XII.
Gábor bácsi csak ritkán járt a kastélyba.
Minden hivásra tudott valami kifogást, de sem Olgát, sem Viktort nem bántotta az öreg ur idegenkedése, mindössze csak annyit mondtak, már nagyon öreg, hát szeszélyes.
Olgát Márta halála igen leverte.
Egész napokat töltött szobájában és sírt.
A fájdalom olyan erővel támadta meg kedélyét, hogy Raabe többször figyelmeztette Viktort , találna ki valami módot ő nagysága vigasztalására, mert ez a szertelen sírás kimeriti, megtámadja idegeit és ki tudja, milyen bajnak lehet az alapja.
Viktor minden lehetőt elkövetett, hogy Olgát megnyugtassa, de nem volt meg benne az a képesség, hogy vigasztalni tudott volna.
A vigasz szavai feltételezik a jóság bizonyos tőkéjét, bizonyos hajlamot a költészetre; Viktor pedig elvesztette valahol azt a kis tőkét, a költészetre való hajlamát pedig elfojtotta, mert nevetségesnek találta.
Olga kétségbeejtő fájdalma nem tartott sokáig, nehány nap mulva azon vette magát észre, hogy Viktornak valami hóbortos megjegyzésére elkacagta magát, azután meg, hogy valami ellenállhatlan vágy lepte meg a korcsolyázás iránt.
A tó tükör simára fagyott , milyen gyönyör lehet repülni rajta!
Szegény Márta úgy is sokat szenvedett, látszott , hogy neki az élet teher volt már; megszabadult a tehertől, ő most boldog.
Viktor is mindig azt mondja, és tulajdonképen neki igaza is van.
A mardosó fájdalom, a mely nehány napig a sötét kétségbeesés határán kinozta őt, lassan visszaeresztette az élet verőfénye alá, mintha megunta volna hiábavaló munkáját.
A szerelem felülkerekedett szivében.
És az élet jogait ki merné tagadni?
A halottnak nincsen semmi joga, az feküdjék békével a földben és ne háborgassa a bolondját járó embereket idefent.
Viktor és a mindennapos Raabe is örömmel tapasztalták, hogy Olga most már vidámabb , néha maga is tréfál, és hogy minden korcsolyázás után mintha egy adag uj életkedvet hozna magával a szabadból.
A gyerekeket Viktor hajas babákkal, bégető és karikákon járó bárányokkal, tömérdek tarkabarka cukorkákkal békitgette, és azt beszélte nekik, hogy a mama küldi ezeket egy másik országból, hova gyógyulni ment.
A gyerekek eleinte sírtak, aztán ölelgették bábuikat, bárányaikat és összes gyöngédségüket, a mellyel anyjukat szokták volt elárasztani, lassan átvitték a hajas babákra, meg a karikás bárányokra.
Mikor Raabe látta ezt a gyöngéd bábu-, bárány-szeretetet, sokszor mondta szánakozó mosollyal:
- Ah ja!
Die Kinder müssen lieben!
Nehány hét mulva egészen kiderült a kastélyban minden, mintha soha sem lett volna benne sötét.
A téli nap épen ugy ragyogott be az ablakokon, a kályhákban épen olyan élénken pattogott a tűz, épen olyan kellemes, kéjes meleg áradt, hullámzott a szobákban, mint azelőtt.
És Olga gyászos ruhában, rózsás arccal épen ugy nevetgélt , mint azelőtt.
Talán restelte is néha ezt a nevetgélést, de mikor olyan könnyen tudott sírni és nevetni!
Most már nem rémült meg arra a gondolatra, hogy szereti Viktort, szivesen engedte át magát az ábrándnak minden nap, minden órán.
Ez az ábránd űzte el azt a mardosó fájdalmat is, a mely a kétségbeesés határán gyötörte volt.
Milyen szerencse, hogy szeretett!
Talán kétségbeesett volna, de ez a szerelem megóvta őt.
Voltak azonban kellemetlen pillanatai is.
Sokszor eszébe jutott neki, hogy talán meg is szólják, mert Viktor nála lakik.
Boszankodott ilyenkor a szomszédokra, a kik pedig tudhatnák, hiszen ő egy tehetetlen asszony, hogy Viktor tulajdonképen a gazdaságot vezeti, és mégis lehet, sőt bizonyos, hogy megszólják.
Elhatározta, hogy ügyesen előadja aggodalmait Viktornak, és hogy megállapodik vele , mit kellene, mit illenék tenni a rosz világ nyelvének elnémitása végett.
Viktor azonnal megértette Olgát, és azt ajánlotta, hogy elutazik nehány hónapra , talán egy évre, mert csakugyan a rosz nyelvek, ki tudja mit, ki tudja milyen képtelen dolgokat fognak beszélni.
A szomszédság csakugyan szereti a pletykát, és ő úgy találja, hogy legjobb volna, neki egy időre elutazni Kartalról.
Most meg úgy érezte Olga, hogy Viktornak elutazása tulajdonképen fájdalmat fog neki okozni, mert már a puszta terv is megijeszti őt.
Viktor még többször ismételte a rosz nyelvü szomszédokat, a kedvetlen Gábor bácsit, a neveletlen, tudatlan Ivánt, a kiknek véleménye nagyon is számba veendő, mert hát ők jogositva vannak itélkezni.
Olga egészen elszomorodott, nagy szemeit Viktorra emelte és halkan mondta:
- A szomszédok!
Mégis, talán jó volna, ha maga -
Elhallgatott.
Egy idő óta nem tudta Viktort tegezni, mindig magának szólitotta.
Ugy tetszett neki, mintha e megszólitásban több bizalom, több melegség, gyöngédség volna , mint abban, hogy te!
Megszokta a tegezést, és mert Viktor most már nem volt neki sógora, úgy érezte, hogy a "maga" többet fejez ki.
- Ha maga elmegy - hát jó!
Igaza van.
Mikor akar elutazni?
- Egy hét mulva Olga! - felelt hidegen Viktor.
Most elkezdtek egészen nyugodtan, hidegen, minden kedélyesebb szó nélkül tanácskozni .
Megállapodtak, hogy Viktor a jövő vasárnap elutazik.
Az előkészületekről kezdtek gondoskodni.
Viktor megigérte, hogy minden hónapban haza jön, hogy minden héten ir, hogy sokat fog majd Kartalra gondolni.
Olga viszont megigérte, hogy minden levélre bőven fog válaszolni, és hogy ő is sokat fog gondolni Budapestre.
Beszélgetés közben keserű megjegyzéseket tettek a rosz világra, különösen a szomszédokra, a kik nem hogy a maguk bajával törődnének, de elég kegyetlenek a mások dolgait birálni.
Olga nem vette észre, hogy Viktor tulajdonképen gúnyolódik, mert valójában egészen nevetségesnek és fölöslegesnek tartotta ezt az egész utazást.
Nem is akart ő utazni, hanem azért kegyetlen hidegséggel tárgyalta a kérdést, mert látta szegény Olga vergődését, a ki százszor is megbánta, hogy szóba hozta a rosz nyelveket, az elutazást, és most már nem akarta visszavonni.
Ha Viktor nem próbálja őt lebeszélni, ő nem teheti!
Közeledett a vasárnap.
A véletlen ugy hozta magával, hogy az urasági korcsmárost , Tömpe urat, Pillér Gábor elverte.
Raabe, a kit azonnal a beteghez hivtak, hozta meg a hirt.
Az orvos nagy izgatottsággal beszélte, hogy Tömpe igen aggasztó állapotban van, mert Pillér Gábor jókora sebet hasitott a fején, hogy felgyógyulásához kevés a remény.
Elmondta azt is , hogy Pillér Gábor azért verte meg Tömpét, mert ez elég meggondolatlan volt csufolódni vele, amiért szeretője, eine gewisse Sofi, elhagyta, és hogy a faluban minden ember Pillérnek ad igazat, mert Tömpét mindenki csufondáros száju gonosz embernek tartja.
Viktor azonnal a helyszinére sietett, és mindenről részletes jelentést tett.
Olga nagyon megijedt, és könyörgött, hogy Viktor most ne utazzék el, mert őt a félelem megöli, hogy hátha Tömpe meg talál halni, mit fog ő akkor tenni, mert végre is az ő korcsmárosa.
Viktor azonnal belátta, hogy Olgának igaza van, és bizonytalan időre elhalasztotta az utazást.
Olga nagyon megörült; félig mosolygó, félig szemrehányó tekintettel ránézett Viktorra és mondta:
- Lám!
Maga csúnya!
Még itt hagyott volna engem egyedül!
Viktor megfogta kicsi kezét és megcsókolta.
Az nap nem is beszéltek többé sem Tömpéről, sem az elutazásról.
Látszott, mind a kettő örült, hogy a véletlen elhalasztotta az utazást.
Ha Tömpe esete nem jött volna közbe, Viktor kitalált volna más okot.
Az elutazást azután még többször elhatározták, de az mindig csak határozat maradt , anélkül, hogy Viktor csak egy napra is elhagyta volna Olgát.
Ivánt Viktor gyakran szóba hozta, és nem egyszer csufolódott, hogy Olga milyen jól venné ki magát, mint Iván felesége.
Olga eleinte a sértettet játszta, későbben maga is nevetett, mikor Viktor gúnyolódott.
- Hát nem szerette? - kérdé élénken Viktor.
- Nem, nem!
Én nem szeretek senkit!
Még magát sem, tudja!
Igy tréfáltak, nevetgéltek heteken keresztül, anélkül, hogy Mártát csak egy szóval is előhozták volna.
Későbben a szomszédokról sem beszéltek, és a világról csak Raabe utján kaptak hireket.
Iván nagyon ritkán járt Kartalra.
Raabe azonban mindennap hozott róla hireket .
Elmondta, hogy Ivánnak milyen kára volt, mert búzáját nem szállitotta rendes időre , hogy Rozgonyi Dolfi milyen méltánytalanul bánt vele emiatt.
Szidta Rozgonyit , piócának, eleven ördögnek, a vidék csörgő-kigyójának nevezte el, mert Ivánnak olyan kárt tett.
Viktor hiában bizonyitgatta neki, hogy Rozgonyi Dolfinak igaza van, mert végre is lement a búza ára, hogy az kereskedő, a ki spekulál, a ki a maga kárára nem lehet más könnyelműsége miatt méltányos!
Mi az a méltányosság?
Nevetséges!
Szállitotta volna a búzát rendes időben, a kötés értelmében, most nem volna kára.
Raabe elmondta, és ezt kedvetlenül, keserüséggel mondta el, hogy Iván ahelyett, hogy a kárt takarékossággal igyekezett volna pótolni, még tetézte, mert a Rozgonyitól kapott összeget egy éjszakán elverte a városban.
- Mikor a pénzt megkapta, nevetni egy jót, és be a városba!
Elverjük doktorkám mondta!
És mikor én inteni őtet, nagyot nevet és mondja: Eh!
Több is veszni Mohác , vagy ein ähnliches Wort mondta nekem.
Én nem érteni, mi az, mi köze ennek a városnak az Iván pénzéhez?
Mi az a több is veszni Mohác?
Viktor hangosan elkacagta magát, eldobta félig leégett szivarját, gondosan ápolt kezével megveregette az orvos széles vállát, aztán igy szólott:
- Az egy nemzeti törvény, a mely nincsen ugyan irásba foglalva, nem is hozták országgyülésen, nem is volt latin szövege soha, de azért átment a vérünkbe és azt jelenti, azt rendeli, hogy: igyunk tovább!
Búfelejtés, ha úgy tetszik vigasztalás, ha úgy tetszik hencegés!
- Also ein Wahnsinn! - szólt az orvos bámulva.
- De Mohác, miköze Mohác?
Ah!
Halt !
Halt!
Már tudom!
Mohác, háború, király veszteni, ergo Alles verloren, ergo : Verzweiflung!
Pszsz!
Én már most érteni!
Szegény Iván úr!
Also Verzweiflung!
Az orvos nagyot sohajtott.
Egészen elkedvetlenedett és nagyokat fujva járt kelt a szobában.
- Hát a tanitvány szorgalmas -e? - kérdé Viktor.
- Megmagyarázta -e már neki, hogy Goethe nem volt szabó?
Hogy Manon Lescau nem volt divatárusné, és hogy Faust nem öklöt jelent?
Raabe nem felelt, hirtelen megállott Viktor előtt, merően a szemébe nézett, mintha valami haragost akart volna neki mondani, azonban mosolyra huzta foghijas száját és szólott:
- Iván meglepőn haladni!
Nekem nagy öröm, mert én őt megmenteni!
- Mitől doktorkám?
És minek?
- A magasabb civilizáció!
Elszokni a sok tivornya, a részeges iszákság, és lesz egy igazi Edelmann!
Olga ügyes tapintattal más tárgyra terelte a társalgást, és ezt már olyan sokszor tette, hogy Raabenak is feltünt.
Az udvarias orvos persze kerülte az alkalmat, hogy ujra szóba hozza Ivánt, pedig kedvenc tárgya volt neki az ő magas hivatásáról beszélgetni.
Igy mentek, multak a napok egymásután és az ür, a melyet Márta hagyott , csakhamar eltünt.
Mosoly ismét mosolyt szült, tréfa tréfát, és Olga és Viktor is egyszerre azon vették magukat észre, hogy egymás karjaiban találták egymást, és hogy fejük felett lobogó lánggal égett valami.
Talán szerelem volt?
Még egy hónap sem mult el a temetés óta és ők már szőtték, fonták azt a himes fátyolt, a mely alatt olyan sok ember álmodik a boldogságról, olyan sok ember ébred a keserüségre, és olyan sok ember futó bolond holta napjáig.
Ők csak szőttek, fontak vígan, serényen!
Megállapitották az esküvő napját is.
Elhatározták, hogy nem esküsznek meg Kartalon , mert az öreg úr igen mogorva, félnek tőle mind a ketten, és mert nem is akarná őket a gyászesztendő letelte előtt összeadni.
Viktor pedig olyan türelmetlen, olyan kiállhatatlan, hogy nem akar várni, mintha féltené.
Nem is mondják meg senkinek, hogy ők férj és feleség, elég idő lesz akkor, ha a gyász év letelt.
De ezt Olga határozottan ellenezte.
Miért titkolni?
Hiszen Márta maga akarta, maga kivánta, hallotta Gábor bácsi is, tudja minden ismerős, hiszen már is beszélnek erről a házasságról széltiben!
Gábor bácsit meg fogják vele lepni, aztán vége.
Lakodalom nem lesz már csak a gyász miatt sem, mert ők gyászolni fogják Mártát, úgy amint illik.
Sok alkudozás után végre megállapodtak február harmadikában.
Ez volt Olga születése napja, ugyanazon a napon akart ujjá születni, amint mondta.
Az alatt, amig kettecskén a jövő örömeinek rajzolásával bibelődtek, Olga sokszor előhozta Gábor bácsit, a ki most már valósággal haragudni látszik, mert még mise közben sem néz fel a chorusra, pedig azelőtt teli marokkal szórta feléjük az áldást .
Templom után alig engedi megcsókolni a kezét, pedig azelőtt szivesen engedte.
Gábor bácsi néma haragját eleinte szeszélynek, később bánatnak, végre pedig valóságos haragnak vették.
Viktor ugyan gyakran ismételte, hogy nekik semmi közük hozzá, végre is, Olga a patrona, és Gábor bácsi, ha az ember szigoruan veszi, olyan távoli rokon , mindössze is a cimerük egyforma, hogy tulajdonképen nem is tartoznak neki semmiféle különös tisztelettel.
Az ősi család, ezelőtt ki tudná hány száz évvel három ágra szakadt, más megyékbe vonult és ha a véletlen nem hozta volna őket össze Kartalon, azt sem tudnák tulajdonképen, hogy ki fia.
Olga azonban nem elégedett meg ezekkel a fontos érvekkel és minduntalan sürgette Viktort, hogy menjen a paróchiára és tudja meg, hogy Gábor bácsinak tulajdonképen mi baja van.
Olga gyakori sürgetésére végre elhatározta, hogy lemegy Gábor bácsihoz.
Olga utána intett keszkenőjével az ablakból, mintha ki tudná, milyen messzire menne.
A plébánia alacsony kis épület volt, minden ablakával a mohás támoszlopos templomra .
Rendkivüli tisztaság a folyosón, rendkivüli tisztaság az udvaron, mintha külsőképen is ki akarta volna fejezni, hogy ebben a csendes, minden lépést viszhangzó házban minden tiszta, épen úgy, mint a bent lakó lelkek.
Viktor szinte nem jól érezte magát, amint könnyü lépésekkel a folyosón végig tipegett.
Gábor bácsi nem volt egyedül.
Dahó Sámuel leánya, a göndörhajú Ágnes állott előtte könyező szemekkel.
Gábor bácsi hideg udvariassággal fogadta Viktort és üléssel kinálta meg.
Viktor egy nagy fekete bőrrel bevont karosszékbe vetette magát épen szemben Ágnessel, a ki alig tudott beszélni az izgalom miatt.
- Mióta van roszul az édes anyád? - kérdé gyöngéden Gábor bácsi.
- Dél óta! - felelt zokogását elfojtva Ágnes.
- Igen.
Kétszer mondta, hogy gyónni akar.
A német doktor azt mondta - hogy talán -
- Azonnal megyek leányom!
Gábor bácsi bement a másik szobába s azalatt, mig odabent magára vette a mindig kéznél tartott fehér ingecskét, papi sipkát, Viktor egyedül maradt Ágnessel.
Viktor el volt ragadtatva a leányka szépsége által.
Látta, hogy könnyes szemei milyen ragyogón feketék, hogy ajkai milyen üdék, termete, melle milyen formás.
Göndör szőke haja kikandikált piros kendőcskéje alól, és szeszélyes hullámokban árnyalta be alacsony homlokát.
- Mi baja a mamának? - kérdé szelid hangon Viktor.
- Már régen beteg! - felelt Ágnes anélkül, hogy ránézett volna.
Ugy tetszett, mintha feleleteiben egy parányi dac is lett volna, mert Viktor nagyon közelre hozzá lépett és hosszan nézte az arcát.
A lányka zavarba jött és az ablakhoz lépett.
Érezte, hogy Viktor még mindig nézi, még mindig rajta nyugtatja szemeit.
Szinte összeborzadt Viktor kék szemeinek hatalma alatt.
Viktor parfümje, hangja, nézése okozta -e azt a kellemetlen érzést, a mely elfogta, nem lehet meghatározni.
Láthatólag megörült, mikor Gábor bácsi kijött a gyónás szentségéhez teljesen felkészülve.
- Ha közlendőd van velem, várj meg, vagy jöjj később! - szólt Gábor bácsi és barátságosan köszönve, elment Ágnessel együtt.
Viktor elhatározta, hogy ha már egyszer itt van, hát megvárja, a gyónás úgy sem tarthat sokáig.
A könyvszekrényhez lépett, kivett egy könyvet és olvasni akart, de csak lapozott benne, unalmas szent életű emberek története volt.
Az a göndör hajú leány nem ment ki a fejéből.
Micsoda szemek, micsoda termet!
Aztán meg úgy látszik , hogy begyes teremtés, hogy elfordult, milyen röviden felelt!
Nem is hitte volna, hogy annak a bozontos szemöldökü Dahónak ily gyönyörü kis hajtása van!
Hát azért rejtegette, azért dugdosta a vén kópé!
Milyen begyes a kicsike!
Letette a könyvet és járkálni kezdett a szobában.
Olga bizonyosan nyugtalankodni fog , hogy olyan sokáig oda marad, de ha ide kényszeritette a mogorva zsémbes paphoz, hát most már itt marad.
Nem volna jobb szépen haza menni és be sem várni az öreget?
Ki tudja, mit fog mondani az öreg, és ő nem olyan ember, a ki mindenféle leckéket elfogadjon.
Leckét?
Miért leckét?
Ő bizony nem engedi, hogy neki prédikáljanak.
És tulajdonképen kinek mi köze az ő ügyeihez?
Kiállhatatlan vén pap, aztán vége.
Majd gondoskodni fog róla, hogy ezután nem fognak egymásnak alkalmatlankodni.
Viktor gyors, kimért lépésekkel járta végig a szobát.
Vén bolond! gondolta magában.
- Talán már későn érkezett? - kérdé érdeklődve Viktor.
- Későn! - felelt Gábor bácsi halkan és levetette magáról a papi inget.
- Mivel szolgálhatok?
Ez a hideg hang meglepte Viktort, megállott, azután kissé izgatottan mondta:
- Olga kért meg, hogy tudjam meg, miért kerül most minket.
Találgattuk, tanácskoztunk -
Elhallgatott, mintha megbánta volna, hogy igy minden bevezetés nélkül egyenesen a kényes kérdéssel állott elő.
Gábor bácsi iróasztalán keresett elrakni valót; majd az olló, majd a tollszárak, majd a tintatartó, majd ismét a pecsétviasz akadt a kezébe, és úgy tett, mintha isten tudja mennyire el volna foglalva a rendezkedéssel.
Semmi sem volt helyén, elvette meg visszatette; minden figyelmét a rakosgatásra forditotta, mintha Viktor ott sem lett volna.
- Találgattuk, tanácskoztunk - ismétlé Viktor a szobában fel és alá járkálva.
Gábor bácsi most a könyvszekrényhez fordult és azalatt, mig egy vastag bőrkötésű könyvet a helyére állitott, mondta:
- Minek?
Mártát eltemetted.
Nos?
- Lakodalomra hivsz?
Nem megyek!
Hagyjatok nekem békét.
Menj utadon, öreg vagyok már én a komédiára!
-
- Nem tartozom ugyan magyarázattal, de -
- Kérlek, egy szót sem erről!
Elmult!
- Értsen meg kérem!
Teljes életemben utáltam a vértanukat -
- Nem bánom, ne törődjetek velem!
- Ön roszul fogja fel helyzetemet!
- Nagyon öreg vagyok én már ilyen beszédekhez!
Az öreg ur, anélkül, hogy Viktorra nézett volna, bement a szomszéd szobába és betette maga után az ajtót.
Viktor a szégyentől kipirulva utána nézett, aztán mosolyogni akart és kalapja után nyulva azt mondta:
Amint kiért a parkba, a kastély elé, meglátta Olgát, a ki az ablaknál állott és várta.
Szeretetteljes mosolylyal köszöntött fel, Olga elébe sietett és mintha a világon senki más nem élne, csak ők ketten, és mintha mind a ketten gyermek-emberek volnának, a kik most először szeretnek, egymást karjaikba ölelték, kacagtak , csevegtek vigan, önfeledten.
Az egy vén bolond, ki fog róla beszélni, ki fog vele törődni?
Ha haragszik, hát haragudjék.
A szerelmes emberek nem törődnek senkivel a világon.