Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mindhiába
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
17
Bekezdés
1083
Mondat
2613
Szó
29146
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
I.
Sűrűn egymásután robogtak be a kocsik az aranysas udvarára.
Könnyü báli ruhákba öltözött fiatal leányok s nehéz selyemben pompázó éltesebb asszonyságok bontakoztak ki a bundákból és köpönyegekből.
A lépcsőkről égszin kék vállszalagos ifjak siettek le, hogy karjaikat nyujtsák a megérkezett hölgyeknek, kiket a táncterembe kisértek.
A Bunczi Ferkó bandája már húzta oda bent s ugy látszott, hogy az aranysas nagy terme szűk lesz ma este, mert a ki csak némikép számot tartott arra, hogy az előkelő családok közé számitsák Bedeházán (pedig ki az, a ki nem akarja magát az előkelők közé számítani?) az mind igyekezett, hogy ebből a bálból ki ne maradjon.
Hány szegény posta- és adóhivatali tiszt, tanár és irodaigazgató nyögte keservesen ennek a fényes estének az emlékét, a mikor egy este ők is a bedeházai előkelő világhoz tartoztak, s másnap ki volt nyomtatva feleségeik és leányaik neve az ujságban.
Hja, a dicsőséget nem kaphatni ingyen.
Azért ám érdemes egy kissé koplalni, egy kissé nyomorogni, lótni-futni is, hogy az ember olyan bálon jelen lehessen, a hol a főispánné a lady-patronesse.
Lám szegény öreg Makó doktor annyit szaladozott, annyit kunyorált, először a bálbizottságnál, a hol elfelejtettek nekik meghivót küldeni , aztán a divatáru-kereskedésben, a hol nem akartak nekik hitelezni, azután meg a takarékpénztárnál, a hol egy kétszázforintos rongyos kis váltócskát nem akartak elfogadni.
- Tessék más aláirókat hozni.
Más aláirókat?
De hol vegye szegény kis öreg doktor azokat a más aláirókat?
A bálbizottsághoz is ujra el kellett szaladni, mert ámbár megigérték, a meghivó mégsem jött meg.
A két fiatal ember a ki ott feszengett, nem tudta, mit csináljon , megzavarodtak, bocsánatot kértek, a tollszárat rágcsálták s keserves képpel megirták azt a meghivót.
Sok kunyorálásra a takarékpénztárban is megszavazták azt a kétszáz forintot, nem valami szivesen, kedvetlen vállvonogatások közt, de hát mégis megszavazták s a doktorné és leánya elegáns báli toiletteben szállnak ki most a kocsiból.
A kövér doktorné, a ki ugy kicsipte magát mint valami fiatal asszony, nyájasan mosolyog a rendező ifjak felé, de azok nem nagyon sietnek elejébe s egymást tuszkolják, mig végre ketten rá fanyalodnak, hogy bevezessék az anyát és leányát a terembe.
Odabent sugdosás támad, a mint beléptek.
Makóné diadalmasan tekint körül; mert mi lehetne a sugdosásnak egyéb oka, mint az irigység?
Világos, hogy ők öltöztek itt legizlésesebben, az ő leánya a legszebb s ő maga is kiállja még a versenyt akárkivel .
Igaz, hogy kissé meghízott, de ha megnézi magát a tükörben, hát még elég jól mutat s vannak férfiak, a kiknek épen ez tetszik, a telt idomok.
S mosolyogva legyezi magát.
De a szép leány összeráncolja homlokát s a haragtól és szégyentől kipirul arca.
Ő jól látja, hogy a mint beléptek, a falak körül a pamlagokon ülő nők összébb huzódtak tömegekbe, hogy üres helyek ne maradjanak köztük, a hová Makóék leülhetnének.
Látja , hogy mindenfelől gúnyos, sértő pillantások szállnak feléjök, mintha azt akarnák kérdezni: hát ezek mit keresnek itt?
Oh, bár ne jöttek volna!
A leány még tegnap sem akart.
- Minek, anyám?
Nincs kedvem elmenni.
De az anyja erőltette.
Hogy ebből a bálból kimaradjanak?
Ohó, azt az örömet nem fogják megszerezni az ellenségeiknek.
Mit mondana az egész város?
Csak nem fogják saját magukat annyira ledegradálni?
S büszkén kihívó tekintettel lép be a táncterembe.
Szeme keresi az ismerősöket, de azok mind oly fontos beszélgetésbe vannak e percben elmélyedve, alig egy-kettő bólint zavart, savanyu arccal, idegenkedve.
Csak egy fiatal leány, a ki velök majdnem egyszerre érkezett, kiált föl örvendő meglepetéssel:
- Nini Makó néniék!
Jaj, be régen láttalak, Paula!
De anyjának dorgáló pillantása azt is mindjárt elhallgattatta.
A terem felső részében, a hol az előkelőségek szoktak ülni, már nincs hely s a kik ott ülnek, cseppet sem látszanak hajlandóknak, hogy helyet szoritsanak maguk közt Makóéknak.
A kövér hölgy hát lejebb kerül egy postatisztné mellé, a ki ócska, fakó fekete selyem ruhában őrzi ott két vézna, már nem nagyon fiatal leányát.
Mintha a pestis közeledett volna, ugy szökött föl a postásné a két leányával s átment a terem másik oldalára.
A terem felső részén néhány asszony nevetgélve dugta össze fejét.
Ismerős fiatal emberek átsiettek Makóék előtt, mintha nem vették volna őket észre.
A fiatal leány arcán lángpirosság futott át.
Egy barátságos arcot sem látott sehol .
Legalább egyet, egyetlenegyet.
Fürkészve tekintgetett körül, nem látta sehol azt az egyet, a kit remélt, hogy itt talál.
Valami mélyen leverő, szorongató érzés fogta el a leány szivét.
Arra az egyre számitott és az is cserben hagyja.
Sirni szeretne, ha nem szégyelné.
A könyeket alig birja visszafojtani, hogy szemébe ne gyüljenek.
Már jó darab ideig ott ülnek és nem jön senki hozzájok.
Egy léha, már szürkülő uri ember, a ki mint kártyás és nőcsábitó nem a legjobb hirben áll, pár pillanatig beszélgetésbe ereszkedett velök, miközben pislogó szemeit mohón legelteti a szép leányon; de a mint látja, hogy az most nagyon rossz kedvében van, odább megy.
Vidám párok lejtenek el előttük, nevetgélve, az örömtől kipirult arccal, ragyogó szemekkel.
A szép leány elkeseredve forditja félre fejét, hogy ne lássa őket .
Gyülölet szállja meg lelkét ez iránt az egész fényes társaság iránt, mely ott mulat.
Végre jön egy fiatal ember, valami alsóbb rendü hivatalnok, a ki táncra kéri a szép leányt.
Az büszkén utasitja el:
- Köszönöm, nem táncolok.
De már abban a pillanatban megbánta.
Igen, táncolni szeretne, meg akarná mutatni ennek az egész gyülölt társaságnak, hogy föl sem veszi őket, hogy nem érzi sértéseiket s olyan jó kedve van, mintha a világon a legjobban mulatna.
A fiatal ember azonban már eltávozott s az még elkeseredettebbé teszi a szép leányt .
Látja, hogy a felső sarokból gúnyosan tekintgetnek feléje s bizonyosan róla suttognak.
Oh, milyen megaláztatás!
Itt ül szégyenszemre és nem akad senki, a ki táncolni vinné .
Fiatal emberek, a kik egyszer vagy másszor megfordultak már a házuknál is, a kik úgy néha napján egy kicsit próbálgattak udvarolni is, most úgy tesznek, mintha nem vennék észre, hogy ott van, bujkálnak előle vagy egy hideg köszönéssel odább állnak.
A gyávák.
A jelenlévő nők miatt nem merik iránta udvariasan viselni magukat.
Sejtette ezt Makó Paula, azért nem akart ide jönni; de igy mégsem gondolta.
Nem hitte, hogy ennyire hitvány lehessen a férfiak egész serege s bántó magaviseletével pellengérre állitson egy védtelen leányt, csak azért, mert egy társaságnak, mely itt ebben a nyomorult városban vezérszerepet játszik, úgy tetszik.
És miért?
Édes istenem, hát miért?
Bántott ő valakit?
Cselekedett valami olyast, a mivel megérdemelte ezt az üldözést, ezt a megvetést?
Sokszor elgondolkozott már ezen és más egyebeken is, mert sok olyan dolgot tud, a mit fiatal leányoknak még nem kellene tudni s a mik árnyékot vetnek az ifju évek elfogulatlan vidámságára.
Sok keserü napot ért meg már ő eddigi ifju életében.
Nem gyermek már éveire nézve sem, huszonkét éves leány.
Nem titok előtte, hogy botrányok fordultak elő anyja életében.
Katonatisztek jártak mindig a házhoz; egyszer valami vándorszinészszel is volt valami nagy zajt ütött história.
Lehetett több is; a leány nem kutathatja anyja viselt dolgait.
Már fölserdült hajadon volt, tizenhat éves, mikor egyszer anyja titkon elhagyta őket és három hétig oda volt.
Az egész városban beszélték, hogy valami fiatal emberrel, valami jogász-diákkal szökött meg.
De a szegény gyámoltalan kis doktor, a ki soha sem tudott bánni a feleségével, megint csak visszafogadta.
Szomorú és visszataszitó emlék ez a fiatal leánynak, a ki előtt anyja akkor, mikor visszajött, letérdelt és könyhullatások közt megesküdött, hogy:
- Soha többet!
Mert a szerencsétlen asszony nagyon szerette a leányát s csak az ura lett volna másforma, ne ilyen nyomorúságos kis törpe koldús, hát talán ő is más lett volna.
A gyermek nem itélhette meg szigoruan anyját.
Tudta, hogy az szerelem nélkül ment férjhez, vagyontalan szegény leány volt, szülei erőltették, rábeszélték: jó módban fognak élni, az orvosoknak szép jövedelmök van; aztán a jó mód is hiányzott , nyomorogtak s a könnyelmü asszony ott keresett kárpótlást, a hol talált.
Mindezt tudja a leány.
Tudja, hogy ők egyedül állnak itt e városban, elszigetelve az egész társaságtól, nem látogatja őket senki, csak néha egy pár fiatal ember, ők sem mennek sehová, nem tolakodnak.
De hát miért akarják őt anyja hibáiért elitélni?
Miért bánnak vele oly lenézőleg?
Hisz ő nem vétett.
Egy barátságos szót, egy nyájas pillantást sem kap sehonnan.
Itt vannak leányok , gyermekkori barátnői, iskolatársai, miért húzódozik tőle valamennyi?
Még a férfiak is oly tartózkodók.
A többi leányt, csúnyábbakat mint ő, elkapkodják, érte senki sem jön.
De mégis.
Akad ismét egy, a ki fölkéri.
Végre!
Most föltette magában, hogy ennek már nem ad kosarat, ámbár ugy veszi észre, hogy ez is csak azért jött hozzá, mert nincs táncosnéja s a vis- á- vis pár már fölállt a francia négyesre.
Mindegy, úgy tesz, mintha nem venné azt észre s táncosa karján belép a colonneba.
De a vis- á- vis kisasszony hirtelen rosszúl lesz, bocsánatot kér s kilép a sorból.
Arra a Makó Paula táncosa sem tehet egyebet, mint hogy visszavezeti hölgyét előbbi ülő helyére, miután új vis- á- vis nem akad.
Szégyentől égő arccal tér vissza helyére a szép leány.
Reszket a haragtól s villámló tekintetet vet a fiatal emberre, a ki siet odább állni.
Paula úgy érzi, mintha fojtogatná a terem fülledt levegője s fuldokló hangon szól oda anyjához:
- Menjünk, anyám.
De Makóné nem hallja.
A derék hölgynek egész figyelme a huszártisztekre irányult, kik most jöttek be.
Nini, nem Keve kapitány az ott?
De bizony persze hogy az, csak a bajusza, meg a haja lett szürkébb három év óta, a mióta nem látták.
Cudarul kezd őszülni.
Makóné integet neki.
Eleinte nem veszi észre a kapitány, de észreveszik a teremben a nők valamennyien s megbotránkozva tesznek megjegyzéseket szomszédjaiknak.
És észreveszi Paula, a ki föllázad.
Keze remegve érinti anyjának vállát:
- Anyám!
De már késő, már akkor feléjök közeledik Keve kapitány.
S nyomában jön egy csoport más huszártiszt is.
Látták, hogy itt egy szép leány van s bemutattatják magukat a kapitány által, a ki úgy látszik, a családnak régi barátja.
Ők még ismeretlenek , nemrégen jöttek ebbe a városba a másik huszár ezred helyébe, melyet Galiciába tettek át.
Makóné boldog, hogy a délceg tisztek körülfogják őket, s ragyogó arccal tekintget körül a teremben.
Élvezi diadalát.
Hogy irigykedhetnek most reájok azok a nők ott a terem tulsó oldalán!
Hogyne?
Mikor a tisztek közt van egy gróf is.
Gróf Falkenburg főhadnagy.
A huszártiszteknek nem kell sok biztatás, tüzesen elkezdenek udvarolni a szép leánynak.
Gróf Falkenburg főhadnagy legelől.
Most már van Paulának táncosa, egymás kezéből kapkodják ki a tisztek.
S a szép leány, a ki látja a bedeházai előkelő asszonyságok hosszúra nyúlt ábrázatait s fölháborodott, dorgáló pillantásaikat, csak annál tüzesebben táncol, szakadatlan, pihenés nélkül.
Makóné mosolyogva integet a fejével, mintha biztatni akarná:
- Csak úgy, édes leányom!
Rajta!
Mulass.
Ez a szegény leány már második éve, hogy nem volt bálban.
Tavaly valami nagynénje halt meg, azt kellett gyászolni.
Persze mintha a nagynénik miatt nem lehetne bálba menni?
Makóné tudja, hogy ez csak nyomorult kifogás volt.
Ő ugyan akkor is mondta : már miért ne lehetne azért bálba menni?
De Paula pártját fogta az apjának: nem, ő nem megy.
No de még egyszer jőjjenek csak Makónénak a meghalt nagynénikkel.
Nem hagyja többé elbolonditani magát.
Nem, egy bálból sem fognak többé kimaradni.
Milyen felségesen mulatnak most is.
És az a hóbortos Keve kapitány mennyi bolondságot összebeszél.
Mennyit kell nevetni rajta!
Aztán ez a kis Ripp hadnagy.
Ni bizony valósággal udvarol neki.
- Hát nem látja, milyen nagy leányom van? - nevet Makóné.
- Az nem tesz semmit, - felel a kis hadnagy.
És Makóné is úgy gondolja, hogy az nem tesz semmit.
Könnyelmü, hiú lelke úszik a boldogságban.
Lám még most is tetszik ő ilyen csinos fiatal hadnagynak.
S úgy látja , hogy a leánya is nagyon tetszik a grófnak.
Gróf Falkenburg csakugyan nem mozdul a szép leány mellől.
Feltűnik mindenkinek s általános a megbotránkozás.
A suttogás elhat egészen a leány füléig s hallja, mikor hozzá közel egyik savanyu képü öreg asszony azt mondja a másiknak:
- Eh, a leány is csak olyan, mint az anyja.
De azok a megvető szavak csak a dacot ébresztik föl a Paula elkeseredett lelkében .
Nos hát mérgelődjenek, itéljék el őt, ugyis elitélték már előre.
Mindegy, bármikép viseli magát, ugy sincs becsülete.
Könyörtelen pálcát tört fölötte az a lelketlen társaság, mely kizárta magából.
Itt áll ártatlanul eltaszitva.
Mit törődik ő még tovább, hogyan vélekednek felőle?
Nincs senki, a ki síkra szállna védelmére.
Senki, a ki érdemesnek tartaná őt megmenteni.
Tegnap még remélt egy keveset, ma már vége mindennek.
Az az egy ember is , a kiben még bizott, gyávának és lelketlennek mutatta magát, mint a többi.
Nem mert eljönni.
Nem mert nyilvánosan megjelenni vele.
Nem merte bevallani: én ezt a leányt tisztelem, becsülöm.
Pedig hányszor mutatta úgy, mintha szeretné.
- Szeret, de nem becsül - gondolta magában keserűen Paula.
- Ugy szeret, mint a hogy azokat szokták szeretni, a kiket nem becsülnek.
Éles fájdalom nyilalt át a leány szivén, mig ajkai fagyos nevetésre nyiltak.
- Mit nevet? - kérdezte gróf Falkenburg főhadnagy.
- Semmit, valami bohóság jutott eszembe - felelt Paula.
Hisz nem egyéb, mint bohóság mindaz, a miről ő álmodott.
Szecsey Zoltán soha sem mondta neki, hogy őt nőül akarja venni.
Csak úgy eljárt néha hozzájuk mulatni , szórakozni.
Mi egyébért jött volna?
Valami távoli ágról rokonság, hát ezen a réven elvetődött hozzájok, de van esze, hogy ne kompromittálja magát velök nyilvánosan.
Azért akarta őket lebeszélni, hogy a bálba ne menjenek.
Azért zördült össze, hogy ne kelljen őket elkisérnie.
Paula szivét elönti a keserüség.
- Hát azért volt az az egész komédia s én azt hittem, hogy félt engem, hogy azért nem akar ereszteni.
Mily nyomorultnak tűnik föl most szemei előtt az az egész civakodás.
Kicsinált dolog volt.
Ugy, ugy, kicsinált dolog.
Tudta, hogy Paula büszkeségből nem enged.
- Hát miért ne menjek?
Táncolni akarok, mulatni akarok egyszer én is.
És most táncol, de nincs benne igazi öröme, csak dacból táncol, elkeseredett, kevély dacból, csak azért, hogy másokat boszantson.
Miért is jött el?
Már tegnap nem akart.
- Maradjunk itthon, édes anyám.
De az anyja hallani sem akart olyan ostobaságról.
Majd persze, mikor már a báli ruhájuk is kész.
Talán bizony azért, mert Zoltánnak nem tetszik?
Mert duzzog?
Hadd duzzogjon, majd megbékél, ha megunta.
Egy kis reménység maradt a Paula szivében is, hogy majd megbékél.
Ilyen haszontalanságért csak nem fog igazán haragudni?
Hisz ő kezdte a civakodást, ő a hibás, neki kell bocsánatot kérni.
És Paula három nap óta várta.
Még ma is várta.
Mikor már fölvette báliruháját, mikor már a kocsi a kapu előtt állt, még akkor is várta.
Minden öröme oda lett.
De föltámadt benne a dac.
Hát most már csak azért is elmegy , csak azért is mulatni akar.
Anyja biztatta, hogy ő lesz a legszebb a bálban.
S a mint megnézi magát a tükörben, látja maga is, hogy szép s ujra mosoly szökken ajkaira .
Arra gondol, hogy Zoltán is látni fogja őt s visszatér a rossz ember.
Szeme mindenütt keresi Zoltánt, a terem minden oldalán, de nem találja sehol.
Szive hevesen meg-megdobban mindannyiszor, amint valaki belép.
Már késő, éjfél felé jár az idő, még akkor is reméli, hátha eljön.
Hátha eljön és megszabaditja őt?
De nem jön.
Oh az óvatos, a gyáva!
A leány reszketve néz körül még egyszer.
Hát mindenki elhagyja, mindenki megtagadja őket, csak ezek a katonatisztek, ezek az idegenek veszik körül, a kik nem ismerik az ő rossz hiröket s nem sokat tőrödnek a vidéki város civil bugrisainak véleményével.
Csak azt nézik, hogy egy szép leány s egy jókedvü asszony, a kikkel el lehet mulatni.
A mama, ugy látszik, nem nagyon őrzi leányát, csak legyen, a ki őt magát mulattatja .
S Keve kapitány és a kis Ripp hadnagy megteszik ezt a bajtársi szolgálatot, mialatt gróf Falkenburg főhadnagy a szép leányt foglalja le a maga számára.
Az udvarlás hangja kissé tulságosan merész és bizalmas ugyan; de Makó Paula alig hallja s felét sem érti annak, a mit a gróf összefecseg.
Olyan kábult a feje, ugy zug a füle, legjobban szeretne hazamenni; de a dac és a büszkeség visszatartja.
Ám boszankodjanak, a kik őt gyülölik, mondjanak rá akármit; tudja, hogy fáj nekik, hogy gróf udvarlója akadt.
Lázas kezében remeg a legyező.
Ugy szeretné, ha láthatná őt most Zoltán is.
De reméli, hogy a sok jóakaró majd elmondja neki is.
Csak hadd mondják s tegyenek hozzá , a mennyit nekik tetszik.
S mialatt kimondhatatlan keserüség önti el egész lelkét , nevetgélve fordítja arcát a gróf felé.
- Nagyszerü leány, - mondja a gróf a bajtársaknak.
A nemes grófnak kitünő kedve kerekedik.
Elhatározta, hogy a mai báléj hátralevő részét pompásan fogják eltölteni, pezsgőzéssel.
Nem kételkedik, hogy ezek a hölgyek elfogadják meghivását.
Ripp már előre ment egy asztalt megrendelni a számukra.
Itt a szűnóra.
Mindenki fölkel s az étterem felé tódulnak.
Keve kapitány karját nyujtja Makónénak, gróf Falkenburg meg Paulának.
A fiatal gavallér, a ki bátorság dolgában különben sem igen szenved hiányt, hevesen szorongatja a szép leány kezeit.
Az ki akarja vonni karját a gróf karjából, de a gróf oly erősen tartja, hogy nem birja karját kiszabadítni.
- Haragszik, édes? - suttog a gróf esdekelve.
Makó Paula megrázkódik egész testében.
Hát igy mer ez az idegen ember beszélni vele ?
Arca ég, mint a tűz.
Anyjához akar rohanni:
- Menjünk innen, anyám.
De anyja már akkor leült az asztalhoz, jókedvüen, boldogan, nagyokat kacagva a Keve kapitány goromba tréfáin s a Ripp hadnagy hizelgő bókjain.
Paula habozva állt meg az asztalnál, komoran villogó szemekkel, remegő ajkakkal .
Menekülni szeretett volna, de félt, hogy valami nevetséges jelenetet idéz elő .
Képzeletében már látta a gúnykacajt, mely az egész teremben kisérni fogja távozását .
Szótlan, tompa, kétségbeesett elszántsággal leült az asztalhoz, a számára fenntartott helyre.
Gróf Falkenburg intett Ripp hadnagynak, hogy a pezsgőt hozhatják.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE