Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
Árvalányok
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
12
Bekezdés
1105
Mondat
1980
Szó
21242
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
10
A társaság is hamar észrevette, hogy elmúlt a kártya hevessége, s mindjárt leszállították a tétet a becsületes egyfilléres alapra, hogy többen részt vehessenek .
A kompánia megnőtt, s mihamar fölvetették azt az indítványt, hogy alakuljanak át társasjátékká.
- Tűz, tűz! - kiabáltak a lányok, s mivel sem a háziasszony, sem Miskolczyné, se Misky bácsi nem rontották el a kedvüket, átmentek a másik szobába mindannyian, s a nagy asztal körül letelepedve a Fájer nevezetű hazafias játékba kezdtek, amelyben a legártalmatlanabb szerelmespárok érezték legjobban magukat.
Miskolczyné csendesen, megszelídülve, mosolyogva ült, s szórakozottan, élénkség nélkül tartotta a kártyát a kezében.
Úgy nézett körül a vidám társaságon, mint az előbb az ura, nem volt itt senkije.
Ezek az arcok, a vidámság álarcával borítva, olyan félelmesek és olyan idegenek voltak neki.
Mikor megrettenve mégis ismerős, megszokott valami után nézett, hiába szaladt körül a szeme a ruhákon, a bútorokon, már csaknem elszédült a kavarodásban, mikor a kártyáira pillantott.
Mélyen és boldogan felsóhajtott.
Ezek mintha a családja tagjai lennének, ezekre ráismert és megkönnyebbült.
- Mi bajod, édesem? - kérdezte a háziasszony, és derült arccal tette hideg tenyerét a kezére.
- Semmi, kedvesem, semmi - mondta rajtakapottan, s fázósan húzta el a kezét .
Iszonyodott ennek a nőnek az érintésétől.
Olyan sovány volt, és olyan szürke szemű.
- Egész lehangolódtál.
- Dehogy! van úgy az ember, egy-egy percig, hogy maga sem tudja, mi történt vele.
Megdörzsölte a halántékát, s végigsimította a szemeit.
- Akarod, hogy bemenjünk?
- Ó, dehogy, ugyan kérlek!
Mosolyogni igyekezett, de reszketett, hogy ez a hideg szemű némber meglátja rajta az undorodást.
A háziasszony tapintatosan diszkrét lett, s a játékra fordította mindenre kiterjedő figyelmét.
Ó még egy fél pillantással végigmérte annak a sovány csontjait, amelyek szinte kiszúrták a vékony, szürke, félselyem ruhát, aztán megelégedetten fonta össze a karjait.
Érezte a saját emberi, asszonyi jólétét, tudta, hogy ő mégis valaki, amint erős, kemény húsú, barna karjait a mellén összefonta, s bordó színű, finom lazaságú grenadin ruhája tágas vetületekbe gyűrődött a mellén, érezte, hogy ő itt a királynő az asszonyok közt.
Magára ismert, s mindjárt otthonosabb lett.
- Tessék, Miskolczy néni - osztotta neki Misky Erzsike, akin az osztás sora volt.
- Köszönöm, fiacskám, most csak hagyjatok ki, ebben a fordulóban nem játszom.
Megnézte a kislányt, aki egyszerű kis teremtés volt, csendes, házias, maga varrta a ruháit, s volt elég önállóság benne, hogy egy kis kék babos, kevés fehér csipkével díszített blúzocskában átjöjjön.
Megnézte a kislány mellett ülő jegyzőt is, aki száját a világért ki nem nyitotta volna egyébre, csakhogy Erzsikének udvaroljon.
Ez furcsa, kisgyerekes s mogorva, nagy bajuszú fiú volt, akiből kilátszott, hogy az egész világgal nem törődik, nem mintha túl önérzetes volna, nem is túl buta, csak éppen bánja is ő.
Felőle felfordulhat mindenki.
Ő csak a saját dolgaival, s most csak a saját külön kisasszonyával törődik.
Azt úgy isteníti, mint egy csudát, és úgy ül rajta, mint a mécses szemű kutya a kincsen.
Majd fog ez még úgy is, mint a közönséges kuvasz a csonton, amit morogva rágicsál, s fogat vicsorít miatta, hacsak közeledik is valaki...
Lesimította fél kézzel a ruháját, csak azért, hogy ezt a bátor és önmagával szemben tiszteletteljes mozdulatot megtegye, hogy a termetét kiegyenesítse, s egy még erélyesebb és boldogabb pózba helyezkedjék.
"Borzasztó snassz!" - mondta magában, ahogy a kis Bibónéra pillantott.
Egy kis sárga blúzocska volt szegénykén, fehér mintás és fehér csipkével díszített , sárga blúz.
Megható, hogy ez a Bibó, ez a szimpla ember, aki olyan szorgalmasan tanult és tárogatózott, hogy megtalálta a maga párját.
Ez való neki, ez a kis jelentéktelenség, akinek nincs húsa és nincs semmije, aki úgy elvész a nagy darab hízó ura mellett és alatt.
Hogy néz fel rá, mint egy Jókai-regényhősre, s erős vágású, gömbölyű szemeiben állandóan ott a boldog kielégültség...
Ó, ostoba ártalmatlanság!
És Sarudyné!
A rizsporos Sarudyné!
A frizurája fel van rakva a csillagokig!
És milyen díszes!
Csupa csipke és fodor.
Ez az asszony képviseli a női eleganciát egy férfiúnak!
Lám a paraszt Sarudy is jól találta meg a maga társát.
Ez felel meg az ő alpári ízlésének!
Ez olyan finom, mint egy cukrászkisasszony, és olyan kényes is...
De Ilka!
Mi van Ilkával!
Ilka ábrándozik!...
Teringettét, ez egész komolyan beleszeretett a Kisfaludy Társaságba!...
Vár és szórakozott.
Lesi az ajtónyílást.
Hátradőlt a székében, s elmosolyodott:
- Mint én!
Mégis ez a legértékesebb itt az egész gyülevész csoportban.
S melegséggel és rokonszenvvel nézte el a szegény lányt.
"Szegénykém, most találod meg az első szerelmet! huszonkét éves korodban.
Mikor az első szemfogad feketedni kezd, s amiatt nem mersz mosolyogni.
Mikor ott van az arcodon a ránc! a száj szögletében, s a szemed sötét karika veszi körül!
Hervadt vagy, kislány, mert drága lélek vagy, s a finom lelkek mindig meghervadva kerülnek ágyba!"
Groteszk és csúfondáros szemmel nézte tovább a lányt, mintha saját magát nézné ilyen korában.
Az előbb hencegett a boldogságával, de most valahogy olyan ijesztően magára maradt, olyan környezet nélkül, ahogy csak templomban szokott sötétségbe bukni az ember: arra a gondolatra ébredni, hogy csakugyan mennyire egyedül van a világteremtésben, mint egy sejt...
S most eszébe jutott sok átkozódásos magányossága !
Hogy meg volt törve és megalázva ő, a szűcs leánya, mikor a távoli idegenben élő párját várta!
Hogy nem mert kibújni az emberek szeme elé, hogy restelkedett és panaszkodott, ha már megint esküvő volt az utcában.
És erősen telt, daliásan kifejlett testét hogy nyomorgatta az ágyban ideges és képzelődő éjszakákon, s vérkönnyet sírt, ha meghökkent, hogy örökre egyedül fog fetrengeni száraz és izzó ágyán.
Oh, boldog nász!
Mégiscsak az az egy, az egyetlenegy boldogság az életben!
De kivirult, mikor nagy későn végre átültették, mint a földjét kiélt sárga levelű virágot új cserépbe, kövér és televény földű házasság szent edényébe.
Maga megfigyelte, hogy mind elhullatta a régi leveleit, s mind újra hajtotta, mint télen a pelargónia, ha az ablakból beveszik a meleg szobába.
Őt a levegőtlen szobából vitték ki a ragyogó fényű életbe!
Micsoda asszony lett őbelőle!
S kihúzta a derekát.
Álmodozva intett, nedves szemmel és ideges kézzel, hogy még mindig nem kér kártyát !
Hagyják őt békén, jó egyedül lenni!
Ez a legjobb, akárhol, mikor magára eszmél az ember!
Ő itt ma a királyné, ha senki sem mondja is, mindenki kell, hogy érezze!
Micsoda nőstény ő!
Kinek vannak ilyen mellei!
Ilyen kemény és marokra fogni való húsa és ilyen ölelő karja!
Ezek a békák itt körülötte, akik csak rámászni tudnak arra, aki párjuk, ezek fel sem látnak hozzá.
Jobban ráült a combjaira, és kevély volt, hogy nyolcvankét kilogrammja mellett nincsen hasa, mint az elhízottaknak szokott lenni! s nem karcsú, mint az agyonfűzött zsidóasszonyok, akik olyanok, mint két tömött zsák egymáson.
Kéjesen mosolyogva és félig lehunyt szempillákkal nézett a semmibe, és a lámpafény hosszú csíkban szűrődött át pilláin.
És ezt mégis mind az urának köszöni, az aranyembernek!
Ah, nincs is olyan férfi több a világon!
Nem csuda, ha unta itt magát, ha az ő férfia unja magát ebben az utálatos életben, amely lomha és változatosság nélküli, mint a tó vize.
Ennek az ő férfiának szárnyai vannak, és nem repülhet!
Ha ők ketten egyszer kiszállhatnának a szűk tyúkketrecből, és ott úszhatnának a nap felé!
Egyszerre csak valami szín és fény villant fel előtte.
Az első percben meg kellett rögzíteni rajta a tekintetét, amely el volt meredve a határtalanságban, s csak lassan szokta meg az emberi távolságot.
Az Ilka arca világított.
Boldogság és öröm ragyogott fel rajta.
Ő visszafordult, s annak a tekintetét követte.
A fiatalember lépett volt be az ajtón, az idegen fiú, s annak is villogott nagy szeme a sötét, erős szemöldök alatt, amint észrevette a lány arcát és mosolyát ott túl a saját magukkal s egymással lefoglalt tömeg mögött.
Az asszonyban valami vadászösztön támadt fel.
Azonnal elébe szökött a fiúnak, s keresztbe vetette előtte a tekintetét , hogy az megbotlott benne s megállott.
Fel is állott, s elébe ment.
Ő volt az egyetlen, aki szabadon mozoghatott a társaságban, őt sem a kártya, sem a szemérem nem nyűgözte.
A fiú bevárta, s figyelmeskedve nézett rá.
- Jöjjön csak, jöjjön.
Beljebb lépett a másik szobába.
- Hol az uram? - kérdezte, s ebben a szóban benne volt a töredelmes megalázódás az urával szemben.
- Az ura? - kérdezte a fiú, és szórakozottan kutatott az emlékeiben.
Meglátszott rajta, hogy nem foglalkozott egy pillanatig sem mással, csupán azzal az egy lénnyel , akihez siettében, röptében fogták el.
- Igen, igen.
- Elmentek az árvaházba.
- Hova? - kérdezte az asszony, elképedt csodálkozással.
- Az árvaházba.
Az asszony összevonta a szemöldökét, s egy pillanatig tétován nézett a fiúra.
- Jöjjön csak kérem, üljön le egy percre.
- Kérem...
- Hát hogy... mikor váltak el... - és nevetett, aztán újra az arcát, a szemeit simogatta.
- Hiszen úgy volt, hogy magát kísérik el a dohánypajtába.
- Igen, úgy volt, úgy is mentünk el, de nagyon sötét van, és Sarudy tisztelendő úr egyszer csak azt mondta az utcán, hogy ő bizony nem megy a dohánysimító lányokat nézni, inkább, ha már itt vannak, nézzék meg a kis árvalányokat.
Az asszonyban lehűlt a vér, s a szíve elkezdett verni.
- A doktor vállalkozott rá, hogy bevezeti őket, mert mint felügyelőnek szabad bejárása van...
- Hagyja, hagyja, fiam - lihegett az asszony, és a melle úgy feszült, majd szétpattantotta a vékony vászonfűzőt.
- Nézze, kedvesem, kicsit rosszul érzem magam , de semmi baj!
Hozzon nekem egy pohár bort...
Vörös bort!
A fiatalember felszökött, és be akart menni a másik szobába.
- Itt van az asztalon - szólott az asszony.
Az asztalon egy nagy palack szép vörös bor állott.
A fiatalember odahozott két poharat a kis kártyaasztalra s a palackot.
- Látja, ez kedves - szólt a papné -, hogy két poharat hozott.
- S maga sem értette a hangját.
Aztán a fiatalember teletöltötte a poharat, s a magáét hozzákoccintotta egy kicsit , úgy adta át neki.
Fenékig kiitta.
Aztán behunyta a szemét, s érezte, hogy járja át a bor ereje a beleit.
Nemsokára a feje is szédülni kezdett egy kicsit, s ezzel elmúlt az előbbi vértódulása, amely mind valahova vissza be a szív felé indult.
- És mondja - szólt lassan, különösen, amint ott megült a kényelmes alacsony fotelben.
- Az uram semmit sem szólott?
- Semmit.
- Egy szót sem?
- Nem.
- Hm.
Nem is nevetett?
- De igen, nevetett...
Láttam, hogy egy kicsit olyan furcsának találja a tervet, de aztán neki is tetszett.
- Neki is tetszett!
- A másik két úr nagyon örült az ideának, ő nem szólt semmit, de nem bánta , sőt...
- Sőt!
Nono, mit akart mondani.
- Hát ez olyan nagy dolog?
Én csak annyit akartam megjegyezni, hogy a tisztelendő úr úgy felhangolódott...
- Fű!... - legyezte magát az asszony.
- Töltsön még egy pohárt.
A fiatalember töltött, s ő újra kiitta fenékig.
Hátravetette magát, s egy percig a plafonra bámult, és érezte, hogy árad szét ereiben a bor, eljárva a csontvelőket, s pillanatnyi agybénulással távoli zenét hallott , gyermekkorából jövő muzsikát, s látta a kis hordó sört, amelyet legelőször kóstolt meg életében, és látta a szűcslegények táncát, és eszébe jutott a nyalka szűcslegény, akinek pillantásától kilelte a hőség és kiverte a hideg, és érezte, hogy az volt az egyetlen, a soha nem pótolható, az igazi és végtelen szerelmi láz, az a gyermekszerelem, amely tűzben fogant, s amely lángba szökkentette az egész kis nedves csóvát, amit az a kis lánytest jelentett.
Oh, micsoda hivatalos nyugalom, milyen kényelmes elrendezettség volt ehhez az ura után való sok esztendei várakozása, a nagy és érett test hevülései s szerelmi örömei.
Szemét erősen lehunyta, fogait összeszorította, kéjt érzett.
- Tudja, kik azok az árvalányok? - kérdezte felébredve, magához térve, könnyzavaros szemmel s igen józanon!
- Kik?
- Azok, akiknek... azok a szép és kifestett némberek, akiknek nincsenek szüleik és testvéreik és férjeik, és mégis az egész világ férfia szereti őket...
A fiatalember megrökönyödött, s nagy szeme még nagyobbra nyílt.
- Na látja - kacagott fel kurtán az asszony.
- Árvalányok.
Hát nem szép szó!
Maga népköltési gyűjtő, hát írja fel: a parasztok nevezték így el ezeket a - cafatokat!
Hátraesett a feje, és keservesen lihegett.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE