ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Zigány Árpád

A parasztkirály : Történeti regény a XVI. századból

Keletkezés ideje
1902
Fejezet
11
Bekezdés
1212
Mondat
3365
Szó
61223
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11

I.

Az 1572-dik év egyik áprilisi estéjén az ivanicsi vártorony lélek-harangja az Úr angyala imádságára kongatott.
A vár egyetlen piaczán, honnan a bástyák fölött messze kilátás nyilt az alant elterülő dombvidékre, csoportokba verődtek az olasz , német és spanyol zsoldosok, míg odább, a torony aljában, egy csapat szabad hajdú heverészett .

A többnyire komoly, tartózkodó spanyolok, méltóságteljes tartásba vágták magukat és festői ránczokba szedett bő köpenyükbe burkolóztak, mely alól kilátszott a hosszú és vékony toledói penge; a bőbeszédű, lobbanékony olaszok testhez simuló alsó ruhában és rövid újjasban, élénk taglejtéssel vitatkoztak, s egyik kezüket folyton a tomporukon függő rövid pistoiai kard markolatán tartották .
A medve-járású, nehézkes német zsoldosok rekedt káromkodásokkal kivánkoztak vissza hazájukba; a kinek volt, levetette a pánczélját s csak a tollas süvegük mutatta , hogy harczosok, mert a hosszabb-rövidebb kard egészen eltünt a plundra-nadrágok bő ránczaiban.
A legsiralmasabb képet a magyar szabad hajdúk nyujtották.
Ezek a magyar filibusztiérek, a török uralom sajátságos szülöttei, egyivásúak a délszláv junakokkal: a sanyargatott nép idegen igát tűrni nem tudó elemeiből összeverődött csapat, mely meggondolás nélkül ölt-rabolt, s melynek létezhetését az biztosítá , hogy a nép titokban velük tartott, mert jobban félt tőlük s a boszújoktól, mint a töröktől.
Volt köztük mindenféle hitű és nemzetiségű: török renegát, szerb uszkók , magyar, szökött német, olasz meg spanyol zsoldos; elvük nincs: ha kell, rendes királyi szolgálatot is vállalnak s a végek kapitányai gyakran használták őket eszközül magánboszújok kitöltésére.
Rendesen rövid puskájuk, kardjuk és csákányuk volt, s a nevük hamar ismertté lett a török-magyar korszak küzdelmeiben .

A harang kongására a beszéd, a zsivaj félbeszakadt, a süvegek legtöbbje lekerült a fejekről, mert abban az időben még a katonák is hittek Istenben és könyörögtek hozzá.
Ez a vallásosság hatotta át a békés munka minden elemét, a városi polgártól a falusi zsellérig: mert mindegyik felekezet, mindegyik társadalmi réteg egyenlő hévvel, lángoló buzgalommal menekült az élet keservei elől Istenéhez .

Rövid szünet után vége volt a fohászkodásnak; mindenki föltette a kalpagját s az előbbeni zsivaj és lármás fecsegés újra kezdetét vette.
De, bár a közhangulat eléggé zajosnak és vidámnak látszott, a figyelmes szemlélő hamar kivehette a csoportok beszélgetéseiből a levertség és a békételenség hangjait.
S a zsoldosoknak csakugyan nagyon nyomós okaik voltak mind a kettőre; sokan, különösen az idegen harczosok, azért zúgolódtak, mert hópénzüket már több mint félesztendeje nem kapták meg, s még azzal sem kárpótolhatták magukat, hogy a szomszédos behódolt területeket kifosztogassák, mert a király szigorúan megtiltotta ezt; a többiek pedig, és ebben valamennyien egyetértettek, az élelem hiányosságára panaszkodtak , s morogva mondogatták, hogy : üres zsák nem áll meg a lábán .

Épen oszladozni kezdtek, mikor az őrtoronyban fölharsanó kürtszó figyelmessé tette őket .

- Migazzi!
Migazzi jön! - járt szájról-szájra a katonák közt, a kik mind a kapu felé szaladtak, mialatt a térre vezető szűk útak is egyszerre megnépesedtek s ontották magukból a már pihenésre tért és most fölriadt őrséget .

- Alighanem jó fogást csinált, - mondogatták, - és holnap, úgy lehet , jobb ebédünk lesz, mint a mai vacsora volt .

- Vissza! vissza! - riadoztak rájuk a kapu alabárdos őrei és erővel hátra szorították a tolakodókat, hogy helyet csináljanak a bejövő csapatnak .

A nagy robajjal föltáruló várkapun valami harmincz lovas vonult be .
Mindnyájukon meglátszott, hogy fáradtak; négyen-öten nyerges lovakat vezettek a maguké mellett kantárszáron; ezekről hiányoztak a lovasok.
A csapat közepén két fegyvertelen, turbános török lovagolt, leverten, de azért büszke tartással; ezeket a portyázáson fogták el.
A kisded csapat élén Migazzi, a kapitány, lovagolt és pajzánul tánczoltatta vasderes paripáját, melynek a szügye, meg a szája habzott a tajtéktól, az oldalai pedig oly erősen jártak, mint egy óriási fujtató .

Migazzi magas termetű, izmos fekete ember.
Tartása egyenes, tekintete merész.
Hosszukás, telt képe van, marczona vonásokkal; az orra merészen hajló sasorr, mely alatt vastag, sűrű, sudaras bajusz díszlik; arczát tömött körszakáll veszi körül.
Keménység, nyugodtság és ravaszság olvasható ki az arczából: s Migazzi ilyen is volt.
Nem volt semmi, a mi alázkodásra birta volna.
Türte az éhséget, szomjat, hált puszta földön, mindig megőrizte hideg vérét és senkitől sem engedte magát lecsalatni, megsérteni .

- Vigyázzatok ki a kapun, - szólt kevélyen a toronyőrhöz; - Kopó másfél óra alatt itt lehet a zsákmánynyal.
Hetven darab czímeres ökröt hoz .

Harsogó éljenzés zúgott föl erre az örömhírre, de a nagy rivalgástól több paripa megbokrosodott, a mi nem csekély bajt okozott a torony alatti szűk alagútban .

- Megbolondultatok? - dörgött rájuk Migazzi, a ki maga is alig birta fékezni ágaskodó paripáját és szokása szerint villogó, haragos szemekkel nézte végig a tolongókat .

- Takarodjatok! - folytatta parancsoló hangon; s mialatt a zsoldosok lassan elsompolyogtak, udvariasan szólt a fogoly törökökhöz :

- Kigyelmetek ne tartsanak semmitől.
Most a szállásomra megyünk, egy kis vigalomra.
Ma nekünk kedvezett a szerencse: holnap, úgy lehet, fordul a koczka és mi leszünk a kigyelmetek rabjai .

A két török az ajkába harapott; látszott rajtuk, hogy szeretnének kevélyen felelni, de a gondolat, hogy fegyvertelenűl vannak halálos ellenségeik hatalmában, óvatosságot parancsolt nekik.
Végre az egyik, a ki látható módon több volt a másiknál, erőltetett mosolylyal felelt :

- Igaza van kigyelmednek: ma nekem, holnap neked, mint a gyaúr deákok mondják.
És ha Allah kegyelme velem lesz, úgy a mint most elhagyott: még mielőtt a hold egyet fordul, talán én tisztelhetem kigyelmedet, mint rabomat, ebben a várban .

Büszke, kérkedő volt a válasz, s ha a szavak nem illettek is a fogoly szájába, illettek az akkori viszonyokhoz.
A félhold immár diadalmasan villogta be csaknem fél Magyarországot, a Balkánon pedig századok óta nem láttak mást, mint török katonát.
Oláh, bolgár, szerb, bosnyák, mind ott hevert a győző lábainál ; jobbjaik hitehagyott török vezérek lettek, népük pedig, a szabadulásnak még a reményét is föladva, rajahkép szolgálta pogány urait.
Ilyen bolgár renegát volt Kilergi bég is, a kanizsai pasa sógora, a kinél fanatikusabb törököt hiába keresnénk.
Pénz és keresztény vér kell neki; fösvény, kapzsi és önző, erélye és bátorsága nem ismer határt, a mellett szívtelen; modora rideg, háborúban és békében egyaránt kegyetlen, de jó katona, a ki meg tud becsülni minden kardvágást , - azt is, a melyet ád és azt is, a melyet kap: különösen ezt az utóbbit soha sem feledi el .

Migazzi, a ki ez alatt leugrott lováról, ügyet sem vetve a török kérkedő válaszára, előre sietett szállására.
Hadnagyai, a két törököt közre fogva , utána mentek s néhány meghivott vendéggel letelepedtek a terített asztal mellé .

Az asztalfőn Migazzi egyedül ült s a két törököt lovagiasságból jobbra és balra ültette maga mellé.
Lassanként a törökök is belévegyültek a társalgásba, s a vacsora vége felé a kaczagás, a csipős, sokszor durva élczek egymást érték s a vidámság, a jó kedv általános lett.
Csak az egyik hadnagy, Inigo Perez arcza nem derült föl; könyökére támasztva a fejét, egyre csak maga elé nézett, nem ügyelve és nem is igen felelgetve a társai kérdéseire .

- Voto a Dios ( Isten ucscse'), - dörmögött a baloldali társa, a kit boszantott a fiatal hadnagy komorsága, - hogy ez a félbolond Inigo valami fehércseléd hálójába került .

- Nem, nem az a baj, - felelte Inigo, a fogait csikorgatva, - hanem a lovamat sajnálom, a melyiket az az istentelen pogány leszurt...
A ki nem tud bánni vele, ne vegyen kardot a kezébe: úgy forgatta az átkozott, mintha a legyeket kergetné magáról .

- Igazad van, - bizonykodott egy harmadik; - a lovat nem bántja senki sem: sem a német, sem a magyar; csak a töröknek mindegy, akár lóra, akár lovasra támad .

- Hogy a német nem bántja, az meglehet, - vágott közbe fagyosan Kilergi bég, a ki meghallotta ezt az utolsó megjegyzést; - de a mi a magyart illeti, azt nem lehet a többiekkel együtt emlegetni.
Mert a szabad hajdú, - folytatta megvetően, - nem katona, hanem utonállásból, rablásból, fosztogatásból tengeti nyomorú életét .

E fönhéjázó, durva sértésre a jelenlevők közül többen tiltakozni akartak, mert nem egynek voltak jó barátai a magyar hadnagyok közt; de a török , kit a bor is valószinüleg tüzelt, tovább folytatta :

- Kigyelmetek még nem rég óta lehetnek itt; én ellenben már évek óta harczolok ebben az országban és épen ezért jól tudom, mit beszélek.
A szabad hajduk sem gyalog, sem lóháton nem tudnak harczolni és a háborúban hasznavehetetlenek.
Némelyiknek félsaruja, másiknak félsarkantyuja hiányzik ; soknak madzag a kardszíja, majd mindegyik fölköti a rozsdás kardot, vagy a tiszákot, melyet rongyos hüvelyéből évek óta nem húztak ki.
Azután befödi magát a nyakába akasztott ócska paizszsal, melynek borítékát és teteje bőrét a moly és az egér már egészen lerágta.
Ilyenek a magyar hajduk, - végezte be gúnyos pöffeszkedéssel, - és nincsen oly igazhivő janicsár, a ki lovásznak is megfogadná az ilyen naplopót .

- Hallja-e, kigyelmed, - tört ki most Inigo, a kit nem csak ez a hivalkodó beszéd, hanem a lova elvesztése is elkeserített, - ha csak egy magyar hajdú volna is itt és ha kigyelmed nem volna a Migazzi uram foglya, hamarosan megláthatná, hogy nyomorú-e a magyar hajdú!
De mivel itt köztünk nincs egy sem : én, a ki jól ismerem a magyarokat, azt mondom és vallom, hogy nem vitéz, czudar az és hazudik, a ki azt állítja a magyarokról, a mit kigyelmed, hogy gyávák , hitványok és árulók .

- Foglyok vagyunk, - szólt Kilergi bég büszke méltósággal; - ezért nem vehetjük föl a lábunk elé vetett keztyüt.
Ám azonban, ha a dicsőségesen uralkodó padisah, a teremtett világ ura és fényessége méltónak talál engem arra , hogy kiváltson a kigyelmetek rabságából: én, ime, úgy a magam, mint az egész török sereg nevében felelek és ismétlem azt, a mit már mondtam s a mit mindig is mondani fogok, hogy a szabad hajdú nem katona, hanem utonállásból, rablásból , fosztogatásból tengeti nyomorult életét.
És a ki azt mondja, hogy ez nem igaz, az hazudik és fegyverrel fojtom a torkára ezt a hazugságát.
- Aztán, a keblébe nyúlva, hosszú aranylánczon függő drága mívü zománczos érmet vett elő, melyre a korán egy talizmános mondása volt vésve, s megcsókolva, e szavakkal tette le az asztalra :

- És ne lehessen én nekem reményem az igazhivők boldog paradicsomában, ha hogy elkövetkezik az utolsó órám, és ne fényeskedjék én lelkemnek Allah örökös dicsősége, ha nem állok ki páros bajvívásra, én magam és velem a testvéreim is, azokkal a magyar hajdukkal, a kikről azt mondom, hogy utonállók, gyilkosok és fosztogatók .

- És az Úrnak az ő szent nevével legyen a fogadásod, - szólt Inigo, a ki szintén elővette zsebéből a monserratói Madonna képét s oda tette a másik mellé az asztalra .

- Itt van az én zálogom, - folytatta.
- Migazzi kapitány vegye át mind a kettőt, Tahy kegyelmes urunk nevében, a ki bizonyára megengedi a páros bajvívást barátaink és ellenségeink közt .

- Minden esetre, - felelte Migazzi, a ki alig tudott hova lenni örömében, mikor a kihivás megtörtént .

Mint olyan ember, a ki már gyermekkorában hozzá szokott a csatazajhoz és a fegyverek csörgéséhez, csak akkor volt elemében, mikor a harcz, a csatározás mindennapi volt.
Épen ezért, ebben az áldatlan békeidőben, valóságos szerencse volt ez a bajvívás, mivel az előzményekből már látható volt, hogy a viadal életre-halálra megy, mert két nemzet harczi becsületéről volt szó.
Nem is titkolta megelégedését; hanem fölemelve fejét és hangját, nagyot ütött öklével az asztalra és fölkiáltott :

- Derék vitézekhez illik az ilyen beszéd; reméljük, hogy a tettek sem lesznek alábbvalók.
Éljenek a vitézek, a bátor lovagok, akármilyen a nemzetségük !

A poharak csengését elnyelte a vigadók lármás riadozása s az ivás most már szabados tivornyává fajúlt.
Mindenki egyszerre beszélt, a káromkodás, a szitok, a trágárság egymást érte, s ebben mindegyik a másikat igyekezett túlkiabálni.
A mulatság akkor alig volt egyéb, mint rettenetes eszem-iszom, mód nélküli dőzsölés.
Még az apró gyermekeket is lerészegítették s az asszonyok követték a férfiak példáját.
Annak a kornak egyik gúnydala ezt mondatja a korabeli asszonynyal :

Mint egy kis gyermeket, ölben hordozgatom .

De a társadalmi életnek ez az eldurvulása, főleg a véghelyeken, az akkori háborús viszonyok kikerülhetetlen következménye volt.
Ebben az időben a végek voltak a vitézi élet nagy tanító iskolái, melyekben legkiválóbb családjaink ifjai a szegény lovasok és hajdúk között nyerték katonai kiképeztetésüket és szerezték első babéraikat, gyakran életük árán.
Balassi Bálint megragadó szép költeményekben örökítette meg ennek az időszaknak a végbeli életét, minden dicsőségével és nyomorúságával.
A végeken ujultak meg a rég eltemetett lovagvilág küzdelmei, telve azzal a lelkesedéssel, hittel, önfeláldozással, mely egykor a spanyol-mór harczokat kisérte .

Ez a folytonos harcz, ez az örökös szembenlét ellenséggel és idegen elemekkel, teremtette meg az alvidéki nemességnek hajlékonyabb, ravaszabb jellemét.
Kicsiben egész magyar Levante volt akkoriban a Dráva és a Száva köze.
Az alvidéki urak anyanyelve a magyar, gyermekkorukban hallják a szerb-horvát nyelvet , török foglyokkal törökül beszélnek, stájer lanczknechtektől rájuk ragad a német szó, velenczés kalmárok az olaszt terjesztik; a Kelet minden máig is divatos nyelve használatos.
A folytonos összeköttetés következtében az alvidéki urak legjobban ismerték a török természetét s bizonynyal maguk is némi törökösséget vettek föl.
Árulásban, hitszegésben, dulásban, magyar végbeli hadaink, s élükön a magyar-horvát kapitányok, nem maradtak a török mögött .

Ilyen iskolában növelkedtek a XVI. század vitézei s itt kapta neveltetését Tahy István úr is, az ivanicsi vár főkapitánya, öcscse Tahy Ferencznek, a pozsegai főispánnak, a ki később stettenbergi báró lett és egész családjával átszakadt a szomszédos Krajnába .

Tahy István kora ifjuságától fogva a harczmezőn, a tábori élet kalandjaiban fejlesztette erejét, elsajátítva a katonaélet jó és rosz tulajdonait , erényeit és bűneit.
Vitézség, vakmerőség, kitartás és törhetetlen erély mellett nyers önzés, kapzsiság, kegyetlenség és elvtelenség jellemzi.
Eszközeiben nem volt válogatós, erkölcsi tekintetekkel nem törődött: senki és semmi sem korlátozta önző vágyai kielégítésében.
Nála minden csak egy czélnak szolgált: a saját emelkedésének.
Vitézsége és furfangja, hazafisága és vallásossága csak eszköz vala önzése szolgálatában.
Bár kiváló katonai vagy politikai tulajdonokkal nem dicsekedhetett, mégis nagy szerencsével tudta kiaknázni viharos, belküzdelmekben gazdag korát s éles ösztöne mindig megsúgta neki, kihez kell csatlakoznia, hogy előre haladhasson, s mikor kell pártot cserélnie, hogy a kivívott előnyöket ne veszélyeztesse .

Sok szerencse kisérte Tahy Istvánt az élet útjain, de a legnagyobb szerencse akkor érte, midőn Alaghy Annát választotta hitvesének.
Anyagi javakat szintén kapott vele bőven, minden hozománynál értékesebb volt a kincs, melyet magában ifjú nejében kapott.
Boldog házasságukból, mely tizenhét évig tartott , egyetlen leánygyermek sarjadt, ki tizenöt éves korában veszítette el anyját s akkor a podgorczei kolostorba vonúlt, részint, hogy befejezze neveltetését , részint, hogy a férjhezmenetelt bevárja.
Mert már a gyászév leteltével eljegyezték Migazzival, s a menyegzőnek a következő évben, május havában kellett végbemennie , a mikor Ágnes a huszadik évét betölti .

Tahy István zászlós úr a fellegvárban lakott, az alája rendelt várőrség és végbeli zsoldos hadak főbb tisztjeivel együtt.
Ezek közt a legnevesebb, s kétségkívül a legvitézebb is, Migazzi volt, az idegen zsoldos hadak főkapitánya, a ki a fellegvár egyik szárnyában kapott, ha nem is fényes, de kényelmes szállást a maga és hadnagyai számára.
Szokásban volt, hogy a végbeli kapitányok, a hiányzó királyi haderő kiegészítésére szabad hajdúkat is fogadtak zsoldjukba .

A mohácsi vész előtt a fölkelő sereg közkatonáinak ezrei a szegény , úgynevezett egy telkes nemesekből teltek ki, a kik békében földmívelők voltak s életmódjukban, szokásaikban, műveltségben nem igen különböztek a parasztságtól.
De különböztek közjogi állás tekintetében, mivel ők is a szent korona tagjai s a nemzeti jogok osztályosai voltak.
Csakhogy, mikor a királyi hatalom megcsökkenésével a jogbiztosság megszünt s a törökdulások, az idegen zsoldosok fosztogatásai és a magyari urak falánksága teljesen kifosztották és minden jogából kitúrták ezt a szegény nemességet, egy részük áttörte a rendiség hatalmas korlátait, együtt kezdett érezni a jobbágysággal s már a hirhedt «fekete ember» pórlázadásához tényleg egész megyék alsó, szegény nemessége csatlakozott .

Ilyen jobbágyrendre jutott köznemes volt Gubecz Máté is, Migazzi szabad hajdúinak első hadnagya egyébként a főkapitány kedvelt embere és messze földön híres katona.
Vadabb, féktelenebb természet nem volt ennél a szabad hajdúk közt.
A legcsekélyebb szóra, gyakran minden ok nélkül is, koczkára tette az életét, melyet különben is csak addig és annyira becsűlt, a meddig és a mennyire akaratának, szenvedélyének szolgált.
Nem volt más gondja, más vágya, mint a harcz ; viaskodás volt az eleme: csak akkor élt, mikor vérben gázolt, vagy mikor a lova horkolva taposta fűbe harapott ellenségei holttestét.
A természet hatalmas termettel, roppant erővel áldotta meg, mintha tudta volna, hogy ennek az őrjöngésig vakmerő léleknek olyan burokra van szüksége, a mely daczoljon minden romlással és a poklokon is diadalmaskodjék.
Aczélos izmai hajlékonyak voltak, mint a párduczéi, éles szeme mindig meglátta ellensége gyönge, sebezhető oldalát, s a veszélyt ösztönszerüen mindig idejekorán megérezte, hogy védekezhessék ellene .
Ezért a társai nem is hívták őt máskép, mint Kopó -nak : de ezt a nevet, egy durva tréfa szüleményét, csakhamar messze földön megismerték, sőt rettegni is megtanulták .

Az emlékezetes vacsorát s a kihívást követő reggelen Kopó már kora hajnalban kint volt hajdúival a vár előtti mezőségen.
A zordon, marczona legények , kik közül többnek az arcza csupa forradás volt a sebhelyektől, épen pihentek, ha ugyan pihenésnek lehet nevezni a bakhátat , ezt a végeken kedvelt játékot, a melylyel Nagy Lajos királyunk annak idején ostrom nélkül megvett egy olasz várat.
Kopó, a ki ott heverészett egy tölgyfa árnyékában, csak akkor vette észre Inigót, mikor ez már előtte állott .

- Mi jó szél hozott ide, bajtárs? - kérdezte föltekintve .

- Igazán jó szél, mert olyan hírt hozok neked, hogy a legjobb hátas paripáddal sem fizetnél meg érte .

- Akkor csak ki vele!
Hanem, ha a Szellőre fáj a fogad: annak nagy ám az ára .

- No majd meglátjuk, ér-e annyit, mint az én ujságom, - szólt Inigó s elmondta a tegnapi vacsora eseményeit.
Mikor Kilergi bég gyalázó szavaihoz ért , Kopó vad szenvedélylyel kapott a tiszákjához és szinte hörögve mondta :

- Még nem jutott odáig az én népem nagy nyomorúsága, hogy vérrel le ne moshassuk ezt a gyalázatot, a mit az a rabló pogány rosz órában ejtett rajtunk !

És miután kitombolta magát, hirtelen rákiabált a lovászára :

- Gergő! hahó, Gergő! tegnap eltörött a kengyelvasam: vigyázz, hogy még ma kész legyen !

- Még ráérsz, még ráérsz, - csitítgatta Inigo; - pár nap, talán két hét is eltelik még a bajvívásig .

Kopónak ez eszébe sem jutott, s mintha nem is hallotta volna a spanyol szavait, válogatott bajtársai közt, hogy kit vigyen magával erre a fényes alkalomra .

- Menjünk föl a várba, - csitítgatta őt Inigo.
- A választás az urak dolga; különben azt hiszem, hogy Migazzi eddig már tanácskozik a kegyelmes urunkkal .

Mind a ketten gyorsan megindúltak s Inigo alig tudta követni Kopót, a ki úgy sietett, mintha űznék.
Útközben találkoztak Egri Gergelylyel, a kinek Kopó azonnal elujságolta a kihivást.
Egri közbe sem szólt, a míg Kopó beszélt, s csak akkor, mikor a fellegvár kapuja elé értek, szólalt meg, nagyot simítva a bajuszán :

- Próbán tanúl a török.
Egy vágás az én szablyámmal, visszakézből : aztán egész életében arról koldúl a pogány .

A fellegvárban, Tahy István szállása előtt, nagy csoportokban sorakozott az őrség.
Kilergi bég sértő szavai és a nyomukban következő kihívás , mely több, mint húsz hadnagy jelenlétében történt, nem maradhattak titokban: s mikor Inigo meg a két hajdú odaért, mindenki csakis erről beszélt.
A magyar hadnagyok, mihelyt Kopó megjelent, mind köréje csoportosultak, hogy vele, kit mindnyájan elsőnek tudtak maguk közt, megbeszéljék a teendőket és a bajvívás részleteit.
Hozzájuk szegődtek a zsoldosok is, és ki a tegnap esett gyalázó szavakat emlegette, hogy még jobban föltüzelje a már úgyis bőszült hajdúkat, ki pedig azon sajnálkozott, hogy a sértés nem rajta és nemzetén történt .

Migazzi már kora reggel bent járt Tahy úrnál, hogy kieszközölje az engedélyt a bajvívásra.
Noha az akkori háborús időkben az ilyen harczi viadalok , portyázások, kalandozások napirenden voltak, hivatalos formában mégis nehéz volt rájuk engedélyt kapni, mivel Miksa király a drinápolyi szerződésben megkötött békét csakugyan meg akarta tartani a törökkel és minden hadi vállalkozást , bajvívást szigorúan eltiltott a véghelyeken, mivel a háború kezdetét mindenki tudhatja, de nem a végét: pedig nyugtával dicsérd a napot .

A jelen esetben azonban Tahy úr nem sokáig kérette magát és pedig nemcsak azért, mert a magyar fegyverek dicsőségéről volt szó, a melyre, minden kapzsisága mellett is, adott valamit, hanem azért is, mert ennek a bajvívásnak szerencsés kimenetele nagyon felszökkentheti vala az ő zászlójának az értékét, a miből ismét hasznot remélt.
Mert a magánérdekek hatalmas versenyharcza a XVI. század minden háborújában párhuzamosan folyt a csatatéri mozgalmakkal: minden egyes siker, minden kivívott diadal, ha nem is rögtön, de föltétlenűl meghozta gyümölcsét, mert növelte a győző tekintélyét, befolyását és kivánatossá tette a szövetségét, úgy a saját ura, mint az ellenfele előtt .

Ilyen számítások forogtak Tahy István agyában.
Hamar megegyezésre jutott tehát Migazzival és megadta neki az engedélyt, hogy nyolcz napon belül páros viadalra bocsáthassa tiz hajduját, a Kopó vezetése alatt s fél órai tanácskozásban már a kilencz kisérőt is kijelölte, még pedig a javából, hogy a győzelem minél biztosabb legyen .

Mikor végre Migazzi öles alakja a széles verandán föltünt, egyszerre elnémúlt minden nesz s valamennyien feszűlt kiváncsisággal várták a kapitány szavát .

- A kegyelmes úr - mondta Migazzi lassan és kivette kebléből a jegyzéket - tudomást szerezve a tegnap estéli mulatságon történt összeszólalkozásról, minekutána a magyar fegyverek becsülete forog koczkán , elhatározta, hogy nyolcz napon belül, de sem előbb, sem utóbb, tíz hajdúnak egyszer és mindenkorra megengedi a bajvívást .

És kibontva a kezében tartott jegyzéket, névszerint fölolvasta a kiválasztottakat, a kiknek elseje a Kopó volt .

Hangos éljenzés zúgott föl a névsor fölolvasása után, s a háromszor fölviharzó riadalom mutatta, mennyire jól választották ki a bajnokokat, s mennyire megegyezett ez a választása a katonák közmeggyőződésével.
Mikor az örömzaj lecsendesült, Migazzi ujra megszólalt s ezuttal a tíz választott bajnokhoz intézte ünnepélyes szavait :

- Fiaim, a magyari név becsületét a ti szablyáitok élére bíztuk s valóban nem is tudnánk neki méltóbb és biztosabb védelmet keresni.
Ennek utána hittel fogadjátok az én kezeimhez, hogy a mai naptól a bajvívás napjáig semmiféle hadi szerencsével nem próbálkoztok, nehogy a nagy napon akár fáradság, akár kapott seb, akár másnémű akadály gyöngítsen benneteket.
Mert ha hogy ez bárminémű okból megesnék, imhol látjátok, nagy szégyenünkre lenne .

Mindnyájan átlátták ennek a tilalomnak a fontosságát, s rögtön hittel fogadták, hogy a bajvívás napjáig semmiféle hadakozásban, portyázásban részt nem vesznek, hanem egymás közt és társaikkal vitézi módon gyakorolják magukat a fegyverforgatásban.
Erre Migazzi átadta a bajt iró levelet Kopónak, ez pedig, maga mellé vevén Egri Gergely bajtársát , rögtön lóra kapott, hogy megvigye a kihivást Murteza pasának, a ki Nagy-Velika földvárában tartotta hadait .

A két hadnagy előtt nyíllövésnyire a harsonás lovagolt, a ki fehér zászlóval és hangos kürtszóval jelezte, hogy követséget vezet.
Elhagyva a várat , útjuk a szétdúlt és fölégetett alsó-városon vezetett keresztül, a melyből kiérve , lejutottak a termékeny, de akkor ugaron hagyott és sivatag dombvidékre .

Még ötven esztendő sem telt el a mohácsi csata óta s a három részre oszlott Magyarország máris sivataghoz hasonlított.
Könny a szemekben, keserűség a szivekben, rombolás és halál mindenfelé: ez volt az ország állapota.
Szegény és gazdag, a kunyhók és várak lakói egyaránt megérezték az idők viharos járását .

Nem halni, hanem élni volt akkor nehéz a hazáért, a haza földjén .
Csak az életben maradók érezték igazán a sors minden keserűségét.
Ez a század a pusztulás százada; az ország minden tája tele volt rommal, omladékkal, s a régi építészet sok szép alkotása ekkor jutott enyészetre.
- Ki pusztította el? török , magyar, vagy német?
- Mindnyájan: de a legtöbb kárt bennük mégis talán a török tette .

A töröknél egy cseppet sem voltak emberségesebbek azok az idegen zsoldosok, a kiket a bécsi udvar szokott az országban tartani.
Az idegen uralomhoz a katonai önkénykedés legdurvább kicsapongásai járultak s végig kisérték történetünk kétszázados folyamát.
Úr és paraszt, város és vidék egyaránt határtalanul szenvedett e lelketlen nemzetközi hordáktól s a zsoldosok meggyűlöltették magát az ügyet is, a melynek védelmére ide küldettek .

De maguk a magyar urak sem voltak kiméletesebbek egymás és a nép iránt .

Csaknem minden vidéknek, minden vármegyének megvolt a maga zsarnoka , a ki erőszakoskodott a nemességen, dúlta, fosztogatta a köznépet, s az ilyen magyari urak kiméletlen zsarnoksága csaknem minden országgyülésen szóba került , mert a nagy ragadozók falánkságának védtelenül kiszolgáltatott és közéjük ékelt kis- és középnemesség meg az egyházi birtokosok épen csak úgy nyögték e zsarnokok mostoha igáját, akár a jobbágyság .

Kopónak minden vadsága mellett elszorúlt a szive, mikor köröskörül mindenfelől a rettenetes romlás, pusztulás képe vigyorgott feléje; hirtelen megsarkantyúzta a lovát, hogy minél hamarabb kijusson a szomorú völgytorokból .
Eszébe jutott atyja, a kinek házacskáját szintén fölégették és őt magát talán rabszíjon hajtották volna el, ha késő éjszakán, fagyos télviz idején el nem bujdosik feleségével meg a kis Gergővel és nem menekül a hegyek közt fekvő Petrovinába, a hol, mivel Kopó a Tahyak zsoldjában állt, letelepedhetett .

A két hajdú sokáig szótlanúl lovagolt egymás mellett; Egri Gergely rendesen hallgatag természetű volt, Kopót pedig szomorú gondolatai foglalkoztatták.
Sírt benne a lélek, ha ősz atyjára, megtört anyjára gondolt, a kik, tehetős köznemesekből, aggkorukban jutottak nyomorúlt jobbágyrendre és azokkal együtt vonták az igát, a kiknek azelőtt parancsoltak; ha pedig kis öcscse , a vidám és fürge kis Gerő jutott eszébe, keservesen elfohászkodott és előre sajnálta a gyermeket, a kinek csak a parasztság meg a hajdúság között lehetett választása.
Pedig ez keserű kenyér volt mind a kettő, alig érdemes arra, hogy megbecsülje érte az életét.
A vad hajdú kőkemény szive ellágyúlt; rég eltemetett vágyak, rég alvó érzelmek keltek föl elfásult lelkében és szerette volna viszontlátni övéit, az egyedülieket, a kiket szeretni tudott.
Végre, mintha le akarná rázni vállairól a nem oda való gondok terhét, elborúlt arczczal nézett társára és sóhajtva mondta :

- Imhol, testvér, a szép ajándék, amit ezek az átkozott pogányok hoztak nekünk; imhol pusztulás az ország állapotja, a mióta betették hozzánk a lábukat!...
Ám, ha hogy egyszer a Száván is által szoríthatjuk őket... - azt akarta mondani: akkor majd a némettel is elbánunk! - de hirtelen eszébe jutott , hogy most még ő maga is a német zsoldjában áll, s ezért, ketté harapva a szót , megint csak sóhajtott .

Egri Gergely, a ki igazi hajdú volt és csak azt szolgálta, a kitől a hópénzt kapta, jobban törődött a Tahy uram sikereivel, mint hazája javával, s ezért nem is mindjárt értette meg a Kopó eszejárását; abban azonban, noha más okokból, mégis megegyezett vele, hogy a törököt bizony csakugyan jó lenne kipusztítani az országból .

- Ha hogy a törököt csak a Dráván is általűzhetjük, - felelte vontatottan, - nem sok idő multán belekóstolgatunk a Báthori István uram boraiba is.
Pedig jó borok lehetnek, a miket ott szüretel Rézmál és Tokaj vidékén .

A megindúlt beszélgetés most már élénken folyt tovább; az ország állapotával nem sokáig foglalkoztak; s mivel mindenki legjobban szeret a saját mesterségéről beszélni, az övék pedig a fegyverforgatás, portyázás és fosztogatás volt, lassankint megemlékeztek hadi kalandjaikról, együtt és külön kiállott veszedelmeikről, a nevezetesebb bajvívásokról, egy-egy vakmerő fegyvercsinyről: s annyira elmerültek véres, sokszor borzalmas emlékeikbe, hogy csak akkor tértek magukhoz, mikor az előttük lovagló harsonás hangos kürtszóval figyelmeztette őket , hogy a török-földvár elé értek .

Mire körülnéztek, már húsz-harmincz spáhi körülfogta őket s kiváncsian kérdezgette tőlük, mi járatban vannak.
Lassanként egész sereg pogány gyűlt köréjük, spahik és janicsárok, reiszek és azábok, a kik mind melegen érdeklődtek a két hajdú küldetése iránt, s mikor megtudták, hogy az ivanicsi vár hadnagyai bajt írtak nekik, örömujjongással fogadták a kedves hiradást.
Sátrak és faházak közt vezették a követséget a félig kőből, félig földből rögtönzött rondellába, hol Murteza pasa keleti módra, dagadó párnákon ülve fogadta őket.
Mögötte félkörben álltak főtisztjei: az agák, beglerbégek, amirák és bégek, számra mintegy ötvenen , valamennyi jeles vitéz és bátor katona .

A két hadnagy megállt és katonásan köszönt a pasának.
Aztán Egri Gergely, a ki jobban értett a kardforgatáshoz, mint a szóbeszédhez, megpödörte sudaras bajuszát és intett Kopónak, hogy beszéljen.
Ez pedig büszkén szembenézett a fényes gyülekezettel, hátra vetette a derekát s jobb lábát előre téve, lassan , értelmesen elbeszélte Kilergi bég elfogatását, a vacsora történetét s az akkor ejtett gyalázó szavakat; végre, a szokásnak megfelelően, kivette kebléből a bajt író levelet és hangosan fölolvasta :

Ezt a bajt pedig irjuk a hires és nevezetes Murteza pasának , Nagy-Velika vár nemes és vitézlő kapitányának .

Minekutána megtudtuk, hogy a kigyelmed katonája, vitézlő Kilergi beglerbég uram, don Inigo Lopez mi hadnagyunk előtt azt mondta, hogy a magyar szabad hajdú nem katona, mivel hogy utonállásból, rablásból, fosztogatásból tengeti nyomorú életét; a mire, a kigyelmed engedelmével az a feleletünk, hogy vitézlő Kilergi beglerbég uram hazudott és esmét is hazudni fog, hahogy valamikor még effélét beszél.
És ezért azt kérjük kigyelmedtől, hogy valamiképen tetszett nekünk tíz magyar hajdunkat bajvívásra ereszteni, mind ugyanazonképen placeat kigyelmednek is tíz vitéz harczost állítani, hogy kopja törésben, avagy karddal és szablyával és esmét csákánynyal való páros viaskodásban, életre és halálra is próbát tegyenek, hahogy kinek a nemzetsége lenne előbbre való a fegyvereknek az ő forgatásukban .

Die VII. Aprilis, 1572 .

Migazzi Capitaneus .

Mikor elolvasta a levelet, odadobta a pasa lábai elé; az egyik bég rögtön kirántotta szablyáját és annak a hegyére szúrva átadta a pasának: ez volt az igéret, hogy a bajra hívást elfogadják.
Aztán a pasa pár szóval arra kérte a két hadnagyot, hogy addig, míg a választ elkészítik és kijelölik a vitézeket , menjenek át a szomszéd sátorba, a hol üdítő italokat rendelt számukra.
A hadnagyok rögtön át is mentek és igen sok régi ismerőst találtak a köréjük csoportosuló katonák közt; élénk beszélgetésbe ereszkedtek a törökökkel s bizony már egy óra is elmúlt, mikor a pasa ismét hivatta őket a válasz átvételére.
Ez a válasz, a török akkori gőgjének megfelelően, nagyon durva és fönhéjázó volt; Murteza pasa elfogadta a kihivást, mely életre-halálra szólt, csak tíz helyett azt akarta, hogy a vitézek mind a két részről tizenhárman legyenek: mert ezt a számot az akkori babonás világban szerencsétlennek tartották a magyarokra nézve .

Hafiz bég, a ki már nem egyszer mérte össze fegyverét Kopóval , fölolvasta a névsort.
Elsőnek Kilergi bég volt fölírva, a kire a bajvívás vezetését is bízták.
Aztán következtek a többiek, köztük egy renegát is, a mai Kerecsen bég .

- Kerecsen bég? - kiáltott föl Kopó, csodálkozva .

- Igen, Kerecsen bég! - felelt a bég maga, a ki szintén jelen volt.
- Nos, aztán? talán nem tetszik ?

- Mondja csak, kigyelmed, - kérdezte Kopó: - hát aztán tudja-e, miért is írtunk bajt a töröknek ?

- Már hogyne tudnám !

- Akkor hát azt is tudja, hogy a török ő kigyelme legyalázta a mi nemzetünket és azért verekszünk.
És kigyelmed ugyan mely vidékről való ?

- Zalába, én .

- Hát Zala nem magyari vidék?
És ha kigyelmed magyar katona, hát a töröknek segít verekedni a magyari becsület ellen ?

Mialatt Kopó ezeket mondta, alig tudta fékezni magát; a renegát pedig fitymálva vállat vont és nem is neki felelt, hanem a körülállókhoz fordult :

- Hallják-e, kigyelmetek, mit össze nem hadar ez itt?
Mintha csak tegnap vett volna először kopját a kezébe!
Itt vannak a magyarok! - és gúnyosan a zsebjére ütött: - azt szolgálom, a ki megfizet.
Te pedig, szép ecsém ...

- Az én nevem nemes Gubecz Máté - vágott közbe Kopó hevesen; - s ha nem itt volnánk, a hol vagyunk... - és önkénytelenűl a kardjához kapott, de aztán nagyot nyelt, mint az, a ki kénytelen zsebre vágni a más gorombaságait, és maró keserüséggel folytatta :

- Hát jól van: hiszen a tiszta buzának is van alja.
Hanem azt még sem értem, - fordúlt Hafiz béghez, - hogy kigyelmed, a ki jó török és vitéz katona is , eltűri, hogy ez a renegát szidhassa a tulajdon atyjafiait.
Mert hát mindig és mindenhol voltak hitehagyott árulók ...

- Az áruló te vagy! - dörgött a renegát, s vad indulattal rántotta ki kardját, hogy levágja a hajdút.
De ez meg sem mocczant, hanem keresztbe fonva karjait, megvetően nézett Kerecsen bégre, a kit a többi törökök körülfogtak és menten lefegyvereztek, nehogy kárt tegyen a hajduban.
Egri Gergely pedig nagyot sodorintott sudaras bajuszán és nyugodt, mély hangon oda szólt Kopónak, hogy a többiek is meghallhatták :

- Jól van, jól!
Egy hét nem a világ: akkor majd megkóstoltatjuk vele a Túrmező füvét .

Kopó bocsánatot kért Hafiz bégtől ezért a kellemetlenségért, melyet a hevességével okozott; a bég pedig, két kezét a hajdú vállaira téve, sokáig merően a szemébe nézett, aztán megcsókolta a homlokát és azt mondta :

- Allah nagy és az igazat szereti.
Egy az Isten és egy a haza: jaj annak, a ki megtagadja őket !

A két hajdú most már lóra kapott és gyors vágtatásban sietett hazafelé a válaszszal.
Még napszállat előtt bejutottak az ivanicsi várba; ott aztán a magyar hajdúk számát is rögtön kiegészítették tizenháromra .

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE