ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Zigány Árpád

A parasztkirály : Történeti regény a XVI. századból

Keletkezés ideje
1902
Fejezet
11
Bekezdés
1212
Mondat
3365
Szó
61223
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11

VIII.

Migazzi, mikor az ivanicsi várból megindult Zágráb felé, úgy gondolkozott, hogy a parasztok vagy elébe jönnek, vagy pedig ott várják be Zágráb alatt, hogy lehetetlenné tegyék bejutását a városba.
Arra, hogy a jobbágyokkal csatát álljon, nem is gondolhatott.
Összesen ötezer embere volt: nyolczszáz huszár, ezerhétszáz német és spanyol zsoldos, meg kétezerötszáz hajdú.
Az volt a terve, hogy a lázadókat elcsalja Zágráb alól s aztán, a hátuk mögé kerülve, beveti seregét a várba.
Ha ez sikerül, akkor, Schwarzenbach hadaival egyesülve, mindaddig sakkban tarthatja a fölkelőket, míg megérkezik a királyi fölmentő sereg, melyet a végbeli várak őrségeiből már toboroztak .

Ezért délnyugatnak fordulva, egyenesen a Szávának tartott s annak a partján vonult fölfelé Zágráb felé.
Mikor azonban kémei hírül hozták, hogy Kopó a jobbágyok derékhadával ellene vonul, hirtelen irányt változtatott és a hegyes belső vidékre húzódott.
Most már azt sem kisérthette meg, hogy bejusson Zágrábba , mivel tudta, hogy a zsupán és Lukács pap hadai ismét körülfogták a várat: azt pedig nem koczkáztathatta, hogy két tűz közé szorítsák .

Ettől a naptól fogva tehát folyton czéltalanul barangolt seregével és csalogatta Kopót maga után, hogy a királyi seregnek ideje legyen a készülődésre .
Egyszer itt, máskor ott bukkant fel, de sehol sem maradt tovább egy-két napnál , sőt igen gyakran megtörtént, hogy több napon át tábort sem ütött, hanem csak a puszta földön hálatta seregét s pár órai pihenés után rögtön ismét tovább vonult .
Néha megesett, hogy alig félnapi járó választotta el Kopótól: de, mire a hadnagy oda ért, hogy megvívjon vele, már csak hült helyét lelte s azt sem tudta, hogy merre üldözze megint .

Kopó a fogait csikorgatta tehetetlen dühében és sokszor megesküdött , hogy addig a lováról sem száll le, míg a horvát parasztot föl nem akasztatja .
Mindez azonban semmit sem használt.
Migazzi, mintha jól megfontolt terv szerint járna el, azontúl is csak az orránál fogva vezette egykori hadnagyát.
Pedig ezek a fárasztó és veszélyes csalogatások, erőltetett menetelések a zsoldosokat sokkal jobban kimerítették, mint a parasztokat.
E mellett Migazzi hadereje egyre fogyott , mivel az útban elhullott, kidőlt katonákat újakkal nem pótolhatta; Kopó serege ellenben ezentúl is, mint azelőtt, állandóan szaporodott.
Napról napra újabb meg újabb csapatok érkeztek, melyeket az űzött Kopó táborába, hogy Migazzi serege, a merre csak ment, tűzzel-vassal elpusztított, megsarczolt mindent, s ha nem talált semmit, dühében üszköt vetett a falvakba .

Migazzi átlátta, hogy ez a kóborlás nem tarthat így sokáig.
Szüksége volt védett táborra, biztos pontra, a hol megvethesse a lábát, a honnan élelmezhesse seregét és, orvtámadásoktól menten, bevárhassa, míg a végbeli várak őrségei is fölkészülnek, hogy vele egyesüljenek.
Hogy pedig Zágrábhoz is közel legyen, ha már a városba nem juthat be, legalább az Orsolya-szűzek szigetét akarta elfoglalni, a melyről a zsupán hadai Lukács pap veresége után kivonultak .

Hirtelen délnek fordult tehát és átkelt a Száván, hogy arról az oldalról kerüljön a szigetre, a honnan nem is várták, mert onnan volt legnehezebben megközelíthető.
Óvatosan haladt fölfelé a Száva jobb partján, de seregét nem sokára hosszú oszlopokba kellett fejlesztenie, hogy a szűk hegyi úton átjuthasson.
Alkonyatkor ért a vízválasztó legmagasabb hágójára és csapatai épen a hegygerincz kráterforma tölcsérén húzódtak keresztül, midőn fönt, a párkányhegyek gerinczén minden oldalról fegyveres parasztok jelentek meg.
Egyidejűleg köröskörül rettenetes ordítás hangzott fel.
A vadul ujjongó parasztok végre bekerítették prédájukat: a tőrbe csalt oroszlán lent volt alattuk, a veremben, - csak rája kellett rohanni, hogy legyilkolják .

Migazzi rögtön köralakban állította fel seregét, arczczal a hegyek felé, hogy bármely oldalról támadnák is meg, védelmezhesse magát.
Legkivül álltak a huszárok és a hajdúk úgy, hogy minden két huszár közé három hajdút állított ; középre pedig a nehéz fegyverzetű német és spanyol zsoldosokat helyezte el.
De a támadás egyre késett.
Maguk a parasztok is nagyon fáradtak, kimerültek voltak és mivel a győzelmet úgy sem szalaszthatták ki kezükből, inkább vártak reggelig : fényes nappal sokkal kényelmesebb és élvezetesebb a mészárlás .

Nagy tüzeket gyujtottak tehát, melyeken egész ökröket sütöttek s késő éjfélig ittak, dorbézoltak a másnapi győzelem örömére.
Migazzi táborában ellenben sötét volt, s mivel a holdvilág sem sütött, a parasztok nem láthatták, hogy mi történik alattuk, a hegység tölcsérében.
Pedig jó lett volna, ha láthatják: mert Migazzi, mihelyt megbizonyosodott, hogy a parasztok másnapra halasztották a csatát, azonnal hozzáfogott a táborhely megerősítéséhez.
Köröskörül három öl széles, két öl mély árkot ásatott a sereg körül s a földet fölhányatta az árok belső szélére úgy, hogy ez is két öl magas fallá tornyosult .

Mikor a parasztok reggel lenéztek a völgybe, nem akartak hinni szemeiknek, hogy Migazzi épen olyan védett táborban van, mintha csak várba zárkózott volna.
Kopó fogait csikorgatta dühében és ökleivel őrjöngve fenyegette a zsoldosokat.
Megismerte Migazzit a sátrak közt.
Mint rendesen, most is tetőtől talpig vasban volt és herkulesi alakja kimagaslott a katonák sorából, a kiknek nyugodtan parancsokat osztogatott .

A parasztokat rettenetes elkeseredés, vadállati düh fogta el.
A préda, melyet oly hosszú idő óta, a boszú emésztő vágyával hajszoltak, ismét kisiklik kezeik közül: épen akkor, mikor azt hitték, hogy már csak meg kell markolniok.
Erre a gondolatra, mintha a vérevő harag mindnyájuk eszét elvette volna, valamennyien vakon rohantak a sánczok felé.
De a roppant tömegben lezúduló emberáradat egymást akadályozta a rohanásban a szűk téren, a sánczokról pedig a hajdúk muskétáinak sortüze véres pusztítást vitt véghez a zagyván gomolygó parasztok sürű soraiban.
Háromszor újították meg a kétségbeesett rohamot, de a védők mindannyiszor véres fejjel űzték vissza őket .

Ez a váratlan vereség roppantul lesujtotta a parasztokat.
Kegyetlen vakmerőségük a számító megfontolásnak adott helyet.
Győzni szerettek, akartak volna, de minél kevesebb veszteséggel.
Belátták, hogy rohammal nem boldogulhatnak a sánczok ellen, s ha bevennék is, csak irtózatos, véres áldozatok árán történhetnék.
Sokkal egyszerűbbnek és könnyebbnek látszott a zsoldosok kiéheztetése: erre határozták el hát magukat .

Migazzi, mihelyt a parasztok fölvonultak a tölcsért szegélyző magaslatokra, azonnal tisztában volt a jövővel.
Bár külsőleg a legnagyobb nyugalmat és egykedvűséget erőltette, titkon megborzadt a mindnyájukra váró éhhalál gondolatától.
Mégis, hogy bátorságot öntsön seregébe, mindjárt kutakat kezdett ásatni, s mivel köröskörül hegyek voltak, csakugyan találtak is vizet.
De a források hamar kiapadhattak; s még előbb, mint a víz, elfogynak az élelmi szerek: akkor pedig ütött mindnyájuk végórája.
Mert legyőzetés, vagy megadás esetén kegyelemre senki sem számíthatott; sőt kétségtelen volt, hogy a parasztok valamennyiüket kegyetlen, válogatott kínzásokkal végeznék ki .

Napszállat után Migazzi sátorába hivta a főbb hadnagyokat.
Elmondta nekik, hogy mindent latba vetve, egyelőre nem tehetnek mást, mint hogy körömszakadtig védelmezik magukat a parasztok ellen.
Ha a lovakat és a teherhordó állatokat is számon veszik, még körülbelül négy hétig van eleségük.
Ez alatt azonban gondoskodni kell arról, hogy kivülről segítséget kapjanak, vagy legalább ebből a kelepczéből kivágják magukat.
A királyi seregre ez idő szerint még nem számíthatnak, segélyt tehát csak is Zágráb nyujthat nekik.
Ha Schwarzenbach és ők , közös megállapodással, két oldalról támadják meg a parasztokat, akkor a kitörés sikerülhet és meg vannak mentve.
Szükséges azonban, hogy önként vállalkozzék követ a Zágrábba menetelre .

Don Inigo, Egri Gergely és Pogrányi Dávid egyszerre léptek elő :

- Mi elmegyünk, - mondták egyszerűen .

Erre aztán Migazzi megállapította a tervet.
Három óra mulva, a mikor már minden csöndes és sötét lesz, az összes hajdúk és huszárok kirohannak s az általános zavarban a három vitéz elmenekül Zágráb felé.
Másnap este, annak jeléül , hogy már szerencsésen útban vannak, nagy tüzeket gyujtanak az Uszkók-hegyeken .
Negyednapra Zágrábba érhetnek: és a mai naphoz két hétre, pontban éjfélkor , Schwarzenbach nyugatról hátban támadja meg a parasztokat.
De ezt a támadást, két nappal megelőzőleg, szintén jeltüzekkel adják tudtára .

A kitüzött időben hirtelen vad ordítás zavarta meg a borús éjszaka néma csöndjét.
Migazzi katonái sürű, tömött sorokban nyomultak fölfelé a hegyoldalnak, míg a parasztok felülről, mint a mélységbe rohanó lavina, rettenetes erővel zúdultak le rájuk .

Gyilkos, kegyetlen mészárlás vette kezdetét s a tomboló dulakodásban ember ember ellen késhegyre menő harczot vívott.
Négyszer törték át a hajdúk a parasztok hadsorait s ezek négyszer szorították ismét vissza a hajdúkat.
Végre az ötödik rohamnál, melyet a három vállalkozó: Don Inigo, Egri Gergely és Pogrányi Dávid vezetett, a hajdúk egymásba kapaszkodva, mint eleven sövény, nyomultak előre, s a parasztok ezúttal nem birták föltartóztatni őket.
Mikor fölértek a legmagasabb párkányhegységre, a három hadnagy villámgyorsan elvágtatott nyugat felé, a többiek pedig megfordulva alázúdultak a tölcsérbe, hogy társaikkal egyesüljenek .

Kopó két kézre markolta roppant kardját és úgy vagdalkozott vele , mint a pallér, mikor gerendát ácsol.
Parasztjai élén utczát vágott magának a hajdúk között és régi bajtársai közül nem egy vérzett el gyilkos fegyverétől .
Folyton Migazzit kereste, Migazzit hivta és féktelen boszúszomjában minden egyébről megfeledkezett.
De a horvát paraszt keresztbe font karokkal állt a sánczon és nézte a harczot, kutatva szemeivel a három hadnagyot, hogy nem láthatná-e meg, a mint keresztül vágják magukat.
És a mint észrevette, hogy az egyik csapat fölküzdötte magát a hegység gerinczére és három sötét alak, mint rohanó árnyék, válik ki tömegükből, azonnal takarodót fuvatott .

A parasztok erre a kürtjelre eszeveszett elkeseredéssel rohanták meg a sánczokat, hogy elvágják a künn rekedt hajdúk visszavonulásának útját.
A hajdúk vérükkel váltottak meg minden talpalattnyi földet, mely a kaputól elválasztotta őket.
A parasztok minden oldalról körülfogták őket, s mikor Migazzi megnyittatta a kapukat, legelül a közbe szorult parasztok tódultak be rajta.
Nyomukban szorongtak a hajdúk, a kik most, a zsoldosokkal együtt, mind egy lábig levágták a sánczokon belül rekedt parasztokat.
Kora hajnalig tartott az öldöklés, meg a harcz a sánczok védelmében.
Ekkor a parasztok kifáradva, csüggedten, kétségbeesve visszavonultak a magaslatokra.
Összesen talán kétezer pusztult el közülök, de Migazzinak is elesett hatszáz embere .

Másnap este óriási tüzek gyultak ki az Uszkók-hegyek gerinczén .

*

Zágrábban zajos, szinte féktelen ujjongással fogadták Schwarzenbach bevonulását.
Azt beszélték, hogy ötezer parasztot megöltek, a többit pedig úgy szétszórták, hogy még most is szalad a szélrózsa minden irányában.
Az egész város tombolt örömében.
Mindenki azt hitte, hogy a parasztlázadásnak már vége van és a megpróbáltatás sanyarú napjai elmultak.
A székesegyházban nyilvános Te Deum -ot tartottak, melynek végeztével Draskovics György püspök ünnepi körmenetben hordozta körül az Ur testét a város felvirágozott, fellobogózott utczáin .

De a féktelen öröm csak rövid ideig tartott.
Másnap reggel már ismét ott zajlott, hullámzott a rettenetes embertömeg a város falai alatt: a zsupán szláv népei voltak ezek, meg az a csőcselék, a mit Lukács pap megint összeszedett szétvert seregéből .

A megcsalódott város végtelenül felbőszült és elkeseredett, hogy rég sovárgott öröme csak ilyen rövid ideig tartott.
Zajosan követelte annak a kétszáz fogolynak a kivégeztetését, a kiket Schwarzenbach rabul ejtett a csatában .
Mindeddig senki sem gondolt a nyomorultakra: de most, hogy a közörömnek egyszerre erőszakosan vége lett, mindenki boszút akart állani azért, hogy nem örülhet tovább .

A kétszáz parasztot szörnyű kínzások közt végezték ki, és hogy elrettentsék a többieket, a kik a város alatt táboroztak, szemük láttára emésztették el szerencsétlen társaikat.
Hogy pedig sokáig élvezhessék az állatias boszú gyönyöreit, nem egy napon gyilkolták le valamennyi foglyukat, hanem egy egész hétig minden napra tartogattak egy-egy csapatot.
És mikor már valamennyit kivégezték, nagy részüket magas bitófára húzták föl, úgy hogy tíz-tizenöt is lógott egy-egy bitófán, mely ingott, recsegett borzalmas terhe alatt.
Az ég pedig leküldte az áldást erre a szörnyű rémtettre.
A hollók meg a varjúk a világnak mind a négy tája felől a város fölé özönlöttek.
Hangos, fülsértő károgással kavarogtak a levegőben, mint a sürűen gomolygó, fekete felhő, mely folyton önmaga körül forog.
Aztán keringve, csavarodó vonalban ereszkedtek alá és vijjogva, viaskodva lepték el a hullákat .

Az oszlásnak induló testek dögleletes bűzt árasztottak, de azért eltemetésükre senki sem gondolt.
Nem sokára azonban, hol az egyik, hol a másik városrészben különös, megdöbbentő halálesetek fordultak elő.
Eleinte csak egyesek betegedtek meg szórványosan, később a baj egész családokra átragadt.
Irtózatos vonaglás, kínos szívgörcsök, rémes vergődés, ájulás és őrjöngés előzte meg a halált, a mely rohamosan, legtöbbnyire pár óra alatt következett be.
Aztán a halott teste megkékült, a hónaljak alatt csodálatos, undorító daganatok, kelések támadtak s a hulla teljes feloszlása, a bűzös rothadás oly gyorsan beállt, hogy néha az elföldelésre is alig volt idő .

A lakosság megdöbbenve, eliszonyodva látta a rettenetes bajt .
Legnagyobb részük nem ismerte a ragályt.
Csak kevesen voltak az élők közt, a kik visszaemlékeztek, hogy negyvenhárom évvel az előtt, mindjárt a mohácsi vész után , ugyanilyen csapás tette sivataggá az országot.
Ezek pedig, mintha saját maguk áltatásával a gyászos valót is meghamisíthatták volna, még önmaguknak sem akarták bevallani, hogy a dögvész, a fekete halál tizedeli a várost .

De az urak azonnal tisztában voltak a dologgal.
Mindjárt kezdetben , hogy a pestis sürűbben lépett fel, mindenféle rendeletekkel akarták a rettenetes bajt elnyomni, vagy legalább elszigetelni.
Szigorú parancsban adták ki, hogy minden gyanús betegséget, vagy halálesetet azonnal be kell jelenteni a hatóságnak .
A hatóság aztán gondoskodott, hogy a halottakat rögtön oltott mészbe temessék, a betegeket pedig elszállíttatta a huszárvárosban ideiglenesen felállított közkórházba.
Egyúttal pedig az illetők összes holmiját is megégette, a hozzájuk tartozókat pedig, külön erre a czélra rendelt helyen, vesztegzár alá vetette .

De a helyes és czélszerü intézkedéseket épen azok játszották ki, a kiknek javára hozattak.
A félelem a kórháztól, meg a vesztegzártól, találékonyakká tette az embereket.
Nem jelentették be a megbetegedéseket, eltitkolták a haláleseteket, megvesztegették a sírásókat, a temető őreit, sőt sokan az orvosoktól pénzen hamis halottleveleket is vettek.
Hogy pedig a fertőzött holmit az elégetéstől megmentsék, a rokonok hamarosan megosztoztak az elhúnyt ingóságain , a melyeket eltüntettek, széthordoztak a városban mindenfelé, s ily módon egyre jobban elősegítették a veszedelmes ragály terjedését.
Sokan - s ezek közt urak , sőt orvosok is voltak - leginkább azért, hogy a megrémült népbe bizalmat , bátorságot öntsenek, tagadták, hogy a baj dögvész volna; s mivel a még gyéren előforduló esetek sem látszottak megerősíteni a rettenetes gyanút, a köznép bátorsága csakhamar ismét visszatért, de ezzel együtt kifejezésre jutott elégedetlensége is a sulyos rendeletek ellen, a melyeknek eltörlését zajosan követelte .

Szerencsétlen gondolat volt Draskovics György zágrábi püspöktől, hogy a dögvész elhárítására nyilvános körmenetet hirdetett s egyúttal teljes búcsút engedélyezett mindazoknak, a kik részt vesznek benne.
Kétszeresen szerencsétlen volt a gondolat: mert ha az isteni irgalomba vetett bizodalom nem vet gátat a baj terjedésének, akkor a nép vallásos érzülete megcsökken, hite pedig szükségképen meginog; másrészt ellenben a nagy tömeg összecsődülése és közvetlen érintkezése könnyen a dögvész elharapózásának forrása lehetett .

De a város összes lakossága kitörő ujjongással fogadta a körmenet kihirdetését.
Ismét megnyilatkozott a fanatikus korszellem, mely a szeretet vallása nevében gyilkolt, pusztított és rabolt: de viszont hitében, Istenében kereste a támaszt, valahányszor saját ereje elégtelen volt keresztje hordozására .

Az utczákat, a merre a körmenet haladt, gazdagon földiszítették és föllobogózták.
Az urak szőnyegeket, drága szöveteket, skófiumos drapériákat aggattak ablakaikba, a szegények házait pedig a tehetősebb szomszédok, vagy maguk a városatyák ékesítették föl.
Igen sok ablakból fájó szívvel nézegettek ki a vesztegzár alá vetett, bezárt lakók, s mivel ők maguk nem vehettek részt a körmenetben, legalább imádságaikat küldték le hozzá és fohászaikkal követték útjában.
A többi utczák némák voltak és elhagyatottak, mintha a város ott már egészen kihalt volna.
A házakban is csak itt-ott horkant föl egy-egy nehéz beteg , vagy haldokló, és lélekzetét is visszafojtva, dobogó szívvel, föléledő reménységgel hallgatózott a távolból hozzá verődő moraj foszlányaira .

A körmenet, miután keresztül-kasul járt a városon, dél felé tért vissza a székesegyházba.
A templomban életveszélyes tolongás támadt, mert tízszer akkora tömeg akart bejutni, mint a mennyi beléje fért.
Most következett az ereklyetartóba zárt Úr testének csókra nyujtása, a mit senki sem akart elmulasztani.
A főoltár és a főhajó közt vont rácsos korlátot becsukták s kivül szorongva várta mindenki a szertartás kezdetét.
Az ősz püspök fáradtan hanyatlott le székébe s intett a segédkező kanonoknak, hogy kezdje meg az ünnepélyes aktust .
Először az Orsolya-szűzek járultak a paphoz és valamennyien végig csókolták az üveg alá szorított ostyát.
Aztán jöttek a barátok: mert a büszke főúr akkor még meghajolt az alázatos csuha előtt, s az urak csak a szerzetesek után következtek .
Most a nép vad dulakodással törte magát az Úr teste felé.
Lökdösték, tiporták egymást, ocsmány szitkok hangzottak az Isten házában és talán vér is folyt volna , ha az ősz püspök feddő szavakkal le nem csillapítja a rajongásában szinte őrjöngő tömeget .

Estére kelve a várost kivilágították és a tereken, az utczák egybetorkollásánál nagy örömtüzeket gyujtottak.
A magaslatokon tanyázó zendülők , nem tudva mire vélni a nagy fényességet, irigykedve bámultak alá az örömben úszó városra, aggodalmasan töprenkedve, találgatva, hogy vajjon minek örülhetnek ily nagyon ?

A széles vigalom, a könnyelmű bizakodás csakhamar úrrá lett az egész városban.
Mintha a reggeli körmenettel egy csapásra megszüntették volna a bajt és örökre biztosították volna magukat a dögvész ellen, mindenki gondtalanul mulatozott.
Az urakat a püspök vendégelte meg, a zsoldosok a város költségén tivornyáztak, a szegényebbeket a tehetősek tartották jól s a korcsmákban mindenfelé bőven folyt a bor és forogtak a koczkák...
De nem hatot, hanem vakot vetettek a szerencsétlen városnak .

Mert ime, mindjárt másnap, a mikor mindnyájuk szivében rendületlenül élt a hit, hogy a körmenet örökre eltávoztatta a pestist, a halálesetek hirtelen mindenfelé megsokasodtak a városban és számuk oly váratlanul szökkent föl, hogy az okát, közvetlen forrását csakis a körmenettel kapcsolatos csődületben és érintkezésben találhatjuk.
A levertség, a kétségbeesés általános lett.
A dögvész mindeddig csak a szegényebb sorsúak közt pusztított, s ez volt egyik oka, a miért sokan nem is hitték, hogy a járvány valósággal a rettenetes pestis.
Most azonban a betegség már átharapózott az urakra, a tehetős polgárokra, sőt a katonaságra is.
A fekete halál válogatás nélkül tizedelte meg a városba szorultakat .

És, mint a közveszedelmek idején rendesen, mikor a társadalom rendjét védő korlátok mind megrendülnek, vagy összeomlanak, csakhamar itt is fölbukkantak a zavarosban halászók, kik az általános szerencsétlenséget a fosztogatásra használták fel.
Az elvetemült gonosztevők, kiket a pestis megkimélt, abban a mértékben lettek vakmerőbbek, a mint a közbátorság aláhanyatlott, mert érezték , hogy a megtorló hatalom tehetetlensége következtében nincs mit félniük a büntetéstől .

E rettenetes állapotok közt a rémület lassanként általános lett és valóságos őrjöngéssé fajult.
Az utczákon heverő hullák, meg a halomba hányt rothadó dögtestek miatt az egész város egyetlen, óriási temetőnek látszott.
De még ennél is undorítóbb és iszonyatosabb volt az a kölcsönös gyanú, az a kegyetlen acsarkodás, melylyel mindenki embertársa ellen tört.
Mindenki ellenséget, életére és vagyonára áhitozó ellenséget látott felebarátjában.
És ez a rettegés annyira rögeszmévé lett, hogy már nemcsak a szomszédtól rettegtek, nemcsak a jó baráttól zárkóztak el, hanem a legszentebb családi és vérbeli köteléket is szétszakgatták .
Oda férkőzött a gyanú a férj és feleség, az apa és fiú közé, ott lappangott a testvérek szivében; s a családi tüzhely, a megszokott asztal körül is egymásnak halálos ellenségei ültek !

A huszár-városban ideiglenesen berendezett közkórház csakhamar szűknek bizonyult, noha a pestis irgalmatlanul tizedelte az oda szállított betegeket.
Megtörtént, hogy a sok száz beteg néha napokig is orvos nélkül maradt , s ilyenkor sokan elpusztultak a kellő ápolás hiányában is, noha különben talán megmenthetők lettek volna.
Igy aztán épen az a hely, a mely előbb menedéke volt a szerencsétleneknek, utóbb legdúsabb aratással kinálkozott a fekete halál angyalának .

Schwarzenbach erős akarattal és törhetetlen erélylyel igyekezett a fegyelmet az őrségben fentartani.
Mikor a pestis általános lett és az egész városban elharapózott, zsoldosai, de legkivált a hajdúk, féktelen erőszakosságokra és kicsapongásokra vetemedtek.
Hasztalan igyekezett a zabolátlanságnak gátat vetni; intő szavaira vállat vontak, fenyegetéseit nevették: hiszen ki parancsolhatott, ki tarthatott volna rendet ott, a hol a halál, ez a mindennél nagyobb úr, ütötte fel a tanyáját?
De a német lovag, a ki sem békében, sem háborúban soha sem tűrte katonái rakonczátlankodásait, most sem engedett.
Mikor a kihágások egyre szaporodtak, összehivatta az őrséget s kijelentette, hogy a legelsőt, a kit bepanaszolnak nála, főbe löveti, és azután is úgy tesz valamennyi garázdálkodóval .

Az őrség zúgolódva, morogva oszlott szét.
Még ugyanazon a napon egy német zsoldost jelentettek föl a kapitánynak.
A vakmerő rabló fényes nappal betört egy haldokló kereskedő lakásába, összeszedett minden értékes tárgyat és kardjával vágott magának útat a kaszárnyáig.
Schwarzenbach azonnal összehivatta az őrséget és a sor elé szólította a bevádolt zsoldost.
Az óriás termetű, medvejárású katona léptei alatt megdobbant a föld, a mint kihivóan szembe állt kapitányával.
Ez pedig sokáig, merően nézett a vakmerő ficzkó szemeibe és addig nézte, míg a zsoldos nem állhatta tovább és lesütötte tekintetét.
Ekkor Schwarzenbach, katonái felé fordulva, így szólt :

- Fiaim!
Azért kapjuk zsoldunkat, hogy, mint a pásztor a nyájat , megvédjük a város lakosságát minden veszedelemtől.
Jaj a pásztornak, a ki a gondjaira bizott nyájra tör, és jaj a juhászkutyának, melyről kiderül, hogy farkas és a juhokat marczangolja!
Ilyen farkas lopózott a ti hivséges soraitokba.
És , mivel ez a farkas nem való ti közétek: ime, én örökre megszabadítlak tőle benneteket ...

Mikor ezt mondta, már el is dördült a pisztolya s a martalócz átlőtt koponyával vonaglott a földön.
Halálos megdöbbenés fogta el az őrséget, de ez nem sokáig tartott.
Mint mikor a pillanatra lecsendesült orkán újult erővel támad fel : úgy zúdult a kapitányra a féket vesztett szenvedélyek árjában kavargó zsoldosok tömege.
Vad ordítással rohantak feléje: de ő meg sem mozdúlt és nyugodtan nézett szembe a tomboló viharral .

Ez a vakmerő hidegvér visszahökkentette a legelsőket, a kik már oly közel férkőztek hozzá, hogy meg is ragadhatták volna.
Az egyik, gyilkos természetű spanyol lándzsás, már neki is szegezte fegyverét a lovag mellének.
De mialatt a többiek, a végzetes döfést várva, egy pillanatra elnémúltak, Schwarzenbach félretolta kezével a fegyvert és a mély csöndben nyugodtan mondta :

- Mira que sin querer no me hieras ...

A spanyol kezében aláhanyatlott a gyilkos fegyver s ő maga megszégyenülve bujt el társai háta mögé.
Ezek pedig, talán mert a kapitánynak csodálatos bátorsága megbénította őket, vagy mert a józanság fölül kerekedett indulatjukon, - morogva, szégyenkezve visszasompolyogtak helyükre.
A kapitány pedig, mikor látta, hogy a hirtelen támadt zendülés ép oly hirtelen le is csillapodott, szótlanúl megfordúlt és tisztjeitől követve, szállására ment .

Az estét, mint rendesen, Schwarzenbach az napon is Tahy Ferencz uramnál töltötte.
Itt minden este számos társaság verődött össze, hogy a vidámság és kölcsönös vigasztalás néhány órájában elfeledjék az egész nap rettenetes izgalmait.
Minden este új meg új vendégek jöttek; de minden este hiányzott is valaki - néha több is - a régiek közűl.
Az azonban senkinek sem jutott eszébe , hogy a hiányzók felől kérdezősködjék.
Hiszen a biztos felelet egész nap ott zúgott mindnyájuk füleiben, - a félre vert harangok rémes kongásában .

Schwarzenbach szokatlanúl vidám volt azon az estén.
A szigorú büntetésnek estig már a városban is hire futott s a jelenlevők közül többen hizelgő dicséretekkel köszönték meg a kapitány erélyességét.
Mások a szokottnál udvariasabbak és előzékenyebbek voltak hozzá, mert vakmerő hidegvére és bátorsága valamennyiüknek imponált.
Mind ez nagyon jó kedvre hangolta a kapitányt, a ki egész este csaknem egyedül volt a fényes társaság központja.
Maga Ágnes is a rendesnél ábrándosabb, gyöngédebb szemekkel nézett rá s a kapitánynak úgy tetszett, hogy a leány szelid mosolygásában föl-fölvillant a női hiúság diadalmas sugara, mintha mondaná neki, hogy büszke reá és a szerelmére .

A mulatozó urak vígan voltak és meglopták az éjszakát, mert csak éjfél után tértek nyugalomra.
Schwarzenbach, mivel kissé többet ivott, lefekvés előtt még sétálni ment a bástyára.
Lenézett a völgybe.
Minden csöndes, puszta és néma volt.
A parasztok, mihelyt a pestis kitöréséről biztos hirt kaptak, rögtön elvonultak a város alól.
Egy részük a Száva szigetére ment és ott táborozott , másik részük pedig a város háta mögött fekvő magaslatokra vonult, vagy az erdőkben ütött tanyát .

A kapitány sokáig ábrándozva bámult a csillagos éjszakába s aztán megindult haza felé.
Menés közben szokatlan bágyadtság vett rajta erőt; a térdei mintha roskadoztak, a lélekzete mintha elszorúlt volna.
Ezen fölül még heves belső forróságot is érzett.
De nem sok ügyet vetett rá s a kellemetlen közérzést a bornak, a hosszan tartott virrasztásnak tulajdonította.
Azt gondolta, hogy ha jól kialuszsza magát, mindennek vége lesz.
Sietett is haza és rögtön lefeküdt .

De a takarót oly nehéznek találta, mintha ólomból lett volna.
Lerúgta magáról és összekuporodva próbált elaludni, mert a szemei majd leragadtak.
Alig szenderült el egy kissé, nagy megrezzenéssel riadt föl ismét, mintha valaki jól megrázta volna a vállait.
A forróság most már még jobban gyötörte és lihegve , fuldokolva vett lélekzetet.
Megint az estéli mulatságra gondolt, a sok borra, - sőt még a reggeli izgalom is eszébe jutott s ezeknek szerette volna tulajdonítani roszullétét.
De ezek helyett lopva, titokban, észrevétlenül egy másik, dermesztő gondolat furakodott agyába, a mely, mint sötét, halálos aggodalom, éjjel-nappal ott lappangott minden ember öntudatában: - a pestis .

Hosszú ideig gyötrődött, hánykolódott ágyában, mielőtt elaludt.
Akkor pedig rémes, ijesztő álomképek gyötörték, mintha éveken és éveken át hánykódott volna a kínok tengerén.
Azt álmodta, hogy a temetőben van, tolongó tömeg közepén , a honnan szabadulni igyekezett.
A tömeg egyre szűkebb körbe szorult és a legközelebb állók már szinte hozzá is értek.
Ekkor a lovag elszántan indult meg , hogy most már erőszakkal is utat tör magának, de bár merre fordult, mindenünnen visszataszigálták.
És, különös: minden lökés ugyanazon az egy helyen érte: a hónalja, meg a szive között.
Dühében kardjához kapott s ekkor úgy tetszett neki , hogy a kardmarkolat csúszott föl hónaljáig és az nyomja olyan nagyon... mégis , mikor oda nyult, nem találta meg a kardját, de az a hely annál élesebben fájt és sajgott ...

Azt hitte, hogy már nem szabadulhat, midőn nem messze tőle, hirtelen nagy zaj kerekedett.
Csak nehezen vehette ki, hogy két ismeretlen lovag heves párharczot vív s a tömeg lassan utat nyit a bajvívók előtt, a kik viaskodva közeledtek feléje.
És látta, jól látta, hogy az egyik harczos Kopó volt, a másik meg Migazzi: s azt is látta, hogy mihelyt őt észrevették, azonnal fölhagytak a harczczal és egy akarattal ellene támadtak.
Ekkor ő is összeszedte minden erejét , hogy szembe szállhasson velük.
Vadul fölordított - és a saját hangjára fölébredt .
Leejtette karját, melyet csakugyan fölemelt, révedező szemekkel nézett maga körül és kóválygó, nehéz agya csak lassan, fogyatékosan ébredt öntudatra .

Végre, a kelő nap világosságában, fölismerte saját szobáját, s mivel ágyában feküdt, megnyugodott, hogy csak álmodta a rémes tusát.
Hiszen minden eltünt: nyoma sem volt a temetőnek, a tolongó tömegnek, a bajvívó lovagoknak , minden eltünt, csak egy nem... az a gyötrő sajgás, a hónalja alatt.
Ezzel együtt heves szívdobogást, meg-megujuló fuldoklást érzett, a fülei zúgtak, belső forróság égette s egész teste olyan bágyadt, törődött volt, mintha az előző napon jól megverték volna.
Pár pillanatig habozott, hogy megnézze-e: mi az a gyötrő sajgás a hóna alatt?...
Aztán elszántan oda tekintett: - csúnya, kékes-vörös daganat volt ...

Schwarzenbach vissza hanyatlott az ágyra és, bár az érzékei még elevenek voltak, sem szólni, sem fölkelni nem tudott.
A halál gondolata megbénította s egyszerre olyan gyönge lett, hogy a kezét sem birta fölemelni .
Bátor lelke megborzadt egy pillanatra az undorító dögvész gondolatára: de csak egy pillanatra s ennek elmultával a nyugalom ismét visszatért szivébe.
És, mialatt a madarak vidáman köszöntötték odakint a fölkelő napot, megadással készült dicstelen halálára, mely nem a csatasikon érte, hanem orvul, az ágyában lepte meg .

A világosság bántotta szemeit; behúnyta tehát és a mint behúnyta, vég nélkül való és folyvást változó álmok jöttek rá.
S az álmokban egy kékszemü angyal ragyogó arczát látta és puha, fehér kezek gyöngéd érintését érezte, a melyek símogatva adtak enyhületet.
Nem tudta fölismerni az ágya fölé hajló angyal arczát , de szépsége átszáguldozta lázas ereit és egygyé forrt vele ...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mikor fölébredt, még mindig ágyában feküdt, de olyan gyönge volt , hogy mozdulni sem tudott s az élet már csak úgy vergődött benne, mint a haldokló galamb.
Negyven óra hosszat feküdt olyan mély ájulásban, hogy olykor a lélekzete is elállt és Ágnes, a ki mellette virrasztott, keblére tett füllel is alig hallotta szive dobbanását.
De most magához tért és mialatt még egyre kábultan gondolt a kiállott sötét veszedelemre, hirtelen asszonyi ruhának a suhogását hallotta, mely feléje közeledett .

Ágnes jött és a beteg lehúnyta szemeit, mert megérezte a kedves leány jövetelét.
Szegény szivének minden dobbanása választ lüktetett a leány lépéseire és egész hatalmas szerelme lobogva gyúlt ki halottias álma sötétségében.
Ágnes pedig fölébe hajolt.
Édes lehellete körülfolyta a lovag arczát, a ki hallotta a kedves leány szivének aggódó verését is.
Aztán Ágnes még közelebb hajolt hozzá , míg nem ajka gyöngéden érintette a beteg homlokát, szeméből pedig nehéz könycsepp hullott a beteg arczára .

- Kázmér, - suttogta: - elmégy tehát és nem is tudod, milyen fájdalmat hagysz nekem örökségben ...

A lovag görcsösen rándult össze a túláradó boldogság gyönyörűségében és lihegve felelt, már a mennyire szólni tudott :

- Nem... élek... nem megyek el ...

Ágnes fölsikoltott örömében és bánatos arcza egyszerre kiderűlt.
A boldogság ragyogása úgy tört elő szemeiből a könnyek fátyolán át, mint mikor a napsugár átragyog a májusi záporon.
Szólni nem tudott, csak hirtelen térdre vetette magát az ágy előtt, lehúzódott a beteg mellé s homlokára téve hüvös kezét , gyöngéden simogatta.
Aztán halkan, szégyenkezve suttogta :

- Most aludjál... aludjál ...

És a lovag elaludt és nagyon sokáig aludt.
Üdvösség, boldogság és élet volt az alvása, mert Ágnes ott virrasztott az ágya mellett, nyugodt álma pedig visszaadta az erejét, meg az egészségét .

*

Mikor a hajdúk keresztül törték a parasztok hadsorát, ezek nem vették észre a három hadnagy menekülését.
A jó barátok lóhalálában vágtattak egész éjjel és csak virradatkor pihentek meg egy kissé.
Aztán, nagy kerülő utakon, eljutottak az Uszkók-hegyek tetejére, a hol estére kelve, a megállapodás szerint, nagy máglyákat gyujtottak.
Majd maguk is fáradtan telepedtek le a tűz mellé, hogy fölmelegítsék elgémberedett tagjaikat s ezalatt halkan tanácskoztak.
Még másfél napi járásra voltak Zágrábtól s mivel azt hitték, hogy a parasztok még mindig körülfogva tartják a várost, lehetetlennek gondolták, hogy észrevétlenül belopózhassanak, ha mind a hárman együtt maradnak .

Különben is, a rájuk bizott küldetés sokkal fontosabb volt, mint sem hogy koczkáztathatták volna, hogy egyszerre meghiúsuljon.
Pedig, ha együtt maradnak s a parasztok véletlenül rajtuk ütnek, egyszerre fölkonczolhatják mind a hármukat s akkor Migazzi üzenete sohasem jut be Zágrábba.
Elhatározták tehát, hogy szétválnak és mindegyikük külön-külön, más úton igyekszik elérni a várost.
Miután jól meghányták-vetették a követendő irányt, sorsot húztak arra is, hogy ki merre indúljon és ki keljen legelőbb útra.
A sors Inigónak kedvezett.
Útját a mocsáron keresztül, a déli kapú felé szabták meg, a merre ugyan életveszélyes volt az út , de legalább ellenséggel nem igen találkozhatott .

Pontban éjfélkor Inigo csöndesen fölült lovára, elbúcsúzott bajtársaitól, sarkantyúba kapta paripáját és csakhamar eltűnt a sötét , csillagtalan éjszakában.
A két hajdú névtelen szorongással nézett utána és sokáig hallgatta a vágtató paripa folyton halkúló dobogását.
Mind a ketten érezték, hogy a daliás spanyol halálos veszedelmek elébe megy s az önzetlen barátság aggódása elfeledtette velük egy perczre a saját helyzetüket, a mely pedig csak épen olyan végzetes és veszedelmes volt .

Inigo egész éjjel lovagolt és csak reggel felé pihent egy órát .
Látva, hogy a lova nagyon fáradt, nem ült föl rá délig, hanem gyalogszerrel ment tovább és kantáron vezette lovát, hogy az is pihenhessen.
Dél felé legelni eresztette a derék állatot, maga pedig elővett egy darab kenyeret - a mit Migazzi , mint az utolsót, lopva dugott a tarsolyába, mikor útnak eresztette - jó izűen megette s miután nagyot ivott rá a Szávából, fölugrott lovára, melyet gyors vágtatásra ösztönzött .

Késő este volt, mikor egy elhagyatott, düledező halász-csárdához ért a folyó mentén.
Fáradtan, törődötten szállt le, bevezette lovát az istállóba , saját maga ellátta és gazdag abrakot adatott neki.
Aztán bement a konyhába, hogy magának is készíttessen valami harapni valót.
Hamarosan szolgáltak is neki s miután éhségét lecsillapította, megkérdezte a csaplárost, nem adhatna-e neki szállást az éjszakára .

- Ágyam nincs, - felelte a gazda, - de majd friss zsuppot szóratunk ebbe a szobába ...

De a spanyol, nem akarván megválni lovától, kijelentette, hogy ő is az istállóban alszik és mindjárt meg is almozott magának a lova mellett .

Még nem is szürkült keleten az ég, mikor a csárdából kilovagolt, és a néma pusztaságban mély nyugalom honolt mindenfelé.
Gondolatokba mélyedve koczogott tovább, mialatt az ég keleten lassankint derengeni kezdett.
A szürke világosság nagy megnyugvására volt Inigónak.
Most ismét megsarkantyuzta lovát, mely gyors vágtatással száguldott előre a begyöpösödött országuton.
Köröskörül, a merre nézett, puszta volt minden.
Vetéseknek, emberlakta vidéknek nyoma sem látszott s az országútra is csak a két oldalt szegélyző jegenyefákról lehetett ráismerni.
Az idő maga is komor, szomorú volt.
A nehéz, ködös levegőben sötét felhők uszkáltak , melyek eltakarták az épen most kelő napot.
Ilyen világításnál a dudvás , szerb-tövisekkel, burjánokkal benőtt mező egyhangú sivatagnak látszott, melynek szürkeségét semmi virág, semmi zöld folt nem élénkítette .

A távolban már föltünedeztek Zágráb tornyai s Inigo ekkor óvatosan leszállt lováról.
Meglepte az a végtelen csönd és elhagyatottság, mely még itt is , a város közvetlen közelében uralkodott.
Lovát oda kötötte egy jegenyéhez, maga pedig fölkúszott rá, hogy kikémlelje a parasztok táborát s megtalálja útját a mocsár felé.
Lassan, vigyázva mászott, alig-alig mozgatva meg a dús lombokat , melyek egészen elfödték.
De, minél magasabbra kúszott, annál jobban csodálkozott , hogy nem lát semmit a völgyben.
Most már előtte állt az egész város.
Jobbra ezüstös szalagban kigyózott a Száva; balra haragos zöld erdők koszorúja födte a hegyeket.
Alatta a hosszú, fönsíkká szélesedő völgy terült el, melynek dombos oldalában menetelesen épült Zágráb városa .

De a parasztokat sehol sem látta.
- Hová lehettek?
Talán abba hagyták az ostromot?
Annál jobb!
Talán Kopóhoz csatlakoztak és most valamennyien Migazzit szorongatják?...
- Erre a gondolatra nagyot dobbant Inigo szive.
Gyorsan leszállt a fáról, eloldozta lovát és nyeregbe pattanva, hevesen a paripa szügyébe vágta sarkantyúját.
A nemes állat vihogva, fájdalmasan nyerített föl a szokatlan biztatásra és roppant ugrással szökött előre.
Aztán nyílegyenesen vágtatott az országúton, toronyiránt a városnak tartva .

Még két óra sem telt el és a ló már pihegve, horkolva, tajtékot túrva kapált a stájer kapu előtt.
Inigo leugrott róla és kardja markolatával döngette a kaput, hogy bocsássák be.
Fölülről kikérdezték, honnan jön, mi járatban van s mikor elmondta, hogy Migazzitól hoz üzenetet, megnyitották előtte a csikorgó kaput és bebocsátották a városba .

Ott rögtön hajdút adtak melléje, hogy vezesse a kapitányhoz és Inigo azonnal megindult vele.
Minél beljebb ment a városba, annál tisztábban és közelebbről hallotta azt a különös zajt, a mi már akkor megütötte füleit, mikor a kapunál a toronyőrrel beszélgetett.
Szekérzörgés, éles csengetyűszó , ostorpattogás, melybe fájdalmas jajveszékelés és durva átkozódás is vegyült .
Nézte, hogy honnan jön ez a zaj, de nem látott semmit.
Mikor vezetőjével a főtérre ért, meghökkenve állt meg.
Két, függőlegesen a földbe ásott párhuzamos gerenda-pár volt ott, melyről kötelek, csigák függtek alá.
Ez volt a kinzó pad azok számára, a kiket gyanúsítottak, hogy a pestist terjesztik, vagy valamely rendeletet áthágtak .

- Miért van ez itt? - kérdezte Inigo a hajdútól .

- Hogy miért? - felelte amaz, vállat vonva; - hát madárijesztőnek !
Nem kóstolta azt még senki a városban: nem volt rá idő .

Még mielőtt Inigo eligazodhatott volna ezen a furcsa válaszon, a fönt leirt zaj már a főtérre torkolló egyik utczához ért.
Elől egy ember ment, a ki hangosan és folyton csöngetett.
Ez jelentette a pestises hullákkal rakott kocsik közeledését, hogy minden járó-kelőnek ideje legyen menekülni s a házak ajtait is be lehessen zárni.
Mögötte két erős ló megfeszülő inakkal húzott egy szekeret ; aztán még egy másik és még egy harmadik szekér is következett.
És a kocsikban durva embertelenséggel, égre kiáltó czinizmussal egymásra voltak hányva a meztelen, undorító, már föloszlásnak indult hullák, a melyek a szekér minden döczczenésekor rázódtak, egymásra zökkentek úgy, hogy a fejek odaverődtek a kocsi oldalához, a karok, meg a lábak kibujtak az oldalrácsok közt és lefüggve , himbálózva belegabajodtak a lőcsbe, a kerék küllőibe ...

- Mi ez? - hörögte Inigo rekedten s megdörzsölvén a szemeit, hogy nem álmodik-e, gyorsan keresztet vetett .

Most a hajdú bámult el.
- Hát van még ember a világon, a ki nem tudja, hogy Zágrábban már két hónap óta pusztit a pestis?
És ezen bámul-e az idegen: ezen a rongyos három kocsin, mikor csak négy héttel ezelőtt is, még harmincz, negyven, sőt ötven fuvar sem volt elég?
- A hajdú hitetlenül csóválta meg fejét és vállat vonva, közönyösen felelt :

- Hogy mi ez?...
Ha azt kérdezné kigyelmed, hogy mi volt: hát azt felelném, hogy a fekete halál.
Mert a mit most lát kigyelmed, hát az már igazán semmi: olyan, mint a vénasszonyok nyara .

- A pestis... a pestis... suttogta magában Inigo és szorongó szívvel gondolt Migazzira, a ki ettől a várostól remélt segedelmet .

Pár percz mulva Schwarzenbach elé jutott, a ki már egészen fölépült betegségéből.
Azonnal bezárkóztak és sokáig tanácskoztak együtt.
Másnap reggel megérkezett Egri Gergely, este felé pedig Pogrányi Dávid is.
Akkor aztán újra összeültek mind a négyen és megint hosszas haditanácsot tartottak .

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE