ELTE regénykorpusz

Ködös őszre borult már az idő; a kartali park hársfáin már csak itt-ott pirult , sárgult nehány levél, előbb egyenként, azután nyalábonként tépte le őket barátiatlan hideg ujjaival az ősz.

Nesztelen, csendes temetés volt a bükkösben; nesztelen csendes temetés a parkban; nesztelen, csendes haldoklás a kastély egyik földszinti szobájában.

Raabe csak lábujjhegyen mert a folyosókon járni, homlokát a szokottnál többször törülgette, gömbölyü szemeivel minduntalan körültekintett és Viktort karonfogva csak annyit sugott a fülébe:

- Legyen erős!

Sie sind ein Mann!

Amint azonban Viktor nyugodt, hideg arcát meglátta, szinte elszégyelte magát, bámulta azt a nagy lelkierőt, a mely Viktor arcában, modorában tükröződött.

Felkereste azután Gábor bácsit, a ki hallgatagon bámult ki a hervadó kertre és alig látszott őt észrevenni.

- Es muss geschehen!

Sind Sie gefasst!

Az isten rendelésben megnyugodni, Gábor bácsi!

- Megnyugodni! - felelt Gábor tompán.

- Viktor ur csodálatos erős!

Egy igazi férfi, nagy lelki erő van ott!

Elmondta azután, hogy ő mint orvos tulajdonképen szégyelhetné magát, mert egészen elérzékenyült.

Bevallja Gábor bácsi előtt, hogy nem született orvosnak, hogy az orvosi tudomány merő hiábavalóság, mert ott, a hol igazán baj van, nem segíthet, hogy az egész tudomány tulajdonképen haszontalanság.

Nem szégyeli ezt bevallani, mert hiszen okos embernek mondja.

Százszor megbánta már, hogy orvos lett, mert minden haláleset igen leveri, elkedvetleniti, mert szerinte a halálban nincsen semmi vigasztaló, ez egy igen rút, utálatos állapot.

Márta esete pedig, noha már régen el volt rá készülve, különösen lehangolja.

Lehet, hogy a gyermekek, lehet, hogy az általános hangulat, az a néma fájdalom, az a néma részvét, mert hiszen mindenki hallgat, teperte le erejét, elég az ahhoz, néha úgy érzi magát, mintha sírnia kellene.

- A részvét néma; látom, tudom! - felelt Gábor tompán.

Az orvos azután valami ürügy alatt ott hagyta Gábor bácsit és felkereste Olgát, ki tudja hányadszor, őt is elő akarta késziteni a nagy csapásra.

Olga azonban nem eresztette maga elé.

- Sie weint! - sohajtotta és nagy izgatottsággal szaladt fel az emeletre, megállott a gyermekszoba előtt, a honnan hangos nevetés, sivitás, élénk futkározás zaja hallatszott ki.

Kövér kezét rátette a kilincsre, szive sebesebben dobbant , hallgatódzott egy darabig, azután mintha megbánta volna szándékát, gyorsan, majdnem futva lesietett a lépcsőn és nehányszor ismételte:

- Die Freude ist heilig!

Igy járt-kelt az orvos szobából ki, szobába be, mert mindenki, mintha félt volna , kerülte az alkalmat, hogy hosszabb ideig együtt legyen a másikkal.

Márta ingerlékeny, türelmetlen, indulatos beteg volt.

Olgát nem türte meg maga mellett.

Ha napközben egyszer-kétszer benézett hozzá, türelmetlenül elfordult tőle , és ha gyöngéden hozzáhajolt, elkezdett tehetetlensége érzetében sírni, és fojtott hangon követelte, hogy hagyja el a szobát.

Márta betegsége alatt hiu lett.

Napközben gyakran előhuzta párnája alól a kis kézi tükröt és látható örömmel gyönyörködött piros orcái szépségében, bőre finom ragyogó fehérségében.

Csokros fejkötőjét maga igazgatta helyre, karperecet tett sovány csuklójára és üres hangjával mindig emlegette:

- Csak az a láz!

Az a láz!

Követelte, hogy Viktor éjjelenként mellette legyen, mulattassa, mert nem tud aludni .

Leültette az ágya mellé, és sovány kezeivel megfogta Viktor kezeit és el nem eresztette, amig csak ki nem merült.

Megparancsolta aztán, hogy ne beszéljen , hallgasson; felült ágyában és lázban égő szemekkel nézte merően, hosszan férjét.

Néha sírt, néha nevetett, és mindenféle terveket szőtt a jövőre nézve.

Megigértette Viktorral, hogy tavaszszal elköltöznek Kartalról azon ürügy alatt, hogy teljes gyógyulása végett melegebb vidékre kell utaznia.

Viktor megigért mindent!

Márta jó kedve azonban nem tartott sokáig.

Sokszor a kacagásból átcsapott a sírásba.

Gyülölettel lökte el férje kezét, lerántotta karperecét, eldobta gyürüit, diszes, csokros fejkötőjét, és zokogva emlegette a halált.

Aztán ismét elhallgatott; egy darabig némán tekintett maga elé, sovány kezeivel elfödte szemeit, egyszerre ismét Viktor keze után nyult és kérte, beszélne neki valamit.

Viktor most nem tudott mulattató, nevettető dolgokat beszélni.

Nem jutott neki eszébe semmi.

Ki volt merülve, és ábrándos szemei akarata ellenére is lecsukódtak.

- Beszélj Viktor! - esengett Márta halkan.

- Mesélj valamit Viktor!

- Nem tudok Márta, már mindent elmondtam.

Majd holnap!

- Az arab regékből egyet!

Tudod, a hol a halálról - a mely - egy fekete teve alakjában jár -

- Nagyon szomorú történet!

Bolondos rege, babonás déli szamárság.

- Nem Viktor! - mondta tompa hangon Márta; köhögött, köhögése rémesen viszhangzott a néma csendben.

- Nem szamárság!

A halál - olyan mint a fekete teve, minden küszöbnél letérdel, ugy -e igy mondják az arabok?

Márta kifáradt ennyi beszédre, és újból elkezdett köhögni.

Viktor felijedt a köhögésre, aztán megnézte, hány óra van?

Még csak fél háromra volt!

Mennyi idő van még reggelig!

Talán sohasem lesz reggel!

Ilyen kegyetlenség!

Márta is türelmetlen volt már; az izgatottság kimeritette, a türelmetlenség elbágyasztotta, elaludt egy keveset.

Fél ötkor ismét ébren volt, alig várta, hogy reggeledjék, és amint a gyerekek felébredtek, azonnal hozzá kellett őket vinni.

Örült, mikor ágyához dőltek a kicsinyek, megcirógatta fejüket, megcsókolta őket egyenként, előbb a kicsit, aztán a nagyobbikat.

Az öröm azonban nem tartott sokáig.

Elkomorult és kiküldte a kicsinyeket, a kik egymás kezét fogva, lehorgasztott fejjel, szomoru szemekkel tipegtek ki a szobából.

Alig mertek felpillantani szegénykék, még a gyermekszobában is hallgatagon ültek le egymás mellé, mert a mama elküldötte őket!

Gyermekbánat , gyermeköröm nem tart sokáig; a kis nyelves Marian csakhamar előhozta óriás babáját, a mely majdnem akkora volt, mint ő, és elkezdődött ujra a boldog önfeledt játék, a mely kiverte kicsi fejükből a beteg mama szomorú ábrázatát, könyes szemeit.

Raabe nagy ügyességgel és furfanggal végre bejutott Olgához, hogy vigasztaló szavait , lélek erősitő mondásait, melyekre szerinte neki nagy szüksége volt, elmondhassa.

Olga halványan, szomoruan ült egy karos székben a nyitott kandalló előtt és elmerengve nézte a vékony lángnyelvecskéket, amint a rövid hasábokat körül nyaldosták.

Odakint sürű köd gomolygott le a bükkerdő magaslatairól, mintha agyon akarta volna nyomni a kastélyt.

A fák, a bokrok, a távolból ide fehérlő pavillon arányai, mintha megváltoztak volna a köd fátyola alatt; a kis cserjés bokrok nagy erdőknek tetszettek, az óriási hársfák mintha megkisebbedtek volna, a sürűség mintha ritkult volna, a ritkás bokrok tömötteknek látszottak.

A sürű köd, mint valami óriás polip, rátapasztotta alaktalan testét a kastély fényes ablakaira, mintha kiváncsian bele akart volna nézni a szobákba, rá akart volna lehelni az emberekre, hogy elrejtse őket, mintha érezte, tudta volna, hogy mindenki , a ki abban a kastélyban lakik, egyedül szeretne lenni, láthatlan akarna lenni, hogy a másikkal ne találkozhassék.

Raabe lábujjhegyen közeledett Olgához a ki bágyadtan kérdezte tőle:

- Hogy van szegény néném?

- Fájdalom, igen jól érezni magát! - felelt egy sohajjal az orvos.

- Miért nem menni hozzá?

- Nem merek orvos ur.

Igen ideges, igen indulatos - elkerget - nem szenvedhet engem - istenem!

-

Olga hevesen zokogni kezdett; nem birta folytatni.

Az orvos egy darabig nyugodtan nézte, aztán, mintha egy szerencsés gondolat villant volna meg agyában, szólott:

- A betegnek szabad goromba lenni!

Az a legnagyobb ur!

Ott nincsen etiquette -

- Nagyon fáj, orvos ur!

Nagyon fáj!

- Én érteni a fájdalom!

Oh! volt nekem is!

Oh!

A halál olyan mint a fekete teve , minden küszöbnél letérdeli!

- Minden küszöbnél letérdel!

Szegény Márta szokta mondani!

Szegény Márta! - felelt halkan Olga.

Viktor gyorsan benyitott a szobába és alig ügyelve az orvosra, szinte lihegve mondta:

- Jöjj gyorsan!

Márta kéret - igen jókedvű, azt mondta azonnal jöjj!

Olga megtörülte könyező szemeit, és egész testében reszketve lesietett a beteghez .

Először történt, hogy Márta hivatta.

Olga odafutott az ágyhoz.

Márta mozdulatlanul, félig ülő, félig fekvő helyzetben várta.

Nagy szemei ragyogtak a láz miatt, a mely már hónapok óta sorvasztotta gyenge testét .

Orcái tejfehérek, jobbról-balról két piros karika, egyik épen akkora, mint a másik .

Sovány kiaszott nyakán az ütér láthatólag ver úgy, hogy az a vékony csipkefodor is megremeg.

- Ülj le! - mondja Márta üres hangon, mintha a túlvilágról beszélne át.

- Gábor bácsi maradjon - ne menjen ki!

Gábor bácsi leül az ablakhoz, és mintha egészen tehetetlen volna, szinte belesüpped a nagy karos székbe.

- Viktor - menjen - menj ki! - folytatta Márta.

Szava minden gyengesége mellett úgy hangzott, mintha parancs volna.

Viktor, a ki eddig az ágy végén állott, szótalanul kiment lesütött szemekkel.

- Jobban vagy néne? - szólt gyöngéden Olga.

Márta sovány hideg kezeivel megfogta Olga puha, meleg kezét.

Ragyogó szemeit rámeresztette Olgára, pillái meg sem moccantak, úgy nézte őt, mintha hosszú évek óta most látná először és vizsgálná arcvonásait egytől-egyig.

Sovány nyakán mindinkább jobban és jobban látszott az ütér erős verése; kis idő mulva megszólalt:

- Nagy köd van odakint!

Hideg - a köd - az öl meg engem!

- Csak borult az idő.

Elmulik délig!

- Nem.

Én érzem.

Én látom innen!

Csunya - a köd - eltévedünk benne -

Márta elhallgatott.

Szorosan fogta még mindig Olga meleg kezét.

Arca most elhalványodott, olyan fehér lett mint a kréta, előre hajolt kissé, fellélegzett , azután gyenge hangon mondta:

- Olga!

Szeresd csibéimet.

Szeresd - helyettem - én - rád - bizom -

Heves görcs ragadta meg mellét, arca kipirult, elkezdett keservesen köhögni.

Tompán , üresen hangzott a szobában köhögése.

A melléhez kapott mind a két kezével és szótagonkint ejtette ki:

- Vi-zet!

Vi-zet!

Olga, amint Márta kidülledt szemeit, pirosra, fehérre változó arcát meglátta, rémülve futott ki, hogy az orvost hivja.

Gábor bácsi hozzá sietett, és egyik karjával átölelve őt, vizet adott neki.

Viktor és az orvos sápadtan léptek a szobába.

Olga oda sietett Mártához, de ez tagadó mozdulatot tett sovány kezével; Olga letérdelt az ágy mellé és elrejtette síró szemeit.

- Most jól van! - szólt alig hallható hangon Márta.

- Igy van jól - sohajtotta még egyszer.

Körültekintett a szobában, szeme rámeredt az ablakra, mintha a ránehezedő ködben keresne valamit.

Egy gyenge sohajtás szállt ki lihegő melléből, egy mosoly játszott vékony ajkain, aztán -

A fekete teve felkelt a küszöbről, és eltünt a titokzatos ködben.

Viktor halványan, megkékült ajkakkal nézte Mártát.

Az orvos az ágy vége mellett letérdelt és imádkozott.

Gábor bácsi összeszoritott ajkakkal, szemében hideg szigorral nézte Viktort, azután odalépett hozzá, vállára tette izmos kezét és Viktor önkénytelenül az izmos, becsületes kéz sulya alatt térdre esett.

Az ősz pap is meghajtá térdét, és hangosan imádkozta:

- Pater noster...

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Sötét nyirkos volt az éj.

A kastélyban egymásután hunytak ki az éjbe bámészkodó világok.

Nyugalomra hajtotta mindenki a fejét.

Sürű köd nehezedett a kastélyra, és azok közül, a kik eltévedtek benne, csupán szegény Mártának volt pihenése.

Gozsdu Elek

Köd : regény

X.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Gozsdu Elek

Köd : regény

X.