Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bársony István
A rab király szabadon : Fantasztikus állatregény
Keletkezés ideje
1903
Fejezet
15
Bekezdés
1094
Mondat
2875
Szó
30273
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Gyanús jelek.
Az égő nád szagút azután napról-napra érezték a rengeteg erdőben lakó « szabadok. »
A levegő tele volt füsttel s már nem is lehetett tudni, melyik felhő igazi az égen és melyik van parányi koromszemcsékből, amiknek a milliárdját egybegyűrve hajszolta maga előtt a végtelenség utain a szél .
Valami történt odalent a síkon, ami mindenfelé nyugtalanságot keltett.
Az éjszakák félig-meddig nappalokká váltak az állandó fényesség miatt , ami az égaljáról élesen verődött vissza, s ami olyan volt, mintha tíz nap akarna fölkelni, kibújni a szemhatár mögül, de nem bírna .
Ott a pokol tüze égett, olthatatlanúl .
A zaklatott, holtra rémült ember nem tudott magán másképen segíteni : felgyújtotta a nádrengeteget, hogy kiüldözze belőle a szörnyű rémet, az emberevő tigrist, amely ott választott volt magának lakást, s onnan rendezte borzalmas kirohanásait a falvak környékére, a védtelen, kétségbeesett pásztornépre .
A szárnyasok legkönnyebben hozhatták a híreket, hogy mi történik a pusztaságon .
Villám minden hajnalban azzal indúlt el az őserdő széléről, hogy egy óra múlva itthon lesz és jelenti a királynak: mi ujság, mikor lesz már vége a korombűznek, amit a Felség orra sehogy sem tudott megszokni.
De bizony a sólymot nem látták estig az erdő urai.
Ha egyszer elragadta a vadászszenvedély, annak mindent alárendelt.
Hiába indúlt hazafelé, hogy a legujabb tapasztalatokról számot adjon: a kétségbeesetten röpködő, jajgató, szakadatlanúl mozgó lápi madarak látása megrészegítette.
Dőzsölt a gyilkolás gyönyörében, s egyik bíbicet a másik után vagdosta le a levegő hullámai közül .
Gonosz , a héja, maga is megsokalta, amiben nyilván nem kis része volt az irigységnek.
Hisz ez a szárnyas hiéna minden nagy ügyessége mellett sem tudhat méltó vetélytársa lenni a sólyomnak, amely akkor kerít magának zsákmányt, amely percben akar.
A sólyom annyi, mint a cikázó villám: vágása akár a hasogató menykőcsapás.
Ő maga is tudja ezt, s inkább nem támadja a földön ülő madarat , nehogy amint lecsap rá, önmagát törje össze zuhanása tüzességével és ellenállhatatlanságával .
Alig hallotta Gonosz, hogy a király nyugtalankodik, leszólt hozzá: - Villámot várod? azt ugyan várhatod.
Bíbicre meg gémre vadászik.
Kisebb gondja is nagyobb ilyenkor, semhogy veled törődjék.
Majd megjön este, jóllakva, fáradtan.
- Akkor talán leereszkedik, hogy szóba álljon veled .
Szultánt ez a fitymáló, ingerkedő beszéd kihozta sodrából.
Dübörgő hörgéshez hasonló hangon ordított fel: - Hol van Vitéz?
Hívjátok ide nekem a barátomat !
Vitéz, a sas, csudálkozva értesült koronás társa izgatottságáról, s nagy körívben ereszkedett le egy óriás tölgyre, amely alatt az oroszlán hüsölt .
- Mi baja az afrikai hősnek? kérdezte barátságos hangon .
- Alattvalóid közt engedetlenek és léhák vannak, - bőgte az oroszlán indulatosan.
Villám még sehol sincs, pedig napi parancsban volt, hogy övé a hiradás kötelessége.
Követelem, hogy hazahívasd és példásan megfenyítsd .
A sas bámult és komoran hallgatott.
Végre megszólalt: - Nem jól teszed nagyúr, hogy ily fennen beszélsz.
Tudnod kellene, hogy a vándorsólyom legkedveltebb szolgám, akit megbüntetni különben sem tudnék.
Ő mindnyájunknál gyorsabb .
Suhanó , a törpe sólyom, az egyetlen, aki utóléri; de vele szemben ő is tehetetlen.
Suhanó a röpülő sasnak is a hónaljába vágódik, ha akar, s kikezdi , kimarja; - de Villám épp oly ügyes erőművész a levegőben, mint ő; jaj volna neki , ha meg merné támadni.
Azután (itt felemelte hangját a madárkirály) ki is kérem magamnak, hogy népemmel megkérdezésem nélkül rendelkezzél .
Az oroszlán boszúsan mordúlt fel: - Mit? te megleckéztetsz, ahelyett , hogy királyi barátságomra büszkén a kedvemben járnál?
Tudd meg tehát, hogy minden hányivetiséged ellenére is nagyon csekély vagy hozzám képest.
Ha a röpülés adománya az enyém lenne, úgy vernélek el, ahogy akarnálak.
Legnagyszerübb tulajdonságod, a röpülés, neked csak arra jó, hogy nem éppen túlságosan vitézül tudj előlem kitérni .
Szörnyű víjjogás szakította félbe e szavakat.
A sas a tölgyfa koronáján tollát borzolta s nagyokat rikácsolva verdeste a szárnyát .
- Szárnyasok!... madarak!... szolgáim!... igazi urai a világnak !... kiáltozta, - hallottátok -e?
A négylábú barom megsértett engem s bennem valamennyiteket.
Jók voltunk hozzá s ő még lenéz, megvet!...
A földhöz ragadt féreg megvet minket , a felhők közt járó korlátlan szabadokat!...
Ha ketten egyszerre rohanunk neki, rögtön kiverjük a szeme világát.
Vak koldús lesz belőle, minő a vakondok.
De az legalább járhatja a föld alatt is a maga utait; - hanem mit csinál szem nélkül az oroszlán? legfeljebb ordít, mint a szamár.
Vajjon melyik kérődző siet majd hozzá panaszos éhbömbölésének a hallatára, hogy így szóljon: te koldúskirály, gyere, egyél meg engem; eljöttem hozzád magam, minthogy vadászni már nem tudsz!...
Az erdő hencegő zsarnoka büntetést érdemel, korlátlan szabadok !
Jertek, sorakozzatok, jeladásomra rohanjátok meg; - tépázzátok meg: hadd emlékezzék a mai napra !...
Erre a lázító beszédre különös mozgás támadt az erdőségben.
A ragadozó madarak egész légiója jött; suhantak, villantak, zuhogtak, a sas köré gyülekeztek.
Még Gyász sem hiányzott, a félszemü holló.
Sőt előkerültek a szajkók , a hegyescsőrű fakopáncsok, a varjak és a szarkák.
Rövid idő alatt olyan zsinat kelt, hogy az oroszlánnak szinte szorongó érzése támadt miatta .
Ki tudja mi történik, ha a válságos pillanatban elő nem toppan a bozótból Ravasz, a fiskális, akit Hóhér kisért .
A hiúz tudniillik nagyon is adta, hogy ő a trón rokona, el nem maradhat a Felség mellől .
A vén rókának csak annyi ideje volt, hogy hamar odasúgja Szultánnak : - Király, ne felelj most.
A harag mindig rossz tanácsadó.
Bízd rám a dolgot; én majd elintézem.
A felelősséget magamra vállalom .
Annál pedig nincs kellemesebb, mintha a bajban levőről valaki leveszi a következményekért való helytállás sulyát.
Ezért még a királyok sem szoktak neheztelni.
Szultán kegyesen intett Ravasznak: - Tedd, amit akarsz, hűséges hívem .
Ravasz nagyot vakkantott :
- Felséges szárnyas úr, vitézek vitéze!
Nagy félreértés van köztetek .
Az én hatalmas uram, az oroszlán, mindig megbecsült téged és egész népedet.
Most egy rosszmájú bűvész okozta a zavart közöttetek.
Ha már így van, kénytelen vagyok megvallani.
Hóhér fogadott velem, hogy bolonddá tesz mindnyájatokat ; hasbeszéléssel utánozza a király hangját s gorombáskodik veletek, hadd pukkadjatok egyszer ti is, akiknek oly jó sorotok van .
Hóhér kővé meredve bámult Ravaszra.
Szerette volna nyakon kapni s hamarjában kirázni belőle a szuszt; de olyan zsivaj kerekedett fölötte, hogy kénytelen volt arra ügyelni .
Hiába nyávogta: - Nem igaz! nem igaz!
A felriadt madarak lármája elnyomta a szavát.
S ha még csak ez lett volna!...
De nagyot bődült maga a király is: - Mit mertél te a hátam mögött? te pimasz!
Fogadsz az én bőrömre? az én káromra ?...
Rögtön elhordd magadat, vagy palacsintává lapítalak .
Pusztúlj előlem, vakmerő !
A hiúz réműlten osont be a bokrok közé, onnan vinnyogta vissza :
- Nohát ez hallatlan!
A király maga is elhiszi!
Megpukkadok, meg én !
A többi, amit még nyöszörgött, elveszett a madarak okozta zajban.
A szárnyasok kergetni kezdték; csípték, vagdalták mindaddig, amíg egy nagy fa odvába nem menekült előlök.
Csak Vitéz maradt a helyén.
Onnan szólt le .
- Jól van, elfogadom a mentséget, de azért tudom, amit tudok.
A diplomáciai érintkezést ugyan nem szakítom meg a négylábúak fejedelmével, hanem felkérem őt, hogy ezentúl csak a maga népével parancsoljon.
Ahogy én tudom , odalent nagy dolgok folynak; az ember tömegesen mozdúlt meg: mindenütt csoportokat látni; a tanácskozás elkeseredett és hogy miről folyik, azt abból sejteni, hogy a Menydörgők száma napról-napra jobban szaporodik.
Mi szárnyasok tudjuk, mit jelent ez.
Az ólomdarázs veszedelmes, mert láthatatlan és sokkalta jobban repül, mint a leggyorsabb madár.
Mi elmenekülhetünk; mi az emberrel ki nem kezdünk, harcba ővele nem bocsátkozunk.
Elhúzódunk innen; mindaddig, amíg ujra csend és békesség nem lészen.
A négylábú urak maradjanak itt magokra és segítsenek magokon, ahogy tudnak.
Végre is nem tudjuk, miért legyünk nekik fegyvertársaik, holott a szövetségből nekünk jóformán semmi hasznunk sincsen.
Sőt ha meggondoljuk, hogy India gyöngyének a vérszomja okozta a Menydörgők mozgását: inkább még rosszalhatnók a dolgot.
Hisz ezelőtt békességben éltünk, az ember valahogy belenyugodott, ha egy-két barmát a farkasok és medvék levágták.
De most magára az emberre vadászik a Csíkos fojtogató , akinek nem kell egyéb ital, csak embervér.
Csináljon a négylábú király, amit akar.
Mi a magunk bőrét joggal féltjük.
Mihelyt igazán baj lesz , elköltözünk innen .
Ezzel kiterjesztette roppant szárnyát s megindúlt felfelé, a piros szegélyű felhők irányába, amelyekre éppúgy sütött a hajnalpir, mint a messzeségben égő náderdő sárga-vörös fénye .
Afrika hőse egyedül maradt .
Elnézett a távol ködébe, ahonnan a veszedelmet most már kétségtelenül várnia lehetett .
Ott csakugyan mintha az örök pokol égett volna, úgy bújkáltak a vörös lángnyelvek végig a rónaság mélyén a nádasban a magas fűvel borított zsombikon , amely között nemrégen olyan jó titkos búvóhelye volt a tigrisnek .
A Csíkos fojtogatót az első füstoszlop menekülésre késztette ugyan, de az ember rettegéssel párosúlt haragja már csak a bizonyossággal elégedhetett meg.
Hadd égjen le az egész terület, ahol az emberevő otthon lehetett.
Hadd váljék perjévé , hamuvá a sűrűség, ahova a gyilkos behurcolgatta áldozatait .
A zsombikos már olyan, mintha ezernyi ezer nagy vakondtúrás födné a pusztaságot, feketén, gyászosan .
Közte, a zsombikárokban, még a víz is szurokszínű, s a belehulló tüzes perjétől langyos.
Ott már semmiféle állat sem tanyázik.
A madarak eltüntek , - a vidrák elvándoroltak, - a lápi őz, ki tudná merre bujdosik?
A réti farkas éjente már nem szökik itt zsombikról-zsombikra, nagyokat szimatolva a levegő áramlásával szemközt .
Ahol az ember ráakad egy-egy fehérlő koponyára: sírva, átkozódva szedi össze, s bosszut esküszik a gyilkosra.
Akinek jártányi ereje van, az a gyülekező helyekre siet, ahová dobszó, meg félrevert harang kongása hívja a népet .
Lázban él mindenki, aki a panaszokat s a sírást hallja.
A Menydörgők fegyvereiket rázzák, emelgetik, - esküdöznek, tombolnak, halált kiabálnak.
- Mind idekészül az erdőségbe, ahol a Csíkos fojtogató meg szörnyű társa, az elszabadult állatkirály lakik .
Ezeket a híreket egy kóborló farkas hozta, amely a tanyai kutyák egymásnak szóló üzengetéséből értett meg apránkint mindent.
A gyorslábú farkast ki is nevezte a király kengyelfutónak .
Éjjel csak megjárta; akkor a szárnyas egerek híven megtették a magokét.
Csúnya csudákat müvelt; kétszer is megjárta a nagy messzeséget a síkságtól a hegység lábáig, s uj meg uj adatokkal megrakodva tért vissza.
Az alkonyat elinditotta útjára a kengyelfutót; az csak reggel felé vánszorgott elő , holtra fáradtan .
Napközben darazsak és szitakötők vágtattak szanaszét a környéken, s innen is, onnan is összeszedtek valamit, amit jó volt tudni.
Az egész környék nagy messzeségben úgy készülődött, mintha mozgósítva lett volna .
A félrevert harang szomorú hangja jóformán sohasem hallgatott el .
Zulejka, mintha valósággal megőrült volna, szenvedélye hatása alatt egyre folytatta borzalmas mesterségét.
Nem múlt el nap, hogy vérben ne fürdött volna .
Váratlanul és kisértetszerűen jelent meg az emberlakta helyen; jöttét nemsokára halálordítás követte valahol.
Mire az emberek összefutottak, már csak azt láthatták, hogy eggyel megint kevesebben vannak .
Néha megpillantották a kullogó tigrist, amint izzó szemével hátra-hátra tekintett, szájában tartván zsákmányát, akinek számára nem lehetett már szabadulás .
Az őserdő köré napról-napra szorosabb gyűrűje fonódott az elszánt embereknek, akik mind arra esküdtek, hogy inkább meghalnak, de az indiai rabló rettegtetését nem tűrik tovább .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE