V.
- Az istenért Herr von Iván, beléesik az árok! - szepegte Raabe a bakon, és egyik kezével belekapaszkodott az ülés vékony vaskeritésébe, a másik kezével pedig Iván kabátjába fogódzott.
- Ne féljen doktorkám a mig kezemben látja a gyeplőt!
Hajrá!
Piff-paff, piff-paff!
Pattogott Iván ostora, és a Baánék ősi parkja egyenkint visszhangoztatott minden pattogást.
- Lepke, Sármány!
Előre no!
Hohó doktorkám!
Ne féljen semmit!
Nézze, hogy rugaszkodik a Lepke, mintha veszett volna!
A kis kocsi csak ugy repült a holdfénytől messze elfehérlő kavicsos uton.
- Soha se nem megyek magával Herr von Iván!
Lovak megszökik, es geschieht ein Unglück!
Iván neki eresztette a gyeplőt, a négy pej eszeveszetten rohant előre.
Érezte mind a négy, hogy valami bajnak kellett történnie, mert nagy szökésekkel, reszketve minden izmukban, kitágult orrlyukakkal iramodtak előre, ugy hogy a patkó alig érte a földet .
A Lepke utközben kétszer felnyeritett.
- Ein Unglück, einziger kedves, guter Iván!
- Kedves Iván?
Hohó!
Nem mindenütt tartják ám azt doktorkám!
Ne szepegjen, hiszen alig mászunk!
- Ah guter Grott!
Ló megdöglik!
Szegény Raabe mindenféle fogásokhoz folyamodott, hogy Ivánt lassu hajtásra birja .
Kalapját, mert félt, hogy elviszi a szél, levette fejéről és ráült.
A füle mögött, a tarján az a nehány szál szürke haj repkedett a levegőben, mintha le akart volna maradni.
Arca, melyet a hold megvilágitott, kétségbeesést fejezett ki, és amint a kocsi egy-egy kisebb kátyuba zökkent, vagy mikor völgynek rohantak, kis patak-hidakon átrepültek, keservesen nyögött.
- Wahnsinn!
Wahnsinn! - suttogta összeszoritott ajkakkal.
Iván egész uton nem vette le szemeit a két első ló fejéről.
Merően odaszegezte tekintetét.
Halvány arca a holdfénynél még halványabbnak látszott, szemei tágra nyitva, mintha lázban égtek volna.
Beértek Gajárra.
A korcsmából egy bőgő egyhangu bongása már messziről hallatszott.
Az egyik ablakból halvány világosság pislogott ki az éjbe.
Iván élesen füttyentett, és a négy ló remegve, tajtékozva megállott, mintha leszegezték volna.
- Gott lob! - sohajtotta Raabe.
Kalapját hirtelen föltette és kövérségétől kitelhető gyorsasággal lemászott a magas bakról.
A lovak meghajlitották vékony nyakaikat és a kocsis felé néztek.
Iván leugrott a bakról és odaszólott a komoly, félig-meddig haragos ábrázatu vén Marci kocsishoz:
Marci csendes lépésben haza indult.
Rá sem nézett Ivánra és az ostort haragosan csapta hátra.
- Jöjjön be doktorkám!
Mulassunk egyet!
Majd reggel haza vitetem!
-
- De nem hajtani Herr von Iván!
Csakhogy a földön vagyok, gondolta Raabe, és mosolyogva lépett a korcsmába.
Hála isten, hogy nem vitt haza, szőtte tovább gondolatait, azután körülnézett az alacsony ivóban.
A vén Babaj Jóska huzta harmad magával; keservesen nyikorgott a hegedüje, siralmasan jajgatott a klarinét és hatalmas bőgéssel búsongott a bőgő.
Pillér Gábor siratta az elszállt kedvét, Babaj Jóska muzsikája mellett.
Árvalány hajas pörge kalapját mélyen a szemére huzta, borjuszáju csipkés ingeujja elfödte orcáját.
Meg se látta, hogy Iván belépett, pedig nagyon jól ismerte; valamikor régen együtt verebésztek, együtt verekedtek.
Most, a nagy bánat miatt talán rá sem ismert volna.
Iván leült a másik asztalhoz; Raabe leverte magáról a port és szuszogott.
Iván nézte egy darabig Pillér Gábort, a ki most félkönyökre támaszkodva leste a szót Babaj Jóska hegedűjéből, aztán oda szólott hozzá:
Pillér Gábor összerezzent, elpirult, gyöngén megemelte kalapját, mintha szégyelte volna magát és nem felelt.
Ivánnak bort hoztak.
Egy hajtásra megivott egy egész pohárral.
Babaj Jóska abba hagyta a muzsikát, ezer ránc gyűremlett vén arcára, és alázatosan köszönt Ivánnak .
Pillér Gábor meg se moccant.
- Mit busulsz Gábor?
Mit csinál a göndörhajú szeretőd, a Zsófi?
Pillér Gábor összerezzent.
Felállott és ki akart menni a korcsmából.
- Megállj Gábor!
Igaz -e, hogy holnap lesz a Zsófi esküvése?
Iván elébe került Gábornak.
- Igazat mondott, a ki mondta! - felelt Pillér Gábor tompán.
- Csapj a markomba Gábor!
Igy la!
Együtt mulatunk az éjjel!
Pillér Gábor levette árvalányhajas kalapját, oda nyujtotta izmos tenyerét Ivánnak .
Kezet szoritottak.
- Emlékszel -e Gábor, milyen fickók voltunk!
Jó pajtások -
- Régen volt az ténsuram! - felelt Pillér Gábor és kék szemeit szeretettel emelte Ivánra.
- Gyerek sorba jártunk! - tevé utána, Iván kezét eleresztve.
- Bort ide hé! - kiáltott Iván és Gábor asztalához ült, mintha Raabe ott sem lett volna.
- Hát a szeretőd, Gábor -
- Férjhez megy a beste!
-
- Hej!
Gábor, Gábor!
Mindig mondtam, ne higyj annak a fehérlábu macskának!
Igyunk Gábor!
- Hohó!
Doktorkám, együtt iszunk mi már reggelig!
Jöjjön csak ide mellém!
Hát ugy -e , azt mondta az a német muzsikus, hogy: köd!
A muzsikus egészségére!
-
- Köszönöm, Herr von Iván!
Egészségére!
Iván és Gábor kiitták emberül, fenékig a poharat.
Raabe alig birt nehány kortyot lenyelni, elkezdett keservesen köhögni, elővette zsebkendőjét s megtörülte vele könyező szemeit, kipirult kövér ábrázatát.
- Te Gábor, hogyan eshetett meg - hiszen tavaly nyáron aratáskor pityergett utánad? - kérdezte Iván, és diófaszinü szemeivel fürkészte Gábort.
- Nem tudom a sorát - azt mondja, hogy Pétert -
Elhallgatott, és csipkés inge ujjával végig simitotta barna arcát.
A cigányok hamisan pislogtak egymásra, Babaj Jóska kicincogta a nóta elejét, és rákezdtek Iván nótájára.
Régen nem muzsikáltak már neki, most ki kell vágni a becsületet.
- Igyál Gábor a ki angyala van, oda se neki!
Igy la!
Te meg Jóska ide a fülem mellé !
Ne olyan csendesen te!
Ne kiméld a vonódat!
Igy la!
Raabe csak hallgatta egy darabig, de a félszemű klarinétos nagyon közel talált melléje állani, nem birta hallgatni.
- Aber gar kein Gehör!
Schrecklich!
Elkezdett türelmetlenül fel és alá sétálni a szobában, s majd az egyik, majd a másik kezével kapkodott füleihez.
- Hát azt mondod, férjhez megy a Zsófi?
-
- Férjhez.
Ezelőtt vagy másfélesztendővel azt esküdte, hogy megvár - hej ha tudtam volna!
Pillér Gábor felcsapta árvalányhajas pörge kalapját, aztán a szemére húzta, hatalmas öklét homlokához szoritotta és elhallgatott.
Iván felkacagott és ugy csapta az asztalhoz a kiüritett poharat, hogy ezer darabra pattant.
- Ne kiméld a vonódat Jóska!
Ide mellém a bőgőst.
Nem szeretem a cincogást.
Hadd bőgjön, azt szeretem!
Ostoba lepék!
Hogy ide járnak a gyertyára!
-
A kis gömbölyü Raabe, nem tudta, mire vélni ezt a dolgot.
Álmos is volt, törődött is , félt is a bortól, és Babaj Jóska muzsikája hasogatta Chopinhoz szokott füleit.
Csak néha, kivált mikor Iván nagyokat kurjantott a muzsika közé, szepegte maga elé:
- Sonderbar!
Ein Urmensch!
Sonderbar!
Igaza van doktor uram!
Ős-emberekké leszünk, ha a fájdalom szivünkbe markol!
A bánat lerágja rólunk a hivalkodó cafrangokat; az uraságok épen ugy sirnak, mint a jobbágyok.
A fájdalom és a halál közel hozza egymáshoz az embereket, s mindenikünket visszavisz oda, a hol édes mindnyájunknak éreznünk kell, hogy egyformán ős-emberek vagyunk!
- Azt igérte, megvár?
No lám?
Hát van még más is ilyen! - szólott Iván, maga elé bámulva.
- Más ténsuram?
Nincsen.
Nincsen több olyan csalfa teremtése a jó istennek!
- Dehogy nincsen Gábor!
Nem ösmered te a világot Gábor!
Most már jól huzod vén Babaj Jóska!
Ugy, ugy!
Nyomd meg azt a vonót, igy szeretem!
Iván belenyult a kabátja zsebébe.
Kivette tárcáját, és pénzestül, rózsástúl odanyomta a vigyorgó Babaj Jóska remegő markába.
Arca kipirult, dus haja a homlokára csüngött , a melyen a kékes viszerek kidagadtak.
Ujra koccintott Gáborral.
- Igyunk Gábor a hütelenek egészségére!
És Gábor ugy vágta a poharat a falhoz, épen a szundikáló Raabe feje fölött, hogy ez rémülve ugrott fel helyéről.
Félre vágta pörge kalapját, szikrázó kék szemeit merészen körüljártatta, azután hirtelen, mintha megbánta volna, izmos kezét Iván felé nyujtotta és kérő hangon szólott:
- Instálom a ténsurat, ne vegye rosz néven, nem tehettem máskép!
Iván görcsösen szoritotta meg gyerekkori pajtásának a kezét.
- Jól van Gábor!
Vesszenek a hűtelenek!
- Sonderbare Menschen!
Was ihm wohl fehlen mag? - motyogta a megrémült orvos.
Pitymallani kezdett.
Kakasok kukorikolása, pacsirták vidám fütyörészése hangzott bele a vén Babaj Jóska muzsikájába.
A felkelő nap első sugara besiklott a kinyitott korcsma ablakon, és ott találta még Tar Ivánt és Pillér Gábort, a mint egymás kezét szoritva, némán bámultak egymás szemébe.
- Was sie wohl mit einander haben? - kérdé magában Raabe, és aggódó szemeit, melyek az álmosság miatt épen ugy pislogtak, mint az elalvó félben levő kis lámpa, ott Iván meg Gábor mellett, rájok meresztette.
A vén Marci lépett az ivószobába.
Kalapját tiszteletteljesen levette.
Álmatlan éjszakája lehetett, mert szemei veresek voltak.
- Itt vagyok a kis kocsival.
Menjünk haza ténsuram!
Marci megfogta Iván egyik karját, Raabe a másikat és besegitették a kis kocsiba.
Pillér Gábor a korcsma ajtajából bámult barátja után.
Marci gyorsan felült, és most meg már ő kezdte ütni a lovakat.
Keményen fogta a kantárszárat.
Sebesen hajtott Tar Iván ősi fészke felé, a hol Ivánra nem várt senki , csak nehány barnára vénült arckép, a mely őseinek nyilt nemes arcvonásait sejtette , tekintett reá mogorván a homályból.
Ott függött a falon édes anyja, nagyanyja , dédanyja arcképe is, csupa jóság, csupa szeretet minden arcban, mintha nem is illettek volna a komor, boltives szobákba, szemben a bozontos szemöldökű, sasorru férfiakkal.
A kartali bükk erdő mögül felkelő nap, az eperfa sürű lombjain keresztül beragyogott a homályos szobába, megaranyozta az ősök arcképeit, rávetette sugarát a kopott rámában függő nagy tükörre, a mely olyan homályos volt, mintha egy köny futott volna végig rajta.
Hiába!
Húsz éve van annak, hogy az utolsó asszonyt, Iván édes anyját a temetőbe vitték innen, hogy ne sirt volna!