Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szemere György
A Dobay-ház
Keletkezés ideje
1901
Fejezet
28
Bekezdés
2086
Mondat
4817
Szó
43305
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Anya és leánya.
Inci szivét csordultig megtöltötték édes-fájdalmas érzései.
Oh, beh szeretett volna rajta könnyiteni!
Ugy epedt az egyedüllét után, hogy szabadon átadhassa magát gyönyörteljes benyomásainak!
Csak egy pici kis kamrácskára vágyott, a hol jól kisirhatná magát.
De nem teljesülhetett ez a vágya.
Anyjával osztozott egy szobán .
S az anyja nem értené meg az ő könyeit, sőt ha megtudná, hogy kiért hullanak: gunynyal, szigorral apasztaná el .
Azért vissza kellett fojtania érzelmeit.
Titkolóznia kellett .
Természetes, finom érzése, lelki nemessége tiltakoztak minden tettetés ellen.
Az ő nyilt lelke fájt, ha be kellett zárkóznia; a szeme égett, ha le kellett sütnie.
És kellett...
Haragudott magára, hogy ezzel a kényszerrel szembeszállani nincs elég ereje.
De némi neheztelés ébredt föl benne anyja ellen is, a ki őt érzelmi közönyével, zárkózott természetével ebbe a kényszerült helyzetbe hozta.
Először történt meg vele életében, hogy birálat alá vette anyjának iránta való magatartását s ez bántotta.
Vádolta magát, hogy rossz leány.
Üzte is szemrehányó gondolatait, de csak visszatértek megint.
Nem tudott tőlük szabadulni.
És hogy ezért furdalta lelkiismerete: kerülte anyja tekintetét és szórakozottan válaszolt kérdéseire .
De Dobaynénak ez föl se tünt.
Vagy legalább nem vetett reá sulyt.
A mint fésülte leányát, agya nyugodtan fogalmazta azt, a mit ma estére föladott magának: kiméletesen tudatni Incivel, hogy holnap deklarálni fogja Kertészszel való eljegyzését .
Mert azt tudta, hogy Inci nem szereti Kertészt; azt is, hogy egészen simán nem fog menni a dolog, - "mert a leányban sok a hóbort... érzelgős természetü ..."
Ám abban egy pillanatig se hitt, hogy komoly ellentállásra találjon.
Egy kis pityergés lesz mindössze, - gondolta - az a fő, hogy mennél kisebb legyen.
Majd meggyőzi őt szeretettel s az ész szavával.
Hiszen engedelmes , jó gyermek a leánya, mindig hallgatott reá...
Elszámitotta magát .
...Dobayné mindig maga fésülte leányát.
Kedvteléssel s anyai büszkeséggel tette, mert szép volt Inci haja: puha, mint a bársony és fényes, mint az arany .
- Szép hajad van, Inci; még szebb, mint az enyém volt, - szólt az anya s egy csókot lehelt leánya nyakára .
Incinek - talán mert ugy hozta magával a kedve - nem tetszett ez a dicséret .
- Mindegy az, mama .
- Az nem mindegy.
Ne kicsinyeld, fiam, szépségeidet: az a mi erőnk .
- Oh !...
- Igen - igen: erőnk!
Mert a becsértékünk.
A férfiak már egyszer olyanok, hogy többre tartják testi, mint lelki értékeinket.
S ezzel számolnunk kell...
Azt kell értékesitenünk, a miért kapunk valamit és nem azt, a mit forgalmon kivül helyezett a - divat .
- Nem értelek.
Mit kell, hogy kapjak az én szépségeimért ?
Dobayné elkacagta magát.
Csengőn, leányosan hangzott el a kacaja :
- Férjet, cica, - férjet !
- Olyan furcsán fejezed ki magad...
Ez a szó: értékesiteni !...
- De mi van benne? - kiált föl az anya haraggal, leányának szokatlanul hideg, sőt visszautasitó szavai miatt, - csak nem gondolod, hogy erényeidért fognak elvenni?
Ugyan légy józan és ne becsüld tul sem a férfiakat, se magadat.
A szépséged s a hozományod ...
Nem folytathatta tovább Dobayné, mert Inci fölugrott.
Oly hirtelen , hogy anyja kezéből kirepült a fésű.
S Inci nem emelte föl a fésűt ... elfelejtette .
Dobayné megdöbbent.
Nem értette leánya magaviseletét: ezt a " lázadást " ‘.
Ilyennek még sohasem látta őt .
Inci ugy állott a sarokban, mint egy eleven vád: szigoru, komoly tekintettel, méltóságosan .
- Mit jelentsen ez, Inci ?
A leány nem válaszolt .
Dobaynénak meg nem sugta meg az érzése, hogy mit jelentett leánya fölháborodása.
Neki nem volt érzéke a női lélek szubtilitásai iránt.
Mert benne nem volt semmi ilyen szubtilitás.
Nem is sejtette, hogy kiméletlen, durva kezekkel tépte leányának az ideál finom szálaiból szőtt fenséges önérzetét; - hogy szavaira a szüz szemérme, - az a dicső ösztön, a mi költészete és egyszersmind védőpajzsa a női méltóságnak - lázadt föl Inciben...
Ő csak azt érezte, hogy az a méltóságos büszkeség, a mi vele szemben álló leánya egész lényéből kiáradt, nehéz, nyomasztó sulylyal nehezedik lelkére: fájó, bántó érzést kelt föl benne .
És megdöbbent rajta.
Szokatlan volt neki ez a támadás nagyon.
Mert támadást látott benne: aktiv, sértő szándékot.
Nem azt, a mi volt: egy ártatlan , tiszta lélek önkénytelen reflexmozdulatát, a miről leány nem is tehetett, mint a miképpen nem tehet róla az ideg, hogy össze ne rezzenjen fájdalmat okozó külső behatás nyomán.
Ő mindent az én nézőpontjából birált el.
A körülményeket és tetteket azokból a hatásokból itélte meg, a miket azok reá gyakoroltak és nem ama rugókból, a melyekből kipattantak.
Azokat ő sohase vette figyelembe.
Vérmérséklete szabta tetteit, irányitotta életét : hirtelen föllobbanó szenvedélyessége, a mi ellen okokat szembeállitani soha eszébe nem jutott...
S ennek már nevelése volt az oka .
...Ha gondos, okos szülők fölébresztik és szitják vala benne az önismerte és belátás utáni vágyat, a mi az emberi léleknek épp oly nemesen edző tornája, mint a friss levegőn való szabad mozgás a testnek: bizonyára kifejlődtek , vagy jobban mondva, helyes mederbe terelődtek volna a különben lelkes, eszes nő szellemi értékei is, melyeket veleszületett önzése és akaratossága maguk alá temettek, - szabad folyást engedve a kártékony indulatoknak .
De hát nem voltak Dobaynénak sem okos, se gondos szülei.
És nem álltak erkölcsi alapon.
Hiuság s a származás gőgje diktálták az ő etikájuk törvényeit.
Már pedig tudnivaló, hogy a hiuság csak alaki törvényeket diktál, - már mint olyanokat, a mikben nincs erkölcsi tartalom .
Somorjayéknál tetszetős volt minden, a mi forma.
S a formáért föl kellett áldozniok a lényeget, - ugy vélték ők, - mert szegények voltak.
Tették minden skrupulus nélkül...
A látszat a fő!
A család tekintélye, a név fénye követeli a látszatot, a külsőségeket.
Ez alá a takaró alá el lehet rejteni még a szennyet is !
Olyan volt a Somorjayék erkölcsi világa, mint az anyagi életük : selyemruha és - lyukas harisnya; fényes, antik bútor és - a bútor alatt piszok ; libériás inas és - vacsorára krumpli és tea .
Ilyen levegőn nem fejlődik ki a lélek: nincs ideje.
A külsőségeknek olyan nyomasztó az adója!
Rabszolgájukká teszik az embert; szellemi értékeinek nem hagynak tért a müködésre.
Minden emberi tevékenységet, minden munkaerőt és értéket magukba nyelnek.
Már ez igy van...
A külsőség pénzt követel, ha nincs pénz , hazugságot és ámitást; - mert akkor ezeknek kell takarniok a hiányt; ha ez sem elég takarónak, jön az intrika, a gyöngébbek behálózása, kihasználása , orvtámadások a mások erszényére, nemtelen kihasználása Istenadta és ősökszerezte természeti és társadalmi előnyöknek...
És az emberek kitanulnak a pirulásból .
Megkérgesedik a szivburok.
Nem szökik vér a szivből az arcba s nem bocsát a szivbe erkölcsi törvényeket .
Pénz!...
Értékesiteni mindent, a mi értékesithető: szerelmet , szépséget, - mindent, a mivel a külsőségek megmenthetők !
És bámulatraméltó, kacagásra késztető komikum és szivfacsaró bánat , hogy mennyi rejtelmes utat járnak be, mily sötét zugokat kutatnak föl, mennyi leleményességet tudnak kifejteni a pénz keresésében ezek a Somorjayak.
Nincs a világnak olyan iparlovagja, a ki ugy tudjon semmiből élni, és "mutatni ", mint egy elzüllött magyar ur.
Annyi szellem, annyi kitartás és találékonyság, reális uton érvényesitve, aranybányákat törne föl és kincseket gyüjtene garmadába...
Csakhogy ez a reális ut!
Izzadni kell rajta - s az izzadságnak savanyu a szaga ...
...Hát ezért nem értette Incit az anyja.
Nem igen tehetett róla ...
Mert, hiába, az válik az emberben vérré, a mivel táplálkozik .
És Dobaynénak olyan asztalnál táplálkozott a vére, a mely mellett frivol cinizmussal számitgatták a szülők, vagy legalább is az "erbtantik" és " onklik" elhalálozásának esélyeit, és megmosolyogták az apa elménc türelmetlen kifakadását: "Mehetne már a vén csoroszlya, még megvénülünk, mire pénzéhez jutunk !..."
Olyan asztalnál, a mely mellett szemérmetlenül gunyolták ki az érzelmeket, az eszményt, - azok szuperlativusát: a szerelmet ostoba gyöngeségnek deklarálván; de dicsőitették azokat, a kik jó vásárt csaptak szépségükön, eladván azt, testükkel-lelkükkel együtt akárki vásárosnak, a ki helyette kényelmet és fényt adott cserébe - álfényt az igazi fényen !
*
Dobaynét ugy meglepte leánya magatartása, hogy teljesen kijött sodrából.
És hogy elvesztette lelki egyensulyát, mérgében fogát csikorgatja...
De nem bántja a leányt.
Mert eszébe jut, hogy még az éjjel kell vele elintéznie eljegyzése sorát.
S ez visszatartotta attól, hogy megfenyitse Incit.
Mert máskor megtette volna okvetetlenül.
( Semmit sem elnézni: ez volt az elve.)
Most azonban célszerübbnek találta azt, hogy kétségbeesést mutasson.
Azzal akarta belopni leánya szivét .
- Egy leányom volt, egyetlenegy s az is mostoha...
Oh!...
Nem szeret ! - jajdul föl, mint egy tragika .
Azt várta, hogy erre a nyakába ugrik Inci és kérlelni, becézni fogja szokása szerint .
De meg se mozdult a leány.
Még mindig a sarokban állott; onnan nézett merően maga elé.
És sürü hajával - valami rejtelmes okból - betakarta mezitelen keblét .
Dobayné most már egészen tanácstalanul áll leánya előtt és gondolkozik.
Csodálkozásában elült a szenvedélyessége.
Mit tegyen ?...
Sokáig nem bir elhatározásra vergődni.
Végre is abban állapodik meg, hogy közönynyel üti el a nehézségeket: ugy tesz, mintha mi se történt volna közöttük, a mi szóra érdemes .
- Ülj le, Inci, végezzük be a fésülést .
De csak nem mozdult a leány .
- Majd megfésülködöm magam, - mondta szárazon .
- Incikém, fiam, engedelmeskedjél anyádnak, - szól Dobayné és lágyan , kérőleg hangzanak el szavai .
- Kérem, könyörgöm, engedje meg ...
- A mint akarod, lelkem; fésülködjél hát magad, - hagyja reá az anya , gondolván, hogy ez a nála teljesen szokatlan engedékenység majd kibékiti leányát .
Mialatt Inci fésülködött, azalatt levetkőzött Dobayné.
Idegesen hányta le magáról a ruhát.
S ugy maradt egy könnyü, nappali ingben.
Elfelejtett éjjeli mezt magára venni.
Ugy ült le ágya szélére és várta, hogy elkészüljön Inci .
Nem sokáig kellett várakoznia .
Inci fölkelt - miután rendbeszedte haját.
- De a helyett, hogy szokása szerint anyjához ment volna, hogy megölelje és megcsókolja, mielőtt lefeküdnék, - most egyenesen ágyának tartott.
Rá se nézett félmeztelen anyjára .
Elfujta a gyertyát és lefeküdt ...
Erre már mégis ösztökélte valami belső hang Dobaynét, hogy okát és értelmét keresse leánya magaviseletének.
( Hát annyira megbántotta volna!...
És mivel ?...
Hát mégis van olyan őrült szemérem, a mit egy szóval, de még egy lehelettel se szabad illetni, különben föllázad még az anyai tekintély - még a vallás parancsa ellen is?!
Föltétlen engedelmességre és szülei tiszteletére fegyelmezve nevelte föl Incit és ime! egyik támasztéka (a mire ma oly nagy szüksége lenne ), a tisztelet összeroskadt.
Saját maga rombolta le azt, a mit tizenhét év alatt fölépitett - és egy szóval!...
De ha nem tudta !... )
Most már érezte Dobayné, hogy nem lesz könnyü a munkája.
De azért nem csüggedett.
Ezt az asszonyt csak sarkalták az akadályok; energiája nőtt a nehézségektől ...
Odaszól leányának, félig kérve, félig parancsolva :
- Inci, gyujts gyertyát .
A leányka fölkel s engedelmeskedik.
( Tehát engedelmeskedik, - gondolta Dobayné, - minden jól van. )
- Miért nem jöttél kezet csókolni, Inci ?
Inci hallgat .
- Feküdj le.
Beszélni fogok veled .
A leány visszafordult ágyába.
Anyja a vékony, szinte átlátszó ingben ágya szélére ült, onnan vizsgálta az arcát.
Az sápadt volt, de nyugodt .
- Egy fontos hirt kell veled közölnöm, édes Incim, - veté föl Dobayné a szót, - egy olyat, a mi egész életedre elhatározó.
( Csönd.)
Menyasszony vagy ...
Össze se rezzent, arcizma se mozdult a leánynak.
Mindössze, hogy egy kissé anyja felé forditotta arcát, szólván :
- Elfelejtettél felöltözködni, anyám.
Öltözködj föl, kérlek szépen .
- Miféle affektálás ez, Inci?
Mi lelt ma téged?
- No légy okos és ide hallgass.
Tudod, ki a vőlegényed ?
- Sejtem, hogy kit akarsz.
De öltözködj föl ...
- Inci!!...
( Ez már fenyegetőleg hangzott. )
- Nem nézhetek igy reád .
Dobayné engedett, de most már a düh felülkerekedett benne.
De elfojtotta.
Hálókabátot vett magára, ugy ült vissza előbbi helyére .
- Kertész jó fiu - és gazdag.
Boldog leszel vele .
- Nem lehetek vele boldog, mert nem szeretem .
- Édes leányom, te ahhoz nem értesz.
Egy életet, egy létet tisztán szeretetre nem lehet fölépiteni.
A boldogságnak nem is az a főtényezője ...
- De az .
- Hanem a jólét, egymásnak megbecsülése.
A szerelem nem soká tart .
Hallottál már valamit a mézeshetekről?
Hat hét.
Azután vége a szerelemnek.
Jön a barátság .
- Nem, nem.
A szerelem örök .
- Miket beszélsz ma össze-vissza?
Mit értesz te ahhoz, te, a ki még sohase szerettél?
Ugy határoztam, hogy holnap az estélyen deklarálunk.
Jó ?
- Oh, ne!
Nem szeretem őt .
- Majd megszereted, majd megbecsülöd.
Hallgass anyádra, kis leányom .
A ki csak javadat, boldogságodat akarhatja, az nem adhat rossz tanácsot .
- Anyám, én se nagyravágyó, se hiu nem vagyok.
Én a boldogságot másutt keresem, nem ott, hol te, a fényben és gazdagságban .
- Mert nem ismered az életet, Inci.
A jólét a boldogság alapja , Inci .
- Nem hiszem .
- És miért nem hiszed ?
- A te fölfogásodnak se vallásos, sem erkölcsi alapja nincsen .
- Ki adta ajkadra ezt a zagyva beszédet ?
- A szivem .
- A sziveddel ne gondolkozz, leányom.
Az eszed való arra .
- Az eszem is azt mondja, a mit szivem sugall.
Nem vagyok én az a felületes, szeles leány, a minek látszom.
Sokat gondolkozom én .
- Gondolkozol?
Miért tüntetted föl akkor magadat hamis szinben édesanyád előtt?
Miért nem voltál hozzám bizalommal ?
- Mert féltem tőled.
Engedelmes leányod voltam és szerettelek, de bizalommal nem mertem a szined elé lépni .
- Őszinte leszel ezentul ?
- Most az vagyok .
Dobayné egy Judás-csókot lehel leánya ajkára és észre nem veszi, hogy az összerezzen ettől a csóktól .
- Bizzál hát bennem, mint a kősziklában és légy hozzám ezentul bizalommal.
Hogy meg nem értettél eddig, kis leányom, sebaj.
Majd megismersz ezután.
Fogod te még tapasztalni, hogy mid vagyok én neked.
Hallgatsz, Inci ?.. .
Egy csokrot kaptál a vőlegényedtől .
- Nem a vőlegényem; nem szeretem .
- De holnap már az lesz, Inci.
A te boldogságod érdekében akarom .
- Nem leszek boldog, meghalok .
- Ez gyerekes, ostoba beszéd.
Istenkisértés ilyet mondani, - fakadt ki Dobayné .
- Biztosan tudom, hogy meghalok, - erősiti halkan Inci .
- Megtiltom ...
- Azt meg nem tilthatod ..
- Megtiltom, hogy gonosz beszédeddel reám nyomást gyakorolni próbálj , - tört ki most már dühvel az anya, - az ilyes alávaló, csunya jellemre vall !
A szegény kis Inci följajdult fájdalmában .
- Holnap jól viseld magadat, szép és kedves légy, ugy parancsolom - megértettél? - folytatá az anya .
- Megértettem .
- És most aludj szépen és nyugodtan.
Jó éjt .
- Jó éjt ...
Mint a csörgőkigyó villamos szemétől megbüvölten leszegzett nyulacska: ugy feküdt fehér ágyában szegény kis Inci.
Meg se moccant.
Mereven bámult a sötétbe.
Világosság után vágyott.
Pedig előbb hogy fájt neki a gyertya fénye!
Nem, nem is ilyen világosság után - a nap fénye után epekedett.
Ugy hitte , hogy az jót tenne neki.
A napsugár talán fölmelegítené szivét és agyát.
Mert oly jeges meredtség ült meg egész testén, hogy szinte fázott.
S ugy fájt neki, hogy reszketni nem tudott.
Azután nyomta is valami mellét.
Fohászkodni, sóhajtani szeretett volna és sirni, meg imádkozni.
Minderre képtelen volt.
Idegei elpetyhüdtek: nem voltak képesek reagálni lelkületének viharos, kinzó nyomásaira .
( Csak legalább imádkozni tudna !)
Gépiesen mormogta el a Miatyánkot, de nem tudta , mit mond.
Azt hitte, illetve tudta csak, hogy szót szóra halmoz: haszontalan , hiábavaló szavakat rak össze, a miknek nincs se értelmük, se értékük .
Egyszerre csak, mint egy fénysugár, mint valami megváltó angyal: a Kalvyl képe jelenik meg a leányka képzeletében, fényözönnel, ragyogással öntve el a sötét szobát .
Erre megoldódtak Inci idegei, fölszabadultak karjai.
Imádkozott.
Nem ugy, a hogy a könyvekből tanulta.
Szive adta ajkára az imádság szövegét.
S oly mély, oly fönséges volt a szüz imája !...
...Teljesen visszatért lassacskán az Inci ereje.
Visszaidézte azt a kinos jelenetet, mely közötte s anyja között az imént lefolyt és most már képes volt - szellemének teljes birtokában - meggondolni, elbirálni azt a sötét, sivár helyzetet, a melybe ily hirtelen kiméletlenséggel taszitotta a sors .
A sors -e, vagy ő a hibás?
- Gondolkozott.
Ujra megvillant agyában az a gondolat, hogy hátha az anyja.
De ezt a gondolatot elüzte magától.
( Most sikerült elüznie.)
Már szinte elfelejtette azt a brutalitást, a mit az szüziessége ellen elkövetett.
Alig emlékezett arra az ösztönszerü harcra, a mit anyjával szemben megnyert...
Az anya képe lebegett már csak a leányka szeme előtt: a bibliai anyáé.
Azt az asszonyt, a ki őt ok nélkül sértette, már nem látta az anyjában .
...De azt tudta - arra emlékezett - hogy holnap el akarja őt Kertészszel jegyezni; azt is, hogy ő meg határozottan nem ellenkezett: hogy engedelmességet igért .
...Miért tette ezt?
Félelemből, avagy mert a szentirás engedelmességet parancsol a gyermeknek szülői irányában !?
Inci addig ismételgeti a szentirás e parancsát, a mig annak egy másik parancsa is átvillan agyán: "Kövesd a férfit, a kit szeretsz, mindenhová ..."
S a Kalvyl sápadt képe erre csak fölragyog képzetében ujra, fényesebben, mint előbb , valóságos intenziv erővel.
Hullámos haja, mint egy dicsfény veszi körül komoly és szelid homlokát .
Kiugrott ágyából, mintha egy ellenállhatatlan rejtélyes erő lökte volna ki belőle...
Biztos léptekkel - mintha minden butort látott volna a sötétségben - egyenesen anyja ágyának tart, mintha tudta volna, hogy ébren van - mintha az nem is lehetett volna másképp - szilárd, bátor hangon ejté ki e szókat :
- Meggondoltam a dolgot, anyám, nem leszek a Kertész felesége .
Dobayné először is a gyufa után kapott.
Gyertyát gyujtott.
Látni akarta leányát.
Sötétben nem érvényesült egészen az ő ereje: az arcjáték, a szinművészet e meggyőző, eltántoritó eszköze .
- Ülj le .
- Engedd, hogy álljak .
- Miért akarsz állni ?
- Mert megmásithatatlan elhatározásomtól ugy se téritesz el, anyám, - nem győzöl meg .
Dobayné azonnal észrevette leánya határozott hangjából, hogy most összes lelki erejére szüksége lesz.
Igy még nem beszélt vele Inci soha.
Uj eszközökhöz, uj taktikához folyamodott.
A szokatlan helyzet erősebb fegyvereket kivánt...
Egy pillanat alatt megtelt szeme könynyel.
Hangja remegett és tördelte kezét.
Majd fejéhez kapkodott és tépte haját .
- Szerencsétlen anya én, mit műveltem?!
Eljátszottam a saját édes , kedves gyermekem bizalmát.
Kihült irányomban az az ártatlan sziv, melyet forró anyai keblemen melengettem.
Oh, én vagyok az anyák legszerencsétlenebbike!
Isten , miért nem vettél el, még mielőtt e szörnyü valóságra ébredtem volna ?!
A szegény leány lehajlott anyja kezéhez és megcsókolta azt .
- Bocsáss meg.
Szeretlek, de ne kivánd halálomat.
Ugy szeretnék élni !
- Ah!
- Valami belenyilalott az anya agyába: valami sejtelem.
Két kézre fogta leánya sápadt arcát.
Majd fölsimitotta homlokáról aranyhaját: ugy nézett szemébe - merően.
És vizsgálgatta vonásait, mint egy szakértő valami ritka és nehezen meghatározható műtárgyat.
Könyeiről már teljesen megfeledkezett .
Gyorsan elemezte, boncolgatta leánya gyöngéd, komoly vonásait.
Mikor készen volt ezzel, ugy fölkiáltott, mintha tarantella-pók csipte volna meg :
- Ilona, te szerelmes vagy !
- Az vagyok.
Szeretek... kimondhatatlanul szeretek, - hagyta helyben Inci átszellemült arccal .
- Ki az az ember? - kérdezte szinte sziszegve az anya .
- Kalvyl János, - felelte Inci egyszerüen, szomoruan, meghajtván fejecskéjét.
Majd hozzátette: - Ime, a bizalom, a mit kivántál .
- Kalvyl?!
A jött-ment koldus piktor?
Megőrültél ?
- Ő. A drága, az egyetlen, az egyedüli, - igen, a szegény, halvány festő .
- Inci! - hörgött az anya rekedtes, mély hangon s erősen megfogta leánya karját .
De a leány nyugodt maradt.
A sápadt arc ott ragyogott előtte és hálatelt, sötét szeméből imádás sugárzott.
Ez adott neki erőt és nyugalmat.
Még ismételte is :
- Ő - az egyetlen, senki más, soha, - soha !
Dobayné erre már teljesen elveszti önuralmát.
Cserbenhagyta minden művészete.
Arca vad kifejezést kap, olyanná lesz, mint egy női torzkép.
Keze vonaglik.
Ujjai folyton fokozódó erővel kulcsolódnak a leányka karjaira.
S hogy az föl se szisszent tőle, vak dühében körmét mélyeszti leánya puha, fehér bőrébe , hogy vér serkedt nyomán, meleg, piros vér.
És ekkor, hogy a vértől borzadt -e meg , saját vére vérétől, vagy indulatainak sulya vette -e le lábáról? - megtántorodott s az ágyra roskadt .
Inci megrémült.
Egy sikolylyal rávetette magát eszméletlennek látszó anyjára ...
De eszméleténél volt Dobayné teljesen.
Környékezte az ájulás, de csak az izmait birta legyőzni, az energiáját nem .
Oh, Dobayné nem akarta, hogy leányának elárulja gyöngeségét!
És különösen most, a mikor egy gyöngeség elrontotta volna tervét, a mit ő föladni semmi áron nem akart.
Ő soha semmit sem adott föl.
Meggyőződése volt, hogy a mi az ő agyában egyszer megfogamzott: az csak helyes és okos lehetett .
Egy pillanat alatt legyőzte testét erős akarata.
Fölkelt.
Agya tisztán müködött.
Elfogulatlanul birálta el a helyzetet.
És mindjárt tudatára ébredt annak, a mit müvelt.
Ám akkor sem a leányt: magát sajnálta.
Az volt első gondolata, hogy Inci nem vehet föl holnap kivágott ruhát .
- Feküdj le! - rivalt reá durván .
Inci engedelmeskedett.
Az anya meg előszedett toilette-fiókjából holmi flastromokat, szarvas-zsirt, créme-célestet s azzal vizsgálat alá vette leánya sebeit.
Először kiáztatta azokat szivacscsal.
A nagyobb karcolásokat flastrommal tapasztotta le.
Majd bekente az egészet valami zsiradékkal .
A leány türte.
Különben ugy se tudott volna mozdulni, nem a testi , hanem a lelki fájdalom miatt .
- Rosszul vagy? - kérdé Dobayné .
- Engedelmeskedem, - felelt a leány remegve, gyönge hangon , öntudatlanul .
- Azt kérdezem, rosszul vagy -e ?
- Oh, igen, engedelmeskedem ...
- Fáj ?
- Nem, nem, engedelmeskedem, - egyre azt hajtogatja Inci .
Dobayné megtapogatja leánya halántékát és homlokát.
Nem volt láza.
De azért hideg borogatást tett a fejére .
Ugy határozta, hogy leányának holnap nem szabad betegnek lennie .
Inkább virraszt egész éjen át.
Megtette .
Az egyik széken mosdótálat helyezett el, a másikra maga ült le.
És tiz percenkint pontosan változtatta a borogatásokat.
Majd gondolkozni kezdett.
De nem tudott.
Azaz nem volt min gondolkoznia.
Az ő akarata, a terve kész volt teljesen .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE