Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Makkai Sándor
Magyarok csillaga
Keletkezés ideje
1937
Fejezet
6
Bekezdés
2251
Mondat
6938
Szó
56383
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
HATODIK FEJEZET
1
Reggelre a palotaterembe vitték a nagyurat.
Alacsony, széles nyugágyon pihent, fejedelmi díszébe öltöztetve.
Megbékült arcára a nagyúri zászló vet árnyékot.
A vezéri kardot bársonnyal takart mellére fektették.
Fejénél a nagyasszony, István és Gizella állottak.
Két oldalán a lovagok , jobbról Veczelin, Hunt és Deodátó, balról Pázmán, Tibold és Hermán.
Lábánál , elöl Radla apátúr tartja a keresztet, környékezve a tizenkét brenowi szerzetestől, akiket Adalbert püspök itt hagyott, hogy segítsenek Istvánnak a szent térítésben.
Mögöttük, egy csoportban az udvarispán, a várnagy s a vári tisztek.
Távolabb, a terem két oldalán és végén a testőrzők, továbbá minden csapatból válogatott magyari vitézek, zsoldos páncélosok és láncingesek.
A had odalenn maradt a vár alatt, csatarendben, de most arccal a palota felé fordulva az egész.
A zászlók meghajtva, bárdok, kopják, dárdák, kardok hegye a földnek szegezve.
Csak a lovak tüsszögése, kapálása hangzik a nagy emberi csendességben.
Fenn a teremben is csend és fojtó melegség.
A nagyasszony arca fehér márványkő.
Szemei halott ura arcán , mozdulatlanul.
István tekintetében a tett acélja villog, az emberek felett, a távolba.
Gizella lehajtott fejjel, összetett kezekkel imádkozik.
Radla úr a nagy aranykereszt nyelén kulcsolva kezeit, imát mond a halottért s az élőkért is.
Felzendül szívet facsaró mély döngéssel a brenowiak gyászzsoltárja.
Utána, egy pillanatig, lélegzet nélküli hallgatás.
Ekkor Radla úr felemeli fejét, s körülhordozva a gyülekezeten, megszólal:
- Szerelmes feleim, a nagy Isten ímé maga elé hívá az ő fáradott szolgáját, a mi hatalmas földi urunkat.
Nyugodjék csendesen, s tegyen irgalmat lelkével , a Mindenható.
Őt az egész magyari nemzet s minden baráti méltóképpen fogják végső útjára kísérni.
De tudjátok ti valahányan, hogy pogány pártütés s árulás borítá tűzbe a mi hazánkat, éppen most.
Azért, amíg ezt a mi új nagyurunk, Isten segedelmével s a ti fegyveretekkel el nem tapossa, a temetéssel várni kell.
De hiszem az örök Igazságot, nem sokáig.
István elé lépett, s megcsókolva a keresztet, két kezével feléje nyújtotta.
- Isten Fia vezessen téged, nagyúr, a győzelemre, s az ő angyalai járjanak tábort körülötted, ámen.
Minden szem a fiatal fejedelmen.
Kinyújtja hosszú, kemény karját, jobbja átveszi a keresztet, felemeli hozzá arcát, s megcsókolja.
Aztán leengedi , feszült karral tartja maga előtt, s szilárdan szól:
- Úgy legyen.
A lovagok a halott nagyúr melléről lassan felemelik a vezéri kardot.
Veczelin kihúzza tokjából, s István elé lép vele.
Mögötte a többi a fonott aranyövre csatolt hüvelyt hozza.
Mind fél térdre ereszkednek uruk előtt, s míg derekára kötik, Veczelin két kezével emelve a pengét, Istvánnak adja.
- Vedd fel, nagyúr, ezt a kardot, mely atyád kezéből kihullott.
S vezess vele minket, a te népedet, diadalra.
István arcán tűz csap át.
A keresztet baljába véve, melléhez szorítja, jobbja a kardért kap, megmarkolja s fellöki a magasba, egyenesen, mint égre szökő lángot.
Hirtelen mindenki fölé sudárodik, az emberek bűvölt szeme előtt egy pillantásra érik meg és szökken a tett mozdulatába a gondolatok s szándékok rejtett gyümölcse.
Szó se kell ide.
Magát magyarázza a lendület büszke természetessége, s mindent megértet az őserő hatalmas áradása.
A terem egyetlen mámoros kiáltás.
A kardok süvöltve villámlanak ki hüvelyükből.
Odakünn, a síkon, megharsannak a kürtök, felröppennek a zászlók, s minden fegyver az égnek zörren.
A had dörgésének viharos hulláma csapódik a terembe.
A magyarok ifjú nagyura letérdel apja halottaságya mellett, s megcsókolja kihűlt kezét.
Hosszú percig néz még a méltóságos arcba, könnytelen fájdalommal, néma ígérettel.
Aztán feláll, s anyját öleli át.
A nagyasszony az ő erős, tettre induló fia vállára fekteti fejét.
Meglett.
A cselvetést elháríthatta tőle, de a kardot mégis fel kell emelnie.
István szemében azonban magasabb hatalom sugárzik minden fegyvernél.
Útján hadak fognak kikelni a földből, mert a magyar szív megérzi, hogy most igazi ura hívja.
Megnyugvást érez, bizonyosságot.
- Gondolj rám megbékülve, nagyúr! - búcsúzik égő szemmel.
- Mi, akik elmúltunk, hittel nézünk utánad.
István erősen szorítja magához, s csak annyit tud mondani:
- Anyám... anyám!
Az ifjú nagyasszony következik most.
De egy könny sem ég búcsúzó szemében .
Csak biztatás és hivő szerelem.
Forró csók közben suttogja:
- A győzelemből várlak...
István megindul, s utána, a halottnak tisztelegve még egyszer, kizúdul az udvar.
A két asszony egymást ölelve néz utánuk, lassan imbolyogva az ablak felé, ahonnan látni lehet a síkon álló hadat.
Hatalmas hujjogás dörög végig a seregen, mikor István megjelenik ifjúi fenségében.
A magyar szív egyszerre urára ismert, s az idegen méltó vezérére.
Aki tán ingadozó volt még tegnap, s a túlsó félre kacsintott , most, itt, ebben a fejével összeforrt testben mind az övé lett.
Vezénylő pengék villannak, parancsszavak csattannak, s az előhad indul is már, a Nyírkőnek, a hadi útra nyargalva.
Legelöl fekete gyászzászló repül , ígéret szerint.
Utánuk a két szárnyat alkotandó lovasság porzik el.
Most lép ki, hosszú nyelű bárdjait vállra vetve, a láncinges gyalogzászlóalj.
Tompa dobogása felhallszik a terembe.
Sisakos, páncélos vitéz robog előre.
Az ereklyés szent dárdát emeli.
Mögötte az aranykeresztet viszi, két kürtös között, a nagyúr lovas hírnöke.
Apja hószőrű fejedelmi lován léptet István, a nagyúr.
A mén fejét és szügyét csillogó vért borítja.
Szerszámzata messzire ragyog.
A nagyúr ezüstfényű sisakot, mellvértet, lábszárvédő vasat hord.
Hátán arannyal szőtt piros mente.
Azt nem láthatja ellenség.
Jobbján Veczelin trappol, s körötte a lovagok, valamennyien talpig páncélban, lovastól .
Kétoldalt s hátul a testőrség, köztük Döli, ura háta megett.
A páncélos vitézek robajló négyszöge zárja a derékhadat.
Már a völgytoroknál hömpölyögnek, mikor utánuk ereszkedik az utóhad is , könnyűlovasok, vezetékek, szekerek.
A fölvert por hullámzó függönyt borít a két asszony meghomályosodó szeme elé.
Koppány napkeltekor érte el embereivel a keleti hegyek karéján át a hadi utat, messze a Nyírkő alatt.
Alig szusszant, vágtatott tovább azonnal, hogy dél múltára beérje a dúló csapatot, melyet az erdőségből a Böszpörémnek forduló könyökhöz rendelt.
Tág völgyteknőre nyílik ott az út, táborozásra alkalmatosan.
Úgy számította, hogy mire ő odaérkezik, nemcsak a dúlóknak, de a Böszpörém alól felparancsolt hadnak is ott kell már lennie.
Amíg Csanádot ijeszti s fárasztja odalenn a várat záró gyűrű, ő ezzel a haddal várja be a nagyúr válaszát.
Igen, úgy volt, hogy ebbe a völgybe hozza foglyait, az asszonyt s a fiút.
Nem kételkedett benne, hogy a nagyúr a vezéri kardot küldi válaszul, felesége és fia életéért.
Ha aztán az a kard nála van, bevonulhat Esztergámba.
Az Árpád törzs hadnagyai ilyen fordulatra biztosan melléje állanak, s együtt vethetik magukat a lovagok zsoldosaira , már ha utolérhetik őket.
De hírnökei azóta ott vannak a Botondiak; Ondiak, Hubák és a besenyő vezér szállásain is, hogy mindenfelől nyomuljanak Fejérvárnak, Aba ellen.
Tarkács figyelmeztette, s ő magától is gondolt arra, hogyne, ha netán zsoldosait küldi utána a nagyúr, kardhozó küldöttség helyett.
Azért választotta éppen ezt a völgyet találkozóhelyül.
Itt feltarthatják csapatai a nehéz katonaság támadását addig, míg ő foglyaival elnyargalhat a Böszpörémet záró sereg védelme alatt Somogyba.
Akkor lassú, visszacsapkodó húzódással az egész had egyesülve a tó mögé kerülhet, s addig felvonulnak a szövetségesek is.
Ez rosszabb volna, no.
Hosszú, pusztító háborút jelentene .
De éppen ezért meggondolja a nagyúr is.
Ha kezdené is tán első dühében, majd tárgyalásokba ereszkedne.
Az asszonyt már úgyse adná vissza, kihúzná a dolgot a nagyúr haláláig.
Hát ha éppen kard ki kard, lehet úgy is !...
Nyavalygásra nincs több idő, se hazug békére.
Most már az erő dönt csak.
Így volt.
Így számította.
Okosan, láthatja akárki...
De ez az éjszakai fordulat nagyot változtatott a dolgon...
Mióta onnan nyargal, többször is felborzongott benne, hogy Tarkács, aki Böszpörémnél maradt, dühösen hurrogta volna az ő engedékenységét, visszahúzódását...
De nincs igaza!...
Ő most már hisz az asszonynak, aki azt a csókot adta!...
Az a csók hódolat volt az ő férfiúságának hatalma előtt!...
S az ész is ernyedten engedett.
Sarolt belátta, hogy céltalan minden küzdelem a beteg emberért.
Az éretlen fiúért is.
Őt választotta, a forró, erős életet!
Így menti a fiát is, bölcsen.
Nem csoda, ha bírhatatlan nyűg már a nyakán az a gyógyíthatatlan ember !...
Végtére jó tett annak is, s csak az új hit szájalja bűnnek, amit Sarolt akar.
A régiek feláldozták az öreg vezért.
Az élet élni akar, s igaza van .
Hát még, ha az egész nemzet akar élni!...
Így az ész is, a vér is siettek Koppányt nyugtatni, hogy jól cselekedett.
A gyászlobogó, ha csakugyan feltűnik ma, nem lehet hazugság.
Egy egész vár és had előtt nem lehet ilyent hazudni.
A nagyúr halott akkor, s az asszony igaz, és hű Koppányhoz...
Erőltetett nyargalással kora délután ott volt a völgyben.
A dúló csapatok vígan táboroztak.
A böszpörémi had éppen csak hogy érkezhetett, mert még rótákban állott.
A zoltánok akkor nyargalásztak, hogy kijelöljék a szálláshelyeket.
Ámultan csődültek a tisztek Koppány köré, hogy foglyok nélkül érkezett.
Gyorsan magyarázott.
S talán vele született óvatosság volt ez, vagy csak a pompa kedvéért tette, de úgy parancsolt, hogy várjanak a letáborozással, sőt az egész had álljon fel harcvonalban, tisztességgel fogadni a nagyúr halálát jelentő zászló s a vezéri kard érkezését.
Mert úgy mondta, természetesen, hogy a nagyúr meghalt már az éjjel, s magától meglesz minden, amit akartak.
A nagyasszony küldi a kardot, István által.
A csodahír villámgyorsan futott szét a seregben, s a nyomában valahogy az is , hogy temetésre és lakodalomra mennek Esztergámba.
Mikor Koppány elnyargalt előttük tisztjeivel, vad örömmel hujjogott neki az egész.
Nyomban lovas járőrök nyargaltak vissza, hogy megügyeljék s vezessék ide az érkező esztergámi küldöttséget.
Koppány az egész nagy lovas karéj közepén állott fel a főemberekkel , néhány-lépésre az arcvonal előtt.
Ott nyújtogatta a nyakát Györ is.
Neki, őszintén szólva, nem tetszett ez a békés megoldás.
Nem feledhette a lápba veszett Bogárkával történt kudarcát, s alig várta, hogy elemészthesse Dölit.
Az íjász eltűnt, s ebből tudta, hogy az szabadította ki körmei közül a gyűlölt embert, íme harmadszor is.
Igaz, mikor olyan csúful összetapodva került eléje az a nyomorú íjász a Döli marcongásából, még alaposan össze is rugdalta a kárvallásért, s azóta görbe szemmel nézett rá a katona.
De fene gondolta, hogy így áll bosszút, s nem Dölin, hanem rajta, mikor végre alkalma került.
Most már, ha béke lesz és Koppány úr fiává fogadja István úrfit, azt a Dölit megvédi tőle a gazdája, biztosan.
Nehezebb lesz beleakaszkodni.
De azért majd, valahogy!...
Az esztergámi előhad portyái megpillantották Koppány első járőrét , víg-gyanútlanul kocogva, szembe az úton.
Szétrebbentek az erdőbe, s csak néhány lovas lépkedett tovább a gyászzászlóval.
Amazok, cseppet se bús pofával, süvegüket rázva kurjantottak eléjük.
A zászlóvivők megálltak.
A járőr vidoran rúgtatott oda.
Pányvák suhantak a fák alól, s a fickók nagyot nyekkentek a földön.
Sietve kötözték őket lovaikra, s vágtattak velük vissza, a közeledő hadhoz.
A többi járőr rosszabbul járt.
Azokat irgalmatlanul lenyilazták.
Veczelin kivallatta a pányvától s az ámulattól félholt foglyokat.
Lovas hírnökök által azonnal megállást parancsolt a had élének.
Jelentette Istvánnak, hol és miként várja őket Koppány.
- Óra múlva rajtuk lehetünk, uram.
Meglepetés lesz ugyan Koppánynak, de amint ezek vallják, elég erős az ő hada is.
Az első zavarodás után élet-halálra fog viaskodni.
Itt az idő, Krisztus nevében.
Néhány óráig még fenn a nap : addig végezni kell vele!
A nagyúr keményen bólintott.
Ma még nem volt szava az indulás óta.
Sötéten fénylő vas az arca; s messzire nézett, túl a mán.
Veczelin sebesen osztogatta parancsait a lovagoknak s a hozzá nyargaló tiszteknek.
Az előhad oszoljon karéjba az út két felén, s kerülje oldalba, hátba a völgyet, az erdőben.
Csak akkor segítsen, ha már felbomlott az ellenség, és futás kezdődik.
A könnyűlovasság oszlopban rontson ki a völgy torkán.
Az eleje neki a vezéri deréknak.
A többi szárnyakra terülve, az ellenséges karéj két szélét rohamozza meg.
A láncinges gyalogság törjön a középnek, s ha a lovasokat szétszórták, elsőnek fogja fel Koppány rohamát, akit a két szárny megnyargalása úgyis előrelök.
Fő, hogy a gyalogok a lovak alá bújjanak, inat vágjanak, szügyet hasítsanak, bárddal zúzzák a lovasok térde kalácsát.
Ha a támadó már megtorlódott, széledjenek kétfelé, s a gyengült rohamot engedjék rá a páncélosok négyszögére.
A nagyúr innen kezdve ennek a vas négyszögnek közepén jön Veczelinnel, a lovagokkal és a testőrséggel.
Itt viszik most már előtte a dárdát s a keresztet is.
Hozzá csak akkor férhetne ellenség, ha a páncélosok falát is benyomnák elöl.
Akkor következnek ők, hogy megvédjék.
- Krisztus, Boldogságos Szűzanya s Szent Márton, segítsetek!...
Előre!...
De Koppány felneszelt az útról hömpölygő robogásra.
Ösztöne még a megértés villanása előtt ráhorkant a veszélyre, s elbődült:
- Támadás!
Hujj!...
Mire ezt a karéj két szárnyán továbbrikoltották a zoltánok, fölbukkant a gyászzászló a völgy nyílásában, s ez pár pillanatnyi zavart, torpanást okozott.
Koppány azonban kardját villantva vetette magát a völgybe omló lovasságra , háta mögé ordítva:
- Hújj, Bulcsúért!...
Hújj, hújj!...
Utánazúdult az egész közép, nyílfelhőt röpítve maga előtt.
Szilaj roppanással csattant össze a két lovasság.
A felszaggatott gyepen rögtön porfelhő gomolyodott köréjük, csak a kardok, csákányok villogtak belőle, s hujjogás, ordítás, duhogás, hörgés viharzott.
A szárnyakon, melyek helyzetüknél fogva később kaptak észbe, a fejedelmi lovasság rohamai vad sikerrel zilálták szét az ellenállást.
Iszonyatos vérengzés közben lökték a rongyokra szakadozó sorokat az erdőnek .
Eszeveszett futás kezdődött.
De hiába.
A sűrűből már a megkerülő előhad nyilazott, lóról szállva, a menekülőkre.
Fejszékkel döntött fák recsegése , jajgatás, üvöltés visszhangzott messzire a rengetegben.
A szárnyak egy-egy lelkét vesztett, véres foszlánya menekült csak a vadaknak terített bő asztaltól.
Hullák és tehetetlen sebesültek várják az éhesen csattogó fogakat mindenfelé.
A közép, Koppány vezérlete alatt, keserű hősiességgel verekedett.
A lovas rohamot itt ők szórták s taposták vérbe.
Csakhogy a szárnyakról forduló róták kétfelől szakadtak rájuk, s elöl beleütődtek a láncingesek tömör ékébe.
Villámgyorsan buktak ezek az ágaskodó lovak hasa alá, s a bárdnyelek hegyes végét nyársként forgatták az állatok beleiben.
Szaporán villogtak a széles, lapos ínvágó kések, pillanatok alatt vonagló halomban fetrengtek a kínt nyerítő paripák.
Már a következő sorok súlyos bárdjai csapkodtak a kengyelbe akadt, zuhanó lovasok koponyájára, nyakába; mellébe, mint a jégeső.
Koppány mégis áttörte magát a legjavával, s a láncingesek tömege szétdőlt előtte.
Nagyot fújt a vezér, s kitörölte szeméből a csorgó verítéket , frecskelő vért.
A kardja markolatig, a karja vállig vörösen ázott.
Haragos oroszlánarca, mint ott a lemenő napé.
Szétnézett, egyetlen szemfordulásból , a völgyön.
S látta, hogy elveszett.
Mögötte még a had egy elszánt maradéka, hullahegyeken törtetve nyomába.
De a jajongó erdőkben szétverve, megsemmisítve a szárnyak.
A győztes róták hátulról s jobbról-balról robognak rá.
Előrepillant s felordít.
A páncélosok zárt, még vérezetlen négyszöge áll ott , szörnyű kopjáit feszítve.
Középen az a dárda s az a kereszt!...
Ott bújik a kölyök nagyúr, akit az az átkozott csókos boszorkány dobott eléje gyalázatos szószegéssel.
Hej, Sarolt!...
Hogy az ég, föld s pokol minden villáma, átka s gyötrése tépje szét azt a hazug szívedet!...
...Meghalni, meghalni most, büntetésül az ostoba hitért!...
S haljon meg a magyari szabadság is, amit így szembeköptek, s elárultak gazul!...
...De drágán adni oda, de úgy, hogy véres könnyekkel emlegesse, valamíg magyar rab fog nyögni a német vassarka alatt!...
...Néhány száz lépés csak, de egy veszett roham betörheti még azt a páncélfalat, és a jól kisújtott kard elérheti ott a kereszt alatt Sarolt fiát!...
Csak azt... csak azt még!...
S keserű lesz akkor Saroltnak a győzelem, és a németnek hiábavaló!...
- Ide, ide, körém!...
Hújj!
Még száz és száz fekete lángú szív dobban körülötte, s a roham olyan rettentő, hogy meginog és behorpad alatta a páncélosok első sora.
Tört kopják hullanak recsegve, s farára roskad a bezúzott vértű lomha ló .
Buzogánytól sújtott gazdája otrombán döndül hátra, s már rajta táncol Koppány szilaj ménje, rúg és harap az is, urát segítve.
De lám, megérezte a görény német! - lobban Koppány szeme.
A négyszög kettéválik keresztben, s a kétharmada lassan hátrál, közepén a dárdával és kereszttel.
Odadobta Veczelin a páncélosok egyharmadát; hogy menekülhessen Istvánnal.
- Hújj, hújj!...
Győzünk! - ordítja Koppány, lovába vágja a sarkantyút, s átugrik a vastömbökön, neki az utolsó sornak.
De már kevesen követik.
A körülzáró rohamok lekötik, elszakítják s felőrlik mögötte a vakmerő dandárt.
Százan ha átfúrják magukat a páncélosok széteső falán vele.
De ott vannak egy kurta futamodásra a megkisebbedett négyszög előtt.
Érthetetlen valami történik ekkor.
Veczelin maga is elképed.
Mert a nagyúr fellöki kardját, s parancsot kiált:
- Utat!...
A négyszög kétfelé nyílik.
Közepén, a dárda s a kereszt között fedetlenül áll fehér ménjén István, a nagyúr.
Koppány utolsó ugrásra szorítja a lovat, kardját csapásra emelve, s ordításától tüdeje szakad.
Abban a pillanatban szökken István lova is.
- Uram! - rikoltja Veczelin - a kardod!...
- Mert iszonyodva látja, hogy István egy csattanással hüvelyébe löki a szablyát, s fegyvertelenül rohan.
Mereven néz előre, Koppány szeme közé.
Egy szót szól hátra csak:
- Krisztus!
Felemelve viszi fejét, túlnézve a halálon, Istenre bízva a döntést, a gyilkos elé.
Rémület zúg fel a testőrség között, s a lovagok kiáltoznak, tehetetlenül.
Veczelin nehéz lova lépésekkel robog Istváné mögött.
Hiába minden!
A leghosszabb pallos se védheti ki már!
De Koppány lángoló arca is megsápad.
Zsibbadni érzi csapásra emelt karját .
Szemei elmerednek...
Mi ez?
Fegyvertelenül jő ?...
Maga akarja ?...
S kire néz?
- Eh!
Keresztény nyavalya! - rikolt fel a másik pillanatban.
- Hújj!
De ez a megrebbenés Isten döntése volt.
Koppány kardja a villámként István elépattanó Döli pengéjén csúszik el.
Mire visszarántaná, rázuhan Veczelin két marokra fogott pallosa, s reccsenő koponyával fordul le a nyeregből, a nagyúr lába elé.
Döli süvegén is elcsúszik ugyanakkor egy hevesen odasújtott kard lapos tévesztése.
Fordultában iszonyú erővel vág Györ képébe, s örökre kettévágja a múltat s a jövőt.
Koppány eleste megtörte az utolsó ellenállást is.
A vert had foncsikái szerteszét röpültek az erdőkbe.
Fegyverét elhányva, lova nyakára feküdve iramlik egy-egy őrjöngő a hadi úton , Böszpörém felé.
A győztes ott áll a halottakkal, sebesekkel borított völgy közepén, hű katonái ujjongó gyűrűjében.
Akiben még van lélek a roncsoltak közül, az is elharapja kínját, s feléje fordul.
Döbbenve, aki ellene volt, s áhítattal, aki érette szenved.
Csodáról száll a hír, szájról szájra.
Krisztusra bízta a nagyúr, s ő döntött: István úr feje felett dicső Szent Márton rohant lándzsájával Koppánynak, s a veszett pogány karja elzsibbadt , szíve kővé dermedt.
Veczelin úr maga is mondja, s hiszi is, hogy nem emberi erő lódította előre vértezett lovát, s a pallosa úgy vágott alá, mintha karját az égből ragadta volna meg egy lendítő kéz.
Döli egyáltalában nem tudja, hogy történt, csak annyi bizonyos, hogy minden becsületes vitéznek Krisztust kell imádni, s a Boldogságos Szüzet...
Ő csillagot látott a nagyúr homlokán, s azt hiszi, attól vakult el a pogány.
Az, akiről most borzongó csodálattal suttog mindenki, maga elé néz, a véres földre, ahol Koppány fekszik, egy köpenyegre kiterítve.
Elmerülve mélyed a holt tigris arcába, melyre odakövült a rémült ámulás s a reménytelen düh.
...Az első volt, aki az utamra feküdt, ezzel a keserű csodálkozással.
S nem az utolsó.
Krisztus oroszlánjának véren s tűzön át kell utat nyitnia a Bárány előtt.
Ó, Gizella, nyújtsd ide virágkezedet!...
2
Visszafordult a nagyúr.
A harc eldőlt.
Ami hátravan, az már csak a tűz szétszóródott parazsának eltaposása.
Sietett, hogy halott apjának megadhassa a végső tisztességet.
És hogy anyja , felesége ne várják sokáig, szorongva.
Veczelin azonban eltökélte, hogy a győzelmet nem hagyja kizsákmányolatlan.
A lovasság a páncélosok kétharmadával indult üldözésre.
Döli is elkérezkedett urától, hogy velük mehessen.
Szédelegve jött ki előle .
Nem is hihetett el hirtelen ekkora boldogságot!
Koppány menekülő hadának roncsai hamarább elvéreztek, semhogy elérhették volna Böszpörém síkját.
A csata híre hihetetlen gyorsasággal terjedt szét mindenfelé.
Az Árpád-törzsi hadnagyok, akik Veczelin hívására már útban voltak, minden oldalról megszorították s megsemmisítették a menekülőket.
A böszpörémi síkra már a Veczelin hadával egyesült Árpád-róták zúdultak le a Csanádot szorongató seregre.
Már maga ez a meglepetés végzetes volt, hiszen ott Koppány diadalmenetét várták.
Csanád is látva, mi történik, kirohant a várból egész erejével.
Vérbe köpülték a somogyi és zalai hadat, s foszlányait belefojtották a Balaton nádasaiba.
Ott vesztek Véres Bulcsú maradvái is, akiket Koppány felszabadított, szinte az utolsó szálig.
Hullákból s lódögökből emelkedett szép nagy halom tetején feküdt Tarkács táltos, sebekkel borítva.
Elnyílt szemei a fekete madárseregre tágultak , mely lakomára gyülekezve kerengett a harcmező felett.
Nem kell többé jósolnia a röptükből, vijjogásukból.
A sors beteljesedett.
Aba már kardot se vont Fejérvárnál.
A hír megelőzte.
A Botondiak nem is moccantak.
A Hubák visszakanyarodtak szépen.
A tiszaiak indultak volt, de jóval innen a Dunán meghallották, mi történt, s óvatosan húzódtak gyepűik mögé.
Valamennyien szidták Koppányt, éktelenül, hogy bódult fejjel mindent elveszített.
Most már lapulni kell, s behódolni az új nagyúrnak.
Fordul -e, s merre a kerék még, azt csak idők múltán láthatják majd.
Messze Erdélyben, Gyulafehérvár bástyáján Ajtony úr néz a nyugati érchegyek gerincére.
Megtudta ő is elég hamar.
Hogyne, mikor bőrzsákban küldte meg neki István öcs a Koppány fejét?
Ejnye no, különb legény, mint gondoltam .
Kinyílt mégis a gubójából.
Sarolt fia, az.
Fenyegetés is lehetne ez a fej , ha meggondoljuk.
Figyelmeztetés, mindenképpen...
Meglátjuk, öcsém ...
Egyelőre győzött a görög császár a bolgáron, s még jókor álltam melléje .
Úgy.
Erdély az enyém, a szövetsége árnyékában...
Döli, már mint egy lovas róta tisztje, robbant le a halászfaluba, a böszpörémi csata harmadnapján.
Amit érzett s gondolt, attól bolondul szökkent alatta a ló, türelmetlen sarkantyúja alatt.
Halotti csend fogadta.
A kunyhók, a part elhagyatva.
Erdőbe menekült a halásznép a nagy embervihar elől.
Míg legényei lekantároztak, Boncs apó kunyhójához loholt.
Hiszen tudta, hogyne, nem kapja ott őket, még ha élnek is.
Mégis, mikor odaért, úgy elnehezült a szíve, hogy szédülve dőlt a mállott falnak, s szeme előtt elsötétülve kerengett a világ.
Idő telt bele, amíg annyira összeszedhette magát, hogy támolyogva körüljárja rogyasztó emlékeinek szomorú tanyáját.
A nádtető beroskadt a télen, a szelek kitépték az ajtót, a sárból vert falak ki-be düledeztek.
Belépett.
Penészes, dohos sötétség.
A tűzhely beszakadva.
Régi kormának esőtől nyúlós piszka, mint a bezúzott koponya alvadt vére.
Bogárka egykori fekvőhelyének nádcsomója rothadtan málladozik.
Utálatos kígyó tekerőzik a sarokban, a redves gaz között.
Keserű könnyet nyelt le égő torkán, és kitántorodott.
- És azóta ilyen se jutott nekik! - gondolta gyötrődve.
- Miattam, csakis miattam!...
Amit akartam, Isten csodájára, elértem...
De az ára ?...
...Merjen-e a végére járni, egészen ?...
Mit fog találni, ha bejuthat valahogy a kis szigetre ?...
Tíz hosszú hónap, majd egy esztendő után!...
A csontjaikat talán ?...
A kunyhók felé pillantott, a rongyos kis falura, ahol ők ketten születtek , játszottak, felnőttek, szerettek, álmodtak...
A keserves mindennapi robot partjára...
A nádasokra s a nagy tó vizére, körös-körül, ami most is az ő szerelmükről zsong-zúg...
Rendítő hála öntötte el testét-lelkét.
A csoda, a hihetetlen döbbent most belé hirtelen...
Neki adta, neki, a falut, a partot, a halászóterületet az ő nagyura!...
Lakodalmi ajándékul, hűségéért, ha Krisztus kegyelméből megtalálja kedvesét...
Ezt mondta, így, ő maga, a nagyúr!...
Neki, egy senkinek, rongyos halászlegénynek; akit a porból emelt fel, s tett testőrző vitézévé, tisztjévé!...
Hej, Bogárka, ha élsz még, s megérted ezt a csodát!...
Láz nyargalt át rajta, futni kezdett, nyargalni a kunyhók körül, a parton, a zsombikok közt.
Szalasztotta a legényeit is; csónakot keresni , csónakot!...
Azokat bizony elhordták.
Nem is a halászok; hanem a menekülő katonák.
Bizonyosan azokon vágtak neki a tónak, hogy a túlsó partra juthassanak.
Estefelé járt, mikorra maga fedezett fel egy rossz, foldozott lélekvesztőt valamelyik kunyhó mögött, a gazban.
Fenekére volt fordítva rég, tán lócának használták a fájós lábú öregek.
Akadt valami tört nyelű evező is a kacatok közt.
Istenkísértés.
Az.
De ő levitette mégis a nád közé, s beleült.
- Itt szálljatok reggelig, s várjatok rám! - parancsolt a fejüket vakaró katonákra.
Nekifeküdt, befúrta magát a nádasok közé.
Mit akart ezzel a teknővel s fakanállal ?...
Arra törtetni, közelebb, közelebb!...
Eljutni hozzá, vagy a poraihoz!...
Türelmetlen, pattanó szíve dehogyis hallgatott volna okoskodásokra, hogy várjon, amíg tisztességes csónakot szereznek valahonnan!...
Meddig ?...
Napokig tán ?...
Lángolva, lihegve erőlködött, hogy előrejusson...
A bögük útjáig végre, sok-sok tévelygés, farolás, veszedelmes billenés után elvergődött.
Este volt már akkor, sötét, csillagos ég borult föléje.
Itt már nem gázolhat át élve!
Felállt szétvetett, reszkető lábaira a csónakban, s szája elé körített tenyerei közül kiáltozni kezdett a suhogó sűrűség felé.
Boncsot kiáltotta, aztán Bogárkát, ismét Boncsot s megint Bogárkát , Bogárkát.
Kifulladt tüdővel roskadt vissza.
Messze vannak, ha ugyan ott vannak, túl a hínáros sűrűségen ...
Meghallhatják -e?
Felriasztott vízimadarak sápítozva surrogtak ki a nádból.
Az ő kiáltozása rebbentette meg őket... vagy ...?
Ismét felállt, s két ujját szájába dugva, éleset füttyentett.
Aztán feszülten figyelt...
A bögük útján mintha evező küszködne!...
Elszánt csapásokkal odalódította magát a nádfüggöny elé.
A szél mozgatja csak, vagy ...?
Valaki leskelődik ott, igen...
De a sötétben nem látja őt jól, s fél tőle!...
Most eszébe jutott az ő kedves jelük, a nádirigó trillája.
A szívét öntötte bele, úgy fuvolázta, szakadtából.
A nádat széthajtotta valaki.
Az este árnyainál is sötétebb gubanc bújt elő s valaki dörmögve kérdezte:
- Döli ?...
- Döli, Döli, Döli! - ordított fel, s szinte belevetette magát a hínárba.
De a nád közül csónak lendült melléje s bozontos szörnyeteg kapott utána , maga mellé rántva.
Ő volt, Boncs apó, víziördöggé fajulva, valami hajdani ingféle foszlányaival az ágyéka körül.
Csak nyöszörgött, makogott, mellét döngette.
Tapogatta, szagolta, nyalogatta Dölit, akár egy gazdájára talált kóbor eb.
- Bogárka! - rázta meg Döli az öreget, hogy észre térjen.
- Él ?...
S lerogyott a csónakba szíve rémülten kérdező ütésétől.
De Boncs apó kísértetiesen kacagott, s szörnyű fejével igent ütött, sebesen , tízszer is.
Döli szinte megfojtotta, olyant roppantott a bordáin, elbírhatatlan örömében .
Ragadta a korhadt evezőt, mely veszedelmesen reccsent a markában, s neki a bögük útjának!
Az öreg vinnyogva sírt a háta megett, olykor nagyokat csapott mancsával a hátába, s majd fellökte a rozoga csónakot, mert előrehajolva, orra előtt hadonászott, s csak nyelte a könnyeit bugyborékolva, mintha elfelejtett volna beszélni.
Dölinek most keményen meg kellett feszíteni a figyelmét, hogy át tudjon törni a kígyóhajú tündérek leshelyein.
De az öreget elhagyta az esze, ismét és ismét odabökte neki a mancsát, két ujját tartva fel, vonító kacagással.
Csak mire nagy bajjal a szigethez értek, villant meg Döli fejében annak a két ujjnak mondanivalója.
De akkor már ugrott is, s rohant be a bokrosba, ahol a törpe mocsári fák rejtekén kicsi tűz pislákolt.
Térdre esett, boldogságos jajdulással.
Gallyakból s nádkévékből összehányt idomtalan kalyiba alól két drága kar rúgkapáló, bőgicsélő fekete porontyot tartott eléje.
Sikoltott Bogárka, az öröm késszúrásával hűséges szívében.
...A bokrok között pirosan kacagott be a hajnal.
Döli karjaiban tartotta az álomba szédült Bogárkát, akinek pillái alól még most is szivárogtak a könnyek, feloldva keblének boldog görcsét.
Ott szuszogott, két markocskára fogva az áldott kútfőt, a bimbóról lefordult pici tejes szájjal, a fiúcska .
Anyja meg őt fogta magához, álmában is védelmezve.
Boncs apó a lábuknál kuporogva, szaporán pislogott, s torkát illegette , emberi szóért.
Nehezen eredt meg aztán, és sokáig lökdöste ki magából, mint a forró kút a köveket, a bennszorult mondanivalót.
De végtére mégis Döli elé kerültek a szörnyű nélkülözések és félelmek, a meztelen életért éhséggel, téllel, dúvadakkal vívott küzdelem emlékdarabjai.
Bogárka hősies gyermekvárása s a szülés gyötrelmei ebben az állati vacokban.
Döli szótalan áhítattal gyönyörködött asszonyában.
Szép volt Bogárka ebben az elvadult meztelenségében is, mint a vízitündér.
Szél, nap, víz, paskoló természet sötéten ragyogó bronzzá kalapálták, hibátalan, őserejű asszonyszoborrá, melyen bűbájosan lüktetett át az anyaság édes szelídsége.
Bogárka még sokáig hitetlenkedve tapogatta Dölit, mint egy látomást.
Nem győzött betelni vitézi szépségével, s nem akarta megérteni, hogy mivé lettek, hogy övék a falu, s minden körülötte.
Mikor Döli a nagyúrról beszélt, s vele kapcsolta történetének minden mozzanatát, Bogárka egészen úgy hallgatta, mint a mesére csodálkozó gyermek.
Ha nem is mondta, szívében azt tartotta mégis, hogy Döli sok viszontagságában vigasztalásul álmodta azt az égbeli nagyurat.
- Most már mehettek a táltoshoz! - bökte ki Boncs minden mese egyetlen való igazát, s ez volt az első egészen értelmes mondat, amit kiejtett a száján.
De Döli rosszallólag csóválta a fejét.
- Hol van az már, bapó ?...
Radla úr fog esketni minket, Krisztus Urunk papja , csodatemplomban, a nagyúr várában.
...Böszpörém piaca a győzelem után zsákmányt kótyavetyélő katonanéppel telt meg.
Fegyvert, nyerget, lószerszámot, köntöst, ékszereket csereberéltek , adtak-vettek a vitézek.
Nagy sereg lovat, vágómarhát is hajtottak fel, s szekereket, sátrakat halmoztak össze a vásárra.
Az áldomást mindjárt itták is, a hevenyében felhúzott lacikonyhákban, víg ordítozás közt.
Estig engedte a vásárt Csanád úr.
Akkor majd kitakarítják őket a láncingesek , hogy éjszakai garázdaság ne történhessék.
Csomó hitvány talyiga s gyatra gebe került eladásra a piac egy zugában .
Szegényebb aljanép alkudozott rájuk.
Egy bütykös-redves öreg pásztor is köztük, nagy rongyos szűrben.
Senki se ismerte volna meg benne Beő apót, aki minap még úri gúnyában, kardosan s paripán feszített Koppány úr seregében.
Ahogy az üldöző had ráomlott a seregre, s Csanád úr is kicsapott a várból , mint a mennykő, látta ő azonnal: veszett ügy ez.
Különben is hátraparancsolták a szekerekhez, nem került a harcba.
A vad futás kezdetén mindjárt lehányta magáról az úri bőrt egy szekér árnyékában, s felkapta ezeket a rongyokat, amiket a katonának beöltöző Bulcsú-fiúk hagytak a szekereken.
Éppen ideje volt eloldalogni, félre az öldöklés sodrából.
Most hosszas nyöszörgés, alkudozás után megvette ezt a koszos gebét s nyikorgó taligát.
Alkonyattájban lemászott vele a csatamezőre.
Éppen akkor hányták Csanád úr rabjai a napközben ásott nagy gödrökbe a gondosan kifosztott hullákat.
Eltart ez vagy két napig is, olyan töméntelen a dög.
Beő csendesen s biztosan baktatott el a mező szélén, gebéje zabláját ráncigálva, távolabbi, bokros mart felé, ahova még hajnali szürkületben húzta be őket, miután bőrét kockáztató, hosszú keresgélés után rájuk talált.
Ott feküdtek a gallyak alatt mind a ketten, az ő két nagy ordas fia.
Bulcsú maradvái, akiket a disznók mellől bekunyorált valahogy, Györ úr bolond vágyát szolgálva, szabad vitéznek.
S most itt hevernek, né, összevágva , törve; holtan.
Mozdulatlan arccal szemlélte őket sokáig.
Ragyaverte fekete képén csak jó sokára rándult egy keserű görcs.
Hördült, s utánuk hajolt.
Pattanó erekkel homlokán, kínnal emelte s nyögve fektette a taligába, egyiket a másik mellé.
Fújva támaszkodott a keréknek, s szennyes ingujjával végigmázolta verejtékező homlokát, dülledt, véres szemeit.
Cammogott aztán, késével ágakat vagdalt, rakta, s beborította őket egészen .
Felzökkent a deszkára, a gyeplőszárral megcsapdosta a gebe sovány farát.
Nyikordult a két kenetlen otromba kerék, borzongató siratással.
Eldöcögött az erdők felé.
Egész éjjel hajtotta a lovat, hol a deszkáról, hol gyalog, a csapásokon , melyeket csak ő ismert.
Hazafelé, a Bakonyba, elhagyott pásztorszállására.
Néha elbóbiskolt, s arra neszelt fel, hogy áll a gebe is, térdére lógatva búfejét.
Irtózatosat káromkodott, s elverte rajta minden gyötrelmét, ami a belső részeit marcangolta.
Délelőtt hevesen sütött a nap.
Beő meg-megállott, hátrapillantott a fiúkra : jól vannak -e?
Visszatakargatta a szétrázott lombokat, kihúzott egy gallyat közüle, elcsapkodta a szemük-szájuk körül döngő zöld legyeket.
A bűz megtekerte az orrát.
Fölüvöltött, öklével vagdosott a rogyadozó ló bordái közé: - Fuss, az anyád!...
Kora délután zivatar szakadt le, omló záporeső, nagy dörgés-lobogással.
Tépte a rengeteg haját, visított, bömbölt.
Beő megállította a taligát.
Kitakarta a fiúkat.
Biztatta őket:
- Feredjetek, lelköm!
Bólogatva szemlélte, hogy a felhők könnyei tisztára mossák őket a vér, por szennyétől.
Jólesett neki is.
A megháborodott levegőég mintha az ő gyászát ontotta volna ki.
Napáldozásra hazaért.
Éppen az utolsó idejében, mert a gebe, mikor kivonszolta a rudak közül, amik még tartották valahogy, hasra esett, s elnézést kérő pillantással alázatosan kiadta páráját.
Beő ott hagyta, nem törődött többet vele.
A disznókat megették Koppány úrék, nagy hiába.
A kondáslegények egy szálig katonának álltak.
Kunyhóik, a Beőével egyformán, pusztán állottak, vagyis rogyadoztak.
Ami kevés állat maradt még, azt kicsapták az erdőbe, éljenek , ahogy tudnak.
Lám, röfögve csörtet elő jöttére egy szennyes kan s vagy három sovány koca.
Szimatolva állták körül a taligát, s felvisítottak.
- Még tik is - mordult rájuk az öreg, s elrugdalta őket.
De azok ott ténferegtek továbbra is a közelében, panaszos hördülésekkel.
Csak éppen a szűrét hányta le Beő, s fejszét hozott elő kunyhójából.
Mindjárt nekiesett a fiatalabb fáknak, rakást vágott belőlük; lecsapdosva eleven lombjaikat.
Aztán száraz ágakat, avart, gizgazt hordott össze nagy boglyába.
A rúdjaira esett taligából szép óvatosan lehúzta a fiúkat, s elfektette őket , alájuk halmozott rőzse- s avarágyra.
Nekiesett a taligának, lihegve verte szét az egészet forgáccsá.
Azt is odarakosgatta értően a fiúk alá s köré.
Beborította őket a boglyával , magasan.
Mikor ez megvolt; föléjük építette a farakást hosszában , keresztben, s beboltozta, mint egy tornyot.
Öreg este lett, mire a máglya elkészült.
Beő szusszant kicsit, nézegette a sötétben, aztán tüzet csiholt; összemarkolt lángcsóvát dugott be az avarágyba.
Pici kék nyelvek ugráltak szét sebesen a gaz között, aranyszikrák pattogtak a forgácsból, s vörös lobbanással gyúltak ki a száraz ágak sziszegő kígyói.
Beő táplálta, amíg sírni kezdtek a frissen vágott dorongok is, s a tűz éhesen harapott beléjük.
A máglya lángba borult , ragyogó piros mentébe takarta a fiúkat, s dohogva, bömbölve kezdett énekelni, kukra lőve sebesen forgó tűzoszlopát a feketén hallgató faórjások fölé.
Az öreg bort loccsantott kulacsából a láng közé.
- No, nyargaljatok, fiaim, a piros táltoson!...
Boldog mezőkre, a Tejúton át!...
Nagyot húzott maga is a kulacsból.
Kissé távolabb a földre kuporodott, s nézte, mereven csillogó szemekkel, fiai távozását.
Mikor került oda az a másik, nem vette észre.
Egyszercsak ott ült szemben, az itatóvályú szélén.
Feje búbján lobot vetett a fehér láng, vértelen arca halálfejként világított, madárkarmai a koboz húrját tépték s vonított:
Az mi fényös napunk véribe fulladott, Égről lehulltanak az mi csillagaink.
Fekete üngébe az halál béfogott, Magyari népöm te, jaj , már végöd vagyon...
Beő felszökött.
Szilaj düh rázta meg a csontjait.
Véres szemekkel pillantott maga körül.
Végre, hangot adott valaki az ő gégemarkoló kínjának!...
Szeme a kanra villant, amely ott nyöszörgött a kunyhó sarka mellett, földbe túrva fejét.
A kocák hozzábúttak, reszkető bőrrel.
Beő rohant, s szétrúgta őket veszett káromkodással.
A kan mély hörgéssel lódult meg.
Beő már a hátán volt, nyomta le ágaskodó fejét, oldalát szorította, s öklével verte a máglyának.
Őrjöngve kezdett nyargalni az állat a kegyetlen kényszer alatt.
A tűz előtt visítva megtorpant, fordult, de a térdek s öklök nem ismertek irgalmat: vissza !
Négyszer-ötször ismétlődött ez, Beő üvöltözése közt, míg a megbolondított pára saját szédületétől lökve, veszett körfutásba fogott a lángoló, forró bűzt okádó máglya körül...
A kobzos fehérjükre fordult szemekkel vijjogott:
Erdők: induljatok; hegyek: omoljatok, Nagy vérhabot hányó vizek: áradjatok!
Föld, az te hátadot rázd meg talpok alatt, Az mi fiainkért tik bosszút álljatok!...
Beő kése villant, s arcába hasított, jobbról-balról, jobbról-balról.
Vér ömlött le a nyakán, mellén, ingujján.
Úgy siratta fiait, ősi igaz módon , vérkönnyekkel.
Aztán a kifulladó kannak esett, nekihajtotta a máglyának , csapkodta a kést hátába, nyakába, s üvöltötte ő is:
Az mi fiainkért!...
Tik... bosszút... álljatok!
Végsőt hördülve esett térdeire a kan, s kifordult alóla.
Beő arccal a tűzre borulva feküdt, kését az esés lendületével vágva maga előtt a parázsba, a penge tövéig.
A máglya robogva omlott össze, csillagesőt köpve a fekete égre.
Riadt madarak csapkodtak a fák ágai közt.
Kiöltött nyelvvel, kullogva indultak vackaikról a farkasok.
3
Halott ura lábánál ül a nagyasszony, s várakozó arccal tekint a hadi út idevillanó szalagjára.
Mintha távoli csillagról nézne vissza, mintha minden nagyon régen történt volna, ott messze lenn, valahol.
Lelke előtt lepergett életének képei suhannak.
Apja lábai előtt ül játszadozva s hallja kedveskedő mormogását:
- Menyétke...
Kicsi menyét...
Fehér menyét...
Szövögetik ketten a nagy álmot, napkeleti birodalomról...
Az Árpád-fi délceg alakja villan, s ő szíven találva rebben meg a tekintete alatt...
Fiát dajkálja, s a jóslat kínja, édessége csurran kebeléből...
Mosolygó párviadalok, halálos játékok, őrlő gondok közt nőnek a gyanútlan ifjú sas szárnyai, s csapkodnak, töredeznek a börtön rácsain...
Halálmadár lebben meg a vár felett...
S megmozdul az erdő, hogy összezúzza a titkait sóvárgó férfigyermeket...
Sarolt játszik az ugrani kész tigrissel, csalogatja tőle, magára...
Homályos, bozótos magyar erdőbe besüt a nagyvilág napja, fia szemébe.
Ébred , lát, kibomlik rejlő Lelke, homlokán felgyúl a hivatás fénye, s ők ketten , mint a dél fogyó árnyéka, hanyatlanak el mellőle...
Egyedül áll s zord magányosságban, néma harangként csüng a szíve...
De most megkondul, mert fehér galambszárny ütődik hozzá... s megtelik zengésével a világ...
Szörnyű éjszaka!...
Gyűlöletes álom!...
Megrázkódik.
Nem igaz!...
A valóság más.
A valóság jön, győzelmesen!...
- Ma vége lesz mindennek, ami volt! - szólal meg.
Gizellának mondja ezt, aki mellette ül, fejét az ő vállára hajtva.
De a szemei neki is odafüggesztve, az útra.
Ahogy az ifjú nagyasszony mozdul a hangra, Sarolt odasimogat hozzá:
- A régi nap lement.
S jól van...
- Anyám!
- Gizella szava édes vigasztalással ütődik Sarolt szívéhez.
- Mi tiszteljük a múltat.
S téged nagyon fogunk szeretni...
- Köszönöm neked, leányom, amit István benned, tőled nyert - öleli magához Sarolt.
- Csak őt szeresd.
Minket felejts el.
Az élet a tiétek...
Egy kérésem van még...
- Parancs, anyám...
- Nem felejtette el, hiszem.
Mondtam egyszer, s olyan csodálkozva nézett.
De ha visszajött, mondd meg neki újra...
Hagyjon pihenni egy darabig az én uram mellett, itt...
Aztán vigyen haza, apámhoz, Erdélybe...
- De lelkem anyám, mikor lesz még az?
- Gyulafehérvárra, leányom - mosolygott Sarolt.
- Oda vigyen.
A hegyek virrasszanak felettem.
Közöttük nőttem.
A szél hozza nekem a székely fenyvesek szagát.
Alattuk voltam boldog...
Itt nem kell tudja senki, csak ti...
Az asszonyházban egy bronzláda van.
Sima.
Jel, betű nincs rajta.
Ne is legyen...
- Ha így akarod éppen, majd, akkor István megkéri Ajtony urat...
- Az úr nem kér a szolgától - rázza fejét Sarolt.
- A szolga csak engedelmeskedik.
Erdély a tiétek.
- Csak hozza Isten győztesen!...
- Győztesen jön! - int Sarolt bizonyossággal.
Nem dobban nagyot a szíve, csak édes nyugalom ömlik el rajta.
Olyan szépségesen természetes az, amit lát.
Egyik kezével gyöngéden felemeli Gizella lehajtott arcát, a másikkal kimutat, az útra.
Gizella boldog megrendüléssel sikolt s az ablakba fut.
Feláll Sarolt is, odalép ura oldalához, egyenesen, lángoló szemmel néz Gizella feje felett, oda...
S halkan jelenti urának:
- Zúgás támadt, s fegyverek csillognak a bukó nap fényében...
Messze elöl vágtat a zoltán...
Alakja nő...
Feketén válik ki a sárga ragyogásból ...
Magasra tartott jobbjában a császár dárdája...
Aranyos nyele idevillog ...
Fekete, kialudt nap van odatűzve a hegyébe...
Mintha az égen lebegne , felénk...
Fekete, véres fej...
Koppány feje, uram...
...Már látszik az aranykeresztet hordozó herold...
Mögötte, most, a lovagok között...
Fehér mén, ezüstvértezet...
Magas, egyenes, mint a fenyő...
Már az arcát is látom...
Csak én...
Világít az arca, fölragyogó csillag...
A nagyúr megérkezett...
Csendesen nyúlt a kis asztalka felé.
Aranyserleget vett a kezébe.
Titokzatos fényű, fekete ékkövek szikráztak rajta.
A halotthoz hajolt, s régi szerelmes mosolyával súgta neki:
- Megígértem, hogy megkeverem.
Lehunyt szemmel itta ki.
Odasimult urához, mint máskor, s mellére hajtotta fejét.
Elhidegülő tagjaiban édes békességgel kúszott szívére a boldog álom.
Gizella megbűvölten állt az ablakban.
Szíve mint ünnepi harang, zengett a Győztes elé.
Az elsötétült ég óriási boltján csak egyetlen csillagarc ragyogott.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE