Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Rákolti György utazása a gambai császárságba
Keletkezés ideje
1905
Fejezet
16
Bekezdés
1964
Mondat
3386
Szó
42998
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
HATODIK FEJEZET.
I.
Rákolti sokkal fáradtabb volt, semhogy ezen a fatális tévedésen behatóbban gondolkozhatott volna.
Mindössze az járt a fejében, hogy a dolog legalább is » különös «.
Bonyodalmasabb magyarázatot egyelőre nem keresett, mert erre mindezideig nem volt valamely számba vehető oka.
Megtörténik az - vélte - akárhányszor, hogy sötét éjjeli időben, ha az utas álmos és törődött, eltéveszti a hajót és egészen más gőzösre száll, mint amelylyel tulajdonképen utazni akart.
Lehet, hogy a Bráz Dragutin embere is álmos volt és ebben az állapotában erre a » Negro « -ra kalauzolta a »Kronprinz« helyett.
Nagyobb baj nem igen eshetik a tévedésből, legfölebb annyi, hogy abban az esetben, ha ez a hajó nem arra felé szeli orrával a tengert, amerre ő akar menni, a legközelebbi állomáson kiszáll és egyszerüen bucsut vesz tőle.
Ezzel a legtermészetesebb gondolattal birtokba vette a kifogástalan kényelemmel és elegancziával berendezett tágas hajókabin egyik ágyát, levetkőzött, s betakaródzva a finom, csipkézett paplannal, szabályos, nyugodt lélekzetvétele csakhamar elárulta, hogy mélyen alszik.
Fiatal, izmos teste megkövetelte jogait - elaludt alig két percz mulva, hogy fejét a hótisztaságu párnára lehajtotta.
Emberei nem aludtak el ilyen könnyen.
Dandóczi Ferkó elfoglalta ugyan - félig ruhástól, mert a gyanakvó czigánytermészet sohasem tagadta meg magát benne - a másik ágyat, de pár percz mulva már felült, s hirtelen fakadó boszuságában a Poncziusát kezdte halk morgással emlegetni annak a » tekéletlen berbícs « -nek (berbécs = birka ), aki ezeket a czifra ágyakat készitette.
Az ágy ugyanis rövidnek bizonyult az ő nagy alakja számára - nem fért el benne, bármiként próbálkozott.
Lábát nem tudta benne kinyujtani, s a finom , selyem paplan sem futotta annyira, hogy betakaródzhatott volna vele.
Ha letolta, a melle; ha fölrántotta, a lába maradt takaró nélkül.
Nagyon igaz, hogy az ágy »princz « -nek, herczegnek való.
Szebbet és finomabbat soha életében nem látott, de mit ér - ha rövid?
Felült tehát és elkeseredésében oda mormogta Ponczius mellé most már Pilátust is.
Le is száll mindjárt - ugymond - az ágyról és lefekszik a padlóra.
Az kemény szállás ugyan, de legalább addig nyujtózik rajta, ameddig neki tetszik.
- Ne morogj, testvér, intette Kovács, ki eközben szintén elfoglalta és kedvére megbámulta a maga »fájn« ágyát, melynél különbet tán még a Rákolti-kastély termeiben sem lehet látni; pedig hej!... ott beh sokféle mindenféle van, amire ráillik a tréfás formájában is komoly értelmü mondás: »ez aztán - teszi !«
Bizony - teszi!
Minden herczegen átrepülvén, a legény egyenesen a király ő felsége számára valónak itélte ágyát.
» Egyebekben pedig lassabban terécselj, öcsém trompéter, mert föl találod kelteni az urfit.«
Dandóczi erre abbahagyta a dohogást, de halk hangon kijelentette, hogy a hajóra való szállásuk legelső perczétől kezdve sok minden nincs inyére, bár nem szólt , nehogy kéretlen kotnyeleskedéssel vádolhassák.
Ő ugyan nem töri fejét valami nagyon a dolgon - voltaképen nem is rá tartozik mert ő csak szegény czigány ezen a világon és egyéb semmi; de bizonyos, hogy nem ugy van, amint lennie kellene.
- Mondasz valamit, Ferkó, hagyta rá elgondolkozva Kovács, és szintén felült ágyában, hogy pár perczig meghányják-vessék ezt az egyiköknek sem tetsző dolgot.
- Kiderilt, látod, dörmögte Dandóczi fejcsóválva, hogy más gézesre tévesztett fel áz á májom, ki á bágázsiát idétalicskázta.
- Hm... e bizony igaz.
- Pedig én mondtám, hogy »csá « -rá viszen!
- Igaz.
Mondtad.
- Rosszul vezetett... tán ákáráttál...
- Az is kell a nyirott fejinek, mormogta fenyegetve a legény, hogy készakarattal tette légyen.
Béteremteném érette a fejit!
- Nem tudsz repilni, komé!
- Nem hát!
De ahol én egyszer már voltam, oda száz kicsi esztendő után is akkurátusan visszatanálok, hogy ha kinek mivel tartozom, megfizessem.
Oda tanálok én abba a Katiróba is...
- Odá bizsony tegnáp!
Hol ván ázs már!
Nágyobb baj, hogy itt vágyunk ezsen á nágyon nem seretem gézesen, kin áz á hosszu, hosszu gólyakirály ázs ur.
- No már igaz, hogy király lenne csakugyan a gólyák között, amilyen istentelenül ki vagyon nyujtva!
Négy singes fuszulyka (bab)-karóval se igen lehessen fölérni néki a tisztelt orrát, olyan magasan böködi véle a levegő-eget.
- Hát ázs á pipádohány-képü kelyek?
Rendes dolog ázs, hogy ilyen pipádohány-képü kelykek legyenek égy tisztességes gézesen?
Kovács Miska ráhagyta, hogy biz' az aligha rendes dolog.
Aztán eszébe jutott valami, amiről hallott egyszer valahol és ami nagyon megragadta a képzelő tehetségét.
- Hátha tán, izé... mit mondok...
Kalócz légyen a hosszu gólyakirály?
- Mi ázs té?
- Mondom, hogy: kalócz.
( Kalóz.)
- Ki ázs té?
- Már hogy ki?
Hát elsőbbet is afféle... kalócz.
Afféle kalóczrabló, ki jószerencsére ténfereg ide-oda a tengervizeken, aztán rabol, ha van mit.
Afféle futóbetyár - hogy ugy mondjam - mint Sobri Jóska, Bogár Imre, Savanyu Józsi, Rózsa Sándor, Harhula Juon, Janku vagy Axentye, az oláh.
- Hisen ázst én ismérém!
- Én is láttam vagy kétszer a pokolravalót, dörmögte a legény.
Merthogy ez az Axentye csak afféle kapczabetyár volt, ki a forradalomkor Nagy-Enyeden még a pólyás gyermekeket is legyilkolta, s bottal verette agyon a szegény asszonynépet télen, nagy hidegben, a református templom előtt.
- Hé, a gyálázatos! csóválta a fejét Dandóczi; s még sem ákásztották fel?
- Nem a!
Még kvétáncziát is kap Bécsből, amiért olyan akasztófára való gyilkos volt.
- Ne besilj, té!
- De bizony beszélek, mert igaz!
Olyan bolond dolog ez, testvér, mintha most előbb jól kupán teremtenélek, aztán legyürnélek hajadnál fogva ide e, a pádimentomra , aztán rád térbetyülnék és kihasitanám az gyomrodat a panganéttal.
Aztán te fizetnél nékem ezért a cselekedetemért holtom napjáig 800 pengő forintnyi kvétáncziát, merthogy Axentye ennyit kap, amiért azon szegény enyedieket felhasogatta 48-ban a mokányaival.
- Ejnyé, hogy á devlá rugjá meg! méltatlankodott Dandóczi.
No, há mígegyszer esszeákádok véle Bálázsfalván, lekepem.
- Be is kerülsz a dutyiba, tudom!
Olyan igazság vagyon a világon, testvér, hogy boldogult édes apám, ki féllábát vesztette a szabadságharczban Nagy-Szebennél, egy rongyos garas segedelmet se kapott.
Ez a gyilkos Axentye azonban kap 800 pengőt.
- Jáj, hát ezs nágy sígyen...
- Bizony nagy!
Egyébiránt most inkább azt akarom mondani, hogy ha ezen hosszu gólyakirály csakugyan kalócz, itt nem lehet affélét tenni a te rongyos more virtusoddal, hogy izé...
» lekepem «, aztán annyi.
Mert ha ilyen kalócz megharagszik, hát kiliferál a hajóján valami jó messze helyre, ott szépen kivetkeztet a holminkból és ott hagy.
Dandóczi bólintott, hogy érti.
- Tehát nem lehessen fejjel neki menni a falnak, folytatta suttogó hangon a legény, hanem majd figyelmezünk és ugy igazitjuk a dolgot, hogy kikerüljük a bajt .
Lehet tán, hogy mindez csak beszéd.
Az urfi elvégre tudja, hogy mit teszen.
Nem hiszem, hogy szóba álljon akármiféle kalóczczal, már pedig azzal a hosszu gólyával szóba állott.
A halk hangon folytatott beszélgetésnek itt vége szakadt.
A két legény szemére ónsulylyal nehezedett az álom.
Pár percz mulva aztán nem is hangzott többé egy szó sem.
Elaludtak.
II.
Teljes nyolcz órai alvás után - a »Negro« aznap reggel öt órakor futott ki a cattarói kikötőbül a nyilt tengerre - délután egy óra körül járt már az idő, midőn Rákolti végre fölébredt az üditő álomból, s elhagyva az ágyat, felöltözött.
Az égbolt odakünn borus volt s az északról nyugatnak uszó szürke fellegekből lassan szállingózott a hó.
A tengernek egész messze a szemhatárig gyengén hullámzó, barátságtalan, szürkészöld felülete volt, mint őszi köd idején a rónaságnak.
- Auf! (föl) kiáltotta a másik két ágy felé, hol emberei aludták az igazak álmát.
A jól ismert vezényszóra, mely a napos-káplár szájából, hol mélyen, hol hegyesen , télen reggeli hat, nyáron öt órakor a század valamennyi »Zimmer « -jébe (szobájába ) be szokott rikkantani, Dandóczi és Kovács azonnal fölébredtek s révedezve dörzsölgették ki szemeikből az álmosságot.
Beletelt néhány pillanat, mig tudatára ébredtek, hogy most voltaképen nem a kaszárnyában, hanem egy tengerjáró gőzös hajó-szobájában haladnak délnek, a Földközi tenger felé.
Hanem aztán gyorsan talpon volt mind a kettő.
Öltözködés közben Dandóczi fölvetette több egyebek közt a »kalócz« kérdést is.
- Miská ázstát mondtá, fordult Rákoltihoz, miközben holmiját rendbe szedve , revolverét fölkapcsolta a derekára, hogy háthá tán kalócz ázs á rétténétésén hosszu tengeri gólya?
- Nem mondtam, hogy az, javitotta ki Kovács, hanem csak ugy gondoltam...
- Rosszul gondoltad, Miska fiam, válaszolta az ifju; a tengeri kalózvilág ideje régen elmult.
Az utolsó ilyen kalózkodó hajókat az e végből kiküldött egyesült európai hadihajók ágyui 1869-ben a Kanári szigetek mellett tették tönkre.
Ezzel a tenger mélyére sülyesztett tizennyolcz kalóz-gályával megszünt a »régi szép idő « .
A következő évben, 1870. május 23-án, Robey francia tengernagy ugyan még ráakadt az Antillák közelében egy ilyen fekete lobogó alatt csatangoló kalóz-gályára, de nagyon röviden végzett vele.
Pár percz alatt összelövette, s a gálya mindenestől , ami rajta volt, kalózaival együtt leörvénylett a tenger fenekére.
Ez volt a »régi szép idő« utolsó hattyudala.
Azóta tiszták a tengerek.
- Már instálom, dunnyogta Kovács félhangon, nincs az az aranyszemü, tiszta búza a világon, akiben - elbujva itt-ott - ne lenne konkoly...
- Konkoly mindenütt akad, válaszolta elgondolkozva Rákolti.
Tessék... ilyesmi neki, a felvilágosodott, müvelt fiatal embernek eszébe sem jutott volna.
Pedig hangozzék az első pillanatban egy-egy ily riasztó lehetőség bármily képtelenségnek, nem árt, ha számot vet vele az ember, mihelyt a lehetőség nincs kizárva.
Bővebb megfontolás után azonban elvetette ezt a nyugtalanitó föltevést.
Ha talán valahol, a világtenger valamely félreeső pontján garázdálkodhatik is tengeri rabló, az nem fog bejönni Cattaróba.
Ez oly logikus , oly világos és egyszerü igazság, amelyről nem lehet disputálni.
Mindezeknél fogva tehát hasonló kalandos lehetőségről a jelen esetben szó sem lehet.
- Készüljetek, fiuk, adta ki a parancsot, fölmegyünk a fedélzetre!
A kabinfolyosó, hová emberei kiséretében kilépett, ragyogott a tisztaságtól.
A szőnyeg, mely az egész folyosó padlóját beboritotta, finom és puha volt.
A falak világos szürke lakk-festése szinte csillogva sugározta vissza a gömbölyü hajó-ablakokon beszürődő világosságot.
- Igen egy rendes szállás, mondotta Kovács Miska, midőn a berendezés csinját és kifogástalan elegancziáját kedvére megbámulta.
A fedélzetre érve, Rákolti kiváncsian nézett körül a hajón, s amit e gyors szemle közben látnia kellett, az bő anyagot adott a meglepetésre.
Különös tengeri gőzös volt ez a »Negro« (fekete ); tökéletesen megfelelt a nevének, mert feketére volt rajta festve még a szélfogó kémények benső kámvája is.
A padlók, az aczél bordázat, a parancsnoki hid, az összes korlátok, a gép-kémények fényes feketére befestve, vagy lakkal bemázolva .
Mindez valami sötét, szinte ijesztő hatást gyakorolt az első pillanatban.
A hajó hosszu volt, s aránylag nagyon keskeny.
Rendkivül gyorsan szelte e keskenysége miatt a tengert, majdnem repülni látszott a vizen, mint a madár.
Rákoltit azonban főleg a hajó legénysége lepte meg; jól megtermett, erőteljes marokkói arab volt valamennyi.
Törökországi hajókon nem ritkaság az arab matróz; akad egy-kettő a spanyol , franczia és portugál gőzösökön is, de hogy egy német lobogó alatt vitorlázó és - ugy látszik - első rangu tengeri gőzös egész legénysége (valami 65-70 ember) csupa marokkói arab legyen, ez annyira szokatlan és meglepő dolog volt, hogy szinte gyanussá vált.
- Nem értem... mormogta fejét rázva.
Az arabok komolyan végezték kötelességüket, s nem törődtek az utasokkal.
Utas egyébiránt egyetlen egy sem volt látható rajtuk kivül.
Rákolti ezt azzal iparkodott magának megmagyarázni, hogy bizonyosan délutáni pihenőt tartanak kabinjaikban.
Az ebédet pontosan déli 12 órakor tálalják a hajókon, most pedig már közel fél kettőre járt az idő.
Valószinü tehát, hogy az utasok egy kis délutáni alvásra vonultak vissza.
Hosszabb tengeri uton még az is szunyókál ilyenkor egy kicsit, aki e tunya szokásnak máskülönben soha sem hódol otthon a szárazföldön.
Csakhamar feltünt a fedélzeten Ritter Franz von Cavalcanti tengerész-kapitány hosszu alakja is.
Midőn észrevette hajója utasait, néhány rövid, száraz utasitást adott matrózainak , aztán előre jött és udvariasan jó napot kivánva Rákoltinak, megkérdezte, hogy hol óhajt étkezni: az ebédlőben -e, vagy lenn a kabinban?
- Inkább a kabinban, felelte az ifju; embereim nincsenek oly nagy társasághoz szokva, mint amilyen egy közös asztalnál össze szokott gyülni.
A »lovag« ur ajkain kedélyes mosoly játszadozott.
- Ha csak ez tartja önt vissza, mondotta könnyed hangon, akkor bátran helyet foglalhatnak az urak az ebédlő közös asztalánál.
Fájdalom, egyedül lesznek.
- Egyedül?
- Ugy van, uram, ismételte mosolyogva a kapitány, s apró szemeivel szaporán pislogatott.
Fájdalom, egyedül, mert e gyönyörü nagy hajó, ez a szép fekete ördög , önöket kivéve, jelenleg senkit sem szállit.
- Lehetetlen!
- Valóban, ez lehetetlennek látszik, de ismétlem: fájdalom, igy van.
A veszteség , mely e miatt a »Negro« pénztárát éri, csinos kis összeget képvisel... jóllehet az is igaz, hogy hajóm, rendes körülmények között, nem foglalkozik személyszállitással.
- Az ön hajója ez?
- Igenis, az enyém! válaszolta némi büszkeséggel a tengerész.
Megvásároltam egy hamburgi kereskedő-részvénytársaságtól, s most szállitási üzleteket kötök vele a világ minden része felé.
Mindent elvállalok, amit csak lehet.
Legjobban szeretem , természetesen, az ugy nevezett »fogas« üzleteket.
- Mit ért ön »fogas« üzleten?
A csempészetet?
- Pihá, dehogy! válaszolta elutasitva a »Negro« hosszu ura .
A csempészet apró embereknek való, silány foglalkozás.
Az én foglalkozásom , helyesebben szólva: müvészetem és veszedelmes ügyességem sokkal nagyobb czélokat szolgál.
Ezért alkalmazok csupa merő tanulatlan, durva, félvad marokkói arab kutyát a »Negro « -n és nem tanultabb európai matrózt, kik valamely valódi vagy képzelt sérelem megtorlása fejében például most is beárulhatnának az angol tengerparti hatóságoknak, hogy a szigoru tilalom és a czirkáló angol hadihajók kijátszásával fegyvert és lőszert szállitok a Kongó mellé.
- Hogyan, uram? kérdezte örvendő meglepetéssel Rákolti.
Ön a Kongóhoz tart?
- Ugy van, bólintott Cavalcanti lovag, miközben egy finom szivarra gyujtva , látható élvezettel fujta ki orrán keresztül az illatos füstöt.
Remélem, hogy oda is jutok.
Tudom, hogy ön is oda iparkodik.
Azt is tudom - Bráz Dragutin utján, ki régi jó ismerősöm - hogy milyen czélból ohajt behatolni a feketék közé.
De figyelmeztetem, hogy most veszedelmesen rossz idők járnak odalenn minden fehér emberre, aki a tengerparttól husz kilométernél beljebb merészkedik.
- Mit törődöm én veszéllyel! kiáltotta felindultan az ifju.
Az a fő, hogy odajussak.
Uram!
Végtelenül örvendek, hogy a véletlen az ön hajójára hozott.
- Részemről a szerencse! válaszolta lekötelező bókkal a kapitány.
Szivesen elviszem önt, de nem hiszem, hogy a feladatot, melyet maga elé tüzött, sikerrel megoldhassa.
- Mindent megpróbálok és mindent merek!
- Mindez szép, de fölötte kétséges.
Sőt majdnem lehetetlen!
Azon a »sötét « földrészen, hová ön el akar jutni, röviddel ezelőtt - még talán két éve sincs - uj néger állam alakult, mely nem csak a szomszédos törzsekkel, de az összes európaiakkal, főleg és természetesen a leginkább érdekelt angolokkal, ujjat húzott.
Se szeri, se száma a már eddig is följegyezhető véres összeütközésnek.
De még mennyi vér fog elfolyni...
Mennyi vér!
- Engem semmi sem riaszt vissza!
- Elhiszem, uram, de az uj birodalom ura: Dingán császár...
Rákolti fölkiáltott.
- Dingán!... mondja ön...
Dingán!
A »Negro« parancsnoka nem értette a roppant felindulást , mely az ifju arczát e név hallatára elboritotta.
- Igenis... válaszolt fejével intve; az uj állam: Dingán császár birodalma.
Ezen a néven terjedt el hire észak és dél felé.
Az európai államok tengerparti, katonai, politikai és kereskedelmi hatóságai hivatalosan nem vesznek ugyan tudomást róla, de ez mitsem változtat a dolgon.
Dingán császár létezik, az uj birodalom létezik, s a vereségeket nem lehet hivatalosan meg nem történtekké tenni.
- Dingán... ismételte nagy izgatottsággal az ifju.
- Ugy látszik, uram, jegyezte meg a tengerész, hogy önt rendkivül érdekli ez a név?
- Rendkivül, kapitány, eltalálta!
Atyám expedicziójának vezetőjét Dingánnak hivták és ha... talán...
Cavalcanti lovag elmosolyodott és fejét rázta.
- Nem valószinü, hogy az uj birodalom császárja valaha vezetője lett volna az ön atyjának.
A vadak közt sok minden lehetséges, amit mi lehetetlennek tartunk, de, bocsánat... az még a legislegsötétebb világrészben sem valószinü, hogy egy »kiszongó« (utmutató) néger birodalmat alapitson és császárrá legyen.
Rákolti belátta, hogy a hosszu Ritternek körülbelül tökéletesen igaza van.
A gyanu azonban mégis ott maradt a szivében, hiába akarta kiirtani.
- A háborun kivül, melyet az uj császár - mint mondám - összes szomszédaival folytat, számolnia kell önnek a földrész belseje felé inditandó fegyveres karaván költségeivel is, ami tekintélyes summára rug.
Rákolti legyintett a kezével.
- A pénz nem akadály.
- Sokba kerül; meg fogja látni... folytatta a tengerész, s apró szemei sunyi leskelődéssel tapadtak az ifju vonásaira.
- Akár mennyibe kerül! - hangzott a határozott válasz.
Cavalcanti lovag elégedetten szivta be vékony ajkait, s nagy füstfellegeket bocsátott szivarjából a levegőbe.
- All right! mondotta udvariasan; szerencsét kivánok, uram!
Nem hiszem ugyan, hogy vállalkozását siker koronázza, az ön czélja azonban oly tiszteletre méltó, hősies és annyira szép, hogy meghalni is érdemes érte.
A tengerész most elbucsuzott, előbb azonban még megjegyezte, hogy szeretné, ha Rákolti semmit sem találna feltünőnek, amit utközben esetleg tapasztalni fog.
- Nagyon természetes - végezte be mosolyogva - hogy olyan hajóval, mint a »Negro «, nem parádézhat az ember a tengerparti hatóságok orra előtt.
Ennélfogva ugy kell laviroznom, hogy a hivatalos kiváncsiságot lehetetlenné tegyem.
Más szóval: minél messzebb az összes szárazföldi partoktól!
Megeshetik , hogy bujkálnom is kell... sőt nincs kizárva a futás lehetősége sem, de mindez ne aggassza önt.
Arról van szó, hogy a »Negro « -n levő pár ezer fegyverről és a lőszerekről senkinek sem szabad tudnia, különben feltartóztatnak s az egész szállitmányt elkobozzák.
E kellemetlen esetben természetesen ön sem kerülné el a vizsgálatot és bizony hetekig tartana, mig ártatlanságáról a hatóság meggyőződnék, s ön hét-nyolcz heti időveszteséggel folytathatná útját.
- Még csak az kellene! riadt fel megütközve az ifju.
- Legyen nyugodt! intett nevetve a hosszu Ritter; nem fogom magamat elcsipetni .
Tiz nap mulva abban a helyzetben leszek, hogy önnek a Kongó torkolatától nyolcz kilométernyire, a déli »ambrizi« partokon, expedicziójához sikert és szerencsét kivánhassak.
- Bizonyos ez, kapitány? kérdezte örvendő izgatottsággal az ifju.
- Bizonyos! felelte vidáman a tengerész és elbucsuzva, dolgai után látott.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE