Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Katalin
Keletkezés ideje
1896
Fejezet
3
Bekezdés
1975
Mondat
5223
Szó
47341
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
ELSŐ RÉSZ.
A Szentpáli-ház.
Most, hogy Katalin föltárta előttem egész életét, lelkemben félig már elhomályosult emlékek elevenülnek meg.
Látom a régi kastélyt, a Szentpáliak családi fészkét, ezt a kissé komor külsejü házat, mely háromszáz esztendeje daczol az idővel.
Dombon emelkedik, magas, erdős hegy aljában s a kert, mely körülveszi , beleszakad a rengeteg erdőségbe.
Lent a völgyben fehérlik az Udvarhely felé vivő országút s nehány lépésnyire az úttól a Homoród vize folyik lassan, csöndesen.
A meddig a szem eltekinthet: hegy és hegy; erdő és erdő.
S a hegyek ormain elpusztult várak romladékai: szomorú hirdetői a letünt dicsőségnek, a daliás időknek.
Régi irások megőrizték a nevét annak a Szentpálinak, a ki, úgy látszik, örök időkre épitteté a várszerü kastélyt.
S valóban háromszáz esztendő alig hagyott feltünő nyomot a Szentpáli Jób müvén.
Fiuról fiura szállt e ház, mely háborus időkben nem egyszer volt menedéke a vidék népének, csöndes időkben pedig találkozó helye a mulatni szerető uri rendnek.
A kert, melynek százados tölgyfái közt szerényen huzódnak meg a gyümölcsfák, mig egyik felével beleszakad az erdőségbe, másik felével lenyulik az országutig s a magas kőkerités hosszában büszke sudár fenyőfák állnak sürün egymás mellett , mintha őrei volnának a Szentpáli-háznak.
A Katalin szülőházának.
Emlékszem már, világosan emlékszem, hogy szinte félelemmel néztem a nagyuri házra , melyhez hasonlót akkor még nem láttam; a mely annyira elütött azoktól a kicsi , hófehér falú székely-házaktól.
Emlékszem már, világosan emlékszem, hogy én is, meg a többi szegény diákocskák is fel-felsóhajtottunk, a gyermeki sziv irigységével: ó de jó élet lehet itt!
Ki-kicsendült a kert fái közül a Szentpáli gyerekek gondtalan kaczagása; fel-felbukkant a kert kanyargós utain egy karcsu, nyulánk leányka alakja, s aztán hirtelen eltünt a fák és bokrok sürüjében.
Hallottuk a hangját is: erre, gyerekek, erre!
Katalin volt.
A Szentpáli-ház fénye, büszkesége.
És láttuk nyomában a lármás gyermekcsapatot: két fiut és két leánykát.
Az egyik fiu lehetett tizenöt, a másik tiz éves.
A leánykák öt-hat évesek, olyan egyformák , mint két tojás.
Ikreknek néztük: azok is voltak.
Fekete, csillogó fekete haja mindkettőnek; arczuk, szemük nevető, beszédes.
Csakugy lobogott kissé göndör hajuk, a mint szaladtak Katalin után, kiáltva:
- Várj meg, várj meg, kis mama!
Mikor Katalin belefogott életének elbeszélésébe, ez a szó villant meg először lelkemben a gyermekkori emlékből: kis mama!
Igen, igen , hallottam ezt a szót.
Mintha tegnap hallottam volna.
És végig futtatván elmémet az egész történeten, egy szóval, egyetlen egy szóval mégis előbb kell azt kezdenem , mint a hogy Katalin kezdette.
Kis mama...
Ezen a szón kezdődik a Katalin története.
Katalin még alig volt hét éves, már kismamája volt a fiuknak.
Györgynél, a nagyobbik öcscsénél csak egy évvel volt idősebb, de Gyuricza ugy nézett rá, mint második mamájára.
Megtörtént nem egyszer, hogy mire a mama meg a cselédek észrevették, Katóka felöltöztette Gyuriczát.
Ha Katóka az ágya mellett ült , Gyuricza szivesebben hunyta le a szemét.
- Aludj, aludj, fiacskám, - csicsisgatta Katóka.
- Lásd, alszom én is.
S letette fejét a Gyuricza párnájára.
Ugy tett, mintha aludnék.
És csakugyan el is aludt rendesen a kis mama is.
Gyuricza mondta először: kis mama.
A többi gyerek már nem is hivta másként.
Ezek nyilván azt hitték, hogy ez úgy van mindenütt a világon: a mama mellett van egy kismama is.
- Kismama, álmos vagyok!
- Kismama, hol a kalapom?
- Kismama, nem találom a labdámat.
A kismama mindent megtalált.
Ezer szeme volt: minden kicsiségnek tudta a rendes helyét s a miért a cselédek tűvé tették a kastélyt meg a kertet, ő rendesen csak rámutatott: itt van ni!
- Ezer ördög lakik ebben a leánykában, - mondogatta Szentpáli Gábor, a Katalin édes apja.
- Ő benne van legfőbb reménységem, - suttogta Szentpáliné s köny csillogott szemében.
Nem volt ez üres mondás, mély, szomoru, mély értelme volt annak.
Szentpálinét, ezt a szépséges szép asszonyt, titkos gondok emésztették, melyekről sokáig sejtelme sem volt a világnak.
Még a férjének sem.
Isten megáldotta ezt a nőt mindennel, a mi egy nőt tökéletessé, követendő példaképpé tehet.
Bár a legszebb asszony volt a vármegyében, nem a külső szépséggel büvölte meg az embereket: szivének melegsége, lelkének finomsága, elméjének csodás élessége volt az a varázsgyürü , mely közelébe vont férfit, nőt s boldog volt, kire e napnak egy vékony sugara esett bár.
Háza nyitva volt az urirendnek s mint háziasszony nem tett különbséget szegényebb, gazdagabb sorsu vendég közt: mindenki számára volt egy meleg mosolya , egy szava, mely nyomot hagyott a szivben.
Nem csoda, ha Szentpáli Gábor volt a megyében a legirigyeltebb férfi.
Oldalán a legszebb asszony, s házában jólét, meleg szeretet.
És szép gyermekek.
Kell -e még valami a boldogsághoz?
...
Szentpáliné nem volt boldog.
A mit más még nem látott, látta ő világosan, hogy nagy, szörnyü nagy katasztrófa fenyegeti házukat.
Szentpáli Gábor egyszerüen átvette az ősi birtokot, s mert ez még jelentékenyen növekedett is felesége hozományával, magasabb czélt nem tüzött maga elé, mint élni igazi nagy úr módjára , hiven az ősi hagyományokhoz.
Harmincz éves korában vezette oltár elé Baróthy Katalint, a 18 éves leányt, de voltaképpen nem az vezette, hogy meleg, családi fészket rak magának, hanem hizelgett a hiuságának, hogy a legszebb leány az ő felesége lesz.
Szerelménél nagyobb volt a hiusága.
Csak akkor szerette meg igaz szeretettel Baróthy Katalint, mikor a felesége lett s esztendő hogy mult esztendő után, rabja lett felesége tündöklő erényeinek.
Imádta feleségét, de egyedül a jelennek élt, a jövőbe nem tekintett.
Imádta gyermekeit, de azoknak jövendő sorsán alig gondolkozott.
Arany volt a szive, de szűk a látóköre.
Az embereket nem ismerte: azt hitte, természetesnek találta, hogy mindenki jó, mint ő.
Háza és tárczája nyitva volt boldognak, boldogtalannak s az ősi birtokot éppen olyannak nézte, mint az ősi házat, melyet Szentpáli Jób nevü őse »örök időkre« épitett .
Elfogyhatatlan valaminek tartotta a földet, melyet ősei szereztek és századokon át megtartottak.
Ő örökölte, a fiai meg majd öröklik tőle.
S mintha a néma föld eleven lélek volna, hallgatag megkövetelte tőle, hogy eltartsa őt, mint az ősöket .
Tartsa el, a nélkül, hogy neki törődnie kelljen azzal: miként és hogyan.
Ez nem az ő gondja.
Szentpáli Gábor nem vette észre az idők változását.
Mohón élvezte az új idők előnyeit, mit leghelyesebben ebben az egy szóban lehet kifejezni: kényelem, de nem vett tudomást az új idők követeléseiről .
Szánakozva gondolt őseire, kik egész életüket falun voltak kénytelen leélni, mig ő csak egyet gondol, másnap már Budapesten lehet s élvezheti mindazt, mit egy nagy város a gazdag embernek nyujt.
S bár felesége éppenséggel nem vágyakozott a nagyvárosi élet után, különösen házasságuk első idejében a telet többnyire Budapesten töltötték.
Később, mikor szivesebben élt volna ott az asszony is, már nem tehették.
Katókát tiz éves korában egy budapesti leánynevelő-intézetbe adták: ez vonzotta az édes anyát Budapestre.
De már ekkor látta, hogy vagyoni helyzetük a költséges nagyvárosi életet nem birja meg.
Elfojtotta leánykája után való nagy erős vágyakodását, s egész lélekkel a gazdaság rendezéséhez látott.
Évekig hitte, hogy még megmentheti családját a rettenetes bukástól.
Most már nemcsak anya és háziasszony: gazda is volt egyszemélyben.
Naphosszat kint járt a mezőn, rendelkezett a cselédeknek, a munkásoknak, mig férje a szomszéd városban töltötte ideje javát.
Nagy lelki ereje pótolta a test gyöngeségét s néha büszkén villant meg szép fekete szeme a gondolatra, hogy ő, a gyenge nő, vállára vette az erős férfi munkáját s talán - ó, az lesz csak az igazi boldogság! - eloszlatja a házuk fölött borongó felleget, mielőtt a világ észrevenné.
De a világnak mégis feltünt valami.
Az, hogy Szentpáliné a gazda.
Sőt a rosz nyelvek gúnyosan mondogatták: nem is gazda, hanem tiszttartó.
És élczelődtek Szentpálin, a kinek asszony tiszttartója van.
- Mire való ez! - tört ki egyszer Szentpáli, a kit ez élczelődések elkeseritettek .
- Az asszony legyen asszony.
Vezesse a házat, nevelje a gyerekeket, egyéb gondja ne legyen!
- Igazad van, - mondta Szentpáliné s mosolygott szeliden, ámbár lelkében vihar háborgott.
- Akkor hát bizd a gazdaságot a tiszttartóra!
Ért az hozzá.
Vagy nem?
- Ért, de a maga hasznára, - jegyezte meg nyugodtan Szentpáliné.
- Ki mondta ezt neked?
Honnét tudod?
Az asszony megfogta a férje kezét, ki indulatosan sétált föl s alá az ebédlőteremben.
- Gábor, jer, ülj le mellém.
Beszélgessünk egy keveset.
Nyugodtan, felindulás nélkül.
Szentpáli meghökkenve nézett a feleségére.
Az a fenséges nyugalom, mely az asszony arczán ült, megdöbbentette.
Rekkenő melegséget érzett, melyet vihar fog követni .
Szó nélkül engedelmeskedett a feleségének, szinte meghunnyászkodva követte.
Leültek a diványra.
Oly rég nem ültek igy egymás mellett, holott szivük nem hült el egymástól, csak az élet felfogásának nagy külömbsége volt az, mely elválasztotta őket.
Az egyik úgy élt, mint a gyermek: gond nélkül, a másik gondokkal terhelten s mindig küzdve egy rém ellen: a tönkrejutás réme ellen.
- Beszélj.
Nyomasztó csönd nehezedett a szobára.
Az asszony egy pillanatig tenyerébe temette arczát, aztán hirtelen megragadta a férje kezét.
Erőt vett szivén a megindulás , hangja reszketett, a mint a beszédbe kezdett.
- Hát beszélek.
Szegény uram!
Élczelődnek rajtad.
Tudom, jól tudom, hallottam hirét.
Azok élczelődnek, a kik legsürübben ültek teritett asztalunknál s a kik most éreznek valamit, fájdalom, nem alap nélkül s hitvány élczelődéssel köszönik meg a mi bolond szivünk szeretetét!
Tiszttartónak csufolnak engem!
Hadd csufoljanak.
Nem az a baj, hogy téged ez elkeserit, hanem az, hogy ez sem ébreszt föl szörnyü mély álmodból.
Te semmit sem látsz, Gábor!
- Mit lássak?
- Ó, könyörülő szent Isten!
Mit láss?
Még egy pár év s tönkremegyünk, Gábor !
Érted!?
Tönkremegyünk!
- Eh, rémképeket látsz.
Az a csekély adósság...
Egy jó termésből kifizetjük.
- Ember!
Te nem ismered saját birtokodat.
Te nem ismered a terheit!
Hol voltál ?
Hol éltél eddig?
Az adósság, a mit én tudok - hangsulyozom - a mit én tudok , ötvenezer forint.
A birtokunk - tudod, mekkora a birtokunk?
- Ezer hold.
- Ezt tudod.
Egyebet semmit.
- Lassanként letörlesztjük az adósságot.
- Minden évben szaporodik öt év óta és minden évben kevesebb a jövedelem!
Megütik a dobot a házunk fölött, könyörtelenül megütik.
- Az lehetetlen!
Lehetetlen! - kiabált Szentpáli s magánkivül ugrott föl.
Folyton kiabálta: - lehetetlen! lehetetlen! - annak az embernek a kétségbeesett makacsságával, a ki már látja, hogy igaz, úgy van, a mint mondják, de azt hiszi , nem lesz úgy, valami csodálatos módon jóra változik a rossz, ha rákiabál.
Mig Szentpáli eltorzult arczczal szaladott ide-oda a szobában, az asszony ráborult a divány karjára s csöndesen zokogott.
- O, édes gyermekeim! mi lesz veletek!
Lelki szemei előtt sorba elvonultak a gyermekek.
Katóka, a kismama, a ki most tizenhat éves, szép, fölserdült leány s a ki pár nap mulva haza jön a szülei házba.
Sejtelme sincs a viharról, mely a csöndes, meleg fészek körül dühöng.
Csupa napfény, mosolygás volt eddig az élete.
Gond, szegénység, nyomor, megaláztatás ismeretlen fogalmak előtte.
És jön György is, a ki azzal a tudattal jár az utczán , ül az iskolában, hogy az ő apja gazdag földbirtokos.
És Kornél!
Az elkényeztetett , selyemhaju urficska.
S a kis leányok: Erzsike és Jolánka.
Ki neveli fel őket ?
Mert...
Megakadt itt a gondolatában.
Egész testében megreszketett, nem merte tovább füzni gondolatait.
Ereiben fagyni érezte a vért, két kezével eltakarta a szemét, hogy ne lássa a Halál angyalát.
De nem birt uralkodni magán, felzokogott, szivet szaggatóan zokogott föl:
- Mi lesz velük, ha én meghalok!
Szentpáli rémülten állott meg a szoba közepén.
Aztán összeszedte magát, oda ment a feleségéhez, gyöngéden átkarolta:
- Csöndesülj, Katalin.
Látod, látod, miket beszélsz.
Ne félj, megsegit az Isten.
S szeretettel, hosszan nézett a szemébe.
Oly rég nem nézett e szép szemekbe.
Oly rég nem nézte ily hosszan, sokáig e nemes, fenséges arczot.
Sohasem látta ily szépnek ezt az asszonyt.
De egyszerre önkéntelen összerezzent, s csak alig tudta elpalástolni megdöbbenését.
Valami különös fényt látott megvillanni az asszony szemében.
Ezt a fényt nem látta még soha.
Nem e földről való, tulvilági fény ez.
Az alattomosan közeledő halál hirnöke...
Hevesen megcsókolta feleségét, hogy észre ne vegye zavarát, megdöbbenését.
Szentpáliné ajkán szelid, angyali mosoly játszadozott.
Belátott a férje lelkébe és - mosolygott.
A kismama haza jön.
Attól a pillanattól kezdve, hogy Szentpáliné a maga teljességében föltárta férje előtt a szomoru valót, Szentpáli Gábor egész lényében megváltozott.
Egy álmatlanul átvirrasztott éjszaka éppen elég volt a változásra.
A mit az első pillanatban lehetetlennek tartott, most szörnyü világosan állott lelki szemei előtt: a bukás , az elkerülhetetlen bukás.
Az éj sötétében ijesztő rémképek jelentek meg: a Nyomor és a Halál.Szivébe nyilallott a gondolat, hogy elveszti feleségét, azt az áldott jó asszonyt, kinek egészsége az ő szemeláttára ment tönkre s ő mégsem vette észre, vagy legalább nem vette komolyan.
Most már visszaemlékezett arra a hideg téli napra is, mikor Szentpáliné könnyedén öltözve járt-kelt az udvaron, a gazdasági épületekben.
Akkor szelid szemrehányást is tett neki: mire jó az!
A havas udvaron átázott a czipője s dideregve ült a kandalló elé.
- Látod, látod.
Meghültél, ugy -e?
Ő akkor is mosolygott.
- Dehogy hültem.
Egy kissé megfáztam, annyi az egész.
Aztán egyszerre csöndes, lappangó láz jelentkezett, a mit Szentpáliné nem is akart észrevenni és észrevétetni.
Köhögött egész télen át s a verőfényes tavasz, a meleg nyár csak enyhitette, de nem szüntette meg a köhögési rohamokat.
Az orvos meleg vidéket ajánlott.
- Meleg vidék?
Nem elég meleg ez a mi vidékünk?
Majd megtikkadok a rekkenő hőségtől!
Enyelegve mondta ezt, pedig tudta, hogy az orvosnak igaza van.
De nem volt ereje , magára hagyni a gazdaságot.
Hátha még megmenthet valamit a gyermekeknek?
És ő ?...
Nem nagyobb szüksége van a gyermekeknek ő reá, mint a birtokra?
Mit ér nekik a nagy vagyon, ha nincs anyjuk, szerető édes anyjuk?
Pótolhatja -e őt valaki?
- Igen, igen! - kiáltott fel önkéntelen, saját magával beszélve, vitatkozva.
Ő pótol engem!
Katókám, édes kis Katókám!
Aranyos kismamám!
Katalin ekkor már tizenhat éves volt.
Nagy, kifejlődött leány.
Épp vége felé járt az iskolai év, s az volt a tervük, hogy többet nem viszik Budapestre, maradjon otthon.
Itt az ideje, hogy a háztartás titkaival is megismerkedjék.
A jövő télen pedig bevezetik a világba.
Aztán két-három év mulva férjhez adják.
Még nem oly rég, a férjhezadás nem is okozott gondot.
Szinte azt lehetne mondani , hogy Katalin már gyermekkorában el volt jegyezve - Baróthy Kálmánnal.
Baróthy Bálint, a Kálmán apja, unokatestvér volt Szentpálinéval s a szülőknek mindkét részről, kedves ábrándjuk volt a gyerekek összeházasitása.
A koruk is talált: Kálmán hat évvel volt idősebb Katalinnál.
Kicsi korukban testvérekként szerették egymást s később, mikor serdűlni kezdtek, nem hültek el egymástól: a rokonság czimén megmaradtak bizalmas viszonyukban s igy többet is engedhettek meg maguknak, mit különben megengedhetnek vala.
A szülők tekintete örömmel pihent meg e két gyereken, a kiket, szerintük, az Isten is egymásnak teremtett, s szép reményük megvalósulását látták közeledni, mikor fölfedezték, hogy a viszony, mely Katalin és Kálmán közt van, többé már nem tisztán rokoni viszony.
Olyan szépnek, olyan ragyogónak mutatkozott a jövendő.
-Milyen érdekes, - mondta egyszer Szentpáli Gábor, - a mikor Katalin végkép hazajön az intézetből, akkor végzi Kálmán is a jogot.
- Igazán érdekes, - mondta az öreg Baróthy, aki ez időben a megye főispánja volt .
- Csak a szigorlatokkal is végezzen.
- Ó, Kálmánt nem féltem, - áradozott Szentpáli Gábor.
- Eszes fiú és nagyratörő .
Azt hiszem, szűk lesz neki a vármegye.
Majd meglátod!
Különben nagyon egyszerü : megválasztatjuk képviselőnek.
- Persze, ez a legegyszerübb, - jegyezte meg nem leplezett gunynyal a főispán, - Hanem én jobb szeretném, ha itthon marad a vármegyén ő is, mint én.
Vállaljon itt hivatalt és vezesse a gazdaságot.
Ugy csinálta az apám, nagyapám, minden ősöm.
A székely nemesi birtok nem birja ki a nagy világban való életet.
- Hát maradjon itthon, - nyugodott bele Szentpáli.
- Hiszen, a hogy én ismerem , Katókát, ő is jobb szeret élni falun.
Igazán ha jól meggondolom a dolgot, nem is tudom, mit csinálna az a fruska a nagy városban.
Csak a falu, a falu!
Ez az ő eleme.
A mező, az erdő, a hol órákig elbolyonghat...
Ábrándos teremtés, azt mondhatom.
Egy bizonyos, hogy ez a két gyerek pompás egypár lesz!
- Én is azt hiszem, - mondta egy kis szünet után Baróthy, - de bizonyos nem vagyok benne...
Valóban, az öreg Baróthy nem volt oly tulságos jó véleménynyel a fia felől, mint Szentpáli.
Távol volt attól, messze távol, hogy romlottnak tartsa Kálmánt, de már követett el egy pár könnyelmüséget a mely sulyosabb aggodalmat okozott apai szivének.
Alapjában nemes volt a szive, de családja fájára tulságosan büszke , gőgös s csak a vele egyenranguak közt érezte jól magát.
Régi, jóhangzásu neve s Budapesten élő rokonai révén könnyü volt bejutnia a legelőkelőbb szalonokba, hol az előkelő megjelenésü, s feltünő szép ifjut valósággal elkényeztették.
Mert Baróthy Kálmán valóban feltünő szép ifju volt.
Barnapiros arcz, szénfekete haj , nagy fekete szem, s daliás, a közepesnél magasabb termet: látszott rajta első pillanatra, hogy a fenyvesek alján nőtt fel, csupa erő és szépség volt ez a fiatal ember.
Ennek a tudata nem kis mértékben tette elbizakodottá, s mint oly sokan, a régi családok gyerekei, ő is lassanként külső előnyeire bizta magát, egész jövendőjét.
A komoly tanulmányok egyre jobban terhére kezdtek válni, s szentül hitte, hogy összeköttetései révén amugy is magasra emelkedik majd.
És ha nem igy lesz?
Akkor is úr lesz - otthon.
Katalin Budapesten volt, de az intézet falai közt s egész éven át alig találkozott Kálmánnal, kivéve a nyári vakácziókat, mikor Kálmán is ott hagyta a nagy város tikkasztó levegőjét.
Mit is keresett volna ott, mikor ismerősei eltüntek mind, ki erre, ki arra?
A zajos nagyvárosi élet után pihenő volt neki a falusi élet s lelkét felüditette a Katalin társasága.
Virágról-virágra szálló pillangó volt Budapesten, minden szép leánynak udvarolt azokban a társaságokban, a hol megfordult, egyiknek-másiknak komolyabban is, de Katalintól nem fordult el a szive s ha csöndes óráiban összehasonlitást tett Katalin és azok közt, kiknek udvarolgatott, az összehasonlitás mindig a Katalin javára ütött ki.
Az utolsó évben, mikor Katalin búcsut vett az intézettől s Kálmán az egyetemtől , együtt is utaztak haza.
Szentpáli Gábor fölment Katalinért s Györgyért, a ki a gimnáziumban tanult, s Kálmán, bár szeretett volna még nehány napig Budapesten maradni, hogy résztvehessen egy majálisban, nem tudott ellentállni a vágynak, hogy Katalinnal utazhassék s éppen a vonat indulásakor betoppant a Szentpáli kupéjába.
- Jó estét, itt vagyok én is.
Meggondoltam, nem megyek a majálisra.
Katalin elpirult, lesütötte a szemeit.
Zavartan hebegte:
- És a tánczosaid?
- Kimentettem magamat.
Különben is csak az első és a harmadik négyesre volt tánczosom...
Na meg, - tette utána egy kissé gondolkozva - a másodikra.
Nézte, figyelte Katalint, hogy milyen hatást tesz ez rá.
Mondta Katalin, most már nyugodtan:
- Akkor mégis el kellett volna menned.
- Bocsánat, - heveskedett Kálmán, - azt már csak én itélhetem meg.
Közbe szólt Szentpáli:
- Eh, hagyjátok azt a majálist.
Nagyon jól tetted, öcsém, hogy haza jössz.
Eleget mulattál, most majd kezdődik a komoly munka.
Itthon maradsz.
Megválasztunk szolgabirónak.
No , tudod, egyelőre.
- Az szép lesz, jegyezte meg Kálmán s gunyos mosoly villant meg ajkán.
Szentpáli nem vette észre, de annál jobban Katalin.
- Itthon marad Katalin is.
Eleget tanult már.
Ugy -e, kismama, elég volt már a tudományból?
Segiteni kell a mamának.
Szegény mama, nagyon megerőlteti magát.
- O, majd helyettesitem én mindenben! - szólt Katalin lelkesülten.
- Meglásd, apa , olyan házi leány leszek, hogy...
Csakhogy ismét falun lehetek!
Otthon!
Járhatok a kertben.
A mezőn, az erdőn!
Gyülölöm a nagy várost.
Fényes és hideg.
Brr!
Hát te Kálmán, ugy -e, te is gyülölöd a várost?
- Nem, - mondotta határozottan.
- Sőt meg vagyok győződve, hogy te is meg fogod szeretni.
Persze, most még nem ismered.
Láttál nagy, fényes palotákat kivülről, de belülről még nem voltál.
Mindig az intézetben, a falak közt, néha-néha kisétálni kettes sorokban, mellettetek a tanárnők, kik arra is vigyáznak, hogy nem néztek -e véletlenül az elhaladó fiatal emberekre.
Fülsüketitő lárma az utczákon .
Összegabalyodva kocsik, omnibuszok, lóvasut, villamos-vasut s a tenger nép!
Alig lehet mozogni.
Elhiszem, hogy ez nem tetszik neked.
De belől mi más Budapest!
Én ismerem belőlről!
-Én nem fogom megismerni.
- Meg fogod ismerni!
Szinte daczosan, kihivóan beszélt mindkettő.
Összevillant a szemük.
Azt mondta Katalin szemének a villanása:
- Ha igazán szeretsz engem, ott szeretsz élni, a hol én.
Azt mondta a Kálmáné is.
Gyönyörü holdas éj volt, a csillagok miriádjai ragyogtak az égen.
Katalin fölállt s az ablakhoz támaszkodott.
Belenézett a csöndes éjbe, s egyszerre azon vette észre magát, hogy szeméből megeredtek a könyek.
Ijedten nyult zsebkendőjéhez, hogy letörölje könyeit.
Abban a pillanatban állt melléje Kálmán.
Megindultan ragadta meg a kezét, s mosolygást erőltetve suttogta:
- Te bohó, te...
Mindegy akárhol élünk, csak szeressük egymást.
Hozzá tette: Csak te szeress!
» Csak te szeress «, ismételte Baróthy Kálmán halkan s ez a pár szó elég volt, hogy a gyermekleány szivéről elüzze a borut.
Szép fekete szemei büszkén, diadalmasan ragyogtak: Kálmán szereti őt igaz szeretettel!
Lehunyta szemét, de nem tudott aludni: ébren álmodott.
A vasuti kocsik kerekei is mintha mind azt zakatolták volna: Csak te szeress!
Csak te szeress!
S ebben a végtelen nagy boldogságban megjelent lelki szemei előtt édes anyja szelid, jóságos arcza.
Szeretettel nézett reá .
Boldogság ragyogott arczán.
Mintha a szavát is hallotta volna: Csak te boldog légy, Katalin, édes kicsi mamám!
Gyermeki szivét Isten megóvta bús sejtelemtől: a sötét éjszakában ragyogott az egész világ.
Egyszerre érezte, hogy virrad.
Lassan fölnyilt szemepillája s álmodozva nézett ki az ablakon.
Hajnali szürkület derengett az égen.
A Királyhágó hatalmas sziklahegyei közt robogott a vonat.
Kinyitotta az ablakot, s tele tüdővel szivta a nyári hajnal édes, illatos levegőjét.
Áhitat fogta el egész valóját, végtelen gyönyörüséggel merült a vadregényes tájék csodálatába.
A tiszta derült égből csak egy darabkát látott, de ez elég volt neki: tele volt a szive édes érzelmekkel , úgy érezte, hogy leköltözött szivébe a fényes menyország.
Lassanként eloszlott a félhomály, a hegyek tetején vérbe borult az ég alja: imhol , mindjárt fölragyog a nap.
Oly rég nem látta fölkelni a napot.
Boldog szive repesett az örömtől.
Szerette volna, ha más is részt vesz örömében.
Önkéntelen visszafordult, hogy szólitsa Kálmánt: jer, nézzed, fölkel a nap.
Lehangolta, hogy Kálmán félig ledőlve, alszik, jóizüen alszik.
Aludott az apja is , az öcscse is.
Hát ezek aludjanak, de hogy tud most aludni Kálmán.
Ha legalább ő róla álmodnék!
De ki tudja?
Vajjon megszólitsa -e?
Vajjon nem követ -e el illetlenséget, ha gyöngéden megérinti s fölkelti álmából?
Csodálatos, eddig ismeretlen érzés támadt szivében.
A szeretet, melyet Kálmán iránt érez, többé már nemcsak a rokon szeretete, nem is gyermekes ábránd, a mi szivét eltölti, de egy leány igaz szerelme.
A rokoni bizalmaskodó viszony helyébe egészen uj, más természetü viszony lépett.
Érezte, hogy ezután sok minden nem szabad Kálmánnal szemben, a mi eddig szabad és egészen természetes volt.
De azért , ha véletlenül egy virág van a kezében, megpróbálta volna a szirmain: szabad? nem szabad?
Tenger virág borította az ut szélét, lent a szük völgyben csörtető patak partját, de neki egy szál virága sem volt.
Ha mint a mesékben olvasta, eltalálnák a virágok az ő gondolatát és fölszállana hozzá egy!
Csak egy!
De a virágok nem találták el gondolatát, ellenben Kálmán, mintha megérezte volna, hirtelen fölpattant fektéből.
- Jó reggelt, Katóka!
Jaj de szépet álmodtam!
Katalin duzzogva nézett rá.
- Szégyeld magadat.
Oly mélyen aludtál, hogy nem is álmodhattál!
- De ha mondom, hogy álmodtam.
Még pedig szépet, gyönyörüt.
Ugy -e, te is álmodtál?
- Nem is aludtam.
- Te nem aludtál?
Hisz láttam, sokáig néztelek, a mint behunyt szemmel ültél.
- A szemem be volt hunyva, de nem aludtam.
S ha álmodtam is, ébren álmodtam.
- Oly szép voltál, Katóka!
- Ezt már oly sokszor mondtad.
Ne légy unalmas.
- Sokszor, de nem úgy , mint most.
- Jer, - mondta Katalin, - hogy egyébre terelje a beszédet - most kel föl a nap .
Nézzed, nézzed, de szép, de felséges!
A sugarai már előre törnek, mindjárt kibukkan, mindjárt!
- Mért nézzem a napot, ha téged nézhetlek!
De azért mégis csak oda állt az ablakhoz.
Katalin ujjongva köszöntötte a felkelő napot, mely diadalmasan tört elő s lángoló sugarainak özönét pazarul öntötte rájuk.
- Ó, de szép!
Ó, de szép!
Önkénytelen suttogta Kálmán is:
- Ó, de szép!
Ó, de szép!
De ő nemcsak anapra értette...
Még délig tartott az utazásuk vasuton s onnét két órányira feküdt a kastély.
A délelőtt szinte észrevétlen repült el.
Ismerős volt nekik jóformán minden hegy , völgy, a merre a vonat elrobogott, de most új meg új szépségeket fedeztek fel itt is, ott is.
A romokba dült várak, düledező udvarházak megelevenedtek , megfiatalodtak, s szépeknek, csinosaknak látták a piszkos oláh putrikat is , melyeket a legjobb akarattal sem lehet háznak nevezni.
S ha egy hófehér falu mosolygó házikót láttak, nagy boldogságukban tündérpalotává varázsolta szárnyas képzeletük, édes vágyódás lepte meg szivüket: itt élni, itt, távol a nagy világ zajától, ez lehet az igazi boldogság!
Kálmán nem értesitette szüleit hazajöveteléről.
Oly hirtelen határozta el magát az utazásra, hogy nem is értesithette.
Azt határozták az uton, hogy Katalinékhoz megy egyenesen, ott tölt pár napot s úgy megy haza: meglepi az öregeket.
Különben is a Katalinék háza utban esett, innét alig egy pár órányira laktak Baróthyék, a megye székhelyén.
- Aztán, - mondta Kálmán, - minden nap átlovagolok hozzátok.
A gőzös éleset füttyentett, közeledtek a végállomáshoz.
Katalin izgatottan hajolt előre, alig hallotta Kálmán beszédjét.
Lélekben már ott csüngött édes anyja kebelén.
A ki most épp oly izgatott, mint ő, s épp oly feszülten néz előre , szemeit arra a dombra szögezvén, melynek aljában először bukkan föl az a nagy fejü, villogó szemü szörnyeteg.
Milyen csunya, s hányan várják repeső szivvel!
Már látszott a pályaudvar, látni lehetett a föl s alá sétáló alakokat, már ismerős arczokat is lát Katalin... oly sokan vannak, csak egyet nem lát: a mamát!
Egész testében megremegett, arczáról eltünt a pirosság, mintha egylátatlan kéz letörülte volna, mikor a vasut a pályaudvarra berobogott.
Rémülten kapta vissza fejét az ablakból s magán kivül kapaszkodott apja karjába, ki éppen indulóban volt.
- Apa, nincs itt a mama!
Ugy -e beteg!?
Szentpáli megdöbbenve nézett a leányra.
- Mi lelt?
- Te nem szóltál nekem!
Ugy -e beteg?
- De Katókám!
Egy kicsit gyöngélkedett a télen, de...
- O Istenem!
S én be vidám, bohó voltam egész nap!
- Na na... szedd össze magad.
Mit szólnak az emberek...
Siró szemmel érkezel meg...
Vigasztalta Katalint, de az ő szive is elszorult s bús sejtelem nehezedett rá.
- Nehéz beteg lehet, ha nem jött elénk.
Ez a gondolat czikázott át agyán, s alig tudta elrejteni izgatottságát.
- Nincs itt! nincs! - tördelte a kezét Katalin s esze nélkül szaladott keresztül az állomás épületén.
A hintó ott állt a kijárat előtt.
- A mama?
A kocsis zavarodottan pödörte a bajuszát.
- Odahaza maradt, kisasszony.
Egy kicsit beteg.
- Fekszik?
- Mióta a nagyságos úr elutazott.
- Sulyos beteg, ugy -e?
- Nem hinném, instálom.
- Hallod, apa, hallod?
A mama beteg!
- Csöndesülj, Katókám.
Én tudom, hogy nem komoly a betegsége.
Meghült: ennyi az egész.
Az egész uton nem lehetett szavát venni.
Görnyedten, összezsugorodva huzódott meg az ülés sarkában.
Kálmán meg-megpróbálta, hogy szóra birja Katalint, de sehogy sem sikerült.
Mellette ült György.
Ő is búsan nézett maga elé.
Mintha temetésre mentek volna, olyan szomoruak, levertek voltak mind.
Ni ni, az ég egyszerre hogy beborult Katalin feje fölött!
Könytől zavaros szemei gyászfeketébe vontnak látják a kastélyt, mely búsan, mogorván tekint le a dombtetőről.
Befordul a hintó a nagy bolthajtásos kapun, s im, az udvar néptelen , csöndes, mint a temető.
De nem, még sem!
Ihol szalad elejbük Kornélka, utána lihegve, neki pirult arczczal az ikrek : Erzsike és Jolánka.
- Kismama!
Kismama!
Tapsolva, ugrálva veszik körül a hintót.
Egy pillanat s Katalin nyaka körül csüng a három gyerek.
Megered a köny a szeméből, mint a zápor s zokogva öleli, csókolja őket:
- Édes kicsikéim!
Beteg a mama!
Az igazi mama!
Kornél egy nagy ember komolyságával fogja meg Katalin kezét s suttogva mondja:
- Csöndesen, lábujjhegyen, kismama.
A mamának láza van.
Bent a hálószoba ajtaja előtt az orvos fogadja:
- Nem szabad a mamát felizgatni...
Csak csöndesen, csöndesen.
- Nagy láza van?
Beszéljen az Istenért! - esdekel Katalin.
De feleletet sem vár, betámolyog a szobába, utána az atyja és György.
- Katalin, Katalin... - suttogja Szentpáliné, sreszkető karjával magához öleli és csókolja hosszan, sokáig.
Ajka perzsel, mint a tűz.
- S te Gyuricza...
De megnőttél!
Szomoru, lemondó mosoly vonaglik beesett arczán.
Az orvos belép.
Gyöngéden fogja meg Katalint.
- Jó lesz most magára hagyni a mamát.
Megárt az izgalom.
- Az én helyem itt van! - mondta Katalin.
Intett a szobaleánynak, hogy kimehet s friss borogatást tett mamája homlokára.
Leült az ágy szélére, el nem mozdult onnét.
Este hivták, hogy feküdjék le .
Kiüzente:
- Nem vagyok álmos.
Egész éjjel aludtam.
Egy perczig sem hunyta le szemét.
Szorongva leste édes anyja minden mozdulatát .
Mindegyre föléje hajolt s leste, figyelte az arczát.
Szinte lopva, észrevétlen , ajkát a homlokához érintette.
Mintha lángoló tűz csapott volna ki, érezte, hogy ajkát perzseli a tűz.
Kétségbeesetten rakosgatta a hideg borogatást s le-letérdelt az ágy mellé, könyörögvén a jó Istenhez: szüntesse édes anyja szenvedését!
Éjfélkor, úgy tetszett, szünt a láz.
Szentpáliné megkönnyebbülten sóhajtott föl .
Révedezve nézett szét a homályosan világitott szobában.
Nem vette észre Katalint.
- Mamám, édes mamám!
Jobban vagy, ugy -e?
Ráborult édes anyjára s csöndesen zokogva csókolta kezét, ajkát.
- Feküdj le, Katókám.
- Nem, nem, mamám!
Ne küldj el!
Engedd, hogy én ápoljalak!
- Hol az apa?
- A szomszéd szobában.
Épp most volt bent az orvossal.
- A gyerekek?
- Alszanak.
- Mindenki alszik tehát.
Csak ketten vagyunk ébren...
Mikor is érkeztetek meg ?
Most már emlékszem, hogy láttalak.
Gyuriczát is.
Mondjad, jól tanult?
- Csupa kitünőt hozott!
- Ó Istenem, de boldog vagyok!
Csak tanuljon, tanuljon, mert máskülönben elpusztul...
A mai világban tanulni kell.
Vége a régi jó világnak.
Vége, Katalin , vége...
Hát te Katalin, - kérdezte hirtelen, váratlanúl, - tanultál -e kézimunkát?
Katalin csodálkozva, meglepetten nézett anyjára.
- Kézimunkát?
Ó, igen, tanultam azt is.
Ámbár nem forditottak rá olyan nagy gondot az intézetben, mint a franczia nyelvre meg a zongorára.
De én nagyon szeretem a kézimunkát s ha nem kellett, akkor is foglalkoztam vele.
Majd reggel megmutatom a hímzéseimet.
Azt hiszem, meg léssz elégedve velem.
Szentpáliné megsimogatta Katalin arczát.
- Ugy, ugy, Katókám.
Ezt szeretem.
A kézimunka nagyon fontos.
Szükség esetén meg lehet vele szerezni a mindennapi kenyeret.
- Én is azt hiszem, édes mamám, de remélem, hogy nekem erre nem lesz szükségem.
Hosszú szünet következett.
Szentpáliné fölnézett a plafondra s mintha valami különöset látott volna ott, szeme sokáig tapadt egy pontra.
Aztán egyszerre csak fölemelkedett s szólt Katalinnak:
- Igazitsd meg a párnámat, Katóka.
Egy kicsit ülni akarok.
Igy, igy.
Ó de reá áll a kezed.
Pedig ezt nem tanultad, ugy -e?
- Nem, ezt nem tanultam, mamám.
De hát ezt is tanulni kell?
Na, az igazán szép volna, ha még kényelmes ülést sem tudnék csinálni.
Az intézetben is magam vetettem meg az ágyamat, pedig nem lett volna szükséges.
De, tudod, mamám, nem szeretem, ha mindent készen kapok.
Ti ugyis annyira elkényeztettek engem, édes jó mamám!
Hanem én kifogtam ám rajtatok: nem kényesedtem el.
Hidd el, mamám, nem, igazán nem.
Szentpáliné arczán boldog mosoly játszadozott.
Gyönge karjával átölelte Katalint , közelebb vonta magához s úgy biztatta:
- Beszélj, beszélj, úgy szeretem hallani.
Hát nem vagy kényes?
- Igazán, nem vagyok az, édes mamám.
Érzem, hogy meg tudnék élni a magam erejéből , emberségéből.
S ez a tudat oly boldoggá tesz!
Egy könycsepp gördült le Szentpáliné arczán.
- Mama!
Te sirsz!
Akkor én nem beszélek...
- Beszélj, beszélj.
A boldogság könye ez!
Beszéded felvidit, s minden szavad egy követ vesz le szivemről!
- A te szivedről...
Istenem!
Hát teher van a te sziveden?
Szentpáliné óvatosan körülnézett.
- Nincs nyitva az ajtó?
- Nincs, mamám.
- Figyelj hát ide, Katóka.
- Figyelek, - mondta Katalin alig hallhatóan.
Érezte, hogy arcza elhalványodik, s szive hangosan dobog.
Vajjon mit fog hallani?
Ezerféle sejtelem czikázott át lelkén egypillanat alatt.
- A gazdagság még nem boldogság, - kezdette Szentpáliné csöndesen, nyugodtan.
- Engem legalább sohasem tett boldoggá.
Ugy nőttem fel, hogy nem éreztem a ma és holnap gondját.
Szüleim ellesték kivánságomat, mindent megszereztek a mire vágyakoztam s lassanként aztán a legbecsesebb dolgoknak sem láttam a becsét.
Nem tudtam, honnét jő a pénz, csak láttam, hogy van.
De nincs az a nagy vagyon, mely el ne fogyjon, Katóka, ha csak mindig és mindig elvesznek belőle, de hozzá nem tesznek.
Nemde, Katóka?
- Ezt sokszor mondta egy professzorom is.
Azoknak a leányoknak szólt ez, kiket a nagy vagyon gőgössé, elbizakodottá tett.
De biztosithatlak, mamám, hogy ez a leczke nem szólt nekem.
A legszegényebb leányokkal voltam jó barátságban, azokkal már csak azért is rokonszenveztem, mert tudtam, hogy szegények.
Gondoltam, elég baj nekik a szegénység, még éreztessem is velük?
Ó, ha láttad volna, mennyire vonzódtak hozzám ezek a leányok!
Sokszor mondták: na, Katóka, rajtad ugyan nem látszik, hogy gazdag földesúr az apád.
Szinte szárazon, hidegen mondta Szentpáliné:
- A te apád nem is az, Katóka.
- Nem!?
Hát mi?
- Szegény ember.
- Az én apám szegény ember!?
- Több annál, rosszabb annál: tönkrement földesúr.
- Ó Istenem!
Lehetséges ez?
És ez a kastély...
Ez a szép birtok...
- Csöndesülj, Katalin, ne izgasd fel magadat.
Hisz te nagy leány vagy, okos leány vagy...
- De hisz ez lehetetlen, mamám!
Azt hitte az első pillanatban, hogy lázban beszél a mamája.
Önkéntelen homlokára tette a kezét.
Hideg volt, mint a márvány.
Szentpáliné eltalálta, hogy mire gondol Katalin.
Nyugodtan mondta:
- Nincs lázam, Katóka.
Biztosan tudom, hogy most nincs.
- Tehát igaz!
És én éltem gondtalan!
Szőttem a szép álmokat...
Vidám voltam, bohó voltam, mig te, édes jó mamám a kinok kinjait szenvedted át!
Gyötrelmes napok , gyötrelmes, álmatlan éjszakák: az volt a te életed, mig én gond nélkül éltem messze tőled!
- Csöndesülj, Katalin, csöndesülj.
Bizzunk Istenben: ő a jókat nem hagyja el !
Élünk ezentul tisztes szegénységben.
Dolgozunk...
- Dolgozunk... - suttogott Katalin, - dolgozunk...
Hisz én nem félek a munkától !
De a gyermekek!
A kicsikék!
Mi lesz velük?
A szomszéd szobából lassu léptek halk nesze hallatszott át.
- Az apa ébren van, - riadt föl Katalin.
- Istenem, talán hallott mindent!
- Szegény apa, - sóhajtott Szentpáliné.
- Lásd, ő érette még jobban remegek .
Megszokta a gondtalan jólétet.
Hivatalt sohasem viselt...
A kicsikék majd csak megszokják a szegénységet, de az apának keserves lesz!
S ki tudja...
Kimondja -e, a mire gondolt ?...
- S ki tudja... - mondta utána gépiesen Katalin.
- Az én életem...
Nem tudta tovább mondani, erőt vett rajta a megindulás, a párnák közé temetkezett és sirt keservesen.
Siratta férjét, gyermekeit s legfőképpen Katalint, kinek most lenne a legnagyobb szüksége anyára, most, mikor a világba lép s im az a sors vár reá, hogy gyönge leány létére anya helyett anyja legyen testvérkéinek!
Szentpáli Gábor ijedten nyitott be.
Áthallatszott szobájába a csöndes zokogás.
- Mi történt?
Mért sir a mama?
Katalin az édes apja nyakába borult.
- Édes jó apácskám!
Semmi, semmi...
Hisz az lehetetlen is, úgy -e , apa?
A mama azt hiszi, hogy meghal...
Ugy -e, nem hal meg, apa?
No látod, mama?
Látod?
Szentpáliné lassanként lecsöndesedett.
Idegeit kimeritette a nagy izgalom s behunyt szemmel feküdt az ágyban.
Suttogott magában valamit, de szavát nem lehetett érteni.
Arcza piros volt, egy kissé lázban égett, de elnyomta az álom s bár nyugtalanul, aludott reggelig.
Ledült Katalin is a diványra, de nem azért , hogy elaludjék, hanem, hogy apját megnyugtassa.
A mint apja kilépett a szobából , fölkelt s lábujjhegyen anyja ágyához ment.
Aztán lekuporodott a puha futószőnyegre, az ágy elé, s fejét az ágy szélére hajtotta.
Hallotta, hogy kint az apja föl s le sétál, meg-megáll és fájdalmasan föl-föl sóhajt.
Mellette aludott az édes anyja, s hallotta, a mint álmában föl-fölsóhajt ő is.
A fali óra négyet mutatott.
Virradott.
Kimerülten dőlt végig a szőnyegen.
Nyolcz óra volt, mire fölébredt.
Nem tudta, hogyan kerűlt ide.
Be volt szépen takarva egy könnyü nyári paplannal, melyet épp akkor igazitott meg az édes anyja, az ágyból lehajolva hozzá, a mikor fölnyitotta a szemét.
Az anyja tehát ébren volt, mig ő aludott!
És betakarta!
- O, édes jó mamám!
Százszor is megcsókolta azokat az áldott jó kezeket.
Anya nélkül.
Egy éve, hogy Katalin hazajött az intézetből, fél éve mult, hogy - árva.
Azon a szent estén, mikor minden házban, a hol gyermek van, apró, szines gyertyák lobognak a fenyőfa ágain, a Szentpáli-ház nagy ebédlőtermében gyászfátyolos hosszú gyertyák bús fénye lobogott egy ravatal körül.
Azon a szent estén, mikor millió meg millió gyermek, édes izgalomtól kipirult arczczal tapsol, ugrál a ragyogó , csillogó karácsonyfa körűl, a Szentpáli-gyerekek sirva, zokogva térdeltek a ravatal mellett, melyen a legjobb édes anya pihent...
Az eleven, vidám élet hová lett a Szentpáli-házból?
Elvétve ide vetődik egy-egy távoli rokon, egy-egy jó szivü nagynéni, megnézi: mit csinálnak az árvák.
De itt minden oly szomorú.
Fekete gyász borult a házra, a kertre, a látogatók csak jőnek és menekülnek innét.
Az ikrek, ezek a mindig nevetős arczú gyerekek, mintha nagy , komoly leányokká értek volna, búsan, leverten járnak Katalin oldalán.
Látják a kismama arczán a megmérhetetlen bánatot s rájuk ragad a bánat, nem mernek nevetni , szaladgálni.
Ha csak egyszer látnának mosolyt a kismama arczán!
De a kismama mosolyát nem látták a temetés óta, csak a könnyét.
- O kismama, kismama, mosolyogj már!
Kedvesen összetette a kezét Erzsike s úgy kérte, mintha imádkoznék: mosolyogj már.
- Édes, kicsi árvám!
Hát mosolygok!
- Ó de szomoruan mosolyogsz!
De megváltoztál, kismama!
Emlékszel -e, mennyit szaladgáltál velünk a kertben?
No , szaladj most is.
- Gyönge vagyok most, édesem.
Nem tudok, igazán, nem tudok szaladni.
Támolyogva, bizonytalan lépésekkel halad a kert széles utján.
Az anyja ágya mellett annyi éjet virrasztott át!
Virrasztott halálos, rettentő lelki gyötrelem közt.
Ő, a gyönge leány, daczosan állt szembe a Halállal, védőleg emelte anyja fölé, kétségbeesett harczra kelt, de hiába, hiába!
A Halál volt az erősebb.
Ápolás és imádkozás: ez volt az ő élete egy fél esztendeig.
Vajjon enyhitette -e legalább édes anyja testi és lelki szenvedéseit?
Valami csodás, jóleső nyugalom szállott szivére, midőn e kérdésre igennel válaszolhatott.
Hányszor ölelte keblére az édes anyja: te vagy az én reménységem , Katalin!
Ha téged látlak, enyhülnek fájdalmaim.
Csak te élj, csak te maradj meg , nyugodtan nézek a Halál szemébe!
Ugy kell lenni, hogy ezek a szavak adtak erőt a hősies küzdelemre - az utolsó pillanatig.
Csak akkor roskadott össze, mikor vége volt minden reménynek, mikor egy bús sóhajtással égbe szállt a nemes lélek.
Akkor elborult szeme előtt az egész világ, zavaros képek kavarogtak körülötte s egy szörnyü sikoltással összeomlott , eszméletlen terült el a halálos ágy mellett.
Mikor a családi kriptába betették a koporsót, Katalin, a szegény, testben , lélekben kimerült, meggyötrött Katalin, ágyban feküdt, eszméletlen.
Nem borulhatott a koporsóra, mely a Szentpáli-ház üdvét örökre lezárta.
Nem csókolhatta még egyszer, utóljára azt az áldott kezet.
Mire fölnyitotta szemét , néma volt a ház, mint a temető, csak az orvos volt mellette.
Fölzokogott szivetszaggatóan:
- Anyám, édes jó anyám!
Erővel kellett az orvosnak visszatartani.
Föl akart kelni, látni akarta az édes anyját.
- Nem lehet, nem lehet, - mondta az orvos s könny lopódzott a szemébe.
- Miért nem lehet?
Az orvos megfogta a kezét, komolyan a szemébe nézett.
- Azért, mert a maga életére nagy szükség van!
Visszahanyatlott a párnára s alig hallhatóan suttogta:
- Igaz, igaz...
Katalin beteg volt, sulyos beteg.
Azorvos rövid megfigyelés után tudta már a betegség nevét is: Katalin agytifuszba esett.
Szinte természetesnek találta ezt az orvos, hisz tanuja volt annak, a mit Katalin tett egy félév leforgásán.
Álmatlanul virrasztott át éjszakát éjszaka után s nem is étkezett rendesen.
Csak azt csodálta, hogy ez a betegség hamarább nem következett be.
De a fiatalság s a korához mérten nagy lelki erő nem csekély segitségére volt az orvosnak, ki különben is igazi becsvágygyal ápolta Katalint, hogy megmentse a - családnak.
Az apró gyermekeknek.
Még a tél el sem mult, Katalin túl volt a katasztrófán s időnként fentjárt a szobákban.
De a szabadba nem mehetett ki májusig.
Az ő vidékén amugy is későn tavaszodik s ez évben különösen nagyon későn melegedett fel az idő.
Esős, havas napok voltak még áprilisban is, de májusban aztán hirtelen jobbra fordult az idő járása.
Egy pár nap alatt virágba borultak a gyümölcsfák, nyiltak a kerti virágok s édes illat szállott be a nyitott ablakokon.
Ah, de igaz örömet okozott neki máskor egy ilyen szép májusi nap!
Mohón szivta máskor a május üde, balzsamos levegőjét, kipirult arczczal járta be a virágos rétet, s ha lehet, leszedte volna a rét minden virágát.
Nem gondolt a hervadásra , az enyészetre.
Hogy minden mulandó a földön.
De most, hajh, most nem tudta bánat nélkül nézni a nyiló virágokat.
Szomoru mosolylyal nézett rájuk: Szegény virágok !
Minek nyiltok, mikor ugyis hervadás, enyészet a sorsotok!
Nézvén a rét virágait, lelkében megelevenült az a nap, mikor a vasuti kocsi ablakából gyermekes vágyódással nézte a völgy virágait s óhajtotta, hogy bár eltalálnák az ő gondolatját és fölszállana hozzá egy virágszál.
És ő megkérdené : szabad? nem szabad?
Ó de szép reggel volt az!
Vajjon nem volt -e álom?
Egy szép , csalóka álom?
Mi is történt azóta?
A mint megérkeztek az állomásra, az ég beborult fölötte.
Emlékszik, hogy Kálmán vigasztalni igyekezett, de ő alig hallotta a szavait.
Másnap Kálmán hazament.
- Isten veled, Katalin.
Holnap átjövök.
Ez volt a búcsuszava.
Anyja betegsége sokkal inkább lefoglalta egész valóját, semhogy másnap csak ki is nézett volna az ablakon: vajjon jön -e.
De hiába is várta volna, Kálmán nem jött el.
Negyednap mulva jött s ügyetlen kifogásokkal mentette magát.
Ő mondta:
- Ne mentegetőzz, Kálmán.
Jól tudom én, hogy neked most itt unalmas volna.
Kálmán tiltakozott.
De hiába tiltakozott, ő belátott Kálmán lelkébe.
A szülei is oly ritkán jöttek el , hogy az valósággal felháboritotta.
Keserüen fakadott ki nem egyszer magában : Nincsenek igaz szivvel hozzánk!
Tudják, bizonyosan tudják, hogy a bukás szélén állunk.
Lassanként visszahuzódnak tőlünk.
Ez fájt, erősen fájt Katalinnak.
Látta jól, leolvasta az édes anyja arczáról, hogy ez a közöny, ez a hidegség nagy fájdalmat okoz neki, bár nem mondta soha.
Csak Kálmánra kérdezett néha.
- Mit csinál Kálmán?
Oly ritkán jön most ide.
Mondta Katalin:
- Bizonyosan a szigorlatra készül.
Maga sem hitte, a mit mond.
Az anyja sem hitte.
Őszszel Kálmán felutazott Budapestre.
Kérdezte Szentpáli Gábort, hogy elvigye -e magával Györgyöt.
- Köszönöm, öcsém, de Györgyöt Udvarhelyre viszem.
Ott olcsóbb az élet.
Beadom azinternátusba.
Odaviszem Kornélt is.
Katalin megfigyelte, hogy milyen hatást tesz Kálmánra ez a mondás: olcsóbb élet.
Kálmán egy kicsit összerezzent.
De azt senki sem vette észre, csak ő.
A szive összeszorult.
Mintha vasmarokkal szorongatták volna.
Ebben a pillanatban érezte meg, hogy Kálmánt el fogja vesziteni.
Hiába küzdött és küzd azóta is e gondolat ellen: kétségbeejtő világossággal lát a Kálmán lelkébe.
Kálmán szereti őt, de nem a komoly férfi szerelmével.
Kálmánt nem fogja kielégiteni az ő tiszta szerelme , neki vagyon is kell.
Ha ő kezdettől fogva szegény leány, talán akkor soha meg sem látja.
Arra sem tartja érdemesnek, hogy egy pillantást vessen rá.
A temetésre le sem jött, de irt egy hosszu részvét-levelet.
Akkor nem olvashatta , most elolvassa ujra meg ujra.
Vajjon őszinte -e az a nehány sor, mit külön ir neki?
Azt irja: »Enyhüljön fájdalmad, édes Katóka, s ne feledd hogy igazán szeret, fájdalmadban őszintén részt vesz - Kálmán.«
Nem, nem!
Nem lehet ez hazugság!
Mi érdeke volna?
Kálmán még mindig szereti őt, s ha ritkán járt el hozzájuk a nyáron, ezért nem őt lehet okolni.
Megérezte, hogy közé és Kálmán közé állott valaki s ez nem lehetett más, mint a Kálmán apja.
Senki annyira nem lehet tájékozva az ők vagyoni viszonyaikról, mint az öreg Baróthy.
De ha Kálmán gyenge lesz!
Sorra vizsgálta Kálmán jellemének vonásait s kétségbeesetten látta megrajzolódni Kálmán jellemképét.
Nem találta e képben az erős akaratu, szilárd jellemü ifjut , ki bizik a maga erejében, tehetségében, nem ijed meg a szegénységtől, nem retten vissza az élet küzdelmeitől s halad az uton, melyet becsületes szive kijelölt.
A kép, melyet Kálmánról rajzolt, mélyen lehangolta.
Olyan sötétnek, sivárnak látta a jövendőt!
Bús gondolataiban az ikrek zavarták meg.
Hozzá sompolyogtak s olyan édesen hívták : jere, kismama, a kertbe.
Olyan szép a kert!
Igazi megváltás volt ez neki, hogy kizavarták gondolataiból.
Átkarolta a gyerekeket, szeretettel csókolta meg.
- Jertek, jertek.
Kimentek a kertbe, de nem tudott felvidulni.
Hiába biztatták az ikrek: - mosolyogj, kismama, - mosolygott, de olyan szomoru volt a mosolygása, hogy a gyerekek majd sirva fakadtak.
Alig tettek nehány lépést, fáradtan ült le egy padra.
Az ikrek el-elszaladtak , virágot szedtek s szaladtak vissza a kismamához.
- Nesze, kismama, virág!
- Ugy -e, szép?
- Szedjünk még?
- Csak szedjétek, szedjétek.
- Szedünk apának is!
- Apának is.
- Kismama...
Hová megy az apa? - kérdezte Jolánka.
Katalin csodálkozva nézett Jolánkára.
- Honnét tudod, hogy elmegy az apa?
- Ott a kocsi az ajtó előtt.
Csakugyan ott állott a kocsi.
Négyló volt elébe fogva.
Katalinnak, maga sem tudta , miért, hangosan kezdett dobogni a szive.
Izgatottan sietett előre, be a házba.
Az apja haragosan járt föl s alá a szobában.
Éppen arra lépett be, hogy zsémbelt a szobalányra.
- Hallatlan!
Egy nyakkendőt sem tud megkötni becsületesen.
- Majd megkötöm én, - szólalt meg Katalin, kit eddig észre sem vett az apja.
- Jere, jere, - fordult Katalinhoz egy kissé zavarodottan.
- Hová mégy, apa? - kérdezte, miközben a nyakkendőt csokorra kötötte.
- A városba, - felelt röviden Szentpáli.
Megnézte magát a tükörben, mikor Katalin kész volt a nyakkendőkötéssel.
- Nagyon jó.
Látszik, hogy van izlésed.
Megcsókolta a gyermekeket, gyorsan a hintóba ült s elhajtatott.
Katalin elmélázva nézett apja után.
Valami különös sejtelem támadt a szivében .
Mikor a hintó eltünt, betámolygott a szalonba.
Az asztalkán egy fölbontott levél hevert.
Csak rátekintett és megismerte az öreg Baróthy kezeirását.
Delejes erővel vonzották a betük, nem tudott uralkodni magán.
Vajjon mit irhat Baróthy?
Az volt a levélben:
» Kedves Gábor!
Még ma jere be a városba.
Beszéltem Boronkainéval.
Hajlandó a házasságra.
Ne szalaszd el a kedvező alkalmat: ez a házasság még megmenthet a bukástól.
Baróthy.«
Kihullott a kezéből a levél.
Félaléltan rogyott le a székbe.
Tehát az apja házasodik!
Az ő anyja helyére...
Nem tudta, nem akarta befejezni gondolatát.
És még ő készitette el a látogatásra!
Mily nagy gonddal kötötte meg a nyakkendőt!
Az ikrek beszaladtak hozzá.
Hevesen ölelte magához a gyermekeket.
- Nem!
Nem!
Ne féljetek!
Az enyém maradtok!
Nem lesz más mamátok!
Az a szép álom.
Egész nap ez a név üldözte: Boronkainé.
Este korán lefeküdt az ikrekkel (tudta , hogy hiába várja az apját ), de szemére nem jött álom: folyvást az a nő állott előtte, a kit majd igy kell szólitania: anyám.
Kell?
Nem, nem!
Ezt a szót nem fogja kiejteni.
Hisz az ő apja nem anyát hoz a házhoz, hanem egy asszonyt , a kinek, hir szerint, sok pénze van.
Mély keserüséggel töltötte el a szivét a gondolat, hogy az ő édes apjuk, csak a vagyon megmentésére gondol, reájuk nem; hogy az ő édes anyjuknak, ennek a müvelt , fenkölt lelkü, aranyszivü asszonynak a helyét bitorolni fogja egy közönséges , müveletlen polgárasszony, kinek sok pénze van s csak egy hiányzik, az, hogy felesége legyen egy régi, előkelő nemes családból való embernek.
Katalin ismerte látásból és hiréből Boronkainét.
Dusgazdag cserzővargának volt az özvegye.
Férje pár év előtt halt meg s a javakorbeli asszonyra nagy vagyont hagyott.
Igaz, hogy a vagyonhoz négy gyermek is maradt: két leány és két fiu.
Az idősebb leány Katalinnal lehetett egykorú.
Nem egyszer látta a városban.
Feltünő , izléstelen ruhában látta mindig, a minek különben nem a leány volt az oka.
Az anyjának sok pénze volt, de nem volt izlése s maga is, leánya is rikitó szinü , szörnyen izléstelen ruhákat viselt.
Sohasem beszélt velük, ám arczukról leolvasta a gazdag, de müveletlen emberek ostoba gőgjét.
És ezek majd beköltöznek a Szentpáli-házba.
Az asszony elfoglalja az ő anyja helyét, a mostohatestvérekkel meg nekik meg kell osztozniok.
Jó lesz, ha még ők nem lesznek a - megtürtek.
Mert Boronkainé nem lesz annyira ostoba, hogy ne tudná , minő áldozatot hoz.
Vagy tán nem ezzel a tudattal lép a házba s csak később tudja meg, hogy az ő férje már a tönkrejutás szélén állott, mikor feleségül vette?
Ez a gondolat megrémitette Katalint.
Félt, erősen félt, hogy édes apja nem tárja fel őszintén Boronkainé előtt a helyzetet s még rosszabb napok következnek a Szentpáli-házra, mint ha egyszerüen megadják magukat sorsuknak s bevárják a katasztrófát: jőjjön, a minek jönni kell.
Boronkainé tényleg közönséges, minden müveltség nélkül való asszony volt, de bár hiuságának hizelgett a felajánlott frigy, mely által atyafiságba juthat a főispánnal is, éppenséggel nem volt ostoba.
Ha nem is ismerte tövéről hegyére Szentpáli anyagi helyzetét, tudta, hogy nagy adósságok terhelik a nemesi birtokot , hisz ő neki magának is adósa volt Szentpáli több ezer forinttal, miről a szegény Szentpálinénak sejtelme sem volt.
A kis városban nyilt titok volt, hogy Boronkainé nagyon is gyümölcsözőleg forgatja a pénzét, melyet nem a takarékpénztárakban helyezett el, hanem megszorult földesuraknak és tisztviselőknek adott kölcsönöket - uzsora-kamatokra.
Katalin erről az oldaláról nem ismerte, nem is ismerhette Boronkainét, de valami titkos ösztön azt sugta neki, hogy apja, szegény apja keservesen csalódik számitásában.
A derék cserzővarga még életében biztositotta gyermekei részére a vagyon fele részét s csak a másik felével rendelkezett az özvegy.
Ez a fele rész is elég lett volna arra, hogy Szentpálit megmentse a bukástól, de a minden közönségessége mellett is számitó eszü asszony erre nem is gondolt.
Katalin meggyőződvén apja tervéről, magába fojtotta szive keserüségét, lelke aggodalmait, s vezette a házat, mintha semmi sem történt volna.
Szentpáli jóformán minden nap bekocsikázott a városba, s bár látszott rajta, hogy szeretne valamit közölni Katalinnal, nem találta meg a formát, melyben közölje tervét.
Katalin sem kérdett ennél többet soha:
- A városba mégy, apa?
- A városba.
Ez a kérdés s ez a felelet nap nap után ismétlődött.
Szentpáli bizonyára szerette volna, ha Katalin egyszer azt is megkérdezi: miért mégy oda, apa?
De Katalin érezte, hogy ez illetlenség volna tőle.
Szinte fásultan várta a történendőket.
Az egész nyáron át alig beszélt mással , csupán az ikrekkel meg a fiútestvéreivel s épp elég ideje volt arra, hogy számot vessen magával, előkészitse magát a jövendőre, gondolkozzék a maga és testvérei sorsán.
És teljesen megérlelődött benne az az elhatározás, hogy csak addig marad a szülei házban, a mig bizonyos a felől, hogy az övék s egy pillanatig sem fogja enni annak az asszonynak a kenyerét.
Sőt, a mint teheti , megszabaditja a kegyelemkenyértől az ikreket is.
A fiúk inkább tudnak magukon segiteni.
Ha szegénységgel, nyomorusággal is, valahogy csak végigjárják a gimnáziumot, aztán majd csak megszerzik a mindennapit.
Akárcsak egy hadvezér a haditervet, ő is megcsinálta a maga tervét főbb vonásokban.
Az volt tervének a magva, hogy uj otthont teremt magának és testvéreinek.
De habár ideális lélek volt, nem ámitotta magát hiu ábrándokkal.
Látta, világosan látta, hogy nagy, nehéz küzdelmek teszik próbára majd erejét, bátorságát, de nem riadt vissza a küzdelmektől.
Szinte kivánta, hogy a katasztrófa, ha amugy is elébb-utóbb bekövetkezik, jőjjön mielébb , mert itthon csak elzsibbad ereje bizonytalan, félszeg helyzetében.
Már-már rajta kapta magát, hogy szeretne innét szabadulni.
Nehéz, nyomasztó volt neki itt a levegő.
Egy nagy puszta közepén sem lehetett volna elhagyatottabb, mint a szülei házban.
Kihez forduljon?
Kinek öntse ki szive keserüségét?
Minden nap kijárt anyja sirjához, de mintha félt volna attól, hogy a sirban sem hagyja pihenni, csak sirt, csak sirt, de nem panaszolta el szive fájdalmát.
És maga előtt sem merte bevallani, hogy legnagyobb fájdalmat egy már-már szertefoszlott szép álom okoz szivének.
A mit eddig nem akart hinni, most már szinte bizonyos volt a felől, hogy Kálmánt elszakitják tőle.
Csöndesen, feltünés nélkül.
Végre is , hivatalosan nem voltak jegyesek, csak lélekben.
Oly könnyü félreállani...
Im, maholnap eltelik a nyár s Kálmán, bár alig egy pár órányira van tőle, egész nyáron alig volt náluk háromszor.
Akkor is kedvetlen, bosszus, ideges , kiállhatatlan volt.
Utolsó látogatásakor homályos czélzásokat tett, melyek azonban Katalinnak elég világosak voltak.
- Nem tudom, mit akar az apám, - mondotta Kálmán.
- Most egyszerre azt akarja , hogy hivatalt keressek, mégpedig a fővárosban.
- S te azt nem érted?
- Hogy érteném!
Eddig mind azt hajtotta, hogy gazda legyek s itthon vállaljak hivatalt.
Katalin szomoruan mosolygott.
- Látod, én tudom, mit akar a bácsi.
Azt akarja, hogy minél messzebb légy tőlem .
Azt akarja, hogy gazdag leányt végy feleségül.
Mert tudd meg, Kálmán, hogy én szegény leány vagyok.
- Azt én tudom.
- Nos?
- Nos!
Mit törődöm én a te szegénységeddel!
Szeretlek s vége!
Katalin nyugodtan, minden felindulás nélkül mondta:
- Fiatalos fellobbanás s azzal - vége.
- Ej, de öreges, de bölcs vagy!
- Gyermek vagyok, nem vagyok sem öreges, sem bölcs, de nyitott szemmel járok , Kálmán, és sok mindent látok, a mit te nem látsz.
Egyébként az is lehet, hogy öreges vagyok.
Ez az esztendő, érzem, hogy megöregitett.
Nem az vagyok, a ki voltam, Kálmán!
- Katalin...
- Igen, Kálmán, én megöregedtem időnek előtte.
Most kellene lépnem a világba s el kell zárkóznom a világ elől.
Anya nélkül a leány utszéli virág, melyet minden jövő-menő elgázolhat.
És aztán... ismétlem, szegény vagyok!
Többet mondok : maholnap az léssz te is!
Oly hirtelen, váratlanul mondotta ezt, hogy Kálmán visszahökkent s egész belesáppadott.
- Én!?
Szegény!?
Hisz meg van a birtokunk!
- Ó, a mienk is meg van még!
Csakhogy el fogják árverezni.
Egy pár évig kinlódik , erőlködik szegény apa, aztán megütik a dobot.
Nem titok az előttem: drága jó mamám mindent elmondott nekem.
- És azt is ő mondta...
- Azt is ő mondta, hogy titeket is veszedelem fenyeget.
Titeket és sok más régi jó családot a megyében, s a szomszéd megyékben.
Sorba mennek tönkre az egykor gazdag , előkelő családok s felszinre kerekedik az alsó-osztály.
Hja, az dolgozik!
Mi meg nem dolgozunk, Kálmán.
Te is csak fogyasztasz.
Megmondjam az igazat?
- Mondjad, mondjad.
- Hallottam, hogy sokat, nagyon sokat költöttél Pesten.
Különösen huszár-önkéntes korodban.
Adósságot, adósságra csináltál.
Ki fizeti ezt ki?
- Az apa.
- A meddig lesz miből.
Kálmán idegesen járt-kelt a szobában.
- Eh!
Ezunalmas téma.
- Ó, ez nagyon unalmas téma, s igazán nem fiatal embernek és leánynak való.
Csak rá akartalak vezetni, Kálmán, hogy miért fogsz elhagyni engem, talán akkor, mikor legnagyobb szükségem volna egy erős férfi támaszára.
- Katalin, ne sértegess!
- Nem sértegetlek, Kálmán!
Csak eléd rajzolom a jövendőt, melyet magányos óráimban, bús elhagyatottságomban megrajzoltam már magamnak.
Ó, Istenem, hányszor szerettem volna elkeseregni valakinek búmat, bánatomat, s nem volt kinek!
Neked szerettem volna legjobban s te mindenféle ürügygyel távol tartottad magadat.
A télen egyszer lejöttél s báloztál, bár alig négy hete temettük az édes anyámat .
Még szép volt tőled, hogy hirtelen visszautaztál és szégyenletted szemem elé állani.
Most, e nyáron hazajöttél.
Harmadszor vagy itt.
- De...
- Tudom, mit akarsz mondani.
Jönnél mindennap, de édes apád azt mondja: minek jársz annyit Szentpáliékhoz, annak már nincs értelme .
Hallod, Kálmán, már nincs.
És te nem jössz.
Nem is jöhetsz, mert apáddal nem szállhatsz szembe, hogy követnéd aztán szived sugallatát.
Nem szállhatsz szembe , nem azért, mert ő az apa, te meg gyermeke vagy, hanem, mert nem vagy független.
Ha apád leveszi rólad a kezét: véged.
Mit kezdesz?
Diplomád nincs.
- Lesz.
Mondta, de maga sem hitte.
Katalin sem hitte.
- Nem, nem, Kálmán!
Nem hiszem, nem tudom hinni, hogy te ne riadj vissza a szegénységtől, a küzdelemtől.
Nos, ha nem tudsz szegény lenni, akkor a mi utaink elváltak.
Dolgoznod, sokat kell dolgoznod, Kálmán, ha azt akarod, hogy tied legyek.
- Dolgozni fogok!
Oly idegenül hangzott ez a szó, hogy szinte megijedt tőle, a mikor kiejtette .
» Dolgozni fogok !«
Mily könnyü azt kimondani!
Zavarodottan nézett Katalinra, vajjon milyen hatást tett rá ez a kijelentése.
Ez a fogadalma.
Katalinnak köny csillogott a szemében.
Halkan rebegte:
- Bárcsak ugy lenne...
- Isten veled, Katalin, - nyujtotta kezét Kálmán, Isten veled.
- Hová?
- Haza és aztán mielébb vissza Budapestre.
Megkezdem a munkát.
- Isten veled, Kálmán.
Ez volt Kálmán harmadik látogatása a nyáron.
Akkor haza ment s hazulról a fürdőre .
De szükségét érezte, hogy mentse magát Katalin előtt s megirta neki: »mennem kellett - a mamával.«
Katalin meg jól tudta, hogy Baróthyné inkább a fürdőre kisérteti magát a fiával , semhogy visszaeressze nyár közepén a fővárosba.
Minek?
Hogy még több adósságot csináljon?
Olvasván Kálmán rövid levelét, szinte diadalmasan kiáltott fel, ámbár a diadalban majd megszakadt a szive: tudtam, hogy nem elég erős!
Aztán, mintha egyszerre elhagyta volna ereje, lankadtan dölt le egy karszékre s úgy suttogta maga elé: szép álom volt, szép... jaj de szép... szertefoszlott ... eltünt... elenyészett...
Az új mama.
Fehér szemfedő borult erdőre, mezőre.
Fehér az egész világ.
S mintha többé nem is lenne tavasz, sürű pelyhekben szakad most is a hó.
Katalin búsan néz ki a havas világba, de alig lát nehány lépésnyire, a sürű pelyhek eltakarják szeme elől a kertjük alatt kanyargó országutat is.
Izgatottan fordul el az ablaktól, kipirult, lázas arczczal jár föl s alá, a szobában.
Az ikrek a kandalló előtt hanczuroznak, a puha szőnyegen, s hivják Katalint is : jere, kismama, játszál velünk.
- Ma nincs kedvem, gyerekek.
Nem találta helyét, ujra meg ujra az ablakhoz szalad, de hiába erőlteti meg a szemét: nem lát ki az országutra.
Végre is fáradtan ül le a nagy karosszékbe, a vigan pattogó kandalló elé s belemerül a tűz világába.
Melléje settenkednek a gyerekek, hizelegve czirógatják a kismamát.
- Ne búsulj, kismama.
- Ne sirj, kismama.
Katalin letörli könnyeit, hevesen öleli magához az ikreket, mintha valaki el akarná rabolni őket.
- Nem, nem!
Én leszek a kismamátok ezután is!
Jolánka ráveti nagy, okos szemét:
- Kismama...
Mikor jő az új mama?
- Ma.
Kérdi Erzsike:
- De mi, ugy -e, ezután is a te szobádban hálunk?
- Az enyémben.
- Kismama...
Az új mama gyerekeinek is kismamája léssz te?
- Azok már nagy gyerekek, drágám.
Aztán azoknak van ám igazi mamájuk.
- Hogy hivják őket?
Szép nevök van?
- A legnagyobbik neve Róza.
Épp akkora leány, mint én.
- Róza?
Ez szép név!
- Az utána következő neve: Anna.
Ez is nagy leány ám.
Már tizennégy éves.
- Ez is szép név.
Ő is szép?
- Még nem láttam.
- Rózát sem?
- Őt láttam.
Szép leány.
Szebb, mint én.
- No azt nem hiszem! - mondta Jolánka.
- De én sem, - mondta Erzsike.
- Aztán jő egy fiú: Aladár.
Nagyobb Kornélnál.
S még egyfiú: Tihamér.
Ez akkora , mint Kornél.
Jolánka összecsapta a kezét:
- Szent Isten!
De sokan leszünk!
Mondta Katalin:
- A kik szeretik egymást, kicsi helyen is elférnek.
- Az igaz, - hagyta helyben Jolánka roppant komolyan.
Olyan komoly arczczal mondta, hogy Katalin önkéntelen elkaczagta magát .
Össze-visszacsókolta Jolánkát:
- O te, kis bölcs, te!
Édes öregem!
A fali óra négyet ütött.
- Már itt lehetnének, - gondolta Katalin.
Kora reggel, mikor az apja elment, azt mondta, hogy még délelőtt meglesz az esküvő.
Természetesen, csak a tanuk lesznek jelen s egy pár rokon a Boronkainé házánál.
Bár letelt a gyászév, Szentpáli eleve megnyugtatta Katalint, hogy nem lesz semmi vendégség, esküvő után egyrövid ebéd s jönnek haza.
Azt mondta Katalinnak, mikor elbúcsuzott tőle:
- Meleg szobákkal, jó vacsorával és - szeretettel várj, Katalin.
Érettetek teszem ezt a lépést.
Katalin engedelmesen kezet csókolt.
- Ugy lesz, édes apám.
Arról, hogy házasodik, az esküvő előtt alig egy héttel szólt Katalinnak.
Mondanom sem kell, hogy Katalint nem lepték meg atyja szavai.
Meg is mondta:
- Tudom, édes apám, hogy házasodol.
Tudtam már akkor, mikor először kötöttem csokorra a nyakkendődet.
Te vagy a család feje, te tudod, mi a helyes.
Nekem nem lehet szavam.
- Nyugodt lehetsz, gyermekem, - mondta Szentpáli, - hogy ti érettetek házasodom másodszor.
Nem lehettek anya nélkül.
Szentpáli bizonyára meg volt győződve arról, hogy gyermekei érdekében házasodik meg, mert hisz, ha megmenti a birtokát, gyermekeinek menti meg.
Talán azt is hitte, hogy Boronkainé, ha nem is pótolja egészen gyermekeinek anyját, nem lesz » gonosz mostoha.«
De ha voltak is aggodalmai e tekintetben, megnyugtatta az a gondolat, hogy Katalin már nagy leány s szükség esetén meg tudja védeni magát és testvéreit.
Aztán végre is - ő lesz ezután is a család feje.
- Tehát: meleg szobák, jó vacsora és - szeretet.
Katalin végigjárta a szobákat, rendelkezett a cselédeknek, maga is tett, vett , rendezett.
Maga teritett asztalt, aztán ujra meg ujra szemlét tartott a szobákban : helyén van -e minden.
Ma még ő viseli a háziasszonyi tisztet, holnaptól kezdve az új mama lesz a ház asszonya.
Bármennyire is ohajtotta volna magára erőszakolni, már az apja kedvéért is, hogy Boronkainét többnek tekintse, mint a ház új asszonyát, ez sehogysem sikerült neki.
Egyszerüen át fogja adni a házat, aztán rajta lesz, hogy magaviseletében ne találhasson kifogást atyjának a felesége, de szeretet...
Lehet -e a szivet szeretetre erőltetni?
Lehet -e tőle kivánni, hogy egyneki tökéletesen idegen , ismeretlen asszonyt anyjául fogadjon el?
Csak most jutott eszébe, hogy még nem is gondolkozott azon: minek szólitsa apja feleségét.
Mamának?
- Soha, soha!
Ez lehetetlen!
Mama!
Mennyi melegség ebben a röpke szóban!
Ez a szó maga a szeretet.
Ez a szó egy szép költemény.
- Mama!
Illethet -e e szó mást, mint azt a lényt, ki életet adott nekünk; a ki szive vérével táplált; a kinek a haragja is szeretet s a mosolygása: menyország; a ki nemcsak életet ad nekünk, de minden pillanatban kész megváltani a mi életünket az övével!
Betegség ha ér: sem éjjele, sem nappala.
Remegő szivvel virraszt ágyunk felett, de válságos pillanatokban hőssé válik, harczra kél magával a rettenetes Halállal.
Mama!
Nincs szó, mely oly hiven fejezné ki az önfeláldozást, a maga jólétéről való lemondást, mint ez a szó: mama!
Ez az egyetlen szó, melyet minden gyermek ismer, bármely nyelvet beszéljen s királynak , koldusnak csak addig boldog a gyermeke, mig van, a kinek mondja: mama!
- Nem, nem!
Lehet az uj asszony derék, nemes, az én anyám helyét nem pótolhatja! - kiáltott fel Katalin önkéntelen.
Ijedten nézett körül, nem hallja -e valaki.
Egyedül volt az ebédlő szobában.
Épp most került a sor arra, hogy elhelyezze a tányérokat.
Alúl kezdette s úgy ment fölfelé, az asztal fejéhez.
A keze reszketett, a mint letette a tányért arra a helyre, a hová édes anyja halála óta mindig tettek tányért, de ülni senki sem ülhetett oda.
Mától kezdve vége a hallgatag kegyeletnek.
Az üres székre le fog ülni egy asszony.
- Ah! itt vannak!
Zavarodottan szaladgált erre, arra, hol egyik, hol másik szobába tévedt, csak kifelé nem: mintha lábai megtagadták volna a szolgálatot ebben az egy irányban .
Hallotta az apja szavát:
- Hamar, hamar, egymásután!
Hol Katalin?
Hát a kis leányok?
A verandán mért nem ég a lámpa?
Czudar idő!
A cselédek összeszaladtak, egyik erre, másik arra kapkodott, szedték, czipelték a nehéz málhákat nagy zajjal, dörömböléssel.
Közben az új asszony és leányai is kikászolódtak a nehéz bundákból.
Látszott rajtuk, hogy keresik a szemükkel Katalint.
Keresztül haladtak a verandán, benyitottak a nagy tágas előszobába , melyben már meg volt gyujtva a függőlámpa.
- Hol van Katalin? - kérdezte újra Szentpáli, ki észrevette felesége arczán, hogy egyáltalán nincs megelégedve a fogadással.
E pillanatban kinyilt az ebédlő-szoba ajtaja s Katalin elfogódottan, némán állt az érkezők előtt.
Szinte feledett kezet csókolni az édes apjának.
Szentpáli homlokon csókolta Katalint s azzal a melegséggel, melyet régóta nem tapasztalt az édes atyjánál - mennyi könnyet hullatott e miatt is! - megfogta Katalin kezét s úgymutatta be feleségének:
- Ime, az én Katókám!
Aztán Katalinra nézett, szinte esdőleg:
- Szeresd az új mamát, Katóka!
Ő is szeretni fog téged.
Katalin mélyen meghajolt az új mama előtt, a ki, mintha betanult szerepet játszott volna végig, áradozva ölelte keblére Katalint, ujra meg ujra megcsókolta arczát jobbfelől is, balfelől is, aztán egymás nyakába tuszkolta a mostoha testvéreket:
- Csókoljátok meg egymást!
Úgy, úgy!
Róza, ki éppenséggel nem volt az a szép leány, a kinek Katalin az ikrek előtt mondotta, sőt inkább csunyának lehetett mondani, mint szépnek, szinte visszataszitó kedvességgel borult Katalin nyakába.
- Ó, én tudom, hogy mi jó pajtások leszünk!
Sok szépet hallottam rólad!
- Én is sok szépet hallottam rólad, - mondta a kisebbik leány a nénje után s nyakába ugrott Katalinnak.
Kis tömzsi leány volt Anna, éppen ellentéte Rózának, a ki hosszu, vézna teremtés volt, de Katalinra sokkal kedvezőbb hatást tett a fiatalabb testvér.
Alig helyezkedtek el a barátságos meleg szobában, már körülbelől megrajzolta a maga véleményét a két testvérről.
Rózát kaján, irigy természetünek vélte, Annáról meg az volt a véleménye, hogy egy kicsit butácska, de jó szivü.
- És az ikrek? - kérdezte az uj mama, jó negyedórával megérkezésük után.
- Ó, az ikrek már alszanak, - mondotta Katalin.
- Ily korán?
- Hét órakor szoktam lefektetni, egy kicsit mesélek nekik, aztán csakhamar elalszanak.
De ma az öreg dadájuk altatta el.
- S miért nem te? - kérdezte Szentpáli.
- A szobák rendezésével voltam elfoglalva.
Az uj mama és leányai az ebédlőből benyitottak a szomszéd szobába.
Katalin ment utánuk.
Ment az apja is.
- Ez a ti hálószobátok, - fordult Katalin a leányokhoz.
- Jobbra lesz a fiuk szobája: a Boronkai fiuk szobája.
De hol vannak a fiuk? - kérdezte Katalin, kinek a megérkezés pillanatában fel sem tünt, hogy a fiuk nem jöttek el.
- A fiuk?
A kollegiumban.
Ott, a hol György és Kornél.
- Balra, - folytatta Katalin, -az apa szobája és ott az... öné...
Szótlanul haladtak keresztül e szobán.
Egyszerre elnémultak mind.
- És ez a szoba?
S mellette a másik? - kérdezte az új mama, a mint az ő szobájokból kiléptek.
- Ez az enyém és az ikreké.
Mellette a fiuké.
- Szép, nagyon szép szoba! - jegyezte meg az új mama.
- Ugy tetszik nekem, hogy ez a legszebb szoba.
Katalin nem tudta legyőzni felindulását.
Könybe lábbadt a szeme, szinte zokogásba fult a hangja, a mint mondta:
- Lehet, hogy a legszebb, de a legszomorubb is!
Itt halt meg az én édes jó anyám!
Az uj mama összerezzent, mintha hideg szél süvöltött volna be az ablakon.
Kint valóban tombolt a szél, csapkodta a havat az ablakokhoz, valahol a kertben nagy recsegéssel, ropogással döndült a földre valamelyik öreg fa.
Babonás félelem szállotta meg az uj lakókat, ijedten siettek át az ebédlőbe, egyedül Katalin állt a szoba közepén, most már nyugodtan, fölemelt fővel.
Csak a lángvessző hiányzott a kezéből.
Ugy állt ott, mint Isten angyala a paradicsomban, a ki Ádámot és Évát kiüzte onnét...
Nem ment utánuk, bent maradt a szobában.
Nem is küldöttek érette.
Letérdelt az ikrek ágya mellé, gyöngéden megcsókolta az alvó gyermekeket s diadalmasan suttogta:
- Aludjatok, aludjatok, édes madárkáim.
Csak az Isten veheti el meleg fészketeket!
Az első nap.
Kellemes, zsibbasztó melegség áradt szét az ebédlő-szobában, de az uj mama testén hideg borzongás futott végig.
Valami babonás félelem szállotta meg s helyet foglalván az asztalnál, háttal a Katalin szobájának, minden neszre összerezzent , azt hitte, nyilik az ajtó és egyszerre csak megérinti vállát egy fagyos kéz: a Szentpáliné keze.
Hallotta Katalin csöndes zokogását s úgy tetszett, mintha panaszkodnék valakinek.
S az a valaki mintha csöndesitené: ne sirj, ne sirj.
Az égből is vigyázok reád.
Odakint nem akart szünni a hóvihar, s ez csak növelte félelmét.
Babonás képzelődése a sirból feljött halottakat látott elvonulni az ablakok mellett s úgy tetszett neki, hogy egy sápadt, nyulánk asszony meg is állott az ablak előtt és mind ő reá néz, egyedül ő reá.
Rémült sikoltással huzódott Szentpáli mellé, ki jobbján ült.
Fogvaczogva hebegte:
- Félek, félek...
Szentpáli, ki eddig is kinos zavarban ült az asztalnál, ijedten fogta meg a felesége kezét.
- Mi bajod?
Olyan hideg a kezed!
- Nézd csak, nem leskelődik valaki az ablakon?
Szentpáli az ablakra nézett.
- Az ablakon?
Nincs ott senki.
Képzelődöl bizonyosan.
Hogy megnyugtassa feleségét, sorba végig járta az ablakokat.
- Mondhatom, hogy senki sincs itt.
Hanem az igaz, hogy czudar idő van.
Mi jó, hogy siettünk.
Ha még egy órát késünk az indulással, talán eltemet a hófuvás.
Gyöngéden, átkarolta feleségét:
- Ne félj.
Tudom én, mi bánt téged.
De ne haragudj Katalinra: nagyon, de nagyon szerette az édes anyját.
Közbe szólt a csacska Anna:
- Ne, ne, mama, ne haragudj Katalinra.
Lásd, mikor azt mondta: itt halt meg az édes anyám, nekem igazán kicsordult a köny a szememből, s úgy megnyilalt a szivem!
Róza halkan megjegyezte, de úgy , hogy csak Anna hallotta:
- Eh, affektál.
Affektálsz te is.
- Én affektálok!? - csattant föl Anna.
- Kikérem magamnak!
Hallod, mama, azt mondja, hogy én affektálok!
Ez a váratlan összekocczanás szinte áldás volt e szomorú pillanatban, legalább egy kissé másfelé terelte figyelmüket.
Mohón ragadta meg a mama ezt a kedvező alkalmat.
- Mi ez?
Már kezdődik?
Nem szégyellitek magatokat?
Azt hiszitek, hogy ezután mindent tehettek?
Máskor ily csekély szóváltást észre sem vett, most örült, hogy kipörölheti magát.
- De mikor azt mondja, - tört ki az érzékeny szivü Annuska, - hogy Katalin affektál s hogy én is affektálok.
Hát te - fordult Rózához - affektálnád a bánatot, ha meghalna az édes anyánk!?
- Egy szót se többet, - szólt a mama haragosan.
Már akár affektál, akár nem , Katalin kisasszony, - s ezt már Szentpáli felé fordulva mondotta - most én vagyok a mamája, nekem hát ne komédiázzék.
- De Róza... - csititotta Szentpáli.
- Ne vedd rosz néven tőle...
Szeliden, szinte gyámoltalanul kérte a feleségét, hogy ne haragudjék Katalinra.
A jó Annuska ijedten nézett körül, vajjon Katalin nem lépett -e be észrevétlenül.
- Hál' Istennek, - sóhajtott fel megkönnyebbülten.
- Nem, én azt nem türöm, - folytatta az új mama - hogy rajtam kivül még egy másik mama is legyen.
Ő is csak gyermek, mint a többi!
S ha nem tetszik neki az én személyem, menjen férjhez, akkor aztán tehet, a mit akar.
- No az nem lesz oly hamar, - jegyezte meg gunyosan Róza - úgyvettem észre, hogy Baróthy Kálmán mást gondolt...
Ez már több volt, mint a mennyit Szentpáli eltürhetett.
- Kisasszony, - mondotta hidegen - az idő már későre jár, jó lesz lefeküdni.
- Hány óra? - kérdezte a mama.
- Csak kilencz óra?
Az é n l e á n y a i m, - mondta erős nyomatékkal a mama - tiz órakor szoktak lefeküdni.
- A mint tetszik, - jegyezte meg boszusan Szentpáli.
Eközben Annuska észrevétlenül fölkelt az asztaltól s a Katalin szobájába sompolygott.
Óvatosan kinyitotta az ajtót s benézett.
Meg akart győződni, hogy Katalin alszik -e.
A szobában halvány fénynyel világitott a mécses.
A Katalin ágya üres volt.
Nem is nézett a másik ágyra, ijedten huzódott vissza s kikelt képpel szaladt vissza az asztalhoz.
- Hol voltál? - rivalt rá az anyja.
- Katalin...
Katalin... - hebegte Annuska.
Szentpáli rémülten ugrott fel az asztal mellől.
- Szólj, mi történt?
- Üres az ágy!
- Ah! - kiáltott fel a mama s vele Róza gunyosan.
- Ez szép!
Mentek mind a Katalin szobájába.
A Katalin ágya valóban üres volt, de a másik ágyban hárman feküdtek.
Katalin az ágy külső szélén feküdt, belül az ikrek.
Átkarolta őket s igy aludtak mind a hárman.
Édesen, csöndesen.
A mama fölszisszent, mintha kigyó csipte volna meg, de a mint nézte az alvó gyermekeket, szivén mégis erőt vett valami kimondhatatlan érzés: kissé megindultan állott az ágy előtt.
Szótlanul nézte Róza is a kedves, megható képet, de sokkal üresebb volt a szive, semhogy meghatotta volna.
Gunyos mosoly lebbent meg ajkán, s szinte kimondta, a mit gondolt: furcsa gusztus így feküdni, mikor lehet kényelmesen is.
Annuska a könyeit törülgette.
Olyan jól esett e gyermek könye Szentpálinak.
Önkéntelen magához szoritotta Annuska fejét s megcsókolta.
Aztán szó nélkül kijöttek a szobából.
- Édes árváim, - suttogta magában Szentpáli.
Most érezte először, hogy talán mégsem cselekedett bölcsen, midőn második házasságra lépett.
Most már látta, világosan látta, hogy anya helyett nem hozott anyát gyermekeinek.
Aminthogy, be kellett vallania maga előtt, nem is erre gondolt első sorban.
Az ő szeme előtt csupán a birtok megmentése lebegett.
De nem volt elég lelki ereje arra, hogy második felesége előtt őszintén, nyiltan feltárja a való helyzetet, úgya mint feltárta volt előtte az a feledhetetlen, drága jó asszony.
Azt hitte, hogy magától értetődő dolog, ha az az asszony, a kit ő egyszerű polgárasszonyból előkelő urnővé tesz, ennek fejében pénzével megmenti őt a bukástól.
Bizott abban, hogy Boronkainé is igy gondolkozik, holott amint csakhamar meggyőződhetett, Boronkainé erre éppenséggel nem gondolt, legfennebb arra, hogy az ő vagyona szaporitja a Szentpáli-vagyont s igy együtt majd nagy házat vihetnek, nagy lábon élhetnek, az egész vármegye uriasszonyainak nagy boszuságára.
Csupán annak az elég tekintélyes összegnek megfizetéséről mondott le nagylelküen, melylyel Szentpáli neki adósa volt, a többit, ha van - és Boronkainé gondolta, hogy van - fizesse a nemesi birtok.
A mire eddig nem gondolt, mert nem akart arra gondolni, most, mindjárt az első estén sulyos aggodalomként nehezedett a lelkére.
Feleségül vett egy közönséges asszonyt, a kivel nem is tudta, hogy majd hogyan jelenik meg a megyei előkelő családoknál, s ime, már aggódik, hogy ráadásul még tönkre is kell mennie.
Azt már látja, azt már tudja, hogy igazi mostohát hozott a házhoz, kiben nincs meg az a finomság, mely a rossz indulatot, legalább a világ előtt, enyhiti.
Az első estén ijesztően vetődött előre a jövendő szomorú árnyéka.
Látta már a harczot a mostoha és az ő gyermekei közt és látta a két anya gyermekei közt.
Más-más természet , más-más nevelés: tüz és viz.
Ezek a gyermekek nem fognak megférni egy födél alatt.
Álmatlanul virrasztotta át a hosszú téli éjszakát.
Alig várta, hogy hajnalodjék , meg sem várta a virradatot, fölkelt és kiment az udvarra.
Sorba járta a gazdasági épületeket, fölverte álmukból a cselédeket, zsémbelt, egy legényt fel is pofozott, mert a lovak üres jászol előtt szundikáltak.
- No!
Majd csinálok én rendet! - kiabált.
A cselédek szájtátva bámultak a gazdájokra.
Emberemlékezet óta nem látták hajnalkor az istállóban.
S mikor visszament a házba, összebujtak s tanakodtak ezen a csudás változáson.
Mondta az öreg béres:
- Ti nem tudtok semmit, de én láttam, a mit láttam.
- Ugyan mit látott kend?
- Láttam a meghalt nagyságos asszonyt.
Essék ki a szemem, ha nem láttam este , mikor vizet mertem a kutból.
Fehér lepedőben körülszaladta a kastélyt háromszor, s minden fordulónál megállott az ebédlő szoba ablaka alatt.
Ott sokáig benézett , aztán felszállott s eltünt a fergetegben.
Bizonyosan úgy lesz az, legények, hogy a nagyságos úr is észrevette s azért nem tudott aludni.
- No az úgy lehet, - erősitették a többiek.
Jámbor együgyüségükben szentül hitték, hogy a boldogult nagyságos asszony kijár éjjelente a kriptából s most, hogy Szentpáli megházasodott, minden éjjel megjelenik majd...
Ezek a jámbor emberek szinte örültek, hogy néhai jó asszonyuk feljár a sirból.
Nem tudták, milyen asszony az új asszony, de ha tőlük függ, nem engedték volna meg gazdájoknak, hogy megházasodjék.
Ösztönszerüleg féltették Katalint, a kis nagyságát, a ki éppen olyan jó volt irántuk, mint volt az édes anyja s előre féltek az új asszonytól.
Megérezték, hogy vége a régi jó világnak, egészen vége .
Im, még csak este jött meg az új asszony a gazdájok már mennyire megváltozott .
Eddig alig törődött velük, most már zsémbel, sőt veri is őket.
Mogorván lézengettek az udvaron, a gazdasági épületekben, s mikor az új asszony déltájban Szentpálival végig járta a belső gazdaságot, bizalmatlanul huzódtak félre, alig emelintették meg a kalapjukat.
Az új asszonyt meglepték a látottak.
Városi asszony volt, nem értett a gazdasághoz s csak úgy ragyogott az arcza, látván a jászlak előtt a hosszú szarvú, czimeres ökröket, egy másik istállóban a teheneket, bivalyokat, borjakat, a harmadik istállóban a lovakat és csikókat.
A ki közelebbről nem ismerte Szentpáli viszonyait, hatalmas nagy gazdaságot sejtett, a minthogy az egész gazdagság úgy állt e pillanatban, mint fénykorában, de csak - látszólag.
A kastély, az uradalom , a marhaállomány mind meg volt, de csak - látszólag.
A mely pillanatban föllépnek a hitelezők, egy borjú nem sok, annyi sem marad ebből a nagy, ebből a szép gazdaságból.
- Igazán szép gazdaság, - mondotta mindegyre az új asszony.
- Ugy -e szép.
Na, majd tavaszszal megnézed a birtokot is.
A szántókat, a kaszálókat, az erdőt.
Kart karba öltve, felvidult arcczal, élénk beszélgetés közt mentek elé a kastélyba.
Épp akkor kanyarodott a kastély főbejárata elé egy fiakker.
Egy pápaszemes fiatal úr ült a fiakkerben.
- Ki ez az úr? - kérdezte az asszony.
Szentpáli figyelmesen nézte meg, - vagy husz lépésre lehettek még tőle - de egyáltalán nem emlékezett, hogy látta volna valaha ezt az urat.
- Nem ismerem, nem láttam soha.
Idegen, nem e vidékről való.
De e pillanatban már sejtette is, hogy ki lehet a váratlan vendég s a szive hangosan kezdett dobogni.
Érezte, hogy arcza elhalványodik s alig tudott annyira uralkodni magán, hogy felesége észre ne vegyekinos nyugtalanságát.
A pápaszemes úr, ki nem lehetett több harmincz évesnél, fürgén, szinte otthoniasan ugrott le a kocsiból, s szinte bizalmaskodó mosolylyal ment Szenpáliék elé:
- Nemde nagyságos Szentpáli úrhoz van szerencsém?
- Én vagyok.
És ön...
- Az én nevem - hadarta az idegen, miközben balkezével az arany-óralánczon csüngő bizsukkal játszadozott - Blum Alfréd Budapestről.
A Weisz és Társa bank- és bizományi üzlet főkönyvelője vagyok.
Épp tegnap hallottam - hadart tovább Blum Alfréd úr - az örvendetes eseményt.
Megengedik, hogy gratuláljak?
Szentpáli fanyar mosolylyal nyujtotta kezét az édeskés fiatal embernek, ki tüneményszerü gyorsasággal csókolt kezet az új asszonynak.
Ha Blum Alfrédet legalább Virág Alfrédnek hivják s nem a Weisz és Társa bank- és bizományi üzlet főkönyvelője, hanem vidéki földes úr, Szentpálinét boldoggá tette volna ez a kézcsók, de így ösztönszerűleg rosszat sejtett s kérdőleg nézett az urára.
Szentpáli kitért a néma kérdés elől s mintha nem is vette volna észre, összeszedte magát és udvariasan tessékelte befelé Blum Alfréd urat.
Sőt, a mint beléptek az előszobába, már örült is a ritka szerencsének, de nem a lakószobák felé, hanem egyenesen a dolgozó szobájába vezette vendégét.
- Csak menj be a gyerekekhez, - szólt a feleségének.
- Mindjárt jövök én is.
Beléptek a dolgozó szobába, az asszony meg némi habozás után a szalonba lépett.
De nem volt maradása, egyre erősebben fogta el valami rossz sejtelem s nem törődve azzal, hogy illetlenséget követ el, lábujjhegyen a dolgozószoba ajtajához lépett , a fülét az ajtóhoz nyomta, hadd hallja: mit akar Blum Alfréd úr.
Kezdetben alig hallott egy-egy szót, de később Blum Alfréd úr mind hangosabban kezdett beszélni s Szentpáliné mintha hallotta volna a férje csititó, kérő szavát is: Csendesen, az Istenért, csendesen!
- Azt hiszem, - mondta élénken Blum Alfréd - az én főnökeimet nem lehet türelmetlenséggel vádolni.
Két év óta a kamatokat is rendetlenül kapjuk.
Mások azonnal felmondták volna a kölcsönt.
Mit gondol, nagyságos úr, ötvenezer forint !
Ez nem tréfa!
Szentpáliné belefogódzott az ajtó kilincsébe.
Szinte leszédült e roppant összeg hallatára.
- Nem, ez nem tréfa, - ismételte Blum Alfréd.
- Főnökeim egyáltalán nem hajlandók megujitani az egyhónap mulva lejáró váltót.
Azért jöttem, hogy erre személyesen figyelmeztessem.
- Tönkre akarnak tenni? - hallatszott ki Szentpáli könyörgő, suttogó hangja.
- Ha nagyságodnak csak ez az adóssága volna, akkor főnökeim nem féltenék a pénzüket.
Igy azonban félnek.
De tudja mit, van egy mód...
- Mi az? - kapott utána mohón Szentpáli.
- Irassa alá ő nagyságával is a váltókat, azt hiszem, hogy akkor főnökeim megujitják a kölcsönt.
- A feleségemmel...
Azzal kezdjem a házas életünket...
Nem, ez nem lehet!
- Nem bizony! - nyitott be képéből kikelten az asszony.
- Nem bizony! - ismételte durván.
- Nem azért lettem a feleséged, hogy kifizessem az adósságaidat.
Ha csináltad az adósságot, fizesd is.
Nem elég, hogy elengedtem az enyémet...
- Róza...
- Ne is számitson reám az úr, - fordult Blum Alfrédhez.
- A mi pénzem van, az kell nekem is.
A mi a gyermekeimé, az az övék, ahhoz nem nyulhat senki.
Milyen jó volna, hogy én megváltsam a birtokot a Szentpáli fattyuknak!
- Róza! - orditott Szentpáli, - ki ne ejtsd többet ezt a szót!
Lángban égett az arcza, szeme, erei kidagadtak a homlokán.
Szentpáliné tanácsosnak vélte távozni s szinte meghunyászkodva lépett ki a szobából, de a mint végig ment a szobákon, ismét feltámadt a haragja s magán kivül kiabálta: a Szentpáli fattyuknak!
Szép volna!
Abból nem esztek!
Soha!
Soha!
- Nagyságos úr, - szólt hidegen Blum Alfréd - sajnálom, de, ugy látszik, hogy itt csak egy megoldás van: ha lefizeti egyhónap mulva az ötvenezer forintot .
Ellenesetben végrehajtatjuk a követelést.
Szentpáli rá sem nézett.
A szék támlájára hajtotta fejét, maga elé bámult s szótlanul hagyta eltávozni Blum Alfrédet, ki egypár pillanat mulva már a fiakkerben ült és elhajtatott.
Észre sem vette, hogy Katalin belépett a szobába.
Csak akkor riadt fel, mikor Katalin zokogva a nyakába borult:
- Apám, édes jó apám!
- Katókám!
Megeredt a köny Szentpáli szeméből is.
Olyan jól esett zaklatott lelkének, hogy szive szerint kisirhatta magát az ő édes Katókájával.
Aztán izgatottan még, de láthatóan megkönnyebbült lélekkel kelt föl dolgozó asztala mellől s kezét összefonva mellén sétált föl s alá a szobában .
Behallatszott feleségének egy-egy indulatos szava a harmadik szobából, hallotta ujra meg ujra a felkiáltását: a Szentpáli fattyuknak!
Csak várjatok! - de valami csudálatos jótékony hatása volt rá, hogy kisirhatta magát: nem törődött a viharral, mely házában tombolt.
Mióta felesége meghalt, egyedül hordozta a fenyegető katasztrófa terhét s ez erősen megviselte.
Bár tudta, hogy Katalint az utolsó két esztendő nagy leánynyá érlelte, gondosan elrejtette előle sulyos anyagi helyzetét.
Sejtelme sem volt arról, hogy Katalin, ha nem is ismeri a részleteket , de nagyjában tudja, hogy a Szentpáli-ház ingadozó alapon áll s csak egy szélfuvintás kell ahhoz, hogy romokba dőljön.
Katalin jól tudta, hogy miért házasodik az apja, de végre is fiatal leány volt, a ki nem szólhat bele az apja dolgába.
A mit ösztöne megsugott neki, hogy a gazdag özvegy hiuságának hizeleg, ha a Szentpáli nevet viselheti, de majd, ha beüt a katasztrófa, félre áll és nem lesz segitségére az ő apjának, ezt már az első nap igazolta.
Tehát ő helyesen okoskodott fiatal leány létére is, mikor a két rossz közül azt tartotta kevésbbé rossznak, ha magukban lesznek , mikor a bukás bekövetkezik, mint hogy egy család helyett két család legyen egyfödél alatt, mely régóta összeomlással fenyeget.
Az özvegynek könnyü lesz a dolga: van pénze bőven, gyermekei is gazdagon el vannak látva, de mi lesz az ő édes apjával és az ő testvéreivel?
A Boronkainé kegyelemkenyerét egyék?
Lehet -e ennél irtózatosabb élet?
Nem jobb -e ennél a tisztességes szegénység?
Ezek a gondolatok foglalkoztatták Katalint most is, ülvén apja nagy karosszékében , mig Szentpáli fel s alá sétált.
Közbe-közbe Szentpáli megállott Katalin előtt és beszélt.
Szivéről óriási teher esett le, hogy beszélhet a leányának, feltárhatja előtte a valót, mit oly régóta rejteget.
- Tehát tudd meg, Katókám, tönkre mentünk.
Mondta Katalin:
- Én már rég tudom, édes apa.
- Rég tudod?
Kitől tudod?
- Szegény jó mama a halálos ágyán mindent elmondott nekem.
- És te ugy tettél, mintha semmiről sem tudnál!
- Mit értem volna el vele, ha megmondom neked, hogy tudok mindent.
Mondhattam volna -e, én, a te leányod: apa, ne házasodj, mert érzem, hogy ez a házasság nagy szerencsétlenséget hoz a házunkra.
Hogy maradjunk mi csak magunkban, s ha dobra kerül minden: majd megsegit a jó Isten.
Ó, apa, hisz én nem félek a munkától !
György is már ez évben érettségit tesz.
Már ő is segithet magán.
Kornél is valahogy végig küzdi a gimnáziumot, ha nélkülözések közt is.
Az ikreket meg a kezem munkájával is eltartanám.
- S mit kezdjek én?
- Ó Istenem, Istenem, szegény apa...
Igaz igaz...
Te nem szoktad meg a nehéz munkát.
S hogy megszokjad, idős vagy már ahhoz.
De talán Baróthy bácsi juttat neked valami hivatalt.
Ő már sok emberen segitett.
Csak rajtad ne segitene?
- Nem bizom benne.
Egyáltalában torkig vagyok az atyafiakkal, - fakadt ki Szentpáli keserüen.
- Nem vetted észre, hogy Baróthyék alig kétszer voltak itt édes anyád halála után?
Ó, ők tudják, hogy tönkrejutottam!
Kálmán is...
Megakadt a hangja, nem tudta tovább folytatni.
Zavarodottan nézett Katalinra .
Tekintetében mély sajnálkozás ült.
Sajnálta, szánta Katalint.
Katalint bántotta ez, büszkén egyenesedett föl, arcza lángba borult.
- Apa! tudom, mire gondolsz!
Nincs szükségem a szánakozásra, hidd el nekem.
Ó , régóta látom én azt, hogy Kálmánt a szülei tiltják a házunktól.
Sok keserü napom volt e miatt, de a keserüségnek már vége.
Rég tisztában vagyok azzal, hogy a Kálmáné nem leszek soha.
Különben is, azt hiszem, édes apa, hogy sokkal komolyabb dolgok várnak reánk, semhogy azzal törődjünk, vajjon Kálmán feleségül vesz -e vagy nem.
Én tudom, hogy nem.
Ne is vegyen!
- Katalin...
- Ne, ne!
Ne is vegyen.
Nem is mennék hozzá.
- Nem mennél hozzá...
Miért nem?
- Apa.
Hallgass ide.
Kálmánban nincs karakter.
Értetted , édes apa, nincs karaktere.
Ő nagyon jól tudja, hogy mi tönkre mentünk.
Én magam megmondottam neki.
- És ő mit szólt?
- Mit szólt!
Hát édes Istenem, fogadkozott, hogy ő azzal nem törődik.
Ha az apja le is veszi róla a kezét, azzal sem törődik.
Dolgozni fog, azt mondta.
Azt fogadta.
Elbúcsuzott tőlem a nyáron, hogy visszamegy Budapestre, összeszedi magát...
Tudtam már akkor, hogy ez csak pillanatnyi felhevülés nála.
Igazam volt .
Másnap fürdőre kisérte az édes anyját.
Ott maradt késő őszig.
S a mint hallom , kitünően mulatott...
Most meg Budapesten mulat.
Mindössze egy levelet irt.
Az is mily üres, mily sivár volt!
Igazán csudálom, hogy azt az egy levelet is irta.
Mit akar velem?
Magát bolonditja vagy engem?
Vagy mindkettőnket?
És azt hiszed, apa , hogy tán komolyan munkához látott?
Ő persze azt hiszi, hogy én semmit sem tudok az ő budapesti életéről.
Ó, apa, apa, sokat, nagyon sokat tudok.
Talán sokkal többet mint a mennyit tudnom kellene!...
Kezébe temette arczát, nem tudott uralkodni keserü érzelmein s zokogásba fultak a szavai.
- Édes Katókám!
Ne sirj...
Idegesen, szaggatottan folytatta:
- Kálmán könnyelmű fiatal ember.
Szélházi, csélcsap.
Közönséges hozományvadász .
Érted, apa?
Hozományvadász!
- De ki mondta ezt neked?
- Sürün kapok leveleket egy volt iskolatársamtól.
- S hátha félre vezet?
Hátha nem a valót irja az az iskolatársad?
Katalin!
Ne itélj elhamarkodottan!
- Hisz ha ugy volna.
De én érzem, én tudom, hogy nincs azokban a levelekben hazugság.
Azt is tudom, hogy ennek a volt iskolatársamnak egy barátnőjét akarja feleségül venni.
S ha adják, el is veszi, mert az gazdag, nagyon gazdag leány .
Baróthy bácsi pedig - s itt merőn nézett atyjára - úgy vettem észre, nem gazdag már.
- Hát te mindent tudsz!? - kiáltott fel Szentpáli szinte rémülten.
- Mindent, - mondta Katalin - mindent.
Ugy látszik, azzal vert meg az Isten, hogy mindent tudjak, mikor talán még semmit sem kellene tudnom!
Nyugodtabban, alig hallhatóan folytatta, mintha félne, hogy valaki meghallja:
- Kálmán nagylábon él.
Rengeteg pénzt költ, rengeteg adósságokat csinált.
Az apja már nem győzi.Meglásd, apa, hogy Baróthy bácsi is a te sorsodra jut.
Meglásd .
Hanem egyfiatal embernek könnyebb a dolga, mint egy leánynak.
Kálmán megházasodhatik, gazdag leányt vehet el, mielőtt a világ megtudná, hogy tönkre mentek.
Ő nem oly bolond, mint én, hogy megmondja: szegény vagyok.
De hogy is vallja be, mikor nem teheti hozzá: de tudok dolgozni!
- Katókám, Katókám, te rémképeket látsz.
Meglásd, Kálmán nem az, a kinek te képzeled.
Az atyja sem áll még oly rosszul.
- Szegény jó apa...
Csak vigasztald magadat s vigasztalj engem.
Ugy -e, arra gondolsz, hogy Kálmán haza jön, itt hivatalt kap, elvesz engem és...
- Megmentjük a birtokot! - vágott közbe Szentpáli.
- Most már nincs előtted titkolni valóm.
Ugy beszélek veled, mintha édes anyáddal beszélnék.
Ne legyen titkunk egymás előtt, kéz a kézben, egymást támogatva haladjunk a czél felé!
Katalin szomoruan, lemondólag mosolygott.
- Már késő, apa.
Már késő...
E pillanatban kocsi gördült az ajtó elé.
Szentpáli az ablakhoz sietett, Katalin gépiesen ment utána.
Nem tudta visszafojtani, felsikoltott:
- Kálmán!
Csakugyan Kálmán volt.
Tudták, hogy nem volt odahaza mostanában, tehát csak Budapestről jöhetett.
De még egy pár szó váltására sem lehetett idejük, Kálmán benyitott a dolgozó szobába, megpillantván az ablaknál Szentpálit és Katalint.
Katalin érezte, hogy arcza elsáppad, hallotta a szive dobogását s keze remegett, a mint szótlanul nyujtotta Kálmán felé.
- Váratlan vendég vagyok, ugy -e?
- Bizony váratlan, öcsém, de Isten hozott, - fogadta Szentpáli látható zavarral.
Hirtelenében nem tudta megállapitani, hogy a legjobbkor vagy a legrosszabbkor jött -e Kálmán.
Körülbelől éppen ebéd ideje volt s Szentpáli kinos zavarba jött : nem tudta, hogy majd mit csináljon, marassza -e, ne -e Kálmánt ebédre.
Mit tegyen ?
Kimenjen a feleségéhez és megalázkodjék, könyörögjön neki, hogy úgyviselkedjék , mintha semmi sem történt volna...
És ha feleségét nem birhatja erre?
Milyen botrány, mindjárt az első nap!
Valamit hebegett, magukra hagyta Katalint és Kálmánt s ment a feleségéhez.
- Nagyon megleptelek, nemde? - kezdette a beszédet Kálmán, mikor magukra maradtak.
- Nem tagadom, nagyon megleptél, - mondotta Katalin.
- Nem hittem, hogy még lássalak valaha.
Kálmán úgy tett, mintha nem hallotta volna az utolsó szavakat.
- Csak nem gondolod, hogy kikerülöm a házatokat, mikor erre visz az utam?
Tettem én ezt valaha?
- Valóban, ez nagyon szép tőled, - mondotta Katalin gúnyosan.
- Nem kerülöd ki a házunkat.
Ugyanezt tette ma egy pesti úr is.
Ez is erre járt és nem kerülte ki a házunkat.
- Kérlek, te mindjárt félreértesz.
- Dehogy, Kálmán.
Én értelek téged.
Értem minden szavadat, még azt is, a melyet elhallgatsz.
Tehát haza jöttél...
Persze rövid időre, mert a munka, ó, a munka !...
Sokat dolgozol, nemde?
- Katalin!
Te gúnyolódol velem!
Ezt nem tűröm.
- Én gúnyolódom?
Mikor utolszor itt jártál, erősen fogadkoztál, hogy visszamégy Budapestre - dolgozni.
Nem mentél ugyan vissza azonnal, de pár hónapja ismét ott vagy és remélem, dolgoztál, sokat dolgoztál.
- Persze, persze, dolgoztam...
- A mennyiben a bálozás, az estélyekre, zsurokra való járás szintén munka.
Ó, ez nagy munka.
Képzelem, mennyire kimeritett.
- Katalin!
- Ne komédiázzunk, Kálmán.
Mondd meg nekem nyiltan, őszintén: Katalin, oldozz fel a szavam alól, add vissza szabadságomat.
Az én apám is a tönkrejutás szélén áll , szegény leányt nem vehetek feleségül, mert nem tudok - dolgozni.
- Katalin!
- Látod, - folytatta Katalin nyugodtan - ez becsületes fiatal emberhez illő beszéd volna.
De a mit te téssz én velem, az hitvány játék, Kálmán.
Nem méltó hozzád, nem érdemlem én.
Ha te tudnád, mennyit szenvedek úgy is!
Ha te tudnád, hogy éjjel-nappal gyötrődöm, nem a magam, de a testvéreim sorsa miatt, nem üznél játékot a szivemmel, hanem haladnál a magad utján, s hagynál engem is, hadd menjek a magamén.
Most visszajöttél megint, minek jöttél vissza?
Hogy ismételd: ne félj , Katalin, én csak téged szeretlek.
Nem törődöm a szülei tilalommal, nem a szegénységgel, dolgozni fogok, s élünk boldogan!
- Kérlek, Katalin, hagyd ezt a komoly hangot.
Roppant unalmas.
Folyton a szegénységet emlegeted.
Mit akarsz?
Elijeszteni engem?
Látod, te folyton a szegénységgel ijesztgetsz engem és ijesztgeted magadat, pedig nem vagy szegény .
Nem, nem!
Én tudom.
Katalin csodálkozva, tágra nyilt szemekkel nézett Kálmánra.
- Én nem vagyok szegény?
Ki mondta ezt neked?
- Tudom.
Vagy tán nem volt meg az esküvő?
Katalin rémülten sikoltott fel:
- Kálmán!
Kálmán!
Hát... hát... te azért jöttél vissza!
Ó Istenem!
Istenem!
Lerogyott a székre, két kezével eltakarta a szemét.
Azt hitte, hogy mindjárt kiég a szégyentől.
Szörnyü világosság gyult az agyában.
Egyszerre megtalálta a magyarázatot mindenre , a mi eddig homályos volt előtte.
Kálmánt bizonyosan az apja biztatta fel, hogy csak jőjjön haza, mert Szentpáli ismét rendbe jön a második házassága által s akkor Katalin ujra gazdag leány lesz.
Felháboritotta ez a gondolat, s szivébe nyilalt a rettentő csalódás.
Többnek hitte mégis Kálmánt.
Többnek, mert - szerette.
Csak most tudta meg, hogy mennyire szerethette ezt az ifjut, most, mikor a szeretet helyét lángoló gyülölet foglalta el.
- Gyülölöm, gyülölöm, - suttogta magában, s nem volt ereje, hogy rátekintsen.
- Itt van még? - beszélt hátra, arczczal egészen a szék hátának fordulva.
- Itt vagyok, Katalin, - szólalt meg Kálmán, összeszedve magát.
- S nem is megyek el, mig meg nem hallgatsz.
Te azt hiszed...
- Nem, én nem hiszek már semmit! - szakitotta félbe Katalin.
- Ne beszéljen , hagyjon el!
- Nem megyek, Katalin.
Te azt hiszed, hogy hütlen lettem volna hozzád, ha...
- Nemcsak hiszem, de tudom is! - fordult feléje hirtelen.
Aztán felállott, merőn a szemébe nézett.
- Most már én is azt mondom, legyen vége a komédiának.
Elhiszem, hogy szeret , higyje el ön is, hogy én is szerettem igazán, mélyen.
Szeret, de gyáva.
Hallja ?
Gyáva.
Most visszajött, mert azt hiszi, hogy ujra gazdag vagyok.
Csalódik , rettenetesen csalódik, uram!
Tudja meg, hogy épp most, egy pár órával elébb kiabálta a mostohám, hogy nem váltja meg a Szentpáli fattyuknak a birtokot.
Érti ?
Okosabb ám az a közönséges asszony, mint önök gondolták!
- Mese-beszéd.
Az az asszony meg fogja váltani a birtokot.
Oly határozottan mondta ezt Kálmán, mintha irásból olvasta volna.
Katalin egy pillanatig tétovázva nézett körül.
Ugy tetszett neki, mintha valaki az ajtón hallgatódznék.
Közelebb lépett Kálmánhoz.
- Az meg lehet.
De akkor is a maga gyermekeinek váltja meg.
Katalin nem csalódott, az ajtón hallgatódzott valaki.
Róza volt.
Hirtelen benyitott a szobába, s mintha nem tudott volna Kálmán ittlétéről, meglepetést szinlelve állott meg az ajtó nyilása közt.
- Á!
Baróthy úr!
Nem is tudtam, hogy megérkezett.
Aztán Katalinhoz fordult:
- Katalin, jer ebédelni.
Nemde, Baróthy úr is itt ebédel?
Ezt Katalintól kérdezte, nem Baróthytól.
Katalin hidegen válaszolt:
- Ezt kérdezd meg Baróthy úrtól.
- Hát akkor megkérdem Baróthy úrtól.
Ugy -e, velünk ebédel?
Kedves, szeretetreméltó igyekezett lenni, a mi nagyon nehezen sikerült neki.
Kálmán meghajtotta magát s némán követte a leányokat.
Szentpáli és felesége már ott volt az ebédlőben.
Nyoma sem látszott rajtuk a nemrég lezajlott viharnak.
Az új asszony émelygős kedvességgel fogadta Baróthy Kálmánt s Róza és Anna között mutatott neki helyet.
Katalin az asztal másik oldalára ült, az ikrek közé.
Az ebédnél nem sokat beszéltek.
Katalin csupán az ikrekkel foglalkozott.
Ő maga alig evett.
Egész idő alatt azon törte a fejét, hogy mi történhetett apja és az új mama között.
Érezte, hogy van valami készülőben s hogy az a valami csak rosszat hozhat rá és testvéreire.
S a mint néha lopva Kálmánra tekintett, a ki láthatólag kényelmetlenül érezte magát a két leány között, önkéntelenül eszébe jutott Kálmán utolsó mondása: Az az asszony meg fogja váltani a birtokot.
Ő meg mindjárt rámondta: meg , de a maga gyermekeinek.
Lassanként ki kezdett bontakozni előtte az egész terv, melyet ez a közönséges, de annál ravaszabb asszony forral magában.
Belátott az asszony lelkébe.
Ebéd után a szalonba vonultak mind.
Csak Katalin maradt hátra az ikrekkel.
- Hát te nem jössz, Katalin? - kérdezte az apja.
- Nem, - válaszolt Katalin röviden s az ikrekkel a szobájába ment.
Szentpáli tétovázva állt meg egy pillanatra.
Látszott rajta, hogy szeretne Katalin után menni.
De mégis csak bement a szalonba.
Kálmán.
Mikor Szentpáli kiment a feleségéhez, hogy lecsöndesitse bár arra a rövid időre , mig Kálmán náluk lesz, az asszony még mindig magán kivül, szinte szaladó léptekben ment egyik szobából a másikba, törve, zuzva mindent, a mi keze ügyébe került .
Csunya, visszataszitó volt most a különben jóképű asszony s Szentpáli egy pillanatra habozva állott meg: ne forduljon -e meg szó nélkül s Kálmánt meg valami ürügygyel küldje haza.
De mégis arra határozta el magát, hogy megszólitja.
- Róza...
- Nem, nem! - tiltakozott az asszony - hiába kérsz, nem irom alá a váltót!
Nem azért lettem a feleséged, hogy a birtokot megmentsem neked és gyermekeidnek!
- Eszem ágában sem volt, hogy ezt kérjem tőled, - szólt csöndesen Szentpáli - ámbár, ha erre kérnélek, akkor sem volna okod erre a túlságos fellobbanásra.
Végre is, ha megváltanád a birtokot, nemcsak nekem és gyermekeimnek váltanád meg.
- Mit akarsz? - kérdezte nyersen az asszony.
- Semmi különöset.
Csak azt akarom, hogy egy pár óráig viseld magadat Szentpáli Gábornéhoz illő módon.
Csak arra kérlek: légy úri asszony.
- Talán nem vagyok az!?
- Az vagy, Róza, az vagy.
Lásd, itt van Baróthy Kálmán...
- Á!
A Katalin kisasszony vőlegénye?
- Az én leányomnak még eddig nincs vőlegénye.
Sőt biztosithatlak róla, hogy Katalin sohasem lesz a Baróthy Kálmán felesége.
Katalin tudja, hogy szegény leány...
- Szép tőle!
- Kérlek! - toppantott türelmetlenül Szentpáli, - maraszthatom -e ebédre Kálmánt vagy nem?
Mi köztünk, régi nemes emberek közt ősi szokás, hogy a vendégektől nem is kérdik: meddig marad.
Addig marad, a meddig jól érzi magát s a vendég nem tartja szükségesnek, hogy a házi gazda vagy asszony marassza ebédre.
Itt marad egyszerüen.
Ez természetes, magától értetődő.
Vagy talán te nem így tudod?
- De így tudom, - mondotta váratlanul, szégyelvén mutatni, hogy nem tudja, mik egy úri asszony kötelességei.
- Azt hiszed, az én házamnál nem fordultak meg úri vendégek?
Ó, sokkal különbek is, - tette hozzá otromba gőggel - mint Baróthy Kálmán úr.
- Tehát szivesen fogadod?
- Szivesen, nagyon szivesen.
Hidd el nekem, hogy nagyon szivesen.
Arcza egészen megváltozott, szinte felderült s különös mosoly villant meg ajka körül.
Szentpáli hitetlenül nézett rá.
Másodszor is kérdezte:
- Csakugyan szivesen fogadod?
Komolyan beszélsz?
- Szivesen, szivesen.
Hányszor mondjam még, hogy szivesen!
Annyira, izgatott volt Szentpáli, hogy nem tünt föl neki e hirtelen változás s nem is jutott eszébe, hogy e változásnak mélyebb, messzebb menő okát keresse.
Aközben a szobába lépett Róza.
Csodálkozva nézte hol az anyját, hol Szentpálit, nem akart hinni szemének.
Egy pár percczel elébb még hallotta a heves összeszólalkozást s im, most mindkettő csöndes, nyugodt, szinte jókedvű.
- Gyere, gyere, - fordult hozzá az anyja.
- Szólj a szobaleánynak, hogy teritsen .
Aztán menj a papa dolgozó szobájába s hivjad Katalint és Kálmánt.
Róza most még jobban elámult.
Olyan élénken, jókedvüen mondta ezt az anyja, mintha igazán örülne, hogy itt van Kálmán, a Katalin vőlegénye.
Nagyszemeket meresztett , de aztán vállat vont s kiment.
A mint kifelé haladt, önkéntelen kérdezte magától:
- Vajjon mi történt a mamával?
Magát Szentpálit is zavarba hozta a hirtelen, meglepő fordulat, de nem volt ideje a gondolkozásra: belépett Katalin és Róza, utánuk Kálmán.
Az ebéd alatt sem gondolt semmire, örült, hogy a felesége tőle telhetőleg kedves Kálmán iránt s ez őt egyelőre kielégitette.
A társalgás nem volt valami nagyon eleven, nem is beszéltek sokat, s Katalin úgy tett, mintha egyáltalán nem is hallaná, hogy mit beszélnek.
Őt az új mama arcza érdekelte, - Kálmánra alig tekintett.
S az új mama arczáról leolvasta, hogy valami pokoli terv fogamzott meg a lelkében.
Talán az életét merte volna rátenni, hogy ez az asszony meggondolta a dolgot s a birtokot meg fogja váltani, csakhogy, természetesen, a gyermekeinek.
S megváltván a birtokot, elhóditja tőle Kálmánt, - az ő leánya részére.
E pillanatban oly nagyon el volt keseredve Kálmán iránt, több ennél: annyira gyülölte őt, hogy nem is okozott bánatot ez a gondolat.
Nem tudta Kálmánt irigyelni Rózától.
Mintegy megnyugvással gondolta: összeillenek egymáshoz.
De a pokoli tervtől, melyet leolvasni vélt az új mama arczáról, mégis megborzadt.
Nem az bántotta, hogy idegen kézre kerül a birtok, hanem, hogy az apja ellenséget hozott a házba.
Abba már félig-meddig bele is nyugodott volt, hogy apja egyközönséges, műveletlen asszonyt hozott a házhoz, de arra nem is gondolt, hogy ez az asszony furfangos, gonosz lelkü is lehet.
Most egyszerre világos lett előtte, hogy ellenség van a háznál, még pedig komoly ellenség s csüggedten gondolt arra, hogy ő ezzel az ellenséggel nem veheti fel a harczot.
Őt, ki tiszta légkörben nőtt fel; a ki édes anyja mellett és az intézetben is csak szépet, jót látott; őt, kinek szivét eddig csak nemes eszmények hevitették: a gonoszságnak, hitványságnak csak a sejtése is megrémitette s már most érezte ereje zsibbadását, képtelenségét a gonoszszal való küzdelemre.
Ebéd után némán meghajtotta magát, sietett az ikrekkel a szobájába és onnét ki sem mozdult egész nap.
Este felé Kálmán búcsut vett Szenpáliéktól, búcsuzni akart Katalintól is, de Katalin nem mutatta magát.
Kiüzent, hogy fáj a feje, s Kálmánnak el kellett menni, a nélkül, hogy Katalintól elbúcsuzhatott volna.
- Mióta az a nagy betegsége volt, gyakran fáj a feje, - mondotta Szentpáli.
De maga sem hitte ezt.
Ismerte Katalint, tudta jól, hogy nem akar találkozni Kálmánnal.
Szentpáliné alig titkolhatta el az örömét.
Azt magyarázta ki Katalin visszavonulásából, hogy duzzog Kálmánra (neki egyelőre ez is örömet okozott ), de eszébe jutott Szentpáli határozott kijelentése is: Katalin sohasem lesz a Kálmán felesége - s bár nem tudta, mi történt Katalin és Kálmán között, csupa jót , kedvezőt sejtett ebből a maga részére.
Helyesebben: a leánya részére.
Megerősitette ebben az is, hogy Kálmán egész délután udvarolt Rózának, bár - ő ezt azonban nem vette észre - nem valami jó kedvvel.
Azt sem vette észre, hogy Kálmán mindegyre kérdezni akarta, hol van Katalin, mért nem jő be Katalin.
A figyelmes szemlélő azt is észrevehette volna, hogy szeretett volna megugrani tőlük - Katalinhoz, de végre is: egyszóval sem emlitette Katalint s ez elég volt a mamának.
- Minden jól indul!
Ez a gondolat villant át az új mama lelkén, mikor Katalin kiüzent, hogy fáj a feje.
- No, majd máskor, - mondotta fenszóval az asszony, alig tudva eltitkolni örömét , - majd máskor, ismételte mintha vigasztalni akarta volna Kálmánt.
- Hiszen lesz szerencsénk, úgy -e, Baróthy úr?
- Sokáig itthon marad, úgy -e? - kérdezte Róza.
- Azt hiszem, a farsangot idehaza töltöm, - felelt Kálmán szórakozottan.
Alig tudta elfojtani a bosszuságát.
Szeretett volna Katalinnal beszélni.
Szerette volna meggyőzni, hogy csalódik a föltevésében.
Hogy szereti őt igazán, érdek nélkül; hogy lehet őt vádolni könnyelmüséggel, lehet vádolni minden rosszal, csak azzal nem, hogy szive hűtlenné lett volna Katalin iránt.
Megigérte, hogy gyakran el fog látogatni, ámbár a búcsu pillanatában nem tudta , hogy mire határozza majd magát.
Ülvén a kocsiban, végig gondolta a lefolyt nap minden mozzanatát s kétségbeesetten látta be, hogy Katalinnak igaza volt: szereti ezt a leányt, de, ha nem hitte volna, hogy a Szentpáli-ház fölött elvonult a veszedelem, ő ma nem lett volna itt...
Igen, igen, Katalin belátott az ő lelkébe, lerántotta róla a leplet .
Katalin nyomorultnak tartja őt, megveti, gyülöli és - Katalinnak igaza van !
Katalin érzi, hisz éreznie kell, hogy szereti őt, de szerelmét semmire sem becsüli, mert meggyőződött az ő gyávaságáról.
Hogyan győzze meg Katalint ennek az ellenkezőjéről, a mikor maga is kénytelen elismerni, hogy úgyvan: gyáva, gyáva , gyáva!
A kocsis csudálkozva nézett hátra.
Kálmán csak ekkor vette észre, hogy hangosan gondolkozik.
Fejére huzta a bundát, hogy ne lásson és ne lássa őt senki.
Azt hitte, hogy nemcsak magát takarja el, hanem nyomorultságát is, ha fejére huzta a bundát.
De hiába: egész uton üldözte saját szavainak a viszhangja: gyáva, gyáva , gyáva!
Fölvonult lelkében egész élete, életének sivársága, a munka nélkül elpazarolt ifjuság.
Egyszer fogadást tett Katalinnak, de nem volt ereje, hogy szavának álljon.
Ismét csak belevetette magát a nagyvárosi élet forgatagába s folytatta tovább a munkátlan, könnyelmű, zajos életet.
S mikor már-már elmerülés fenyegette , hitvány hozomány-vadásznak csapott föl, már azon az uton is volt, hogy szerencsétlenné tegyen egy leányt, a kit nem szeretett, de a kinek sok pénze van .
Maga az apja ajánlotta: házasodj meg, mert rajtad már csak egy jó házasság segithet.
Tőlem hiába vársz segitséget, én nem győzöm tovább mértéktelen költekezéseidet.
Aztán jött a másik levél: jerehaza, Szentpáli házasodik, rendbe jön, most majd elveheted Katalint.
Bár a nagyvárosi élet, a társaság, a melyben forgott, fásulttá tették a szivét s csaknem kiölték lelkéből az idealizmust, ujjongva fogadta a nem remélt fordulatot : sietett haza..
Sietett Katalinhoz.
Szertelen örömében nem is gondolt arra, hogy egy fiatal, tapasztalatlan leány, ha még oly éles szemű is, a kulisszák mögé lásson.
Aztán arra az émelygős kedvességre gondolt, melyet a Katalin mostohája mutatott iránta s szégyenkezve vallotta be magának, hogy Katalin meglátta azt, a mire sem ő, sem az öreg Baróthy nem gondolt.
A mai nap tapasztalatai után szinte bizonyos volt ő is abban, hogy az új asszony, ha meg is váltja a Szentpáli-birtokot, nem a Szentpáli-gyerekeknek váltja meg, hanem a maga gyerekeinek.
És apróra vizsgálván ennek az asszonynak a viselkedését, nem volt nehéz ebből kitalálni Szentpáliné titkos tervét: őt meg el akarja hóditani Katalintól s a nyakába akarja varrni Rózát.
Önkéntelenül tiltakozva emelte föl kezét: nem! nem!
Ez még is nagy hitványság volna tőle, ha meg lehetne nyerni ehhez a rút játékhoz.
De ugyane pillanatban erős csüggedés szállotta meg lelkét.
Ha jót is mert állani magáról, hogy Rózát nem veszi feleségül, nem merte biztatni magát, hogy Katalin az övé lesz minden áron .
Van -e benne erő, képesség, hogy családot alapitson vagyon nélkül?
Azt az időt , melyet a tanulásnak kellett volna szentelni, egyszerüen ellopta.
Apját a végromlás felé kergette.
Sejti apja titkos kivánságát is: nemcsak saját magát, de apját is meg kell mentenie a bukástól egy jó házasság által.
Komoran, szörnyü rossz kedvvel lépett a szülei házba.
Apját és anyját, kik nem tudták ugyan bizonyosan, de számitottak a hazajövetelére, együtt találta: éppen vacsoránál ültek.
Apja szinte ridegen fogadta, csak az anyja fogadta a régi meleg szeretettel.
Hiába, az anyák hitvallása az örök, változhatatlan szeretet.
A fájdalom, mit az anyának a szive vérén táplált gyermek okoz, még növeli a félő, remegő, gyermekük jövendő sorsáért aggódó szeretetet.
Igy volt Baróthyné is.
Isten a megmondhatója , mennyi könnyet hullatott Kálmán miatt, mennyi keserüséget okozott anyai szivének e fiatal ember könnyelmüsége, de azért nemcsak a férjével szemben, de magában is mindig tudott mentséget találni Kálmán könnyelmüségére.
Mig az édes anya nagy gondossággal rakta fia tányérjára a legízesebb falatokat, az apa mindjárt a dologra tért.
Alig ült asztalhoz Kálmán, az volt első kérdése:
- Voltál Szentpáliéknál?
- Voltam.
- Hogy fogadott az új asszony?
- Nagyon iparkodott szegény, hogy minél kedvesebb legyen irántam.
- És Katalin? - szólt közbe Baróthyné.
Kálmán arcza elsötétedett.
- Katalin...
Azt hiszem, csak azért jöttem haza, hogy utaink örökre elváljanak.
- Már mint Katalin és te? - kérdezte Baróthyné, szinte hitetlenül nézve Kálmánra.
- Igen, a mi utaink, úgy érzem, örökre elváltak.
Az öreg Baróthy izgatottan, türelmetlenül ütött az asztalra.
- Mi történt köztetek?
- Semmi különös, - felelt Kálmán, nyugodtságot erőltetve magára, - csak annyi , hogy Katalin leleplezett engem.
Na meg téged is, apa.
- Mit beszélsz!?
- A dolog igen egyszerü.
Katalinnak egy barátnője megirta, hogy feleségül akarok venni egy budapesti gazdag leányt.
Ez igaz.
Most meg, hogy visszajöttem s biztositottam, hogy csak őt szeretem most is...
Ez is igaz!
- Jó, jó, beszélj!
- Katalin azt mondta: ő szegény.
Én visszavágtam: ne komédiázz.
Tudom, hogy ismét gazdag vagy, hisz az esküvő meg volt...
- Ügyetlen! - kiáltott szörnyű haraggal Baróthy.
- Elismerem, hogy ügyetlenség volt tőlem.
De azt hiszem, hogy Katalinnak csakugyan igaza van: az ő szegénységén semmit sem változtat az apja házassága.
Éppen odaérkezésem előtt volt Szentpálinál egy budapesti bank tisztviselője.
Megtudtam , hogy Szentpáli és felesége közt heves jelenet volt.
Magam is azt hiszem most már , a mit Katalin: az új asszony megváltja a birtokot, de akkor is magának váltja meg .
Illetőleg az ő gyermekeinek.
Hisz ez természetes is.
Baróthy magánkivül kelt föl az asztaltól.
- Ügyetlen!
Gyámoltalan!
- Ki?
- Szentpáli!
Megmondtam neki, hogy tiszta bort öntsön a pohárba, mielőtt házasságra lép azzal az asszonnyal.
Ó, a boldogtalan!
Hát minek vette el valóképpen azt az asszonyt!
Ha legalább előkelő uri asszony volna.
Közülünk való !
Most már tisztán látom az egész dolgot.
A házasság előtt nem szólt az asszonynak az adósságokról.
Pedig bizonyos vagyok abban, hogy ez az asszony, csak azért, hogy Szentpáliné lehessen, készörömest vállalta volna el az adósságot.
Most persze már Szentpáliné, bent ül a kastélyban, teheti, a mit akar.
Mit bánja ő, ha dobra ütik is a Szentpáli-kastélyt, ő azért Szentpáliné marad.
Neki van, a miből éljen s majd Szentpáli is élhet kegyelemkenyéren!
Ugy lesz, úgy!
- Nem egészen úgy lesz, - szólt közbe Baróthyné olyan nyugodtan, mintha a legközönyösebb kérdésről lett volna szó.
- Az az asszony nem fog kivonulni a Szentpáli-kastélyból.
Sokkal jobban ismerem én az efajta asszonyok ostoba hiuságát.
- Hát mit fog tenni?
- Megvárja, mig csaknem árverésre kerül a dolog s maga veszi meg a kastélyt is, a birtokot is.
Majd aztán nagy kegyesen megengedi, hogy Szentpáli ott maradjon .
Talán a gyermekeket is megtüri.
Szegény gyermekek!
- Gondolod, hogy igy lesz?
- Bizonyos vagyok benne.
- Én is, - erősitette Kálmán.
- S Katalin is épp igy gondolkozik.
- E szerint, - fordult az öreg Baróthy a fiához - szó sem lehet arról, hogy feleségül vedd Katalint!
- Légy nyugodt, apa, Katalin rég feloldott engem.
Pedig szeret, tudom, hogy szeret!
S én oly nyomorult vagyok!...
Szeméből kicsordult a könny, tehetetlensége, nyomorultsága érzetében.
- Látod, látod, - mondotta az öreg Baróthy s hangján érezni lehetett a megindultságot, - apai tanácsaimat sohasem vetted komolyan.
Ugy éltél, mint egy mágnás fiú, holott tudtad, hogy az én birtokom jövedelméből ez nem telik.
Maholnap megüthetik a dobot a mi házunk felett is.
Eddig is csak nagy összeköttetéseim háritották el fejemről a veszedelmet.
Mi lesz velünk?
Tanulni nem tanultál .
Diplomád nincs.
Mi lesz belőled?
Most kénytelen léssz szived ellenére házasodni , hogy megmentsd a birtokot.
- Hát megházasodom szivem ellenére, - mondotta Kálmán fásultan.
- Elveszed azt a pesti leányt?
- El, ha adják.
- Gondolod, hogy nem?
- A szülők minden esetre azt akarják, hogy valami állásom legyen.
Ugy látszik, nem sokat adnak a székely nemesi birtokra.
Pedig aligha tudják, hogy ezen is több az adósság, mint a mennyit megér.
- Állást!
Miféle állást lehet szerezni neked?
Mire volnál képes?
- Az nem kérdés, - jegyezte meg Kálmán könnyedén, - a fő, hogy legyen.
Hányan kapnak hivatalt, előkelő állást ebben az országban, a kiknek nincs diplomájuk , csak nagy protekcziójuk.
Mindenki kap, csak én ne kapnék?
Különben közeledik a képviselőválasztás, és én nagykorú vagyok.
Mibe kerül neked, hogy megválasztass képviselőnek!
- Ez nem állás.
- De lehet a képviselőség által szerezni.
Tudod, apa, ez ma már igy szokás.
A ki másként nem boldogul, megválasztatja magát képviselőnek s a mint azzá lett, nincs többé szükség diplomára: egyszeribe okos, képzett, nagy műveltségű ember, s ha meg tudja kedveltetni magát a miniszterekkel: valamelyik beviszi a miniszteriumba - miniszteri tanácsosnak.
Emlitsek neveket?
- Hagyjad, hagyjad, jól ismerem őket.
Nagy részök végzett földesúr, mint jó magad .
Tudod, én régi szabású ember vagyok, az én erkölcsi érzésem felháborodik az ilyesmik láttára.
De végre is, a világ folyásán nem változtathatok.
Hát csak rajta, fiatal ember!
Vegyülj a többi stréberek közé, lökd félre, a ki utadba áll , boldogulj a te hited szerint.
Kálmán csudálkozva nézett az apjára.
- Megbocsáss, apa, de igazán nem értem keserü kifakadásodat.
Te magad mondtad , hogy rajtunk, rajtatok és rajtam csak egy jó házasság segit.
Csakhogy ez a jó házasság nem megy oly könnyen.
Valamit kell kezdenem .
Dolgozni nem tudok, tehát - képviselő leszek.
Remélem, nem léptetsz föl valakit ellenem?
Juttatsz nekem egytiszta, jó, kényelmes kerületet.
- Hiszen ez nem volna nehéz, de félek, fiam, hogy rajtad ez sem segit, sőt biztosabban örvénybe jutsz.
Tovább folytatod a nagy uri, könnyelmü életet s majd a jó házasság sem segit.
Azt szeretném, ha itthon maradsz gazdának.
- Gazdának?
Min gazdáskodjam?
- Az én birtokomon.
- De ha dobra kerül!
- Nem kerül, ha úgy házasodol, a mint én gondolom.
Habozva tette utána: - a mint éppen most megvillant a fejemben.
- És kit vegyek el?
Ebben a vármegyében nincs hozzám való gazdag leány.
- Van.
- Ki?
Erre kiváncsi vagyok.
- Na, erre én is, - szólalt meg Baróthyné, ki eddig nem szólt bele az apa és fiú beszédébe.
- Ki?
Hát Boronkai Róza!
- Apám!
- Bálint!
Egyszerre kiáltott fel a fiú és anyja.
Nem akarták hinni, hogy jól hallották -e, a mit hallottak.
- Nos, mit lep meg ez annyira!
Ugy tetszik nekem, hogy megbotránykoztok.
Igazán nem értem.
- Nem, apa, ilyen alávalóságot ne kivánj tőlem, te, a ki éppen most tartottál nekem erkölcsi prédikácziót.
Mindenki mást elvehetek, csak Boronkai Rózát nem, a Katalin mostoha-testvérét.
Ily durva sértésre nem volnék képes.
Mert ez durva sértés volna Katalinnal szemben.
Nem úgy gondolod te is, mamám?
- De úgy.
Ilyen házasságba soha bele nem egyezném!
Jegyezd meg - fordult a férjéhez - egy Baróthy Kálmán, még ha tönkrement, akkor sem veheti feleségül egy cserzővarga leányát.
- Nem veheti feleségül!
Hát Szentpáli nem vehette feleségül egy cserző-varga özvegyét?
- Az más.
Különben semmi közöm ahhoz, hogy mit tett és mit tesz a te sógorod .
Ahhoz azonban van közöm, hogy mit tesz a fiam.
- Nem, nem, apa, bocsáss meg, de ezt csakugyan nem tehetném.
Ha már Katalin nem lehet az enyém, nem bántom meg azzal, hogy a mostoha-testvérét veszem el.
Ha már csakugyan fel kell áldozni magamat és szivemet, engedd, meg, hogy a magam akarata szerint áldozzam fel.
- Kálmánnak igaza van, - mondta Baróthyné.
- Most csak maradjon itthon , érintkezzék az emberekkel.
A nyáron pedig megválasztatjuk képviselőnek.
- Hát legyen képviselő! - hagyta rá Baróthy s bosszusan távozott hálószobája felé .
Az ajtóban még megállott s visszafordult: Az én tanácsomat sohasem hallgattátok meg, járjatok hát ezután is a magatok utján!
Becsapta maga után az ajtót, hogy csakúgy tánczoltak belé az ablakok.
Anya és fia némán ült az asztalnál.
Sokáig nem jött szó az ajkukra.
Gépiesen keltek föl az asztaltól, s megcsókolva egymást, mentek ők is, kiki a maga hálószobájába.
Csakhamar csönd volt az egész házban.
Csönd volt kint a városban is.
Aludtak az emberek.
Aludt az egész világ.
Kálmán legalább azt hitte, hogy alszik az egész világ, csak az ő szemére nem jő álom.
Ugyanezt hitte akkor éjjel szegény Katalin is...
Út a válság felé.
Az »első nap« vihara hamar lecsöndesült a Szentpáli-házban.
Az új asszony úgy viselkedett férjével szemben, mintha semmi sem történt volna.
Ő már valóban kész volt a terveivel, - mert hogy Katalin eltalálta ez asszony titkos gondolatait, ezt nemsokára igazolták a tények - s kész lévén terveivel, többé nem nyugtalanitotta az anyagi romlás, mely végre is nem őt fenyegette.
Az ő számitása igen egyszerű volt.
Megvárja, mig megütik a dobot a Szentpáli-ház fölött, akkor megveszi ő maga , természetesen, a maga részére.
A világ előtt Szentpáli lesz a gazda, valójában ő .
A Szentpáli gyermekek pedig boldoguljanak, a hogy tudnak.
Köszönjék meg, ha megtűri a háznál, ha enni ad nekik.
Kálmán távozása után különös jó kedve volt s vacsoránál fölemlitette az urának , hogy mielébb látogatást kell tenniök Baróthyéknál.
Szentpáli ezt természetesnek találta, bár éppenséggel nem volt kedve semmiféle látogatásra.
Egyáltalán nem értette felesége hirtelen változását.
Mig őt éjjel-nappal nehéz gondok nyugtalanitották s beleszédült, ha a tenger adósságra gondolt, mely birtokát terhelte, felesége napról-napra jobb kedvű lett s feltünően kedves volt nemcsak hozzá, de Katalinhoz és az ikrekhez is.
Még bosszantotta is Katalin fagyos hidegsége, ki udvarias volt mostohája iránt, de ez azudvariasság inkább bántó volt, s csak oly müveletlen asszony, a minő Szentpáliné, nem vehette észre a sértést, mely a hideg udvariasságban, a tulságosan alázatos engedelmességben rejlett.
Ha Katalinhoz szólt, az ő válasza rendesen ez a két szó volt: parancsára , asszonyom.
Ha azt mondta: mért nem szólitasz mamának, Katalin néma maradt s rendesen az apjának kellett felelni helyette:
- Majd megszokja.
Tudod, még szokatlan neki.
Az ikrek alig mozdultak el Katalin mellől, s a két család jóformán csak az ebédlőben találkozott.
Katalin a nap nagy részét a szobájában töltötte kézimunka mellett vagy könyveit olvasgatta, az ikrek meg szinte félve dugták ki a fejüket a szobából Katalin nélkül, mintha attól tartottak volna szegények, hogy valaki elrabolja őket a kismamától.
Egy ilyen alkalommal rajta kapták Rózát, a mint az ők szobájuk ajtaja mellett áll szorosan.
Róza fülig vörösödött, valamit hebegett , de mennél jobban ki akarta magyarázni magát, annál jobban belé zavarodott.
- Sohse magyarázgasd, - mondta Katalin nyugodtan, mosolyogva, - kíváncsi voltál , hogy mit beszélgetünk, ennyi az egész.
Jere be: a te szobád is ez, épp úgy, mint az enyém.
Róza összeszedte magát s kihivóan vágta vissza:
- Azt én is gondolom, hogy épp úgy enyém ez a szoba, mint a tied.
- Sőt nemsokára tied lesz egészen, - jegyezte meg Katalin erős hangsulyozással.
- Az enyém?!
- Nos igen, a tied és a testvéreidé.
- Nem értem...
- Kedves Róza, te sok mindent nem értesz.
Majd megérted, ha szinről-szinre látod .
De beszéljünk egyébről, a mi téged jobban érdekel.
Ülj le már , nálam.
Róza habozva ült le s kényelmetlenül feszengett a székben.
Ugy érezte magát , mintha fogoly volna.
Szeretett volna menekülni, de röstellette ott hagyni Katalint.
- Hallom, - folytatta Katalin - hogy bálba készülsz.
Róza arcza kevélyen, diadalmasan ragyogott föl.
- Igen, bálba készülök.
Az első bál!
Hát te csakugyan nem jössz el?
- Nem, Róza, én nem megyek el.
Megmondtam már a mamádnak is.
És azt hiszem, ezzel csak örömet szereztem neki.
- Kérem, kérem!
- Csak hagyjuk, Róza.
Talán szabad örömet okoznom?
De végre is, azt csak elhiszed nekem, hogy nincs kedvem a bálozásra.
- Ugyan kérlek!
Hisz már letelt a gyászév!
- A gyászév!
Nekem nem, Róza!
Nekem az sohasem telik le!
- Ó, tudjuk, tudjuk, - mondotta Róza gunyosan, sértő czélzással, - tudjuk az igazi okot.
- Te tudod az igazi okot?
Az igazit megmondtam, te mást nem tudhatsz.
- S ha százszor mondod, én meg akkor is azt mondom, hogy Baróthy Kálmán miatt nem jössz!
- Róza!
Többet ezt ne mondd nekem!
Olyan hangon mondta ezt, hogy Rózának elment a kedve a kötekedéstől.
Ijedten rezzent össze, zavartan dadogott valamit s csaknem futva távozott Katalin szobájából.
A farsangra rövid vakácziót kaptak a Szentpáli és Boronkai fiuk is.
Egy kocsin jöttek haza, de sehogysem tudtak fölmelegedni egymás iránt.
Kornél, a kisebbik Szentpáli fiú, ki egyforma korú volt a Boronkai fiúkkal, egykissé megbarátkozott ugyan velük, de György, kit még csak nehány hónap választott el az érettségitől , valami megmagyarázhatatlan ellenszenvet érzett a Boronkai fiúk iránt.
Jól tudta , hogy ezek a fiúk ártatlanok az új állapotokban, de még eddig jóformán alig látta a mostoháját s ellenszenvét, melyet önkéntelen érzett a mostoha iránt, csak a fiúkkal éreztethette.
Katalin már jelezte volt neki levélben, hogy mi veszedelem fenyegeti őket, az ő leveléből értesült a mostoha titkos terveiről is, s szive , mielőtt ujra átlépte a szülei ház küszöbét, tele volt gyülölettel a mostoha iránt .
Kinos hét volt, mit György a Szentpáli-házban töltött, s mig ezelőtt, bár nagy kedvvel és ambiczióval tanult, fájó szivvel vált meg a szülei háztól, most, mintha lidércznyomástól szabadult volna meg, mikor a vakácziónak vége lett.
A két család gyermekei alig érintkeztek egymással s ha fölkeltek az asztaltól , ösztönszerüleg huzódtak két irányba, kiki a maga fészkébe.
Az volt a legkellemesebb napjuk, mikor Szentpáli a feleségével látogatást tett Baróthyéknál .
Mintha rabságból szabadultak volna meg, úgy érezték magukat egész nap.
Pedig ekkor is a nap jó részét a szobájukban töltötték.
Mily boldogok voltak az árvák, hogy kiönthetik szivük keservét!
De közben gondjuk volt rá, nehogy valamelyik Boronkai-gyerek hallgatódzék az ajtón.
Hol Jolánka, hol Erzsike kukucskált ki s egy párszor elriogatták a Boronkai fiúkat, kik vihogva szaladtak tovább...
De bár ujra meg ujra megzavarták a Boronkai fiúk, e napon mégis szivök szerint kikesereghették magukat s Katalin és György meg is állapitották tervüket a jövőre nézvést.
Ha oly ember hallja ezt a tervet, aki már ismeri az életet, a ki küzdött a megélhetés, a mindennapi kenyér megszerzésének sulyos gondjaival, nyilván megmosolyogja őket s lelohasztja a saját erejükben való nagy bizodalmat.
Ugyan mit kezdhet egy fiatal leány, a ki eddig nem ismerte a mindennapi kenyér gondját?
És ha csak egyedül magára gondolna!
De Katalin új fészket akart verni, maga és testvérei számára!
Nem ámitotta magát azzal, mint sok regényes hajlamú fiatal leány, hogy csak ki kell tűznie valamely czélt s azt el is éri akadályok nélkül; hogy válságos pillanatokban valami titkos varázserő segitségére lesz, mint a mesebeli hősöknél szokás.
Tudta, hogy nagyra vállalkozik, érezte, hogy utjában sokszor találkozik majd a Nyomorral, talán kisérő társa is lesz, de ez az érzés nemhogy elcsüggesztette volna, sőt inkább lelkesitette, megerősitette elhatározásában .
Vallásos lelkében megerősödött a hit, hogy Isten őt nagy és magasztos hivatásra szánta; az ő élete nem lehet oly közönséges, mint a legtöbb leányé: az ő hivatása anyát pótolni, fölnevelni, szárnyára ereszteni testvéreit...
Magával, a maga sorsával nem törődött.
Boldog, végtelenül boldog volt, mikor meggyőződött arról, hogy György több a testvérnél: György rokon lélek ő vele, ép ugy irtózik a kegyelemkenyérnek a gondolatától is, mint ő s kész követni őt a nagyvilágba, fészket verni akárhol , csak itt nem élni, csak egyedül itt nem, hol szivük szerint ki sem sirhatják magukat, a hol titkolniok kell a sebet, mit szivükön édes anyjuk halála ejtett.
Mikor estefelé haza jöttek Szentpáliék a látogatásból, Katalin arcza szokatlanul derült volt, a mi nem is kerülte el a figyelmet.
Katalin és György egymás mellett ült a vacsora alatt, egymáshoz simultak, mint egy boldog szerelmes pár, arczuk , szemük mosolygott, s mig a mostoha a látogatásról meg a közelgető bálról beszélt , ők boldogan néztek egymás szemébe: lelkük a jövendőben kalandozott, s ha nem is mutatott ez a jövendő rózsás képet, a gondolat, hogy a maguk emberségéből élnek majd, szivüket soha még nem érzett boldogsággal töltötte el.
Hiába figyelte Róza oly élesen Katalin arczát, mig a bálról folyt a beszéd, hogy vajjon nem olvashatja -e le az irigységet: Katalin arczáról minden egyebet lehetett olvasni , csak irigységet nem.
Az sem tett rá semmi hatást, mikor a mostoha eldicsekedte , hogy Kálmán is ott lesz a bálban, s Rózának annyi tánczosa lesz, hogy majd azt sem tudja, kivel tánczoljon.
- Te is ott léssz, ugy -e, György? - kérdezte a mostoha.
- Nem leszek ott, - felelt György szárazon.
- Te nem léssz ott? - kérdezte Szentpáli csodálkozva.
- Kisebb diák korodban nagyon szerettél bálozni.
- Az akkor volt, - mondta György.
- Azóta nagyot változott a természetem.
Szentpáli tanácsosnak vélte, hogy ne folytassa tovább ezt a témát.
Lesütötte a szemét, merőn nézte a tányér fenekét, mig késével idegesen babrált az abroszon.
Mint mikor a hegedü húrja hirtelen elszakad s vége szakad a muzsikának, úgy szakadt vége itt is az élénk társalgásnak.
Szerencsére, vége volt a vacsorának , felkeltek az asztaltól s a Szentpáli-gyerekek, mintegy vezényszóra, jó éjszakát kivántak s visszahuzódtak a fészkükbe.
Szentpáli szomoru arcczal, hosszan nézett utánuk s nem nyomhatott el egy önkéntelen kitörő sóhajt.
Érezte, hogy gyermekei nem azok többé, a kik voltak, szivükben nincs többé az a szeretet iránta, mely első felesége életében annyiszor árasztott melegséget az ő szivére is.
Fájt , erősen fájt ez apai szivének, s annál erősebben fájt, mert érezte azt is, hogy ez a szeretet többé aligha tér vissza gyermekei szivébe.
Komoran kelt föl az asztaltól.
- Nem theázol? - kérdezte a felesége.
- Ma nem.
Fáradt vagyok.
Lefekszem.
Ment egyenest a hálószobába.
A felesége nyugtalanul ment utána.
- Mi bajod? - kérdezte az asszony, mikor magukban voltak.
- Mi bajom! - tört ki keserüen Szentpáli - s te még ezt kérded!
Nem vagy -e tanuja nagy lelki gyötrelmeimnek!
Jól tudod, hogy a bukás szélén állok s ez nem elég , most már látom, hogy a gyermekeim sincsenek hozzám a régi melegséggel!
És nekik igazuk van!
- Igazuk!?
Na ez szép beszéd.
Majd segitenék én ezen a te helyedben!
- A szeretetet nem lehet erőszakolni, jegyezd meg magadnak.
Nem mondom én, hogy nem szeretnek már a gyermekeim, de tény, hogy nincsenek hozzám a régi bizalommal.
- Természetesen, ennek én vagyok az oka! - pattant föl a mostoha.
- Én idegenitettem el tőled?
Derék urfiak s kisasszonyok, azt mondhatom.
Alig állnak szóba velem s az én gyermekeimmel!
Lenéznek, megvetnek, mintha nem tudnák, ki s mi vagyok.
De lesz ez másként is!
Lesz!
Lesz!
Majd alább száll a büszkeségük , ha...
Szentpáli izgatottan vágott közbe:
- Elég!
Elég!
Tudom már, mit akarsz mondani.
Arra gondolsz, hogy néhány hét mulva utczára kerülünk, úgy -e ? Légy nyugodt, történjék akármi, nem alázom meg magamat , nem foglak kérni, hogy ments meg a bukástól.
Majd mutat az Isten valami utat , módot, megélek a gyermekeimmel, ha szegénységben, nyomorúságban is!
Te visszamégy a városba a te gyermekeiddel.
Neked van házad elég, élhetsz kényelemben...
Te arra, én erre...
Nagyon jól lesz ez igy.
- Mit akarsz? - riadt fel az asszony.
- El akarsz válni?
- És te nem? - nézett rá Szentpáli csodálkozva.
- Eszemben sincs!
Nem azért lettem Szentpáliné, hogy két hónap mulva ismét özvegy legyek!
- De érts meg: én tönkremegyek, nekem semmim sem marad, talán a vánkost is kiveszik a gyermekeim feje alól: mi értelme volna, hogy tovább együtt éljünk?
Az asszony egy macska sunyiságával húzódott férjéhez, megfogta a kezét, mely reszketett a felindulástól.
Suttogva, alig hallhatóan mondta:
- Nem fogunk elválni, Gábor.
Ugyan mért válnánk el?
Én majd megváltom a birtokot.
- Megváltod!
Tréfálsz?
- Nem tréfálok.
Számot vetettem s azt hiszem, hogy, ha a mi kiadott pénzem van itt-ott, beszedem, abból kifizethetek minden adósságot.
Hanem aztán az én nevemre iratjuk a birtokot...
- A te nevedre!?
Soha!
- Soha ?...
Hátha megveszem a birtokot árverésen?
Akkor sem irják az én nevemre?
- De mért akarod, hogy a te neveden legyen?
Mért nem legalább kettőnk nevén?
Hisz két annyit ér ez a birtok, mint a mennyi adósság van rajta!
- Hát akkor csak liczitáltasd el!
Majd meglátjuk, elég lesz -e az adósságra.
Szentpáli rémülten nézett a feleségére.
Még csak most látta, hogy nem olyan nagyon közönséges asszonynyal van dolga, mint eleve képzelte.
Szorongva, szinte megadással kérdezte:
- De hát mit akarsz valóképpen?
- Azt akarom, hogy az én nevemen legyen a birtok.
Szép volna igazán!
Én most kifizetem az adósságokat, a te neveden hagyom a birtokot, te meg új adósságokat csinálsz.
Nekem is vannak gyermekeim!
Ez az utolsó szó belenyilallott a Szentpáli szivébe.
» Gyermekeim !«
Hisz épp azokra gondol ő is!
Fölkapta e szót:
- És nekem nincsenek?
Mi lesz az én gyermekeimmel?
Akkor dobod ki, a mikor neked tetszik.
Kidobsz engem is, a gyermekeket is!
- Gondolj rólam akármit, nem bánom.
Ha tetszik, akkor is enyém lesz a Szentpáli-birtok, ha nem tetszik: akkor is!
- Hát igen, jól van, - mondta Szentpáli egy kissé lecsillapodva, - megveszed abirtokot.
Ezt teheted.
De mit gondolsz rólam?
Miféle szerepem lesz azután nekem ennél a háznál?
- Mi lesz, mi!
Furcsa kérdés.
A világ előtt azután is te léssz az úr.
Én úgy sem értek a gazdasághoz.
Te léssz a gazda.
- S a gyermekeim?
- Ki bántja a te gyermekeidet?
Éppen úgy élnek itt, mint eddig.
Tanittasd a fiúkat tovább.
Az én fiaimat is, a te fiaidat is.
A leányokat, ha megnőttek, férjhez adjuk.
Az igaz, hogy a te leányaidnak nem lesz olyan nagy hozománya, mint az én leányaimnak, de azért csak akad férj nekik is...
- Ó édes Istenem! - kiáltott föl Szentpáli, - mit kellett megérnem!
Mit!
Arczát a kezébe temette s hosszan, sokáig ült szótlanul, majd izgatottan kelt föl , mindegyre homlokához kapott: azt hitte, szétreped a feje.
Közel állott a megőrüléshez.
Hirtelen a kilincsre tette kezét.
- Hová mégy? - kérdezte az asszony ijedten.
- Szabad levegőre.
Azt hiszem, megfulladok!
- De Gábor!
Most hideg van.
Meghülsz.
Maradj itt.
- Nem, nem!
- Felébreszted a gyermekeket.
Ez hatott.
Erőtlenül hanyatlott le a diványra, arcza sápadt volt, ugy feküdt ott mint egy halott.
Az asszony rémülten fogta meg a kezét.
- Gábor!
Mi bajod?
Szentpáli bánatos mosolylyal nyugtatta meg:
- Semmi, semmi.
Aztán egy kis szünet után hozzá tette:
- A birtokkal tehetsz, a mit akarsz.
Váltsd meg, ha kedved van rá.
Én ugy sem tehetek ellene.
De kikötöm magamnak a jogot, hogy, ha én nem tehetem, gyermekeim visszaválthassák...
- O azt nem bánom, - mondta az asszony s diadalmasan nézett arra felé, hol az ő gyermekei aludtak.
Nem vette észre, hogy férje is e pillanatban nyugodtabb volt s arczán egy vékonyka sugár villant meg: a remény egy alig látható sugara.
Azzal a gondolattal hunyta le szemét: hátha Isten megsegiti valamelyik Szentpáli fiút a visszaválthatja ősei örökét ?...
Az első bál.
Az első bál!
Valami titkos varázserő lehet e pár szóban, melynek hallatára hangosan dobog a fiatal leány szive, édes izgalom pirja fösti rózsásra a halovány arczot.
Az első bál!
Az első lépés a világba.
A nagyok világába.
A gyermekszobából egyszerre át egyfényesen világitott terembe, hol frakkos ifjak fogadják mosolyogva az iruló-piruló, bátortalanul lépő leánykákat, kik egy pár forduló után nagy leányoknak érzik magukat s szünetkor csodálkoznak magukon, hogy ezért voltak izgatottak oly hosszú időn keresztül ...
Hiszen ha ezt előre lehetne tudni!
Mi jó, hogy nem lehet.
Csak igy marad meg egy egész életre édes emléknek az első bál, mely oly sok kedves ábrándot fakaszt a fiatal szivekben...
...
Katalin az asztal mellett ül, kedves könyvében, a Kárpáthy Zoltán-banlapozgat, de ma szórakozott s azokat a sorokat sem tudja figyelemmel olvasni, melyeket alá-aláhuzogatott, mikor először olvasta.
És azután sokszor.
Hiába erőltette magát, hogy elterelje figyelmét a szomszéd szobákból áthallatszó örvendezéstől, hall minden szót és szivébe nyilallik minden szó.
Boronkai Rózát készitik az első bálra.
Két hét óta dolgozik a háznál egy szabónő .
Zakatol a gép, elcsendesül, ujra meg ujra próbálják a báli ruhát, itt fedeznek fel egy kis hibát, meg ott fedeznek fel, hol elpityeredik Róza, hol meg felujjong, a szerint a mint a ruhapróba kiüt.
És Katalin ül egymagában, mint a mesebeli Hamupipőke.
Vele senki sem törődik.
Az ikreket is elfoglalja a maguk játéka: ők is a babájukat öltöztetik az első bálra.
Kicsi szivük nem sejti, hogy ártatlan játékuk bántja Katalint.
Most ő is készülne az első bálra, ha élne az édes anyja!
Mehetne igy is, de szive fellázad ennek a gondolata ellen is.
Alig egyéve, hogy szivtépő sikoltással esett össze anyja ravatala mellett s ő oda menjen, hol mosoly ül minden arczon!
Az ő bálozásának vége, mielőtt megizlelte volna.
Aztán... mit is keresne ő ott?
Csak feszélyezné Kálmánt, kinek a látszat kedvéért első sorban vele kellene foglalkoznia, s ezzel maga ellen bőszitené a mostohát.
Ezt ugyan könnyen elviselné, ha nem látná világosan előre, hogy feldúlná a házi békét, mely , legalább látszólag, az első nap kitört vihar után hirtelen, csodálatos hirtelen állott helyre.
Egyébként is: ő már Kálmánnal leszámolt végkép.
Ő legalább azt hitte.
Mert abban nem volt bizonyos, hogy a szive is leszámolt volna...
Még egypár hónap legfönnebb az ő élete itt, aztán következik - mi, azt ki tudhatná előre?
Kálmán tisztában lehet már ő felőle.
Háromszor adta tudtára, hogy nem akar találkozni vele.
Először, mikor váratlanul haza jött Budapestről seste, mikor el akart tőle bucsúzni, kiüzente, hogy beteg.
Aztán jött Kálmán a szüleivel , visszaadni a látogatást.
Egy pár közönyös szót váltott vele s szerét ejtette, hogy elmeneküljön a társaságból a szobájába, az ikrekhez.
Csak a vendégek távozásakor mutatta magát ismét, egyszerüen kezet nyujtott Kálmánnak...
És jött Kálmán újra, s az egész napot Róza társaságában volt kénytelen eltölteni.
Kálmán alig tudta eltitkolni a boszúságát s távozóban minden engedelemkérés nélkül benyitott Katalin szobájába.
- Isten veled, Katalin.
Ma is fáj a fejed?
Mondta Katalin, látható megindulás nélkül:
- Mindig, valahányszor ide jössz.
- Akkor nem jövök többet.
- A mint tetszik.
Ez a bál előtt pár nappal történt s igy nem tünhetett fel Kálmán elmaradása.
Mert a mostoha szinte kierőszakolta tőle az igéretet, hogy lehetőleg minden nap eljön.
Most, hogy a könyv lapozgatása közben mindezt végig gondolta, úgy tetszett neki , hogy mégis túlságosan szigorú volt Kálmán iránt.
Végre is, Kálmán gyönge, de nem rossz jellemű.
S felujulván benne a gyermekkori édes emlékek s annak a néhány órának az emléke, mikor együtt állottak a vasúti kocsi ablakánál, szive ellágyult , s ha most látja Kálmánt, bizonyára nem tud uralkodni érzelmein: bucsúzik tőle, de nem ridegen.
Megmondaná: Isten veled, Kálmán.
Mi egymásé nem lehetünk, de én nem feledlek téged s gyermekkorunk ragyogó napjait!
Merengéséből Róza ujjongása riasztotta föl.
- Ó de szép!
Ó de csinos! - ujjongott Róza s tapsolt.
Szinte látta Katalin, hogy mint forog maga körül, aztán meg-megáll a tükör előtt , gyönyörködvén kipirult arczczal a pompás báli ruhában.
Egyszerre nagy zajjal nyilt meg az ajtó, s beröppent Róza.
Jött utána boldogan a mama is.
Megállott Katalin előtt, aztán perdült egyet.
- Nézd, Katalin!
Jól áll?
Szép?
Ugy -e szép?
Ugy -e csinos?
Katalin fölkelt az asztal mellől s valóságos szemlét tartott a ruhán.
Hosszan , alaposan vizsgálta a ruhát, egészben és apró részleteiben.
- Nos?
Nos? - kérdezte izgatottan Róza.
- Talán hibát találtál?
- Igen, - mondta Katalin nyugodtan.
- Ránczot vet a bal vállán.
- No lám, ezt én észre sem vettem! - sipitott a mama.
- Pedig ez nagy hiba, - folytatta Katalin.
- Itt még nem tünik föl oly nagyon, de a fényes bálteremben azonnal szembe ötlik.
Mondhatom, hogy a ki ezt a ruhát szabta, nem ért a szabáshoz.
- Nem ért a szabáshoz! - nevetett föl Róza - hallod, mama?
- Igen is, nem ért.
Én sokkal jobban szabtam volna ki.
- No de már ez mégis nagy elbizakodottság! - tört ki Róza, a ki, bár maga is látta most már a hibát, szerette volna bebizonyitani, hogy a ruha hibátlan, csakhogy Katalinnak ne legyen igaza.
- Ismétlem, hogy én jobban szabtam volna ki.
- Talán bizony tanultad a szabást? - kérdezte Róza gúnyosan.
- Persze, hogy tanultam.
- Be kár, hogy nem tudtam, - szólt közbe a mama.
- No lám, akkor veled szabattam volna ki!
- Csakhogy én nem szabtam volna ki! - mondotta Katalin, erősen megnyomván a szavakat.
- Nem!?
S ha én parancsolom?
- Ilyesmit nem parancsolhat nekem ön.
Azért, mert tudok szabni, még nem vagyok szabó.
Legalább ez idő szerint nem.
- Hát én majd megmutatom, - kiabált a mama, - hogy azt teszi a nagyságos kisasszony, a mit én parancsolok, ha enni akar az én kenyeremből!
- Az ön kenyeréből? - kérdezte Katalin meglepetten.
- Igen is, az én kenyeremből!
Azt eszi már két napja a nagyságos kisasszony .
Értette?
Katalinnak hideg borzongás futott végig a testén.
Fejét szédülni érezte, bele kapaszkodott az asztalba, hogy el ne essék.
Az ikrek sikoltozva szaladtak hozzá : Kis mama!
Kis mama!
Forgott vele az egész világ.
El volt készülve arra, hogy a mostoha megváltja maga részére a birtokot s most mégis készületlenül találta .
Mintha félálomban lett volna, úgy mondta:
- Már két napja eszem az ön kenyerét...
Aztán keserves sirásra fakadt, s messze elhallatszott szivet tépő jajszava: Ó Istenem!
Istenem!
Magán kivűl rohant ki a szobából, utána sirva az ikrek.
- Hol az apa!?
Hol az apa!?
Szaladott az apja dolgozó szobájába.
Ott ült az asztala mellett Szentpáli, mélyen elmerülve valami különös, furcsa irásokba.
- Apa!
Igaz, a mit az az asszony mondott?
Szentpáli halálsápadtan nézett Katalinra.
Világos volt előtte az első pillanatban , hogy mi történhetett.
Kezébe temette arczát s remegő, akadozó hangon mondta:
- Igaz, Katalin, igaz.
A birtokról beszélt, ugy -e?
- Azt mondta, hogy két napja már az ő kenyerét eszem.
Ezt én nem tudtam, apa !
Miért nem mondtad?
- Katalin!
Vigyázz!
Te számon kéred apád cselekedetét, a mihez nincs jogod.
- Bocsáss meg, apa, - szólt Katalin kissé lecsendesülten, - igazad van, nincs jogom erre.
Elvette eszemet ez a hirtelen változás.
Tudtam, hogy előbb-utóbb elveszitjük a birtokot, de azt hittem, hogy lesz még egy pár hónapom.
Hát ha igy van, legyen igy.
Hallgass meg, apa.
Én többet abból a kenyérből, mely nem a tied , nem eszem.
- Katalin!
- Nem, édes apa, nem.
- De mit téssz?
- Dolgozni fogok!
- Hol?
- Majd a jó Isten utat mutat nekem.
- Gyermekes ábrándozás.
- Majd meglátod, hogy nem az, s meglátod azt is, hogy másként nem tehettem.
- Nézd, Katókám, a kép nem oly sötét, mint a minőnek te látod.
A mama átvette a birtokot, de vissza lehet tőle váltani...
Arra nem is gondoltam, hogy a mama szól a változásról.
Megigérte...
- Szépen megtartotta a szavát, mondhatom.
Engem nem fog nevelni egy oly asszony, a ki mindjárt megszegi a szavát.
S biztos lehetsz benne, hogy a húgaimat is megszabaditom innét.
- Bolondokat beszélsz, - toppantott türelmetlenül Szentpáli.
- Úgy látszik, a sok regény megzavarta a fejedet.
Nem tudom, miféle sületlenségen jár az eszed.
Eredj a szobádba és légy ezután szivesebb, nyájasabb a mamához.
Hallod, Katókám? - folytatta szelidebben, szinte kérőleg, - légy szivesebb.
Nemcsak magadért, de mindnyájunkért.
Katalin apja kezére hajolt s hosszú, forró csókot nyomott rá.
Aztán hevesen átkarolta a nyakát:
- Csókolj meg, édes apa!
Úgy, úgy!
- Látod, látod, - mosolygott Szentpáli megilletődve, igy szeretlek én.
A régi, jó engedelmes Katóka vagy újra.
Nem érezte meg Katalin forró csókjából, hogy ez a csók bucsú-csók volt...
Katalin visszament a szobájába.
Szó nélkül haladt el a mostoha meg Róza mellett , kik gúnyos, kérdő pillantást vetettek felé.
Az volt ebben a pillantásban: nos, nem volt igazam?
Nem vette, nem akarta észre venni a sértő tekintetet, büszkén haladt végig az ebédlőn.
Leolvashatták arczáról: legyetek nyugodtak, nem eszem többet a kenyeretekből.
Szaladva szaladtak utána az ikrek, kik félve tekintgettek körül , vajjon nem bántják -e újra a kismamát.
Remegve húzódtak meg a szoba sarkában s hiába biztatta Katalin, nem fogta szegénykéket a játék.
Katalin izgatottan tett, vett a ruhás-szekrényben, aztán kicsi könyvszekrényébe pillantott, hirtelen átfutotta a könyvek czimét, majd a mamájáról rá maradott ékszeres-ládácskát nyitotta ki.
Egész kis vagyont rejtegetett ez a ládácska, de minden darab egy drága emlék volt, olyan, melytől csak a legnagyobb nyomor szakithat el.
Itt volt megtakaritott pénze is.
Eddig nem igen törődött a pénzzel , maga sem tudta, hogy mije van.
A szive hangosan dobogott, számolván az arany és ezüst pénzdarabokat.
Mind a régi jó időkből valók voltak, mikor minden egyes alkalommal elhalmozták szülei, a rokonok mindenféle ajándékkal: pénzzel , csecsebecsékkel.
Összeszámolta a pénzét: kerek száz forintja volt.
Ez éppen elég arra, hogy feljusson Budapestre, s felvigye majd Györgyöt is.
A továbbit megmutatja a jövő.
Erősen bizott abban, hogy eltartja magát két keze munkájával, s nem telhetik bele sok idő, magához veheti az ikreket is.
Ott, abban a nagy városban nem fogja ismerni senki őt, ott nem látják a szegénységet, a nélkülözést.
Ki-kinézett az ablakon, nem áll -e elő a hintó.
Türelmetlenül várta, hogy apjáék bemenjenek a városba.
Ma este lesz a bál s tudta, hogy még délre bemennek, a mostoha ottani lakására.
Ott öltözködnek fel a bálra.
Nehéz kő esett le a szivéről, mikor a hintó eléállott.
Hirtelen becsukta a szekrényeket, s mintha semmi sem történt volna, játékba fogott az ikrekkel .
Sejtette, hogy apja be fog tekinteni hozzájuk, mielőtt elutazik.
Csakugyan jött az apja.
Elfogódott, zavart volt.
Érezte helyzete visszásságát: ő bálba megy a mostoha leányával, mig az édes leánya itthon ül.
Szükségét érezte a mentegetődzésnek.
- Isten veled, Katókám.
Vigyázz a gyerekekre.
Én bekisérem a mamát a városba.
A bálba azonban aligha megyek föl.
- Csak menj föl, apa, - mondta Katalin s mosolyogni próbált.
- Mulass jól.
Eleget búsultál.
Szentpáli sorba csókolta a gyermekeket, aztán elsietett.
Kint már türelmetlenül várta a felesége és Róza, kik be sem néztek Katalinhoz.
Egy pár pillanat s a nehéz, födeles hintó kirobogott az udvarból.
Katalin látta, a mint eltünik az országút kanyarulatánál, nehéz, szomorú sóhaj lebbent el ajkáról s azzal neki látott a készülődésnek.
Az öreg dadával, - a gyermekeken kivül az egyetlen lény e házban, ki igaz szeretettel volt Katalin iránt, - behozatta az utazó-kosarát.
- Hová készülődik a kisasszony? - kérdezte a dada csodálkozva.
Katalin el volt készülve e kérdésre.
Vidámságot erőltetett arczára s azt mondta:
- Hej, édes dadókám, nem is sejti, miben jár az én fejem.
Emlékszik -e a Hamupipőke meséjére?
- Már hogy ne emlékezném, hiszen hányszor meséltem el magának!
- No, lássa, én is úgy teszek, mint Hamupipőke.
Itthon hagytak, nem vittek bálba .
Nem baj, megyek magam.
- Jaj, lelkem, kisasszonykám, nem lesz baj ebből?
- Már mi baj lehetne?
Az apa, tudom, örülni fog.
Ugy is bántotta, hogy nem megyek .
Csak menjen, édes dadókám, szóljon az öreg kocsisnak, hogy készüljön, mert este felé én is bemegyek a városba.
Kiküldte a dadát, hogy nyugodtabban szedhesse össze holmiját.
Hamar kész volt a csomagolással.
A legszükségesebb ruhanemüt rakta kosárba, a ruha közé bedugta az ékszeres ládácskáját, egy pár kedves könyvét, meg a pénze jó részét.
Csak annyit tartott magánál, a mennyit elégnek gondolt az utazásra.
Mikor kész volt a csomagolással, jókedvüen hanczurozott az ikrekkel, bujócskát játszott, babát öltöztetett, majd főzőcskét játszott, közben mesélt nekik Hamupipőkéről, igy készitvén elé az ikreket a válásra.
- Úgy, édeskéim, úgy, én is bálba megyek, mint Hamupipőke.
Ti itt maradtok a dadussal.
Az mesél nektek.
Aztán szépen elalszotok s álmodtok Hamupipőkéről.
Mondta Jolánka:
- De hátha elvisz a királyfi a várába?
Ki lesz a mi kismamánk?
- Ó te kis csacsi!
Hát akkor befogatok hat aranyszőrü paripát aranyos, bársonyos hintóba s eljövök az én két kis tündérkémért.
Viszem őket is abba a ragyogó fényes várba.
- Igazat beszélsz, kismama?
- Hát hazudtam én valaha?
Ha a királyfi elvisz, érettetek jövök.
- Ó de jó lesz! - tapsoltak az ikrek.
Egész nap könyben csillogott Katalin szeme, de az ikrek ma nem látták ezt , boldogok voltak, hisz ilyen vignak még nem látták a kismamát, mióta a mama meghalt.
Ebéd után Katalin lefektette, hogy aludjanak egy keveset s ezt az időt arra használta, hogy kiszaladt a kriptához, rá borult a vasrácsos ajtóra és kisirta magát szive szerint.
Aztán összekulcsolta kezét, fölnézett az égre s imádkozott:
- Édes jó anyám!
Tekints le az égből leányodra!
Legyen velem a te jóságos lelked szomorú vándorlásomban, s adj erőt, ha csüggedek!
Ingadozó járással indult be a kastélyba.
Szerencsére, nem látta senki.
Az ikrek még aludtak.
Rájok borult és csókolta hosszan, sokáig.
- Isten veletek, kicsi árváim!
Édes anyánk emlékére esküszöm, hogy nem hagylak sokáig bús árvaságban!
Mintha megérezték volna az ikrek, hogy a kismama igazán bucsúzik, egyszerre emelkedett föl szemük pillája.
- Kismama...
- Nos, álmodtatok Hamupipőkéről?
- Nem, - mondta Jolánka elszontyolodva, - én nem álmodtam róla.
- Én sem, - mondta Erzsike.
- Hát akkor majd éjjel látjátok.
A dada belépett.
- Csakugyan elmegy a kisasszony?
- Persze hogy elmegyek.
Szólt a kocsisnak?
- Szóltam.
Akármikor befoghat.
- Még csak várjon.
Elébb uzsonnázunk.
Behozatta az uzsonnát a szobájokba.
Alig tudta visszafojtani könyeit, a mint uzsonnához ültek.
Az utolsó uzsonna a szülei házban!
Szive majd megszakadt a gondolatra, hogy holnap ezeknek a gyerekeknek nem lesz kismamájuk, igazi árvák , elhagyottak lesznek.
Tudta, hogy a dada hűséges cseléd, jó gondját viseli a kicsikéknek, de hát mégis csak - cseléd, nem védheti meg a mostoha esetleges durvaságai ellen.
Az elébb még izgatottan várta az alkonyatot, most mindegyre rémülten nézett az óramutatóra, mely szörnyű gyorsasággal haladt elébb, elébb.
Mindjárt mennie kell .
Most jutott eszébe, hogy atyjának még nem is irt.
Lázas sietséggel vetett pár sort egy papirszeletre.
Azt irta:
» Bocsáss meg, édes jó apa, nem vagyok képes itt maradni tovább.
Majd belátod, hogy igazam volt.
A mint oly helyzetbe jutok, magamhoz veszem Jolánkát és Erzsikét is .
Előre látom, hogy ez nem is lehet másként, s te magad örülsz, hogy szegénykék megszabadulnak...
Hiába ne is keress.
Majd életjelt adok én magamról úgy is, a mihelyt lehet és kell.
Kezedet csókolja, szerencsétlen leányod, Katóka.«
- Befoghat a kocsis? - szólt be a dada.
Habozva mondta:
- Be.
Fogjon be.
Kivitték a kosarat, csakhamar eléállott a hintó, Katalin hevesen ölelte magához az ikreket, újra meg újra csókolta, de a szó torkán akadt.
Hanem amire kiment , összeszedte magát, s erősen hagyakozott a dadának.
- Vigyázzon a leánykákra, mint a szeme világára, dadókám.
Ha kimennek a házból , adjon rájuk felöltőt.
Este meséljen nekik.
Mondja el, édes daduskám, a Hamupipőkét.
Isten áldja meg.
Az országútról, mig csak a kocsi el nem tünt a fordulónál, folyton integetett kendőjével az ikreknek, kik szomorúan állottak az ablaknál.
A minek napközben örültek gyermekes örömmel, hogy Katóka bálba megy Hamupipőke módjára, most már nem örültek.
Hiszen ha az a bál itt volna a kastélyban!
De a kismamát most majd nem látják egész este.
Éjjel, ha felébrednek, nem lesz mellettük.
Reggel, mikor fölkelnek, ki mosolyog rájuk?
Ki fésüli meg?
Sötét este volt, mire Katalin a városba ért.
Behajtatott egy vendéglőbe, szobát nyittatott magának, hirtelen pár sort irt Györgynek s azzal a kocsist beküldötte a kollegiumba.
Csakhamar jött György, képéből kikelve.
- Katókám!
Hogy kerülsz ide?
- Ne ijedj meg, Gyuriczám.
Semmi egyéb nem történt, mint a mire már el voltunk készülve.
Elmondta a lefolyt nap történetét.
- De ez szörnyű!
Azt hittem, hogy még megvárhatjuk legalább azt az időt, mig én az érettségivel kész leszek.
- Neked itt kell maradnod addig.
Én azonban megyek előre.
Te majd utánam jössz .
Addig valahogy eltelik neked is.
- De én nem megyek többet haza!
- Haza fogsz menni látogatóba.
Végre is, az édes apát s azokat a szegény kis leánykákat meg kell látogatnod.
Tudsz valami pénzt szerezni addig is, a magad emberségéből?
- Hogyne tudnék!
Husvétkor és pünkösdkor én is legáczióba megyek, mint a többi szegény diák.
Megtanulok öt prédikácziót: ennyi az egész.
Az a pénz, amit ezért kapok, éppen elég lesz nekem.
- Ha nem lesz elég, irj nekem.
Száz forintom van, György!
Ugy -e sok pénz?
- Csak tartsd meg, nekem egy krajczár sem kell.
A fő, hogy te ne láss szükséget .
Az érettségi után megyek azonnal én is.
- Most pedig, - mondta Katalin, - szerezz nekem egy bérkocsit.
A mienkkel nem mehetek vasútra.
Visszaküldötték a kocsijukat, egy félóra mulva bérkocsiba ültek s kihajtattak az állomáshoz.
A városháza előtt haladt el a kocsi.
Annak a nagytermében volt a bál .
Lehallatszott a zene, látták a tánczoló párok körvonalait, a mint ellebegtek az ablakok mellett.
Kéz kézben, szorosan egymáshoz simulva ültek a kocsiban, nem szóltak, csak egy hosszú sóhaj fejezte ki, a mit szivük érzett.
A pályaház csöndes volt.
Alig utazott egy pár ember, az is ismeretlen.
Úgy látszik, a főnök is a bálban volt.
Egy altiszt adta ki a jegyet.
Ügyet sem vetett rájuk.
Éppen elsőt csengettek.
Még egy hosszú csók s Katalin felszállt a vonatra .
Egyedül volt a kupéban.
Be jó, hogy egyedül lehet!
A gőzös éleset füttyentett s lomhán neki indult a havas éjszakának...
(Az első rész vége.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE