Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Jókai Mór
A kétszarvú ember
Keletkezés ideje
1852
Fejezet
11
Bekezdés
1191
Mondat
1870
Szó
31624
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
VIII. MEGLEPETÉSEK
Úgy történt.
Amint az országútról a jegenyékkel beszegett út túl Szebenen letér, a Paskót vivő szekér elhagyta a főutat, s mire Paskónak eszébe jutott volna tiltakozni, már közelebb jártak Majosfalvához, mint az országúthoz, s azután nem volt kedve visszatérni.
János gazda az első hírhallásra jobbnak hitte, hogy ura ne érkezzék hamarabb haza , mint megérkeztének híre; de az olasz lokajróli hallomás egyszerre kiölt minden keresztyéni és felebaráti érzelmet szívében, most már azt kívánta, hogy bár minél nagyobb iszonyatra jutnának haza, s lenne ölés, gyilkolás a házban.
Amint a falu alá értek, hegedűszó kezdé fülelő érzékeit ütögetni, melyre meg nem állhata, hogy vissza ne forduljon a bakról, urához szólva:
- Hallja csak, vitézlő uram, hogy megbúsulnak rajtunk itthon!
Paskó mosolygott.
- Hát csak nem kívánod, hogy az egész világ minket gyászoljon, s még a korcsmában is megtiltsák a hegedülést, mint a nagyszebeniek tették, mikor a küldöttségüket Apafi Mihály uram megnádpálcázta?
- Kocsmákban? - kérdé János, nagy szemeket meresztve.
- Igen, igen.
Mert hisz itt a faluvégi csapszékben hegedülnek.
- Igaz biz az - monda János, most az egyszer nagyon felsülve.
Néhány perc múlva a kastély udvarára robogott a hintó.
János minden ablakon egy megriasztott lovagot várt kiugrófélben látni, s minden ajtóból egy tarkabarka olasz lokajt lesett; mindezek helyett az úrnő maga állt az erkélyen egyedül, s férjét meglátva, lefutott elé, úgy, ahogy őt Paskó képzelé magának: frissen, kedvesen , kedélyesen nyakába borult az érkezőnek, s csókjaival halmozta el, ezer örvendetes kérdést intéze hozzá, s magánkívül volt örömében.
János gazda megszégyenülve csókolt neki kezet.
A boldog férj, szép nejét átölelve, termeibe távozott.
Csak egy órát ígért magának az otthonlételre, s ezalatt mennyi mondanivalója volt neki, s mennyi éreznivalója szívének! s választhat -e az ajk csók és beszéd között , midőn hosszú távollét után egy rövid órára van bízva minden boldogsága?
A nő nyakában csüggött mellette ülve a kereveten, s szerelmes tekintettel nézett szemeibe.
Sohasem volt olyan szép, mint most.
- Szólj és ne kérdezz; miért maradtál oly sokáig távol?
Miért nem izentél?
Álmodni , nyugtalankodni hagytál magad miatt, egy szóval sem tudósítva jó vagy balsorsod felől.
- Óh, kedves nőm, borzalmas utakon jártam én.
Ha Isten keze nem ótalmaz, százszor is ott lehetett volna vesztem.
Igazad volt, midőn nem akartál velem jőni.
Hányszor gondoltam a szorongattatások óráiban borzalommal arra: ha te is velem volnál! s vigasztalt az a gondolat, hogy te ekkor nyugodtan alszol csendes hajlékunkban, s nem tudsz semmit azon rémekről, amik engemet környeztek.
- Rosszul gondolád.
Én minden éjjel vérpaddal, viharral , tengervésszel álmodtam, ott látva téged.
Tengeri kalózok üldöztek, s te futottál előlök idegen partok felé.
- Lám, minő csodák vannak a természetben: míg te vérpadon, viharos tengeren láttál engem, én valóban ott voltam.
Sztambulba érve le akartak fejezni rögtön, s csupán Kucsuk basa közbenjárása mentett meg a haláltól; a nagyvezér, kinek pártfogására számítottam, éppen akkor Candia szigetének ostromán volt a velencések ellen; utána kellett mennem, hogy az ország szomorú ügyeit elintézzem vele.
Tudod, hogy soha sem voltam még tengeren, s mint ekkor életemben először hajóra szálltam, hogy Candiába vitorlázzak, valami kimondhatatlan szorongás fogta el érzékeimet; testem, lelkem tehetetlenné vált s oly oktalan halálos aggodalom fogott el, mintha sohasem kellene többet a szárazföldet látnom.
Alig tűnt el szemeim elől a part, mielőtt a másikat megláthattam volna, egyszerre nagy vitorlák tűnnek elő a láthatáron, s egyenesen felénk tartanak.
A török gálya hajósai, mely engem szállított, erre rémülten kezdtek kiáltozni: "A velencések, a velencei hajók ! " s felhúzva minden vitorláikat hanyatt-homlok kezdtek előlük rohanni, mint akit veszteni visznek.
Amazok üldözőbe vettek bennünket, s a mi gályánk, bármint erőtettük is, mindig közelebb kezde jutni az üldözőkéhez, kik szüntelen ott cirkáltak Candia körül, s minden török hajót elfogtak, ami arrafelé tartott, s számot sem véve a rajtok levő emberekről, rendesen el szokták azokat süllyeszteni.
Nekünk is így kellett volna járnunk, mert miután hat óra hosszat futottunk előlük, délfelé szélcsend kezde lenni, úgy hogy mind mi, mind üldözőink megálltunk a tenger közepén , csak olyankor tehetve egy-egy ugrást, midőn egy elsikamló szellő vitorláinkba kapott .
A török nép ordítva hányta magát arcra, szelekért könyörögve Istenéhez; estefelé megsokallta a próféta hívei rimánkodását, s külde ránk egy olyan zivatart, hogy egy pillanatban a tenger fenekére vetett , másikban a felhők közé hajított bennünket a hullám.
Árbócaink, vitorláink összetörtek, hajónk minden eresztékeiben recsegett-ropogott, hogy azt hittem , szerteszét fog menni.
A hullám keresztülcsapkodott rajtunk kioltva minden tüzet a hajón, s facsaróvá áztatva mindnyájunkat.
Hajh, mennyiszer áldottam magamban a mi jó sáros országutainkat, nem repül azokon a szekér!
Három napig hányt-vetett bennünket a zivatar mennykőhullás, felhőszakadás közt, nem világította nap az eget, csak a villám; hallottuk sokszor a hullám ordítását, amint a tengerből kiálló fekete sziklákhoz csapódott, s Isten őrzött, hogy ott nem vesztünk mi is.
Negyednapra tisztult fel csak az égbolt felettünk; üldözőink hajóhadát is szétszórta ugyan a vihar, de minket is egész az egyptomi partokig elvert.
Ott kénytelenek voltunk hátrahagyni megroncsolt gályánkat, s tizenkét napig bujdostunk ellenkező szelekkel küzdve egy korhadt dereglyén, míg Chous és Cyprus szigeteket érintve Candiába eljutottunk.
- Szegény, szegény férjem... - szólt Berta, szép sima kezeivel hízelgően cirógatva végig férje arcát, s lecsókolva homlokárul a barázdákat, miket a viszontagságok emléke arra vont.
- De úgy hiszem, nem jártál hiába, s ezen utad, reménylem, utolsó volt Törökországba?
- Jó gyermekem, utolsó utam az lesz, amikor ott marasztnak, s mind e küzdéssel nem nyertem egyebet, mint egy rövid hónapot a készülésre, egy hónap múlva ismét ott lesz az ország, ahol elébb.
- Hogy érted ezt?
- Országos gondok, gyermekem, mik csak untatni fognak.
- De ha én szeretném azokat ismerni.
- A szultánt arra kértük, hogy vagy engedjen el az adóból annyit, mennyit Haly basa falvainkból beszed, vagy tiltsa el azt attól.
Erre ily különös választ nyertünk a dívántól, hogy ám szedjük be mi az adót azon falvakból, mik a váradi basa keze ügyébe esnek, a többit pedig engedjük a török basáktól beszedetni Erdélyben, azután ne legyen többet gondunk az adófizetésre .
[ 10]
- Nos? hisz ez nagyon jól van.
Így leráztátok a gondját vállaitokról.
- Látod, hogy nem érted!
Mi, Erdélyország rendei, mi, szabad egyesült hármas nemzet megengedjük, hogy török, tatár hajtsa végre határozatait országunkban?
Inkább fizetünk kétannyit!
Fejünk meghajol hatalma előtt, de orcánk meg nem pirul, uraljuk , de nem szolgáljuk!
A szelíd ember egészen tűzbe, indulatba jött ezeket mondva.
- Hisz azért ne légy haragos - csitítá őt mosolyogva a hölgy.
- Én nő vagyok, nem látok oly mélyen az ügyekbe.
Mit fog tehát tenni a fejedelem?
- Ki fogja fizetni az adót egy hónap alatt az utolsó fillérig, s többet meg nem alázza magát, hogy kérjen ott, ahol kigúnyolják kérelmét.
Adtunk török uramnak kardcsapásokat is a maga idejében, tudunk adni pénzt is, s nem halunk bele.
A csendesvérű embert ez egyetlen gondolat volt képes hőssé varázsolni.
Ilyenkor ő bátor, lelkesült, vakmerő volt - még feleségével szemben is.
- Azt gondolta, most is a török szultán előtt áll.
- Igen, kedvesem, de ha a fejedelem nem szedheti be a falvakból az adót, honnan kerül elő annyi tömérdek pénz?
- A föld alól, ha nincsen másutt!
De lesz.
Fizetni fognak a szabadalmas városok .
Fizetni fog a nemesség, a főurak, én is, más is.
A becsület több, mint néhány ezer tallér...
Most jut eszembe: nem izent valamit Thúri László, míg odavoltam.
- De igen.
Azt izené, hogy felmondott tőkepénzedből ötezer arany mindenkor rendelkezésedre áll.
Képzelheted, minő örömem volt rajta.
Rég fáj a szívem egy oly függő hintóért, minő Bánfi Dénesnének van, s a múltkor Teleki Mihály ötvöse gyönyörű ezüsttálakat aranyozott, mik nekem úgy megtetszettek.
- Édesem, - szólt Paskó, ki lelkének azon egyetlen gondolatjában volt erős, mely a közügyeket érdekelné - tégy le örömeidről, mert a felmondott ötezer aranyból nem fog telni sem függő hintóra, sem ezüsttálakra.
Az másra van szánva.
- Talán éppen az adófizetésre? - mondta Berta kedvetlen ajkpittyesztéssel.
- Úgy van, - szólt szárazon Paskó, s azzal felkölt neje mellől, s indult kifelé.
- Hová készülsz? - kérdé a nő visszatartva férjét kezénél fogva.
- Egy órája, hogy megjöttél, s már elhagysz.
No, maradj.
Nem fogok országos dolgokról kérdezősködni többé.
Látom, hogy olyankor kedvetlen vagy.
Paskó erre elővonta zsebéből nagy gömbölyű, zafírokkal kirakott óráját, s megnézve rajta az időt aggódva monda:
- Sietnem kell Fehérvárra, a fejedelem tudja, hogy útban vagyok, s neheztelni fog, ha itthon töltöm az időt.
- Ne siess oly nagyon; maradj legalább ebéden itthon, hisz a fejedelem sem kívánja , hogy az útban ne ebédelj: ha most elindulsz, őt is éppen asztalnál kapod, s tudod , olyankor mindig haragszik, ha háborítják.
Ne készülj hát, a rossz hír úgyis elég jókor jön ha nem siet is.
Paskó mentegetőzni akart.
- Nem csupán evégett van a sietségem, hanem egy különös ügy van a lelkemre kötve a szultántól, melynél a legkisebb halogatás nagy bajt okozhat.
- Minő ügy az? - kérdé Berta úgy belekapcsolva magát férje nyakába, hogy az nem mozdulhatott tőle.
- Lásd: az imént fogadtad, hogy nem fogsz kérdezősködni tőlem.
- Nem országos titkokról, de te magad mondád, hogy ez magános ügy.
- De rám bízott titok, amit senkinek sem szabad megmondanom.
- Hát idegen vagyok -e én?
Hát van nekem titkom teelőtted?
Te engem megvetsz , lenézesz; óh, ezt nem érdemeltem.
Paskó, látván, hogy neje elszomorodott, - egészen ellágyult.
- Minő bohó vagy te!
Pedig oly érdektelennek fogod találni az egész esetet, ha megmondom.
- Mindegy; engemet nyugtalanít az, hogy te titkolózol.
- Az egész dolog annyiból áll, hogy egy magyar nemes kit a tatárok elfogtak, a fogságból egy rabtársát hazaküldte, hogy az vagyonait eladva őt váltsa ki, s azon ember nemhogy kiváltotta volna jótevőjét, hanem gyermekeit elűzte jószágukból, s azt mint megürültet, felkérte a fejedelemtől.
Most azonban a fogságban nyomorultul eléktelenített férfi Kucsuk basa által kiszabadíttatva ugyane török úr közbenjártára a dívánhoz folyamodott, hogy őt igazaiba visszasegítse, s erre adott nekem a szultán titkos utasítást a fejedelemhez, hogy azon embert rögtön vasra verve küldje fel Sztambulba a nagyúr elé.
- Hogy hívják azon férfit?
- De hát mi szükség azt tudnod?
- Csak, hogy ismerem -e?
- Biztosítlak, hogy hírét sem hallottad soha: Pozsgai Ferenc.
Ha Paskó e pillanatban felesége arcára tekintett volna, látandá, mint elváltozott annak színe; de a másik pillanatban újra mosolygóvá lett az; a hölgy elővette minden bűbájos hatalmát a női csábnak, hízelgés, rábeszélés által annyira bírta férjét, hogy még egy kis órát engedve magának otthon maradt családi körében, átengedve magát rég nem élvezett örömeinek.
De ez óra alatt sem az ízletes étel, sem a gondűző bor, sem a mosolygó hölgy csókja nem esett jól neki, valami titkos gondolat megmérgezte minden örömét, szüntelen azt súgva lelkébe, hogy nem jól cselekszik, amidőn hivatalos kötelességét meglopja, hogy otthon egyék, igyék s feleségét ölelgesse!...
János gazda ez idő alatt összevissza járt minden szobát, tornácot, pitvart, mint az ordító oroszlán, keresve, hogy kit egyen meg?
Csak egy akkora olasz lokajt talált volna, mint a kisujjam, vagy csak legalább egy cipőt, egy harisnyát belőle!
Sehol semmi nyoma.
A cselédségtől sem akart kérdezősködni, nehogy azt gondolják, mintha őt ez az ember érdekelné; azok pedig úgy látszott, azért nem szóltak neki, hogy el ne rontsák a meglepetést.
Amint ekként bujdosnék szobából konyhába, konyhából pitvarba, egyszerre felpattan egy ajtó, melyet ő is éppen akkor készült kinyitni, s szinte orron üté a jó János gazdát.
- Che bestia! - kiálta a szemközt jövő, még neki állván feljebb, hogy az ajtóval megütötte kollégáját.
János gazda is pedig nem vala rest, hanem mintha tévedésből tenné, olyat hágott a sarkantyús csizmájával az ellenség tyúkszemére, hogy ez majdnem a padlásig ugrott kínjában, s azzal bevágta rá az ajtót, s csak úgy szidták egymást zárt ajtón keresztül egyik olaszul, másik magyarul.
Ez volt az első összeütközés a két érdemes férfiú között.
Innen dúlfúlva haragjában lement János a konyhába, ahol a cselédek számára szoktak főzni, elkülönítve az úri konyhától, s szokása szerint odament a tűzhelyhez, melyben láncra akasztva fortyogott egy nagy rézüstben valami; azt a bennelévő kanállal megkavará, s nem ismerve rá sem színéről, sem szagáról, kérdezősködve fordult az egybegyűlt kukta, béres és szolgáló néphez:
- Mi ez?
- Hát hal, meg hús, meg gyömbér, sárgarépa, tatárka, földimogyoró, aprószőlő , kenyérmorzsa, meg paradicsomalma.
- Üm.
Jó lehet ez.
Ettem én ennél furcsábbakat is Törökországban.
Hát ki tanított benneteket erre?
- Nem látta még kend?
Nem találkozott vele?
- Nem én, fiaim, senkivel ezen a földön - felelt János farizeus pofával.
A cselédek összenevettek, s integettek egymásnak, hogy senki se szóljon.
- Hát aztán ebből esztek ti valamennyien?
- Igen ám; még akkor is csak az kap belőle, aki a nevét ki tudja mondani.
- Hát hogy híjják?
- Olla potrida.
- Olla potrida?
Könnyű azt megtanulni, hát miért ne tanulnók meg?
Ezzel a szóval kivéve a főzőkanalat az üstből, műértő képpel néhány cseppet meríte rá a kérdéses főzeményből, s megkóstolá szakértő arcfintorgással.
- Valamit kifelejtettek ebből...
A bizony...
Nincs megadva sava borsa...
Tudom már ...
Hozzatok egy kis paprikát.
S azzal belerántott két tele kanál jó piros törött borsot az olla potridába János, s befedve azt a fedővel hagyta főni és leült maga egy szegletbe, mint aki semmit sem vétett.
A cselédek lakatot vetettek a szájukra, nem akarván elrontani a mulatságot, melyet János és Gondolfo (így hívták a legényt) legelső találkozása okozni fog nekik.
Azt János arca el sem árulá, hogy már a találkozás megtörtént.
Nemsokára ebédre csengettek.
Begyülekezett az egész cselédség, körülülték a hosszú keresztlábú asztalt, tudtára adván Jánosnak, hogy az első hely, mely máskor őt szokta illetni, most magasabb rangú egyéniség számára van felhagyva.
- Elülök én akárhol - szólt jámborul János, s mindenki bámulatára csendes vérrel húzta meg magát a pad végén, saját maga faragta karosszékét, melynek támasza annyi idő óta az ő dolmányától volt fényes, átengedve másnak.
Végre belépett a várt egyéniség, feltett sipkával s felsőbbséget éreztető tekintettel leült az asztalhoz, s míg a többiek ájtatosan felkelve, leszedett süveggel mondták el az asztaláldást János gazda után, azalatt ő egy szép marsot dobolt el a cintányérján egy késsel és egy villával.
Ezzel leemelték az üstöt a láncról, s feltették az asztal közepére.
Gondolfo levevé róla a fedőt, s gyanúsan szaglálta a kiszabadult párát, mely között idegen elemeket kezde sejteni; csak miután a nagy merőkanállal megforgatta annak tartalmát egynéhányszor, s meggyőződött róla, hogy minden benne van és semmi azon kívül , kezdett magának kimerni egy jó tele tányérral, gyönyörködve annak cinóberszínű levében, s tulajdonítva azt egyedül a paradicsomalmának.
De mégis pihenteté addig étvágyát, amíg a többiek is szedtek maguknak, mert ilyenkor azon különös gyönyörűsége jutott, hogy elébb jól kimulatta magát a cselédség arcfintorgatásain, kik nyögve nyelték az ő kedvenc eledelét, s szidni szokták őt miatta, de amit ő mind nem értett.
Most az egyszer azonban nagy meglepetéssel tapasztalá, hogy a cselédség rendkívül vidámon fogyasztja az ételt, s amire legjobban számolt, János gazda nem piszkolja az ebédet, sőt inkább igen is mohón fogyasztja azt, dicsérve szemhunyorgatással szomszédai előtt.
Igaz ugyan, hogy csak a húsát válogatta.
- Hozzá szoktak a jóhoz, a pimaszok; - gondolá magában Gondolfo, kinek asszonya szabadságot adott azt főzetni az egész cselédségnek, ami neki ízlik; s azzal ő is megmeríté kanalát az aranyos lében, s beönté szájába.
Hah! hogy ugrott fel székéről egyszerre düh és rémület miatt, hogy csapta a földhöz a kanalat és ordított, mint akit égetnek, és beszélt idegen nyelvű szavakat, kezeivel hadonázva, a sipkáját összetépve mérgében.
János gazda azt gondolá, hogy a sok szóra felelni kell valamit, s látva, hogy az ember mindnyájokhoz beszél, s valamit kérdezni látszik; azt gondolá bölcsen, hogy a lokaj nem kérdezhet egyebet, mint hogy ki tette a paprikát és a vereshagymát a potpourri közé? ő tehát nyugodt lélekkel magára mutatott, és mondta szép csendesen: "Magam la ".
Erre Gondolfo felkapta a tányérját, s levesestül úgy vágta Jánoshoz, hogy a hátán csorgott végig a leve.
De Jánosnak sem kellett több! nosza felugrott a lócáról, s megragadva a lokaj tarkóját lenyomta annak fejét az asztalra, bele egyenesen a levesestálba, s beleverte annak orrát, száját emberül.
- Nesze! főzted; - egyed!
E csetépeté közepette megnyílik az ajtó, s maga Berta asszony lép be a cselédházba.
- Mi történik itt? - kérdé, meglátva a tusakodást.
János elereszté erre Gondolfot, s letörölgetve magáról a levest nagy nyugodtan felelt:
- Főzni tanítjuk egymást.
- Kend vén iszákos semmirevaló, még ma elhagyja a kastélyt! - kiálta rá hevesen az asszony.
- Tudom, a gazdámmal megyek.
- És többet a kastély küszöbét át nem fogja lépni.
- Az is megeshetik, asszonyom - felelt János.
Berta erre hevesen kezde Gondolfohoz olaszul beszélni, melyből János bárhogy mereszté is rájok szemeit, egy szót sem bírt kitalálni, csupán annyit hallott, hogy " principé " -t sokat emlegették, s annyit már tudott, hogy princeps-nek Erdélyben Apafi Mihályt hívják.
Már hiszen, gondolta magában, ha a fejedelemnek adnak is fel, én ott sem leszek más , mint aki vagyok.
Gondolfo, megértve asszonya szavait, rögtön paripát hozatott elé, s felülve rá , elnyargalt; mégpedig nem a főkapun, hanem az angolkerten keresztül.
Berta asszony férjéhez sietett vissza.
Félóra múlva útban volt Paskó.
Valami nyugtalanságot vitt magával szívében.
Oly különös megmagyarázhatatlan érzelem lopózott lelkébe.
Alig várta, hogy Fehérvárott legyen, s gondjai egy részét lerakhassa.
Már késő éjszaka volt, midőn megérkezék.
Mégis rögtön sietett a fejedelmi palotába : gondolva, hogy tán Teleki Mihályt még ébren találja, ki néha reggelig szokott dolgozni szobájában.
A kapuőrök azonban nem akarták bebocsátani a késői órában, mire ő megmondva nevét az udvarnoknak, kérte, hogy menjen el Telekihez, és jelentse be őt, ha elfogadja -e.
Az udvarnok nemsokára visszajött két alabárdossal, s felvezeté a követ urat, kit János gazda nyomban kísért utána hordva a nagy nyaláb írást, melyre szüksége volt.
Bebocsáták a kihallgatási terembe; ott szemközt jött rájok Naláczi István uram hat alabárdos és a várporkoláb kíséretében, ki nagy láncokat hozott magával.
- Adja át kardját, Paskó Kristóf uram... - szólt Naláczi.
A megszólított azt hívé, álmodik.
- Én?
Mért?
Mit vétettem én?
- Azt én nem tudom.
Parancsom van a fejedelem őnagyságától, kegyelmedet, amint megérkezik, vasra veretni.
Holnap kihallgatást nyerend.
Paskó felemelé méltóságteljesen szép, nemes arcát, s meg nem gyalázta magát azzal , hogy egy szót szóljon tovább.
Szótlanul nyújtá kezét a porkolábnak; az fellakatolta rá a nehéz bilincset.
János csak hallgatott eddig; de amint meglátta, hogy urát vinni akarják, földhöz csapta írásait, s odaállt a porkoláb elé.
- Én is itt vagyok, hallja!
- Kend mehet Isten hírével - szólt hozzá Naláczi.
- Kend nincs az árulásba keverve .
Kend csak szolga.
- Áruló, aki mondja! - kiálta vakmerően a vén szolga.
- S ha szolga vagyok is, de hűséges szolga.
- Örüljön kend, hogy semmi baja.
- Én akarom, hogy bajom legyen!
Én vagyok olyan bűnös, mint a gazdám, s ha az ilyen embereket a pokolba küldik, én is oda akarok menni.
- Éppen mondani akartam kendnek, hogy menjen oda.
- Ősz vagyok, uram, fehér a szakállam, azért engem ne csúfoljon; hanem vagy csukasson le a gazdám mellé, s veressen engem is vasra, vagy dobassanak ki innen erőhatalommal , mert én ugyan magam jószántából el nem megyek.
Naláczi mosolyogva intett az alabárdosoknak, kik az ajtón a láncokkal terhelt Paskót elvezették, a másikon pedig kidobták Jánost, ki addig meg nem nyugodott, míg a lépcsőkön le nem ráncigálták, s azután sem ment el a palota elől, hanem letette a fejét annak egyik szegletkövére, s ott aludt egész éjjel; fölkelve az első kakasszóra s már hajnalban tudakozódva, ha nem lehet -e még a fejedelemhez fölmenni.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE