézis kedvéért becsapnád szárnyaid előtt a végtelenség útját.
- Tréfa... mormogta Lőrincz.
A manó tudja, mikor beszél őszintén ez az ember, mikor nem.
- Nem egészen.
A szinháznál csak jót hallottam rólad.
A tragika el van ragadtatva, a hős máris óriási győzelmet jósol, pedig még egy szót sem tud a mondanivalóiból; a fitos szende imád, s azt reméli, hogy - fotografiád után itélve - csinos levente gyanánt fogsz oda omlani lábai elé.
- Szép.
Hát még?
- Remélem nem kicsinyled a hangulatot?
- Nem, nem...
Annyira meg vagyok elégedve, hogy nagy kedvem volna visszalopni a darabot és elmenni Kikindára...
Lőrincz fanyarul rázta a fejét.
Társának gondtalan fecsegése e pillanatban nem azt a hatást idézte elő, mint a mire szánva volt.
Lőrincz akaratlanul haza gondolt, s valahogy nagyon nyomorult, nagyon hamis, nagyon hitvány szinben látott mindent öt perczig...
Tizig...
Simi észrevette a kellemetlen hatást.
Másra fordította tehát ügyes bakugrással a beszédet, s az ismerősöket csalánozgatta tréfás malicziával .
Elmondta azt is, hogy a társaságban érthető várakozással néznek a premiere elé; sok persze már most is a gúnyolódó és egy külön raçe az emelkedő emberek árnyékában, a " pimaszok kara ".
Ez specziális társaság; minden lefuccsolt zseni, nem méltányolt fényes tehetség a "Pimaszok kará " -ba iratkozik be s innen döngeti ököllel az ég kapuit havonként egyszer.
- Ne hallgass ezekre Lőrincz.
Mentől magasabb a fa, annál jobban fújja a szél.
- És mentől lassabban jársz, annál tovább érsz, - felelte fél hangon, durva , felvillanó gúnynyal a férfi.
Beléptek a kávéházba.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE