Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lux Terka
Budapest
Keletkezés ideje
1908
Fejezet
12
Bekezdés
752
Mondat
2051
Szó
22397
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
AZ UTOLSÓ ÉJSZAKA.
Hajnalodott.
Az utcákon a gázlángok fénye már fátyolosan szürődött át a kékesszürke hajnalon s Fáni lehunyt szemmel ült kocsijában.
Köpenyének prémes csuklyája fejére volt huzva s fehér posztó pongyolájának uszálya, mint valami nagy fehér macska , huzódott a kocsi ülése alá.
Ha valaki benézett volna az ablakon keresztül, azt hitte volna, a zajtalanul robogó , elegáns kocsi egy szép halottat visz.
Meglehet különben, azt vitt.
Hogy egy-egy ember mikor hal meg tulajdonképpen, senki sem tudja; igen sokszor maga a halott sem.
A hamis világitásban, mely az éjszaka és nappal ellenséges küzdelmének leszürődése volt, kijózanodott, önmagukat utáló és szégyenlő lumpok siettek hazafelé és ujságkihordók, meg pékek szaladoztak szerteszét Budapest utcáin.
A homályos, különös, olykor érdekes hajnali járó-kelők között, bizonyosan ott volt az az ijedt arcu hirhozó is, aki először adta le Budapest számára a ma szenzációját valamelyik kávéházban:
- Szabót, a minisztert agyonlőtték...
S a hir futott, mint a futó láng, gyorsabban, mint a Fáni lovai.
És Fáni halottfehéren, nem az ijedtség, hanem a tehetetlenség bénultságával ült a képzelet szuggeszciójában, valami lilaszinü, különös formáju fellegen s nem látott maga előtt egyebet, mint egy fehérre festett ajtófélfát, melynek két oldalán egy-egy emberi alak sápadt dombormüve állt, mint az utszéli feszületeken, a bádogból préselt fél-Jézus.
Egyik: Hiry, a másik: Szepi volt.
Fáni a köpönyegje alatt rátette ujjait az üterére.
Csak gyönge láza volt, de a feje szédült s az az érzése volt, mintha nyakán valaki előre hátra forgatta volna a fejét .
De meg se mozdult helyén; szeme le volt csukva, csak a szája mozgott és alig hallhatóan beszélt magában:
- Különös, nem vagyok képes előre gondolkodni, csak hátra.
Most például tisztán látom magamat, mint tiz esztendős kis leányt, az első áldozási fehér ruhámban, kezemben egy fehér máslis gyertyaszállal, de ami ennél is különösebb, látom azt az álmomat is , melyet első áldozásom előtt, háromszor egymásután álmodtam...
Egy mezőn mentem keresztül.
Köröskörül érett buzakalászszal tele földek s a buza közül egyszerre csak egy ember emelkedik ki egy éles karddal és felém vág...
Most is ott áll az az ember előttem és felém vág.
Szeretnék sikoltani, de nem merek.
Meghallanák...
Pedig valamit szeretnék tenni.
Kiszállni a kocsiból és menni ebben a szürke derengésben mindaddig , mig valami utamat nem állja.
Egy nagy viz, egy nagy hegy, vagy egy ember, kezében karddal...
Szeretnék valakivel találkozni...
A halállal...
Tudom, hogy ez éretlen hisztéria, a megmagyarázhatatlan, gyors és különös események tragikus levertsége , csakhogy megvan bennem.
Érzem.
Ur fölöttem...
A kocsi keresztülment a Lánchidon s Fáni felnyitotta a szemét.
Hosszu, keskeny, lapos árnyak suhantak tova a Duna vizén, mint valami domboru tükör lapján s a sziget sötét fáival, melyek fantasztikus ércszobrok formájában emelkedtek fölfelé s a fölöttük kavargó varjuk csapatával, hasonlitott a holtak szigetéhez.
Mikor a kocsi megállt a palota előtt s a portás felgyujtotta a kapu alatt a két óriási kandelábert, melyek közül egyiket Átlás, másikat Héraklés tartotta vállán , Fáni intett a portásnak, hogy oltsa el.
Szemét bántotta a fény s egy szál gyertya világossága mellett ment föl az emeletre.
Egy inas ajtót nyitott előtte s leemelte róla a hosszu fekete köpenyt s egy puha, meleg, kék indiai kendőt tett vállára.
A szalonban illatos, enyhe meleg volt, egy asztalon szamovár állt, melyet Fáni azonnal felgyujtott s egy tükör elé állt.
Hajából kiszedte a hajtüket, mire fekete hajfonatai végig-kigyóztak fehér ruháján.
Az inas az ajtó mellett állt.
Feszesen, mintha ércből öntötték volna ki.
Várta a parancsot.
Fáni észre sem vette.
Végre az inas megszólalt:
- Mikor az éjjel nagyságod elment, egy látogató jött.
- Tizenegy órakor? - kérdezte Fáni csodálkozva.
- Kicsoda?
Az inas régi cseléd volt.
Ismerte a régi és uj barátokat, mindenkit, aki bejáratos volt s kissé megindultan mondta:
- Az öreg Dobák.
Fáni összerezzent s leült a szamovár elé, melyben a teaviz már főtt s intett az inasnak, hogy készitse el a teát.
Ő maga az asztalra könyökölve nézett maga elé.
Épp két év óta nem látta Dobákot.
Azóta, hogy a ferencvárosi kis nyomorult lakásában fölkereste.
Akkor a halál házából jött hozzá.
S most, egy év mulva, mikor ő ismét a halál mellől jön, ismét találkoznak...
Megborzongott.
Ivott egy korty teát, kendőjét összehuzta magán s a szemét lehunyta.
És ismét látta maga előtt a napsütötte, buzaföldes mezőt s látta a buza közül kilépő embert, kezében villogó, élesre fent kardjával.
Sajátságos, satyr-arcu ember volt ; olyan magas, mint a régi, szerecsen hóhérok, arca szőrös, még a szeme alatt is s a száján olyan mosoly, mint egy gunyolódó halottén.
Fagyos, merev, boszuálló.
Fáni másodszor ivott a teából s felállt.
Végigment a szobán s az egész gyötrelmes szenvedés, mi lelkét őrölte, künn ült sápadt arcán.
Az inas ujra megszólalt az ajtó mellett:
- El akartuk küldeni, de nem ment.
Azt mondta, halaszthatatlanul beszélnie kell nagyságoddal, mert holnap igen messzire elutazik.
Fáni fölvetette fejét.
- S mit mondtak neki?
- Hogy nagyságod már lefeküdt.
- És elment?
- Nem!
Azt kivánta, költsük föl nagyságodat.
Ekkor megmondtuk, hogy nincs itthon.
- És erre elment?
- Nem.
Azt mondta, megvárja nagyságodat, amig haza jön.
A szürke szalonba vezettem, - folytatta az inas megindult hangon - s a kanapén, ültében, elaludt.
Ugy, ahogy jött , a kopott, rossz télikabátjában...
Egy plaiddal betakartam, hogy ne fázzon.
És a lángokat lesrófoltam...
Nagy beteg.
Azt mondja, gégerákja van s hogy holnap meg akarják operálni, de ő megszökik ez elől.
Azért most is olyan vicces, mint régen .
Pedig alig tud beszélni.
Fáni hirtelen fölállt, keresztül ment két szobán s benyitott a szürke szalonba.
Az ablakon keresztül már a hajnal világos szinei törtek be s mint egy szürke arcu , kékre fagyott ajku, szögletes csontfejü halott, ült Dobák a kanapén.
Aludt.
Fáni fölnyitott egy villanylángot.
Az egykori félelmes mesteren csak a hajdani oroszlánsörény volt a régi; egyéb csak hamuszinü bőr és kiálló, kék csont volt rajta .
Da a haja most is kabátja gallérját verte, csakhogy ez a haj szürke volt már.
Ősz , poros, gondozatlan, tapadós s kezében egy nagy csomó kottatekercset tartott.
Fáni lélegzet nélkül, ijedten nézte a szoba tulsó oldaláról.
Nem mert feléje közeledni.
Egy székhez támaszkodva, megdelejezve nézte s lassan közeledett feléje , lábujjhegyen s arca olyan szürkésen sápadt volt, mint egyik asztalon egy csomó hervadó liliom.
Mikor hozzáért, kezét egy önkéntelen reflex mozgás fölemelte s ujjaival megérintette az alvó ember szemét.
Dobák fölébredt s hosszan, fájdalmasan nézett Fánira, miközben egy könycsepp gördült végig arcán, azután rekedten elnevette magát.
- Megmondom előre, ha feltámadás napján, az Uristennek szeszélyei közé tartozna az én csontjaim összeszedése is, hát engem ne a Jozafát völgyében szóló angyali trombitával költessen föl, hanem magával, ó, örök fényességü csillag!
Habár!...
Álljon csak egy lépéssel arrébb, a világosságra!
Mintha kisebb lenne a fénye Vénusnak.
Ön tulságosan sápadt, madame, és ez nem válik előnyére.
Különben is, én a nőkkel szemben Napoleon igényével lépek föl.
Napoleon, ugyanis, nem állhatta ki a kendőzetlen arcu nőket , akár csunyák, akár szépek voltak.
Vagy talán már nincsen pirositó Budapesten ?...
Kinos, rekedt köhögés szakitotta félbe, melytől még a csontok is reszkettek bőre alatt.
Aztán szótlanul nézegették egymást.
- Amint itt nézegetem magát, - szólalt meg Dobák, - arra gondolok, hogy nemcsak olyan emberek vannak, akik az életnek csak felét élik le saját magukért, hanem olyanok is vannak, akik felét sem élik le.
Fáni fáradtan ült le.
- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte szomoruan.
- Azt, - felelte Dobák, régi gúnyos vállvonásával, - hogy utóljára beszélünk egymással és meg akarom magának mondani, hogy én ismerem magát.
Egyedül én, ebben az egész városban, ebben az egész országban és az egész világon.
Fáni elutasitólag intett.
- Az idő csak az értéktelen, sekélyes lelkü emberek orvosa.
Egyebet nem mondhatok.
Fölállt, büszkén kiegyenesedett és hidegen állt a szoba közepén, a hajnal és az éjszaka opálos tószinében.
- És én mégis ismerem, - felelte Dobák köhögve s a kotta-csomóval térdét ütögetve.
- Ismerem, - folytatta makacsul.
- Tudom, hogy szerette Hiryt és most is szereti...
És mégis megölte...
Ne értsen félre.
Nem kárhoztatom érte.
Sőt!
Imádom érte.
Az emberben a sok szolgai vonás között csak egy királyi vonás van: a meg nem bocsátás.
Csak az állatot lehet felrugni és egy darab hussal kibékiteni.
Igazi embert soha!
Most pedig elmondom, mig végképp cserben nem hagy a hangom, miért kerestem föl éjszaka tizenegy órakor, mig maga valószinüleg valami előkelő bálban táncolt.
- Tudja, hol voltam én az éjjel? - kérdezte Fáni eltorzult arccal, vállon fogva Dobákot.
- A bátyámnál, akit előttem, a saját szemem láttára agyonlőttek.
Egy fiatal ember, kinek a hugát elcsábitotta.
Fönn a várban öt órát harangoztak s a csöndes hajnal olyan tisztán hozta le a hangokat, mintha a szomszédból hallatszott volna.
Fáni keresztet vetett magára s lehajtott fejjel leült egy székre.
Kendőjét összehuzta magán és hallgatták a hajnali harangozást...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE