ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Zigány Árpád

A parasztkirály : Történeti regény a XVI. századból

Keletkezés ideje
1902
Fejezet
11
Bekezdés
1212
Mondat
3365
Szó
61223
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11

IX.

Az élelmiszerek ijesztő módon fogytak Migazzi táborában.
Kenyeret már több nap óta nem is ettek s naponként levágtak nehányat az elsoványodott, támolygó lovakból, melyek hiába kerestek egy-egy harapás fűvet a naptól égett, kopár homokban.
De mivel a lovakat, a mennyire lehetett, kimélték, a sereg mindig éhes volt és az e miatt mogorva katonák örökösen czivódtak egymással.
Mindnyájan átkozták a sorsot, mely ilyen gyalázatos tétlenségre kárhoztatta őket.
A legtöbben jobb szerették volna, ha minden áron csatát állanak a parasztokkal, de Migazzi jól tudta, hogy ez lehetetlen.
Minden reményét csak a zágrábiakba vetette és megérkeztükig mozdulni sem akart .

Végre, a kitüzött napon, kigyúladtak a jeltüzek az Uszkók-hegyeken .
Schwarzenbach tehát táborba szállott s a megállapodás szerint harmadnap éjfélkor hátban támadja meg a parasztokat.
Migazzi azonnal összehivta hadnagyait és megállapította velük a kirohanás tervét.
Arról volt szó, hogy minden áron keresztül vágják magukat.
De, hogy merre: ez attól függ, honnan, mely oldalról támad Schwarzenbach.
Nekik az ellenkező irányban kell kitörniök, mert a parasztok bizonyára mind Schwarzenbachra rohannak s a tölcsér többi párkányát őrizetlenül hagyják.
Később, ha már a völgyből kijutottak, megkerülik a hegyet és oldalról rohanják meg Kopó seregét, mely így két tűz közé kerül .

Schwarzenbach öt nappal a támadásra kitüzött idő előtt indúlt el Zágrábból.
Minden ép, fegyverfogható embert besorozott seregébe úgy, hogy mikor kivonúlt, a városban csak a nők, a gyermekek és az aggok maradtak.
De rendes katonája alig volt ezerötszáz, köztük nyolczszáz vasas zsoldos, háromszáz huszár és négyszáz hajdú; a többit elragadta a pestis.
Megtizedelt csapatait tehát a polgárőrséggel egészítette ki s ezzel együtt körülbelül hatezer embere volt .

Késő éjjel, a legmélyebb csendben vezette ki ezt a sereget és erőltetett menetelésben, sietve vonúlt át a völgyön, hogy minél előbb kijusson a parasztok közül.
Mivel úgy az Orsolya-szűzek szigetét, mint az erdőket messzire elkerülte, kilopózását nem is vették észre és a zsupán csak harmadnapra tudta meg kémeitől, hogy Schwarzenbach már Kopó háta mögött áll és támadásra készül.
Ez a hir, természetesen, nagyon felbőszítette őt is, meg Lukács papot is.
Ime, a madár kiröppent a kalitkából és pedig az orruk előtt; épen akkor, a mikor azt hitték , hogy szárnyait már tövig lenyirbálták.
Rögtön riadót fúvattak s pár óra mulva az egész roppant zagyva horda megindult Schwarzenbach üldözésére .

Kopó parasztjainak sejtelmük sem volt a készülőben levő eseményekről és táborukban, mint rendesen, a támadás estéjén is vigan voltak.
Lánczra akasztott bográcsok alatt lobogó tüzek égtek s a biborvörös fény meg-megvilágította a közvetlen környezetet, míg a háttér annál sötétebbnek és feketébbnek látszott.
A tábor egész kis városhoz hasonlított.
A zsellérek apróbb-nagyobb kunyhókban laktak, olyanokban, a minőket a csőszök raknak nádból, hogy legyen hová bujniok , ha a zápor a földeken éri utól őket.
A hajdúk, meg a többi, táborozáshoz szokott renegát és szökevény zsoldos, rendes sátrakat vertek maguknak.
Mindnyájan ettek-ittak, jó kedvűen tréfáltak, hangosan beszéltek, átkozódtak, daloltak .

Aztán a csoportok lassankint oszladozni kezdtek.
Sokan, megelégelve a mulatást, aludni mentek és a sátrakból nem sokára kihallatszott hangos hortyogásuk.
Mások még ébren maradtak, rőzsét és venyigét hordtak a tűzre, vagy hason fekve kényelmesen heverésztek a földön és hangos szavuk, durva röhögésük még sokáig fölverte az éjszaka néma csöndjét.
Végre ezek is megelégelték a virrasztást.
A zsivaj egészen megszünt a táborban és csak időnkint rezgett át a levegőn az őrök jeladása .

Köröskörül kihalt, puszta volt minden és a csillagtalan éjszaka sötéten borult a vidékre.
A langyos, déli szél meg-meglibbentette néha szárnyait és lomhán tolta maga előtt az esővel terhes fellegeket.
Időnkint vakító villámok czikáztak át a sötét égen, meghasogatva a felhők keblét.
Aztán újra még sötétebb lett minden.
A zivatar lassankint elvonult és a tikkadt, szomjas föld mohón itta be azt a pár kövér esőcseppet, melyet a felhők gyors rohanásukban hullattak el .

A hold ragyogva bújt elő a felhők szakadozott foszlányai közül és besütött Kopó sátorába.
A parasztkirály nyugtalanul, hánykolódva aludt a földön .
Teste időnkint görcsösen összerándult, nagy melle lihegve zihált, arczát pedig fájdalmas vonaglás torzította el.
Szenvedélye, boszúvágya, elfojtott dühe még álmában is gyötörte ...

A táborban hirtelen roppant zaj, kiabálás támadt.
Rémes, magasra csapó világosság lobbant föl a sátor mögött.
Kopó fölugrott és fölszakította a sátor falát: az egész tábor lángban állott.
A zsellérek nádkunyhói égtek és az izzó zsarátnok pattogva, sisteregve röpködött szerte a levegőben.
A vérvörös szemhatáron sötét árnyak tömege kavargott fejetlen zűrzavarban.
Az égő kunyhókból kihallatszott a bent szorult áldozatok velőt rázó sikongatása.
Az elszabadult lovak, a megvadult ökrök eszeveszetten gázoltak keresztül-kasul a táboron.
A trombiták rémes harsogással riadoztak: negyvenezer ember kiabálta Kopó nevét .

A hadnagy, két kézre markolva rettenetes kardját, bősz átkokat szórva rohant ki.
A föld szinte reszketett az össze-vissza gomolygó tömeg dobogásától.
A fegyverek csengése, a lovak nyerítése, a kürtök harsogása, a parasztok üvöltése pokoli lármává fajult.
Köröskörül: - mint a vadul viharzó orkán, az egész tábor féktelenül tombolt és hullámzott .

Mindnyájan azt hitték, hogy Migazzi támadt rájuk és gyujtotta föl táborukat: de lent, a völgy tölcsérében, minden csöndes és nyugodt volt.
Ellenben a hegyoldalban, a honnét nem vártak ellenséget, sötét tömegek kapaszkodtak fölfelé.
A hold hirtelen egészen kibukkant a felhők mögül és bevilágította a vidéket.
Ekkor egyszerre föltüntek Schwarzenbach csapatai, kivillant a zsoldosok lándzsa-erdeje, meglibbentek a zászlók a langyos szélben.
Az egyes csapatok gyors kanyargásainál megmozdulni látszott az egész föld s a fölfelé vonuló sereg úgy özönlött előre, mint a partnak zúduló hullám taraja.
Kopó jól ki tudta venni a tiszteket, látta Schwarzenbachot a roppant spanyol-ménen és a vér elborította szemeit.
Parancsszavára a jobbágyok dühös ordítással hömpölyögtek alá a mélybe s az élükön ő maga rohant, két kézzel forgatva fegyverét feje fölött .

A förgeteges roham úgy szétszórta a szedett-vedett polgár-őrséget , mint a forgószél a homokbuczkákat.
A vad futásban neki lódult parasztok a szó szoros értelmében letiporták, legázolták az első sorokat.
A következő pillanatban a zsellérek hada, mint a magas gátjait áttört folyam, tenger módjára özönlötte körül Schwarzenbach csapatait.
A magukkal és fegyverükkel tehetetlen városiak hamar ingadozni kezdtek és megbomlott soraikban vigan aratott a halál.
A zsellérek fölszúrtak a lovak orrába, mire ezek nyerítve ágaskodtak föl és hanyatt vágódva , maguk alá temették lovasaikat is.
A két kézzel hadakozó hajdúkat a vad roham elszakította a főseregtől.
Ezek most, minden oldalról körülvéve, halálos elkeseredéssel védték magukat.
A parasztokat elvakította a vér, mely minden oldalról arczukba fröcscsent.
Végre kedvükre kigyilkolhatták magukat: a boszú gyönyörűségétől mámorosan, megittasulva tomboltak a földön heverő hullák és haldoklók fölött .

A két sereg nemsokára egyetlen tömeggé gabajodott, mely rettenetes vonaglások közt nyüzsgött és hullámzott.
Legdühösebb, legádázabb volt az öldöklés a középen, a hol Schwarzenbach bekerített serege kétségbeesve vergődött az eleven gyűrű kegyetlen szorításában.
A küzdők már úgy összeszorultak, hogy fegyvereiket sem használhatták, hanem egymást átkarolva dulakodtak.
Kardok helyett kezeikkel gyilkolták, fogaikkal marták egymást s a ki elbukott, azt a küzdők menten agyontaposták.
A holtak, beékelve a tömegbe, nem eshettek le a földre, hanem az élők vállain vitetve még perczekig is egyenesen álltak, mialatt fejük jobbra-balra himbálózott.
Némelyiket épen akkor érte a halál, mikor fölordított: ennek a szája tátva maradt és megüvegesedett szemei bambán meredtek a sötét éjszakába .

Schwarzenbach annak a négyszögnek a közepén áll, melyet a nehéz zsoldosok alkottak körülötte.
Nyugtalan, kémlelő tekintete a tölcsér párkányán járt, kutatva, nem láthatná-e meg Migazzi hadait.
Minden pillanatnyi késedelem közelebb vitte őt és seregét a végpusztuláshoz, a melytől csak Migazzi segítsége menthette volna meg.
Ha ő is megérkeznék, két tűz közé szoríthatnák a parasztokat s akkor könnyen diadalmaskodhatnának a nagyobb számú ellenségen is .

De Migazzinak nyoma sem volt sehol és Schwarzenbach elkeseredve látta, hogy a parasztok roppant tömege lassankint agyon nyomja őt és seregét.
A négyszáz hajdúból már csak maroknyi csapat védte magát.
Körülöttük, mint az asztagba hányt kalászok, magos halmokban tornyosúltak a hullák, de a maroknyi csapat is egyre gyérült és fogyott .

Most vad diadalordítás reszkettette meg a levegőt.
Kopó, a ki bősz dühében keresztül-kasúl száguldozott a csatatéren, úgy tört be egykori bajtársai soraiba, mint a vaddisznó, mikor a csalitba rohan.
Legázolt, letarolt útjában mindent, parasztjai pedig őrjöngő rajongással csörtettek mindenütt a nyomában.
A hajdúk egyszerre eltüntek a reájuk özönlő emberáradat alatt, és csak a parasztok nyüzsgő, hullámzó mozgása mutatta, hogy a küzdelem tovább folyik a földön.
A következő perczben Egri Gergely és Pogrányi Dávid fejei odarepültek az eliszonyodó zsoldosok sorai közé ...

Schwarzenbach kirántotta kardját és rohamra fúvatott.
A nyolczszáz zsoldos, mivel be volt ékelve a segédcsapatok közé, mindeddig nem vett részt a harczban.
Egyenletes, nehéz lépteik alatt megdobbant a föld és a lándzsák erdeje recsegve hasított útat a meghökkent parasztok soraiban.
Schwarzenbach most már lefelé igyekezett a hegyen, hogy legalább zsoldosaival keresztül vághassa magát.
A lándzsa-erdő benyomult a sűrű sorokban tolongó parasztok tömegébe és mély, véres barázdákat szántott benne, mint az eke az ugaron.
A rettenetes falanx, mint a minden oldalról védett sündisznó, a legnagyobb rendben hömpölygött lépésről-lépésre lefelé a hegyoldalban, elsöpörve, letiporva mindent, a mi útjába került .

A parasztok az első pillanat megdöbbenésében meghátráltak a zsoldosok előtt, a kik nem sokára leértek a hegy aljában elnyúló mezőre és futó-lépésben menekültek.
A sok ezer paraszt torkából egyetlen egy üvöltés tört elő; az elkeseredett boszú üvöltése, hogy a biztosnak tartott préda kisiklik karmaik közül.
A következő pillanatban lezudúltak a menekülők után és megint tombolva vették körül őket.
A harcz, az öldöklés borzasztó kegyetlenséggel folyt tovább .

Schwarzenbach megállította zsoldosait és szilárdan, a végsőre elszánva, várta be a rohamot.
A parasztok csodálatos halálmegvetéssel lódultak neki a lándzsáknak.
A hatalmas, gyilkos erdő megrendült, a zsoldosok sorai megingottak, de egyetlen egy sem hátrált.
A csata egy rövid pillanatra szünetelt .
A rohanásban kifáradt parasztok melle zihált, szemeik vadúl villogtak homlokukba lógó hosszú üstökük alatt, melyről az ellenség vérével vegyült veriték csurgott .
Némelyek kínos hörgéssel forogtak maguk körül, mint a letaglózott barom, míg csak össze nem rogytak.
Mások a kezeiket harapdálták emésztő dühükben s aztán vad ugrással rohantak a halálba .

Most Kopó leakasztotta sulyos buzogányát és megcsóválva a rettenetes fegyvert, irtózatos erővel a zsoldosok közé hajította.
A nehéz buzogány épen a fejét érte az egyiknek és szétlocscsantotta, mint a diót; aztán fáradt eséssel törte be a mögötte álló zsoldos mellkasát.
A hadnagy rekedt üvöltéssel ugrott be az így támadt résen, a zsellérek pedig, egy emberként, valamennyien utána rohantak.
A meglepetés, a rémület első pillanatában a zsoldosok kővé meredtek; a következő perczben pedig már nem volt idejük a védelemre.
A hosszú lándzsa akadályozta őket a mozgásban és a védekezésben; mielőtt pedig kardjukhoz kaphattak volna, a zsellérek egészen szétzüllesztették soraikat.
Igy elszigetelve , négyes-ötös csoportokra szaggatva, minden ellenállás lehetetlen volt.
A parasztok a szó szoros értelmében agyonnyomták, eltiporták őket .

Schwarzenbach látva a veszedelmet, vakmerő elszántsággal ugratott be a parasztok közé oda, a hol legsűrűbb tömegben tolongottak.
Az izmos mén bőszült nyerítéssel szökött előre, rúgva, harapva, marczangolva a parasztokat, a kik szivettépő sikongással, hörgéssel vergődtek patái alatt.
De aztán, valamelyikük a hasa alá bujt és markolatig a ló lágyékába döfte kardját.
A nemes állat fájdalmas vihogással ágaskodott föl, olyan egyenesen, mint a gyertyaszál, s a következő pillanatban lerogyott, magával rántva lovagját is.
A parasztok rárohantak, egy pillanat alatt lefegyverezték és gúzsba kötötték .

A kapitány rabúl ejtése egyszerre eldöntötte a csata sorsát.
Inigo , ki a zsoldosok jobb szárnyát vezette, kétségbe esett erőlködéssel igyekezett Schwarzenbachot kiszabadítani.
Ötször fordult vissza a parasztokra , keresztül-kasúl járva az egész csatatért, de mindannyiszor ismét közre fogták , visszaszorították és tizedelték csapatát.
Lassankint csak az ő kétszáz zsoldosa állt még ellent.
A többiek már vagy holtan és sebesülten hevertek a földön, vagy pedig rabúl estek a parasztok hatalmába .

A csata elveszett s úgy látszott, hogy Schwarzenbach seregéből még hirmondó sem marad.
Már Inigo zsoldosai is lankadni kezdtek, a parasztok erejét pedig megsokszorozta a boszú öröme és a diadal biztossága.
Ekkor már Inigo is csak a menekülésre gondolt.
A mint fölfelé szorították a hegyen, hirtelen vissza fordúlt üldözőire és gyors rohamlépésben völgynek vezette kisded csapatát .
Valamennyi katonája érezte, hogy most a bőréről van szó és valamennyinek szivét az életösztön rettenetes vakmerősége keményítette meg.
Vállat vállhoz, kart karhoz szorítva, görcsösen markolták hosszú lándzsáikat, melyek nyomról-nyomra tolták maguk előtt a parasztok háborgó tömegét.
Egyikük-másikuk leroskadt, elbukott; azt ott hagyták társai a földön és összébb szorúlva ismét kitöltötték a soraikban ütött rést.
Nem volt semmi, a mi föltartóztathatta volna őket vad rohanásukban és pár percz mulva lihegve, fogcsikorgatva értek le a hegy lábánál elnyúló mezőségre .
Rohanásukban, mint a hajó a hullámokat, ketté szelték a parasztok zajló, üvöltő tömegét, mely rögtön aztán tombolva, őrjöngve csapott össze ismét mögöttük, a nélkül, hogy árthatna nekik .

A nap fölkelt.
A parasztok, kimerülve a düh és boszúvágy paroxismusában, csüggedten bámultak egymásra.
Kopó fönt volt a hegygerinczen és már mit sem törődött a menekülő zsoldos csapattal.
Néhány embere óriási akasztófát állitott föl a hegyen, a melyre épen most húzták föl az elfogott kapitányt.
Az elkeseredett jobbágyok féktelen kurjongatással rohantak föl a hegyre , megfeledkezve Inigo csapatjáról, mely fölhasználta az alkalmat és futva, de a legnagyobb rendben menekült .

A zsoldosok visszanéztek a vérszomjas ordításra.
A sok öl magas akasztófa recsegve-ropogva hajladozott nehéz terhe alatt, mely hosszú kötélen lógva himbálózott rajta.
Még vértezetét sem vették le a szerencsétlenről, csak a sisakját csatolták le, hogy gyönyörködhessenek arcza eltorzúlásában, üvegesedő szemeinek rémes tekintetében.
Schwarzenbach teste kétszer-háromszor görcsösen összerándúlt; lekötött kezeit föl akarta szabadítani, de az erős zsineg nem engedett.
Aztán a teste egész hoszszában megmeredt, feje előrebukott a mellére és hosszan kifityegő nyelve elkékült.
Még egyet vonaglott, a szemei kidülledtek , földuzzadt arcza hamuszürke lett: - vége volt .

Mikor Inigo a hegyet megkerülte és a szomszédos keresztvölgybe érkezett, megrettenve hökkent vissza.
Ugyanaz a véres, üvöltő tömeg tombolt a völgyben, a mely elől menekült.
És még sem az volt: hanem a zsupán és Lukács pap gyülevész hada.
A két rablóvezér elkésve érkezett Kopó segítségére.
Irányt tévesztve a sötét éjszakában, épen akkor értek ebbe a keresztvölgybe, mikor Migazzi, a tölcsérből kiszabadúlva, erre igyekezett menekülni Zágráb felé .

A kölcsönös meglepetés egyiknek sem hagyott időt arra, hogy seregét csatarendbe állítsa.
Migazzi hajdúi vakon belerohantak a gyülevész had soraiba és rettenetes pusztítást vittek véghez benne.
A parasztok körülvették a kis csapatot és mintha más ellenség nem is volna, egész tömegükkel rávetették magukat.
Ekkor megmozdúlt a vasas zsoldosok három nehéz oszlopa és három irányból, a közepe felé tartva, vad erővel vágott bele a zagyva csőcselékbe.
A parasztok, kitárva karjaikat, behúnyt szemekkel rohantak bele a lándzsákba és estükben magukkal rántották a testükbe furódó fegyvereket is.
Még mielőtt a zsoldosok kiránthatták volna lándzsáikat a halottakból, a parasztok tömegestül rohantak rájuk.
De a nagyrészt kaszákból kovácsolt kardok kicsorbultak, elgörbültek a zsoldosok vértezetén.
Ezek pedig, két kézre markolva a nehéz tölgyfa lándzsát, azzal verték , csépelték a csőcseléket, hogy a betört koponyákból szerte föcscsent a véres velő .

Ebben a pillanatban rémes dübörgéssel rendült meg a föld.
Migazzi huszárjai, egyetlen hosszú sorba fejlődve, szilaj rohammal vágtattak neki a csőcseléknek.
A parasztok rögtön hasra vetették magukat s mikor a huszárok már csak pár lépésre voltak tőlük, vad ordítással hirtelen talpra ugrottak.
A meghorkant lovak tombolva ágaskodtak föl úgy, hogy a huszárok alig tarthatták magukat a nyeregben.
A parasztok pedig gyorsan a lovak hasába szúrtak, s mikor az állat fölbukott, a szintén lerántott lovast kényelmesen lemészárolták .

A csata roppant elkeseredéssel folyt tovább.
A vasas zsoldosok három oszlopa találkozott a csőcselék közepén s mint a Szent András keresztjének három küllője, rendületlenül állta a zsellérek meg-megújúló őrült rohamát.
Jobbról a megint rendbe szedelődzött huszárok vad elkeseredéssel vetették magukat a parasztokra, hogy kiköszörüljék a rajtuk esett csorbát, balról pedig a hajdúk aprították a nyüzsgő, vonagló tömeget .

Mint az atléta, mikor az akadálytól hátra húzódik, hogy neki rugaszkodva nagyobbat ugorhasson: úgy szorúlt vissza a tömeg is a zsoldosok közeléből, hogy a következő pillanatban annál vadabb rohanással zúduljon neki az eleven vas-erdőnek.
A lándzsák meghajoltak, ingadoztak a roppant nyomás előtt s a mint a hátúl jövők, nagy meglódulásukban, egyre szorították az előttük állókat , lassankint egész halmok képződtek agyondöfött, megcsonkított, letiport parasztokból .

Lukács pap és a zsupán, a kik hátul álltak, izzó szenvedélylyel lelkesítették, uszították parasztjaikat.
Egyik roham a másikat követte, gyorsan , szakadatlanúl: s minden következő támadás ádázabb volt, mint a megelőző.
Mikor a nap fölkelt, a parasztok vérszomjas dühe már tetőpontra hágott.
Látva, hogy az ellenség milyen kevés, megtizszerezett vadsággal folytatták a harczot és csakhamar megbontották a zsoldosok rettenetes hadsorát.
A huszárok csak óriási erőfeszítéssel tudtak maguknak utat vágni a zsoldosokig, de számuk már egy harmadrészre apadt.
A hajdúk, kifáradva és megfogyva a küzdelemben, melyet tizszeres ellenséggel vívtak, szintén ellankadtak.
Némelyek elhányták fegyvereiket és megfutottak, mások kegyelemért könyörögtek: ezeket, mint a védtelen juhot a farkasok, a parasztok vad kegyetlenséggel tépték darabokra .

Migazzi már-már takarodót akart fúvatni, hogy megmentse legalább még le nem mészárolt harczosait.
De akkor különös dolog történt.
A keresztvölgy torkolatánál, mindjárt ott, a hol a zsupán és Lukács pap, a biztos győzelem reményében osztogatták parancsaikat, tömött sorokban bukkant elő az Inigo menekülő lándzsás-csapata.
A huszárok látták meg legelőbb s a mint észrevették, vad - Hajrá! - kiáltással ismét neki ugrattak a csőcseléknek.
A zsoldosok, meg a hajdúk pedig, új reményre éledve, ujjongva kiabáltak: - Migazzi!
Migazzi! - s azt gondolva, hogy Schwarzenbach egész serege megérkezett segítségükre, a már lankadó remény kétségbeesésével még egyszer áttörték a parasztok sorait .

A zsupán és Lukács pap meghökkenve, tanácstalanúl néztek össze, a parasztok pedig, a hirtelen szivükbe ütött rémülettől szinte megkövesülve álltak meg.
És, még mielőtt magukhoz térhettek volna, Inigo zsoldosai mindent elsöprő viharral rohantak rájuk.
A következő pillanatban a parasztok letiporva, egymásra vetve, vad zürzavarban kavarogtak és a rettenetes tolongásban egymást gátolták a harczolásban.
Az a csoport, a mely a zsupánt és Lukács papot környezte, hörögve , széttépve vonaglott a földön, a két vezért pedig, gúzsba kötve, a vasnégyszög közepére lökték a zsoldosok .

A parasztok ellenállása megtörött s bátorságukkal együtt vérszomjuk is lelohadt.
Mint a pásztorától megfosztott nyáj elerőtlenedik és minden védelemre képtelen, úgy a parasztok is, elvesztvén vezéreiket, már csak a futásra , menekülésre gondoltak.
Szerte a völgyben, a hegyoldalban fölfelé, mindenütt csak menekülő parasztokat lehetett látni.
Vad, rendetlen futás volt az, a melyben néhány száz ember ezreket mészárolhatott volna le.
A rettegés elvette a parasztok eszét.
Sokan, a szabadulás helyett, vakon rohantak a zsoldosok lándzsáiba, a hajdúk és huszárok kardjaiba.
Másoknak a halál félelme minden tagjukat megbénította s ezek reszketve, velőt rázó sikoltással roskadtak össze s az utánuk rohanók fölbuktak bennük .

A menekülő csőcselék szerencséjére Migazzi serege maga is sokkal inkább kimerült, mintsem hogy az üldözésre gondolhatott volna.
Aztán meg, mikor Inigo elmondta Schwarzenbach gyászos végét s Migazzi megtudta, hogy Kopó itt táborozik a szomszédságban, haladék nélkül megindúlt Zágráb felé.
Megfogyott , elcsigázott hadával egyetlen egy rohamot sem birt volna visszaverni.
Az egyedüli , a mit tehetett, az volt, hogy rögtön bemenekül Zágrábba, még előbb, mintsem a Kopó esetleg elvághatná az útját.
Azonnal összeszedte hát csapatait s azon véresen , fáradtan neki vágott a Szávának, magával hurczolva a zsupánt, meg Lukács papot és ötven-hatvan elfogott parasztot .

Ez alatt Kopó, ott hagyva leégett táborát és a fölakasztott Schwarzenbachot, szintén összefúvatta seregét és megindúlt torony iránt Zágráb felé.
Tudta, hogy Migazzinak, bármerre menekült is, csak ez a város lehet a végczélja.
Elébe akart tehát vágni, hogy elzárja előtte az útat és a zsupán meg Lukács pap hadaival egyesülve, összetiporja volt kapitányát.
De, még jóformán útra sem kelt, midőn minden irányból tömegesen özönlöttek táborába azok a hirmondók, a kik a hegy másik oldalán végbement rettenetes vérfürdőből megmenekültek .

Kopó határtalan dühre fakadt.
Átkozta a végzetet, hogy olyan gyáva , hitvány emberekhez kötötte szerencséjét, mint a zsupán meg Lukács pap.
Aztán rettenetes káromlások közt esküdött boszút, hogy Migazzi hadát mind egy lábig kiirtja, hogy úgy elpusztítja Zágrábot, hogy kő kövön nem marad benne és sóval hintik be a puszta helyét.
A boszú emésztő tüzét még jobban élesztette a szive legmélyén elfojtott szenvedély, a mely annál kegyetlenebbül gyötörte, minél inkább fogyott a reménye Ágnes szerelmében.
Türelmetlenül tombolt, hogy a sereg lassan halad.
Verte, hajtotta az elmaradókat és dörgő parancs-szavára még a sántitók is meggyorsították a lépteiket .

Két nap és két éjjel csaknem pihenés nélkül vitte előre seregét .
Embereinek fele elmaradozott, haza szökdösött, elhullott az úton: de mit törődött ő ezzel!
Végre, a harmadik nap hajnalán, épen mikor a sereg egy hegyre fölkanyarodott, a szemhatáron szürke, nagy arányú tömegek tünedeztek föl.
Lábai alatt a talaj lankásan lejtősödött s a távoli domboldalban, mely a völgyet bezárta, tornyokat, házakat, bástyákat látott: - az volt Zágráb!
A szive oly hevesen dobogott, hogy egy fához kellett támaszkodnia, mert az ájulás környékezte .

Minden, a mit csak átélt, a mióta legelőször látta Ágnest, egyetlen szempillantásban végig czikázott emlékezetén.
Soha nem érzett, szédüléshez hasonló, lankasztó mámor fogta el.
Aztán, arra a gondolatra, hogy viszont látja Ágnest, gyönyörűségben úszott a szive.
Megfeledkezett a harczról, a boszúról és úgy tetszett neki, hogy most haza érkezett, csöndes otthonába jött vissza, a hol Ágnes gyöngéd szeretettel várja.
Reszketve tárta ki karjait és tágra nyitott szemekkel bámúlt a magas verandára, a székesegyház mellett.
Arczát beragyogta a boldogság mosolya, mialatt csókokat hintett a röpke szélbe és halkan suttogta: - Jőjj! jőjj!...
- Kebléből édes sóhaj tört elő és bánatos arczát két nehéz könycsepp szántotta végig .

Nem támadta meg a várost: de hiszen nem is azért jött ide.
Neki csak az volt a czélja, hogy elvágja Migazzi elől a menekvés útját és lehetetlenné tegye bejutását Zágrábba.
Ezt most már el is érte, mert megelőzte Migazzit, a ki még fél napi járó földre táborozott.
De az emlékezés Migazzira, a gondolat, hogy a horvát kapitány vőlegénye Ágnesnek, ismét lángra lobbantotta a boszút, a gyülölséget szivében.
Megesküdött, hogy megöli a horvát parasztot és ezt az esküvését meg is akarta tartani, mert minden csepp vére kivánta.
A diadalban, boszúja sikerültében egy perczig sem kételkedett.
És már előre átélvezte a kegyetlen örömöt, ha majd Migazzit is épen úgy fölakasztatja, mint nem régen Schwarzenbachot .

Hirtelen, váratlanúl akart lecsapni Migazzira s ezért átkelve a Száván, egyenesen üldözőbe vette.
Azt hitte, hogy Migazzinak nincs több embere , mint azok a szétzüllött csapatok, melyeket serege romjaiból megmenthetett.
De kémei csakhamar értesítették, hogy Migazzi útközben egyesült a végbeli várakból toborzott csapatokkal és ezekkel együtt serege most már tizezer főre szaporodott .
E hir hallatára Kopó óvatosabb lett.
Bár az ő hada számra háromszor is fölülmúlta Migazziét, nem koczkáztathatta a csatát.
Neki csak roszúl fegyverzett parasztjai voltak, a kik rajongó bátorságukkal sem értek annyit, mint a jól fegyelmezett , harczban edzett és fölszerelt rendes katonaság .

Migazzi és Kopó hetekig kölcsönösen csalogatták egymást, de egyiknek sem sikerült a másikat kelepczébe csalnia.
Az elkeseredés, a kegyetlen boszúvágy mind a két seregben napról-napra nőtt.
Apróbb csatározásokban már gyakran próbálkoztak s a hadszerencse hol az egyik, hol a másik félre mosolygott.
De Kopó végre megúnta a czéltalan bolyongást, a meddő guerilla-harczot és faképnél hagyva Migazzit, ismét visszatért Zágráb alá, azzal az eltökélt szándékkal, hogy most már minden áron megveszi a várost.
Azonban még jóformán le sem telepedett a völgyben , mikor Migazzi is átkelt a Száván és hátát a folyónak vetve, Kopóval szemben fölállította seregét .

A két sereg több napig nézett farkasszemet.
A táborozást annyira megutálták, az apró csetepatékban annyira kimerültek, hogy mindnyájan sóvárogtak a döntő csata után, a mely utolsó küzdelmük legyen, a melylyel egyszerre minden véget érjen.
Kopó maga szerette volna megvinni a kihivást Migazzinak, de parasztjai nem engedték.
Helyette egyik hajdúja ment át Migazzi táborába.
Azok, a kik elmenni látták, elbúcsúztak tőle, mint a halottól szokás, mert biztosra vették, hogy a halálba siet .

De a hajdú még az nap este visszatért.
Migazzi elfogadta a csatát .
Másnap reggel, kora hajnalban várja a parasztokat.
Kopó megkérdezte a hajdút, hogy nem mondott-e még mást is?
A hajdú pedig vonakodva mesélte el :

- A mint az üzenet után még ott álltam előtte, azt kérdezte, mire várok még.
- «Arra, hogy fölakaszszatok!» - feleltem én.
Ő pedig intett a kezével és azt mondta: - « Nem! csak menj!
Te is holnap halsz meg - a többivel .
»

Ez a nagylelkűség bámulatba ejtette a parasztokat.
Némelyek meg is rémültek rajta és Kopó szinte sajnálta, hogy nem ölték meg a hajdút .

*

Kopónak, a sok viszontagság után, körülbelül még huszonöt-harminczezer parasztja maradt, többé-kevésbbé jól fölfegyverezve .
Elkeseredett, a végsőre is elszánt tömeg, melynek vadságát és dühét megsokszorozta a kiállott szenvedések és sanyarúságok emlékezete.
Az elnyomatás, a sokáig tűrt rabiga, őrjöngésig fokozta gyülöletüket az urak ellen, a kiken, még az életük árán is örömmel álltak volna boszút.
És a gazdag, soktornyú Zágráb, mely előttük állt , csak még jobban szította szivükben a szenvedélyek lobogó lángját, mert eszükbe juttatta szegényes falvaikat, nyomorúlt kunyhóikat, melyek földúlva, fölégetve füstölögtek.
Valamennyien megesküdtek, hogy az utolsó csepp vérig védelmezik egymást és magukat .

Estére kelve az összes marhákat levágták és mindenki annyit evett, a mennyit csak birt.
Ezzel akarták magukat erősíteni a holnapi küzdelemre.
Aztán lefeküdtek és sokan buzgón imádkoztak.
Migazzi ellenben szigorúan megparancsolta , hogy esti hat óra után senki se merjen enni, mert tudta, hogy tele gyomorral nem lehet fürgén mozogni.
Neki, a segédcsapatokkal, összesen tizezer embere lehetett : mintegy ötezer vasas zsoldos, kétezer huszár és háromezer hajdú.
Tizszer is fölkelt éjjel és maga megvizsgált mindent, hogy rendben van-e.
Tudta, hogy a holnapi csata kimenetelétől függ minden.
Ha megverik, akkor Zágráb sem tarthatja magát.
Ha ellenben győz, akkor bevonúlhat a városba, a hol Ágnes már várja ...
Ágnes, a « szőke csuda »... és erre a gondolatra reményei magasan szárnyaltak: szinte érezte, hogy győznie kell .

Ágnes emlékezete Kopó lelkében is fölújult.
De ő azonnal kitépte a szivéből a leány képét: most már minden gondolatát csak parasztjainak szentelte .
Úgy szerette őket, mintha saját énjének, végtelen gyülöletének részesei volnának , - s erre a gondolatra megerősödött benne a lélek, megaczélozódtak a karjai .
Tisztán, világosan látta maga előtt a holnapot; de, noha tudta, hogy minden koczkán forog, nem aggódott, nem riadt vissza a mérkőzéstől.
És ha egy-egy sóhaj néha mégis előtört kebléből, ez a zsupán, vagy még inkább, a Lukács pap emlékének szólt .

Seregét még szürkület előtt három, egymást fedező, egyformán hosszú csatasorba állította föl.
Középen voltak a hajdúk, a zsoldosok és a renegátok: a sereg magva, melyhez két oldalról a marczona uszkók és albán hegyi lakók sorakoztak.
Ezek mögött következtek a tulajdonképeni zsellérek: boszúért lihegő , rajongó, féktelen tömeg, mely vezére szavára a poklokon is keresztül tört .

Migazzi egyetlen hadsorba vonta össze egész seregét.
Középre a vasas zsoldosokat helyezte, a kik mellett, jobbra és balra, a két egyenlő részre osztott hajdúk sorakoztak.
Legszélről a huszárok védték a sereg két szárnyát.
Hátuk mögött, alig száz lépésnyire, a domb tetején, két roppant akasztófa emelkedett , melyeket Migazzi az éjszaka állíttatott föl.
És a két magas bitón, hogy messzire ellátszott, ott himbálózott a zsupán meg Lukács pap, a kiket Migazzi azért akasztatott föl, hogy a rettenetes büntetés mindjárt a csata kezdetén megfélemlítse a parasztokat .

A nap fölkelt és a csatarendbe állított két sereg vadúl villogó , vérbe borúlt szemekkel mérte végig egymást.
A parasztok észrevették a két akasztófát... egyetlen görcsös vonaglásban rándúlt össze az egész sereg s a tompa hörgés, mely egyszerre tört elő mindnyájuk torkából, olyan volt, mint az ugrásra készülő oroszlán félelmes bődülése.
Most már tudták, hogy nincs számukra más menekvés, mint a győzelem, vagy a halál s valamennyien elkeseredve erősítették meg tegnap fogadott esküvésüket .

A két sereg megmozdúlt és egymásra hömpölygött.
A parasztok lassan haladtak előre, hogy ki ne fogyjanak a lélekzetből, mialatt Migazzi seregének czentruma ékalakúvá domborodott ki.
Alig vonultak föl a zsellérek, Migazzi azonnal rájuk eresztette huszárjait.
A zsellérek legnagyobb részének csak hitvány fegyverük volt: inkább játékszer a csatában, mint sem védelmi eszköz.
Némelyek a késüket kötözték bot végére, mások kaszákkal hadakoztak s ismét mások vasabrincsokból csináltak kardot.
Legtöbbjüknek csak nagy fütyköseik voltak, sokan pedig puszta kézzel ugrottak neki a huszárok torkának és mint az ebek, veszettül marták, harapták őket.
De a szilaj lovasroham, őrjöngő elkeseredésük daczára is pozdorjává törte első soraikat.
A huszárok kétszer szorították vissza a csőcseléket, mely letiporva, megtizedelve menekült a czentrum háta mögé .

Ott folyt a legádázabb küzdelem.
Kopó derékhada: a hajdúk, szökött zsoldosok és renegátok, nem hátráltak, nem ingadoztak.
Soraik egyre fogytak, az élők egyre összébb szorúltak, de az elszánt tömeg, mely egész hoszszában kanyarogva hullámzott, mint a kigyó, mégis szilárd és áttörhetetlen volt, mint a kőfal.
A hajdúk daczos halálmegvetésükben, levetették dolmányaikat s vállig fölgyürkőztek, hogy kidagadó izmaik hatalmas játéka messzire ellátszott.
E mögött a biztos bástya mögött a szétszórt zsellérek mindannyiszor ismét újra sorakoztak s a mint kissé lélekzethez jutottak, megint visszarohantak a harczba fegyvereik szilánkjaival .

Migazzi most összes zsoldosait rohamra vezényelte.
A nehéz vasasok ékalakú hadsora rettenetes roppanással vetette magát Kopó derékhadára és keresztül tört rajta.
A kétfelé szakított sereg apróbb csapatokra tömörült, melyek dulakodva kavarogtak a zsoldosok közt.
De ezek is egész halmokban hevertek holtan, a huszárok közül alig pár száz volt még életben, Migazzi hajdúit pedig dorongokkal és fütykösökkel rakásra verték agyon a zsellérek.
Igen sok paraszt harczolt a vasas zsoldosok vértezetében, melyet az elesett hullákról öltöttek föl s aztán orvúl odaférkőzve Migazzi csapataihoz, kegyetlen gúnykaczaj közt mészárolták le a mit sem sejtőket.
A zsoldosok meghökkentek, rémületükben, meglepetésükben kővé meredtek, erős soraik megbomlottak.
A parasztok torkából körös-körül egetverő diadalordítás tört elő és Migazzi tanácstalanúl nézte serege pusztulását.
Úgy látszott, hogy Kopó lángesze és a zsellérek ádáz vadsága előtt földi hatalom nem állhat meg .

Ekkor hirtelen közeledő dobok és trombiták zaja hallatszott a távolból.
A Zágrábban maradt aggok, bénák, sőt a suhanczok és asszonyok is nem tudták tovább türtőztetni halálos aggodalmaikat és Draskovics György püspök meg az egész káptalan vezetése alatt kivonultak a csatatérre.
A papság fényes egyházi ornátusban volt és a mezitlábas karmeliták hangosan énekelték a zsoltáros király könyörgő dalát, hogy a szavuk messzire elhallatszott :

- In te speravi, Domine: non confundar in aeternum ...

A zsoldosokat vérszomjas düh fogta el.
Mialatt a parasztok szájtátva álltak meg egy pillanatra, hirtelen újra sorakoztak és fogcsikorgatva reájuk vetették magukat.
A zsellérek, a váratlanúl jött rohamtól visszanyomva, rendetlen tömegben torlódtak föl a dombra.
A dombot a zsoldosok meg a zágrábiak rögtön körülözönlötték és fölfelé szorították a parasztokat.
A városbeliek kövekkel , nyársakkal, kalapácsokkal meg más gyilkos eszközökkel szúrták, dobálták a csőcseléket.
Hajdúk és renegátok, kik előtt bégek és kapitányok remegtek , nyomorúltan buktak el ott, asszonykéztől hajigált lim-lomoktól.
A zsellérek elkeseredetten védték magukat, de már a győzelem reménye nélkül.
Most már csak egy czéljuk volt: hogy életüket minél drágábban adják el .

Kopó egyre följebb szorúlt parasztjaival a dombon.
Kétszer zúdította le zselléreit az üldözőkre, de mind a kétszer véres fővel vetették vissza.
A zsoldosokat a mészárlás őrjöngő démona szállta meg.
Vakon vágták, szúrták , apritották a zselléreket.
A patakokban folyó vérben többen elcsúsztak s ezek sohasem keltek föl többé, mert az utánuk jövők letiporták őket.
A holttestek legurúltak a meredek lejtőn és valóságos sánczczá tornyosúltak a zsellérek körül .
Ők pedig minden pillanatban fogytak, ritkúltak ugyan, de azért a megadásra, a menekülésre senki sem gondolt .

A zsoldosok vérben forgó szemekkel méregették a domb csúcsát, honnan a zsellérek őrjöngő kárörömmel néztek le rájuk.
Mindnyájuk lélekzete elállt a vad dulakodásban s egy pillanatig valamennyien lihegve, zihálva pihentek.
Aztán újra kezdődött a késhegyre menő, vad viaskodás.
A zsellérek lekiáltották, hogy megadják magukat és le is rakták a fegyvert.
Mikor azonban a zsoldosok rendetlenül rájuk rohantak, hirtelen fölkapták fegyvereiket és szilaj vérengzéssel mészárolták , gyilkolták őket.
Az életben maradtak pedig egyre magasabbra hágtak a körülöttük sokasodó hullákon, hogy jobban védhessék magukat .

Nemsokára már csak százan, aztán ötvenen, majd húszan, tizen, öten s végre csak ketten voltak: egy atléta termetű albán, a ki roppant buzogányával hadakozott, meg Kopó, a kinek még megvolt a kardja.
De már az albán is megsebesült és féltérdre rogyva forgatta gyilkos fegyverét.
Kopó elvesztette sisakját és elrongyolt ruhái véres foszlányokban lógtak le félmeztelen testéről.
Arcza sápadtabb volt, mint a körülötte heverő hulláké; torzomborz haja fölfelé meredt és ajkai két sarkában fehér tajték habzott .

Az albán rablót távolról szúrták le, mint a veszett ebet.
Kopó dühösen vagdalkozott és kardja, mint a czikázó villám, félelmes suhogással tartotta távol a zsoldosok eleven vasgyűrűjét.
Most kardja hirtelen nagy pengéssel tört ketté a markolatánál és a zsoldosok áradata összecsapott körülötte.
Ekkor , átokra emelve fegyvertelen kezeit, behúnyt szemekkel, roppant ugrással vetette le magát a dombról az alatta meredező lándzsák erdejébe .

De a zsoldosok leeresztették lándzsáikat a földre és kitértek előle .
Kopó újra meg újra a lándzsákba rohant, de a zsoldosok mindannyiszor félre ugrottak és elfordították fegyvereiket.
Az üldözött vad most megállt egy pillanatra; zihálva, révedezve bámult maga körül, de őrjöngő szemei csak vért láttak mindenfelé.
A lába megbotlott egy kardban.
Lehajolt, hogy fölvegye: de még meg sem fogta, már is leteperték a földre.
A következő pillanatban a karjait hátra facsarták, a lábait pedig gúzsba szorították .

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE