ELTE regénykorpusz

Szük, szegényes szobácskában, egyetlen faggyugyertya világnál találjuk Bertát és az öreg Elsbethet; mindketten halványan, busan s kisirt szemekkel.

Az öreg szolgáló kötéssel foglalatoskodott - Berta munka nélkül ült az asztal mellett, összekulcsolt kezekkel, s oly kifejezésével a búnak s aggodalomnak halvány vonásain, hogy akár kinek szive megesett volna rajta.

- Ne busuljon annyit Berta; - szólt Elsbeth hosszu hallgatás után; - hiszen jól tudja, hogy minden a mit Késmárkon pletykálnak, puszta rágalom, s valamikor csak napfényre fog jutni annak a gonosz századosnak ármánykodása.

- Élnék -e Elsbeth, ha igaz volna a mit rólam mondanak? - felelt a fiatal leány erélyesen; - de a világ igaznak véli - talán Konrád sem fogja elhinni, hogy ártatlan vagyok; s aztán - tevé halkabban, s a fájdalomnak legbensőbb kifejezésével hozzá - szerettem ezen alávaló embert, s oh szégyen! érzeni, hogy most is szeretem még!

- Berta! - kiáltott fel az öreg szolgáló.

- Ugy van Elsbeth, ugy van - nem tagadhatom el magamtól, bár a szégyen pirja száll föl arcomba, s kivánnám, hogy a föld nyeljen el, annyira bünösnek érzem magamat szivemnek e kimenthetlen gyöngesége végett.

E szavak után szünet lőn; Elsbeth nem felelt, Berta pedig ujra elmélyedt bus gondolataiba.

Végre kocsizörgés ébreszté őt fel; fölugrott s az ablakhoz sietett, ezen át egy tekintetet vetvén az utcára.

- Ez Konrád! - szólt halkan, mig arca halálsápadt lett, s kénytelen lőn az ablakpárkányba fogózni, hogy össze ne roskadjon.

Elsbeth gyertyát gyujtott s kisietett a szobából.

Pár perccel ezután belépett ujra, Konráddal együtt, ki karjára támaszkodott, mert annyira ki volt merülve, hogy alig birt járni.

- Konrád! - sikoltott föl Berta, s bátyja lábaihoz vetette magát.

- Szegény, szegény Bertám! - felelt az ifju, fölemelvén nővérét, s egy csókot nyomván fehér homlokára.

A leány föltekintett.

- Azt mondják, hogy bünös vagyok - hogy azok sorába tartozom, kiket az emberek megvetnek - megutálnak!

Oh Konrád! ne hidd - ne gondold csak pillanatig is, hogy nem vagyok többé méltó testvéri szeretetedre - hogy bátran nem nézhetek szemeidbe!

Ártatlan vagyok, esküszöm mindenre a mi szent előttem - s ha tapasztalatlanságomban talán nem valék elég hideg, elég reátartó, ha többet hittem, többet reméltem, mint kellett volna - ez volt egyedüli hibám - a többi rágalom, gonosz rágalom!

- Elhiszem - tudom! felelt Konrád komolyan, de szeliden - csak szemedbe kell tekintenem, hogy elég gondatlan valék téged egyedül hagyni - egyedül amaz öreg némberrel, kiben többet biztam mintsem kellett volna.

- Oh Konrád urfi - kiáltott föl az öreg Elsbeth, mig köny tolult szemébe - ne higyjen roszat rólam.

A százados ur mindig házasságról beszélt, százszor is kis arájának nevezte Bertánkat - ki hitte volna, hogy mind ezt csak fogadásból teszi?

- Fogadásból? - kérdezte Konrád.

- Igen ám; - felelt az öreg szolgáló.

- S hogyan tudtad ezt meg?

- Először egy névtelen levélből, melyet Berta kapott; s aztán valami csinos, fiatal embertől, ki engem az utcán megszólitott, s az istenre kért, távolitsam el a századost a háztól, mert roszban jár.

Azt mondta nekem, midőn tiszttársaival fogadott, hogy Bertát el fogja csábitani; s ne higyjünk neki, ha házasságról szól; mert majd egy éve, hogy valami szép kisasszonynyal jegyben jár, kit pár hónap mulva el is fog venni.

- Igaz -e mind ez? - kérdezte az ifju Bertához fordulva.

- Igaz; felelt ez halkan, s némi erőlködéssel.

- Ez oka, hogy elhagytam Késmárkot - nem tudtam magamon másként segiteni.

Oh Konrád, ne hagyj el többet, csak melletted érzem magamat biztosságban.

- Nem Bertám; nem hagylak el többé soha; magammal viszlek Heidelbergbe - legyünk együtt, bár szegénységben is.

De elébb még egy utat kell tennem Késmárkra - dolgaink végképeni elrendezése végett: - tevé némi szünet után hozzá.

Addig te itt készülhetsz az utra.

Jósika Júlia

Konrád

IX.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Jósika Júlia

Konrád

IX.