Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
Árvalányok
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
12
Bekezdés
1105
Mondat
1980
Szó
21242
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
11
A homlokában egy kis nyomást érzett, s feje félrebillenve hevert a vállán.
- Maga nem is koccint velem - kapta fel a fejét, s odaintett a fiatalemberre.
Ez töltött, s felemelte a két poharat.
Egyiket a papné kezébe adta, a másikkal koccintani akart.
- Koccints! - mondta halk kiáltással az asszony, s mosolygott.
- Kisztihand!
- Még egyszer!
- Kézcsók!
- No még egyszer, üssük össze!
- Pá!
Most itták ki a bort.
Mind a ketten fenékig.
A fiúnak tetszett a megkótyagosodott asszony.
Izgatta, s hirtelen látni akarta, milyen egy falusi derék, tisztességes asszony, ha beboroz.
- Mit csináljak - szólt az asszony, s széleset legyintett -, az uram az árvalányoknál van; ezzel itt hagyott engem árvalánynak.
A tekintete homályos lett, s a poharat szinte elejtve engedte oda a fiúnak.
Halkan beszélt, hangjának minden ércét elsikkasztva, szinte a hangja árnyékával, hogy ne hallják a bent lármázók, s hogy jobban meg tudja éreztetni a szóval a gondolatát.
- Hát nem árvalány vagyunk-e mind, asszonyok!
A fiú erősen néző szemekkel bámult rá.
Az asszony tekintete kitágult, s világos rejtelmű lett.
- Kim van nekem a világon!
A fiú az első perctől érezte, hogy nagy és súlyos válságot idézett föl a nő lelkében akaratlan leleplezésével, s ezzel bizonyos férfiúi kötelességet vállalt magára, hogy segítségére lesz a kiigazodásban, de azért minden pillanatban összezavarodott e közt a nemesnek tetsző feladat érzése közt, s a közönséges ifjú ember kíváncsi öröme közt : mi lakik egy asszony lelkében!
- Mi közöm ahhoz a debreceni szűcshöz?...
Meg a régen meghalt feleségéhez?...
Mi közöm ahhoz a fekete szakállas paphoz?
Keservesen felnevetett, s furcsa, fanyarul mosolygó arccal nézett a fiatalember szemébe.
- Fiacskám, maguk férfiak hozzá vannak szokva, hogy mindig sarkantyús csizmában járjanak!
- Hogy vennék észre, mikor gázolnak rá egy olyan gyenge kis virágra , amelyiknek tövise sincs: a női szívre!
Leeresztette a szempilláit a szembogarakig, s zavaros, hólyagos szemmel nézett el.
- Ezeken a világokon maguk uralkodnak, s aki uralkodik, az csak magával törődik.
Csak a rabszolgák érzik meg a felettük állóknak a ki nem mondott, meg sem támadt érzését is.
A férfi csak magának él, csak magáért!
Önző, mert szabad az lennie, fásult, mert mindent megkap, hiú, mert mindent csak maga körül elrendezve láthat.
Az asszonyi hiúság: szánalmas kis önámítás.
A férfihiúság: diadalmas önérzet.
- Talán nem - vetette közbe igen halkan a fiatalember, s meg volt győződve, hogy de igen.
Az asszony nem is reflektált rá.
- Mi köti hozzám a férfiamat?
Van neki egy asszonyi állatja, aki minden hasznoknak edénye...
Ez az övé, ez kizárólag és teljesen az övé!
Rendelkezésére áll.
S a többi is az övé.
Az egész asszonyi nem: egyformán várják mindenfelé a világon őt az árvalányok...
Egy itt, tíz ott, száz amott, ezer, tízezer, milliárd, szétszórva az egész világon!
És egyik sem tud többet vagy kevesebbet adni neki...
A szívére szorította a kezét, s görcsösen összemarkolta, mintha marokra akarná fogni : szét ne robbanjon.
- Adjon még egy pohár bort.
A fiatalember félve nézett rá.
Mi lesz, ha elszédül!
Ha erőt vesz rajta a bor, mint Noén, aki pedig férfi volt...
De töltött, s az asszony kiitta.
Aztán visszaadta a poharat.
- Üljön ide közelebb, nem akarok kiabálni! mert ha elkiáltanám magamat, vagy ez a ház, vagy a szívem, egyik megszakadna!
A fiú szolgálatkészen húzódott közelebb, mint a gyerek az anyja parancsára.
- Nézzen rám.
- Látom.
- Nézzen meg jól.
- Tessék.
- Most mondja meg, mi különbség van köztem és egy... ringyó közt?
A fiú elámult.
- Mért nem mondja azzal a szóval, az olyan szép szó...
Árvalány.
- Szép szó?
- Szép.
- Azért nem mondom azzal.
Arra már én magam megfeleltem, hogy az árvalány mind egyforma, akár volt valaha pap előtt, akár nem.
Arra feleljen, amit én kérdeztem!
A fiú gondolkodott, s elkezdett okoskodni.
- Megmondom én, mi a különbség: elsősorban is, hogy az ki van festve, de a tisztességes asszony nincs.
- Ugyan! fiacskám, maga még sohasem látott tisztességes asszonyt kifestve?...
Nézzen csak oda: a kis Sarudyné tisztességéhez kétség nem fér, de olyan rizsporos...
Nevetett.
- De ám annak azért van kifestve, mert árulja magát!
- Ez nem ?...
Hát én az uram kedvéért vettem fel ezt a ruhát?
Odahaza egy piszkos és elnyűtt slafrokban vagyok.
Ki árulja magát!
Aki kénytelen vele! barátocskám, én már eladtam magam egyszer, de ha felszabadulok, a legelső dolgom az lesz, hogy rögtön kiállítom magam a piacra!
Majd meglássa, a gyászruhám olyan lesz, hogy ha az az ember ott lesz, akinek én gusztusára való vagyok, már abban a ruhámban szeretne ágyba vinni.
A fiatalember mélyen elpirult.
- Látja, maga talán azt is akarta mondani, hogy azok nyíltabban élnek és gyorsabban beszélnek, mint mi. Az csak modor dolga, nyíltabban nem gondolkoznak.
Kedvesem, az egész élet csak arra való, hogy teljes erővel készen álljunk a szerelmi összecsapásra!
Adjon még egy pohár bort.
- Sok lesz.
- Sok ?...
Azt akarom.
Még beljebb akarok jutni az igazságba.
Megitta a borát, s pár percig behunyt szemmel ült, de hirtelen elkezdett forogni a világ, s rettenve kellett kinyitnia a szemét.
Akkor megállott a szorító keringés , amely egész gyomrát már csaknem felfordította, hanem a saját teste helyett a tárgyak és a bútorok mozdultak meg.
Az összes határozott és biztos vonalak homályos és bizonytalan rezgéssé váltak, s a túlsó szobában ülők zsivaja különös, idegen, soha nem hallott zengéssé vált.
- Lát rajtam valamit?
- Nem.
- Semmit?
- Semmit.
- De őszintén mondja meg, ha valaki rám néz, az első pillantásra meglátja rajtam , hogy megittam egy liter bort?
- Dehogy, éppen olyan az arca s az arckifejezése, mint rendesen.
Csak egy kicsit csillog a szeme!
- Csillog?
- Ilyenkor nem, csak ha derülten néz, olyan kedvesen, mint az elébb.
- Kedvesen néztem?
- Igen.
- Na látja, ez jólesik, ha egy idegen férfi kedveset mond.
- Magának mindenki kedveset mond.
- Igen, az uramat kivéve...
Elkomorodott.
- Ő most az árvalányoknak mond kedveseket!
- Hamiskásan hunyorított.
- Most figyeljen rám.
Nézze, a fejemet nem bírom úgy tartani, ahogy akarom, kénytelen vagyok mereven ülni, de azért az uram a legszomorúbb és legszánnivalóbb ember a világon.
Mint minden becsületes ember, minden becsületes férfi.
Hát nem szomorú dolog, hogy egy férfi kénytelen minden éjszaka ugyan a mellé a barna test mellé feküdni?
Befelé nevetett, s erős, széles, alacsony fogai, amelyek beszéd közben sohasem látszanak, csak épp a hegyük csillogása, most kifehérlett.
- Olyan szép testek vannak, szőkék, rózsaszínűek, mint a yorkshire-i malac, finom bőrök, puha, aranyselymű hátak, amelyeket gusztus megsimogatni, végigszaladni az ujj hegyével, az ajak szélével, és mindig ugyanazt a barna, olajos, üvegszerű, hideg bőrt érinteni!
- Az is lehet szép!...
A fiú megállott a beszédben.
- Csak mondja bátran - szólt rá az asszony -, ma nem vagyok senki, ma mindent elbírok, ma mindent megengedek!
Vastag, kékes haja megrendült a fején, s a szempillája lecsukódott.
A más pillanatban már felpattant, mintha rugó lökte volna fel.
Abban a percenetben, ahogy a szemén át sötét borult a látására, megszédült, úgyannyira, hogy mikor felnyílt a pillája, már azt hitte, száz métert szakadt lefelé.
Mosolygott, szédülve és kábulva.
- Az uram az árvalányoknál van, s én magam árvalány vagyok! csak beszéljen úgy velem , mint egy árvalánnyal beszélne!
A fiatalember izgatottan villámló szemmel nézett rá.
Valami lovagias kötelességet érzett, hogy ne éljen vissza a bormegszédített asszony erkölcsi tévedésével, de a fiatal vér elragadta.
Bujaság lepte el a vérét, mintha ázalékok nyüzsögtek volna benne, s kidagadt erekkel, s meg-megszédülő aggyal hajolt közel az asszonyhoz, hogy olyanokat súgjon neki, amilyet csak elképzelni mert volna éjféli órán.
- Azt, hogy maga ruha nélkül olyan lehet, mint egy szobor!
Az asszony megreszketett.
Kéjesen és boldogan.
- Ha tudná, hogy örülök most.
Maguk gazok és cudarok!...
Maguk férfiak, mind.
Az embernek még az ura sem tud ilyeneket mondani!
Ránézett a fiúra, s csillámló szemmel szólt.
- Az ember azt hinné, hogy kettőig sem tud számolni, és tessék.
Mondja, mit gondolnak maguk legelőször, mikor egy asszonyra néznek?
- Azt!
- Mit?
- Mindig azt!
- Mit? levetkőztetik a nőt? mi? gondolatban?... és!
Na mondja meg, szép termete van annak a kislánynak?
A fiú engedte, hogy szaladjon a nyelve.
S benne nem a bor mozgott, hanem a túlfűtött helyzet izgalma.
- A combja nagyon vékony!
- Ugyan! - lihegett kacagva s boldogan az asszony.
Mintha a vetélytársnőjét látta volna legyalázva benne.
- Hihetetlen!
Hogy mire gondol egy ártatlan fiúcska!
Adjon még egy pohár bort.
A fiú felállott, s szédülő lábakkal lépett az asztalkához, töltött.
Ő azt hitte, hogy egyáltalán nincs még reá hatása a bornak, s meghökkenve vette észre, hogy a palackból kiömlött a bor az asztalra.
- Tessék.
- Koccints!
- Csókolom a... - elhallgatott s megtántorodott.
Ittak.
Az asszony arca merev lett, mintha lárva lenne rajta, viaszálarc, amely vastagon borítja a vonásait.
A szeme előtt táncot járt minden, s a másik szoba lámpája fenn táncolt a plafonon.
Elhessentette a kezével.
- Most mondja meg, mit szeretne.
A fiú hallgatott.
- De valami rettenetesen szépet mondjon.
Valami borzasztóan szépet.
A fiú minden lelkét a tekintetébe öntötte, s ráfordított a szeme az asszony arcára , amelynek barna halványságát áthevítette a belső tűz, s most őneki a legszebb volt , akit valaha látott.
- Tudja mit, szép asszony... - suttogta a fiú -, szeretnék benyitni a mennyországba!
- Haha.
Szent Péternél a kulcs.
- Nem asszonyom, minden férfi Szent Péter.
- Haha - mondta az asszony, s olyan hidegen méltóságos volt, mint egy jégbálvány.
- Odaadnám az életem, hogyha a Szent Péter kulcsát megforgathatnám a zárban... ha ki nem nyílna is!
A mennyország kapujában meghalni is boldogság.
- Érintsen meg egy ujjal, s gondolja, hogy megtörtént.
A fiú felemelte a kezét.
Az asszony ebben a pillanatban halálos rémülettel esett vissza a székbe.
- Nem! - kiáltotta.
A másik szobában mindenki meglepetve figyelt fel.
- Ilka! - kiáltotta az asszony, s a torkán valami rekedt és csodálatos hang jött ki.
A fiú megsemmisülve, tátva maradt szájjal nézett rá.
Meg volt rémülve, hogy itt mindjárt megüti ezt az asszonyt a guta, vagy megtébolyodik, és mindent kikiabál.
Többen besiettek.
A háziasszony aggódó figyelemmel hajolt fölé.
- Mi az, kedvesem?
Az asszony újra kiegyenesedett, s többé nem is emlékezett rá, hogy kivel és mit beszélt.
Értelme csodálatos módon meghiányosodott, s csak bizonyos zegzugos gondolatokkal bírt megküzdeni.
- Drágám...
Sokat fogtok rólam pletykálni...
Mind megittam ezt az ostoba bort!
- Ugyan ne beszélj! - kiáltott fel Sarudyné, s hangosan felkacagott.
A fiatalember óvakodva felállott a helyéről, és lüktető halántékkal ellopta magát onnan.
- Fiam, ezt az ostoba bort... - mondta Miskolczyné, s az o hangok úgy bugyborékoltak ki a száján, hogy maga is nevetett rajta, sőt ő maga legjobban.
- No, nézd már, ez az asszony! - kiabált egyre Sarudyné, s együtt kacagott a boritta nővel.
Miskolczyné hamiskásan nézett rá.
- Na, nagyon be vagyok rúgva?
- Dehogy - mondta Ilka, aki letérdepelt elébe.
- Nem vagyok, fiacskám?
Azt hittem legalábbis lóg a kontyom.
Mindenki nevetett.
- Ennek az asszonynak érdemes becsípni - kiáltott fel Sarudyné -, sokkal aranyosabb így, mint józanon!
Miskolczyné felemelte az ujját, s megfenyegette a gonoszt.
- Jó, jó, csak csúfolódj.
Mindjárt becsípsz te is, ha megtudod, hol az urad.
- Hol?
De igazán ez a Kisfaludy Társaság hazajött, az én uram meg nincs itt!
Hova sikkasztotta az uramat, maga tudós?
A fiatalember zsebkendővel törülte a homlokát.
Ahogy felállott, egyszerre erősen kezdett dolgozni benne a bor, és a hideg verejték verte ki, ha elgondolta, micsoda kompromittáló következményei lehetnek ennek.
- No halljuk!
- No csak ne firtassa az urát - dördült bele a Misky bácsi hangja -, tudhatja, hogy rossz pénzbe nem üt a mennykő.
Miskolczyné hangosan felkacagott erre az összeházasított közmondásra.
Úgy nevetett , hogy Ilkának meg kellett ölelnie, hogy ki ne forduljon a székéből.
Végre magához tért, s megismerte Ilkát.
- No kislányom? - s megveregette, megsimogatta az arcát.
- Ha egyszer magunkban maradunk, adok neked egy jó tanácsot! azt, hogy ne higgy a férfiaknak!
Misky bácsi megszólalt bődüléshez hasonló hangon.
- Hát nem borban az igazság?!...
A hangulat olyan élénk lett, hogy minden szóra hatalmas kacagás tört ki, amitől jobbra-balra fordultak a fiatalok.
Miskolczyné káprázó szemmel bámult közéjük.
Úgy elcsodálkozott, mint a józan ember, ha egyszer részeg kompániába kerül.
Nem értette , mi van itt.
Az egész világ meg van háborodva, aztán ő is elkezdett egy kicsit nevetni, úgy befelé, hogy a fogai kivillogtak.
Ekkor pedig nyílt az ajtó, s bejött rajta egy csomó férfi.
Nagyobb részük az ő urának a fejét viselte, kisebb részük a Sarudyét.
Nagyon, nagyon ki kellett nyitnia a szemét, hogy ki tudja egymástól válogatni a két típust.
A Miskolczyak feje mind nagyon komoly volt, s megijedve és szigorúan nézett.
Egy Miskolczy Endre aztán kivált a sok közül, s a másik percben ott volt már közel az arcán.
- Édes feleségem!
Te mit csinálsz?
- Mulattatom a világot - mondta olyan tréfával, amelyről érezte, hogy az keserves egy tréfa.
Újabb hangos kacagás tört ki erre a szavára.
Mindenki gyöngéden és szeretettel nézett rá, szinte hálásan a kedves hangért.
- Hol voltál? - súgta az ura fülébe, ugyanazzal a merev arccal, amelyen többé nem bírt uralkodni.
- Én?
- Az ár- va- lá- nyok- nál?
- A pokolba!... - kiáltott fel akaratlanul hangosan a férj.
- A doktornál voltunk , aki megmutogatta az ásványgyűjteményét.
Azt szeretném neked is megmutatni.
Istenem , ha csakugyan tanár lehettem volna!
Akkor volnék én boldog ember, kedves kis asszonyom, ha a kövekkel lehetne foglalkoznom az emberek helyett.
Olyan őszintén nagy érzés volt a szavában, olyan frisseség és igaz lelkesedés, hogy az asszonynak abban a részeg, beteg és megkínzott szívében megindult valami áramlás , és egyszerre visszájára fordult minden, minden.
Szigorúnak látszó, de téveteg szemével elkezdett keresni valakit, s látszott az arcán, hogy valami nagy és kemény gondolatot akar kipréselni a fejéből, végre meglátta, akit keresett, s hirtelen kivörösödve kiáltott fel:
- Pfuj az egész Kisfaludy Társaság!
A kompánia, amely ebben az éjfél utáni órában hihetetlenül fel volt villanyozva , karban tört ki valami soká meg nem szűnő kacagásra.
A gyerekek kiszaladtak a másik szobába, s lehemperedtek az asztalokra és a díványokra, és percekig, míg mindnek meg nem fájult a dereka, sőt ezután, ha a jelenet eszükbe jutott, hónapokig s bizonyára még ma is kacagnak, ha meg nem haltak.
De az asszony szerelmesen átölelte az ura fejét, és könnycsillogású suttogásban , rendes hangon, csak kissé nehezen súgta az ura fülébe:
- Te gonosz ember, mikor tanulod meg, hogy az asszony gyémánt!...
Azt nem szeretni kell, hanem csiszolni, hogy mindig fényes legyen!...
Az asszonyt nem imádni kell, te lomha dög: hanem ölelni, te édes, te...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE