Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gozsdu Elek
Köd : regény
Keletkezés ideje
[1882]
Fejezet
18
Bekezdés
1811
Mondat
4254
Szó
43888
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
I.
Mindenki tudja azon a vidéken, a hol történetünk alig három esztendő alatt lefolyt , hogy Kartalon a templom és a plébánia az urasági angol kertben van.
Az uraság - a kartali Baán familia őse Baán Kristóf - adta a fundust, hordatta a kockaköveket , fizette az olasz épitőmestert, a piktort, és mikor a templom félig-meddig góth stilben épült tornyával, támoszlopaival, tölgyfa levelekre emlékeztető ablak-diszitményeivel készen állott, közvetlenül a templom szomszédságában felépitette a plébániát is, és meghagyta örököseinek, hogy a plébánosnak évenkint háromszáz arany forinton kivül rendes uri deputátumot fizessenek.
Az akkori megyés püspök viszontszolgálatképen megengedte Baán Kristófnak, hogy oroszlános cimerét a templom ívezetes főkapuja fölé, a kóruson az orgona alá, meg a familiának fentartott diszes erkély közepére a főoltár hajójában a falba épithesse.
A székes-püspök, a Baán familia kivánsága szerint nevezi ki a plébánost, a familia vizsgálja át az egyházi számadásokat, javittatja a templomot, meszelteti a paplakot , és ezért abban a tiszteletben részesül, hogy a miséző pap minden misében emlegeti a Baán familia nevét, mindig először kap a szentelt vizből nehány cseppet, a mirhából egy kis illatos felhőcskét.
Az egész viszony uraság és templom között ugy tünt fel a kartaliak előtt, mintha a templom tulajdonképen az uraságé volna és ők csak kegyelemből járhatnának belé imádkozni.
A szomszéd falubeliek szemére is vetették a kartaliaknak, hogy hiába büszkék lovaikra, birka nyájaikra, selyem szoknyás fehérnépükre, mikor nincs templomuk, s egy imilyen-amolyan kálvária hegynél nem tudták többre vinni a dolgot.
Az urasági angolkert és a falu között folyik az Aranka.
Szeszélyes egy folyó!
Épen olyan makrancos, haragos, majd szelid, emberséges mint a nép, a mely partjain lakik .
Néha ártatlan patak képiben nevetgél kicsi medrében, néha meg óriásnak mutatja magát és halálra ijeszti a népet.
Megkonditják miatta az "urasági" harangokat ott az angol kerti templomban és ekkor mindenki a küszöbje előtt köti ki könnyű ladikját; azért , hogy a nép a faluból bejárhasson a templomba, hidat épitettek az Aranka derekára.
Ezt is az uraság tette.
A kartaliak igen restelték ezt az ajándékhidat, szerették volna, hogy nekik is legyen valami közük a templomhoz.
De az uraság nem tágitott, s kijelentette, hogy igen örül , ha a nép az ő hidján járhat a templomba.
A kartaliak beletörődtek valahogyan ebbe a templom-dologba, de egy váratlan esemény ujra alkalmat adott mindenféle szóbeszédre.
Baán Kázmér, - a kartali ág utolsó ivadéka - hatvan éves korában meghalt.
Huszonhat éves felesége, született Korongi Olga és Marian négy éves leánya voltak örökösei , mert - ugy beszéltek a faluban - az a hetyke uri ember, a ki mellette van feleségestül, gyerekestül csak olyan vendégféle sógor vagy mi!
A kartali templom asszony kézre jutott.
Már most, ha - isten ne adja - főtisztelendő Baán Gábor meg találna halni, nyilván ez a gyerekasszony tenne nekünk papot - mondogatták Kartalon.
Beszélik, hogy egy küldöttség járt is ebben a dologban a püspöknél, de amint mondják, szégyenkezve jöttek haza.
Dahó Sámuel, a kántortanitó azt mondotta volna a küldöttség vezetőjének Som Péternek:
- Kár vala ilyetén szégyent tetézni a reputáczióra, mert hiszen mindétig mondám: a patrónátusi juss a földhöz vagyon kötve!
Baán Kázmér halála napjától épen egy esztendő mult el.
A templomban az elhunyt patrónus lelki nyugalmáért gyászmisét tartottak.
A templom falai, két karcsu oszlop sora, fekete posztóval voltak bevonva.
A pillérek mindegyikén, a falakon a Baán család oroszlános cimerpajzsai függöttek.
Ez a diszités is gyászt jelentett.
A szürke mohával ellepett templomnak igen szomoru volt a kinézése.
Az oltárképek bánatos alakjai, az oldalszobrok fájdalmas orcái, mintha ma még szomorubban tekintettek volna az urasági erkély felé, a hol gyászba öltözve ült Olga, a kis Marian, Olga mostoha nővére, Márta, ennek férje, a Baán család református ágából származó Baán Viktor, ezek gyermekei, Klárika és Mili.
Ott volt még a járás rendes orvosa, dr. Raabe Vilmos is.
Lent a padokban ült a kövér tiszttartó és családja, a fiatal ispán sarkantyus csizmákban, a falusi jegyző, a himlőhelyes gyógyszerész, az érdemes előljáróság , köztük a pisze és okosságáról hires Som Péter esküdt, végül pedig Tömpe Márton, az urasági kocsma árendása.
Ezután következett két üres pad, a rangkülönbség élesebb feltüntetésére, és azután a gazdák, pápaszemes öreg asszonyok, köztük Som Péter édes anyja, a ki katona unokájáért szokott imádkozni.
Olga mereven tekintett a magas katafalkra.
Szemei mintha rátapadtak volna a jelképes koporsóra.
A sárgás lánggal égő viaszgyertyák barnás, szennyes füstje, a tömjén kékes fehér felhőcskéi hosszu csikban huzódtak a sötét templom tárva nyitott ajtaja felé, a honnan az üde júniusi szellő, hársfa illatot hozott a templomba.
- Olga! - szólott suttogva Baán Viktor, - megrontod a szemed, ha olyan merően nézed a gyertyalángokat!
Olga mintha álmából riadt volna fel; mosoly huzódott keskeny ajkaira, majd hirtelen eltünt a hófehér fogak között, fekete keztyüs pici kezével megsimitotta homlokát, az a pici mosoly ujra végig villant ajkán, bágyadt fekete szemein.
Odafordult Viktorhoz s nyájas hangjával felelt:
- Köszönöm Viktor!
Gondolod, hogy árt szemeimnek?
Nem nézek oda többet!
- A papa fekszik ottan? - kiáltott gügyögő hangjával a kis Marian.
Kicsi kezével a katafalk felé mutatott és még hangosabban rákezdé:
- A papa -
- Nem! - felelt neki Márta, és magához vonta a kis szajkót.
- A papa a Jézuskánál van, s most légy csendesen, különben megharagszik!
- A papa! - szólt hangos, csintalan kacajjal a kis Marian.
- De én nem félek ám!
Én nem félek -
Marian vihogó nevetéssel felállott a padra, oda ugrott Márta nyakába, elkezdte cirógatni, s hizelkedő tolakodással csókolgatni.
A gyermek hangos beszéde, kacagása visszhangzott a templomban.
Mindnyájan az urasági erkély felé tekintettek.
A plébános épen az evangéliumot kezdte volt olvasni, ezt a pihenőt mindenki felhasználta a gyermek kacagása felett való fejrázogatásra.
Dahó Sámuel az orgona mellett szintén meghallotta a kacagást.
Bozontos szemöldei alól odapillantott Penge Gerő segédtanitóhoz, a ki a mai nap tiszteletére uj égszinkék nyakkendőt kötött, és igy szólott fojtott hangon:
- Mindétig mondám: az uraságok gyermekeiknek a helytelenségök onnan vagyon, mert nincsen fegyelem.
A tulságos szabadalom -
- Régi rendszer!
Avas felfogás, kántor ur! - vágott közbe vékony hangjával Penge ur .
- Az uj nemzedék más elvek szerint tanit!
Dahó Sámuel adós maradt a felelettel, mindössze egy lesujtó pillantásba foglalta össze ellenérveit, a régi idők, régi rendszer teljes védelmére, miközben attiláján rántott egyet.
Alig hogy a kis Marian miatt támadt nyugtalanság a kedélyekben lecsillapodott, egy fecske repült be a nyitott napsugaras templom ajtón, s mintha szántszándékkal tette volna, mindig az urasági erkély mellett röpködött el éles, átható füttyét hallatva.
Volt tapsolás, ujjongás az erkélyen!
A kis Marian elkezdett sikitani, nevetni:
- Fecske!
Ni!
Madár!
Bácsi fogja meg!
-
Márta hirtelen ölébe kapta a kicsit, de ez fickándozott mint valami halacska, ugy , hogy a beteges, halvány arcu asszony alig birt vele.
- Marian!
Légy csendesen! - szólt oda Olga s egészen elpirult.
- Légy csendesen !
-
A fecske ügyesen elkerülve a viaszgyertyák lobogó lángjait, közvetlenül a padokban ülő hivek feje felett repült a templom egyik végétől a másikig ugy, hogy a pisze Som Péter és Tömpe Márton mindig ijedten kapkodták el fejüket.
- A meghalt uraság lelke! - sugta az öreg Som Péterné.
- Uj haláleset! - felelt suttogva a vén Bakóné.
- Vajon kiért jött el?
Látja kelmed, mindig az urasági erkély felé viszi a szive !
-
- Láttam én már ilyet!
Nem jó vége lesz ennek!
-
Som Péterné megigazitotta fehér babos kék kendőjét, ujra keresztet vetett, és egy uj miatyánkhoz fogott, mert a régit a közepén abba hagyta a fecske miatt.
Az erkélyen is megzavarta az ájtatosságot a fecske.
Olga mosolyogni akart, amint látta, hogy milyen félénken kapkodják fejeiket a földszinti előljárók, sőt a jegyző ur, meg a kövér tiszttartó is, de fekete szegélyü keszkenőjét szoritotta ajkához , abba fojtotta nevetését.
Baán Viktor Olga háta mögött ült, összehuzta vékony fekete szemöldeit, ábrándos kék szemeivel két másodpercig nézte a megrémült fecske repülését, azután odafordult az orvoshoz és szólott:
- Utálok minden madarat, de a fecskéket gyülölöm!
Undoritó állatok nyomorék lábaikkal!
Azt mondják, férgeket tenyésztenek -
- Oh nem!
Igen kedves, tiszta madarak!
Én szeretem.
Oh a fecskék! - felelt németes kiejtéssel dr. Raabe Vilmos.
- A doktor idealista! - válaszolt közönyös hangon Viktor.
- Kiállhatatlan ez a tömjén büz!
Csak már vége volna!
Nekem a fejem fáj!
-
- Kegyed ideges!
Ugy látszik a tengeri fürdő nem használt!
-
- Tudja doktorkám, ez a sokféle zavar a mise alatt, a rekedt szavu orgona, a viaszgyertyák füstje, ez a kiállhatatlan tömjén-gőz alterál!
Éles ostorpattogás hallatszott be a templomba, fel egészen az urasági erkélyig.
Egy kocsi robogott végig az Aranka hidján.
Ismét pattogott az ostor, mintha a kocsis különös kedvét lelte volna benne.
- Hallod Ivánt? - szólott Viktor Olga felé fordulva.
- Hallod, hogy pattog?
-
- Megkésett! - válaszolt Olga és szemeivel a fecskét kisérte.
A fecske repülésével összevissza kavarta azt a vékony tömjén füst felhőcskét, a mely a napsugaras ajtó felé huzódott keskeny fehér csikokban.
Egy-egy pillanatra alig lehetett látni a megrémült madárkát amint a tömjénfüst felhőibe tévedt.
Olga mindenüvé elkisérte tekintetével a madárkát.
Végre egy gothikus ablak-iv alá, egy oltárkép tetejére repült a fecske.
A szegény állat lihegett.
Olga nem láthatta többé.
Nehány perc mulva azonban elkezdett hangos csicsergéssel csevegni.
Valóságos verseny támadt Marian és a fecske között.
Mikor a madár elhallgatott, rákezdte Marian, azután nevettek, csacsogtak ketten egyszerre .
Marian utánozni akarta a fecskét, és közbe nagyokat nevetett.
Van -e olyan ájtatos ember, a ki ennek a két kis madárnak énekes fecsegését rossz néven merné venni?
Hallgatták őket önkénytelenül.
Csak a hitetlenebb rész szerette volna a fecskét megfojtani.
Az ájtatosságnak vége volt.
Senki sem figyelt a pap ájtatos, misztikus dallamu imáira, Dahó Sámuel harsány szavu reszponzáliáira, mindenki a fecske csicsergését hallgatta.
Az öreg Som Péterné kétszer akadt el a miatyánk közepén, mindig ujra kezdte, pedig nem az uraság lelkeért imádkozott, hanem a katona unokájáért.
Ez pedig nem csekélység!
A patikárius lencsényi himlő helyeivel, mint a ki a természet titkos erőivel amugy is vastag ismeretségben áll vegyészi tudományánál fogva - amint mondani szokta - különben sem imádkozott.
Oldalpillantásokat vetett folytonosan az urasági erkély felé.
Neki tulajdonképen ott volna a helye, mert épen olyan nemes ember mint akármelyik a Baán familiából, ha nem régibb.
A jegyzőről pedig azt beszélték, hogy istentelen ember.
A katonaságnál vesztette el hitét.
Hol?
Nem tudni.
Csakhogy nincs hite, az bizonyos.
Mindig szidja a papokat.
Ő csak példaadás miatt jár a templomba, ez neki egyik hivatása.
A két istentelen ember egymás mellett ült.
A gyógyszerész levette szemét az urasági erkélyről és odasugott a jegyzőnek, a ki hangfogóvá öblösitette tenyerét füle mellett és a szemeivel is hallani látszott.
- Fura egy gyászmise.
Az özvegy alig birja a nevetést, a sógorasszony meg pityereg .
Hogy lehet egy fecske miatt annyit nevetni!
- Már mint a fecske miatt? - kérdé suttogva a jegyző.
- De nehezen érti meg az embert! - fakadt ki a gyógyszerész és ismét az erkélyre tekintett, a hol az uraságok épen felkelőben voltak.
A pap a szentelt viztartóval feléjök szórt nehány csepp áldást, mindnyájan mélyen meghajtották magukat, és állva hallgatták Dahó Sámuel végső akkordjait.
Az előljáróság illő komolysággal vonult ki a templomból.
Dahó Sámuel a homlokára tolta szemüvegét, hátrafordult és azt mondta az orgona fujtató gyereknek:
- Mondjad meg fiam édes apád uradnak, ha még egyszer bébocsájt ilyen alkalommal valamely fecske madarat az áhitatosság megzavarására, könnyen elcsapathatik .
Egyáltalányosan nagyon szabados egyházfi ő kegyelme!
-
- Csakhogy átestünk ezen is! - szólott Penge Gerő és mindkét kezével porozta fekete kabátját.
Ezzel mind a ketten lebotorkáltak a sötétes kórusról.
Az uraságok az illatos hársfa alatt ragyogó enyhe napsugár özönben várták a papot és Dahó Sámuelt.
Marian meg a Márta két csibéje, Klárika és Mili már a gyepen szaladgáltak, kergették egymást hangos kacagással.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE