Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A nagyasszony : Regény
Keletkezés ideje
1892
Fejezet
9
Bekezdés
901
Mondat
2112
Szó
22570
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VIII.
Simi meglátogatta másnap, ennek a csörgősipkás bölcsnek azonban nem mondta meg, hogy hová készül.
Elment egyedül.
Körút 30. I. emelet 10.
Húsz percznyi lassú séta után odaérkezett, fölment a lépcsőkön, s megnyomta a villanyos gombot.
Kis, fitos szobaleány rebbent ki az ajtón.
Lőrincz félrehúzta az ajakát: szép...
Van már szobaleány is, látom , emelkedünk, emelkedünk...
A templom utczai egyszerü két szobás lakásban csak egy öreg bejáró asszonyig tudtuk vinni, a kinek havonként öt forintot fizettünk.
Hajhó! a művészet, a szellem, a kincsek kincse, szerez hamar kényelmes lakást és szerez szobalányt is, csak tudni kell a módját.
- Kit tetszik keresni? kérdezte kiváncsian a szobaleány.
- Menjen és mondja meg urnőjének, hogy "egy ur" várakozik reá.
Lőrincz előre ment, s a legközelebbi ajtón egy pompásan bútorozott ötszögű terembe lépett.
A szobalány elfintoritotta orrát, s eltünt a tulsó ajtón.
Lőrincz egyedül maradt.
Körülfutotta gyors szemmel a termet, de senkit sem látott.
Az ablak függönyök leeresztve, a faragott mozaik asztalon egy szám "Magyar Géniusz" és a "Truth" legujabb száma (ezt bizonyosan a fekete Herkules olvassa, a báró) s egy gyönyörü selyem diványpárna a szőnyegen, igazi mesterműve a női kéz utolérhetlen finomságának, azután egy legyező, egy eltört teknőcz kagyló fejék, egy gombolyag arany czérna.
Valaki volt itt.
Talán a beteg.
S Lőrincz mosolygott fanyar gúnynyal erre a jelzőre.
A beteg...
Egy beteg, akinek vagy semmi baja sincs, vagy affektál, vagy únja magát és szórakozni akar "egy ur " -ral, a ki nagy tisztelettel közeledett hozzá régebben anélkül, hogy közelebbről ismerte volna.
Ebben az illatos, puha fészekben legalább minden arra vall, hogy itt nem beteg senki.
A fény és a kaczér csillogás, a bútorok , - jó izlése volt a bárónak, szép bútordarabok vannak a teremben, az bizonyos, a piros függő török-lámpa, a virágok, a kellemes illat és amott egy leeresztett nehéz kék bársony függöny.
Nagy dolog, Jézusom, a művészet, hogy megbecsülik az emberek, hogy megbecsülik...
E pillanatban meglibbent a vastag kék függöny és belépett Steinitz Aranka, az úrnő.
Lőrincz állt, mozdulatlanul és várt.
Kicsit meghajtotta a fejét.
Az asszony valamivel halaványabb volt, mint régen, de csinos, nyulánk és leányos, mint mindig.
- Foglaljon helyet, uram, - mondotta komoly, szomorú hangon, majdnem ünnepélyesen, s leült egy hatalmas vörös bársony kerevetre, a melyen három olyan bájos pillangó is jól elfért volna még, mint ő.
Ott fölszedte lábait s nézte Lőrinczet ki hidegen , szegletesen ült egy karosszékben.
- Rég láttuk egymást, kezdte fürkésző tekintettel az asszony.
- Igen.
- Önnel nem történt semmi különös?
- Nem.
- Megkapta tegnap a levelemet?
- Igen.
- Tudja miért kértem, hogy látogasson meg?
- Nem.
Az asszony türelmetlen mozdulattal lökte félre az imént helyére tett selyempárnát és karjára könyökölt.
Haja lecsúszott válláról, arcza melegebb lett.
Lehunyta nagy , nedves szemeit és mosolygott.
Csupa finom, hajlékonyság és csupa tetszetős női kellem volt ez az asszony.
- Nem tudja, - lehellte maga elé.
Jól van!
Hallgasson meg.
Egyelőre pedig igérje meg , hogy arra, a mi kettőnk között történt...
- Nem történt semmi, - vágott közbe Lőrincz, s megmozdult.
Mit akar ez?
- Nem, semmi, semmi, - mondotta élénkülve az asszony, - nem is önt értem ezalatt a " kettőnk" alatt, hanem engem.
Igérje meg tehát, hogy mindent elfelejtett.
- Igen.
- És nem is hozza elé?
- Nem.
- Köszönöm.
Nem csalódtam önben.
- Én igen.
- Bennem?
- Nem is a báró urban...
- A báró!
S az asszony arczát vörös láng csapta meg hirtelen, tüzes és perzselő, mint a parázs .
De csak egy perczig, két perczig... három perczig...
Azután elmúlt megint az egész.
- Ön durva ember uram, - mondotta pár pillanat múlva, - de tudom, hogy van szive, s ez előttem az első.
Kérem, hallgasson meg!
Nekem barátom nincsen semmi látható bajom , de azért beteg vagyok.
Találja ki bajomat és hálás leszek érte.
Gyógyítson meg, ha tud, emberbaráti szánalomból, vagy a mint önnek tetszik, mert így, a hogy vagyok , nem élhetek tovább.
Minden utálatosnak tetszik, a mire nézek és mindenkit gyűlölök , ki hozzám közelít és émelygős hizelgéseivel megrövidíti életemet.
Higyje el, hogy néhány hónap óta nagyon elúntam élni, megundorodtam az emberektől, - asszony vagy férfi, mindegy, egyformák - s ellenállhatatlan vágyat érezek az után a tiszta levegő után, a melyben például ön is él, s a melynek frisseségét én már régen-régen nem érzem többé.
Istenem, ha megértené ennyiből, a mit mondani akarok... lássa, nem tudom megmagyarázni jobban.
Találja ki, hogy mi a bajom és gyógyítson meg.
Olvassa le arczomról nagy betegségemet és mentsen meg, ha lehet, mert segítség nélkül bizonyosan el fogok veszni.
Tán kár is volna még értem, huszonnégy éves vagyok...
Gondolja, hogy kár volna értem?
- Azt gondolom, a mi önnek kellemesebb.
- Bók ez?
- Frázis.
- Nem rosz, de beszéljünk komolyan.
Fogadja köszönetemet, hogy meghívásomat nem utasította vissza, s most mondja meg egészen őszintén, hogy minek tart ön engem?
Lőrincz vállat vont, nyugodtan, lustán, egykedvüen.
- Nem találja, asszonyom, hogy ez a kérdés egy kissé elkésett?
- Azt hiszi?
- Hamarabb kellett volna...
- Meglehet...
Szeretném azonban, ha úgy venné a dolgot, mintha ma látna először .
Próbálja meg, talán sikerül.
- Nagyon könnyen.
- Ah!
Ez őszintén van mondva.
Nem tesz semmit.
Kinevezem önt orvosomnak; mindenféle gorombaság elmondására fel van e percztől fogva hatalmazva és én kötelezem magamat , hogy orvosi tanácsait az utolsó betüig híven követni fogom.
Lőrincz azon gondolkozott, hogy itt hagyja -e vajjon ezt az asszonyt, vagy ne?
Minden kedve elment ettől a komédiától; nem akar mulatni többet.
A hölgy belelátott a szivébe, - felállt a nagy diványra és nézte.
- Ne szaladjon kérem; ráér később.
Az orvos ne hagyja el mindjárt a beteget, hanem konzultáljon vele egy kicsit a bajról, ráér a meneküléssel akkor is, ha orvosi reputáczióját kell megmenteni.
Előbb hallgassa meg a betegség történetét, el fogom mondani néhány szóban az egészet, azt hiszem érdekelni fogja.
Kezdhetem?
- Tessék.
- Nagyon kedves... mormogta elgondolkozva az asszony, - tessék...
Ez azt jelenti , hogy hallgatlak, mert beszélsz.
Fogadja hálámat ennyiért is; ha valaha nekem való szerepet ir, eljátszom szépen, nagyon szépen...
Steinitz Arankának hivnak.
Születtem valahol; hogy hol az mellékes s háttérben levő alakok úgyszintén szüleim is, a kik közül csak anyámat ismertem.
Steinitz Zsófiának hivták.
Atyámat nem igen emlegettük...
Keresztlevelem nem volt, tiz éves koromig otthon voltam és mezítláb jártam az apáczákhoz.
Tiz éves koromban meghalt az anyám.
Ettől fogva egy sárga házban neveltek és sokat vertek, mert gonosz voltam.
Aztán kiadtak egy fényes házba , gyermekek mellé, a kikkel játszani kellett.
Én tisztítottam különben a czipőiket is .
Azután megnőttem és haszontalan, tetszeni vágyó, rosz leány lettem; makacs, durczás , bosszúálló.
Azután úgy volt, hogy férjhez mentem egy emberhez, ki negyven évvel volt öregebb, mint én és sokat kinzott.
Ez az ember azonban hála Istennek, meghalt , megszabadultam tőle, özvegy lettem.
Fölcsaptam szinésznőnek.
Három évig nyomorogtam a vidéken; sokat játszottam, minden második-harmadik este.
Dicsértek, szidtak össze-vissza.
Egyszer egy öreg ur látogatott meg nyomoruságos odumban - hónapos szobában laktam, havi nyolcz forintért - és azt mondotta, hogy igyekezzék feljönni Budapestre.
" Asszonyom ön kitünő tehetség, ha megengedi beszélni fogok érdekében, s az eredményről értesíteni fogom ".
Megdobbant a szivem!
Végre!
Feljöhetek a fővárosba , s itt, ha a szerencse kedvez... sokra vihetem...
Lőrincz mozdulatlanul ült helyén és hallgatva nézte a hölgyet, ki félig lehunyt szemekkel, csendesen beszélt, s csak gyengén kipirult arcza árulta el, hogy talán mégis csak a lélek hangja az, a mi a női ajkon szavakba fakad.
E dallamos hang vissza hivta szemei elé a multat: a templom utczai egyszerü lakást és naiv tiszteletét egy szegény, elhagyatott teremtés iránt, a ki szükséget szenved.
Milyen ostoba volt , milyen borzasztó gyermek!
Igazi tudatlan "nép" - egy, a sokból - a kit ámítani lehet.
Ezt felelte az asszonynak:
- Meg lehet elégedve a szerencsével: sokra vitte.
- Doktor!
S a hölgy elnevette magát; aztán egészen a divány szélére csúszott, onnan nézte.
Gyöngéden hajló melle hevesen emelkedett a csipke alatt, s lebomlott nyakáról a vékony kendő, a mely alól meztelen bőre villant elé; a vállak hava, egy darab meleg fehérség, a melyből millió szikra árad.
Vékony fehér ujjai remegve babráltak a divány párnáján.
- Kedves doktorom, ön kegyetlen ember.
Bocsánat, de éppen úgy viseli magát , mintha sohasem szeretett volna.
- Szerettem?
- Azt hiszem.
- Csodálatos, - felelte bámulva Lőrincz, roppant ingert érzett reá, hogy lehetőleg bárgyunak mutatkozzék, - valóban zavarban vagyok...
- Emlékezzék vissza.
- Lehet, lehet... de ne nehezteljen, asszonyom, elfelejtettem.
- Tréfál?
- Mondtam, hogy szeretem?
- Nem mondta...
- Hát akkor honnan méltóztatott ezt olyan biztosra venni?
- Uram, ez nem szép...
Lőrincz...
- Lőrincz, Lőrincz...
Megfoghatatlan!
Nem állítom, hogy lángész vagyok, ki ért egy intésből is, de állítom, hogy magamat kivülről-belülről jól ismerem, s észreveszem azt is, ha egy-egy szokatlanabb természetü lelki karambol történik bennem.
Azonban nem vettem észre csak annyit, hogy ön szeretetreméltó papagálynak tartott engem, a kinek szakadatlanul panaszkodott.
- A szükség...
- Helyesen, asszonyom!
Kérem vegye figyelembe, hogy én nem igénylem az ön mentegetődzéseit.
De ez, a mit elmondtam, tény.
S tény nemkülönben az is, hogy ön maga kérte a báró védelmét, a ki ezt a védelmet nem is tagadta meg öntől .
Kieszközölte szerződtetését is.
Nagyon egyszerü történet ez, kopott is, hétköznapi is.
Egyedül az bosszant, hogy ön okos volt, én nem.
Lássa, azt igazán nem érdemeltem meg öntől, hogy hazugsággal vezetett félre.
Miért nem mondta meg nyiltan, hogy menjek az útból?
Azt hiszi, nem mentem volna?
- Ejh!
- Ne haragudjék, már elvégeztem.
- Maradjon!
- Dolgom van.
- Kérni akarom valamire: hallgasson meg.
Lőrincz megfordult és várt.
Czudarnak, frivolnak találta ezt a beszélgetést - nem is beszélgetés ez, hanem üres feleselés, - de várt.
Steinitz Aranka húsz percz óta egy model niveaujára sülyedt.
Megérdemli hogy figyelemmel tanulmányozza az ember, elég érdekes reá, de ezzel vége.
- Beszéljen asszonyom.
- Igérje meg, - folytatta mély lélegzettel a hölgy, s szintén felállt, - hogy beleegyezik abba, a mire kérni fogom.
- Előre?
S valami erősen furcsát gondolt e pillanatban a férfi, de nem mondta ki.
Lehet, hogy téved...
Hallgatta és nézte az asszonyt.
- Igérje meg előre.
- Nem tehetem.
- Ha kérem, ha nagyon szépen kérem uram.
Lőrincz fejét rázta.
- Nem!
- Eh!
Ön igazán gonosz....
Azt sem tudja még, hogy mit akarok, - suttogta remegő ajakkal az asszony, s köny szivárgott a pilláira, két fényes könycsepp, - azt akarom megigértetni önnel, hogy szeretni fog....
Lőrincz kimeresztette a szemét.
- Tessék?
Azt hiszem, hogy rosszul hallottam.
- Jól hallott.
Undorodom ettől az embertől.
- A bárótól?
- Attól...
Valami nagy-nagy gyönyör repült végig a Lőrincz szivén.
Majdnem megrázkódott örömében...
Előre hajolt a támlányon keresztül, úgy kérdezte:
- Gyülöli a bárót, Stein bárót?
- Utálom! kiáltotta hevesen az asszony.
- Miért?
- Megaláz...
- Megalázza?
Nem értem.
- Nem becsül, gúnyol, szekiroz.
- Igen, igen...
- A szégyen éget, ha látom.
Mentesen meg tőle Lőrincz, hiszen ön azt mondta egyszer , hogy szivesen segítene rajtam, ha tudna.
Emlékezzék!
- Emlékszem; akkor ön még szegény volt.
- Most vagyok legszegényebb!
El vagyok tiporva a porban, megvetetten...
Nincs egyetlen percz, hogy eszembe ne jusson ez a nyomorult helyzet, a melyben vagyok és ez a rettenetes élet, a melynek szégyenét hurczolom napról-napra.
Vergődés és kínszenvedés ez, nem élet...
Segítsen rajtam, szeressen mentsen meg...
Jöjjön el ma a páholyba, legyünk együtt, engedje, hogy kipanaszoljam magamat, szerencsétlen vagyok és nincsen senkim...
S a karcsú asszony zokogva omlott a divány mellé.
Gyönyörű haja vállára csúszott , karjai a feje alatt.
Szép volt, plasztikus, tökéletes.
Lőrincz egy perczig nézte.
- Ne sirjon Ara, - mondotta leplezetlen örömmel, s szinte ragyogott arczán minden apró vonás, - tudom én úgyis, hogy ön akkor sir, a mikor akar.
A hölgy felszisszent.
- Megsért...
- Nem sértem, - folytatta még elevenebb örömmel a férfi; ön igen is megsértett engem akkor, a midőn buta gyereknek tartott, az is voltam, esküszöm önnek, hogy igaza volt !
Én nem sértem meg mert önt - asszonyom - nem lehet megsérteni.
Téved, ha azt hiszi , hogy én hiszek ebben a közönséges szinpadi komédiában, a melynek első, könyekbe fulladt felvonását szives volt nekem már most eljátszani.
Nem, nem, nem!
Tudom, hogy ön akar valamit velem, vagy általam - egyremegy - de semmiesetre se engem.
Meglehet , hogy ez az én örömöm csúnya dolog, de nem birok uralkodni magamon; roppant gyönyört érzek, hogy megéreztem hangjában a komédiás hangját, arczában a komédiás álarczát , szemeiben a komédiás művészetét az igazi érzelem brilliáns elhazudásában, a melyben ön, asszonyom, kedves Ara, pár hónap alatt igazán sokra vitte!
S ezzel azt hiszem végeztünk is.
Ne méltóztassék számítani reám, nem fogok megjelenni az ön páholyában és nem fogom önt megmenteni sem.
Ejha!
Milyen zseniális szó ez, megérdemli, hogy sokáig emlékezetben tartsam.
Nos, kedves tündérünk, szép Steinitz Aranka, most már én kérdezem öntől, hogy minek tart engem?
Az asszony felállt.
Azután megfogódzott a szék karjában, s dühtől elfulladt hangon mutatott egész testében reszketve az ajtóra:
- Menjen!
- Óh, nagyon szivesen!
Adja át kérem üdvözletemet a báró urnak.
Örülni fogok, ha mentől hamarabb látom.
Isten önnel!
S Lőrincz becsapta maga után az ajtót.
Diadalmasan, megelégedve sietett a lépcsőház felé.
Adós volt, fizetett.
Könnyü lett utána, mint a madár és boldog őszintén először, hónapok óta.
A lépcsőház alján Stein Feliczián báróval találkozott.
Lustán, nehezen jött a nagy fekete báró, mint a ki legalább is két mázsát czipel izmos vállán.
Mint minden roppant erejü ember, lomha volt ő is, mint egy bölény.
A mint megpillantotta Lőrinczet, nagy szemeket meresztett reá.
- Úgy tetszik, - mondotta kezét nyujtva, ugyanazon a jóindulatu, atyáskodó hangon , mint első találkozásuk alkalmával, - hogy ön kerül engem, monsieur St.-Gaáli , miért?
- Csalódik, báró ur, - felelte kellemetlenül érintve Lőrincz.
( Az ördög hozta most ide ezt a fekete Herkulest ...)
- Megbocsát azonban...
- Ha elfut? - kérdezte hangosan nevetve a báró.
Nem engedem barátom, jöjjön velem.
S befüzte karját a Lőrincz karjába.
- Jöjjön, látogassuk meg Steinitz asszonyt.
- Onnan jövök.
- Vizitelt?
- Igen.
- Nem tesz semmit!
Örülök, hogy önt elfoghattam.
Sok szépet hallottam róla, - folytatta mély basszusával a báró, s vitte magával Lőrinczet az emeletre, - s most éppen nagyon ínyemre van ön, legalább elfelejtem kicsit a bosszankodásomat.
Borzasztó kannibálok ezek a parlamenti emberek!
Képzelje, valami affélét pengetnek a clubban , hogy a "Lex Pappia Poppaea" mintájára be kellene hozni nálunk is a kényszerházasságot.
Egyébb se kellene mondhatom!
Tessék erről vigjátékot irni.
A báró becsengetett.
Lőrincz nem tudta mit tegyen.
Ha marad, egy csomó kellemetlenséget szerez magának, ha viszont mindenáron el akar menni, felkölti a báró gyanuját, s ebből megint csak viszás helyzet keletkezik.
Gondolkozásra nem volt idő.
Az ajtó megnyilt, beléptek; üsse patvar az egész komédiát, kár volt idejönni...
Steinitz Aranka nem mutatkozott a kis szalónban.
- Várat magára, - mosolygott kedélyesen a báró - s a végén igaza van.
Volt kérem egy néger imádottam, azt Kilitinek hivták.
Lehet, hogy még most is mellettem volna, ha nem lett volna mindenki iránt olyan áldott szivü, mint egy tékozló apostol, ki két kézzel dobálja szét kincseit a - gorilláknak.
Tudja kedvesem, egy igazi ocsmány gorilla volt vetélytársam, egy buta pofájú, lapos orrú siuli néger-majom, brrrr!.. s én ezzel a borzasztó majommal találkoztam szép, fényes fekete Kilitim arczán .
Elképzelheti, hogy ez a rendez-vous nem volt valami kellemes gyönyör...
Lőrincz nyugtalanul feszengett helyén.
Menni szeretett volna innen.
- Türelmetlenség barátom, türelmetlenség - dunnyogta magasra emelt szemöldökkel a báró, - vallja meg őszintén, miért türelmetlen?
Lőrincz kimondta egyenesen.
Valamivel hidegebb hangon, mint az imént, vegye úgy a báró, a mint tetszik.
Hibát követett el azzal, hogy idejött, levonja belőle a konzekvencziákat, ezen a helyen azonban többé nem maradhat.
- Azért, báró úr, mert nem állok barátságos területen.
- Ah!
Ez érdekes...
- Imént kissé ideges jelenet folyt itt le, azt hiszem, hogy Steinitz asszony még most is e jelenet hatása alatt áll.
- Nagyon érdekes! kiáltotta derült, szarkasztikus gúnynyal a nagy fekete báró, s előrehajolt székén.
Min vesztek össze?
- Csodálatos dolgok...
- Szinpadi, vagy egyébb théma?
- Nem szinpadi.
- Parbleu, barátom!
Beszéljen, beszéljen, beszéljen...
Annyira tönkre tették becsületes hangulatomat azok a perfid emberek - quelle canaille! - a clubban, hogy az efféle apró tréfa valóságos balzsam nekem.
Tehát összevesztek a tündérkével ?
Brávó!
Lássa ez kedves.
Szeretem, ha az emberek összevesznek.
Diskrét dolog?
El lehet mondani?
Lőrincz bosszankodva nézte a bárót.
Megállj, majd mindjárt nem ülsz te itt ilyen jókedvü arcczal, ha neked eresztem a szakállas ágyut.
S elhatározta, hogy egy csapással vet véget a komédiának, akár megsérti a bárót, akár nem.
- Ön felett vesztünk össze, báró ur, - felelte röviden.
- Mon-dieu, én felettem?
Fogadják köszönetemet, ez hizelgő, ez szép.
- Steinitz asszony...
Lőrincz nem folytathatta tovább.
Belépett a szalónba az asszony.
Valamivel halaványabb volt, mint máskor, de daczos, kihivó, elszánt.
Stein báró hangos hurrával üdvözölte.
- Gyönyörűen néz ki, szép tündérke, sokkal elragadóbb így szenvedő fehérségében, mint ha kifeslik arczán a rózsa.
A fekete toilette pedig határozottan jobban áll a sárga chamois-nál; mindig ezt viselje szép hölgy, ebben legbájosabb , legérdekesebb és legfestőibb.
Az asszony megvonta epésen az ajka szélét, s leült a divány szélére, másfél arasztnyira a bárótól, ki mosolyogva szórta a bókokat, egyiket a másik után, s ráfigyelt közben Lőrincz is.
- Folytassa, uram, folytassa!
Bájos Aránk szereti a groteszk helyzeteket, mert hatásosak.
Nemde asszonyom, ön szereti a hatásos helyzeteket?
Természetesen, igen .
Hallom, hogy nézet eltérés volt önök között az én személyem miatt.
Elégítsék ki kiváncsiságomat.
Sziveskedjenek belátni, hogy tűkön ülök.
Talán ön, kedves Ara , segíthetne az irónak?
- Nincs mondani valóm.
S az asszony félre fordította fejét.
Lőrinczre rá se nézett.
A báró mosolygott , tréfálkozott.
- Sajnálnám uraim és hölgyeim - mondotta vígan, - ha miattam komoly konfliktus tört volna ki önök között.
Lőrincz e perczben hirtelen felállt.
Odalépett a báróhoz, - megy.
- Ne siessen, - biztatta a báró.
Hová siet?
- Szinházba megyek.
- Bah!
Ez is szinház.
- Meglehet...
- Lássa, ez érdekesebb, s ön még adós nekem.
Találja természetesnek, hogy érdekel...
Steinitz Aranka hevesen vágott közbe.
- Kérem, ne tartóztassa St.-Gaáli urat...
- Ön is asszonyom?
A helyzet bonyolódik.
Miattam vesztek össze, s ön most el akar menni.
Maradjon barátom, barátom!
Egészséges embernek látszik, mire való ez a népies izgatottság?
- Megyek.
- Dehogy megy!
Húsz perczet kérek önöktől mindössze, fél nyolczkor el kell utaznom Bécsbe.
Hozzanak kedvemért egy kis áldozatot.
- S a báró jóságosan mosolygott Lőrinczre.
- Ne tartson kannibálnak, uram, czivilizált államban élünk, a hol nem szabad megdöbbeni semmiféle ugynevezett "váratlan" fordulaton.
Engem például nem lep meg többé semmi.
- Az sem, ha gyűlölik? - kérdezte ingerülten az asszony.
- Sokan gyűlölnek.
- Én is!...
- Ah, ez érdekes, ez igazán érdekes.
Gyűlöl, szép tündérem, miért?
Talán már gondoskodott is róla, hogy levegőbe röpítendő trónomat mentől hamarabb elfoglalhassa az utód?
A király haldoklik, nemes frankok, éljen a daufin!
Nagyon érdekes...
Miért gyülöl?
- Még kérdezi?
- Ez jelentős válasz lehet, de nem nagyon értem.
Sziveskedjék megmagyarázni.
- Uram, ön utálatos...
- Mióta?
- Hagyjon el azonnal!
Az asszony arczát elfutotta a vér.
Egy perczig állt könybe lobbant szemmel , reszketve, a harag szenvedélyes forróságban, aztán megragadta a mozaik asztal finom vázáját, s úgy csapta földhöz, hogy darabjai pengve gurultak szét a padlón.
- Hagyjanak el!
Kiáltotta elfulladt siró hangon, s még utánna mondott egy szót ...
Egyet, az utcza szavai közül, azután át sietett a mellékterembe, s bezárta maga után az ajtót.
Lőrincz tágra nyitott szemekkel bámult utánna; az az egyetlen szisszenve kiröpített szó arról a gyönyörü ajakról úgy odacsapott a mellére, hogy majdnem beleszédült.
Ur Isten, ezt az asszonyt szerette egyszer.
- Hagyjanak el, hagyjanak el!
Szavalta gúnyos páthosszal a nagy fekete báró, s hidegvérrel szivarra gyujtott.
Mit szól ehez a brusque jelenethez uram, drámaköltő ?
Ezeket az igazi hunczutságokat irják meg önök, ne pedig fikcziókat a levegőből: annyi itt az anyag kedvesem, a mennyi csak tetszik.
Tessék, - folytatta kedélyes mosolylyal, s az ablakhoz lépett, - most ki vagyunk dobva.
Gyerünk!
- Báró ur... mormogta Lőrincz, - engedje meg...
- Oppá!
Azt hiszi ön, hogy el vagyok érzékenyülve?
Nem barátom, nem!
Hozzá vagyok én már az ilyesmihez szokva.
Tudja miért dühös reám a Szirén?
Nem tudja, pedig kitalálhatná.
Azért kedvesem, mert nem levén féltékeny, minapi költségvetési vitája után százötven forinttal kevesebb polgári adó szavaztatott meg részére, mint a mennyit követelt.
Ha féltékeny természetü vadállat lennék, még remélhetné, hogy ezt a budget tételt is kipumpolhatja tőlem, így azonban nincsen reménye.
Ez a nagy gyűlölet oka barátom, - mesélte a báró, s megvetéssel intett.
Mi lesz belőlünk szabad kalózokból, ha a kényszerházasságot törvénybe igtatják!
Meghalunk, elveszünk , megsemmisülünk.
S a báró egy operett áriája fináléját fütyörészte halkan.
Azután bele kapaszkodott a Lőrincz karjába és vitte.
- Menjünk, barátom.
Innen kilöktek.
Furcsák mégis csak ezek a hölgyek, ha jól meggondolja az ember.
Lőrincz undorodva rezzent össze.
Stein báró, a nagy, fekete báró észrevette ezt a mozdulatot.
Megállt lenn az utczán, s az ifju szemébe nézett.
- Sokszor voltam együtt az ön atyjával, talpig becsületes gentleman, igazi magyar nemes ur volt halála perczéig; örülök, hogy megismerkedtem egykori tarock partnerem fiával.
Kedves barátom, - s a báró kezet nyujtott Lőrincznek, - lehet, hogy még találkozni fogunk, lehet, hogy nem; fogadjon el tőlem egyelőre egy jó tanácsot: ne keveredjék szabadelvü asszonyok társaságába, különben hozzájuk leszen hasonlatos.
A férfi olyanná válik, mint a milyenné a nő akarja.
Sajnálom, hogy ezt a gorombaságot harmincz évvel ezelőtt nem mondták nekem...
Most pedig, adieu!
Föl kell mennem a clubba; Isten önnel!
Lőrincz megemelte a kalapját, s befordult sebesen a Muzeum-körutra, a hol legtöbb ember tolongott.
Hála Istennek csakhogy egyedül van!
Ez az ötnegyed óra, a mi elmult , fölért tiz esztendővel.
Öregebb lett tőle, de kimondhatatlan émely fogant lényének minden érző idegében az iránt a szubtilis karcsu asszony iránt, ki úgy tud gyülölni , mint egy villogó szemü görbe démon...
Százötven forint miatt, százötven forint miatt!
S Lőrincz még sokáig ismételgette magában: százötven forint az egész, add meg Ég, vagy Föld, vagy Stein Feliczián báró, vagy Zatocsil Venczel, s kiengeszteled egy szép kicsi asszony mélységes gyülöletét ezzel a summácskával , melyért leszakad reád a paradicsom és megbocsáttatik néked abban a minutában minden előbbi vétkezésed.
- Nyomorult asszony... rebegte vonagló ajakkal Lőrincz, - jó, hogy még ideje korán ... még elég jókor...
Hálával gondolt a báróra, erre a czinikus bölcsre, ki nagy nyugalommal jár a morális szemét között, anélkül, hogy reá is ragadna valami ebből a bűnből.
Megnyitotta a szemét.
Mutatott neki egy szürke képet, szintelent, fázóst, utálatost, egy női halottat a hóban, mely fölött varju károg éhes szemmel, s farkas les a bozót sűrüségéből: itt van a helyzet, mi vagyunk a varjak és mi vagyunk Lőrincz a farkasok is.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE