Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bársony István
A rab király szabadon : Fantasztikus állatregény
Keletkezés ideje
1903
Fejezet
15
Bekezdés
1094
Mondat
2875
Szó
30273
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Éjszaka.
A csillagok seregei szelíden ragyogtak a mérhetetlen magasságban , amelynek sötétkék árnyékkupolája úgy födte be a világot, mintha a hallgatagság templomának a bolthajtása lett volna .
Éj volt s a természet szunnyadását az erdő halk lélekzetvételének a nesze még igazibbnak, még édesebbnek sejttette.
A fa-gígászok egymásra borúltak s nehézkes lombjaikat alig-alig hogy megmozdították, amikor az apró szélkölykök , bujósdit játszva, surrantak el köztök .
Lent, a völgy egy nyitott kapuja szélén, két fiatal nyárfa, két rezgő nyárfa, simúlt egymáshoz, szinte aggodalmasan.
Nekik ez a vad környezet mindig idegen volt, egészen megszokni nem tudták.
A patak ott folydogált lábok körül; az volt a szerencséjök, a patak táplálta őket, tündérmeséket mormolt nekik; de a két fiatal fa csak folytonosan remegett; az évezredes tölgyek, a százados bükkök s az elszórtan, kis csoportokban nyújtózkodó fenyő-óriások mellett olyan nagyon törpék és kisszerűek voltak.
Ha a hegyoldalból leomlanék az a fekete szikla, amely éppen feléjök hajlik, bizonyosan agyoncsapná őket.
A folytonos halálveszély sejtelme hideglelőssé tette a két testvérfát; a hold rájok sütött, attól elsápadtak , fehérek lettek.
A legkisebb szellőtől is didergősek voltak .
Az irdatlan égi messzeségből szinte buján ömlik le a földre a tele hold fénye.
Ahol egy kis tisztás van az erdőben, ott zöld sugarak milliója táncol ; a harmatos éj igazgyöngy-ékességet szór bokorra, fűre; az álmos erdei virág nem tudja mi történik vele, keblén a bársonyköntöst nem bírja egészen összefogni .
Jönnek az éjjeli lepkék és körüludvarolják, lágy szárnycsapással legyezgetik; a virág félig ébren, félig szenderegve engedi, hogy a titkos éji lovagok szépelegjenek neki, hozzá lekívánkozzanak .
A hegyoldalból ellátni a síkságra, a semmibe vesző nagy rónára, ahol ezüstösen csillog egy kanyargó vonal.
Az ott a folyóvíz, a széles szőke víz , amelynek a partját fekete sűrűség lepi el.
A fekete lengeteg sóhajtva hajladozik , meg visszakérezkedik: a folyó mentén beszélgetnek a nádak .
Az erdő vad világa ezt a zizegő beszédet nem ösmeri.
Az erdő suttogása inkább ébresztő, semmint altató.
Felriad rá az ember; önkénytelenűl is azt kérdi: ki jár itt?
Pedig csak egy száraz galy hullott le a gyönge szél érintésétől, s az avaron a csekély zajra ijedt egérke futott arrább .
Az ember!...
Hol lakik ember ebben a vadonban?
Az éj kísértetei vannak itt idehaza.
A nagy csend meg nem csal; az csak látszat.
Az erdő lakói közűl a legtöbb most van igazán ébren .
Az óriás tölgy alól, ahol a gorilla meghúzódott, nehéz, ziháló lélekzés hallatszott.
Azt rekedt köhögés követte.
Csúnya, a kis szárnyasegér , éppen átvillant volt a nagy fa lombja közt; erre a furcsa hangra visszafordúlt és letekintett .
- Ej ni, a pártfogoltam, akit az úttalan utakon elvezettem a nagy erdő felé, - szólt, fennhangon gondolkodva.
- Ugy látszik, meghűlt.
Megártott neki a sok harmat .
A nagy majomnak csakugyan baja lehetett.
Megint köhögött s szánalmasan nyöszörgött hozzá nehéz álmában .
A patak mentén halk lépések nesze közeledett.
Egyhangú, ütemes, nem túlságosan óvatos mozgás volt az; az avaron restűl húzta a lábát valami.
Az idegen jöttére a gorilla felriadt.
Nagyot hördült :
- Ki az már megint?
Megállj, vagy pórul jársz ...
A csoszogás megszűnt s félénk hang szólalt meg :
- Ha nem csalódom, Cézár pihen itt.
Bocsáss meg gorilla, én csak egy szegény borz vagyok, de az életem még nekem is kedves.
Erre vetődtem, mert nem merek haza menni.
A gyertyánosban, ahol lakom, ma letelepedett a Csíkos fojtogató .
- Nem hiába Lomha a neved, - felelt mogorván Cézár.
- A bozót közt elcsúszhattál volna ; a tigris foga aligha terád vásik.
Más pecsenye kell annak ...
Szavait különös robaj szakította félbe.
A völgyből csattogó futással , szilajon rohant fel a köves hegyoldalon egy falka szarvas.
Elől járt Matróna , az idős asszonyság; vele együtt vad meneküléssel sietett tova Lenge , Karcsú , Bájos , meg még egy pár fiatal szarvas-suta .
- Mi bajotok? kérdezte Cézár idegesen, amint mellette elrohantak .
A futó szarvasok helyett Csellenő felelt, a gyorslábu őzmenyecske: - A gyertyános tele van tigrisszaggal; a Csíkos fojtogató üldözi Daliást, a szarvasok koronás vezérét .
- Ördögöt üldözi!
Bolond beszéd!...
Ha mindjárt le nem vágta, akkor utól nem éri.
Láttam már, hogy vágtat Daliás.
De ti mindannyian gyávák vagytok .
Csellenő felkapta a fejét, szimatolt.
Érzed? kérdezte remegő hangon ; s anélkül, hogy a gyávaság vádja ellen védekezett volna, ész nélkül rohant el .
- Náthás vagyok, meghűltem a fürdőben; átkozott hideg ez a patak , dörmögte Cézár.
Hát te Lomha, te érzel -e valamit ?
Halálos némaság volt szavára a válasz.
A borz, úgy látszik , felhasználta időközben az alkalmat s maga is megugrott .
Cézár sompolygó moszatolásra lett figyelmessé.
A nagy erdő szélén, a bokrok közt, vigyázva csúszott erre egy sötét árnyék.
Amint a tisztásra kilépett , a hold teljesen megvilágította .
Ott állott Zulejka, a leégett cirkusz dísze, Abdullah gyilkosa, az embervérivó, a maga megbűvölő borzalmas szépségében .
Az éj csöndjében messziről verődött vissza a futó szarvasok vágtatása.
A Csíkos fojtogató felemelte gyönyörű fejét s mint a vizsla, szaglászva szítta a levegőt.
Kegyetlen tekintete zöldesen villogott.
Puhán és könnyedén lépett előre; karmait behúzta.
Eleven árnyékká változva indult a vén tölgy felé , amely mögött Cézár izgatottan leste, hogy mit akar a tigris, amely ily váratlanúl lepte meg itt .
A Csíkos fojtogató megérezte a veszedelmes majmot s nyávogásba vesző halk morgással fejezte ki nyugtalanságát.
Farkavégét idegesen mozgatta, s elnyújtózott, lelapúlt, mintha ugrásra készűlne .
Cézár nem bírta tovább magába fojtani aggódással vegyes dühét.
Röfögő ordítást hallatott s agyarszerü szemfogát csattogtatta; iszonyú öklével a mellét döngette, amitől ujra köhögni kezdett.
De védő fája mellől mégsem mozdúlt .
A tigrist is ugyanaz az érzés fogta el, ami a gorillát.
Dühös volt , de egyszersmind félt.
Sohasem volt alkalma afféle erőpróbára, amilyen a gorillával való harca lett volna.
Vegyes indúlatában ő is rázendítette haragja bősz riadóját .
Elbődült.
Farkával a gyepet verdeste, karmaival a kiálló fagyökeret tépte; fülét lelapította; szörnyű szájából kivillogtatta tépő fogait .
- Nem félek tőled, nem! - bömbölt a gorilla; - ha ide mersz jönni , belemarkolok a torkodba s megfojtalak !...
- Csak másszál ki onnan a fa mögűl, majd meglátod, mi az, kikezdeni India leányával, - felelt a tigris, sunyin .
Az erdő visszhangzott harsogó lármájoktól.
Néhány másodpercig úgy volt, mintha égzengés viharzott volna végig a szakadékokon .
Rém, a füles bagoly, halált jajongott.
Az erdő szélén két farkas kullogott .
Ordas meg Csikasz .
Csikasz a síksági nádasból jött volt.
Amint Zulejka bőgni kezdett , megtorpant.
- Ismerem ezt a hangot, mondta.
Egy pár héttel ezelőtt hallottam odalent.
Jó lesz iszkolni innen .
Farkokat a lábok közé csapták, úgy siettek be a sűrűségbe, minél kevesebb zajjal .
A nagy mozgalomnak váratlan eset vetett véget.
A harmadik völgyben , ahol a cserjés végén már kezdődött az erdei legelő, mély menydörgés hangzott fel , amely egyik hegyoldaltól a másikhoz verődött .
A király szólott közbe.
Tompa felhördűlése ezt mondta: - Elég a lármából!... hallom India gyöngyének a hangját!...
Ha panasza van, jöjjön elém ; úgyis várom, mert tudom, hogy a nádasokat el kellett hagynia!...
Udvaromban mindig őt illeti az első hely!
A nagy majom menjen a dolgára!
A «kékvérü macskák », akiket gúnyolni mert, könnyen emberségre taníthatnák !
A király szavai a tigrist kissé lecsillapították, de annál jobban nekibőszítették a gorillát .
- Mi? ti zsarnokok! ti vérszopók! ti mertek pálcát törni afölött, aki különb tinálatok?!
Egy életem, de annak egy élet az ára, ha még oly nagyot tudtok is karmolni.
Jer hát te hírhedt szépség, te bengáliai tündér, vagy hogy a csudába neveznek hízelgőid!
Jer! a gorilla párbajra kél veled; úgyis vesztét érzi, úgyis a halál kutyája ugat már belőle .
Igy szólt s aközben kilódította otromba nagy testét a tölgy mögűl .
Markában akkor már megint ott volt a bunkós végü fütykös, amit haragosan rázott .
Elkezdett fuldokolva köhögni s ez végzetes lehetett volna rá, mert a megsértett tigris ujra lelapúlt, hogy most már irgalmatlanul megrohanja.
De a válságos pillanatban mind a két küzdésre kész fél rémülten ugrott hátra .
Közöttök, szinte mértani pontossággal egyforma távolságra, megéledt egy galy, amely eddig mozdulatlanúl feküdt egy helyben.
Most hirtelen felemelkedett, himbálódzó testtel kiegyenesedett, s amint a hold fénye ráesett , mintha bágyadt vörösség futotta volna be.
Élesen sziszegett .
A tigrisnek minden szál szőre égnek meredt; rekedt nyávogással hátrált vissza a sűrűségbe .
A gorilla nekirohant az ezredéves tölgynek s kaffogva, fogát csikorgatva, rémült tekintettel kapaszkodott fel a vastag fára, amelyen nemsokára olyannak látszott, mint egy csúf nagy bogár .
Már nem törődtek egymással.
Már csak a «Vörös ördögöt », a gonosz korallkígyót lesték, hogy vajjon melyikökben készül halálos kárt tenni.
A «Vörös ördög» ellenben nem volt ezúttal rossz indulatú.
Megelégelte a félelmes hatást , amit cirkuszbeli két társára tett.
Mindössze is egy kis gonosz tréfát engedett meg magának, amikor mindakettő számára odavetette :
- Ha meguntátok az életeteket, sohse erőlködjetek, ne veszekedjetek !
Jöjjetek hozzám egy ölelésre, egy csókra.
Az én ölelésem puha, selymes, hűvös; az én csókom égő és mégis örökre lecsillapító!
Csak szóljatok, ha kellek; - csak szóljatok !...
Ezzel a kígyószokás ellenére szinte lármásan, csöppet sem óvatosan csúsztatta végig síkos testét a zizegő avaron.
Tudta, hogy nincs a világon élő lény, amely ész nélkül ki ne térne neki .
Már régen eltünt a völgybe vezető sűrűség közt, amikor a Csíkos fojtogató, meg a gorilla, még folyvást az ő mozgását leste.
Pedig a hímoroszlán, a kiszabadúlt rabkirály, egyre hallatta hörrenő hívását, ami Zulejkának, Bengália gyöngyének szólott .
A Csíkos fojtogató visszafelelt a királynak :
- Megyek király, megyek!
Légy türelmes egy kicsit !...
Ordítása vontatott bőgésbe veszett, amelyet a völgy lappangó, elhaló visszhanggal ismételt meg.
A csillagos, fényes éjszakában borzalmasan remek volt ez az üzengetés.
Az erdő lakói mind megremegtek belé .
Barlangi aggodalmasan dörmögött s azon gondolkodott: honnan keríthetné elő szükség esetén Ravaszt, akinek az esze nélkül már egyáltalában semmire sem ment .
Egy lappantyú perregett volt az imént a feje fölött valamelyik ágon ; most ahhoz fordúlt sejtelmes szorongásában: - Kérlek, derék Tünődő , - mondta tőle szokatlan nyájassággal, - fordúlj egyet a vágás felé s ha a fiskálist látod, mondd neki, hogy a király megint bomlik.
Azaz - hej , megállj!... ne így mondd; illedelmesen add tudtára, hogy ő Felsége kissé ideges és a hercegnővel való találkozásának váratlan következményei lehetnek.
Ők ketten könnyen a mi bőrünkre tanácskoznak.
De ezt se mondd fenhangon.
Egyáltalában , kérlek, okos légy.
Állásom, helyzetem, rangom forog kockán.
A király rám bízta , hogy a nép hűségét, mint volt helytartója, őrizzem, erősítsem.
S az a bitang Hóhér, a sunyi hiúz, aki a királlyal való rokonságával annyit kérkedik, egyebet sem tesz, csak kémekkel vesz körül, hogy megtudja, mikor történik valamicske hiba , amibe a bicskám beletörjék, s azután ő legyen utódom a főispáni rangban.
Mert amióta a király megérkezett, lefokozott vagyok.
Szolgák kellenek neki, nem vezérek.
Ő egymaga minden: a kis pisztoly, meg az öreg ágyú.
De ebbe már bele kell törődnöm, hisz semmi sem függ tőlem .
Igy áradozott a dörmögő medve, kedvetlenül.
A lappantyú ugyan nem volt köteles neki engedelmeskedni; hisz'az ő ura és parancsolója Vitéz volt, a sas, aki viszont az éjjeli felügyeletet Uhunak , a rideg lovagnak engedte át.
De minthogy úgyis körül akart nézni a Szunyogosban, tehát elindúlt, azzal a csudálatosan lágy röpüléssel, amely a legkisebb neszt sem kelti, s amely miatt ez a tétovázva imbolygó éjjeli madár olyannak tetszik, mintha kisérteties ködalak volna .
A gorilla hallgatta egy kicsit, hogy csúszik el a tigris a sűrűségben.
Sejtette, hogy most már nem tér vissza.
Vad haragja lecsillapodott .
Tetszelegni próbált azzal a gondolattal, hogy a Csíkos fojtogatót sikerült megfélemlítenie, de eszébe jutott a magától megéledő galy, a holdfényben vörösen csillogó szörny, a délamerikai hóhérfajzat, amely csak néhány pillanattal előbb dermesztette meg őt is, Zulejkát is.
Ujra összeborzadt.
Aggodalmasan hordozta körül tekintetét s lopódzó, minél halkabb lépéssel járta körül a vastag fát, amely alatt éjjeli tanyát ütött.
Négykézlábra ereszkedett, úgy kukucskált be a bokrok közé, amelyek alatt, a harmatos gyepen, szent János bogarak villódzó apró csillagai tündököltek, álomországbeli pici lámpásokként.
Cézár letette fejét a földre s fülét szorosan a harasztra szorította, úgy hallgatózott.
Ily módon még a csúszó giliszta mozgását is észrevette volna a szarvasét fölülmuló mesés hallásával .
Most minden csöndes volt.
A Vörös ördög félelmes, halk, vérfagyasztó tovasiklása teljesen megszünt.
A mérges kígyók e fejedelme bizonyosan magányos utait járta, valahol az erdei homályban, ahol lélekzetöket visszafojtva hallgathatták a halk moszatolásra felriadó rigók azt a különös sziszegést, ami hasonlított ahhoz, mintha egy nagy gonosztevő suttogva beszélgetne önnönmagával , mialatt kegyetlen terveit bujdosása közben főzögeti .
Cézár visszament a fájához s nehézkesen guggolt le alatta.
Rekedten köhögött, fázlódva húzódott össze.
Félálomban figyelt még egy darabig, amig a búzgóság el nem nyomta .
*
Zulejka ezalatt messze járt .
Puha lépésekkel haladt át az erdőn, a király sátra felé.
Ahol a sűrűségből valami tisztásra kellett kilépnie, ott előbb meg-megállott .
Elnyújtózott, zöld fényü szemét villámgyorsan hordozta körül, úgy győződött meg arról, hogy odakint senki sincs.
S akkor kidugta fejét a bokrok közül és megindúlt, keresztül az erdei tisztáson.
Lelapúlt, hogy minél kevésbbé emelkedjék ki a buja fűben, amely közt kígyómódra tudott elsiklani .
A szél felőle fújt s a király megérezte, hogy Bengália leánya nincs már messzire.
Hördülő morgással üdvözölte a tigrist.
Fél perc mulva Zulejka ott állott a holdsütötte erdőszélen, ahová nappali berkeiből a király most kikívánkozott .
Szultán eléje jött.
Felséges tartással emelte föl sörényes nyakát ; bojtos farkával kellemes izgalom jeleként verdeste horpaszát.
A tigris csak állott és szemközt nézett vele.
Szoborhoz hasonlított.
Tarka bőre őrült képzeletszülte exotikus virágként pompázott, a mellette levő bokortól félig eltakarva .
- Üdvözlégy, hercegnő; már hetek óta várlak.
Hol késtél eddig ?
Hallom, beteg is voltál.
Nagy dolgok történtek.
Az ember , akinek halálos réme lettél, üldöz .
- Az ember üldöz!... ismételte Zulejka, a száját nyalogatva, s oly hangon , amiből hirtelenében meg sem lehetett itélni, vajjon a hír megerősítése, vagy csúfolódás volt -e benne .
Előre lépett és macskaszerü gerincgörbítéssel, könnyedén, játékosan ugrott egyet.
A király elé toppant .
- Az ember üldöz, igen!
Hajh, király, miért nem váltottad be igéretedet, hogy meglátogatsz egyszer a nádasok vidékén?
Hadd láttad volna a fehér csontokat mindenfelé.
Az embercsontokat, király! hallod -e ?...
Zulejka szomjas , folyvást szomjas; más, mint embervér, a szomját el nem oltja.
Százat vágtam le eddig a puha férgekből, akik a falvaikból se mernek már kilépni.
Én mindenütt ott vagyok, mint az átok, mint a menykőcsapás.
Az ember retteg, a nádasok égnek, a pusztát tüzetköpködő Menydörgők járják; engem keresnek mindenütt, ahol nem vagyok .
A föld megmozdúlt, a világ felfordúlt; az ember sír és jajgat, csak én vagyok jókedvű.
Azt mondod, beteg voltam.
Tudod, a harc a nagy bikával;... egy pár oldalbordám bánta; de már beforrt a seb; elmúlt a baj.
A nádas vize enyhít , kiszívja a tüzet a sebből; a lengeteg folyvást hűs árnyékot kínál.
Járhatatlan az ősnádas, amely háromszorta magasabb, mint az ember; a gyáva ember , aki oda utánam soha sem merészkedik.
Csak kint ülnek lesben , szénaboglyák tetején s a lajtorját felhúzzák magok után.
Ott gunnyasztanak keserves éjszakákon át s villámló szerszámaikat őrzik, hogy azt is meg ne egyem .
Ha néha tréfából elbődülök, befúrják magokat a boglya tetejébe, vagy lerohannak lajtorjáikon s hazáig meg sem állnak.
Hallanád, miket beszél rólok a naplopó gémeknek a hosszúlábú kelepelő madár!...
Ó, hogy pusztítanám el valamennyit , király !
A hím oroszlán szemében a tetszés csillogása lobbant fel.
A berber hős meg nem állhatta, hogy valami kedveset ne mondjon vérszomjas rokonának .
- Szép vagy! - szólt, majdnem röstelkedve a vallomása miatt, amelyben nyoma sem volt leereszkedésnek, hanem annál több hízelgést lehetett belőle érezni .
Zulejka kissé félrefordúlt; hosszúkás arcán mintha gyönge mosoly játszadozott volna.
Magában mondta :
- Ejnye, no lám, még utoljára kisül, hogy tetszem a királynak .
A király talán először volt zavart az életében, mert hogy Bengália gyöngyének elbizakodott mosolyát észrevette.
Sietett, hogy másra terelje a beszédet .
- Nos, eszerint hát korlátlan úr vagy odalent, mi?
Tejben, vajban úszol...
Vagy mondjuk inkább : vérben .
Zulejka hallgatott.
Homlokára mély ránc szökkent.
Ismét vadság ömlött el egész lényén.
Csak a menekülésre és támadásra egyaránt mindig kész vadállat maradt belőle a levetett kacér álarc mögött .
- Ne hidd, király, felelte, - meg kell vallanom, hogy még most sem igazán a magam jószántából jöttem.
Már említettem úgy -e, hogy a lápok égnek ?...
A nagy nádasokat felgyujtották.
Az emberek nagy csapatokba gyülekeznek.
Vezeti őket valaki, aki bátrabb a többinél; aki buzdítani tudja valamennyit; akinek hisznek ; akiben bíznak, s akitől én is ösztönszerüleg félek .
Szultán erre a szóra kiegyenesedett.
Ezt azt érzést ő még soha sem ismerte.
S íme, Zulejka, a dsungle legmerészebb atletája, az acélrugókon túltevő , most félelemről beszél !...
Messziről, nagyon messziről, harangkondúlás hallatszott el a hallgatag erdőig.
Az ég alja alig kiszámítható távolban hajnalpiros volt.
Mintha a nap derengő sugara lett volna, pedig nem arra volt kelet .
A «bengáliai» elfojtott hangon súgta a királynak :
- Hallod a harangot? most is félreverik.
Nagy tűz van valahol.
Mintha a föld is égne.
A nádasból a lángnyelvek kicsúsztak a száraz fűvel borított mezőkre.
A futó láng közt az ember engem keres.
És Ő is ott van : Ő , a félelmes, a legbátrabb menydörgő .
Ő jár elől és a nevemet kiabálja .
Ő még a tüzes perje közt is előre hatol: a zsombik púpjain lépdel s átkutatja a lápi szigeteket: hátha ott rejtőzöm!
- Király!
Ő ide is eljön , meglásd.
Az ember zászlókat hordoz szanaszét és sírva imádkozik; - csak Ő nem hajtja le a fejét.
Előre néz s szemében kővé vált villámok laknak.
Én láttam!
Én láttam!!
Király, én egyszer szemközt néztem vele.
Elrejtőzve a nád sűrűjében, lestem rá, hogy megöljem, széttépjem; de amint egyenest jött felém és szúró nyilak vágódtak a szemembe tekintetéből: megdermedtem , elgyöngültem, reszketni kezdtem.
Alighogy minden erőmmel is el bírtam menekülni .
Mintha a testem ólomból lett volna: mintha borzasztóan bágyadt lettem volna .
Futottam, mert nem álltam a szemét; hozzád igyekeztem, hogy megtudd te is: Ő jön .
Király! az emberek serege előtt Ő van!
A szabadokra nehéz napok várnak .
A hím oroszlánon végigfutott valami, amitől felforrt az indulata .
- Ugy jajongsz, mint a vén asszonyok! - mondta.
- Hova lett régi erőd, bátorságod?
Igy ijedezni a farkasok is tudnak.
Nem gondoltál arra, hogy akárki jön is : engem talál itt ?
Engem !! hallod -e ?
Szörnyü ordítással pecsételte meg büszke szavát.
Nyomban ismételte a fellegekig ható riasztót.
Lélekzetvételét erős hörrenések szakították meg.
A mély erdőn végigviharzott üzenete, amint elbődülve hívta alattvalóit: - Szabadok!
Szabadok!
Ide hozzám !
Barlangi szívdobogva ugrott talpra s elkezdett vágtatni, ahogy nehéz teste csak bírta .
- Megmondtam, kitaláltam, - hebegte, - tudtam, hogy ilyesmi lesz a vége, hogy gyűlés lesz nemsokára.
Csak már Ravaszt ne hordaná az ördög összevissza.
Én még beszélni sem tudok a fogvacogástól, ha rám förmed a király .
Az erdő egyszerre felébredt álmából.
A király szavát meg kellett hallani mindeneknek.
Robogás, lótás-futás zaja támadt.
A lombok zúgtak , suhogtak .
Vitéz, a vén sas, egy magas fán izgatottan emelgette a szárnyát s lekiáltott Hóhérra, aki gyors sompolygással villant el alatta: - Mi baja lehet a kollegámnak?
Ha a négylábuak királyának szüksége van ránk, csak szóljatok; jövünk .
Harcosaim a berber hős minden ellenségének kivájják a szemét .
- Ostoba vagy, Vitéz, szólt Hóhér szemtelenül; jobb, ha a magad szép szemére vigyázol ezúttal.
Tudd meg, az ember jön erre seregestől.
Nekem már felfedezte Tünődő, akit Barlangi az ügyvéd után küldött s aki Rémmel, az éjjeli őrrel beszélt .
- Az ember? - kérdezte Vitéz, kissé bután.
- Hát akkor csak csináljátok a dolgotokat.
Engem majd meglőttek egyszer, pedig azt hittem, hogy hozzám a tűzdarázs fel nem juthat.
Én egész népségemmel elvonulok innen: az emberrel én bolondul ki nem kezdek .
Most már keleten is kezdett elpirúlni az ég.
Hajnalodott.
Az erdő lombjairól olvadt kristálycseppeket rázott le a feltámadó szél.
Az éjszaka búcsúzott a földtől .
A szabadok sietve csörtettek a király szine elé .
Elől jártak a húsevők, akik egymástól, kivált ilyenkor, mitsem tarthattak.
Hátul riadoztak félénken a növényevők, akik sohasem tudhatták, nem nyúzzák -e le a bőrüket a hegyesfoguak .
Matróna, az idős szarvas-tehén , befelé-nyelven igazgatta a csapatát s magyarázta a fiatalságnak, hogy merre iramodjanak el utána, ha jelt találna adni .
Rém, az őrbagoly, meghallotta s dorgálva mondta: - A kifelé-nyelvet kell használnotok, ti szerencsétlenek.
Hisz' csak most hirdettem ki , hogy a király rendeletéből nyilvánosan a nagy volapük járja.
Ha Álnok, a vadmacska, hallotta volna, jaj lenne tinektek.
Ő a besúgója Hóhérnak, aki viszont a király főrendőre .
Ugyanekkor Ravasz, a fiskális, mégis a befelé-nyelven szólt az arisztokraták növekvő csoportjához: - Bátrak legyetek; a paraszt ne lássa, hogy féltek; - hova lenne akkor a tekintély?
- Szavait a király harsogó, földet reszkettető ordítása szakitotta félbe .
- Szabadok!
Kedvelt hívünk, a fenséges hercegnő, India dísze, fél.
Ti is félhettek akkor.
A villám jön!
« Ő» jön!
Élesítsétek a karmotokat , ráspolyozzátok minél hegyesebbre a fogatokat !
- Mi is? - kérdezte halkan és bárgyúan egy fiatal őzsuta .
Matróna intett Csellenőnek: - Eleget tudunk, a végét ne várjuk meg , menjünk .
A kérődzők, mint rendesen, most is elszökdöstek.
A király szavát messziről is eléggé hallhatták.
Attól a hangtól vészterhesen zúgott az egész erdő .
- Szabadok!
Készen legyetek!
Ha itt lesz az ideje, hadba hívlak mindnyájatokat!...
Az erdő a mienk; a szabadság a mienk!
Egyiket sem adjuk !...
- Egyiket sem adjuk! - süvített fel az égig a szabadok esküje .
A déli szél mind erősebben fujt s hirtelen beborúlt az ég.
Esni kezdett .
A fiskális felszimatolt s foghegyről súgta oda Barlanginak :
- Jó-jó! csakhogy az ázott földön mindnyájunk nyoma árulónk lesz .
A lombot verdeső reggeli esőtől dideregve borzongott össze a völgykatlan szélén Cézár.
- Hogy ordítanak, hogy üvöltenek, - mondta magában , hallatára a szabadok lármájának.
Mintha sárkány volna a torkában mindegyiknek .
Pedig a Vörös ördög egymagában is elbánnék velök, - tette hozzá keserű vigyorgással, amelytől rettenetessé vált amúgy is torz, fekete ábrázata .
Az eső pedig csak esett, mindjobban esett, mintha uj özönvíz akart volna leszakadni, hogy elborítsa a földet .
Vagy talán, hogy eloltsa a terjedő nagy tüzet, amit az égő láp pernyéje nyomán a maga erejéből már meg sem tudott volna akasztani a gyarló , élhetetlen ember .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE