Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Jegenyék a szélben
Keletkezés ideje
1921
Fejezet
7
Bekezdés
1176
Mondat
3196
Szó
34598
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VII.
Tarján László arra ébredt föl, hogy a Koczák ágyában fekszik.
Alkonyat felé volt .
Koczák maga is a díványon hevert még s cigarettát sodort.
Késő délelőtt vetődtek haza s Tarján a falú alatt ügyesen lecsúszott a kocsiról, mert úgy, ahogy volt , nem akart Marcsa elé kerülni.
Ilyenformán jutott tehát a tanítóhoz, aki egyébként olyan állapotban volt reggel, hogy Tarján támogatta be a szobába.
Most aztán beszélgetni kezdtek.
Koczák, akinek sejtelme se volt, mi történt itt az erdei mulatság óta, szóbeszéd közt elárulta bizalmasan, hogy Marcsa őt meg akarta csókolni tegnap.
Tarján fölnevetett:
- Ezt valószínűen úgyis megmondta volna nekem, Jani!
A Jani-gyerek felhőket eresztett a füstből s elképzelődött maga elé:
- Meg kéne házasodni, Lacikám...
- Meg, meg, - biztatgatta Tarján.
- Sőt már ki is néztem neked valakit, amíg odahaza jártam...
Koczák türelmetlen mozdulatot tett:
- Mást gondoltam én, pajtás, ha meg nem szólnál érte!
S mert Tarján kiváncsian fordult feléje, János füligzavarodott, de azért folytatta:
- Tegnap óta tudniillik sokat törtem magamat bizonyos dolgokon.
Nézd csak , öregem, - s nyelt egy nagyot, - azt gondoltam én, hogy megkérhetnéd Marcsát , föltéve persze, ha nem tartanál érte beképzelt alaknak...
Tarján felült, mert nem értette:
- Hogy kinek kérjem meg?
- Nono, - s még vörösebb lett.
- Hát hogy nekem kérnéd meg...
Tarján kénytelen volt visszavágódni az ágyra...
Ahogy kedvére nevette magát , felkönyökölt s ránézett Jánosra mosolyogva, szeretettel:
- Janikám, hol voltál te a mulatság óta?
- A nagynénémnél, - mondta kényelmetlenül.
- Tegnap jöttem vissza.
Miért kérdezed?
- Azért, Janikám, mert különben tudnod kellene, hogy azóta én már megkértem Marcsát, persze sajátmagamnak, de az öreg kihajított.
Másodszor Kende kérte meg , ugyancsak sajátmagának, neki pedig Marcsa adott kosarat.
Koczák a haját vakarta:
- A rézsarkantyúját!
Hát most mi lesz?
- Most mégis csak én fogam elvenni, Janikám.
Ne haragudj, de ezúttal lekéstél.
Koczák erre hozzátette vigasztalásul, hogy: "különben sem jött volna hozzám" s csakaziránt könyörgött még Tarjánnak, hogy ezt az ügyet ne említse valahogy Marcsának, ment akkor ő kútba öli magát.
Tarján Laci este felsétált a falun.
A jegenyék úgy álltak most is, olyan temetői csöndben, mintha az éjszaka őrszemei lennének, mint azon az estén, amikor először jött meg a faluba.
Csakhogy most már ősz volt, a tücsök nem szólt a mezőn.
A veranda nem volt világos többet, de világos volt az ebédlő.
Tarján lábujjhegyen nyitott be: csak Marcsa volt a szobában.
Megálltak egymás előtt, nem szóltak egy szót.
Tarján kezet csókolt a leánynak, de észrevette, hogy Marcsának könnyes a szeme:
Megsajnálta:
- Majd másképp lesz ezentúl, Marcsa.
- De szót ne merj visszaszólni apának, - intette szemrehányón a leány.
- Mindent rá kell hagyni.
- Mindent? - és elcsudálkozott.
A leány néma bólintással jelezte, hogy mindent.
Nem értette.
Éjjel is ezer töprengett, másnap is emiatt lógatta a fejét.
Csak néha zavarta fel a leány: "most rá kell hagyni, amit mondd, majd aztán vissza lehet csinálni.
Különben menj be hozzá, mert hivat."
Ez másnap volt, ebédután.
A nemzetes ur az utcai szobában várt Tarjánra.
Olyan ember benyomását tette megint, akibe tíz esztendő óta beleette magát a bizalmatlanság s az oknélküli bosszankodás, tehát legalább félesztendő kell neki, amíg kienged.
Tarján bejött, az öreg nem sokat kertelt:
- Szóval még mindig el akarod venni!
Rendben van, viheted.
De lesz hozzá egy kikötésem...
Tarján haptákban állt az asztal előtt, az öreg föl- és lefelé járkált:
- Azaz hogy kettős kikötésem.
Az egyikre én adom a kezemet, a másikra te adod a magadét.
Tehát: én kijelentem ezennel, hogy szakítani fogok Suhajdáékkal, ezzel előbb-utóbb úgyis elibemálltál volna.
Ezzel szemben te kijelented, hogy csak a feleségednek élsz ezentúl s nem gondolsz semmi ostobaságra.
Édesapád megtehette : más világ volt még akkor.
De nekem csak ez az egy leányom van.
Lásd be, hogy elég okom van félteni.
Hát kezet adsz rá?
Tarján lehorgasztotta a fejét, a földre nézett.
Az öreg előtte állt s a feleletre várt.
Kínos csend következett.
Aztán felemelte a fejét, szembenézett a nemzetes úrral, keményen csak annyit mondott neki, kurtán:
- Nem!
- Dehát, az Istenért, mit akarsz?
Tarján kellemetlen mozdulatot tett s nem szólt vissza semmit.
Megint nagy szünet következetett.
Álmosító délután volt odakint, utolsó délutánja a nyárnak s valahonnét kakasszó hallatszott.
S Tarján László egyszer csak azon kapta magát , hogy régen egyedül van a szobában.
Sóhajtott egy nagyot s kifelé indult.
A verandán megint csak az öreget pillantotta meg, ahogy éppen szalonnát göngyölt egy ujságdarabkába.
Szokatlanul jókedvű volt:
- Gyerünk ki, fiam, a hegyre.
Jót tesz egy kis levegő!
Tarján velement az öreggel.
Szó nélkül haladtak át a kertek fölött s mikor aztán kiértek a temetődomb alá, a nemzetes úr körülnézett és felsóhajtott:
- Holnapután ősz lesz.
Olyankor mindig eszembe jut, hogy megint öregebb lettem egy esztendővel.
S csakugyan, a Vihorlát felől borulni kezdett a határ s a fák hullatták a levelüket.
Ezalatt felértek a pincék fölé, a dombra.
Az öreg kitette a szalonnát, tüzet rakott s nyársat keresett az akácosban.
S ezalatt, mintha véletlenül történt volna, a temetődomb túlsó feléről csak előbotorkált Drabik .
Sárosan, mezítláb s vizes tarisznya csüngött rajta.
Azt mondta, rákászni próbált a patakban, de nem volt szerencséje.
Aztán ledűlt ő is a tűz mellé.
Ledűlt a tűz mellé, a tarisznyát lehányta magáról, hasát kihányta a gyenge napocskának s félszemmel odasandított Tarjánra:
- Mit lógatod az orrod, kedves öcsém!
Nem jó, ha sokat töri magát az ember.
Élni kell először, csak másodsorban gondolkozni.
Mert csak egyszer élünk.
Tarjánt sejtelemszerűen megkapta valami s tréfásan odaszólt:
- Drabik, Drabik, letörni érdemes.
" Mert aki letörik egyszer, repült is valamikor.
Enélkül kis kapcadarabka minden, az élet is."
S nem gyanított rosszul, mert Drabik Menyus visszavágott:
- Lehetséges.
De az okoskodásnak is két vége van, mint a botnak.
Úgy fordítom , ahogy jobbnak gondolom magamnak.
Én mindig fordítva csináltam, most már megállapíthatom zúgolódás nélkül.
Röviden: bolond voltam.
Hej, Laci öcsém, sok van még itt akobakban, - s a homlokára bökött, - de sokat is szenvedtem érte!
Tarján átfogott térddel kezdett figyelgetni a díjnokra, s annyira biztos volt a gyanújában, hogy csaknem elnevette magát.
Az öreg intett Drabiknak, hogy jól indul a dolog s azzal sietett el, hogy csak kis borocskát hoz fel a pincéből , azonnal itt lesz...
Amire megint visszakerült, jó negyedóra telt el.
Drabik akkor lázban volt már.
Harag és keserűség tombolt benne:
- Te akarsz nekem leckét adni, öcsém!
Tudod -e, hogy negyvenhat éves multam már s tizennyolcesztendős korom óta mindig üldöztek, mint a fenevadat, ha leszámítom azt a három-négy esztendőt, melyet az apád mellett éltem én, Isten nyugtassa meg!
Tudod -e, hogy ez alatt a huszonöt esztendő alatt annyit éheztem, hogy fel kellene jajgatnom a szégyentől, ha nem tartana vissza éppen a szégyen!
S mivel szolgáltam rá, hogy hónapról-hónapra kellett megfigyelnem magamon szörnyű süllyedésemet és bárhogy erőlködtem ellene, minden erőlködésem után még jobban lenyomtak a piszokba és a nélkülözésbe?
Mi volt a bűnöm!
Hogy egyszer , diákkoromban, én is odavetődtem azok háta mögé, akik kiadták a jelszót: "megfojt és kihült torkunkra hág egy gyűlöletes faj.
Magyarok, vigyázatok magatokra !... "
S mi volt az én nagy vétkem másodszor?
Hogy az első intésre odasiettem az apádhoz, hogy hűséges cselédje lettem, hogy nem hagytam el még a halálában sem .
Mert iszonyatos vége lett annak az első kis csapatnak is!
Ma már a világ minden sarkába szétverve feküsznek a föld alatt, miután előbb szertezüllesztették , koldusokká tették őket s ma már tizenhat esztendő óta halott az édesapád is , rettenetes halál után, siratatlan, megpiszkolt emlékkel.
Édes öcsém!
Nézz csak végig rajtam, mi lett belőlem?
Idézem az apádat, aki nem egyszer oktatgatott : " ez a nép, amely ellen most megindulunk, olyan nép, kedves Drabik, hogy végzetszerű keze elér a Világ másik oldaláig s ott is magába fojtja a lelket, ha egyszer vétkezett ellene s ezt sose felejtse el, kedves Drabik !..."
Ezt mondta az apád.
Én is ezt mondom neked: "...s ezt sose felejtsd el, édes öcsém , Tarján !"
A nemzetes úr csüggedt fejjel állt a tűznél.
Tarján ellenben fejet rázott:
- Te meg azt felejted el, Drabik, hogy én odahaza is jártam azóta.
Istenem, mit nem kellett látnom!
Hallgass el!
Ha elindulunk egyszer, minden ember az oldalunkra fog állni...
Drabik felkacagott:
- Hogyne!
Persze, hogy melléd fognak állni, de csak az elején s ezt szintén jól jegyezd meg magadnak!
Mert egy esztendő, másfél esztendő mulva már azok fognak röhögni az esettségeden, akik először össze-visszaölelgettek.
Kikre akarsz számítani!
Halljam!
Az urak sose törődtek velünk.
A birtokos azt mondja: koszos zsidó, de négyszemközt azért tegeződik a koszos zsidóval, mert pénzitt az Isten !
A nép?
A paraszt, érzéketlen: a szegénység jajgatni fog utánad s ha rászorultál , legelőször hagy ott.
Nézz végig rajtam, Tarján Laci, mire kellett jutnom !
Bakancsom sincs már s nem tudom, estére tehetek -e valamit a hasamba?
S miért ?
Most már megmondom, öcsém, mert a guta ütne meg, ha még most se ordítanám, ki !
Azért, mert tizennyolcéves koromban egyszerű kis riporter voltam a Verhovay Gyula ujságjánál.
Ez az én nagy vétkem!
Ezért döglök meg egyszer az árokszélen !
Rongyország ez, testvér!
S ha egyszer felháborodásában el találná sülyeszteni az Úristen, nem maradna a helyén más, csak egy fekete lyuk s a lyuk legalján egy poloska.
A fene ett volna meg magamat is, amikor szóba elegyedtem veled erről a dologról ...!
S ahogy ideért Drabik Menyus, fujni kezdett és könny csillant meg a szemében.
A nemzetes urat egyszeribe szokatlan izgalom ragadta meg s mindenáron koccintani szeretett volna, de nem hallgattak rá többet.
Tarján felvágta a fejét.
Felindult volt s meg-megremegett a hangja:
- Köszönöm a leckét, Drabik Menyus, de most már lekéstél vele.
Különbem is kezdelek nem érteni, ez azonban nem érdekel többet.
S figyelmeztetlek még egyszer, hogy az utolsó két hét alatt én Ladomérban jártam s attól, amit ott kellett látnom, minden éjjel megrázott a kétségbeesés.
Tegyük fel, hogy senki se fog mellémállni, hogy még te is elhagysz az utolsó pillanatban...
Nem számít, nem törődöm vele!
Az apámat is elhagyták, úgy kellett elpusztulnia.
De a nép emlegeti s ma is hazavárja minden éjszakán.
Csak egyszer élünk, Drabik Menyus, ebben igazad van!
De ha már élünk, élnünk is kell valamiért.
Érts meg jól: valamiért!
Én a kijátszott, éhes és elesett népemért indulok most harcba egy bennünket fojtogató, idegen fajta ellen.
Lehet, hogy bele fogok pusztulni , mint az édesapám, de egyszer úgyis meghalunk valamennyien.
Drabik Menyus , Drabik Menyus, nagyon sajnállak!
Mert a Verhovinán még ma is emlékeznek rólad...
S mialatt Drabik Menyus fokról-fokra bólongatni kezdett neki, hogy jól beszél , mégis csak helyes a szólam, Tarján egyszerre a szeme közé nézett a napibéresnek:
- Most pedig, mielőtt végleg elválnánk egymástól, tedd kezedet a szívedre s úgy vallj nekem utoljára.
Valld meg nekem, Drabik Menyus, mit csinálnál, ha mégegyszer tizennyolcéves lehetnél?
Drabik Menyus itt már nem bírt magával.
Felugrott, a fejét csapkodta:
- Ha mégegyszer tizennyolcéves lehetnék?
Megmondom, Lacikám, megmondom, - és feljajgatott.
- Bánja a Jehova, mi lenne velem azután!
Nincs egyebem, édes öcsém, csak a nadrágszíjam, meg a becsületem, de ha tizennyolcéves lehetnék , megint csak ott kezdeném!
Igazad van, fiam, csókolom érte az eszedet, hogy így gondolkodol te is.
Repülni és összetörni egyszer, aztán cipő nélkül varnyut kergetni egy darab kővel!
Hazudtam neked, Tarján!
Hazudtam!
Menj ki ebből az országból, vagy maradj itt és bolondulj meg végleg, de ne feledkezz meg az apádról!
Ne feledkezz meg! - s levágódott a tűz mellé és sírni kezdett.
Tarján László átfogott térddel bámult a Vihorlát meg a Verhovina felé, honnan, az ereszkedő sötétségen át, megint csak integetni kezdtek feléje a gazdátlan tüzek .
Szél indult meg a hegyek felől, felhők kezdtek görögni az erdők felett s a felhők alól fel-felkiabáltak a vadlibák, ahogy kétségbeesve menekültek délnek .
Jött az ősz.
A nemzetes úr összefont karral álldogált jódarabig a tűznél, de ahogy előosont az este, csöndeskén odaszólt:
- Nézzünk hazafelé, fiuk.
Szónélkül indultak meg mind a hárman.
S aznap este, vacsora után, a nemzetes úr megint csak behívta magához Tarjánt.
Azzal kezdte:
- Én állom, amit mondtam...
- Én is, amit mondtam, - szólt röviden Tarján.
A nemzetes úr csaknem összetette a kezét:
- Édes fiam, belátom már, hogy igazad van.
De lásd be viszont te is, hogy nekem is igazam van.
Okosan kell gondolkozni!
Nincs több lányom!
Tarján hirtelen gondolt valamit:
- S mondja csak, apa, beszélt -e erről valaha Marcsával is?
Az öreg annyira meglepődött a kérdésen, hogy nem is tudta, mit mondjon rá.
Tarján azalatt behívatta a lányt.
Marcsa bejött, szelíd-okosan, mint mindig s az apjához fordult:
- Parancsoljon, édesapa.
Mikor megtudta, miről van szó, nyugodtan annyit mondott:
- Úgy van, édesapa.
Én biztatgattam Lacit.
Én bátorítottam mindig, hogy legyen olyan, mint az édesapa volt, akkor lennék csak rá igazán büszke!
Akarom is, hogy olyan legyen!
- Hát jó, - sóhajtott fel a nemzetes úr.
- De ha bajbakerültök egyszer, engemet ne okoljon senki, - s másodszor is felsóhajtott és kiment a szobából.
Szótlanul , szomorúan.
S újabb három nappal rá, ebédután, Tarján odalépett Marcsához:
- Mikor indulunk ifjasszony!
- Csak holnap, mert még nem vagyok készen.
Mért siethetnél annyira?
- Azért kedves, mert megigértem neked valamikor, hogy leszámolok még veled.
Azt hiszem, éppen ideje volna.
Marcsa felmosolygott és elpirult: aznap délelőtt esküdtek meg.
Az ebéden csak valami hatan vettek részt, köztük Koczák is, aki persze felköszöntőt mondott a fiatalokra.
Tarján odafigyelt a János-gyerekre s fejet csóvált: "betyár, ezt is a Társalgóból vágta be !"
S ugyanaznap estén, vacsora után Tarján egyszerre azon vette magát észre, hogy az egész ház váratlanul mintha kihalt volna: csak ketten maradtak Marcsával.
Azazhogy Marcsa éppen vetkezni próbált a szobájában és amikor Tarján be akart kopogtatni hozzá, hogy jóéjszakát kívánjon neki, a lány , azazhogy a feleség, kinyitotta kicsit az ajtót...
Hálóköntösben volt már s úgylátszik, félreérthette a Tarján, azazhogy aférj szándékát, mert fügét mutatott neki:
- Ezt ni!
Aludj csak a régi helyeden!
S becsapta előtte az ajtót.
Másnap aztán, mielőtt indultak volna, Tarján leszaladt a nagymamához.
A nagymama megölelte:
- Jól van, Tarján, jól van.
De ne feledkezz meg soha az apádról!
Úgy értem ezt , hogy legyen gondod Drabikra.
Tarján Laci egész felindultan hagyta el a nagymamát, mert e pillanatban Drabikra gondolt.
A vén napibéres az esküvői ebéden se lehetett ott, azt üzenvén a meghívásra, hogy a mezítláb egyelőre nem divat úritársaságban, neki pedig azzal küldte vissza cipőjét a suszter, hogy hitelbe Szent Péternek se szögeli meg a talpat.
Sokáig kutatta Drabik Menyust Tarján Laci, míg végül ráakadt a Gulyvászné kertjevégében, elszáradt laboda közt, egy boglya alatt.
Ott feküdt Drabik, hanyatt, csupasz hasát kivetve a napocskának, mert a verőfény, mint tudva van róla, jót tett a púpjának.
Feküdt-feküdt Drabik Menyus, tenyerére fektetett tarkón s a szálló felhőket nézte...
Tarján Laci megállt a fejénél:
- Menyus!
Drabik fel se nézett:
- Mi kell!
- Köszönöm, Menyus, - kezdte zavartan.
- ...Köszönöm neked, hogy kitartottál mellettem.
Most még egy kivánságom lesz: el kell jönnöd utánunk s azontúl el se hagysz minket.
Jól tudod, hogy mozdulni se tudok nálad nélkül.
- Nem megyek! - vágott vissza nyersen Drabik.
- Tisztességes emberek közé én már nem tehetem be a lábamat, mert rongy, piszok, megvesztegetett panamista gazember lettem!
Tarján elhült.
- Igenis, gazember lettem!
Az öreg megvásárolt húsz forinton, hogy beszéljelek le.
Én ezzel szemben tovább vadítottalak, a pénzt ellenben nem adtam vissza , hanem rendeltem rajta egy pár cipőt, meg egy teljes öltönyt.
- Akkor gratulálok, Menyus, - nevetett fel Tarján, - mert te vagy az első ember , aki pénzt vakartál ki az öregből!
Ne bolondozz, pajtás.
Az öreg úgyis kikötötte , hogy utánunk jössz.
Akár meg is házasítunk majd.
Szünet jött rá.
A felhők szálltak, egyre szálltak ezalatt s árnyékuk egymást kergette a házak között, meg az ősztváró mezőkön...
- No, Menyus?
- Hátha annyira akarod, nem bánom, - dünnyögött vissza kedvetlenül Drabik.
- Legyen meg.
De házasodni már nem fogok, mert én csak egyszer voltam szerelmes .
No, nem nagyon, csak úgy mellesleg szólván, azaz Drabik-módra.
Azt is elárulhatom, kibe?
A feleségedbe.
Vagyis hogy csak tetszett.
De kinek ne tetszenék?
Akár meg is mondhatod neki.
Drabik úgy se számít, Drabik nulla csupán.
Most pedig menj, Marcsa várhat már.
A jövő héten nálatok leszek .
Szervusz és ne zavarj többet, mert a felhőket szemlélgetem, azaz gondolkozok...
Ebéd után el is indultak.
Handura vitte őket Ladomérba, de Matyi bácsinak nem kellett visszajönni többet, mert Matyi bácsit a nemzetes úr lovastul-kocsistul átengedte Marcsának.
Marcsa felült már, de ahogy visszanézett mégegyszer, hirtelen leugrott a kocsiról a odaszaladt az anyja nyakába.
A nemzetes úr megvizsgálta mégegyszer a lószerszámot s egy-egy utasítást adott még Tarjánnak:
- Oszt vigyázzatok egymásra.
Elmentek.
Akkor szél fujt már, barna felhők gomolyogtak a szélben, a fák zúgni kezdtek s leveleik ferdén repdestek a hideg sárba.
Látszott, hogy rövidesen itt lesz az október elseje, a legények akkor pakolni kezdenek a zöld katonaládikákba s szomorú, nagyon szomorú nótákat kezdenek fujni minden faluvégen.
Mert attul számítva minden legény, akár gazdag, akár szegény, három teljes esztendőt nem eszi az édesanyja kenyerét.
Kosztot-kvártélyt s hat pénz lénungot Ferenc Jóska ad már nekik azontúl.
" Ősz volt egyszóval, köd és felhő takarta már el a Verhovinát, a kóró táncolt a mezőn s a toronytető fölött kiabálva menekültek délfelé a vadlibák.
S azalatt egyre szilajodott a szél.
Ezen az estén rossz kedve volt Koczák Jánosnak is.
Először játszott valamit a harmóniumon, de abba is hagyta, mert igen-igen elnehezült a szíve.
Kint hajbókoltak a jegenyék s de sok mindent összegondolt magában a Jani-gyerek !
Sötét volt már, amikor Pacsutáné behozta a lámpást s azonkívül rántottát nyolc tojásból, savanyított ugorkával.
Koczák letelepedett egy székbe, kés után nyúlt , de hirtelen veszett ötlete támadhatott, mert a szeme szögletéből felpislantott Pacsutánéra:
- Mondja, öreg, van-é magának sejtelme arról, mi az a boszton?
- Van! - rezzent fel ijedten Pacsutáné, pedig épp az ellenkezőjét akarta mondani , tudniillik, hogy nincs...
- Van? - és lehúzta a szája sarkát, marcangoló gúnnyal.
- Hallja, babám, annyit ért maga ahhoz, mint prepa a köbgyökhöz!
S mondván, a villát beledöfte az ugorkába.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE