Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Harsányi Zsolt
Liline
Keletkezés ideje
1937
Fejezet
11
Bekezdés
655
Mondat
2690
Szó
25137
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
7.
Liline grófkisasszony a Louvreban járt.
S másnap nem győzött rajongani szerelmese előtt: egy vázát látott, amely Orfeuszt ábrázolta.
- Okvetlen látnia kell azt az Orfeuszt.
Királyi korona van a halántéka körül, a lepel, amelyet hord, csillagokkal van teleszórva, a szája nyitva.
Pengeti a lantot és énekel hozzá.
Az egész Orfeusz, úgy ahogy van, maga.
De annyira maga, hogy megborzongtam tőle.
Mikor ér rá, hogy együtt elmenjünk megnézni?
Feltettem magamban , hogy együtt fogjuk látni.
Megbeszélték a napot és az órát.
De késő este levél jött a Saint Cricq-palotából .
"Anyám nagyon beteg, most nem tarthatunk órákat, ne jöjjön.
Imádkozzék anyámért, aki melegen üdvözli.
Örökké változatlanul C. S".
Mindössze három napig tartott az aggódó várakozás.
Naponta kétszer elment a palotába , hogy érdeklődjék a mogorva portásnál a grófné hogyléte iránt.
Baptiste folyton csak ezt felelte: "A grófné állapota változatlanul súlyos."
Negyedik nap reggel azonban ezt mondta: "A grófné meghalt."
Ő csak állt a portásfülke mellett a komor és előkelő kapualjban, úgy érezte magát, mintha villám sújtotta volna.
Első ösztöne az volt , hogy felrohanjon a lépcsőn és megfogja a zokogó leány kezét.
Ha valaha, most mellette kell lennie.
De ismeretlen emberek jöttek, bizonyára részvét-látogatók, a kapu elé hintó fordult, a portás arcán látni lehetett, hogy a fiatal zongoratanár most nagyon láb alatt van.
Megfordult és lehajtott fejjel kisompolygott az utcára.
Mi lesz most ?
Szerelmének támasza, szilárd reménye, boldog jövőjének jóságos ígérője eltávozott a világból.
A leány ittmaradt az apával és fiútestvérekkel, akik hozzá teljesen idegenek, alig látta őket egyszer-kétszer, akkor is a fagyos udvariasság legmerevebb formái közt.
Ezekben a napokban minden leckeóráját elmulasztotta.
Egész délelőttöket és egész délutánokat egy-egy templomban töltött.
S ha jött, vagy ment, mindig a Saint- Cricq- palota felé került.
Bár ott nem volt semmi keresnivalója.
Tétlenül ődöngött a ház környékén, felpillantott a néma ablakokra.
Aztán tovább ment imádkozni.
A temetésre nem ment el.
Soká vívódott magában, de aztán nem ment el .
Elviselhetetlennek érezte, hogy ott lássa a koporsó mögött a leányt s ne állhasson melléje.
Maga elé rajzolta, hogyan jelenik meg a ravatalnál Martignac, a miniszterelnök, hogyan fejezi ki részvétét a család egyes tagjainak, majd jön a király képviseletében Duras herceg, vagy De Vibraye, vagy De Damas, a csoportos arisztokraták utat nyitnak, Liline grófkisasszony udvari bókkal köszönti.
Csak grófok, márkik és hercegek, húsz, harminc, ötven, csak ő nem állhat oda, ő, aki a halott asszonyhoz mindegyiknél közelebb állott s akinek lelke, élete, világa egy és azonos a ravatal mellett gyászoló leány lelkével, életével, világával.
Tíz napig csak egy-két sornyi híradást kapott.
Sebtiben odavetett szavak: "A szívem ott van magánál és vérzik.
C."
Vagy összesen egyetlen szó a finom papíron: "Imádom .
C."
De a tizedik napon a gróf titkárjától kapott levelet: a gróf súlyt helyez arra , hogy a grófnő zenei tanulmányai tovább folytatódjanak, ezért Monsieur szíveskedjék az órákat a holnapi napon a régi rend szerint megkezdeni.
Felment.
A megszokott szalonban gyászruhásan lépett elébe a leány.
Még kezet sem nyujtott s ő hálás volt érte: inkább fájdalom lett volna az illendőség-előírta futólagos kézfogás, ha már nem tarthatták egymás kezét erős és bátorító szorítással hosszasan, hosszasan.
Mert az anya elárvult helyén egy erősen rizsporozott öreg dáma ült.
- Engedje meg, nagynéném, hogy bemutassam mesteremet, Liszt urat.
Az öreg dáma a gyászos házhoz illő komolysággal bólintott.
Nyilván az ő hivatása volt az órákon a kötelező gardedám jelenlétét szolgáltatni.
Könyv volt az ölében.
Miután lornyettjén megtekintette a zongoramestert, mindjárt visszafordult az olvasmányhoz , jelezvén, hogy neki a fiatalemberhez semmi köze, ő hivatalosan ül itt.
Ők leültek a zongorához.
A leány játszani kezdett.
- Ez borzasztó, - súgta a fiatalember, - nem beszélhetünk?
- De igen, nyugodtan.
Nagyot hall.
- Szeret?
- Imádom.
- Sokat szenvedett?
- Még most is.
Ha maga nem lenne, talán meghaltam volna.
- Mi lesz velünk?
- Bízzunk és imádkozzunk.
Szegény mama utolsó órájában is a mi boldogságunkra gondolt.
Igen nagy dolog történt.
- Micsoda?
A leány zongorázott tovább.
Nem néztek egymásra, halk hangjukat az öreg dáma nem hallhatta.
- Az történt, hogy a mama mindent elmondott a papának.
- Mit mindent?
- Elmondom, szóról-szóra.
Ott voltam.
Tudtuk, hogy a mamának vége, ő is tudta.
A kezét is alig volt már képes mozgatni, de ahhoz még volt ereje, hogy beszéljen .
Intett a fiúknak, hogy menjenek ki.
A szeme járásából megértettük, hogy csak engem akar maga mellett, meg a papát.
Mikor a fiúk kimentek, én megfogtam a kezét.
És ő azt mondta a papának: "Drágám, van hozzád egy utolsó kérésem.
Liline és Liszt szeretik egymást.
Engedd, hogy boldogok legyenek."
De alig lehetett érteni.
A papa azt mondta rá: "Igen, drágám, hogyne, csak most nem szabad beszélned."
A mama lehúnyta a szemét és többet ki sem nyitotta.
A fiúk aztán bejöttek és ott álltak.
Én végig fogtam a kezét.
Körülbelül egy óra mulva meghalt.
Alig lehetett észrevenni, mikor halt meg.
A fiatalember suttogó hangja rekedt lett az izgalomtól.
- Szóval a gróf beleegyezett?
- Nem tudom magam tájékozni.
Velem erről nem beszélt, az egész dolgot egy szóval sem említette, nem kérdezett semmit.
Tegnap elhatároztam, hogy szóvá teszem én .
Bementem hozzá és megkértem, hogy a zongoraórákat folytathassam.
Csak bólintott rá és mindjárt behivatta a titkárt és iratott magának.
Más nem történt.
- Vagyis most hányadán állunk?
- Nem tudom.
Lehet, hogy a papa beleegyezett, csak most még nem akar szólni.
De lehet, hogy a mama utolsó kérését nem értette, vagy nem hallotta, csak éppen válaszolt rá valamit.
Majd meglátjuk.
Az egyetlen, amit tehetünk: várni.
Vártak.
A leckeórák rendje az új formában is kialakult, sőt igen nagy változás történt.
A grófkisasszony rávette a nénit, akire az elfoglalt apa a leány dolgainak teljes beosztását rábízta, hogy az órákat tegyék át diner utánra.
A palotában hatkor szolgálták fel a dinert, néni és leány külön ettek, félhétkor már kezdődhetett az óra.
A néni ebbe azonnal belement, mindegy volt neki.
De nekik nem volt mindegy .
Francinak este nem voltak órái, szabadon maradhatott akármeddig.
Így aztán zenéltek félhéttől félnyolcig, de utána beszélgettek kilencig is.
A fiatalember minden áldott nap félhétkor megjelent a palotában.
S már az új rend harmadik napján az történt , hogy a néni nyolc óra felé elszundított a karosszékben.
Falun élt eddig s megszokta , hogy reggel négykor ébred.
Ilyenkor már legyőzhetetlenül álmos volt.
- Miért nem fekszik le, - kiáltotta fülébe a grófkisasszony, - miért gyötri magát itt a karosszékben?
Liszt még egy negyed órát marad s akkor megyek én is lefeküdni.
A néni habozott, de a fiatalembert nagyon megszerette és a korai lefekvést meg éppen imádta.
- Nem tudom, mit szólna atyád...
- A papát bízza rám.
Csak feküdjék le nyugodtan.
Végre is az álom vágya győzött az öreg dáma habozásán.
Elment.
Ketten maradtak .
Beszélgettek kilenc óráig.
S ez így ment ezentúl minden este.
Álmodni sem tudtak volna szebb és boldogabb estéket.
A néni a zongoraórák elején ott ült egy kissé tessék-lássék, aztán szedte könyvét, lornyettjét, tubákos szelencéjét, rózsafűzérét és nesztelenül eltűnt.
Hosszú, hosszú hetek kimondhatatlan boldogsága következett.
A meghitt esti órákban úgy tárták ki egymásnak lelkök legtitkosabb bensejét, mintha a tökéletes lelki meztelenség valami sóvár vágya hajtaná őket.
Elmondták egymásnak tizenhétéves életök eddigi folyásának az emlékezetben felkutatható minden egyes részletét.
Lassanként annyira ismerték egymást, hogy olykor mindketten meglepődtek: ha az egyik elmondott valamit, a másik azonnal helyeket, adatokat, neveket tett hozzá, amelyeket már kívülről tudott.
S mindkettő szerelme nőttön-nőtt.
Mindennap azt hitték, hogy elérkeztek odaadó rajongásuk tökéletes csúcsára, másnap mégis érezték, hogy még jobban szeretik egymást.
A fiatalember szenvedélyes szorgalommal művelte magát.
Zenében ő vezette a leányt, de olvasmányok dolgában az vezette őt.
Tervszerű sorrendben olvastatott vele történelmet, művészettörténetet és szépirodalmat.
Mindennap hosszan megvitatták az olvasottakat.
- El vagyok bűvölve magától, Franci, - mondta néha a leány, - olyan eszes és fogékony, hogy nem győzöm bámulni.
Elég egy könyvet átfutnia, már rögtön látja a lényeget és többet tud belőle, mint amennyire engem öt nevelő és nevelőnő tanított .
Maga nem értheti meg, hogy micsoda boldogság egy leány számára, ha felnézhet arra , akit szeret.
A fiatalember gondolatain homályos kép cikázott végig: arisztokraták előtt alázatosan hajlongó apja.
Felsajgott benne, amit olyankor megszégyenített büszkeségében szenvedett és most diadalmasan ujjongott benne az elégtétel: a francia grófi miniszter egyetlen leánya, szemefénye, a hófehér tündérkisasszony hódolattal néz fel rá, a doborjáni számtartó fiára.
És forró hálát érzett a leány iránt, akitől ezt a balzsamot kapta érzékeny büszkeségű lelkének legtitkosabb és legsajgóbb fájdalmára.
És a szerelemről beszéltek, a világról, Istenről, a lélekről.
Mint két komolykodó angyal a legszebbet, a legnagyobbat, a legtisztábbat keresték mindenben.
Csak ujjaik érintették meg olykor egymást.
A fiatalemberben néha édes és forró sóvárgás támadt , hogy arca odaérjen, ha csak annyira is, mint a lehelet, a leány arcához, de ha ránézett a légies leányra, aki rajongó beszélgetéseikben még jobban átszellemült és szinte testetlenné vált, azonnal mélyen megbánta vágyát és elhatározta, hogy még a gondolatot is meg fogja gyónni.
Már annyira ismerték egymást és annyira egyek voltak, hogy néha csak egymásra kellett pillantaniok.
- Én is azt gondoltam most, - mondta mosolyogva a leány - amit maga gondolt.
És meg se mondták, mire gondoltak, annyira bizonyos volt, hogy egymás eszével eszmélnek és egymás szívével éreznek.
Mégsem tudtak eleget beszélni soha.
Együtt töltött óráik kezdtek kitolódni.
Már tízig maradt a leánynál, már féltizenegyig .
Megtörtént, hogy anyját, aki rendesen meg szokta várni, már nem találta ébren : Lisztnét elnyomta a sokat futkosó és folyton matató háziasszonyok esti fáradtsága : lefeküdt.
A fiú látta, hogy az ajtó felső vonala nem világos.
Már pedig saját szobájába csak anyjáén keresztül juthatott.
Nagyon elszégyelte magát, hogy most megzavarja álmában azt, aki érte dolgozik egész nap.
Gyengédségében fogta magát , leakasztott minden felsőruhát, amit a fogason talált, letette az előszobában anyja küszöbére és boldogan imádkozva ott aludt el.
Másnap reggel nagyokat nevetett, mikor anyja nem győzte korholni, hogy túlzásba viszi a gyermeki figyelmet és összetöri magát a kemény padlón.
Egyszer tizenegy óráig maradt szerelménél.
Chateaubriand katolicizmusáról vitatkoztak és úgy belemerültek, hogy nem figyelték az órát.
Lent a kapualjban már sötét volt a portás páholya.
Kénytelen volt Baptiste-ot felzörgetni.
A portás nagysokára kászolódott elő lompos alsóruhában, szuszogva hozta a gyertyát félkezében, másikban a kapukulcsot.
Látszott rajta, hogy nagyon mérges, amiért álmából felzavarták.
A fiatalember jóéjszakát kívánt neki.
De Baptiste nem válaszolt rá.
Egy pillanatig még nyitva tartotta a kaput, mintha várt volna valamit, aztán úgy becsapta, hogy csak úgy döngött.
Franci vállat vonva indult neki a nyári éjszakának.
Boldogságában súlytalannak érezte magát, lebegve haladt a sötét utcákon.
Másnap gondosabban vigyázták az órát.
Tízkor búcsúztak.
S pár napig nem is maradtak fent tovább tíznél.
De egy este arról kezdtek beszélgetni, hogy melyiköknek mi a legrégebbi emléke.
A grófkisasszony arra emlékezett, hogy mikor még nem volt egészen négyéves, egy napon izgatott lótás-futás támadt a palotában, mert a száműzött Napoleon váratlanul visszatért Párisba, őt őrizetlenül hagyták és magára rántott egy nagy virágos vázát.
Franci is elmélyedve kutatott emlékei közt és elkezdte mesélni a cigányokat.
A zongorához is leült és hosszú zenei magyarázattal igyekezett fogalmat adni a leánynak arról, hogy az ő hazájában, Magyarországon, mit jelentenek a cigányok.
Volt egy szerzeménye is, amelyet a gyermekkorában hallott magyar nótafoszlányokra épített, azt eljátszotta háromszor is, magyarázta a sajátságos hanglétrát, a harmonizálás különös színeit és főként a rapszódikus, zabolátlan ritmust.
A leány imádatos nézéssel hallgatta.
Ő pedig csak játszott és beszélt .
Annyit beszélt, hogy a végén alaposan belefáradt.
Ekkor az órára pillantott és rémülten ugrott fel:
- Szent Isten, féltizenkettő elmúlt!
Sebbel-lobbal búcsúzott.
A kapualjban megint hosszasan kellett zörgetnie.
Baptiste ezúttal igen sokáig váratott magára.
Látszott, hogy szándékosan.
Mikor végre előjött , leplezetlen méreggel morgott valamit, amit nem lehetett megérteni.
Franci kínosan érezte magát.
Érzékeny volt arra, hogy éppen ennek a háznak szolgája nem tiszteli eléggé.
A portás még kapunyitás közben is folyton dohogott.
És kinyitván a kaput , megint várt.
A fiatalembernek elfogyott a türelme.
- Akar valamit mondani? - szólt rá éles hangon.
A portás nem válaszolt.
Sötét gyűlölet ült az arcán, amelyet megvilágított a lobogó gyertya.
Bevágta a kaput hatalmasan s még kihallatszott, amint odabent szitkozódik , de most már hangosan.
A szégyenben maradt távozó ott állt a kapun kívül tehetetlenül.
Forrt benne az indulat.
Szeretett volna dörömbölni a kapun, hogy a szemtelen ember visszajöjjön.
De észbe kapott, hogy nem tanácsos éjszakai botrányt csinálni.
Sarkon fordult és elindult a Faubourg Saint-Germain szigorúan sötétlő palotái között.
Holnap majd megmondja a magáét annak a fickónak.
De másnapra hirtelen felindulása elpárolgott.
Elhatározta, hogy mikor elhalad a portásfülke mellett, oda sem fog nézni.
Csakhogy oda kellett néznie.
Baptiste kilépett a fülkéből és elébe állott:
- A gróf úr kéreti, szíveskedjék egyenesen az ő dolgozószobájába menni.
Itthon van.
Meglepetve vágott a lépcsőnek.
Hirtelen rajzó gondolatai közt felötlött a lehetőség : talán itt az alkalom, hogy megkérhesse szerelmese kezét.
Nem lehetetlen, hogy Liline és apja közt valami döntő beszélgetés zajlott le.
És minden jel arra mutat, hogy kedvező választ remélhet.
A gróf a dolgozószoba közepén állva fogadta.
Kurtán biccentett köszöntésére, nem adott kezet és nem ültette le.
- Tudomásomra jutott, hogy maga a késő éjszakai órákig szokott a leányom társaságában tartózkodni.
Igaz ez?
- Igaz.
- És maga ezt megengedhetőnek tartotta?
- Ha a formák ellen vétettem, tisztelettel bocsánatot kérek.
De előbb-utóbb úgyis meg kell mondanom, hogy a grófnő és én szeretjük egymást.
És ha...
- A leányommal már beszéltem.
Vele már közöltem, hogy erről a képtelenségről le kell tennie.
Közlöm magával is.
- De bocsánat, miért képtelenség?
- Nem értem, hogy ezt kérdezheti.
Maga igen kitűnő zongoraművész, de már engedjen meg, az én leányom igazán nem arravaló, hogy egy művészfélére, vagy ilyesmire gondolhasson.
Az én leányom rangjához és vagyonához illően fog férjhez menni.
Maga is majd talál magának egy... különben ehhez semmi közöm.
Az órákat ezennel beszüntetem.
A fiatalember elsápadt.
Nehezen hebegve kereste a szavakat.
- De... bocsánat... a boldogult grófné... ő a halálos ágyán... az ő utolsó kívánsága...
- Igen, ezt a leányomtól is hallottam.
Lehet, hogy boldogult feleségem mondott ilyesmit, de nem tulajdonítottam neki semmi fontosságot.
Ő erősen lázas volt, nem is tudhatta szegény, miket beszél.
De különben is a házam...
Félbeszakította önmagát, mert a fiatalember halálsápadt arcán két könnycsepp gördült lefelé.
- Sajnálom, hogy egy képtelen gondolatba ennyire beleringatta magát.
Talán én is hibás vagyok, gondolhattam volna arra, hogy ebben a korban egy leány mellé vigyázatlanság magát odatenni.
De én nagyon el vagyok foglalva.
Egyszóval ha jár magának valami, azt majd elküldetem, a leányomat többé nem láthatja.
- Soha többé? - tört ki fuldokolva az ifjú kérdése.
- Természetesen soha többé, hogyan képzelte ezt?
Sajnálom, ha keményen kell beszélnem, de ebbe a házba maga többé nem jöhet.
Kár is próbálkoznia, a portás tudja a kötelességét.
A keserű és kétségbeesett bánat azonnal szikrázó dühvé változott.
- Ön szólt a portásnak?
- Természetesen.
- Ez fölösleges volt, uram.
Elég lett volna nekem szólnia, nem kellett engem egy szolga előtt így megalázni.
A leányához semmiféle módon nem fogok közeledni, még ha belehalok, sem.
Efelől nyugodt lehet.
Én előkelő ember vagyok és állom a szavamat.
Ön azonban most arra kényszerít engem, hogy odalent elmenjek annak a szolgának a vigyorgása előtt.
Ön, uram, nem előkelő ember!
Azzal hevesen megfordult és könnyben úszó arccal kirobogott.
Térdei idegesen remegtek.
De a kielégülés helyett, hogy gőgösen odavágta a magáét ennek az embernek , tehetetlen, mardosó düh vonaglott benne.
Mert magával vitte Saint-Cricq gróf utolsó pillantását.
Az egy sziklaszilárd nyugalmú és megtámadhatatlan ember gúnyos és közömbös pillantása volt.
A grófé, a miniszteré, a francia pairé, akit egy izgága muzsikus nem sérthet meg.
Az eső sem sértheti meg, amely rácseppen a kabátjára .
Minden hiába, ezeké a túlerő.
És még el kellett mennie a portás előtt.
Csikorgó fogát összeharapta, rohanva ugrott le a lépcsőfokokon és magában mondogatta: csak ezen az egy-két pillanaton essék túl .
A páholy mellett elfordította a fejét.
Rohant, arcán ömlöttek a könnyek.
De ha nem is látta, tudta, hogy az az ember győztes kárörömmel vigyorog utána.
Még az utcán is rohant.
Kemény haraggal határozta el, hogy nem néz vissza az ablakokra.
Csak akkor lassította rohanását, mikor befordult a mellékutcába.
De akkor megint elkezdett sietni, hogy minél hamarabb templomot találjon.
Gyorsan átgondolta , hol a legközelebbi templom.
Csak nem gondolkozni, míg odaér, csak visszafojtani erőszakkal a bánat, a megaláztatás gondolatait.
Mihelyt templomba ér, ott már könnyebb lesz.
A járókelők utána fordultak, nem gondolt vele.
Sietett könnyezve és zihálva, hosszú haja lobogott utána.
Végre berohanhatott egy templomba.
És mint az üldözők elől menekülő vad, amelynek sikerült barlangját elérni, megkönnyebbülten vetette magát térdre az első mellékoltár rácsánál.
A rácsra tette két karját, arra a fejét és hangtalanul, de görcsösen rángatódzó vállal elkezdett zokogni:
- Uram - mondta fájdalmas szemrehányással, - minden elveszett.
Hát te nem szeretsz engem?
Én azt hittem, hogy szeretsz...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE