Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bársony István
A rab király szabadon : Fantasztikus állatregény
Keletkezés ideje
1903
Fejezet
15
Bekezdés
1094
Mondat
2875
Szó
30273
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
A halottrablók.
A rengeteg fölött éles víjjogással köszöntötte az uj hajnalt valaki .
Egy megvénhedett lomha ölyv volt, amely elmaradt a szárnyas királytól és kiséretétől, s most jelt szeretett volna kierőszakolni arról, hogy a társai hol vannak .
Választ sehonnan sem kapott.
Csak a szél süvített néha az övéhez hasonló sírással.
A nyavalyás beteg ölyv fáradtan vergődött arrább légi útján , közel a fák koronájához, hogy rögtön leszállhasson, ha a pihenést megkivánja .
Jóval magasabban, a hegyorommal párhuzamosan, egy másik ragadozó madár keringett, lassan, óvatosan.
Kerek szárnyának minden evezőtolla mintha különvált volna.
Vastag bothoz hasonló farka ellenben egy csöppet sem nyilt szét .
Remekűl kormányozta kanyargó repülését a szárnyalásban művész rabló .
« Gonosz» volt az, a héja, aki suttyomban tért vissza a régi telepre , ahol egy császármadár-családnak a rejtőzőhelyét leste volt ki .
« Vitéz », a szárnyaskirály, megtartotta a szavát.
A berber hőssel történt összeszólalkozása után egész hadseregével elvonult a Vöröskő tájékáról , ahol a négylábúak királyának kedvelt otthona volt.
A rengeteg erdőségnek ebben a részében csak az alsóbbrendű szárnyasok maradtak, akikkel a sas nem sokat törődött.
A madárkirály környezetében csupa rabló volt; - mit kerestek volna azok között a dalosok s a gyöngék ?...
A varjak, szajkók és szarkák szintén itt rekedtek, az éjjeliekkel együtt.
Ők sem mertek a sólymokkal, kányákkal, ölyvekkel és héjákkal összekeveredni .
« Vitéz» büntetni akarta az «Afrikait ».
Hadd kivánja vissza azt az időt, amikor villámszárnyú sólymok voltak a futárjai, akik minden veszedelem hírét percek alatt meghozták neki.
Hadd emlegesse meg, hogy goromba volt a sassal .
« Gonosz », a hírhedt útonálló, kéjelegve mérte végig az elhagyott erdőt, ahol most egyesegyedül ő volt a szárnyas úr.
Leereszkedett a völgy bokrai fölé s megkezdte alattomos, ravasz vadászatát.
Kinyujtózott a levegőben és suhanó árnyékként surrant el a nyilások között; vérszomjas tekintettel kutatta át a bokrok alját: hol venne észre egy gyanútlan fácánt, amelyre menykőként csapna rá .
Egy szajkó meglátta s réműlve recsegte: «a szárnyas hóhér! a hóhér ! »
Minden madárhang rögtön elhallgatott.
A gyöngék meglapúlva várták , hogy eltűnjék a gyilkos .
A héja bosszúsan lendült vissza a nagy fák koronája fölé s majd bele ütődött egy felriadt lángbagolyba, amely ijedtében egyik ágról a másikra röppent .
A bagoly rákiáltott: - Hallod -e Gonosz, ha jól láttam, ott fent egy örvösgalamb bolyong, nem csípnéd el ?
A héja felpislantott s abban a percben ész nélkül bukott vissza a fák lombjai közé .
- Terringettét! mormogta magában, ő Felsége ma ugyancsak magasan végzi reggeli sétáját.
Ha itt, a tilalmasban, meglát: kikapok.
- És fennhangon vetette oda a bagolynak: azt a galambot csak fogd meg magad, te vaksi !
Csakugyan a sas volt odafent, a felhők alatt.
Talán a kiváncsiság vagy a megszokás hozta vissza erre a vidékre.
Annyi bizonyos, hogy most nem vadászott.
Felséges könnyűséggel írta le roppant köreit a végtelen űrben, ahol ő parancsolt.
A földhözragadtak előtt ösmeretlen tisztasága volt ott a levegőnek .
Fölötte bolygó ködtenger úszott, amely a szemhatárt az égboltozat felé eltakarta.
Fehérrel s rózsaszinnel festett áttetsző pára hömpölygött végig az ég mezőin a sas szomszédságában.
Abból a magasságból el lehetett látni a Vöröskőig, ahol a sas a berber hőst hagyta volt .
A felhők mellől milyen kicsinek s egybefolyónak tetszett minden, ami idelent volt !
Maga a sas csak galambnagyságúnak látszott a föld színéről.
Ebből a távolságból a földi hangokat már hallani is aligha lehetett .
A sas, aki büszkén hitte, hogy egyedül van: rekedt jajongásra lett figyelmes, amely mintha a ködfelhők titkos rétegei között támadt volna .
Vontatott, panaszos, rikácsoló hangok voltak azok.
Kísérteties hatást tettek fényes nappal is .
A sas kedvetlenűl tekintett fel.
Szeme még nem hatolhatott át a felhő ködén, amelynek egy foszlós lenge része éppen föléje került, de azért tudta, hogy kik vannak ott .
- A halottrablók! - szólott halkan.
Útálatos fajzat !...
Ekkorra már arrább csúszott a felhő ernyője, s a sas meglátta a rideg vándorokat .
Még sokkal magasabban úsztak a levegőtengerben, mint ő maga.
A legmagasabb havasok is lapos hómezőnek látszhattak onnan.
Odáig semmi más földi élet, ezeken kívül, el nem juthatott.
A meteorok titkos útai vittek ott keresztül-kasúl, nyomtalanúl .
Keselyűk keringtek odafent, az irdatlan légi távolságban .
A szárnyas rablók óriásai, akik egy országon át suhogtatják így zúgó szárnyokat, anélkül, hogy a föld fia csak sejtene is rólok .
Az ő szemleútjok térségein nincs más hang, csak a bősz orkáné.
Ott csak ők vannak otthon.
Még a sas is lentebb marad; még a sas se bírja el jól a levegőnek azt a ritkaságát .
Három komor keselyűre esett a sas szeme: két csupasznyakúra, meg egy szakállasra .
A csupasznyakúak szidták a szakállas idegent, aki, úgy látszik , véletlenül vetődött hozzájok, s bármennyire emelkedtek is, egyre fölibök került .
- Mit kisérgetsz bennünket? ripakodott rá az egyik csupasznyakú .
Tudod úgy -e, hogy még a tiednél is jobb a szemünk, s most azt lesed: hol veszünk észre valami prédát, amiből te is falatozhass .
- Hagyd el, «Messzelátó », csöndesítette társát a másik.
Az ilyen kalandoron úgy sem javítasz.
Tolakodó volt egész életében s az is marad .
A szakállas keselyű levíjjogott rájok: - Ti éhenkórászok, még ti hencegtek?
Mitek volna, ha jó szemetek se volna?
Ügyetlenek és gyávák vagytok; élő állattal elbánni nem is mertek.
A zerge fittyet hány tinektek; de nézzétek meg , milyen őrülten rohan keresztül a mélységeken, ha engem megsejt.
« Messzelátó » , talán nem látta kend?!
S te «Dögrovás », mernél -e hamisan esküdni rá, hogy ilyen jelenetnek tanuja nem voltál ?!...
A sas hallotta az izgatott hangú vitatkozást és felkerült a keselyűkhöz, amennyire csak a lélekzete bírta .
Beleszólalt a civakodásba :
- A saskeselyű jó repülő, s le tudja taszítani a szikláról a menekülő zergét.
De mégsem igazi hős, mint a szemtől-szemben támadó sasok .
- A kis dicsekvő! riogta a szakállas, «befelé », amit a többi meg nem érthetett .
Azután fennhangon folytatta, a nagy volapükre forditva a szót :
- Tudjuk, Vitéz, hogy a nevedet te megérdemled.
De azért a mi fajtáinknak is van olyan adományuk, amiben téged fölülmúlunk.
Im ', itt van « Messzelátó », aki minden kimúlt ebet rögtön felfedez; és itt van Dögrovás, aki egy mértföldnyiről is megérzi a temetetlen halottat s olyankor így kiált fel: hajh , minő remek illat !
A csupasznyakúak eleinte azt hitték, hogy Szakállas komolyan dicséri őket, s ugyancsak bólintgattak.
De most kisült, hogy mindez tulajdonképen csak csúfolódás .
Ujra szitkozódtak :
- No, te nagyszájú félvér, te se sas, se keselyű, te hitvány korcs : miben vagy te különb?
Mi erősebbek vagyunk s legalább haszna van belőlünk a világnak; de te csak tolvajkodol, akár elevenre vásik a fogad, akár holtra .
Egyetértően rikoltottak; de aztán «Messzelátó» felkiáltott :
- Ugyan, te híres, mondd meg hát, mi van itt alattunk, a nagy erdőben, a dőlt fenyő tájékán.
Lássuk, mennyit ér a szemed !
Szakállas merőn szögezte szemét a jelzett pontra.
Hirtelen nagyot rikkantott örömében :
- Az ám, mondta, egy hullott vadkan!
Ni, hogy feketéllik !...
- Az ám! kacagott Messzelátó, kérd kölcsön pajtás, a vakondok szemét .
Hisz' ott egy égett tuskó feketéllik.
S te azt vadkannak nézed ?!
Dögrovás úgy kacagott, hogy a könye csurgott.
A sas is megmosolyogta a Szakállas vereségét .
- No ezt jól csináltad, mondta; most alaposan megszégyenültél .
Legjobb, ha eltűnöl s nem nevetteted ki magadat még jobban .
S minthogy úgy sem volt már kiváncsi a nyelvöltögetésre, felszólt a keselyűkhöz: - Szervusztok, halottrablók! azzal kinyújtózott, s úszott-úszott egyenesen, mintha zsinóron húznák, ösmeretlen vidékek felé.
- Vitéz alkalmasint tervez valamit, gondolta «Szakállas », és utána lopódzott .
A csupasznyakúak ott maradtak s «Dögrovás» közönyösen folytatta keringését.
Még magasabbra igyekezett, hogy távolabbra lásson.
De Messzelátó visszaszólította :
- Ne menj el most innen, kedves rokon .
Dögrovás kiváncsian és reménykedve kérdezte: talán látsz valamit ?
Messzelátó nem felelt mindjárt.
A távozó két nagy urat kísérte tekintetével.
Azután, amikor meggyőződött róla, hogy nem jönnek vissza többet, a társához fordúlt .
- Pislants le csak te is ahhoz a dőlt fenyőhöz, Dögrovás .
A csupasznyakúak jó orrú kopója majd kinézte a szemét, mert a látása nem versenyezhetett a rokonáéval .
- Zavarban vagyok, szólott kisvártatva; de bizonyosra veszem, hogy neked volt igazad .
- Dehogy volt, dehogy volt! - kacagott «Messzelátó ».
- Az a szakállas marha nagyon is pompásan lát .
- Micsoda?... hogy az a feketeség ...
- Az, az! hullott vadkan; ahogyan ő mondta .
- No de ilyet! hisz' akkor még sem olyan jól lát, ha neked elhitte , hogy nem az .
Messzelátó ravaszúl mosolygott: - Akit tekintélynek tartunk , akármilyen bolondot mond is, hiszünk neki.
Az a buta Szakállas még gondolni sem meri, hogy ő úgy lát, mint én; s amikor a sas is kinevette, meg volt győződve róla, hogy tévedett .
- Nagy kujon vagy, öreg! ujjongott Dögrovás; és nyomban neki készült , hogy összekapja a szárnyát s lezuhanjon a vadkan tetemére .
- Ne szeleskedjél úgy, förmedt rá Messzelátó.
Ha ész nélkül rohansz : valahány csatangoló keselyű mind gyanút fog s utánunk csődül.
Lassan ereszkedjél le: - majd én vezetlek, várj .
S azzal elkezdett csigavonalban lefelé kanyarodni, mintha mindössze is a sok hiábavaló kóválygást unná s most nem volna más gondja, minthogy valamelyik sziklán megpihenjen .
Alig jutottak lejebb pár száz lábbal, máris fölkiáltott Dögrovás: - Ojjé, bátya, de gyönyörü zsákmány!...
És milyen nagy seb látszik az oldalán .
- Hogyne, mikor a négylábúak királya vágta le .
- Vajjon!
Honnan tudod ?
- Magam láttam.
Még az este történt.
De úgy látszik, nem volt éhes a király, mert alig kóstolta meg .
- És most mink lakunk jól belőle: - fejezte be Dögrovás a gondolat sorrendjét nagy lelkesedéssel .
A két halottrabló nemsokára már a faóriások fölött zúgott végig s eltünt a lombok közt, amint az őserdőnek abban a zúgában, ahol a megdermedt vadkan volt, leszállott a földre .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE