A MAMMUTH.
Volt egy erős, vörhenyes szinű dán dogja az orvosnak, azt előfüttyentette lenn az udvaron és megsimogatta fejét.
A kutya hizelkedve simult hozzá, s éles, szürke szemeivel figyelemmel kisérte minden mozdulatát.
A doktor zsebeibe mélyesztette kezét, kiment a fürdő parkjába vezető ajtón s ismeretes, lusta, nehézkes járásával haladott végig a fák alatt a serpentin ut felé, melyet finom párákba burkolt a nedves, őszies idő.
A sétányon alig járt valaki.
A fürdő-vendégek nagy része elutazott, - tegnap egyszerre öt család búcsuzott el .
Egy-két öreg ur és nehány éltesebb urhölgy sétálgatott mindössze a Királykut irányában, melyre sűrün hullottak a sárguló falevelek.
Schultz doktor magába huzódva, mélyen lehorgasztott fővel taposta az utjába kerülő száraz leveleket.
Súlyos léptei alatt összetörtek a tüszőikből lepattant, korhadt faágak, - botjának csapásai alatt derékban váltak el a magas, hamvas szürke törzsű bogáncsok, s hullottak egymás mellé a nyirkos földre.
A serpentin ut mellett elterülő nádas láp szélén megállt, maga mellé parancsolta a kutyát, s leült egy kihajló kőre.
Nyugodtan , mozdulatlanul ült ott, mintha megmeredt volna nagy, oszlop testében minden, s vastag izmai ellágyulva, megereszkedve petyhüdtek volna valamely belső láz csapásai alatt össze.
A kutya végignyult lábai előtt a földön, s előre hegyezte fülét.
Tizenegy óra volt, de sötétebb, mint reggel.
A havasok fölött sürü felhőtömegek verődtek össze , nem mozdult a tökéletes szélcsendben semmi, s a fenyveseket boritó vastag köd lassanként lecsúszott a völgységbe is.
Schultz doktor szivarra gyujtott, megtapogatta szórakozottan, bizonytalan kézzel a zsebét, azután felállt, s megindult a serpentin uton az erdő felé.
A dog egy ideig jobbra-balra csatangolt a bokrok között, - hol itt pattant elé hosszan elnyujtott , magas teste, hol ott, azután megunta ezt az ugráló mulatságot, visszakerült szépen az ura háta mögé s lépésben cammogott kiöltött nyelvvel a sarka után.
Az erdő közelében a fordulónál, hol kétfelé ágazott az ut, a doktor ismét megállt .
Jobbra kocsiut visz a szentgáli kastély felé, balra meredekebb, keskeny, rossz ut a fenyvesekhez, mely se lóval, se kocsival nem járható.
A doktor megsimogatta a dog fejét.
- Előre, Tyras, előre... mormogta halkan s maga is figyelmesen vizsgálta a földet.
A kutya táguló cimpákkal, szaglászva rohant előre a szentgáli kastély felé vezető uton.
A doktor elvörösödött, homlokerei kidagadtak, ajaka megfehéredve, lázzal reszketve, csukódott össze.
» Oh, én jól gyanakodtam «... suttogta összerázkódva s kidülledt szemmel leste a kutya minden mozdulatát.
» Ezen az uton ment - nyögte zokogó mellel - ezen az uton ment «...
A dog e pillanatban megállt s csalódva, villogó szemmel szaladgált minden irányban össze-vissza.
Hol a földet szaglászta, hol magasra emelt fővel, szűkölve rohant vissza arra a pontra, a hol a doktor állt.
Pár másodpercnyi hajsza után egyszer csak megfordult, felfutott a fenyvesek fölé vezető sziklás uton s a magaslaton örvendő farkcsóválással megállt.
A doktor visszaparancsolta.
- Tyras! - kiáltotta halkan, - vissza...
A kutya lesompolygott a szikla mellől, s urának lábai elé feküdt.
A doktor megsimogatta.
» Pszt! csendesen, csendesen «...
Azután elbocsátotta a kutya nyakra valóját, s maga is utána indult.
A dog gyorsan, mint a villám, rohant fölfelé a meredek uton, s ugyanazon a magaslaton, a hol az imént, ismét megállt.
A doktor mindenütt a nyomában.
- Ha Lujza ezen az uton ment,- s okvetlen ezen ment, a kutya szaglása biztos, - akkor csak gyalog mehetett, - dunnyogta magában az orvos.
Nyilván leszállt a nyeregből, s kantáron vezette lovát.
Hová ment erre?
Schultz doktor ösztönszerüen megállt.
Hátha téved... nyilalt fejébe a gondolat, s ugy megborzadt ettől az eszmétől, mintha egy hüllő nedves szoritását érezte volna testén.
Jóvá teheti valaha a gyanut?
Lujza nem bocsát meg ilyen sértést, ha ártatlan.
Mindent kockáztat azzal, hogy idejött, - visszaforduljon -e?
Szereti ezt a szeszélyes, szőke asszonyt, nehézkes természetének minden szenvedélyével, egy hős büszkeségével és egy szolga alázatával.
Eltűrte hidegségét, teljesitette parancsait, soha se orditott föl , ha megsebezte szavaival és lelkébe perzselt szemének kevély villámával.
Most itt van ; lehet, hogy pár lépés még és neje észreveszi, hogy utána les...
A doktor habozva, kinlódó bizonytalanságban állt egy törpe galagonya bokor mellett és nem tudott megmozdulni.
A dog felnézett reá, azután gyorsan előre futott a kékes párában álló fenyvesek felé.
Százados luc- és vörös-fenyők magasba nyuló királyi törzse állt sürűn egymás mellett ama tisztásnak szélén, melyről a Szentgáli urak kastélyára nyilt gyönyörü kilátás a sziklák mellől.
Széllel, viharral dacoló, hatalmas királyfenyők, végig leválva vöröses kérgük a törzsről, melyből már alig fakadt pár helyen illatos gyanta.
Valahol zöldtollú harkály kopácsolta egyhangu kitartással a fákat, s egy-egy kósza vércse vijjongása hangzott le bántó élességgel a magasságból.
A tisztás szélén, közel a sziklák mellett, melyek alatt majdnem husz öles mélység tátongott a lenn fekvő trachitos árokig, - Schultzné állt.
Könnyedén, vidáman , fiatalságának bájos durcásságával, majdnem gőgösen tekintett a báróra, ki lova kantárjával játszott, s feltünően halovány volt.
A doktor akár most mindjárt megjelenhetett volna, hogy a készülő félben levő családi dráma gyors és hatásos befejezést nyerjen...
Ugy látszik, hogy az imént épen erről volt szó.
A báró skeptikus arckifejezése legalább erre vallott.
- Tudja -e, hogy szeretném, ha Schultz ur itt látná önt, - jegyezte meg mosolyogva az asszony s fölbigygyesztett ajakkal, fürkésző tekintettel nézett a báróra, ki nem tudta izgatottságát elfojtani.
- Feledi azt, asszonyom, hogy önt is itt találná... mormogta nyugtalanul.
- Engem, barátom?
Ez nem jelent semmit.
- Nem annyira, mint az, hogy ön itt van.
Én előre bejelentettem férjemnek, hogy kilovagolok, egyedül, kiséret nélkül, erre a helyre, a hol még nem voltam.
Miféle varázslat segélyével érezte meg azonban ön, hogy én ma itt vagyok?
- Igy hát csak prózai véletlen az egész.
Találkoztunk, mert ön - a szentgáli bagolyvár remetéje - ebben az órában mindennap kijön ide s élvezi a magányt.
Mondja csak, mire gondol, ha itt van?
Nem foglaltam el rendes helyét?
Azt hiszem, ezen a kövön szokott üldögélni, melyet most én tartok elfoglalva.
Innen legszebb a kilátás és önnek kipróbált izlése van.
Vallomást kérek, barátom, - hogy vagyunk a vezekléssel és bűnbánattal?
Szentgáli szorosabbra csatolta lován a nyerget s figyelmeztette a hölgyet, hogy forduljon vissza.
Schultz ur és Adamovics mama nyugtalankodni fognak.
- Gondoskodása mélyen meghat, uram, - felelte kicsit elpirulva a delnő, - szabadjon azonban kérnem, hogy csak akkor aggódjék miattam, ha erre én fogom felszólitani.
- Önnek, kedves Lujza, ugy látszik, hiányos fogalmai vannak arról a helyzetről , melyben most van.
- Bocsánat, talán nem annyira, mint önnek.
Egyébiránt ha visszakivánkozik a bagolyvárba, - nem tartóztatom.
- Nem hagyhatom itt egyedül.
- Engedje meg, hogy lekisérjem az utig; ott el fogok búcsuzni öntől és ön haza lovagol.
- Köszönöm; még nem untam meg magamat.
A kilátás innen elragadó.
Kedvéért szivesen eltűröm az ön nem tulságosan mulatságos jelenlétét is, mely semmivel se különb a leveleinél.
Apropos! barátom...
Ne vegye megbántásnak, de az ön kétségbeejtően hosszu levele egyuttal megdöbbentően unalmas is volt.
Mennyire megváltozott ön, Guidó ; egykor sokkal szellemesebb volt.
Csodálkozva, nagy és tartós meglepetéssel olvastam levelét.
Tartalmával őszinte vallomásai nélkül is ismerős voltam, - stilje azonban meglepett, még pedig igen kellemetlenül.
Nem ismertem önre... lényének e frappáns változása aggodalmakkal töltött el...
Ah, gondoltam részvéttel, mily kár, hogy ez a szegény Guidó egy kicsit elhomályosodott...
Az asszony hangosan elnevette magát.
- Kedves Louise, - felelte hidegen a báró, - önre nézve talán jobb is, hogy elhomályosodtam.
- Elég érthetően fejezem ki magamat.
- Sajnálom, de ezt se értem.
- Azt azonban talán megérti, hogy ön most hibát követett el.
- Azt akarja mondani, hogy azért, mert az ön társaságában vagyok?
- Mily önhittség, édes Guidó!
Csak nem képzeli, hogy komolyan veszem önt?
Bocsánat , most jut eszembe, hogy erre tulajdonképen nincs is szükség.
Ön jelentette ki nekem , hogy épen ugy nem vesz semmibe, mint bármely más nőt.
Nos, bűnbánó flagellansa a bagolyvárnak, - ebből, remélem, az következik, hogy kettőnk között sokkal nagyobb mélységek vannak, mint ez itt...
S a delnő lemutatott a sziklás szakadásra, melynek oldalában mindössze nehány kiszikkadt boróka nyulongott elé a hasadékok közül.
- Ez ugy hangzik, asszonyom, mintha vád akarna lenni, - mormogta izgatottan, ajkait harapdálva a férfi.
- Vád arra, mintha ennek a mélységnek áthidalását talán megpróbáltam volna.
- De igen; ön titokban azt hiszi, hogy szándékosan vártam önre.
- Kérem, ne tagadja, - mondotta hevesen a báró, s halavány szép, barna arcát lassanként elöntötte eleven tüze a vérnek; - ön igy gondolkozott: Schultz ur terhemre van, Guidó megsértett; Schultz urtól előbb vagy utóbb szabadulni kell, különben megbolondulok - nem vagyunk egymáshoz illők - Guidó pedig büntetést érdemel azért a sértésért, melyet durva szavaival rajtam elkövetett.
Meg kell neki mutatnom, hogy engem nem lehet semmibe venni...
A delnő e pillanatban felállt.
Nyulánk, magas alakja mintha még megnőtt volna.
Finom , fehér arcán dölyfös gőg világitott, ajaka reszketett a hirtelen fakadó belső láz tüzessége alatt.
- Nos, uram és ha ugy volna minden, a hogy ön képzeli? - kérdezte kihivó daccal s előre hajolt, hogy jobban lássa.
Megváltozott a hangja is.
Dallamossága eltünt, - majdnem rekedten pattogtak le ajkairól a szavak.
- Ha ugy volna, asszonyom, - felelte most már nyers biztossággal a báró, - akkor találkoztunk.
Meglehet, hogy elveszünk mind a ketten, de találkoztunk.
- Mondja... lehellte a nő s fázódva borzongott össze.
Gőgnek és dacnak vége; a nyilt játék e percben életre megy...
Mondja, mit gondol ön?
- Azt, hogy nevetséges helyzetbe sülyedtünk, melyből csak egy kigázolás van.
- Tanácsoljon... rebegte majdnem összeroskadva a hölgy s elforditotta fejét.
Sirásra hajló hangulatban, megtörve, fáradtan, lényének egyszerre előtörő őszinteségében állt ott a szikla mellett.
A báró szomoruan nézte.
Milyen szép most...
- Tanácsoljak, - mormogta halkan s közelebb ment a delnőhöz; - előbb kérem, hagyja el ezt a veszedelmes helyet, le talál zuhanni a mélységbe...
- Azt, hogy térjen azonnal vissza és én megigérem önnek, hogy többé soha sem találkozunk.
A báró egy pillanatig némán bámult maga elé a földre, hol apró, zöld szárnyu bogarak mászkáltak a rothadó levelek között, - aztán megrázta fejét: nem.
- Nem, Lujza... felelte csendesen.
Nem őszinte...
- Ha ugy akarnék tanácsolni önnek, a hogy érzek, akkor azt mondanám, hogy ne törődjék a világgal és ne vegye számba az embereket, a kik kacagni fognak mindkettőnkön, s azt fogják mondani, hogy esztelenek vagyunk.
Egy férj, aki visszavágyik egykori neje után és egy elvált hitves, aki beleszeret ebbe az emberbe, mert öntudatlanul egykor ... talán... egy kicsit már szerette is, de nem volt alkalom reá, hogy szivének ez elrejtett lángja egész erejében törhessen ki...
Érzem, tudom, tisztában vagyok vele , hogy a társaság joggal kacagna rajtunk és mégis azt tanácsolnám önnek, hogy ne törődjék a gúnynyal, ha elég erősnek tartanám arra, hogy ezzel az öldöklő nevetéssel dacolni tud.
- Tudok... suttogta a nő.
- Egy darabig, meglehet igen, - felelte mély lélegzettel a báró s mellére szoritotta kezét, - nehéz kő nyomja benn: el-elakad tőle a vére, majd akkora erővel rohan szét megint, hogy fáj, - egy darabig Lujza... de azután?
Ön se az én, se a más kedveért nem tud a társaságokról lemondani.
- Schultz ur oldala mellett pompához van hozzászokva.
- Fényben, gazdagságban él, - mindebből nem találna semmit -
- Nem fogok kivánni semmit...
- Kerülnie kellene az embereket; városba nem mehetne, mert ott nevetnének önön .
Külföldre szintén nem mehetne; szegény ember vagyok - tudja - megmondottam.
- Tudom... ahoz tartanám magam...
- Meg kellene elégednie a szentgáli kastélylyal, a hol csak csalódás várna önre.
Az egykori elevenségnek vége.
- Adja tudtomra az időpontot.
- Még ma megmondom neki...
- Csalódik.
Nem ismeri férjét.
Szereti önt...
A hölgy összerázkódott, s minden erejét összeszedve, majdnem kiáltó hangon felelt:
- Nem szeretem!... nem akarom...
- Szereti önt, - ismételte a báró, - rosszul ismerném, ha föltenném róla, hogy könnyü szerrel visszavonulna.
Meglátja, hogy nem fogja tenni.
Hivatkozni fog jogaira és a társaságra, mely előtt ő is nevetségessé válnék.
S hivatkozni fog arra a becsületes vonzalomra is, melyet önnek ajándékozott.
Igaza lesz, - az ön férje becsületes ember .
Nem érdemel megaláztatást, asszonyom, Schultz ur a legtisztességesebb férfiak közé tartozik, a kiket valaha ismertem.
Nem hasonlitható hozzám; egyenes, őszinte, nyilt ember, - nehézkes, formátlan, talán csunya is - de gentleman tetőtől talpig .
Igazságos vagyok... oly erény, melyet hajótörésemből meg tudtam menteni...
Elismerem fölényét magam fölött és tudom, hogy a mit ellene tervezek, az orgyilkosság...
A delnő rémülten nézett a báróra.
Finom kerek arcocskájáról eltünt a vér, - ajkai megfehéredve nyiltak levegő után - nem tudta, mit feleljen.
- Nem értem, Guidó... rebegte zavartan, - mit akar...
- Igazságot szolgáltatok, Lujza, - mormogta ingerülten a férfi, - ver a jobbik felem...
Sajnálom, hogy az ön férje becsületes ember; szeretném, ha alávaló volna , hogy bátrabb legyek...
Ejh! oly nehéz beleharapni a vétekbe, mig legyőzi lelkiismeretének félelmét az ember, hogy lesülyedhessen a cinizmusig.
Asszonyom!
Azok mellé, a miket eddig mondtam, még hozzá kell toldanom, hogy rosszul cselekszik, ha meg nem gyülöl.
- Ismeri éltemet; egy csomó piszok van benne.
- Lesz, lesz! - kiáltotta szenvedélyes bizalommal a hölgy és kezét nyujtotta a férfinak.
- Ne tartson többé vissza... szeretem...
- Önt... suttogta elvörösödve az asszony és elrántotta kezét a báró kezéből, miközben egész a szikláig hátrált, - nem tehetek róla, - mindig igy volt...
Akkor is, midőn férjem volt, csakhogy akkor még haragudtam önre azért a másikért... emlékszik... nem tudtam megbocsátani...
Vége van; már semmiért sem haragszom, nem vagyok gőgös, nem vagyok követelő, nem akarok semmit...
Magam sem tudom, - őrültség, azt hiszem... de igy van.
Lehet, hogy azért, mert semmije sincs, csak a szegénység, Érzem, hogy ebben a szegénységben örökre összeforrnánk.
Két szegény ördög, kik egymás mellett élnek és csak egymást látják.
Oh, nagy, nagy gyönyör van abban; elsorvadni együtt a lángban , mely megfullaszt...
Nézze - alig tudok lélegzetet venni.
- Mindent fel tudna áldozni, Lujza?
- Mindent?
Mim van nekem... kérdezte elborult arccal a hölgy, s homlokára szoritotta kezét, - életem van, - de milyen élet!
Gyülölöm azt az embert, a kié lettem, mert nincs benne semmi hiba.
Felettem áll, kicsinynek, rossznak, semminek látom magam oldala mellett...
Szégyent érezek, ha fölnézek rá, mert nekem föl kell reá néznem.
Ez az, a mit nem tudok eltürni tovább.
Nem kell fölény... sohasem tűrtem magam fölött senkit...
Jósága, nemessége, bizalma megaláz, lesujt, - nem kell egyik sem!
Soha se tudok ránézni a nélkül, hogy gonosz ingerültség ne kinozna: ime, nem vagy méltó erre a jó emberre, ki fölötted áll; nem hálálhatod meg neki, hogy soha egyetlen percre sem feledkezik meg arról a határtalan udvariasságról, melylyel lefegyverez és leigáz ugy , hogy sirni szeretnél tehetetlenséged fölött...
Csak egyszer fakadt volna ki sértő szavaim miatt és meg lettem volna mentve!
Egy erős szót ha mondott volna... nem bánom, ha durvaságot is... de soha, semmit.
Mindig előzékeny, mindig nemes, mindig becsületes.
Összemértem lényemet az övével és szégyenkeznem kellett...
Ma tettem az utolsó próbát.
Kijelentettem, hogy ide akarok jönni egyedül.
Azt reméltem, hogy ellenszegül.
Nem tette.
Ő maga segitett föl a nyeregbe és szivemre kötötte, hogy vigyázzak - a lóra.
Érti, a lóra!...
S az asszony halkan, utálattal kacagni kezdett.
- A lóra vigyázzak... sziszegte lázongva, magánkivül, - nem reá, nem magamra, hanem a lóra...
Oh, megszégyenitett ez a nagylelküség; soha sem lehetek hasonló hozzá, mindig fölöttem lesz ez a szent...
Nem! ez a lomha, ez a becsületes mammuth, a kit nem lehet megsérteni...
A báró hallgatva bámult maga elé.
Melle rendetlenül emelkedett, szája kinyilt ...
Forróság korbácsolja testét; sok levegő kell...
- Végezzünk! - fakadt ki a hölgy ajkán a parancs; jőjjön és kisérjen haza.
- Menjünk... mormogta a férfi.
- Azon megyünk.
Kérem, nyujtsa a karját...
- Tudom; azért mondtam, hogy haza megyünk.
- El van határozva, Lujza?
Mindenre...
- Mit bánom én!
Botrány, vagy nem... egyremegy...
Mindent eltűrök, csak azt nem, hogy az az ember megvetéssel nézhessen szemeim közé.
Ön ezt nem érti, Guidó...
Asszony vagyok, - meghalnék, ha lábai elé kellene roskadnom, mert nem vagyok méltó reá, hogy ez a jó, ez a nemeslelkü ember, szivének becsületes bizalmával árasszon el...
Nem szeretem, nem kell - miért ámitsam tovább?
Nem érdemli meg; hálát érdemel tőlem.
Azt akarom, hogy elvesztésemet ne sajnálja...
- Menjünk, - mondotta a báró, s mind a két ló kantárját a kezébe vette.
- Nem arra , kedvesem, - erre...
Az asszony megállt és hátranézett.
Elsimitotta halántékai mellől fényes szőke haját és mosolygott.
- Kedvesem...
Ezután igy lesz?
- Mindig igy fogsz szólitani?
- Mindig... suttogta a férfi, s gyönyörködve nézte a reá mosolygó, szép női arcot , melyen kiragyogott az asszonyi szerelem tüzes kivánsága, e mindent elvesztő, mámoros igézete a szivnek.
Az öntudat nem sokára meghal, a mi azután következik, az az eszméletlenség...
- Jőjjön közelebb... lehellte a hölgy.
Két összehajló fenyőág állt közöttük.
A báró elháritotta őket, s a nőhöz lépett, de nem merte megérinteni kezét.
Az asszony elhomályosult tekintettel bámult reá...
Ebben a pillanatban megzörrentek a száraz levelek, s a vörhenyes dog örvendő szűkölése hallszott.
- Igen, - felelte majdnem diadalmasan a hölgy és egyszerre magához tért.
Szeme ragyogott, arca lángolt, megváltozott, átalakult villámnál sebesebben az egész asszony.
Megragadta a báró karját, röviden, fuldokolva kacagni kezdett, azután gyorsan, mint egy hajlékony párduc, mellére vetette magát és oda szivja véres, kis ajakát a férfi ajakához...
A fenyves homályos mélységéből Schultz doktor vastag alakja tünt elé.
Lassan lépett a nagy oszlop ember - igazi nehéz mammuth a rengetegben - szinte rengett hatalmas testén a sok duzzadt izom.
Kalapját kezében tartva, nyitott kabáttal, lomhán közeledett, - mintha a földön keresne valamit, a mit elveszitett.
Pár lépésnyi távolságból visszafüttyentette a kutyát, mely hizelegve simult urnőjéhez, s felborzolt szőrrel, támadásra készen leste a báró minden mozdulatát.
A doktor megállt a szikla mellett és elrugta maga mellől a kutyát.
- Jó napot, - dunnyogta anélkül, hogy felnézett volna.
- Jó napot, - felelte a báró röviden.
Schultz doktor leült a kőre és lassu, tunya mozdulattal szivarra gyujtott.
Nem nézett se ellenfelére, se a nejére.
Nyugodtan levágta szivarja hegyét, meggyujtotta és körülnézett.
- Szép hely, - mondta csendes hangon, az izgatottság legcsekélyebb jele nélkül, s fölnézett a csupasz törzsü, gyantás király-fenyőkre, - sajnálom, hogy előbb nem voltam itt.
Az ott az ön kastélya?
- Vessünk véget a komédiának, doktor ur!
- Komédia... komédia... dörmögte öblös hangján az orvos és fölemelte fejét.
Hol a báró izgatott, ingerült szemeibe, hol nejének vértelen, fehér arcára nézett, ki a báróhoz fordulva, dacosan, elszántan állt.
- Az a komédia, báró ur, hogy önök itt vannak, vagy az, hogy én is itt vagyok?
- Mindjárt... mindjárt...
Megengedi ugy -e, hogy szavaimat ne önhöz, hanem hitvesemhez intézzem.
Hamar készen leszek, nem fogom sokáig tartóztatni se nőmet, se önt .
Istenem, hát hiába... nem vagyunk egyformák.
Regények, drámák bizonyitják, s megerősiti az élet is...
Ön, báró ur, még fiatal ember, nem tapasztalta annyiszor , mint én, de majd rájön idővel ön is.
- Leckéztetés... doktor...
Schultz doktor fagyos nyugalommal mosolygott.
Semmi sértő nem volt széles arcának e mosolyában, - inkább szomoru és fáradt volt az.
A báró forrongva, türelmetlenül dobbantott lábával, s beharapta az ajakát.
Érezte, hogy törpül és erejét veszti...
- Nem leckéztetés, báró ur - szólt rövid hallgatás után a doktor, - csak igazság.
Ne szakitson félbe!
Arcára nézek és tudom, hogy mit óhajt.
Sajnálom, - de ezuttal nem teljesithetem, a mit óhajt.
Igen, igen... hiszen tudom én jól, hogy az a legegyszerűbb, a mit ön óhajt.
Egypár sértő szó, kihivás, párbaj és a dolog a » lovagiasság szabályai« szerint végleges befejezést nyer.
Lássa, uram, ez könnyü volna.
Vagy mást mondok.
Tegyük föl, hogy én csak önt tartanám hibásnak és nem egyuttal magamat is...
A szőke asszony megrezzent.
Mit akar ez?
- Mi következnék ebből? - folytatta egykedvüen a doktor, - az, hogy én most körülbelől elgázolnám önt.
Nem hivnám ki, báró ur, - hiába, nem mindenki ért a fegyverekhez, - hanem elgázolnám.
Nézzen meg engem, régóta ismerjük egymást, - tudhatja tehát, hogy ha én ezekkel az idomtalan, sokszor kigunyolt karokkal megragadnám, nem telnék bele öt perc és ön összetört mellkassal, szétzúzott, véres halántékkal a lehető legnyomorultabbul pusztulna el...
- Csendesen, báró ur, ne tartson tőlem, ez nem következik be.
Nem csak ön itt a hibás, hanem én is.
Ugy van, - ismételte nyugodtan, sajnálkozó hangon a doktor, s elforditva fejét, a völgységben elterülő szomoru, őszi panorámára bámult, - nem csak ön, hanem én is, s ha jól meggondoljuk a dolgot, én talán még inkább, mint ön.
Ki van tehát zárva, hogy ugy viseljem magam, mint az az őskori állat, melyet némelykor hozzám szoktak hasonlitani - köszönöm, lehet, hogy igazuk van...
Nem támadom meg önt és nem gázolom el, mert ez butaság volna.
Fölösleges tehát, hogy ökölbe szoritsa kezét és gyülölettel tekintsen reám.
Nem nézek oda, de érzem.
Lássa, megtorolhatnám ezt a tekintetet is, de nem teszem.
Egyszerüen önre uszitanám ezt a kutyát... nagyon össze marcangolná, par la mort! cudar dög ez... de nem teszem.
Isten őrizz, hogy kellemetlenséget okozzak önnek.
A ki hibásnak érzi magát, mint én, az nem gondolhat bosszura, különben vadállat hirébe kerül.
A báró egész testében reszketett.
Válaszon gondolkozott, a mi biztosan eltalálja ezt a kolosszus embert.
- Ne idegeskedjék, uram, - mormogta vállat vonva a doktor, - látom, hogy sértő szót akar arcomba vágni, - mire való?
Nincs nagyobb otrombaság, mint az ilyen előre kicsinált családi dráma.
Egyéb se hiányzanék hozzá, csak Adamovics mama, a ki sikoltva boruljon leánya karjai közé, azután eszméletlenül terüljön el...
Volna mit haza cipelnünk, - megemlegetnők.
Sokkal egyszerübben el lehet intézni az ilyesmit, ha igazságosak vagyunk és nem jövünk minden kicsiségért dühbe.
Schultz doktor merőn nejére nézett.
- Asszonyom, - mondotta hidegen, - ne tartson semmi bolondságtól.
Én teszek magamnak szemrehányást.
Nem lett volna szabad abban a kellemes tévedésben élnem, hogy szivét idővel meg fogom nyerni.
De áltattam magamat, hiába... emberek vagyunk...
Azt hittem , hogy ön végre is megismer engem.
Be fogja látni, hogy oly őszintén és oly tiszta vonzalommal ragaszkodom önhöz, mint egy gyermek és nekem ajándékozza szivét...
Nem ugy történt.
Rosszul számitottam.
Az én koromban ez oly halálos hiba, a melyet okvetlen jóvá kell tenni.
Nem az tehát az én feladatom, hogy megbosszuljam magam , hanem az, hogy még a nevetségessé válás nagy árán is jóvá tegyek egy megbocsáthatlan hibát.
Ugy van, asszonyom, még a nevetségesség árán is...
Azt hiszem, érti, hogy mit gondolok?
Meglehet, hogy felfogásomat, mely az önök moráljában soha sincs meg - ön is nevetségesnek fogja találni és azt fogja mondani, hogy a rajtam esett sérelmet nem toroltam meg... vérrel... a hogy szokás... hanem gyáván elnyeltem és egy szentimentális fecsegés után megfutottam inkább, semhogy ugy viseltem volna magamat , mint egy igazi férfi, mint egy gentleman, vagy mondjuk, mint egy - Szentgáli báró.
- Mit akar tőlem? - kérdezte lángba borult arccal a hölgy, s a báróra nézett mély zavarral: - ments meg...
A nagy oszlop doktor fanyar mosolylyal ingatta fejét és bocsánatkérő, szelid , engesztelő hangon felelt:
- Semmit se akarok, Lujza.
A mi kis neheztelést éreztem tegnap, tegnapelőtt, az is elmult.
Ön végre is nem tehet róla...
Száraz kóró ne akarja, hogy reá szálljon a madár, - én ezt kivántam titokban öntől.
Hiba volt... én vagyok az első, a ki beismerem.
Ezt az Adamovics mamára emlékeztető szinpadias lépést azonban talán még sem érdemeltem öntől.
Tudtomra adhatta volna otthon is, hogy jelenlétemet megelégelte, terhére vagyok, vonuljak vissza.
Biztositom, hogy mint minden kivánságát, ugy ezt is azonnal teljesitettem volna.
Mi örömem telhetnék ezután önben , ha érezném, hogy ellenszenves vagyok?
Lássa, ez az, a mi egy kicsit rosszul esik .
Több nyiltságot érdemeltem volna; annyit legalább mindig, mint a mennyivel én közeledtem önhöz.
A szőke asszony szédülve bámult a doktorra.
Nem tudott uralkodni magán.
Irtózott attól a becsületes tekintettől, mely rajta nyugodott, s lealázta, összetörte vergődő lelkét az orvos szelid, mély hangja, melyben semmi nyoma a vádnak.
Zokogás akart fölszakadni az ajakára, - azt hitte, mindjárt megfúl...
Oh, ez a vastag izmu mammuth nagy és kegyetlen volt a maga férfias tisztaságában, a mint ott állt előtte nyugodtan, fagyosan, mozdulatlanul, mint egy márványból vésett szobor.
Nem tudott reá nézni; lesütötte szemeit, s támaszt keresett, hogy el ne essék.
A báró keze akadt a kezébe...
Azt ellökte...
Schultz doktor meglátta ezt a mozdulatot.
- Ne taszitsa el a báró ur kezét, asszonyom, - mondotta leverten és kalapja után nyult, - az a kéz öné, mert ugy akarta, hogy megint az öné legyen...
- Uram! - kiáltotta kitörve a báró és előre lépett, - elég a komédiából...
- Nem is olyan gyenge kéz az, - folytatta a doktor, a nélkül, hogy ellenfelére figyelt volna, - mint a minőnek látszik, csak tudni kell vele bánni.
Meg vagyok róla győződve, asszonyom, hogy a báró urban sok oly jó tulajdonság van, melyeket egy szerető, gyöngéd női sziv a legszebben kifejleszthet.
- Most pedig kérem, ne nehezteljen reám.
Váljunk el harag nélkül.
Én belátom, hogy a csatát elvesztettem , nem tudtam megnyerni, nem tudtam megőrizni, nem tudtam megtartani önt - illő, hogy ostoba jelenetek nélkül vonuljak vissza, - lássa be tehát ön is, hogy haragot , gyülöletet nem érdemlek.
Értesiteni fogom Adamovics mamát, hogy közös megegyezéssel szakitottunk és el fogunk válni.
Nos, neheztel rám?
- Nem, - rebegte a delnő.
Szentgáli megvető mozdulattal forditott hátat.
- Ugy viseli magát, doktor, - felelte durván, kihívó gunnyal, - mint egy asszony...
- Ön pedig ugy, fiatal barátom, - mosolygott metsző fagyossággal az orvos, s megszépült, megnőtt herkules alakja egy fejjel, - mint egy gyermek, a ki bűnösnek érezve magát, erőnek erejével kötekedni akar.
- Az, hogy ön nem tud uralkodni magán; - felelte rendithetetlen hidegvérrel az orvos - s mindenáron rá akar birni, hogy itt az erdőségben, mint egy őskori lény, akit szurásokkal hoznak dühbe, - elgázoljam önt, - az igenis hitványság, sőt több annál, - mert könnyelmű ostobaság is.
Asszonyom! kérem, világositsa fel ezt az urat, hogy engem hiába ingerel.
Nem fogok megfeledkezni magamról.
Megölném önt, báró ur , egyetlen ökölcsapással. - produkáltam magamat Dieppe-ben, tudhatja - de mi lenne akkor, asszonyom, önből?
Nem, nem!
Én sohasem fogok fájdalmat okozni önnek.
Elég baja lesz az élettel, és az emberekkel, a kik több sértő részvéttel, semmint megvetéssel fognak beszélni önről, - nem szükséges, hogy ezeket a bajokat fölösleges komédiákkal is megnöveljük.
Nem volna méltányos önöktől sem, hogy lelkinyugalmamat elveszitsem .
Asszonyom, ön belátja, hogy igazam van és pártomat fogja.
Fékezze a báró ur dühét és magyarázza meg neki, ha lehet, hogy ebben az esetben talán inkább a nyugalom és a férfi volna helyén, semmint az idegesség és egy mindenáron kötekedni akaró - tacskó.
- Uram! - orditotta magánkivül a báró - ezért a szóért -
- Nem fogok számolni, mert megérdemli - vágott közbe az orvos, s megmozdult nyugodtan, lomhán.
Meg fogom mondani Adamovics mamának - mormogta szelid, szomoru hangon s egy percig maga elé nézett - meg fogom mondani... hogy ön nem sokára haza jön...
Kérem, egy óráig ne jőjjön még.
Addig összepakoltatok és elhagyom a házat .
Külföldre utazom.
Nehány évig nem térek vissza.
Ügyvédemet majd utasitani fogom ; semmi kellemetlensége se lesz.
Isten önnel, Lujza!
Sajnálom, hogy nem tudtam megnyerni önt... vége van... egy csalódással több...
S a doktor ment.
Megemelte kalapját, eléparancsolta a kutyát, s pár perc mulva eltűnt nagy oszlop alakja az erdő homályos párájában.
Nehéz léptei, egy mammuth nehéz léptei a rengetegben, pár pillanatig még hallhatók voltak, a mint összeroppantak talpa alatt a száraz ágak, - azután beleveszett az is az erdőség tompa csendességébe és többé nem mozdult semmi...
Szentgáli roppant erővel fojtotta vissza dühét.
Érezte, hogy ez az ember legyőzte , megsebezte, talán megölte nejét...
- Lujza, kedvesem... suttogta remegő hangon, s a hölgyhöz hajolt, ki kétségbeesve , könybe lábbadt szemekkel nézett reá, azután elfordult, és csendesen zokogni kezdett.
- Mi baja, Lujza, az égre.
- Semmi, - dadogta vonagló ajakkal az asszony és eltaszitotta utálattal a férfi kezét, - ne érintsen...
Guidó!
Az istenre kérem, vezessen haza... önhöz... és védelmezzen, különben elveszitem az eszemet...