ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Zigány Árpád

A parasztkirály : Történeti regény a XVI. századból

Keletkezés ideje
1902
Fejezet
11
Bekezdés
1212
Mondat
3365
Szó
61223
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11

VII.

A környék fölriadt urai, az úton levő kereskedők és vásárosok halálra rémülve, lélektelenül özönlöttek a kapukon át a városba.
A lázadó jobbágyok elől menekültek, a kik útjukban idáig mindent fölégettek és tűzzel-vassal elpusztítottak.
Alig zárták be a kapukat, már föltünedeztek a parasztok is, a völgyet környező magaslatokon.
Egyelőre tisztességes távolban telepedtek le és csak egyesek mertek az éj sötétjében a falak alá lopózni, hogy kémkedjenek.
Ezek közt legsürűbben megjelent Lukács pap, a ki óvatosan tanulmányozta a város erődítéseit.
Ilyenkor mindig vele volt Kopó is, a kinek óriás termetével a várbeliek csakhamar megismerkedtek .

De Zágrábot rohammal vagy csellel bevenni nem lehetett, mert erődítései kitünően megvédték minden oldalról.
Első sorban ott volt a széles és mély árok, melyet a Száva töltött meg vízzel, aztán a magas földsáncz és végre a négy öl magas bástyafal, melyet legnagyobb részében terméskövekből építettek.
Ez a legkülső erődítési vonal védte az úgynevezett huszárvárost, melyben a szegényebb népség, leginkább iparosok és kereskedők laktak .

Maga az új-város, a hol az urak palotái emelkedtek, magasabb, jobban védett helyen épült.
Ezt is árok és fal vette körül s ez volt az erődítmények magva, mert ott lakott a kapitány, ott voltak a kaszárnyák, meg a raktárak, melyek előtt nagy szabad tér szolgált az őrség rendes gyülekező helyéül.
Ebben a városrészben volt a Tahy Ferencz palotája is: inkább megerősített családi kastély , dombos magaslaton, hogy nagy tornya és sárgára meszelt falai messzire ellátszottak a város fölött .

Az új-város meg a belső vár közt keskeny, de mély árok húzódott , melyen fahíd vezetett át.
Ez a belső, vagy tulajdonképeni fellegvár csak egyetlen nagy, gömbölyű torony volt, szűk és sötét helyiségekkel.
Benne volt a puskaporos torony, melyet éjjel-nappal őriztek.
A Száva felől semmi előre tolt erőd sem védte a belső várat, de erre nem is volt szükség, mivel a torony szigetképen emelkedett ki a nagy kiterjedésű mocsaras lapályból, s nedves időjáráskor úgyszólván megközelíthetetlen volt .

Igy tárult Zágráb város képe a völgyben táborozó parasztok elé .
Messziről is jól láthatták a piaczot, fölismerték a templomokat, a palotákat és vitatkoztak, hogy melyik kié és milyen utczában van.
Az utczákon és tereken reggeltől estig sürgött-forgott a körülzárolt város népe.
Úgy hangzott ez a tompán, ütemesen morajló zúgás, mint a távoli város ereinek lüktetése, vagy szivének rendes dobogása.
Kihallatszott a kalapácsok dallamos csengése a kovácsok üllőin, a szellő odahozta a kürtök riadó harsogását, a paripák vihogását és patkózaját, meg a szekerek zörgését, kattogását.
Hajnalban, délben és este pedig a harangok lassú, méla kongása búgott végig a völgyön s az érczes hang búsan halt el a langyos levegőben .

Ez a kép, ez a szinte nyugodt és derült látvány lelkük legmélyéig elkeserítette a parasztokat.
Bámulták és utálták, irigyelték és gyűlölték is a várost egyszerre.
Szerették volna földig rombolni s egyidejüleg el is foglalták volna maguknak, hogy örökké benne lakjanak .

Kopó órákig elbámészkodott a semmiségbe.
Mindig a messze kimagasló Tahy-kastélyt nézte.
Fölmászott a fákra, kezeiből ernyőt csinált szemei elé, hogy jobban lásson: de azt, a kit óhajtott, még sem tudta meglátni soha.
Éjjelenkint többször egészen közel lopózott a városhoz, fürkészve, hogy nincs-e valahol rés, a melyen befurakodhatnék .

Ilyenkor végtelenül kinozta saját tehetetlensége.
Az őrjöngésig féltékeny volt erre a városra, melynek falai Ágnest magukba zárták: mintha csak férfi ölelné keblére az imádott leányt.
De, ha kimerüléséből, tunya csüggedéséből fölocsúdott, féktelen tetterő ébredt benne.
Az arcza lázban égett, szemei villámokat szórtak, rekedt hangján folyton parancsokat osztott és vad átkokba öntötte a szivében háborgó szilaj indulatokat .

- Engedj szabad folyást a haragodnak, - ösztökélte Lukács pap.
- Kiabálj, pusztíts, gyilkolj.
A fájdalmat csak a vér csillapíthatja, s mivel szerelmedet úgy sem elégítheted ki, éleszd haragodat: az majd fönntartja benned a lelket !

Kopó most már újra és egészen átvette a fővezérséget a jobbágyok fölött, a kiket kiméletlenül oktatott és gyakorolt a harczban.
Kora reggeltől késő estig zaklatta, hajszolta őket, kergette föl a csapatokat a hegyekre, onnan lezúdította őket a völgybe, hadsorokba állította, négyszöggé alakította, rohamra vezérelte őket, s mikor a napi fáradságtól elcsigázva aludni tértek, éjjel kétszer-háromszor is riadót fuvatott.
A parasztok rettegték a vakmerő hajdu szigorúságát, de még jobban tisztelték roppant testi ereje miatt, melyről mesés hirek keringtek a táborban.
Kopó példája aztán föllelkesítette a többi vezér-embereket is: a zsupánt, kit az összes szlávok, mint fajukból való természetes vezérüket követtek; meg Lukács papot, ki a sereg legaljasabb söpredékét, a rablókat, gyilkosokat, zsoldosokat és renegátokat csoportosította maga körül.
Ilyformán a vad, elzüllött, féktelen hordából nem sokára rendes , fegyelmezett sereg fejlődött, mely virradattól szürkületig edzette, gyakorolta magát .

Mindeddig azonban semmiféle összecsapás nem volt a várbeliek és a zendülők közt.
A paraszt-tábor, melynek sem tüzérsége, sem ágyúi nem voltak, olyan távolságra tanyázott a várostól, hogy a lövegek nem tehettek kárt soraiban .
Egyelőre csak körülzárták a várost és nem merészkedtek az ostromhoz fogni; részint azért, mert a parasztok még nem voltak eléggé kiképezve a harczban, részint pedig és főleg azért, mert a várbeli ágyúk ellen sem rendes ostromot, sem rohamot nem indíthattak .

Lukács pap esténkint el-eltünt sátorából és rendesen csak hajnal felé vetődött haza.
Ilyenkor nyakig sáros, csatakos volt, s mihelyt sátorába lépett , rögtön ledobta ruháit, végig nyújtózott a földön és délig mélyen aludt.
Ebéd után aztán fogta a kézíját és a nyilazásban gyakorolta magát.
Utóbb már annyira vitte , hogy röptében is lelőtte a tábor fölött kavargó, károgó varjúk közül azt, a melyiket kiválasztott.
Végre egy napon bement Kopó sátorába .

- Hadnagy, - szólt hozzá halkan: - ha nem félsz, én beviszlek Zágrábba .

- Mi módon? - hebegte Kopó és egész teste összerándult a föllobbanó szenvedély viharában .

- Esküdjél meg, hogy mindenben szót fogadsz nekem és nyomon követsz , mint az árnyék .

Kopó magasra emelte a kezét és szilárd, szívből jövő szóval mondta :

- Az élő Istenre esküszöm: megteszem !

Lukács pap most sugva beszélt :

- Holnap, napszállat után, várj meg engem a Száva partján, a szigettel szemközt.
Kardot ne hozz, csak egy háromágú erős vaskampót.
Egyuttal parancsold meg, hogy éjféltájban a sereg nyomuljon előre, mintha meg akarná rohanni a huszár várost.
Gyujtsanak óriási tüzeket, csapjanak roppant lármát, hogy az őrség mind a falakra gyüljön .

Másnap, félórával napszállat után, Kopó és Lukács pap találkoztak a Száva partján.
A pap nem fordult a városnak, sem a szigetre nem ment, hanem a folyó partján indult meg, a fellegvár felé.
Nem sokára minden felől apró tócsák zárták el az utat, de Lukács pap azért csak ment előre, befelé a mocsaras ingoványba.
Kopó odaszólt neki, hogy elpusztulnak, de Lukács pap rá sem hederített, csak még jobban sietett.
Az iszap folyton mélyebb, ragadósabb lett.
A sötét éjszakában heves éjszaki szél bömbölt és Lukács pap jobbra-balra kanyarogva haladt előre.
Mind megtalálta azokat a jeleket, a melyeket éjjeli kirándulásai alkalmával hátrahagyott: s éppen akkor, mikor Kopó azt hitte, hogy eltévedtek s már nincs is menekvésük, hirtelen száraz, szilárd talajra bukkantak .

Mihelyt kiértek az ingoványból, egyenesen a puskaporos toronynak tartottak, melytől már alig voltak kétszáz lépésnyire.
Ebben a pillanatban kelt föl a teli hold a hegyek mögül s nekik alig volt annyi idejük, hogy hasra feküdjenek.
Óvatosan, a földön csúszva közeledtek a bástya kirúgó sarkához.
Fönt , a párkány mögött, két fegyveres őr nyugodtan sétált föl s alá .

Ekkor a város tulsó felén, a völgykatlan síkjában, hirtelen óriási tüzek lángoltak föl és roppant lárma keletkezett.
A kürtök riadó harsogásába belévegyült a dobok tompa pergése; lovak nyerítettek, fegyverek csörögtek , harczosok kiabáltak.
A fellegvárban is riadót fujtak, s mivel azt hitték, hogy a parasztok a huszárvárost megrohanták, az őrség innen is mind a falakra sietett .

A puskaporos torony párkányán csak egyetlen őr maradt.
Alakja sötéten rajzolódott le a világos háttérben.
A hold mögötte ragyogott s a fegyveres katona árnyéka, a mint gigászi méretekben vonult végig a síkon, olyan volt, mint a mozgó obeliszk.
Lukács pap nyugodtan várt, míg az őr végig haladt fölöttük a párkányon , s mikor háttal fordult feléjük, fölült a földön.
Minden erejét megfeszítette, hogy minél jobban fölhúzza az íját: aztán czélzott és a nyíl süvöltve szállt a magasba ...

Az őr eltünt a falról .

- Ha csak megsebesült volna, - vélte Lukács pap, - akkor hallanánk a nyögéseit .

Rögtön fölugrottak mind a ketten s a torony aljához siettek.
Lukács pap elvette Kopótól a háromágú vaskampót, vékony, de erős kötelet kötött rá s aztán fölhajította a bástya párkányára.
De a kampó nem ért föl odáig; négyszer , ötször, tízszer is vissza esett.
Végre Kopó türelmetlenül kirántotta Lukács pap kezeiből a kampót s ő hajította föl.
De olyan erővel lódította meg, hogy a kampó a kötelet is fölrántotta volna a várba, ha Lukács pap véletlenül nem fogja a végét .
Most lassan húzni kezdték a kötelet, mindaddig, míg a kampó valamiben megakadva , ellenállt.
Ekkor Lukács pap, mivel könnyebb volt, elsőnek kúszott föl rajta s aztán, mikor a párkányon jól megerősítette a kötelet, Kopó is utána mászott .

Az őr meghidegülve hevert vérében; Lukács pap nyila egészen tolláig belefúródott a mellébe .

A sereg vaklármája lassankint elcsöndesedett, a hadizaj elült, a tüzek kialudtak.
Minden nyugodt és néma volt: az egész város ismét álomba merült .

Lukács pap, mivel elfogatása előtt csak alig pár napot töltött a városban, nem igen tudta magát tájékozni.
Kopó, a kinek csak egyetlen gondolata volt, némán mutatott a magasan fekvő Tahy-kastélyra .

- Nem! - szólt Lukács pap.
- Vezess oda, a hol a puskaport őrzik .

Kopó szólni akart .

- Emlékezzél meg az esküvésedre! - előzte meg Lukács pap durván .

És Kopó hallgatva, lehajtott fővel indult meg a fellegvár kanyargó bástyája mentén.
Utána Lukács pap ment, hiúz szemekkel tekintgetve maga körül s kezeit egy perczre sem vette le az övébe szúrt két tőr markolatáról .

Egy ideig azon a szűk ösvényen haladtak, a mely a bástya és a torony közt vezetett.
Körüljárták a komor külsejű, terméskövekből épített tornyot .
Kétszer is lementek a szűk csigalépcsőn, mely a belsejébe vezetett, de a bejárást óriási vasajtók zárták el s ezeknek a betörése fél napba is belekerült volna.
Kopó fásultan, kétségbeesve lefeküdt a földre; nagy melle hörgött, zihált szenvedélyében, melyet Ágnes közelségének a tudata szított föl újra benne.
Lukács pap ezalatt még egyszer körüljárta a tornyot, s végre egy kerek, nyitott ablakot fedezett föl, vagy harmadfél öl magasan a földtől .

- Kelj föl! - sugta Kopónak parancsoló hangon .

- Keress magadnak mást.
Én nem megyek! - felelte Kopó mogorván .

Lukács pap oda állt a hajdu elé, összefonta két karját és gunyosan mondta :

- Nem jösz?
Akkor hát mindnyájan elvesztünk, mert a míg a várban puskapor van, nem tehetsz semmit ellenük s a sereged magától pusztul el.
Akkor pedig nincs mit reménylenünk: sem kegyelmet, sem bocsánatot.
Akasztófára jutunk valamennyien és te legelőbb: hahogy nem szivesebben halsz meg a karón, - mialatt a szelid Ágnes gyönyörködik kinos vonaglásodban ...

Kopó dühében hörögve ugrott föl és kezet emelt Lukács papra.
De ez , hátra sem lépve, szembe állt vele és sziszegve mondta :

- Hát az esküvésed ?

A hadnagy, mintha nehéz ütés érte volna a homlokát, megtántorodott .
Aztán, szinte öntudatlanul, követte Lukács papot, a ki oda állította őt a kerek ablak alá.
A pap fölhágott Kopó kezére, majd a vállaira, végre a fejére, s elérve a kerek ablakot, nagy nehezen keresztül mászott rajta.
A következő pillanatban kötél hullott alá az ablakból; Kopó megragadta, gyorsan fölkúszott s a másik perczben már ő is oda bent volt Lukács pap mellett .

Koromsötétség vette körül őket.
Csak lassan, tapogatózva, négykézláb haladtak, de minduntalan falakba ütköztek, vagy lépcsőkre bukkantak, a melyekről azt sem tudták, hogy hová vezetnek.
Lukács papnál volt ugyan lámpás, de nem mert csiholni, mert attól félt, hogy meglátják a szikrát s a szokatlan világosság elárulja őket .

Egyszerre csak Kopó, a mint kezeivel tapogatózva csúszott előre , elveszítette a talajt maga alól és négy-öt kőlépcsőn hanyatt-homlok bukott le az alant fekvő szobába.
Az eséssel járó dübörgésre rögtön halk csettenés hallatszott : valahol ajtót nyitottak föl.
Kopó, a ki szintén hallotta ezt a neszt, meg sem mozdult; Lukács pap pedig, a lélekzetét is visszafojtva, figyelt.
Nemsokára óvatosan közelgő léptek zaja hallatszott.
Lukács pap hirtelen egy falkiugrás mögé vonult s onnan látta, hogy valaki a kezében tolvajlámpással, lassan közeledik .
Mikor a szerencsétlen épen elhaladt a falkiugrás mellett, Lukács pap villámgyorsan előugrott s mielőtt az őr nyikkanhatott volna, mind a két tőrét markolatig a hátába döfte .

Aztán hallgatózott még egy kis ideig s mikor már semmi neszt sem hallott, fölvette a meggyilkolt őr lámpását és levilágított abba a helyiségbe, a hova Kopó lezuhant.
Nagy, boltozatos terem volt, erős kőpillérekkel alá támasztva : ez volt a puskaporos raktár.
Hosszu sorokban álltak egymás mellett a hatalmas hordók s a mint Lukács pap megkopogtatta egyikét-másikát, tompán kongtak : mindnyája szinig tele volt.
Egymásra hányt zsákokban roppant mennyiségü kén , salétrom, meg finomra őrölt bükkfa-szén volt fölhalmozva a raktárban: ez is kész puskapor, csak még össze kellett vegyíteni .

Lukács pap lement Kopóhoz, letette a lámpást egy pillér mellé s a fal felé fordította a világát.
Ő maga pedig lekuporodott a földre és elővette ruhái alól a magával hozott kanóczot.
Kiszámította: fél óra... egy óra... másfél óra ...
Ott levágta, neki esett a közbül álló egyik hordónak, négy likat fúrt a tetején , mindegyikbe hosszu kanóczot tömött s kivül maradt végeiket összefonta a főkanóczczal, hogy ez az egy gyujtsa meg valamennyit.
Majd a legszélső hordóról lefeszítette az abrincsokat, kiöntötte belőle a puskaport és vastag szalagban hintette végig a földön, a hordóktól egészen a kénes, salétromos és szenes zsákokig .

Kopó némán, egykedvű bambasággal nézte a Lukács pap munkálkodását .

- Mit használ mindez?
Vajjon közelebb viszi-e ez a robbanás Ágneshez ?
Vajjon meglátja-e, vajjon az övé lesz-e valaha ?.. .

- Menjünk! - suttogta rekedten Lukács pap, a háta mögött .

Kopó megrebbenve ugrott föl.
A kanócz már sziporkázva égett és a parázsló tűz lassú pattogással terjedt tova.
Hamar fölsiettek a pár lépcsőn és azon a kis ajtón át menekültek, a melyen a meggyilkolt őr jött be a toronyba.
Ez a kis ajtó szűk, sötét folyosóra nyilt, mely a fellegvár árka alatt egyenesen az uj-városba vezetett .

Mikor a folyosó végére értek, megálltak az ajtó előtt és sokáig hallgatóztak.
Minden csöndesnek látszott.
Óvatosan kinyitották az ajtót.
A szemben levő ablakon ezüstös kévékben áradt be a szobába a teli hold fénye.
A kapitány palotájának őrszobájában voltak.
Négy-öt német zsoldos még a fejét is betakarta a köpenyével és úgy horkolt.
Az ablak nyitva volt.
Lukács pap és Kopó nesztelenül átsurrantak a szobán és kiugrottak az ablakon .

Most a kertben voltak és vigyázva, óvatosan bujkáltak a bokrok közt .
Majd Kopó lihegve megállt, révedező szemeit a földre függesztette és rekedten mondta :

- Hát ha most elmennék hozzá ?

- Őrültség! - felelte Lukács pap visszarettenve.
- Bizonyára segítségért kiált és a csatlósok megölnek, akármilyen erős vagy is .

- Ott van!... ott van!... - mondogatta Kopó és fölemelve karjait , kétségbe esett vágygyal bámult az alig száz lépésre fekvő kastélyra .

Egyszerre csak, a verandára nyiló ablakok egyikében, derengő világosságot látott meg.
Mintha vadul lüktető vérének minden cseppje azt zúgta volna fülébe, hogy ott van Ágnes, őrült rohanással szaladt föl a lépcsőkön a terraszra s a következő pillanatban már az ablak előtt állt.
Benézett.
A szoba hátterében, kicsiny házi oltár fölött a hétfájdalmú szűz szobra állt, szomorú szemeit az égre függesztve.
Előtte, ezüst függő lámpában, égett a tiszteletére gyujtott örökmécses.
Ez világított ki az éjszakába.
Az oltártól jobbra, a sötét sarokban, volt a mennyezetes ágy, melyet a függő lámpás fényköre már nem világított meg .

Kopó nesztelenül ugrott be a nyitott ablakon.
Leakasztotta a függő lámpát és egyenesen az ágynak tartott.
Léptei zaját elfojtották a vastag szőnyegek úgy, hogy egészen nesztelenül ért az ágyhoz.
Félre huzta a nehéz függönyöket : Ágnes aludt ott csöndesen.
Arczát egyik kezére nyugtatta, másik karját meg egész hoszszában kinyujtotta.
Gyönyörű szőke haja oly gazdag hullámokban omlott le vállaira és keblére, hogy arany-szövésű selyem takarónak látszott .

A vad hajdu kitágult szemekkel, lihegve nézte az alvót és magasra tartotta a lámpát.
Észre sem vette, hogy a finom szunyogháló, mely a mennyezetről függött alá, tüzet fogott.
A láng magasra csapott és Ágnes hirtelen fölébredt.
A tűz azon menten, hogy fellobbant, mindjárt el is aludt.
Ágnes fölült és bámulva nézett Kopóra.
A lámpa reszkető fénynyalábokat szórt szét a szobában .

- Mi az! - kérdezte végre .

Hófehér köntöse alatt ingerlő bizonytalanságban rajzolódtak le keblének domború körvonalai.
Haja fénylett, villogott a pislogó mécsnek ráeső vérvörös világában.
Kopó emésztő vágygyal nézett reá s Ágnes ragyogó szépségétől megittasulva hozzá hajolt, hogy átkarolja a derekát.
Ágnes nem mozdult s pár pillanatig némán, mintegy megkövülve néztek egymásra, mialatt nyitott ajkaik lihegtek.
Végre a leányt szégyennel vegyes borzalom fogta el és hevesen megrázkódott.
És, mielőtt még Kopó hozzá érhetett volna, megütötte a kis ezüst harangot, mely keze ügyében függött.
Egyuttal hangosan fölsikoltott :

- Segítség! segítség!...
Gyilkos !...

Az érczes hang utolsó csengése még el sem halt, midőn az egyik ajtón Ágnes nőcselédei, a másodikon pedig négy csatlós rohant be.
Hatalmas, szálas legények voltak ezek, a Tahy Ferencz szolgálattevő hajdúi .

- Gyilkos! gyilkos !... - sikoltozott Ágnes reszketve .

A négy ember Kopóra vetette magát, a ki fegyvertelen kézzel várta a támadást.
Őrült szenvedélyében eszébe sem jutott, hogy megölhetik: de meg úgy sem sokat törődött a halállal.
Egyenesen a rá rohanó legelső csatlós torkának ugrott és oly sulyos csapást mért rá az öklével, hogy a nagy ember hanyatt vágódott a földön.
A mint elesett, Kopó fölkapta a kardját, szembe fordult a másodikkal , fölfogta a rá mért csapást és egész erejéből visszavágott.
A kard épen oda sujtott, a hol a nyak a vállba forr és menten megölte a csatlóst, a ki nagy zuhanással rogyott össze.
A harmadiknak pedig, a mint rá rohant, markolatig szivébe döfte a kardját, még mielőtt lesujthatott volna rá .

Az asszonynép sikoltozott, csak Ágnes nem szólt egy hangot sem, hanem mozdulatlanul állott és lélektelenül nézte az egyenetlen tusát.
Lukács pap pedig , a kinek rémült, fakó arcza egy pillanatra megjelent a terrasz ablakában , kétségbeesve kiáltott be :

- Menekülj!
Elég volt !

Most az utolsó csatlósra került a sor és Kopó irtózatos erővel sujtott hozzá.
Hatalmas volt a csapás, csakhogy a csatlós félre ugrott előle, a kard pedig, a márványpadlót érve, szétpattant és Kopó fegyvertelenül maradt.
Vad diadalordítással suhogtatta meg kardját a csatlós és lezúdította Kopó fejére, a ki a törött kard markolatával fogta föl a rettenetes ütést.
Ujra lesújtott rá s Kopó újra fölfogta: de mikor a csatlós harmadszor is fölemelte kardját s Kopó látta , hogy ezt így nem birja tovább, nagy kiáltással mellbe ütötte az embert, úgy hogy megtántorodott.
És ekkor, mielőtt ismét lesújthatott volna rá, derékon ragadta az ellenfelét.
Teljes egy perczig dulakodott dühösen a hatalmas emberrel; azután fölemelte, mint valami bábot és levágta a földre, hogy a csontjai összetöredeztek .
A következő pillanatban pedig lihegve rázta meg tagjait, kiugrott az ablakon , lerohant a lépcsőkön a kertbe, átvetette magát a kétöles falkerítésen és vad futásban menekült a legközelebbi kapu felé .

Lukács pap ez alatt eljutott az új-város nyugati, úgynevezett halász-bástyájához, melyet, mivel nagyon magos és meredek sziklára támaszkodott s alatta az ingovány terült el, nem is igen őriztek.
Ott fölkúszott a falra , leeresztette magát a ferdén szakadékos sziklára, egész hoszszában hanyatt feküdt rajta s a lábaival előre, vakmerőn lesiklott a meredek szirten.
Aztán, kilábolva az ingoványból, kétszer átúszta a Szávát s késő éjjelen, nagy kerülő úton, halálra fáradva ért vissza a táborba .

Kopó pedig, mint a menekülő oroszlán, mikor a barlangjába vezető ösvényt keresi, lihegve rohant előre és rettenetes pillantásokkal tekintgetett maga körül.
A nap épen kelőben volt s az utczák kezdtek benépesedni.
Mögötte, a Tahy-kastélyban, roppant zűrzavar támadt s csakhamar a szolgák, csatlósok egész serege eredt utána.
Egyik-másik járó-kelő föl akarta tartóztatni, de Kopó vagy keresztül gázolt rajtuk, vagy egyetlen ökölcsapással leütötte őket.
Egyre gyorsabban futott, mert üldözőinek a zaja is folyton közeledett és növekedett.
Igy ért végre a stájer kapuhoz: épen ahhoz, a melyen két héttel azelőtt Tahy Ferencz kilopózott, hogy rajtuk üssön a szerencsétlen uszkókokon.
Ott megállt.
A lélekzete elfogyott, a melle zihált, ő maga pedig sápadt volt, mint a halál.
Érezte, hogy mindennek vége.
Üldözői már megjelentek az utcza kanyarulatánál és ujjongva rohantak feléje .

Kopó oda ugrott a roppant erős kapuhoz, melynek karvastagságú vasreteszeit három-négy ember darúval szokta fölpattantani.
De nem a darúhoz lépett: talán nem is látta, merre van; hanem, minden erejét megfeszítve, neki dűlt a kapunak és őrjöngve rázta, döngette.
A megvasalt kapu meg sem mozdult s az üldözők kegyetlen kárörömmel tomboltak tehetetlen dühe láttára.
Most már óvatosan , zárt sorokban közeledtek feléje: élve akarták elfogni .

A tőrbe esett hajdú tágra nyilt, révedező szemekkel bámult a tömegre .
Halántékainak vad lüktetése csaknem megfosztotta eszméletétől.
Az a buta , öntudatlan mámor vett rajta erőt, mely az ittasok eszméletlenségét megelőzi.
Most hirtelen meglátta a darú lánczát.
Egyetlen ugrással mellette termett, mind a két kezével megragadta, lábait, mint két oszlopot, megfeszítette a falban és irtózatos erőfeszítéssel, hogy a dereka is ropogva görnyedt meg bele, fölrántotta a darú emelő rúdját... és a kapu félszárnya csikorogva fordult meg sarkaiban ...

Az üldözők, mikor menekülni látták biztos prédájukat, az őrjöngő csalódás vak dühével rohantak utána.
Az elsők, a gyorsabbak már-már elérték... már vad üvöltözéssel nyujtották ki utána a kezüket... mikor hirtelen, mintha a föld roppant volna össze sarkaiban, irtózatos csattanással dördült meg hátuk mögött a város.
Valamennyien elbuktak, mert a föld megindult lábaik alatt; s a mint föltápászkodva visszanéztek, még látták, hogyan inognak a puskaporos torony roppant bástyái: aztán a tető, a kövek, a gerendák fölülemelkedtek a sürű füstgomolyagon és szerte röpültek a rémülten jajveszékelő város fölött .

Lent, a völgyben, már csak egy fekete pont mutatta, hogy Kopó merre vette az útját .

*

A parasztok egetverő örömrivalgással fogadták Kopót.
A rettenetes robbanás zajára mindnyájan kirohantak sátraikból s az egész roppant tömeg ott zajlott, hullámzott a völgykatlan síkjában, találgatva, hogy mi történhetett a városban.
Mikor aztán a lihegve érkező Kopótól megtudták, hogy a fellegvár s vele az összes puskapor-készlet fölrobbant, lelkesedésük határt nem ismert.
Rögtön meg akarták rohanni a várost, mert most már nem kellett félniök az ágyúktól.
Kopó csak alig tudta őket visszatartani .

Estére kelve Lukács pap is megérkezett.
Azon sárosan, latyakosan bement Kopóhoz és magával vitte a zsupánt is.
Sokáig tanácskoztak a teendők felől .
Egyelőre abban állapodtak meg, hogy követeket küldenek szerteszét, hogy a jobbágyokat mindenünnen csatlakozásra szólítsák föl s csak aztán fognak az ostromhoz .

Alig mentek szét a követek, a Száva és a Kulpa közt elterülő vidéken azonnal kitört a szabadság ujjongó mámora.
Mindenfelé habozás nélkül leölték a várnagyokat, a földesurak tisztjeit, a királyi harminczad- és adószedőket s aztán fölásták a régi fegyvereket, melyeket az erdőkben, barlangokban, vagy a föld gyomrában rejtettek el.
Az ekékből kardokat kovácsoltak, a gyermekek köveken és sziklákon fenték élesre a lándzsahegyeket, a nyársokat botokra kötözték, a sarlókat, kaszákat hosszú nyelekre erősítették.
Mindenki részes akart lenni a pusztítás, az emberirtás gyönyörűségében .

Egyidejüleg nagy tömegekben érkeztek a parasztok táborába az élelmi szerek és a harczhoz szükséges fegyverek is.
Ökörcsordákat, juhnyájakat és méneseket hajtottak a völgybe; garmadával hozták a búzát, a lisztet, a gyümölcsöt ; jó borok hordó számra jöttek nagy társzekereken: szóval semmiben sem volt hiány .
Aztán, mint a kévébe kötött kalászok, nagy szekerekkel érkeztek a nyílveszszők , kopják, lándzsák, kaszából vert kardok .

Végül megindult a népáradat.
Minden felől csapatosan özönlöttek a táborba az olyan népelemek, a melyek vagy nem tudtak, vagy nem akartak becsületes munkájuk után élni.
A mindenükből kifosztott hajléktalanok, a portájukról elüzött jobbágyok, a levelessé tett, törvényen kivül helyezett földönfutók, a kik eddig rabolva, dúlva, fosztogatva kóboroltak az országban szanaszét, most ott találkoztak Zágráb alatt és a szerencsétlen város kincseire, a bent szorult urak vérére áhitoztak .

Egyszerre aztán megmozdult ez a roppant sokaság.
Mint a tenger , melynek habjai annál jobban tornyosulnak, minél közelebb érnek a parthoz: úgy a jobbágyok is, zúgó, morajló hullámzással özönlötték el a város közvetlen közelében fekvő magaslatokat.
Most már nem féltek az ágyuktól.
Tudták, hogy ha maradt is némi puskapor a várban, az olyan kevés lehet, hogy legfölebb az első rohamot hiusíthatja meg: ez pedig csak pár ezer emberéletet jelenthetett .

Viszont, a városbeliek egy pillanatig sem kételkedtek azon, hogy rettenetes napok virradtak rájuk.
Tudták, hogy puskapor nélkül nem tarthatják távol a parasztokat a falaktól s hogy minden rohamot csak fegyverrel verhetnek vissza: olyan gyilkos, kézi viaskodással, a melyben ember ember ellen harczol.
És erre a gondolatra még a legbátrabbak is megborzadtak: ha a parasztok éjjel-nappal váltott, friss csapatokkal intézik a rohamot, - pedig ezt könnyen megtehették , annyian voltak, - hogyan fognak hosszabb ideig ellent állani?
Egyetlen reményük Migazziban, a fölmentő sereg vezérében volt .

Kopó, hogy minden meglepetés ellen biztosítsa magát, Lukács papot csőcselék hadával félnapi járásra rendelte a háta mögé.
Ez a sereg, óriási félkörben, apró csapatokra osztva, az egész környéket megszállva tartotta.
A zsupánt, részint ugyanezen okból, de leginkább azért, hogy a sereg élelmezését biztosítsa, átküldte az Orsolya-szűzek szigetére, a honnan könnyű volt a termékeny és népes déli végeket megsarczolni.
Ő maga, a jobbágyok derékhadával, közvetlen közelből fogta körül a várost és megesküdött, hogy mindaddig nem nyugszik, míg be nem veszi .

Csakhogy a városnak, a széles árkon kivül, a magas töltéssel együtt háromszoros védő fala volt.
Kopó pedig, a ki az előtt még sohasem vett részt egyetlen ostromban sem, azt sem tudta, hogyan fogjon a vár vívásához.
Ráadásul szakadatlanul gyötörte az emlékezés Ágnesre s mialatt a leány szépségéről , szerelméről ábrándozott, igen gyakran megfeledkezett a seregről s néha napokig sem gondolt az ostromra.
Gyilkos, folyton növekvő vágy emésztette, hogy viszontlássa Ágnest.
Már arra is gondolt, hogy közvetítőnek, békekövetnek ajánlkozik, csakhogy bejuthasson a városba, mert azt remélte, hogy akkor majd mégis csak találkozik vele .

- Erőszakkal kellett volna elhurczolnom! - panaszkodott Lukács papnak.
- Senki sem mert volna ellenszegülni, akkor !

Lukács pap azonban rá sem hallgatott.
Kényelmesen heverészett sátrában és nagyokat ivott a földre állított csutorából .

- Most mit csináljak?... - folytatta Kopó.
- Hogyan jussak be még egyszer Zágrábba?.. .

- Én nem tudom, - felelte Lukács pap .

Ez a közöny egészen magánkivül hozta Kopót .

- Ah, nyomorult! - kiáltotta, - hát nem tudod?
Először elcsábítottál és most cserben hagysz?
Te akarsz nekem parancsolni?
Hitehagyott kutya !...

És fölemelte öklét, hogy leüsse a papot.
Ez azonban még csak a szemét sem hunyorította és nyugodtan nézte a hadnagy dühöngését.
Majd, mikor Kopó hevesen fölcsapta a sisakját, magára öltötte a pánczélinget és kezébe kapta nehéz, kétélű kardját, fölugrott és elébe állt :

- Hová indulsz ?

- Vissza, Zágrábba!
Ne álld az utamat!
Kiirtom valamennyit!
Úgy tiprom el őket, mint a férgeket ...

Hanem azért a legelső roham irtózatos kudarczczal végződött és a védők véres fejjel űzték vissza a parasztokat.
Mivel akkor még puskaporuk is volt , ágyuikkal egész utczákat lőttek a jobbágyok sűrű, tömött soraiban, úgy hogy ezek esze-veszett, vad futásban menekültek.
Schwarzenbach ki is rohant utánuk, a hátrálókra vetette magát és sok százat levágott közülök.
Csakhogy Kopónak parasztja még mindig elég maradt s folyton friss népet küldhetett a vár ellen: a védők ellenben, ha majd a puskaporuk végkép elfogy, nem pótolhatják ezt a veszteséget és egyedül csak a vár falainak az erősségében bizakodhattak .

Kopón időnként lelket ölő csüggedés vett erőt.
Kétségbeesve fonta össze karjait a mellén és keserves sóhajtásokra fakadt.
Levetette magát a puszta földre, körmeit görcsösen belevájta a homokba és zokogott.
Nyomorultnak , gyöngének, elhagyatottnak érezte magát.
Ágnes soha sem lesz az övé: hogyan is lenne az, - hiszen még ezt a várost sem tudja bevenni ...

Mikor aztán kétségbeesése oszladozott, kedélye rögtön az ellenkező végletbe esett.
Ilyenkor dühösen hajszolta embereit, rohamra fuvatott és maga ment elül, a vakon engedelmeskedő parasztok élén.
Két kézre markolva sulyos kardját , nem nézve hátra, nem törődve azzal, hogy jönnek-e utána, fölrohant arra a töltésre, melyet a vízi árokban hányatott, neki esett a vár falának, tépte , szaggatta a köveket és őrült módjára, dühösen vagdalkozott kardjával minden irányban.
A parasztjai vad lármával, féktelen rajongással tódultak utána.
Az ostromlétrák recsegve, ropogva törtek össze a rendetlen csapatokban fölfelé torlódók alatt s egész tömegek hullottak alá az árokba, melynek vize véres habokban locscsant föl a magas falakra .

Aztán a tomboló csatazaj lassankint alább hagyott; a parasztok fáradtan, kimerülten vonultak vissza, hogy az első jeladásra ismét megújítsák a rohamot.
Kopó pedig végig terült a földön, keze fejével törülgette arczáról az oda föcscsent vércseppeket és megint komor kétségbeesésbe merült .

Egy napon végre azzal a hírrel jöttek meg a Lukács pap portyázó kémei, hogy Migazzi erős haddal közeledik az ostromlott város fölmentésére.
Kopó és Lukács pap azonnal áthivatták a zsupánt a szigetről és hadi tanácsot tartottak .
Lukács pap azt ajánlotta, hogy egyesüljenek mind a hárman és roppant seregükkel nyomják agyon a horvát parasztot.
Aztán forduljanak vissza és három oldalról egyszerre rohanják meg Zágrábot .

Ezt a tervet a zsupán ellenezte.
Semmi esetre sem szabad abbahagyni Zágráb ostromát, mert a fegyverszünet alatt a város nemcsak elláthatja magát puskaporral és eleséggel, hanem a falait is megint kijavíttathatja, sőt számosabb őrséget is fogadhat .

Mivel ez volt Kopó véleménye is, abban állapodtak meg, hogy a zsupán visszamegy a szigetre és ott marad tartalékban.
Lukács pap ez alatt tovább folytatja Zágráb körülzároló ostromát és elfoglalva tartja az egész völgyet.
Maga Kopó pedig személyesen vezeti seregét Migazzi ellen, a kivel különben is régóta elintézésre váró számadásai vannak .

Mindjárt másnap reggel megszólaltak a dobok és trombiták.
A zágrábiak, a kik újabb rohamtól féltek, sürű sorokban álltak a falakon, mikor Kopó megkezdte az elvonulást parasztjaival.
Szép rendben, négyes sorokban, katonásan lépést tartva indult meg a sereg és hosszan kanyargó kigyóként verte föl a port a széles országúton.
A bástyákon tolongó nép meghökkenve bámult el ennyi ember láttára: körülbelül húszezeren lehettek.
A csapatok lassan kanyarodtak le a Száva partjára s a folyó mentén haladtak tovább, a távolban kéklő Vukomeri dombvidék felé .

Aztán éjszak, kelet és nyugat felől ismét úgy látszott, hogy megmozdul a föld és hullámzó habokat vetve közeledik.
Most jöttek a Lukács pap csőcselék seregei, melyek Kopó hadát váltották föl az ostromzárban .

Ez a zagyva sereg egyetlen tömegbe verődött össze a stájer kapuval szemben, úgy hogy hátát a mocsaras vidéknek vetette, két oldalról pedig magas földsánczokkal biztosította magát.
A csőcselék-horda éjjel-nappal tivornyázott , dorbézolt és tobzódott.
Maguk a hadnagyok jártak rosz példával elől : vígan laktak, trombitáltatták, sípoltatták magukat .
A harczra, fegyverforgatásra senki sem gondolt s magának Lukács papnak sem jutott eszébe soha, hogy rohamot intézzen a város ellen .

A táborban leirhatatlan volt a rondaság, mert csak a Lukács pap sátra körül való területet tartották tisztán, a többivel pedig nem törődtek.
Épen ezért a rabló szemétnép között óriási volt a halandóság, s mivel még arra is lusták voltak, hogy az elhaltakat elföldeljék, a tábor körül töméntelen holttest hevert szanaszét.
A marha és egyéb jószág is csak úgy hullott, mint a légy, s a lovasok és szekeresek rövid időn ló és igásbarom nélkül maradtak .

Lukács pap a nap legnagyobb részét sátorában töltötte és koczkázott , ivott a fő-emberekkel, a meddig birta.
Mikor holt részegre itta le magát, végig feküdt egy kopott szőnyegen és sokszor egész nap is aludt.
Aztán, mikor fölébredt , ismét égető szomjuság gyötörte .

Schwarzenbach, mihelyt kémei értesítették erről, azonnal elhatározta , hogy rajta üt Lukács pap gyülevész hadán.
Tudta, hogy a zsupán a szigeten van, s mivel a várból csak egyetlen kapun, az ingoványra nyíló déli kapun át osonhatott ki, vigyáznia kellett, hogy a zsupán észre ne vegye, mert különben könnyen két tűz közé szoríthatják.
Leszámítva ezt a kis koczkázatot, biztosra vette a vállalkozás sikerét.
Neki ugyan nem volt csak kétezerötszáz katonája, de ezek mindegyike fölért tízzel a Lukács pap söpredék népeiből .

Schwarzenbach nagy előkészületeket tett a kirohanásra.
Mindenek előtt erőszakkal lefoglalta az összes lovakat, öszvéreket és fegyvereket.
Aztán összehivta az urakat és felszólította őket, hogy a netalán birtokukban levő puskaport szolgáltassák be neki, mert legközelebb szüksége lesz rá.
Ő maga a robbanás után még megmaradt kevés kénből és salétromból készíttetett puskaport s egyúttal húsz tábori ágyút is harczra készen fölszereltetett.
Egyidejűleg szervezte a polgári őrséget, hogy távollétében, vagy eleste után ezek védhessék a várat.
De nem mindenkit sorozott be.
A gyöngéket meg az elhizottakat visszautasította, a többieket ellenben kora hajnaltól késő estig oktatta , gyakorolta, künn hálatta a szabad ég alatt, hogy valamennyien keservesen panaszkodtak .

Végre egy napon, alkonyatkor, riadót fúvatott a várban.
Hangos zsivaj, fegyvercsörgés támadt s a zsoldosok meg a polgárőrség pár percz alatt hadi rendben sorakoztak a piaczon.
Schwarzenbach átadta a főparancsnokságot Tahy Ferencznek, reá bízta a vár védelmét, alája rendelte a polgári őrséget s aztán csendesen, kürtszó és dobpergés nélkül kivonult a déli kapun, az úttalan ingoványba.
Félóra mulva minden néma volt a várban és csak időnkint hangzott föl a falakon járkáló őrök jelző kiáltása .

A sereg, ellenkező irányban, ugyanazt az útat tette, a melyen Kopó meg Lukács pap a fellegvárba lopóztak.
A mocsár egyre süppedékesebb, feneketlenebb lett, de Schwarzenbach azért csak haladt előre.
Ő lovagolt a csapat élén, a nagy lipizzai spanyol ménen, a melyet sarkantyúzva hajtott folyton beljebb a sivatag ingoványba.
Néhányan morogtak, hogy a kész veszedelembe mennek.
Ezeket Schwarzenbach rögtön hátra küldte a zsoldosok közé és elvétette fegyvereiket .
Később egyesek az öszvérekre másztak föl, mások pedig a lovak farkaiba kapaszkodtak.
Az erősebbek czipelték a gyöngébbeket és leghátul, a vakon engedelmeskedő német zsoldosok lándzsa-nyéllel verték az elmaradozókat .

A sötétségben eltévesztették az útat, mire Schwarzenbach rögtön megállást parancsolt.
Aztán egyedül lovagolt előre, lassan, óvatosan, vizsgálódva : s mikor újra megtalálta az útat, halkan hivta a sereget maga után.
Igy mentek tovább, lihegve, elcsigázva s a bizonytalanságnak lelkükre nehezedő ólomsulya, - mivel senki sem tudta, hová mennek, - lassankint megbénította minden tagjukat .
Legnehezebb volt az ágyúk tovaszállítása.
Mindegyiket tíz-tíz ember vitte keresztrudakon, de még így is veszélyben forogtak, hogy minduntalan elsülyednek .
Végre valamennyien megkönnyebbültek: szilárd talajt éreztek a lábuk alatt.
Kelet felé kanyargó, halványan csillogó szalag kigyózott végig a síkon: a Száva egyik holt ága volt .

Noha fagyos éjszaki szél fújt, Schwarzenbach nem engedte meg, hogy tüzeket gyújtsanak.
A katonák ruhástól, fegyverestől feküdtek le s aludtak éjfél után két óráig.
Ekkor felköltötték őket; de a kapitány nem fúvatott ébresztőt , hanem csak úgy rázatta fel katonáit.
Halkan vonultak tovább a holt Száva felé .
Schwarzenbach leszállt lováról s azon fegyveresen ő gázolt át először a vízen , hogy bátorságot öntsön seregébe.
A víz alig ért neki övig.
A sereg is hamarosan átlábolt, s a tulsó parton azonnal csatarendben sorakozott .

Ez a zseniálisan kigondolt és vakmerően végrehajtott hadi-csel roppant előnyöket biztosított Schwarzenbachnak, de egyszersmind nagyon veszélyessé is válhatott rá nézve.
Az ingoványon és a Száva holt ágán át megkerülte a Lukács pap seregét úgy, hogy most hátban támadhatta meg az ellenséget, tehát arról az oldalról, a honnan a támadást nem is álmodták.
De viszont, saját magát is elvágta a vártól, s ha esetleg vereséget szenved és vissza kell vonulnia: vagy beszorítják az ingoványba, a hol elpusztul, vagy pedig egyenesen a zsupán torkába szalad , tehát üllő és kalapács közé jut .

Schwarzenbach, rövid pihenés után, még jóval napkelte előtt megindult.
A tüzérségen kivül, mely összesen húsz tábori ágyút hozott öt ütegre osztva, még kétezerötszáz katonája volt: ötszáz huszár, nyolczszáz hajdú, meg ezerkétszáz nehéz német és spanyol zsoldos.
Seregét három csapatra osztotta .
Legelül ment a tüzérség, melynek két szárnyát, jobbról és balról, a lovasság födözte; utánuk következtek a hajdúk és leghátul a sereg magva, a vasas zsoldosok .

A nap épen fölkelt, mikor Lukács pap serege meglátta a háta mögött fölszálló porfelleget, mely egyre jobban nőtt, gomolygott és közeledni látszott .
Találgatták, hogy mi lehet.
Némelyek azt mondták, hogy megvadult ökrök s már lóra is akartak kapni, hogy behajtsák a táborba.
Mások azt vélték, hogy új segélycsapatok, menekülő zsellérek lesznek, a kik szintén fölzendültek uraik ellen.
Végre sokan vállat vonva ásitoztak s azt mondták, hogy nekik mindegy , akármi is az a porfelleg .

A nap ezalatt magasabbra szállt és a hajnali szürke derengést fényes , átlátszó világosság váltotta föl.
A gomolygó felhő egyre közeledett s gondolkozóba ejtette a sereget, mely nyugtalan aggodalommal gyülekezett a tábor szélén és , nyakát előre nyújtva, szemeit a távolba meresztette.
Végre a porfelleg itt-ott meghasadt és látni lehetett, hogy méhében sötéten mozgó, hullámzó tömegek kavarognak.
Már hallani lehetett valami egyhangú, tompa dübörgést is, egyszerre pedig hirtelen fölcsillantak a lovas huszárok fegyverei.
Egyetlen ordítás tört elő a lázadók torkaiból :

- A zágrábiak !

S a nélkül, hogy kürtjelre vagy parancsszóra várnának, valamennyien fegyvereikért rohantak, hogy reá vessék magukat Schwarzenbachra .

Lukács pap összerezzent ennek a névnek a hallatára .

- Schwarzenbach?!...
Schwarzenbach?! - ismételte elcsukló hangon .

És Kopó nem volt itt!
De nem volt itt még a zsupán sem!
Mit tegyen ?
Menekülnie nem lehet: előtte a város, mögötte a kapitány.
Már testében érezte az ellenség kardját, már látta, a mint levágott fejét lándzsára szúrva hordozzák körül ...

E közben egyre hívták, keresték: huszonötezer ember várta a parancsait.
Most irtózatos dühre gerjedt önmaga ellen.
Megint a győzelem reményébe kapaszkodott, a mi egyértelmű volt számára a boszúval, a boldogsággal, a legnagyobb gyönyörűséggel.
Erősnek, bátornak, legyőzhetetlennek érezte magát, s hogy elrejtse arcza sápadságát, sisakot tett föl és gyorsan felhajtott egy nagy kupa vörös bort .

A csőcseléket pokoli káröröm fogta el, mikor meglátta a maroknyi ellenséget, melynél számra tízszer is erősebb volt.
Tomboltak a diadal reményében és türelmetlenül várták az összecsapás pillanatát.
Schwarzenbachot sehol sem látták: talán Zágrábban maradt?
De mit törődtek ezzel!
A gyűlölet, a boszú, mely újra lángra lobbant sziveikben, most hogy szemközt álltak az ellenséggel, annyira elvakította őket, hogy csak a mészárlásra gondoltak.
És mielőtt még Lukács pap kiadta volna a parancsot, már saját jószántukból is hadsorba állottak.
Egyetlen egyenes vonalban sorakoztak, mely jobbról is, balról is, messzire túlszárnyalta a Schwarzenbach maroknyi hadát.
Igy akarták az ellenséget minden oldalról teljesen körülzárni .

Midőn a két sereg ötszáz lépésnyire ért egymáshoz, Schwarzenbach husz ágyúja egyszerre eldördült.
Aztán a már készen tartott lovakat befogták, az ütegek megfordultak és gyorsan, vágtatva menekültek.
Ugyanezt cselekedték a tüzérség két szárnyán fölállított huszárok, meg a mögöttük jövő hajdúk is: mindnyájan kétfelé válva nyitottak útat a vágtató ütegek előtt s aztán megfordulva, maguk is gyorsan hátráltak a megfelelő oldalon .

A lázadók elámultak, de aztán rögtön féktelen düh és megvetés szállta meg valamennyit.
Rettenetes ordítás rázta meg a levegőt :

- Fut a német!
Utána !

Lukács pap, a ki egy szelid kanczán lovagolt, rekedten, őrjöngve kiabált :

- Csak előre!
Rajta!
Csak előre !

A parasztok a menekülők után eredtek.
Az ágyúk egyetlen sortüze alig ölt meg ötven embert, a többiek pedig nyilazva, kopjákat, köveket hajigálva, dühös kiabálás közt vetették magukat a futókra.
De ezeket a fölvert porfelleg egészen elnyelte s úgy eltüntek, mint árnyék a félhomályban .

A háttérben azonban gyors lépések ütemes dobbanása és zajos fegyvercsörgés hallatszott, a mit túlharsogott a szilajon riadó kürtök hangos szava.
Ezek voltak a zsoldosok, Schwarzenbach seregének a magva, a kik most zárt sorokban, rohamlépésben törtek előre.
Schwarzenbach ugyanis megparancsolta, hogy az első sortűz után az ágyúkkal azonnal forduljanak meg és vigyék az ütegeket egészen a hadsor mögé.
A két lovascsapat, meg a derékhadban szintén ketté váló hajdúk pedig jobbról és balról csatlakoztak a zsoldosokhoz .

Igy aztán, mire a lázadók összecsaptak Schwarzenbach seregével, már ez is egyetlen egyenes vonalba fejlődött, még pedig úgy, hogy a czentrumban az ezerkétszáz nehéz zsoldos volt, jobbról és balról pedig a huszárok és hajdúk fele-fele sorakozott egymás mellé .

A négysorosan fölállított és nehéz pánczélba öltözött zsoldosok , hátukat egymásnak vetve, keresztbe fektették lándzsáikat és valósággal áttörhetetlen élő falat alkottak, mely egyetlen oldalról sem volt megközelíthető .
A hajdúk muskéta helyett nyilakkal voltak ellátva és közvetlenül a zsoldos falanx oldalaihoz támaszkodtak.
Legszélrül a huszárok álltak és hosszú lándzsáikat lovaik nyakára fektetve, türelmetlenül várták a rohamot .

Ezzel a gyönyörűen fejlesztett egyenes hadsorral szemben a lázadók nem tudták megtartani kezdetleges arczvonalukat.
Hosszú, egyenlőtlen hadsoruk össze-vissza görbült, kanyarodott.
Itt-ott nyílások, hézagok támadtak soraikban és valamennyien lihegtek, elfáradva a sebes rohanásban.
Most megmozdultak a zsoldosok és valamennyi egyszerre döfött előre lándzsájával.
E roppant, állandó nyomás előtt a parasztok kis mélységű arczvonala nem állhatott meg s Lukács pap hadainak a czentruma csakhamar meghátrált.
Most a falanx rohamlépésben törte át a hátrálók hadsorát: s a ketté szakított sereg, mint a kigyó, ha derékban kettévágják , kínosan vonaglott a falanx két oldalán .

Ekkor Schwarzenbach segédcsapatai jobbról és balról egyszerre vetették rá magukat a lázadókra.
A huszárok, meg a hajdúk a czentrum felé szorították a parasztok jobb és bal szárnyát, hogy ismét a falanx rettenetes lándzsái elé kerüljenek.
Lukács pap, látva serege züllését, most azt parancsolta , hogy minden oldalról egyszerre támadják meg a zsoldosokat.
Azt remélte, hogy az általános, konczentrált roham ereje alatt a falanx ellapul és áttöretik.
De a zsoldosok lassan kibontakoztak.
A háttal egymásnak fordult sorok közepe lassan-lassan kidomborodott és olyan lett, mint a sündisznó; aztán kettős , párhuzamos sorokba fejlődve, szilárd négyszöget formáltak, melyen, mint a szirten a hullámok ereje, a parasztok rohama megtörött .

Az elkeseredett parasztok szilaj halálmegvetéssel rohanták meg a zsoldosokat.
Kardjaikkal akarták ketté vágni a lándzsák nyeleit, de a kaszából vert szablyák kicsorbultak, elgörbültek, s mialatt térdeiken, vagy a földön ismét egyenesre hajlították, a huszárok levágták, vagy a hajdúk leszúrták őket .

A sebesültek elbukva is védelmezték magukat, a hogy birták, s a kinek már nem volt fegyvere, puszta kézzel ugrott neki az ellenség torkának.
Kegyelmet senki sem kért, de senki sem is adott.
Hetven-nyolczvan renegát janicsár fogait csikorgatva markolta két kézre hatalmas kardját és kétszer egymás után elűzte Schwarzenbach hajdúit a zsoldosok mellől.
A Karsztokból ide menekült bosnyák pásztorok, kik puszta kézzel szokták hegyeikben a medvét megfojtani, reá vetették magukat a huszárokra, megkapták a lovak sörényét, annál fogva lerántották a horkoló paripa fejét s aztán buzogányaikkal betörték a huszárok bordáit , mellkasát, hogy a csontok ropogva recsegtek.
A zsoldosok ingadoztak, hátráltak: a falanx megbomlott.
A diadal a parasztok felé kezdett hajlani .

Ebben a pillanatban jobbról, egyenlő magasságban a szilajon tomboló parasztokkal, bömbölve szólalt meg a húsz ágyú.
Schwarzenbach csak arra várt, míg a csőcselék sürű tömegbe torlódik valahol, hogy megkezdje a kartácsolást.
A parasztok, mihelyt az első pillanat megdöbbenése elmúlt, egyetlen emberként rohantak az ágyúk felé, melyeknek gyilkos kartácstüze véres utczákat vágott tömött soraikban.
De a huszárok, a kik két oldalt védték az ütegeket, földet rázó rohanással vetették magukat a parasztokra, s mig az ágyúkat töltötték, kegyetlenül vágták, szúrták, tipratták őket.
Mihelyt aztán a tűzjelzés fölharsant, két oldalt félre vágtattak, keresztül gázolva a visszaszorított parasztokon.
Ezek pedig , dühükben elfehéredve, ádáz elkeseredéssel rohantak az ágyúk felé... ötven ... harmincz.... húsz lépésre... s akkor az ütegek ismét elbődültek, tüzet, halált okádva a felbőszült tömegre .

Az első sorok széttépve, izekre lőve rogytak össze; az utánuk jövők elbuktak társaik holttestében.
Ekkor a huszárok ismét közibük ugrattak és vadul mészárolták a földön vonagló, vergődő tömeget.
A parasztok igyekeztek a lovak szemeit kiszúrni, vagy átvágni a térdeiket.
Mások a lovak hasa alá férkőztek , markolatig belédöfték kardjukat s ott pusztultak el alattuk, összetiporva.
A bátrabbak megragadták a lovak zabláit, fölugrottak a nyakukra és szúrták, vágták , gyilkolták a huszárokat .

A csata újból kezdődött.
Az aránylag még pihent hajdúk egyetlen hosszú arczvonalba fejlődve, kivont karddal közeledtek a parasztok felé, a kik megdöbbenve látták, hogy a másik oldalon meg az ismét zárt sorokba szedett nehéz zsoldosok lándzsaerdeje meredez feléjük.
Névtelen csüggedés, jegesztő zsibbadás lopózott sziveikbe: a halált, a pusztulást látták maguk előtt.
Kegyetlen janicsárok elhányták fegyvereiket, félvad hajdúk térdre hullva kértek kegyelmet : valamennyiüket őrjöngő félelem fogta el.
Sokan látták, hogy Lukács pap sarkantyúzza és kopjanyéllel veri lovát, mely vadul fölnyerítve száguldott vele tova .

Ez volt a vég kezdete.
A csatát már megharczolták, most következett a mészárlás.
A huszárok, mivel úgy maguk, mint a lovaik már kimerültek, nem is kisértették meg a vad futásban menekülők üldözését, hanem egyenesen a víznek tartottak, hogy eloltsák szomjukat és itassanak.
A zsoldosok és hajdúk ellenben lassan összébb vonták a félkört a közbe szorult parasztok körül és ádáz kegyetlenséggel vágták, aprították a bekerített tömeget.
Hasztalan parancsolta Schwarzenbach, meg a többi tisztek is, hogy rabokat kell ejteni: a hajdúk, meg a zsoldosok fogcsikorgatva felelték, hogy mind egy lábig kiirtják ezt a söpredéket .

A parasztok, mikor a halált közeledni látták, behunyták szemeiket és bambán tárták ki mellüket a meztelen kardok elé.
Mások végső lehelletig védték magukat: ezeket, mint veszett ebeket, messziről szúrták le a zsoldosok.
A hajdúk , mivel melegük volt, felgyürkőztek és rövid nyelű kis pallosukkal aprították a parasztokat.
Néha, mint az elfáradt aratók, megálltak egy perczre, hogy lélekzethez jussanak, de a következő pillanatban már ismét folytatták az emberirtás rettenetes munkáját.
Schwarzenbachnak csak nehezen sikerült valami kétszáz parasztot megmentenie a végpusztulástól; ezeket rabul akarta bevinni a városba .

Dél volt.
A nap perzselő forróságában eltikkadva, halottak és sebesültek egymás mellett fetrengtek a földön.
A völgykatlan, hol a rettenetes vérfürdő végbement, ismét csöndes és nyugodt volt.
Csak a Száva hömpölygő habjai vegyültek vérrel és csatáikról harsogtak dalt az elesetteknek.
Távol, az erdős dombvidék fölött, sűrű, fekete vonalak kigyóztak az égen: ezek a kányák, a varjúk és a hollók voltak, melyek seregestül jöttek a dögre .

Alig félóra mulva érkezett meg a zsupán, kinek a Száván tömegestől leúszó hullák hírül adták, hogy valami történik Zágráb alatt.
Lóhalálában jött, de már elkésett.
Már messziről látta, hogy a parasztok tábora helyén nagy halmok , idomtalan tömegek hevernek.
Valóságos hulladombok voltak ezek: a parasztok holttestei.
A zsupán lehajolt az első soroknál - mindnyája halott volt .
Meghökkenve nézett körül és kiáltozó szóval hivta őket, - senki sem felelt .

Köröskörül minden szokatlanul néma és csöndes volt.
A táborban, a sátrak közt itt-ott félmeztelen parasztok horkoltak.
Mások véres rongyokat téptek le magukról, vagy sebeiket kötözték be.
A haldoklók erőlködve fordították feléje fejüket és rémesen nyögtek.
Sokan sántítva, roskadozó léptekkel mentek vízért a Szávához, hogy lecsillapítsák halállal vívódó társaik kínzó szomjúságát .

A zsupán Lukács papot kereste.
Mikor rátalált, a tönkre vert ember görnyedezve ült a földön; térdeit átkulcsolta karjaival és kétségbe esve csüggesztette le fejét.
Az uszkók sokáig megvetően nézte a nyomorultat, a ki a füle botját sem mozdította.
Aztán odaállt elébe, dühösen megrázta a vállait és fogcsikorgatva hörögte :

- Hát megvertek ?

- Schwarzenbach! - lihegte Lukács pap és tehetetlen átokra emelte karjait .

- Nyomorult kutya! - ordított a zsupán és megrúgta a lábával .

Lukács pap vérben forgó szemekkel ugrott föl és ökölbe szorítva kezeit, rávicsorgott a zsupánra .

- Nem, nem vagyok gyáva! - hörögte elcsukló hangon.
- De nappal nem tudok harczolni.
A kardok villogása elvakít.
Káprázik a szemem, nem látok.
Nagyon sokáig voltam rab: a szemem már elszokott a fénytől...
De éjjel... de éjjel !...
Ah! emlékszel-e még a puskaporos toronyra?...
Nem, nem vagyok én gyáva !...
Meglátod...
Újra kezdjük... újra... újra !...

A zsupán, kit a vereség egészen megtört, csak most kezdett a boszúra , a megtorlásra gondolni.
Kirántotta kardját, szilajon megforgatta a feje fölött s dörgő hangon rivallt rá Lukács papra :

- Merre mentek?
Utánuk!
Rajta !

És kirohant a sátorból.
De odakint rögtön jelentették neki, hogy Schwarzenbach, fölszedve annyi fegyvert, a mennyit csak elvihetett, hangos kürtszóval, diadalmas dalokat énekelve épen most vonul be a városba ...

A zsupán fölordított: még látta, a mint az utolsó csapatok a stájer kapun át szép rendben bevonulnak a városba és a vér elfutotta szemeit.
Ugyanazon a kapun lopózott ki Tahy Ferencz is, mikor őt orvúl megtámadta és minden uszkókját levágta ...

Valami ezer lépésre egy megsebesült hajdú, a Schwarzenbach seregéből , biczegve, sántítva igyekezett társai után, a kiktől messzire elmaradt.
A zsupán elhajította kardját és szilaj rohanással utána eredt.
Mikor utólérte, egyetlen ugrással leteperte a földre és markolatig torkába döfte a tőrét.
Aztán, kirántva a fegyvert a sebből, állatias kegyetlenséggel szívta a kibugygyanó meleg vért , mialatt egész teste rángatózott a boszú gyönyörében.
Majd rátérdelt a hullára , fölemelte marczona fejét s megrázva hátra hulló, gazdag üstökét, szomorú, bánatos dalba kezdett, melyet a hegyek rémesen vertek vissza ...

Meggyilkolt társait hivta, a kik nincsenek többé és kesergő dala végén fuldokló zokogásban tört ki .

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE