Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Jegenyék a szélben
Keletkezés ideje
1921
Fejezet
7
Bekezdés
1176
Mondat
3196
Szó
34598
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
I.
A vonat félpercre megállt a vasuti-őrház előtt, akkor sípolt a kalauz és intett a mozdony felé: mehet! s két szempillantás mulva a hat-hét kocsi rohant-rohant a távoli hegyek felé.
Az őrháznál egyetlen fiatalember szállt le a vonatról.
Kis táska volt a kezében s könnyű felöltő a karján.
Először a váltók felé sétált el, aztán megfordult s visszament az egyetlen lámpás alá, de kocsit nem talált.
Az őr már föleresztette a rámpát s befelé készült, mikor megszólította a fiatalember:
- Nem látta kérem a Balogh úr kocsiját?
Az őr, aki legfőbb Hadura tiszteletére ferencjózsefszakállt eresztett , szolgálatkészen felelte:
- Ma még nem láttam, kérem.
Tegnap itt járt, mert éppen a kisasszony jött haza a városból...
E pillanatban kocsizörgés hallatszott a messzi országútról s az őr a sötétség felé szimatolt:
- Ezek a Balogh nemzetes úr lovai...
A fiatalember köszönt és az őrház mögé indult.
Ahogy átbújt a sorompó alatt , éppen akkor fordult be a bricska.
Vén kocsis ült a bakon, alig bírta lefogni a két csikót:
- Hó-hopp!
László úrfi van itt?
- Én vagyok.
Megkéstünk egy kicsit, öreg.
Az öreg hátra se nézett, mindössze a kezefejét húzta végig a bajuszán, úgy referált:
- Ez azért van, úrfi, mert estefele a két igáslegény összeveszett az ólba , birkozni kezdtek egymással, egyszer csak a Jóska, mármint Tinta Jóska lábast adott Párnahaj Miskának, arra mind a ketten hemperegni kezdtek a földön, meg a jászol előtt.
Miska bele is harapott a Jóska fülébe, Jóska ordítozni kezdett, az ordításra a nemzetes úr csak beszaladt az ólba, de vasvillával s attólfogva dolgozni kezdett a vasvilla.
Már most Jóska is, Miska is arra törekedett, hogy alulrakerüljön, mert amelyik felül volt a másikon, annak a hátát érte a vasvilla.
De Párnahaj Miska egyszer csak olyat kapott a fejire, hogy felugrott s szembefordult a nemzetes úrral, no, nemzetes úr, elég volt, mert majd én is találok adni egyet, fenyegetőzött az ebadta.
Több se kellett a nemzetes úrnak !
Csak elhajította magától avasvillát s olyan pofot adott Miskának, hogy Miska a ló alá esett.
De talpra ugrott mindjárt, markába fogta a fejét s azt mondta a nemzetes úrnak, no, nemzetes úr, ezért a pofért öt forintot tetszik fizetni a szolgabíró előtt.
Éktelen haragra gerjedt erre a nemzetes úr, ott helyben és azonnal lekent neki még hármat, mire Párnahaj Miska kiszaladt az utcára , jajgatott, mert sajgott az arca, de azért még onnét is pofázott, hogy azt mondja, szógál tovább szentpéter a nemzetes úrnak, a négy pof után pedig húsz forint jár.
Hát azért késtem egy kicsit, úrfi.
Ahogy ideért, a sima országúton voltak már.
A két csikó lépésről-lépésre táncolt , mert az öreg keményen tartotta a gyeplőt.
Augusztusi este volt, szél se mozdult az útmenti hársak között s az égen sűrűn hasított egymásután a hullócsillag .
Minden csillag a tavarnai erdő mögé bukott le.
László úrfi hátradőlt az ülésben s a nemzetes úrra gondolt, aki most is vasvillával intézi az elintéznivalót , pontosan úgy, mint tíz esztendővel előbb.
Mosolygott is, bosszankodott is rajta .
Tíz esztendővel előbb!
Ő közepes gimnazista-diák volt még: akkor halt meg az édesanyja...
Balról elmaradtak már a hársak, átmentek a vasuti-töltésen s innét már egyenest futott a falu felé az út fehér sávja.
A kocsis egyszerre csak hátrafordult:
- László úrfi, hát nem emlékszik már a vén Handura Mátyásra, hogy nem szól semmit hozzám!
Az úrfi csak most ismerte meg az ócska huszárt, akinél több vakmerőséggel hazudni abban az időben senki sem mert Felsőmagyarországon.
Szemlátomást megörült neki:
- Bocsásson meg, Matyi bácsi...
- Azért mondom úrfi, mert teccik tudni, hogy együtt katonáskodtam a megboldogult édesatyjával.
Ő huszártiszt volt, én meg a pucerje.
Micsoda huszárok voltunk ketten, az istenfáját!
Most is sírni szeretnék, ha eszembejut, hogy mikor Boszniába lógeroztunk...
Az úrfi fölnevetett:
- Csak Nyiregyházán, öregem, csak Nyiregyházán!
- Hátha jobban tudja az úrfi, nem is beszélek többet.
De majd kiderül még, hogy hornyistakoromba, mikor Hercegovina közepén belefújtam a kürtbe...
Hiszen jól tudja azt az úrfi is, csak bolondozik velem...
Hát azt hallotta -e az úrfi, hogy a jegyző úrba tegnapelőtt meggyúlt a pájinka?
Persze, hogy nem hallotta, azt hiszem, nem is ösmeri az úrfi, mert a jegyző új ember, csak négy éve van a faluba.
A jegyző úr lehet negyvenéves, három gyereke van, meg egy felesége , csúnya, fogatlan boszorka, van aztán a jegyző úrnak egy nadrágja, tizenöt éve is, hogy vette az újhelyi vásárba, de a nadrág jobbszára sokkal rövidebb, mint a balszára, mivelhogy a jobbszára hamarabb rojtosodik s a jegyző úr ollóval szokta levágni a mindenféle csimbókokat, meg rojtokat.
Már most, hogy meg ne feledkezzek, a jegyző úrba tegnapelőtt megint kigyúlt a pájinka, de már jól érzi magát.
Nem is az a baj itten, hogy iszik, hanem, hogy először dohányt áztat az italba, hogy szuperáljon s attul olyan erős lesz a pájinka, hogy még a nadragulyától se.
A jegyző úr azt mondta egyszer, hogy az ilyen ital azért tesz neki jót, mert egy félpohárka után úgy érzi, mintha szalmaszállal kotornának a fülibe.
A dombtetőn poroszkáltak már.
Jobbról idáig-látszottak a város ívlámpái, túl a dombon feltünt már a falu.
Csak a tarlón muzsikált a tücsök s az erdő mögött szakadatlanul hulltak a csillagok.
A huszár odaszólt valamit a lónak s tovább beszélt az úrfi felé:
- Hát a tanító urat ismeri -e, úrfi, Koczák Jánosnak hijják...
- Hogyne, hogyne.
Alattam járt két osztállyal.
- Azért mondom, mert a tanító úr finom egyén volna, csak az a hibája, hogy mindig házasodni akar, de valahogy sehogyse megy neki.
Pedig már vagy tizenkétszer volt jánynézőbe.
Mindenki sajnálja, hogy olyan szerencsétlen, mert igen-igen finom egyén s ha találkozok vele, mindjárt megkinál egy cigarettával.
Husvét után is jánynézőbe indult Azarba, várták is túrósbélessel, mert ismeretes róla, hogy a tanító úr szereti a rétesféléket, el is ment a tanító úr, persze gyalogszerrel , de ahogy kiért a lasztóci dombra, a szél miatt visszafordult s itthon azzal mentegetőzött a takarítóné előtt, hogy a szél odavágta az árokba.
Magamfajta régi huszár nem igen érti az urak dolgát, de a tanító urat mégis szánja az ember, mert igen-igen finom egyén.
Tornacipője is van.
- Hát Géza úrfi hazajött -e már?
Az öreg nem felelt mindjárt, mintha előbb a gondolatait rendezgette volna ennél a kényes pontnál:
-.
Még nem.
De hazagyön, biztosan hazagyön.
Nagyon szives fiatalember pedig : mikor még kisdiák volt, minden héten egy pacska dohányt lopott ki részemre a nemzetes úr íróasztalából s e szives szokását mindvégig megtartotta.
Értem én , ha hajlik hozzám a szive, hiszen minden vakáció után én vittem be Patakra s olyankor annyi hadviselt dologról beszéltem neki, hogy nem csudálnám, ha most felcsapott volna a verbunkosok közé.
László úrfi látta, hogy Handura Mátyás közhuszár megint a fantáziájára kapott föl, tehát rendes kerékvágásba próbálta visszabillenteni:
- Ugyan, Matyi bácsi, ki beszél ma verbunkosokról!
Inkább azt szeretném tudni , miért ment el hazulról az úrfi!
- Hát Isten tudja, Laci úrfi.
Hogy hazahoztam a vizsgák után, alig pár napra összekülönbözhetett a nemzetes úrral.
Nem tudom, mi lehetett az oka, de elment .
A nemzetes asszonynak akkoriba ki volt sírva a szeme, a kisasszony meg bánatos volt.
A kocsi már a falu alatt zörgött.
Az úrfi nem szólt rá semmit, Matyi bácsi tehát továbbtársalgott, sajátmagával:
- Laci úrfi persze alig emlékszik már a kisasszonyra.
Akkor még nyolcéveske se lehetett, de most... - s megvakarta a nyakát.
- Most olyan, mint a gyöngyvirágszál s a járása, mint a harmat.
Csak az a baj, hogy a szolgabíró úr szeretné elvenni.
Beszélik, hogy nagyon szeretné, csinosítgatja is magát eleget , a bajuszát is nyíratja a borbélynál, ámbár nekem ez nem teccik, mert a jegyzőné igen mesterkedik a dolgon, a jegyzőné pedig tisztátalan személy.
Matyi bácsi diskurált még, de az úrfi nem hallgatott rá többet.
A faluba értek már, az öreg most egyszerre kieresztette a gyeplőt s hazáig nem szólt egy szót .
Véges-végig, az utca két oldalán, úgy álltak most is a jegenyefák, mint tíz esztendővel azelőtt...
Állnak-állnak az utca két oldalán, figyelve a szélcsendben, mintha az éjszaka őrszemei lennének, ha meg ősszel a Vihorlát felől megindul a szél, földig hajolnak le, zúgva hajbókolnak, olyankor ferdén repdesnek róluk a levelek s szilaj orgonájuk a tavarnai erdőszélig harsog.
Most méltósággal hallgatnak s neszelnek a Bodrogköz irányába, ahonnét titokzatos földöntúli nesz szüremlik erre, a bánkódó udvarházak s nyomorult zsellérudvarok világa felé.
Csend van már a faluban, kisértetjáró csend, csak az éjszakai őr tülköl olykor hosszan a túlsó faluvégen, vagy egy kutya csahol a majorság felé , melynek fehér magtárfalára furcsa fényt vet a hold, mikor éjfélután felbújik a tavarnai erdő mögül...
Matyi bácsi befordult a kapun s a jegenyefák kettős sorfala között a ház elé hajtott.
- Itthon vagyunk, úrfi.
Az úrfi leugrott s a világos veranda felé indult.
S a veranda ajtajában hirtelen felbukkant a nemzetes úr.
Ott állt csizmában, fedetlen fejjel, kikötött bajusszal.
Megállt és várt.
S a lámpa fényében ahogy feltünt a fiatalember , eléje ment, karonfogta, a verandába vezette.
Ott maga elé állította , szembenézett vele, alaposan megvizsgálta, tetszett neki a nyílt arca, az egyenes szeme, megforgatta s azt kérdezte tőle:
- A katonaságot is leszolgáltad?
- Mint hadapród jöttem ki, keresztapa. - felelt zavartan a fiatalember.
A nemzetes úr szemlátomást meg volt elégedve:
- Nagyon helyes.
Most pedig gyere közelebb, hadd öleljelek meg.
Nagy legény lettél, kedves keresztfiam, mindenesetre különb, mint az enyém.
No, gyere csak közelebb, mert most még örülök neked.
Lehet, hogy egyszer te is meg fogsz szomorítani.
Tarján László tiltakozni szeretett volna, de az öreg magához húzta, megölelte , megcsókolta:
- Kerüljünk beljebb!
Az ebédlőben vacsorához terítettek.
Balogh György nemzetes úr végigmutatott a szobán: - nem sok itt a változás, fiam.
Mink már csak olyan falusiak maradunk , hiszen tudod.
Meg aztán öregszik is az ember, hát nem sokat gondol az új dolgokkal.
- Tarján László ledobta a kalapját, megállt a lámpa alatt s tíz esztendő óta most először rövidke meghatottság szaladt át a szívén, ahogy körülnézett az öreg szobában.
A faliszőnyegen ott rozsdállott még a kerekes puska, melyről azt híresztelte a nemzetes úr, hogy szépapja meghordozta Bonaparte ellen is, pedig csak egy cigánykovács vesztegette el az egyik nagybátyjának, ezt azonban régen elfelejtette a nemzetes úr.
Az ajtóval szemközt megvolt még az ócska olajnyomat Zur Erinnerung an meine Dienstzeit felírással , melyre csak a nemzetes úr fejét kellett odaragasztani, mert a lovat meg a rajta vágtató fejetlen huszárt nyolcvanöt krajcárért vesztegették a kaszárnya előtt s a kép négy sarkában látható volt a Ferenc József, az I. Vilmos, Umberto király , meg Rudolf trónörökös fotografiája.
A pohárszék tetején, csaknem a gerenda alatt, ott állt még az a bizonyos vasaló, fogantyú nélkül, melyről mindenkinek illett tudnia, hogy a nemzetes úr anyósa, akinek annyi pénze volt, mint szegény emberben a bolha, azzal a vasalóval simítgatta ki a sok bankót, ha már nagyon összegyűrődvén, dohszagú lett egy bizonyos vasládikában.
Tarján László körülnézett, észrevette, hogy az ablaknál álló nagy karosszéknek most is hiányzik a bal hátulsó lába, pontosan úgy, mint tíz esztendővel azelőtt s önkéntelenül felmosolygott.
A nemzetes úr gyanított valamit, de nem mentegetőzött túlságosan:
- Tudod, fiam, nálunk csak pokróc van a földön, de ezt is háznál csináltuk.
Nem az az úr, aki annak tartja magát, hanem akinek pénze van, - s a zsebére csapott , ami annyit jelentett: "itt pedig van !"
Tarján László kicsit zavart lett: a pillanatnyi öröm miatt is, hogy ily váratlanul a nemzetes úrékhoz toppant, de meg azért is, mert hirtelen nem tudta , mint viselkedjen a nemzetes úr előtt?
Mert szokatlan ember volt a nemzetes úr .
Utoljára is annyit mondott:
- Örülök, keresztapa, hogy megint itt lehetek.
A nemzetes úr ránézett a keresztfiára s bólintott egyet-kettőt, hogy nagyon helyes, ő is ezt várta.
Egyelőre nem szólt, csak bólongatott, mert az első pillanatban valahogy ő se találta magát a fiatalember előtt.
A nemzetes úr kevésszavú ember volt s ha már okvetlenül beszélnie kellett, jobban szeretett kiabálni, bár a legtöbbször káromkodott.
Nem akarta mutatni, hogy ő is tud lenni barátságos arcú, mert attól tartott, hogy pénzt kérhetnek tőle, ami azonnal indulatba hozta.
A bizalmatlanság fiatalabb éveiben csak fölvett szokás volt nála: idővel a természete lett s ma már annyira jutott, hogy lakat alá tette még a nemzetes asszony konyhakiadásait is.
Nyárban hajnali háromkor már a tarlón veszekedett a kepésekkel s őszi éjszakákon nem egyszer órákon át gugolt valamelyik csűre sarkában s ha látta, hogy egy béres vagy egy igás lábujjhegyen surran a szénapadlásnak, a térde alá gyűrte a zsiványt s ha aztán két hétig kellett is fizetni doktort és patikát, mert a szegény ember beszakadt oldalbordával ordított, - nem törődött vele, sőt titokban mosolygott is rajta : legalább becsületre tanította a gazembert.
Sokszor, ha megbosszankodott, napokon át ijedten suttogott a háznép, mert ellenvetést nem tűrt az öreg s a keze rendszerint igen gyorsan járt.
Az utolsó időben rettegett tőle mindenki , cimborák és ismerősök egyre-gyérebben vetődtek a házhoz, a nemzetes úr most már csaknem egyfolytában morgott, hogy ki akarják fosztani, mert zsiványokkal van tele az egész világ.
S e zsiványokkal telebújtatott világon csak két kivétel volt: a lánya, meg a jegyzőné.
A lányára büszke volt, a jegyzőnét lenézte s mellesleg kitartotta.
Most tehát, ahogy ott állt szemtől-szembe a keresztfiával, akinek bizonyára több az esze a kisujjában, mint a vármegye felének, ahogy tíz esztendő után először kerültek négyszem közé, a nemzetes úr maga is csaknem megzavarodott.
S érezte azonkívül, hogy a keresztfia több olyan dolog után is érdeklődni kezd esetleg , ami neki magának sem lesz nagyon kellemes.
De tudta, hogy ezen úgyis túl kell esni egyszer.
Zavarában nem tehetett okosabbat, minthogy odament hozzá s másodszor is megölelte:
- Örülök fiam, magam is.
Igazán örülök, hogy itt vagy.
De erre iszunk egyet!
S kikiáltott a verandáról:
- Jóska!
Tinta Jóska!
Tinta Jóska haptákban jelentkezett.
Vakszemén olyan daganattal, amilyen pontosan egy vasvilla nyele.
A fülén harapás nyoma vereslett.
- Ugorj csak le a pincébe, a devizson a konyhában lesz.
- Igenis, nemzetes úr!
Sarkonfordult, de a nemzetes úr gondolt valamit s visszahívta:
- Ná, itt van egy korona, mert ma alaposan kifaszoltál tőlem.
Annak a bitang Párnahajnak pedig izend meg, hogy ne szemtelenkedjen, mert ha elékapom , kitaposom a hasát.
Majd adok én nektek szolgabírót, meg húsz forintot!
Beszélj vele okosan, hogyha reggel munkába áll, kaphat két koronát, de ha fenyegetőzik , félesztendőre fogom lecsukatni.
Majd megtanítlak én benneteket, zsiványok!
- Igenis, nemzetes úr, - felelt illemtudóan Tinta József igáskocsis és kiment , hogy bor után nézzen.
- Látod, - fordult a fiúhoz, - ilyen a gazdaember élete.
Bosszúság és keserűség .
De mi az, hogy még most se jönnek az asztalhoz! - s kikiáltott a konyha felé: - Anyjuk, gyertek már, anyjuk!
Megjött a ritka vendég!
Mi addig is bekapunk egy snapszocskát, fiam, - s üveget vett ki a kredenc aljából s ráköszöntötte: - Isten hozott!
- Aztán Tarján László emelte fel az üveget: - Isten éltesse , keresztapa...
- Hogy vagy, Lacika? - kérdezte most valaki a háta mögött csöndeske hangon , szinte szerényen.
Tarján László megfordult s ott látta maga előtt a nemzetes asszonyt.
Hanem igen megváltozott!
Kevésszavú, szelid teremtés volt azelőtt is, de most alig akart ráismerni László úrfi.
Tíz év óta nagyon összeesett a nemzetes asszony, kicsit mintha meg is hajlott volna s termetre még alacsonyabb maradt .
Lesimított hajában több volt már a fehér hajszál, keskeny szája körül sok elnyomott bánkódás emléke, de a szeme nézése a régi volt most is: szelid és jóságos.
Tarján László sok mindent megértett egy szempillantás alatt...
- Hogy vagy, Lacika? - kérdezte másodszor is a nemzetes asszony.
Tarján Laci leborult a kezére.
A nemzetes asszony pedig magához vonta a Laci fejét s megcsókolta.
- Köszönöm a kérdését, kedves keresztmama.
Jól érzem magamat, mert itt lehetek.
A nemzetes asszony jobbról ültette le a keresztfiát, szemközt a nemzetes úr telepedett le, miközben megjegyezte, hogy a Tinta Jóska magatartása öt perc óta gyanús neki, mert sokáig időzget a borospincében.
A cselédleány behozta a vacsorát, de a negyedik szék még üres volt az asztal végén.
Tarján László a gazdátlan tányérra, aztán a nemzetes asszonyra nézett.
A keresztmama elértette s átszólt a szomszéd szoba felé:
- Marcsa!
Látod, Laci, most is olyan még, mint egy gyerek.
Reggel óta azon sopánkodott, milyen ruhában fogadjon s délután addig piszmogott a konyhában , hogy most egy rendes blúzt sem tudott magára venni...
A fiú meglepődött:
- Hát Marcsa idehaza van?
- Sőt már bent is van a kisasszony, - szólt a nemzetes úr s az ajtó felé intett.
Tarján László megfordult, hátranézett, felállt a székről s egy félpillanatig meleg zsibbadást érzett a fejében, ahogy odanézett az ajtóba.
Mert az ajtóban ekkor már ott állt Marcsa.
Állt és várt.
És Tarján László, ahogy szembenézett vele, huszonhat év óta most elsőízben ügyefogyottnak találta magát.
Nézte-nézte a leányt, ujjongó öröm támadt benne, a szeme előtt meg mintha fátyol húzódott volna el.
Marcsa egy szünetig visszanézett reá.
Akkor váratlanul s félénk mosollyal meghajtotta magát, mint egy nyolcéves kislány, a szoknyája két szélét meglebbentette az ujja hegyével s bókolt hozzá kislányosan, kecsesen:
- Kezét csókolom, bácsika...
- Na, szervusz! - kacagott fel a nemzetes úr.
- Ezt megkaptad!
Tarján László udvariasan hajlott meg:
- Kezét csókolom, Marcsa.
- Jé, mama! - nevetett föl a lány.
- Hallotta!
Azt mondta, hogy keziccsókolom , Marcsa...
Talán még kisasszony is!
Lemagázott! - és a fiú elé állt.
Tarján László megint nem találta magát, ahogy eléjelibbent ez az új és nagy kisasszony.
S aztán a szeme!
De Marcsa akkor már elkapta az úrfi kezét s megrázta, de alaposan:
- Szervusz no, te - előkelő!
Csipkelődve himbálta meg a fejét s huncutság nevetett a szemében.
A nemzetes úr egészen odavolt, annyira tetszett neki:
- Jól van, lányom, nagyon jól van!
Most pedig csókoljátok meg egymást, ahogy rokonokhoz illik!
Marcsa szószerint vette a parancsot, odatartotta a száját s lehúnyta a szemét:
- No!
Tarján László hirtelen két keze közé fogta a leány fejét s szájoncsókolta.
Marcsa összerázkódott: "Laci te, Laci, eressz el !"
- Ahogy elengedte, meghátrált s tettetett nehezteléssel fordult a fiú felé:
- De ölelkezni még rokonoknak sem illik.
Tarján úr!
- Elég volt a bolondságból, Marcsa. - szólt rá szeliden az édesanyja.
Leültek.
Közbe Tinta Jóska is behozta a bort, azzal vágván ki magát, hogy megcsúszott és elesett a pincében.
- Hazudsz, gazember, hazudsz, - torkolta le a nemzetes úr, - az ördög hordott volna el magamat is, amikor megfogadtalak!
De azért nézz be a konyhába s kérj egy pohár melegítőt a szakácsnétól.
Ha aztán magadbaöntötted, ugorj át ahhoz a bitang Párnahajhoz, hogy ne igen fenyegetőzzön a szolgabíró úrral, mert bizony mondom néked, hogy a cölöphöz fogja kiköttetni a szolgabíró úr.
...A szomszéd szobában féltizet ütött a falióra: már végefelé jártak a vacsorának.
De mennyi kérdést adtak fel addig egymásnak s mennyi mindent kellett megtudni egymástól!
Tarján Laci az utolsó tíz esztendejéről mesélt, a pesti jogászéletről, a linci meg az innszbrukki kaszárnyavilágból s a nemzetes úr a térdére csapdosott egy-egy neki tetsző részletnél:
- Basszorkányos!
No, nagy betyárok voltatok!
De erre inni kell, bruderkám!
Ritkán voltak ilyen szerencsés pillanatai a nemzetes úrnak, az utolsó években már csak elvétve, de ha egyszer kedve kerekedett, nem lehetett birni vele .
Fel-felmosolygott, néha tenyerébe hajtotta a fejét, mintha elbúsult volna valamin, aztán éppoly hirtelen az asztalra ütött s kacagott hozzá, de olyat , hogy rengett tőle a négy fal.
Különösen a katonavilág foglalkoztatta, mint minden valamirevaló emberét ennek a szegény, szomorú, de örökkön-bizakodó Felföldnek.
Szerette az ártatlan lódításokat s féligmeddig hajlandó volt elhinni a leghajmeresztőbb képtelenséget is, ha a magyar ember furfangját és fölényét láthatta benne.
Hallgatta-hallgatta világot-járt keresztfiát, csóválta a fejét s csak itt-ott szakította meg egy váratlan kérdéssel:
- Nagyon jó!
Hát a királyt láttad -e, hogy el ne felejtsem?
A nemzetes asszony ölbeeresztett kézzel ült az asztalfőn.
Nézte-nézte Tarján Lacit, szótlanul is gyönyörködött benne, de a szeme ablakán ilyenkor el-elsuhant egy árnyék.
Felmosolygott néha, bánatosan és ha Tarján Laci meg a nemzetes úr jót nevetett valamin, csak felsóhajtott magában:
- Istenem, Istenem, ha most láthatna az édesanyád, - s ilyenkor bizonyosan a saját kedves-egy fiára gondolt.
Marcsa is hallgatott.
Állát megtámasztotta a könyökén s csöpp arcát kiváncsian fordította a fiú felé.
Mintha csupa figyelem lett volna.
Csak egyszer akasztotta meg Tarján Lacit, akkor sem volt benne nagy köszönet:
- Hanem azért az előbb zavarban volt a nagyságos úr.
Igaz?
Tarján rápillantott a lány nyugodt arcára s most már maga is mosolygott:
- Ezt készséggel elismerem, Marcsa.
De ennek is te vagy az oka...
- Én? - és elcsudálkozott.
- Igenis, te.
Mert oly szép vagy, hogy egy pillanatra megbénult a nyelvem.
- Nézze már, mama, - és fölnevetett.
- Még megérjük, hogy udvarolni fog.
Ugyan hány éves is vagy, Lacika?
Ezt már kötekedve mondta.
Tarján elértette s hozzátette magában: "várj csak , hugocskám, majd kifizetlek én ezért rögtön ..."
S komolyodva mondta:
- Huszanhat leszek idei krumplikapáláskor.
És a kisasszony, ha nem lennék udvariatlan?
Marcsa számolni kezdett az ujján s meg sem állt a tizenkilencig:
- Egy híján húsz, Laci bácsi.
Ha így tart, vénlány leszek.
- Mondtál valamit, Marcsa, - hagyta rá a fiú.
- De amíg nálatok maradok, gondom lesz rá, hogy főkötő alá juttassalak.
Ne bízd el magad, nem lesz könnyű vállalkozás.
Marcsa készen várta:
- Akkor legjobb lenne, ha magad vennél el, Lacika.
Azt hiszem, éppen passzolnánk egymáshoz.
De ez már sok volt!
Tarján László a haját vakarta és mosolygott maga elé, a nemzetes asszony annyit jegyzett meg csöndesen, hogy ez még Marcsától is rosszalkodás, annál jobban harsogott az öreg:
- Basszorkányos, jól lefőzted a fiatalurat!
Látszik, hogy az én lányom vagy, csak az a hibád, hogy nem vagy fiú, mert vagy huszártisztnek adnálak, vagy megházasítanálak.
Mindegy!
Alaposan odamondogattál, - s hozzáhajolt és megsimogatta.
- De erre neked is koccintanod kell, lányom!
Marcsa csillogó szemmel tekintett föl az öregre s jókedvűen koccintott a fiúval:
- Hanem Laci, most már igazán béküljünk ki.
Azt pedig ne mondd többet, hogy szép vagyok...
- Pedig olyan szép vagy, Marcsa. - mondta komolyan Tarján László, - olyan szép vagy...
Marcsa, mindenkinél szebb vagy!
Az utolsó mondatot már nem hallotta sem a nemzetes asszony, sem a nemzetes úr , mert a veranda felé figyeltek mind a ketten.
A veranda felől tudniillik ugyanakkor belépett a jegyzőné, névszerint Suhajda Istvánné, született Zsemlye Gabriella asszony.
És itt rövid türelmet kell kérnem, nyájas olvasó, ha körülményesebben fogok időzni e derék asszonyságnál.
Egyike volt ő a földkerekség ama kevésszámú asszonyi állatainak, akikről nem tudja az ember, mi célból hozta őket létre egy felsőbb Gondviselés és akik után boldogan sóhajtunk egy igen nagyot, mikor végleg bekaparta őket a sírásó.
Ámbár még akkor sem teljes a bizonyosságunk afelől, hogy éjszakának idején ki nem vakarják -e magukat a föld alól s besurranván a szobánkba, nem kezdenek -e fojtogatni a csontos öklükkel?
Hideg fut végig a hátamon, ha csak a nevét ejtem is ki Suhajda Istvánné asszonynénémnek .
Brrr!
Suhajda Istvánné személyleírása itt következik:
Suhajda Istvánné asszonyság kirivó volt termetének hosszára nézve s ez okból úgy állt rajta a ruha, mint egy meszelőnyélen.
Bár a ruhára is aggasztóan kevés gondot fordított a tiszteletreméltó asszonyság s ha itt-ott kiszakadt a ráncaiból, bizonnyal mondom tinéktek, hogy Suhajdáné asszonyság nem varrta vissza azokat a ráncokat.
Őszi sárban, ha nem akadt egyéb lábbeli, készséggel viselte a férje cugoscipőjét is, a kontya éjjel-nappal úgy festett, mint a széltől megcibált varnyufészek, de a legérdekesebb talán a két szeme volt, olyan színű, mint a macskaszem.
Ó, Suhajdáné asszonyságnak nagy-nagy szüksége volt e sárgaszínű szempárra, mellyel felfogta a külvilág különböző erejü fényhatásait s azokat rendszerint másszínre mázolva adta tovább.
Fontos érzékszerve volt a fül , mellyel másfél kilométerről meghallotta a fű növését.
Az orrával három nappal előbb megszimatolta, kinél lehet jogerős remény némely pénzkölcsönre, melyet persze kötelességének tartott soha vissza nem fizetni s volt azonfelül szája is Suhajdáné asszonyságnak, de irgalmazzatok, ó egek, annak a kétlábon mozgó földi féregnek, akit egyszer a szájára kapott Suhajdáné!
Gabriella nénénknek (felül ) még tavaly kitörött két félfoga, de fájdalmat ez nem okozott neki, mert porcellánból volt az egész fogsor.
Ez a felső fogsor, mivel olcsón jutott hozzá , gyenge rugóval rendelkezett s beszédközben - pedig mennyit beszélt e száj! - oly veszedelmesen ingott, klappogott és táncolt, hogy egy majálison, mikor a mazurka alatt tüsszentett s persze élénken társalgott is, a táncosa lába elé pattant ki az egész szerkezet.
Arcra, némi fantáziával, türhető lett volna Suhajdáné, ámbár megtörtént, hogy egy névnapon, amidőn éppen kötözködő kedvében volt a nemzetes úr, a magamódján odanevetett a szeme közé: - hallod -e Gabriella, azt mondom én , hogy ötven forintot adnék annak az elszánt fiatalembernek, aki éjfélkor, behunyt szemmel és kötényen át megcsókolna téged...
Suhajdáné vállat vont: - bolond vagy, György...
Fölháborodnia persze nem lehetett, mert nem akart rontani az összeköttetésein.
Suhajdáné szóval belibbent, mint a rúdon fityegő vitorla.
Már az ajtóban áradozni kezdett:
- Szervusztok, kedveseim s ne haragudjatok reám, szerencsétlen teremtésre, hogy ilyen időben is háborgatlak, de széthasad a fejem, hogy mi lesz velünk holnap ?
No, hallottál már ilyen csudát, te Lenke, - s a nemzetes asszonyhoz intézte a szót, de még mindig az ajtóból, miközben összefonta a két karját, - hallottál már ilyen csudát, azt se tudom, merre szakadjak szét, görcs állna a gégéjébe annak a korhelynek!
Megengedtek, de már leülök egy kicsit, mert mindjárt megfúlok a dühtől...
Tarján László, aki eddig féloldalt ült, felállt és meghajtotta magát:
- Tarján dr. vagyok.
Gabriella néni úgy tett, mintha meglepte volna a vendég s zavar és szíveskedés csatázott az arcán:
- Ni, maga az!
Egészen olyan, mint az édesatyja volt.
Mert ismertem szegényt , kár, hogy olyan fiatalon kellett elvesznie.
Persze, most veszem észre, hogy olyan dolgokról fecsegek, amelyeket nem is illenék felhozni.
Hát doktor lett ?
Csakugyan?
No, ez igazán érdekes.
Gabriella néni mindezt egy lélekzetre fújta el.
Csak arra nézett szét, hogy senkise felel neki.
Erre leült, hogy előhozakodjon a maga végtelen szerencsétlenségével:
- Hát tudjátok, kedveseim, hogy az a korhely, már mint az uram, ma egész délután a trágyadombon horkolt s úgy szakadt belőle a pálinkagőz, mint a bányából...
Marcsa ezalatt észrevétlenül a diványra ült és magához intette László úrfit is .
Ott aztán azt sugta neki:
- Ne figyelj oda, Laci, mert ez bosszantani fogja.
Különben elmondhatom, mivel lesz a terhünkre legalább egy óráig: hogy sikkasztott az ura, vagyis hogy újra sikkasztott és hogy holnap reggel vizsgálatra jön ki a szolgabíró.
Ezt már reggel elfujta egyszer.
Most csak azért szaladt át, hogy megismerjen, mert ez igen fontos neki.
- Miért lennek én fontos neki?
Marcsa csendre intette az ujjával:
- Csak semmi kiváncsiság, majd megtudod egyszer.
Suhajdáné pedig állta a szót ezalatt.
Egyszer mosolyogni próbált a fiatalok felé , ámbár titokban méreg forrt benne, másszor a jegyzőt átkozta, ismét másszor a nemzetes úrnak próbált kedveskedni.
De a nemzetes úr jókedvű volt a mai estén s ilyenkor kevés sikerrel operált Gabriella néni.
A nemzetes úr közbe-közbe vállatvont:
- Mi közöm hozzátok?
Én csak nem tartalak ki mindenestül!
De Suhajdánét ez nem lankasztotta s annyit kiverekedett mégis, hogy a nemzetes úr holnap esetleg személyesen fog átnézni az inkvizicióra, bár nyilvánvaló volt anélkül is, hogy Suhajdáné megint csak kimenti azt a korhelyt, állna görcs a gégéjébe, mondaná Suhajdáné.
Amikor felállt, odalépett Tarjánhoz:
- Remélem, doktor úr, lesz szerencsénk minálunk is.
Mink ugyan nagyon szerencsétlenek vagyunk, hát már ezért is meg kell becsülnünk minden jóemberünket.
De mit urazlak itten!
Mondd csak ezentúl, fiam, Gabriella néni , úgy híj engem az egész világ.
No, szervusztok, gyerekek!
Tarján szó nélkül meghajtotta magát.
Ahogy elcsattogott Gabriella néni, a nemzetes úr is felállt az asztaltól , eresztett két lyukat a nadrágszijján s utánadörmögött a jegyzőnéninek:
- Kódusok.
Aztán odalépett Marcsához, átölelte a félkarjával s az arcába nézett.
Marcsa visszaölelte s fölmosolygott az apjára nyilt kékszemével, boldogan, szerelmesen .
Tarján Laci elnézte őket s egyszerre csak azon kapta magát, hogy ő is mosolyog.
Mikor Marcsa a vendégszobába vezette az unokabátyját, egyszerre komolyodni kezdett:
- Laci, csakhogy eljöttél.
Mert mostanában sokszor nagyon egyedül érzem magamat s olyankor búsulni kezdek.
Hidd el, nincs rá okom, de csak elfog valami szomorúság.
Hiszen majd elbeszélgetünk még róla.
Jóéjszakát s számold meg a gerendákat!
Halkan betette maga után az ajtót.
Tarján László lefeküdt, magára húzta a takarót s a halotti csöndben kicsit eltöprengett.
Azt körülbelül sejtette már, hogy tíz év óta sok minden megváltozott a házban s elég volt egy tekintet a nemzetes asszonyra meg Suhajda Istvánnéra, hogy megértse az ember, miért szomorkodik el egyre többször Marcsa.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE