Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Harsányi Zsolt
Liline
Keletkezés ideje
1937
Fejezet
11
Bekezdés
655
Mondat
2690
Szó
25137
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
9.
Un instinct secret me tourmente...
"Valami titkos ösztön nyugtalanít."
Ez a mondat soha nem ment ki a fejéből.
A Chateaubriand könyvében olvasta, René mondta ott, hogy nyugtalanító vágyat érez, de hogy mire vágyik, azt nem tudta megmondani.
Ő magára ismert Renében, ez a könyv lett most kedvenc könyve.
René is úgy járt a világban, mint ő: páncéltalan lélekkel , amelyen minden külső érintés az eleven húst sérti.
Ő is néma büszkeségbe és szenvedésbe menekült az élet elől, amelynek minden felbukkanó gondját ellenséges támadásnak érezte.
Ő is gyötrődve és vívódva kínlódott olyan sóvárgástól, amelyet sem szavakba foglalni, sem kielégíteni nem tudott.
Újra és újra ehhez a könyvhöz járult kínjaival, mint a szomjazó a kúthoz, hogy enyhülést kapjon.
Gyakran odaforgatott, ahol Louise felveszi az apácafátyolt.
S azzal az elképzelt ábránddal ámította magát, hogy részletesen elképzelte és kifestette Liline grófkisasszony kolostorbalépésének szeráfi ünnepélyét.
Ezt az elképzelt jelenetet borította rá hűs apácafátyolként a valóságra, mert ha azt fedetlenül elképzelte, fel kellett ordítania az iszonyat fájdalmától.
Hófehér szerelmét látta holtra váltan, lehúnyt szemmel egy öreg kéjenc mohó karjai között.
Anyja félszemmel figyelte, aggodalmasan tett-vett körülötte.
Egyenes kérdést nem intézett hozzá.
De látszott, miben mesterkedik.
Gyakran beszélt Luigináról, az olasz leánykáról.
Ez új tanítványa volt Francinak.
Derék olasz nyelvtanár volt a kislány papája, bizonyos Biagioli, szapora beszédű, lelkes, hadonászó talián.
Mint özvegyember a lányban találta élete minden örömét.
Igen tehetségesen is zongorázott a tűzről pattant barna lányka.
Biagioli gyakran eljött haladásáról kérdezősködni és igen melegen összebarátkozott Lisztnével.
Hogy a két szülő mit főzött ki, azt nem lehetett tudni, de kitalálni nem volt nehéz: Biagioli papa fiának nevezte a fiatalembert, művészetét az egekig magasztalta, félistenként kezelte és rajongó apai vonzalmáról biztosította.
Liszt mama pedig olykor óvatos célzásokat engedett meg magának: roppant helyes, kedves, jó kis fruska ez a Luigina, jól fog járni, aki elveszi.
Maga a leányka sem volt mentes az összeesküvés gyanújától, irult-pirult leckeközben és olyanokat nézett mesterére, hogy annak külön óvatosságába került ezeket a pillantásokat meg nem látni.
De nem látta meg.
Néha egy-egy pillanatig felületes sajnálkozást érzett a leányka iránt, de ahogy elvált tőle, mindjárt el is felejtette.
Nem érdekelte.
Semmi sem érdekelte.
Ami néha fel tudta figyelmét kelteni, azt is hamar elúnta.
Weber muzsikája, amelyre az orosz jogász figyelmeztette, két hétig ébren tartotta érdeklődését, aztán elfordult tőle.
Egy novemberi napon bevetődött valami hangversenyre a Conservatoireba.
Itt meg sem nézte a műsort, unottan hallgatta , amikor játszottak, de egyszer csak érdeklődve előrehajolt és szomszédjától a műsort kérte.
Kitűnt, hogy annak a vakmerő és furcsán hangszerelt számnak, amelyre felfigyelt, "Concert des Sylphes" a címe s egy eddig csak félfüllel hallott név szerepel szerzőjeként: Hector Berlioz.
Figyelmesen hallgatta tovább.
Egyre érdekesebbnek és bátrabbnak találta.
Befejezésekor hangosan tapsolt.
Aztán szomszédjához fordult, egy zeneakadémiai növendékhez:
- Ez nagyon jó zene.
Ki ez a Berlioz?
- Nem ismerem személyesen.
Az a furcsa, vöröshajú ember az, aki most áll fel a harmadik sorban.
Azt hallom, hogy ez a szám csak részlete valami nagyobb műnek .
Kísérő zene valamihez, de hogy mihez, azt elfelejtettem.
Játszottak ezután mást is, de őt a többi muzsika most idegessé tette.
Elment.
Az egyéni, erőteljes harmóniák sokáig zúgtak a fülében.
Vágyat érzett, hogy ezzel az emberrel megismerkedjék.
Erardéktól pár nap múlva azt hallotta, hogy ez a Berlioz valami falusi orvos fia, a D'Aubrée -panzióban gitárt oktat.
Nyolc tételes kísérőzenét komponált a Goethe Faustjához, ez a szám abból való volt.
Franci elhatározta, hogy valamelyik nap elnéz Pleyelékhez, akiket úgyis régóta meg kellene látogatnia.
Ott majd megismeri ezt az izgató zenéjű embert.
Halasztotta egyik napról a másikra .
Egyszer már nekiindult az útnak, de közben nem tudott ellentállni egy nyitott templomajtónak, betért és ottfeledkezett.
Aztán mindinkább halványult benne a zene emléke.
A Faustot ugyan lapozgatni kezdte kíváncsiságból, de közben a Werther-kötet akadt a kezébe.
Az aztán foglyul ejtette.
Megint saját fájdalmait, tépelődéseit , kínjait vélte viszontlátni.
A könyv annyira hatott rá, hogy a végén sóváran megkívánta az öngyilkosságot.
Másnap sietett a bűnös vágyat meggyónni.
De René és Werther élő alakokként kísértették, idegeinek túlcsigázott állapotában nem is csodálkozott volna, ha éjszaka megnyílik az ajtó, valamelyik a két fájdalmas regényhős közül belép hozzá és jóbarátként leül ágya szélére.
Ott tartott már, hogy víziókra készült fel: talán neki is olyan jelenései lesznek, mint Urhannak.
Olyan volt maga is, mint valami vízió.
Természettől is szikár teste teljesen elvékonyodott, csonttá és bőrré aszott.
A vékony, csontos testen különös fej ült : krétafehér arc, amelyen feltűnt az erős orr s a szem lázas, meggyötört; csodaváró pillantása és ezt a középkori szerzetesarcot a dús szőke haj válligérő üstöke keretezte.
A párisi utcán jól ismerte már mindenki, mégis meghökkent, aki elment mellette.
Kapkodó, tanácstalan, de izzó nézésében, tétova járásában, szertelen mozdulataiban volt valami, amitől alig lehetett volna megmondani, hogy szent-e, vagy őrült.
Ő szent szeretett volna lenni, anyja az őrülettől féltette.
A fiatalember úgy lépte át tizennyolcadik évét, hogy szívósan ragaszkodott egyházi tervéhez.
Hogy anyját kétségbe ne ejtse, hetekig nem beszélt róla, de aztán váratlanul elejtett egy megjegyzést, amelytől anyja két napig megint sírt egyfolytában.
És kitört.
- Fiacskám, - mondta neki kétségbeesve - én nem tudom nézni, hogyan mégy tönkre .
Hiszen alig élsz már.
Ha nem a magad kedvéért, akkor az én kedvemért térj vissza a rendes életbe.
Olyan vagy, mint a tövig égett gyertya, de csak tovább égsz és lehetetlen megérteni, hogy mi bajod.
Az a leány?
- Abba már belenyugodtam.
Tudom, hogy nagyon szenved.
Szenvedéseit felajánlottam Istennek.
- Akkor nem értem, mi lelt.
- Ez az, hogy én sem értem.
Nem vagyok való erre az életre.
De erről nem tudlak meggyőzni.
És mialatt anyja csendesen sírdogált mellette, ő fújta pipája füstjét tovább és merev arccal, az egész világ felé röppent közömbösséggel nézett a semmibe.
Mikor legközelebb gyónni ment, Bardin atya feloldozás után nem engedte elmenni.
- Várjon még, kedves fiam.
Beszélnem kell magával.
Édesanyja járt nálam.
Ő hirtelen a gyóntatóra nézett.
Arcát gyenge pír futotta el.
- Hogy beszéljen le engem az egyházi gályáról?
Összeesküsznek?
- Hallgasson végig kedves fiam.
Isten azt is megparancsolta magának, hogy tisztelje édesanyját...
- De Krisztus maga mondta, hogy aki őt követni akarja, hagyja ott még a szüleit is.
Ő maga is elhagyta az anyját.
Elkezdtek vitatkozni.
A vita meddő maradt.
Franci mindössze azt ígérte meg, hogy egyelőre várni fog.
És türelemmel várt.
Szent Teréz életrajzát olvasgatta.
Arca átszellemült, ha anyja szólt hozzá, nem hallotta.
Ha leckeóráit elvégezte, templomban töltötte szabad idejét.
Legfeljebb Apponyi grófékhoz ment el néha.
Előre megkérdezte, kiket talál majd a grófnénál.
Még mindig bujkált az olyan eshetőség elől, hogy Saint-Cricq grófba, vagy a grófi ház valamelyik közeli ismerősébe ütközzék.
A követség palotájában, rendesen ismerősöket talált, a Fabourg Saint Germain arisztokratáit, akikkel avatottan tudott beszélgetni, évek hosszú sora óta ismerte házaikat, egymás között való rokonságuk részleteit, a Bourbon-restauráció liliomos és gőgös világának mende-mondáit.
A politikához nem értett semmit, a közélet fordulatait nem tartotta számon, ujságot nem olvasott.
Ha Polignac herceg lett a miniszterelnök, ő ebből csak azt tudta, hogy Károly király a saját természetes fiát tette meg miniszterelnöknek.
És, hogy a Martignac-kormány távozásával Saint-Cricq gróf megszűnt miniszter lenni.
Hogy a változás mit jelent, az nem érdekelte és nem is értett belőle semmit.
Pedig egy idő óta mindenki lázasan politizált, akivel csak találkozott.
Valami feszült idegesség úszott a levegőben.
Ahogy kitavaszodott, a feszültség együtt nőtt a napsütéssel.
A kocsmák elé kitett asztaloknál hevesen lármázó csoportokat lehetett látni.
Anyja a vásárcsarnokból mindennap vadul hangzó és ellentétes híreket hozott haza.
Hol azt, hogy lázadás készül és köztársaság lesz, hol azt, hogy a király rábízza az országot az orléansi hercegre és külföldre utazik, hol azt, hogy Napóleon fia megszökött Bécsből, hogy titokban már Párisban is van és a jövő héten császárrá fogják koronázni.
Ő udvariasan meghallgatta anyja híreit, de nem figyelt rájuk.
Testi ereje is a végét járta, lelki ereje is fogytán volt.
Éjszakákon át nem tudott aludni , kétszer is elájult a kis templom oltárrácsa mellett, mindig láza volt.
Az orvos, akit anyja elhívatott, nem tudott mit mondani, csak a fejét csóválta.
Ő maga úgy volt az imádkozással, mint az iszákos ember a borral.
Csak a mámor tudta kínjait enyhíteni , de egyre több kellett belőle.
Most már óráit is kezdte elhanyagolni.
Megesett, hogy felkeléskor visszaszédült az ágyba.
Közömbösen ott maradt és elkezdett imádkozni , ételhez és italhoz egész nap nem nyult.
Odakint dühös kánikula fojtogatta a várost.
Egy júliusi délután ilyen érzéktelen önmegadásban feküdt otthon.
Két napja feküdt már így.
Maga sem tudta volna megmondani, hogy alszik-e, vagy ébren van.
Ekkor távoli morajt hallott, valami különös földalatti dübörgést.
Felült az ágyban.
Az utcáról zűrzavaros zsivaj hallatszott, az udvar felől futkosás és ajtócsapkodás.
Kiáltásokat is hallott, amelyeket nem értett.
- Franci, Franci, - szaladt be anya sírva és rémülten - lőnek az utcán, itt a forradalom!
- Miféle forradalom?
- A király lövet a népre.
Az emberek felszaggatják a kövezetét.
Mi lesz velünk, mi lesz velünk?
Kiugrott az ágyból, magára kapott valamit.
Anyja sikoltozni kezdett:
- Nem engedlek ki!
Az utcára nem engedlek ki!
Ő megsímogatta anyja arcát, megcsókolta és kifutott a kapuhoz.
Az utcán sűrű nép rajzott.
Mindenki a kapukba gyülekezett.
Izgatottan beszéltek.
Egyik irányból négy emberből álló csoport futott.
Mint a verebek, amelyek egyszerre kaptak fel egy kövér morzsát és röptükben rángatják, ez a négy szaladó ember egymás kezéből tépett ki egy liliomos Bourbon-zászlót.
De sokan eléjök szaladtak s a zászló, mintha megrohant élőlény volna, lehullott a csoportosulás közé.
Ordítva, diadalmas kiáltásokkal szaggatták darabokra.
A Rue Montholon szemközti házának padlásablakán ugyanekkor dugtak ki egy nagy háromszínű zászlót, piros- fehér- kéket.
Közben folyton hallatszott a távoli dörej, most már tisztábban: sortűz fegyverropogása volt az.
Egy másik házon már két trikolór lógott.
- A barrikádokra! - kiáltotta egy kövér, izzadó ember.
Elkezdett futni, mindjárt tizenöten is futottak utána.
Ugyanekkor az utca másik vége felől erős csörtetés indult meg s a következő pillanatban egy szakasz sorkatona rohant el a házak között futólépésben.
Egyenruhájukról meg lehetett őket ismerni: a " ligne" katonái voltak.
Az utcára kicsődültek egy része sikoltozva menekült be a kapukon, de voltak, akik kint maradtak és lázas dühvel ordítottak:
- Le a királlyal!
- Éljen a szabadság!
- Éljen a Charte!
De a katonák nem hederítettek a sértő kiáltásokra.
Csörömpölve ügettek tovább valamilyen ismeretlen cél felé.
A kapuk egy pillanat alatt ismét benépesültek .
Távolról a fegyverropogás folyton hallatszott.
A ház belsejéből az anya ijedt sikoltozása érkezett a kapuhoz, majd ő maga is.
Sírva rimánkodott fiának, hogy jöjjön be.
Az megfogta anyja karját, hogy megnyugtassa, de feszülten figyelt a távolba .
Megint emberek szaladtak a keresztutca felől:
- A boulevardok meg vannak szállva!
- A Tuileriáknál lőttek, sok ember meghalt.
Nem lehetett tudni, mi történt valójában.
Talán vér öntötte el egész Párist, talán csak valami tüntető csetepaté volt az egész.
Az utcai csődület folyton nőtt.
S megdöbbentő gyorsasággal hirtelen ordítani, sikoltozni, menekülni kezdett mindenki : ahonnan előbb a ligne katonái futottak, ugyanonnan vágtató lovascsapat rohant elő .
Franci nem vette észre, hogyan, de egyszer csak belül volt a kapun, amelyet becsaptak.
Kunt siketítő lármával vágtattak a lovasok.
Két pisztolylövés hallatszott .
Mellette idegen emberek álltak, akiket sohasem látott azelőtt.
Egy hang közvetlen mellette kiáltotta:
- Elmentek!
Akinek veteránjelvénye van, tűzze ki!
A kapu kinyilt.
Néhány ember elkezdett rohanni a lovasok után.
Közvetlen előttük egy ingujjas, véres ember most kelt fel a földről.
Liszt mama sikoltozott és erőszakkal húzta fiát a lakás felé.
A véres ember feltápászkodott és bejött hozzájuk .
Megismerték: Verrier volt, a nyergesmester, akinek tőlük az ötödik házban volt az üzlete.
- Meglőttek a gazemberek, a karomat érte a golyó!
Nem tudnák bekötözni?
A kaput megint becsapták, ismét vágtató lovasok közeledtek.
Anya és fia bevezették a nyergest a lakásba.
Ahogy levetette ingét s ott állt tövig meztelenül, kitűnt, hogy nincs nagyobb baja, a golyó csak horzsolta.
Liszt mama vizet hozott és vásznat.
- Mi van itt, - kérdezte tőle Franci szenvedélyesen - mi van itt?
- Egy lovas gárdista rámlőtt, mert nem tudtam idejében beugrani a kapu alá!
Pedig nem is csináltam semmit.
- Igen, de kint mi van?
A városban?
Az országban?
- Az van, moszjő, hogy a maga arisztokrata barátainak most melegök lesz.
Éppen eleget disznólkodtak.
Ennek most vége.
Most egy kicsit megtanítjuk a grófokat.
Amit az utóbbi időben ezek csináltak, azt már nem lehetett tűrni.
- Mit csináltak?
- Mit csináltak?
Hát ön nem olvas ujságot?
Nem tudja az ordonnanceokat?
Uram, hát hol él ön?
Micsoda francia ön?
- Én nem vagyok francia, magyar vagyok.
- De szeme csak van és füle!
A király felrúgta a Charte-ot, uram, amelyre megesküdött.
Megtiltotta a lapokat, már két napja nem kapom az ujságot.
Feloszlatta a kamarát és eltörölte a választójogot.
Hát ezért hoztuk vissza a Bourbonokat?
Nem adok egy lyukas sout a Károly trónjáért, uram!
Úgy kell neki, miért hagyta garázdálkodni a grófokat.
Most itt a szabadság.
A gróf urak pusztulnak a pokolba.
Tudja, uram, mi az a szabadság?
Én tudom!
Én még láttam a guillotinet dolgozni a Grêve-téren, mikor kisgyerek voltam!
Hát most szorulnak a gróf urak!
Köszönöm madame!
Ez Lisztnének szólt, aki közben átkötötte a nyerges karját.
Verrier mester már rohant is kifelé.
Franci utána akart rohanni, de anyja belekapaszkodott.
- Nem engedlek!
Inkább meghalok, de az utcára nem engedlek.
Azonban mégis elengedte fiát a meglepetéstől.
Az utcáról harsogó ének hallatszott be és a boldogság zúduló zsivaja.
A következő pillanatban Franci már hanyatthomlok rohant a kapuhoz.
Anyja utána.
A kapu megint nyitva állott.
Az utca tele volt sorkatonákkal.
Sűrű tömeg vette őket körül.
Sokan a Marseillaiset énekelték.
Rengeteg embernek háromszínű kokárda volt a kalapjánál.
Megmagyarázhatatlannak tetszett , honnan vettek elő ilyen hirtelen ennyi zászlót és kokárdát.
A nép ölelgette és éljenezte a katonákat.
- Vive la ligne!
Messze a katonák mögött ordítozás kezdődött és szekérzörgés.
A szekerek számára utat nyitottak.
Kokárdás diákok ugrottak le a szekerekről.
- Fegyverek! - kiáltott valaki.
- Éljen!
Kifosztottak egy fegyverraktárt.
- A barrikádokra!
Ti is, testvérek, katonák!
Le a grófokkal!
Éljen a szabadság!
Az emberek kapkodták a fegyvereket.
A katonaság sötét, fenyegető tömegben megindult , elvegyülve a fegyvert kapott polgársággal.
Asszonyokat is lehetett látni, fegyverrel a kezükben.
Valami leírhatatlan lelkesedés rázta, vitte, ordíttatta az embereket, a Marseillaise teljes erővel hangzott s nem lehetett hallani, szólnak-e még a távolban a fegyverek.
De ekkor valami olyan dörgés ütődött a falakba, amely az éneken is túltett.
- Ágyú! - kiáltottak többen.
Lisztné rábámult fiára a kapuban.
- Franci, az Isten szerelmére, mi van veled?
Gyere be azonnal!
Belekapaszkodott a karjába, húzta, vonszolta befelé.
A fiatalembert mintha kicserélték volna.
Arca lángolt, szemébe tündöklő földi kifejezés költözött, karja , válla reszketett.
Az anya rettegő aggodalommal nézte.
- Franci, ha most itthon nem maradsz, ha egy lépést teszel ki a házból, esküszöm az Istenre, hogy öngyilkos leszek.
Most menj, ha tudsz.
A fiú mosolygott.
Gyerekesen, jókedvűen, humorosan mosolygott, mint hosszú hónapok óta nem.
Hanyatt dőlt a díványon és pipára gyújtott.
Odakintről tompán, alig sejthetően, ágyúszó hallatszott.
Ő a mennyezetet nézte és képzelete, mint egy túlfokozott színházi előadás, vadul dolgozott.
Folyton Saint-Cricq grófot látta maga előtt, amint szekéren viszik és köröskörül hangos tömeg gúnyolja.
Mögötte másik kocsin viszik D'Artigaux grófot, aki kezét tördeli és zokog gyávaságában.
Ő pedig valami emelvényen áll s mikor ezek ketten odaérve, térdre borulnak előtte, ő nagylelkűen, megvetően int: eresszétek el ezeket a nyomorult férgeket.
Nemes arcéle elfordul, szőke haja lobog a szellőben.
- Anyám, hiába van forradalom, én enni akarok.
Van itthon bor?
Az anya csodálkozva, aggódva hozta a bort.
Ő töltött magának s a poharat azonnal leöntötte.
Feltűnően vidám volt és izgatott.
Tett-vett, körülnézett, aztán váratlanul leült a zongorához.
Gondolat nélkül szalasztotta rajta ujjait, majd hatalmas, dörgő akkordokat vert rajta.
Erős ütemben.
A zongorán zenei gondolat formálódott ki: a Marseillaise.
Eljátszotta háromszor egymásután.
Aztán megint tűnődve improvizált s egyszerre elkezdte játszani azt a huszita dalt, amelyet Uhrantól hallott két héttel ezelőtt, a forradalom négyszáz év előtti dalát.
Protestáns dal?
Nem baj.
Legfeljebb Saint-Cricq grófnak nem tetszik.
Zenének nagyon szép, tehát a jó Isten szereti.
Csak azért is még hozzá a német korált: "Erős várunk nékünk az Isten!"
Ezt is eljátszotta háromszor.
Akkor megint a Marseillaisere tért vissza.
Anyja látta, hogy jókedvűen zongorázik, kinézett gyorsan hírekért.
- Képzeld, - rontott be fiához izgatottan, - a katonák a lázadókkal tartanak.
A forradalom mindenütt győz.
Fia mosolyogva bólintott és tovább zongorázott.
Összevissza rögtönzött a három dallam figuráiból mindenféle meneteket.
Egyre jobban belemerült.
A három motivumot keverte , rakosgatta, szélesítette.
A zongora dörgött keze alatt, a falak, a házak, az utcák , az országok vele harsogtak.
A zongoraszéken megdicsőülten ült egy fiatalember és úgy verte a hangokat, hogy a zongorát félteni lehetett tőle.
Így játszott éjfélig.
Anyja szótlanul ételt tett oda neki a zongorára, ő a fejét rázta és nem nyúlt hozzá .
Éjfélkor hirtelen ceruzát és kottapapírt vett elő.
Félkézzel játszott szakadozottan , félkézzel írt.
- Mit csinálsz, fiam? - kérdezte anyja boldog, de bátortalan csodálkozással.
- Forradalmi szimfóniát! - kiáltotta szenvedélyesen.
Dolgozott hajnali négy óráig.
Akkor elnyomta az álom.
Boldogtalanul, kínzottan nyitotta ki szemét, mint szokta.
De pár pillanat mulva élénkség és öröm ült ki az arcára.
Anyja már újságokat tudott neki mondani: a forradalom győzött.
Csak a Louvre és a Champs Élysées közötti térség van még a királyhoz hű maradt csapatok birtokában .
Ott barrikádok vannak, a harc folyik.
A katonáknak azonban sem élelmök, sem lőporuk .
Különben egész Páris a forradalomé.
Franci gyorsan végzett a reggeli imával és azonnal leült a zongorához dolgozni .
Órákról ezen a napon beszélni sem lehetett.
Dolgozott késő estig, enni is alig adott elég időt magának.
Harmadnap is dolgozott.
Délutánra befejezte a szerzeményt.
Akkor azonnal elkezdte tisztázni.
Negyednap reggel jött a hír, hogy az utolsó csapatok is elestek, a barrikádok népe tökéletes győzelmet aratott.
A város a forradalomé, az arisztokraták uralmának vége .
Az öreg Lafayette átvette a szervezést.
Délután készen volt a forradalmi szimfónia.
Egyelőre csak a zongorakivonat.
Az utolsó ütemeket másolta, mikor meghallotta, hogy Biagioli köszönt be a lakásba.
Az utcai életveszedelem elmultával eljött érdeklődni, nem esett-e Lisztéknek valami bajuk.
- Mi van Francival? - kérdezte.
Franci a zongoránál elmosolyodott és kíváncsian hallgatódzott, hogy meghallja anyja válaszát.
- Nem lehet ráismerni.
Három nap óta friss és jókedvű.
Éjjel-nappal komponál.
- Ne mondja.
Mi történt vele?
- Én magam sem értem.
Az ágyú gyógyította meg.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE