Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Rákolti György utazása a gambai császárságba
Keletkezés ideje
1905
Fejezet
16
Bekezdés
1964
Mondat
3386
Szó
42998
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
HETEDIK FEJEZET.
I.
Tiz nap! ismételte Rákolti jóleső elégedettséggel.
Tiz nap - és lábai talán ugyanott fogják érinteni a sötét világrész földjét, ahol öt esztendővel ezelőtt atyja szállt partra.
Szárnyakat kivánt a hajónak, repüljön!
Repüljön, mint a fecske!
Boldog volt, hogy a »szép fekete ördög« csakugyan ugy repül, mint a fecske.
A »Negro« négy hatalmas kéménye vastag gomolyokban ontotta magából a kőszénfüstöt, kettős nagy gépe - igazi aczél kolosszus - szakadatlanul dübörögve, rendkivüli sebességgel forgatta a hajócsavart, mely örvénylő barázdát vágott maga után a vizen.
Megkövetelte azonban jogait a gyomor is.
Ideje, hogy lemenjenek ebédelni.
- Lemegyünk, fiuk, a kabinba ebédelni!
De bizony akkorra már csak Kovács Miska nézegette a tenger végtelen felületét , Dandóczi nem volt a födélzeten.
- A trompéter rég lement, urfi, jelentette a legény, mert hogy azt mondta : éhes.
- Igaza van!
Lemegyünk fiam mi is.
Midőn Rákolti a kabinba nyitott, Dandóczi már javában falatozgatott a teritett asztal mellett.
Csakhogy nem az asztalon levő ebédnek ráeső részét fogyasztotta , hanem a saját tarisznyájából előszedett paprikás szalonnát és a magával hozott » komisz « -t (katona-kenyér) majszolgatta felséges jó étvágygyal.
Rákolti elmosolyodott, midőn a nagy komolyan falatozó czigányt megpillantotta.
- Hát te mit csinálsz?
Miért nem eszel ezekből az ételekből?
Dandóczi fejét rázta.
- Né tessen hárágudni, kenyergem, mondotta bizalmatlanul, de bizs én nem hiszék ezseknek ázs íteleknek.
- Azt hiszed, hogy meg vannak mérgezve?
- Sohsé tudjá ázs ember...
Kovács Miska rögtön felkapta a czigány gyanuját.
Bizony, sohasem lehet azt tudni , mit ad itt a becsületes magyar gyomornak ez a rettentő hosszu »gólyakirály «.
Mert neki ugyan hiába kellemeztetné magát és hiába mosolyogna finomul, mint egy belső udvarbéli (komornyik) csupasz képü német, nem hinne neki egy perczig sem.
- Nincs igazad, Miska fiam! rázta fejét tagadó mozdulattal az ifju; félreismered a kapitány urat.
- Lehet, urfi, lehet... de nem bizonyos... makacskodott a legény.
Már csak én is a mondó lévén, hogy ne méltóztassék enni ezekből az ételekből.
- Bolond beszéd! válaszolta az ifju, s hogy bebizonyitsa, mennyire bolond, nyomban hozzálátott az ebédhez, amely bőséges, jóizü és minden tekintetben kifogástalan volt.
Dandóczi vállait vonogatta és azután sem kóstolta meg a tálak izletes tartalmát , inkább bizott a »komisz « -ban, meg a szalonnában.
Kovács Miska egy ideig még elnézegette, mily nyugodtan eszi fiatal ura a »menázsit «, azután maga is kivett tányérjára a káposzta mellől egy szelet sonkát, s miután jól megvizsgálta , megette.
Arra azonban ő sem volt rábirható, hogy a theából és vajból ráeső részt is elfogyassza.
Azt mondta, máskor.
A sonkát - ugy mond - bajos megmérgezni, a vajat és a sárga meleg vizet (ez volt a thea) azonban könnyü.
Csak belekever az ember egy kis szerecsikát (arzén-méreg) és megvan.
Se ize, se büze ennek a veszedelmes méregnek: az ember lenyeli gyanútlanul és ha rögtön nem segit rajta a doktor, tiz perczek mulva odavan... testálhat.
- Vala ilyen csufság, mesélte falatozás közben.
Odahaza is egyszer régebben .
Emlékszem rá!
A hatvan esztendős, részeges öreg Kispál Ábris egyszer fejibe vette , hogy eltészi láb alól a hites feleségit, aki szegény feje, furt (folyton) azon ügyekezett, hogy ne italozzék annyit az ura, de legyék vénségire rendes ember.
Hát nem szerze szerecsikát a vén gonosz?
Bizony szerze a, s bizony béadta a szegény néném-asszonynak kecsketejben.
Csöppbe mult, hogy a jó lélek föl nem fordult tőle .
No, de hurokra is került hamar a vén gonosz!
A zsandárok bévitték Vásárhelyre , onnan elkerült Szamos-Ujvárra, a tömlöczbe, ahol is tán még most is fonja a kosarat meg a szatyrot.
- Ne félj, Miska fiam, itt senki sem fog szerecsikát keverni az ételekbe.
- Mondom urfi, hogy lehet, de nem bizonyos - válaszolta a legény!
* * *
A tengeri ut nem nyujtott semmi változatosságot.
Az első két-három nap még csak eltelt valahogy, a negyedik azonban már nagyon hosszunak kezdett tetszeni, főleg, mert semmi sem volt, ami valamelyes szórakozást nyujthatott volna.
Rákolti még csak eltöltötte az időt olvasással, Dandóczi és Kovács azonban óraszámra unatkoztak és nem tudták, hogy mit kezdjenek a végtelen lassunak tetsző teméntelen idővel, mely itt rendelkezésükre állott.
Rákolti csakhamar meggyőződött róla, hogy a hosszu Ritter igazat beszélt, midőn kijelentette, hogy nem áll érdekében a »parádézás «.
Nem is parádézott a sebesen repülő »Negro« sehol.
A magas parancsnoki hid közelében a napnak és éjnek kivétel nélkül minden órájában ott állt egy-egy sötét arczu arab, kinek nyilván az volt szigoru kötelessége, hogy szeme egy perczre se mozduljon el a látó-határról, s a mutatkozó hajók utjának irányát a legnagyobb pontossággal kikémlelje.
Ezt az irányt Cavalcanti lovag aztán a leggondosabban kikerülte.
Megesett az is, hogy kétség esetén inkább megállitotta futásában a »Negro « -t, mig tisztába nem jött vele, hogy a nagy messzeségben feltünedező idegen gőzöst mely irányban kerülheti ki legbiztosabban.
- Mégis csak fura egy sor az, nagyságos urfi, fakadt ki Kovács egy ilyen alkalommal, hogy im, bujkál ez a mi hajónk még az enmaga árnyékátul is.
- Ok nélkül semmi sincs, Miska!
- Tudván, hogy nincs!
De már mégis csak fura, hogy mindétíg ezt az istentelen nagy ződ vizet, meg az levegő-eget látván, még csak azt sem tudja az ember, hogy hol jár voltaképpen?
Ez kérdés volt, Rákolti azonban nem tudott helyes választ adni, mert maga sem volt vele tisztában: hol járhatnak.
Gibraltár alatt, hét nappal ezelőtt, éjjeli egy és két óra között haladt el a hajó; ezt a sötétség daczára is észre vette; de hogy most, a nyolczadik napon hol hasitja aczélos orra a tengert, azt csak hozzávetőleg, a hőmérséklet érezhető nagy változásából sejtette, amennyiben a hőmérő már kora reggel +30 C. fokot mutatott , s délfelé egész +52 C. fokig emelkedve a forró égövi tájak közelségét árulta el.
A hőség napközben semmit sem változott, éjjelre azonban annyira lehült a levegő , hogy a hőmérő higanya alig emelkedett +5 fok fölé.
Mindez, nem különben a szokatlanul nagynak látszó, fényes hold s az éjjeli égbolt mély kékségében tündöklő csillagok szépsége az egyenlitő közeledését jelentették.
Cavalcanti lovag, akihez eziránt kérdést intézett, röviden azt a választ adta , hogy a »Negro« pár óra mulva keresztül fog haladni a 10-dik szélességi fokon.
- Még két nap, uram és el fogjuk érni a Kongót.
- Bocsánat, a kérdezősködésért, mondotta Rákolti, türelmetlen vagyok.
- Magam is, felelte kurtán a tengerész.
A »lovag« ur modora általában nagy változást mutatott.
Amilyen szivélyes, udvarias és jókedvüen vidám volt eddig, annyira zárkózott lett egyszerre, minden átmenet és magyarázat nélkül.
Mintha kicserélték volna.
Sovány arczán néha erős izgatottságot lehetett észrevenni.
Szemei nyugtalanul tapadtak a parancsnoki hidon álló távcső lencséjére, melyen át a leggondosabb kutatás alá vette keleti és déli irányban a tengert.
Rákolti egy ideig szótlanul nézte, azután megállt a szélfogó kémények közelében, s maga is vizsgálni kezdte a láthatárt egy erős tábori látcsövön keresztül.
Perczekig vizsgálódott, de semmit sem tudott észrevenni.
Az óriási viztükör mozdulatlanul terjedt a messzeségbe.
Füstnek, mely valamely idegen gőzös közelségét árulta volna el, sehol semmi nyoma.
- Himmel... sacrament! mormogta ingerülten a kapitány, s idegességében szinte leütötte állványáról a távcsövet - nem látom...
- Mi baj, kapitány ur? kérdezte Rákolti.
- Az, hogy nem tudom meglátni!
- Mit?
- A kopót!
- Kopót?
Itt a tengeren?
Vagy talán...
- Ugy van, amint sejti! kiáltotta nyers hangon a tengerész; a »Negro « -t már több mint kilencz órája üldözi egy angol kopó - egy átkozott pánczélos kutya!
Cavalcanti kapitányt sima modora tökéletesen cserben hagyta.
Dühösen dobbantott hosszu lábaival, s négy-öt parancsot röpitett le arabjainak majdnem ugyan-egy időben a parancsnoki hídról.
Azután felkiáltott:
- A minden ördögökre!
Nem hagyom magamat elfogatni.
- De uram, jegyezte meg kételkedve az ifju, bizonyos ön abban, hogy üldözik?
- Nem mesélek! válaszolta indulatosan a kapitány.
- Sehol sem látni semmit...
- Mondom önnek, hogy a czirkáló angol flotta egyik ágyunaszádja már kilencz óra óta nyomomban van!
- Nem látok semmit.
- Mit tudja ön?
Oh a kutya... a kutya! harsogta indulatos dühvel a hosszu Ritter .
Megszagolta, hogy mi van a Negro hasában!
De nem fog utólérni... nyomot vesztek... itthagyom az átkozottat!
- Hadihajóról van szó?
- Természetesen!
A 10-ik szélességi foktól lefelé, végig az egész nyugat afrikai parton és a guineai öbölben, mindenütt czirkálnak ezek a nyomorultak!
A mult hónapban keresztül tudtam bujni köztük, nem vettek észre; most azonban észrevett egy ilyen kopó és nyomomban van.
Azt mondja ön, hogy nem látja!
Persze... mit ért ön ehhez!
Elégedjék meg annyival, hogy veszélyben forog, s könnyen megeshetik , hogy lekerül velem együtt a tenger fenekére!
Cavalcanti lovag epésen elkaczagta magát.
- Most pedig, fiatal barátom, mondotta parancsoló hangon, legyen szives és hagyja el a födélzetet!
Rákolti elismerte, hogy minden kapitány föltétlen ur a maga hajóján, a hosszu Ritter kiméletlen hangja azonban felboszantotta.
A magyar ember vére könnyen lobban.
- Megyek, uram, válaszolta csipősen; meg kell azonban jegyeznem, hogy modorát , enyhén szólva, legalább is furcsának tartom.
- Sajnálom!
Nincs időm!
- Müvelt embernek erre mindig van ideje! vágta oda haraggal az ifju.
Cavalcanti lovag arczát vörösre festette a vér.
- Nincs időm... értette?... nincs időm, hogy az ön feleseléseivel foglalkozzam !
Kérem, vonuljon vissza azonnal és ne ingereljen!
Rákolti végig nézte vállán keresztül a hosszu urat.
- Ugy látom, felelte megvető mozdulattal, hogy nem tudja, mit beszél.
Elvesztette a fejét.
Olybá veszem tehát, mintha semmit sem mondott volna.
Ezzel megfordult és otthagyta a kapitányt.
Az még utána kiáltott valami indulatos szót, de azt már nem lehetett hangja rikácsolásától megérteni.
Jellemző változás!
Ime, egy eladdig mindenkor udvariasnak mutatkozó ember, kinek lényéről a veszély előérzete oly gyorsan és oly tökéletesen letörli a müveltség minden mázát, hogy ez a dolog már nem is boszantó többé, hanem egyszerüen nevetséges.
Egy ily egész benső tartalmából kiforgatott, fejvesztett ember csakugyan nem sérthet meg.
Talán nem is volt szándékában.
Rákolti gyorsan lobbanó, heves és gyakorta erőszakos temperamentumot ( vérmérsékletet) örökölt ingyen ajándék gyanánt a természettől, de gyors föllobbanásai mellett is ritka higgadtsággal tudta megitélni az embereket, akik szenvedélyességét felköltötték.
Alig, hogy faképnél hagyta a kapitányt, már nem neheztelt rá.
Haragja elpárolgott .
Meg tudta érteni a veszélyes helyzetet, mely ez embert és hajóját fenyegeti s éppen nem csodálkozott rajta, hogy minden egyébről megfeledkezve, izgatottságában oly neveletlen magaviseletre ragadtatta magát, mint egy teherhordó.
Csak a legkiválóbb jellemü férfiak őrzik meg lényök nemességét az élet válságos perczeiben.
De mily kevés az ilyen igazán nagy ember!
A lelki nemesség és jellembeli szilárdság ily rendkivüli tökélyét Ritter Franz v. Cavalcanti urtól csakugyan nem lehetett megkivánni.
II.
Néhány óra mulva Rákolti megtudta azt is, hogy a hosszu Rittert tökéletesen félreismerte.
Esti nyolcz órakor ugyanis, midőn Dandóczival és Kovács Miskával éppen le akart ülni közös kabinjuk asztala mellé, hogy a föltálalt vacsorát elfogyassza, kinyilt az ajtó és belépett rajta a kapitány.
Sipkája a fején, arcza sápadt; apró, pislogó szemei rosszindulatu, mély tüzben égtek, mint egy ragadozó szemei.
Háta mögött két marcziális arab matróz foglalt helyet az ajtó előtt.
- Jó estét... mormogta a kapitány.
- Jó estét! bólintott hidegen Rákolti.
Cavalcanti lovag tekintete körülvillant a kabinban, azután keresztbe fonta mellén a karjait és igy szólt:
- Tudomására kell hoznom, hogy a Negro nem menekülhet.
Még két-három óra és a pánczélos kopó utól fog érni.
- Ön azzal dicsekedett, hogy semmi körülmények között sem hagyja magát elfogatni.
- Nem menekülhetek, rázta fejét sötéten a kapitány, megpróbáltam... nem megy...
Az ágyunaszád gépe jobb mint az enyém.
Ismétlem, két-három óra alatt utólér.
A Negro-n levő összes fegyverek és lőszerek, melyeket Dingán gambai császár számára akartam a tengerpart egy elhagyatott helyén kicsempészni , el vannak veszve.
A kopó elkobozza valamennyit.
- Ez baj, de még nem főbenjáró bün.
Nem értem az ön nagy félelmét.
- Nem félek! felelte gőggel a hosszu lovag, de biztosítani akarom magamat... ugy amint lehet.
Ön, kedves ur, annyira fiatal és oly becsületesnek látszik, folytatta gunyos, halk kaczajjal, hogy nem hagyhatom tovább gyermekes tévedésben.
Tudtára kell tehát adnom, hogy a Negro nemcsak fegyver- és lőszer-szállitásra, hanem az önhöz hasonló vagyonos urak barátságos »kezelésére « is be van rendezve.
Bráz Dragutin barátom szokott róla gondoskodni, hogy a megnyirásra alkalmas báránykák az éj sötétjében »tévedésből« a Negro-ra kerüljenek, mint ahogy önnel is történt.
- Mit jelentsen ez, uram! pattant fel ültéből az ifju.
Dandóczi és Kovács szintén felugrottak az asztal mellől, s közelebb nyomultak Rákoltihoz.
- Csendesen, uraim, szólt éles hangon a kapitány.
Hideg vér és nyugalom, ez az első!
Ellentállásról szó sem lehet.
Van szerencsém különben kijelenteni, Rákolti ur, hogy teljes bátorságban érezheti magát.
Én sem az ön, sem a kisérői életére nem pályázom.
Egyetlen hajuk szála sem fog meggörbülni.
Egy gyilkosság, fájdalom , már ugyis a lelkemen szárad... azt is megbántam...
Mert talán most már nem fogja önt tulságosan meglepni, ha miheztartás végett bizalmasan bevallom, hogy a piemonti bünpör hőse, melyre ön szives volt emlékezni, én vagyok.
- Ön! hökkent vissza Rákolti.
- Fájdalom, én, ismételte nyers nyiltsággal a kapitány.
Méltányolnia kell tehát elhatározásomat, hogy a Negro nyomában levő angol kopóval nem óhajtok találkozni.
Nem a tiltott áru miatt, melyet viszek, hanem saját kitünő személyem miatt, mely elfogatásom esetén oly kellemetlen elbánásban részesülne a piemonti törvényszék fogházának udvarán, amit az ember nyaka semmiképen sem szokott kiállani...
Cavalcanti lovag halkan elnevette magát.
- Sapristi, uram!
Ön, ugy látszik, meg van lepve.
- A dologra, kérem!
Mit akar?
- Csekélység, mondotta a gazemberek sajátszerü élczelődésével a kapitány; szóra sem érdemes; de mégis szóllanom kell, nehogy udvariatlansággal vádolhasson .
Megtehetném, hogy az ön két, jó kövér utazó-táskáját ott a sarokban, továbbá ruháit, fegyvereit, pénzét, szóval minden holmiját egyszerüen lefoglaljam, s ellenállás esetén, vérző szivvel bár s mélyen megszomorodva, önt és kisérőit kidobassam itt a kabin-ablakon a tengerbe.
- Uram!
- Csöndesen kérem!
Ne kapkodjon revolvere agyához, hisz már mondtam, hogy egy hajaszála sem fog meggörbülni.
Nem játszom a kimondott szóval.
Következetes és nagylelkü akarok lenni.
Nem rabolni akarok... pfuj!
Ez méltatlan volna hozzám .
Beláthatja azonban, hogy a Negro elvesztésével rendkivül nagy anyagi csapás ér, ennél fogva tisztelettel meg kell kérnem, hogy kölcsönözze nekem pénzét, amig abban a helyzetben leszek , hogy e kölcsön adott összeget hálásan visszafizethessem.
Embereimmel, sajnos, el kell hagynom a Negro-t.
Ön azonban itt marad, s az angolok kezébe kerülve, könnyü lesz bebizonyitania, hogy semmi köze hozzám.
Ellenkezőleg !
Rendkivül boldognak érzi magát, hogy megszabadult tőlem, s oly kitünő gentlemanek társaságába került, mint amilyen a nyomomban levő »Her Majesty« angol ágyu-naszád tiszti-kara.
Cavalcanti lovag most visszaintett kezével az ajtó felé.
- Ez a két ficzkó itt marad, nehogy valaki hivatlanul betolakodjék, mig ön a nekem kölcsön adandó összeget ide az asztalra leolvassa.
Kérem, nem azonnal!
Nem akarom önt zavarba hozni.
Egy teljes órát szivesen engedek.
Ime, most magára hagyom, s csak egy óra mulva fogok visszajönni, hogy ezt a kis kölcsönügyletet rendbe hozzuk.
Rákolti mozdulatlan állt.
A szemtelenségnek ilyen megdöbbentő tökélyéről fogalma sem volt.
A lovag ur szárazon mosolygott.
- Tehát, egy óra mulva, mi illustre!
Egy óra mulva, ismétlem, bátor leszek ujból tiszteletemet tenni.
Csak ne zsenirozza magát!
Elvégre keresztény felebaráti kötelesség, hogy segitsünk egymáson, ha egyikünk-másikunk bajba kerül.
A legkisebb értéket is köszönettel fogadom, sőt kérnem kell önt, hogy ne tartsa magánál a kisebb értékeket sem...
Rendkivül megszomoritana, ha meg kellene önt motoztatnom!
A kapitány erre sarkon fordult, s köszönés nélkül elhagyta a kabint.
Az ajtót becsapta maga után, s a kulcsot reáforditotta.
- Gazember! fakadt ki megvetéssel Rákolti, midön meggyőződött róla, hogy a kabin ajtaja csakugyan be van zárva.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE