Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Ordasok
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
26
Bekezdés
2707
Mondat
5365
Szó
72247
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XI.
A prédikátorok akkor már gályát vontak.
Eladva, miként a barmok.
És ha abbahagyták volna pillanatra a gályavonást, mezitelen hátukon felcsattant a korbács, hogy e csattogások nyomán kiserkedt a vérük.
Messze, igen messze volt a tengertől a Partium és Erdély, de hirek ide is elhatottak azért.
S elborzasztók voltak ezek a hirek!
És Váradtól Ungig ujból zörögni kezdtek a kardok.
Még a katolikus magyarok szive is megesett a gályarabok állati sorsán.
Szuhay Mátyás, amikor értésére estek e búrafakasztó hiradások, komoly szemmel fordult a többi vezér felé:
- Régi bajtársaim, most láthatjátok immár, hogy nincs egyéb választásunk, mint a miskárolás...
Kiherélni minden jezsuitát és nagypapot, legelőször pedig Szelepcsényit és Kollonicsot!
A vezérek egyértelmüen bólogattak:
- Ki fogunk herélni hát minden jezsuitát és nagypapot!
Ámde mielőtt megindulhattak volna az ordasok, a tengerről szállongó hirek mély keserüségre fakasztottak minden magyart...
Mert azokat a rab prédikátorokat, akik életben maradtak a nyomoruságban és a kinoztatások között, Berencsen, Kaposvárott, Komáromban, Lipótváron és Sárvárott, arra itélt el Szelepcsényi és Kollonics, hogy kihurcoltatván a haza területéről, adassanak el gályákra, ahol is - a nyomorult tehetetlenségben és a sulyos evezésben - hamarosan elpusztulnak mind.
És megindult a világ legszomorubb menete...
A szerencsétlen papok és oskolamesterek száma megapadt immár, mert többen kiszenvedtek ekkorára a börtönökben, egyesek megtagadták magokat, ám a többiek rendületlen hittel mentek a gályák felé.
És hogy mentek, irgalmas Isten!
Gyalog bukdácsoltak át először Morván, majd osztrák földön, nehéz vasakkal kezeiken-lábaikon és ha már-már összeestek volna a kimerültségben, meztelen hátukon az őrök ostorai pattogtak.
Akik németek és egyéb jószándéku lelkek látták ezeket a ténfergő prédikátorokat és elhagyott protestáns oskolák tanitóit, megdermedtek ekkora kegyetlenség előtt.
Iszonyu hetek multak el, amire Triesztig tudtak volna elvergődni zörgő vasaikkal.
Sellyei István és Komáromi István hosszu szakálla lisztes lett az idegen országok utjainak porától s a többiek is reszkető tagokkal, véres lábbal álltak meg Trieszt előtt.
Itt először szennyes ólba, majd a vártömlöcbe dobták őket s Bátorkeszi István megérezvén, hogy elérkezett az utolsó pillanat, amikor vagy szétválasztják őket, vagy meg kell halniok Istenükért és földönfutó hazájukért , keserüségében éneket szerzett, melyben is elbucsuzott rabtársaitól és szegény Magyarországtól.
És a tömlöc legmélyén óvatosan dünnyögték attólfogva az éneket , hogy meg ne hallják durva őreik:
Panaszolkodhatunk, bizony méltán sirunk,
Mert utolsó válét nemzetünknek irunk,
Mert oly sentenciát kértek mi-ellenünk,
Mely ellen már tovább nem vitézkedhetünk...
- - - - - - - - - -
Nemesek, vitézek, közönséges rendek!
Én, Sellyei István, megváltam tületek,
Azt hagyom tinéktek, hogy Istent féljétek
S az megösmert hitben erősek legyetek!
S dünnyögve zengett a bucsu-ének, számtalan szakaszban még:
Negyvenhét rab közül mi hárman versekben,
Trigyentum várának nagy-mély tömlöcében
Esztendő-szám szerint hetvenötödikben...
Adja Isten, egymást láthassuk menyégben!
Messze-messze vonszolták immár lesoványodott tagjaikat a prédikátorok és oskolamesterek s mire a Partiumig értek volna el a borzongató hiradások , elferdültek s megnagyobbodtak, ám a valóságot igy is ki lehetett hámozni azért .
Ezek a hiradások pedig arról tudtak, hogy az elcsigázott lelkészeket és tanitókat hajókra rakták Triesztnél, az Adrián át Peskaráig vitték, ahonnét véres lábbal húzták magukat és zörgő béklyóikat e boldogtalan emberek Theáte városáig.
Akkor már roncsok voltak mind, de azért jezsuiták rohanták meg őket ekkor is a feszülettel, hogy tagadják meg hitüket.
Ám ők rendithetetlenek maradtak egytől-egyig.
Oly szivelállitó állapotban voltak már valamennyien, hogy csak négykézláb mászva tudtak bebujni theátei börtöneikbe, de egy szerzetes még ekkor is hitágazati kérdésekkel nyomorgatta őket...
Itt ismét meghaltak nehányan s a halottak hideg tetemeit a többieknek kellett kivinniök csupaszon s elkaparni az idegen földben.
Ujabb próba következett most a szegény emberekre.
Mert továbbhajszolták őket , Nápoly irányába.
Soha olyan menetelést!
A rab lelkészek és tanitók nehéz vasakba vasalva, véres lábakkal zörögtek az olaszországi utakon s aki utolsót lehelve közülök, fejjel bukott volna ki a sorból, holtteste foszladozva maradt ott az utfélen, mig csak meg nem ették az égimadarak vagy az ebek.
Az ősz-szakállu Harsányi Istvánt és Czeglédi Istvánt korbács-csapkodás közt terelte maga előtt az idegen kapitány.
Utközben nem egyszer tudatlan tömeg támadta meg e szörnyü menetet s szitkokkal illette őket avagy arcukba köpdösött e szerencsétleneknek.
Ekkorára harmincan maradtak mindössze.
Ezt a harminc lelkipásztort és oskolamestert aztán holtigtartó rabságra adták el a nápolyi kikötőben s tüstént le is láncolták őket a gályákra.
A vasravert mártirok egy másik csoportja ugyanakkor Bukkari várának mély tömlöcében tengődött.
Nyakuknál fogva bilincselték őket egymáshoz...
...Ezek voltak az utolsó hiradások, melyek a protestáns hitvallók sorsáról érkeztek meg a Partiumba és Erdélybe.
Nagy keserüség szállta meg ekkor a lengőszakállu Szepessy Pált s feneketlen indulatában rácsapott pántos kardjára:
- Meglássátok, barátim, hogy mielőtt elfogyna előlünk ez az esztendő, kitörünk a császárra s halomba-döfünk minden bélpoklos németet...
- És minden jezsuitát! - kiáltott bele méregtől remegve a kopasz Szuhay Mátyás.
Itt már össze-vissza kezdtek kiáltozni a csapatok is:
- Elevenen piritjuk meg Szelepcsényit és Kollonicsot!
Mert bujdosó papok, »a menydörgés e fiai «, elmondhatatlan gyülölettel uszitották Szepessy Pál legényeit a császár, rabló hordái és a főpapok ellen.
Igy válik érthetővé, hogy a tótok is öklüket rázva fenyegetődztek Felső-Magyarország felé:
- Legyilkolunk minden nagypapot!
Történt mindez a legbizonytalanabb világban, amikor még a fölkelők vezérei sem tudták, hol fogják lehajtani a fejüket másnap?
Senki nem sejtette, mit hoz a közeli jövő...
A török egyelőre nem mozdult, Lipót császár pedig mintha kezdett volna rájönni , hogy tanácsosabb lenne megegyezni a bujdosókkal.
Fejébe vette, hogy országgyülést fog egybehivni.
Néhány hónappal erre az esztendőre meghalt I. Rákóczi Ferenc is, csaknem észrevétlenül s férfilelkü hitvese, a szépséges Zrinyi Ilona a munkácsi sziklafészekben vonta meg magát Juliánna kislányával s pöttöm fiacskájával, Ferkóval.
A hősi asszonynak az volt a terve, hogy Munkács várában várja ki az itéletidő enyhülését.
Róla és két árvájáról azonban alig esett szó egyelőre a fölkelők soraiban.
Az ordasok kitörésre készültek a Partiumból, a császár pedig országgyülés kihirdetésére készülődött.
Mert ekkor már a császár is borzadva látta az örvényt, melynek szélére rosszakaratu tanácsadói juttatták Magyarországot .
Ezokból az elkövetkezett ujesztendőben egyenkint szólitotta fel a püspököket s egyéb magyar tanácsadóit, miként lehetne különösen a Felvidékről a Partiumba és Erdélybe futott lázadókat visszatériteni az engedelmességre?
A klérus egyik tagja, Bársony György, a sirja felé közeledő egri püspök ezt irta:
» Nyilvánvaló dolog a protestánsok pártütése a katolikusok ellen s Felséged nem büntetheti ezt szelidebben, mintha kiirt minden uj vallást, annyi bajoknak okozóját...
Ezt tévén, a lázadásnak eloltja kanócát, bedugja forrását s az ősi vallást helyreigazitván, megszilárditandja trónját.«
Gubasóczy János váczi püspök ezt irta a császárnak:
» Vékony egyházi belátásom szerint össze kellene ülniök már a hazájuk jövőjéért remegő nemes férfiaknak s őszinte szerződésre lépvén az elégületlenekkel , méltányos követeléseik teljesitését kell igérni.
Az ügy elintézése nem tür halasztást: télnek idején a munkás is ellenség.
Felkel éjszaka a török hold , hogy legyilkolja a keresztényeket...
A kereszténység előfala is veszélyben forog: mertha Magyarország eldőlt, a szomszéd tartományokra kerül a sor.
S utána egész Európa következik ...«
Bizonytalan, nagyon bizonytalan lett a világ ebben az ujesztendőben.
A császár békülékenynek látszott, az ordasok átkozódása viszont kivert a Partiumból is.
Akik reménykedni mertek még, utolsó szalmaszáluk az országgyülés lett volna.
...Hanem ekkor váratlanul ujjongva harsantak meg a fölkelők.
Mert huszadik esztendejébe lépett immár Thököli Imre s Erdély felől riasztó hirek jöttek: hogy kardját készül felövezni a német ellen a daliás késmárki gróf.
- - - - - - - - - -
Ősz lett megint.
Hideg ősz.
Fönt-fönt, közel az ország északi határszéléhez, ered a Tapoly, elfolyik Gerla falu kertjei alatt, de ott alig lépésnyi csak.
Nyugat-keleti vonulatu a tájon az összeszorult völgy: nyugati vége bezáródik, keleti végéből pedig idelátszanak a már ereszkedő ködökön át Bártfa hallgatag tornyai.
Ott folydogált a Tapoly akkor is a Rauscherék kertje alatt, magában a kis gyümölcsösben pedig almaszüret volt éppen.
Keserü esztendők óta elhalt a nevetés ebben a világtól elvonult zugban, mert messze-messze járt a gazda, az ifju Keczer Gábor.
Lompos németek nem igen mutatkoztak errefelé s hosszu hónapok multak el, amig egy-egy elszakadt és kimerült zsoldos-szakasz huzott el a poros uton.
Bártfának visz ez az egyetlen ut is, mely összeköttetést jelentett volna a háborgó külső világgal.
Most ez az ut is halott volt tulnyomórészt.
Egyhangu volt a falucska élete.
A jobbágyok vénei el-eldolgoztak a Rauscherék gazdaságában, miután a fiatal tót legények egytől-egyig hadbaereszkedtek gazdájok, a fiatal Keczer Gábor nyomában...
Most, hogy szüret folyt a gyümölcsösben, a szöszhaju tót leányok és menyecskék rákezdtek egy szivbemarkoló dalra.
Szólt pedig a nóta az ujdonsült férjekről és vőlegényekről, akik alámentek Buda felé, a török ellen és akik talán soha többé nem fognak visszatérni a párjuk ölelő karjai közé.
Mert elestek a teméntelen harcon s holttetemüknek derekalja a pázsitos térség, szemfedőjük a nagy magyar ég...
S vadmadarak lakmároznak belőlük az elhagyott csatatereken.
De a nótát is abbahagyták később, mivelhogy nem találtak enyhületet a fájdalmas dallamban.
A Hegyalja felől ferdén sütött már a napocska s folyt-folyt a szüret a gyümölcsösben.
Ott tett-vett közöttük a ház fiatal asszonya s egy-két szót váltott valamelyik menyecskével, aki az almák legszebbjeit válogatta, megsimogatott egy-egy kenderhaju leánykát vagy felmosolygott akaratlanul.
De olyan fáradt volt ez a mosolygása, akár a bucsuzkodó napocskáé, amelyik sütött-sütött még, de ereje nem volt többet.
Később a kert végébe állt ki eltünődözve a kis Rauscher Edit, aki huszonegyedik esztendejében járt ekkor, de komoly-szép arcát bú árnyazta e napon is.
Állt a kert aljában, sokáig elnézte a Tapoly patak vizét, amint meg-megnyaldosta a kert szegélyét s akkor délibb tájaknak futott tovább, hol magyar, tót és rusnyák bujdosók csatáztak esztendők óta a maguk és a nemzet jobbvoltáért...
És akkor , amidőn azt hitte, hogy senki nem látja, szerelmes vággyal tárta ki barnára edzett két karját a messzeség felé s öntudatlanul suttogta maga elé az elárvult menyecske:
- Édes-kedves uram ...!
Arra rezzent össze, hogy a háta megett kurta lábacskákkal totyog feléje valaki a keskeny és kavicsos kerti-uton.
Megfordult s öröm és büszkeség csillant meg szürkés szemében, amint a kisfiát látta lépegetni maga felé:
- Andriskám!
Galambom!
Legugolt, feléje-tárta karjait s ifjabb Keczer Andráska csak a karjai között állt meg.
Három esztendőske mult már ekkor a pöttömlegény, akit fiatal anyja összevisszacsókolt s megcsippentvén a pofácskáját, azt kérdezte tőle:
- Kisfiam, mi leszel, ha megnősz?
- Katona leszek, - mondta a gyerek gondolkozás nélkül.
Édesanyja szemét nem felhőzte be a bú árnyéka.
Tudta, hogy mihelyt lóraülni képesek a nemesurfiak, lóháton kimennek a kapun s talán soha nem jönnek vissza édesanyjukhoz, őket sirató gyenge mátkáikhoz...
Csak a hősi dalok szállnak felőlük lankadatlanul.
De akkor megszólalt a legényke:
- Anyukám, van nekem másik nagyapám is?
- Van kisfiam, van, - sóhajtott fel a fiatal mama s ugy érezte, könnyek fojtogatják a torkát.
- Majd hazajön karácsonyra s bizonyos, hogy kis hátaslovat hoz neked Erdélyből...
A legényke azonban továbbra is kiváncsinak mutatkozott a kis eszével:
- Anyukám, azt is mond meg, van énnekem apám?
Keczer Gáborné született Rauscher Edit fiatalasszony itt már nem birta tovább .
Hősi lélekkel tartotta magát idáig, most azonban sürü könnyek boritották el szép szemeit:
- Van édesapád, kisfiam s majd ő is hazatér rövidesen másik nagyapáddal együtt .
Most messzi világban él lóháton, mert előbb hazánkat kell fölszabaditanunk...
- Anyukám, mi az, hogy: hazánk?
Rauscher Edit, ugy térdepelve, leborult legényke-fia vállára s hangosan kezdett zokogni.
Legalább kisirta magát egyszer.
...Hirtelen arra rezzent össze, hogy valaki megsimogatja a haját.
Felnézett könnyes szemével: az édesatyja állt mögötte.
Az ősz Rauscher Gáspár, mindenkitől tisztelt patricius Eperjes városában, résztvevő hangon szólt:
- Nono, leányom, nem szabad megfeledkezni magunkról...
Majd jórafordul minden!
A fiatalasszony megtörölte zsebkendőjével a szemét, tenyerével elsimitotta a haját, sóhajtott és felállt.
Aztán ugy, egymás mellett állva, a kert végéből sokáig, igen sokáig néztek el Bártfa város tornyai felé, amelyek ködszinben néztek vissza reájok.
S szinte várták, mikor veri föl a templomok környékét a por, amelyet fölkelő lovasok lovai vernek toronymagosba...
Mert ezen az őszön többször is titkos hiradások fakasztották őket ujjongó örömre .
S az ősz Rauscher most is felmosolygott maga elé, ugy suttyomban , bajuszvégről:
- Hirlik, hogy király lesz a fiatal Thököli.
Mert az Ecsedi-lápoktól a pozsonyi Fehér-hegyekig szájról-szájra suttogta a reménykedő nép, hogy az elmult hónapban erdélyi kovácsok élesitették ki tüzön az ifju késmárki gróf kardját, amelyet ha felköt egyszer a derekára, Szepessy Pálékkal együtt megindul Felső-Magyarország szabaditására.
Velejön Teleki Mihály az erdélyi hadakkal, akinek eszét és nagy furfangjait mindenütt megcsodálták , sőt beszélték: a nagyvezér is táborba fog szállni, hogy lova patái alá teperje Bécset...
Akkor majd beköszönt a gerlai portára az ellenséges vértől belepett Keczer Gábor is.
A kis Rauscher Edit összeremegett s felcsillant szemmel szólt:
- Ó, édesapám, sokkal hamarabb fogom viszontlátni az én édes uramat!
- Hogy-hogy? - ütődött meg az ősz eperjesi patricius.
Mert sehogysem értette a dolgot.
A menyecske elmondta erre, amit meglepetésnek tartogatott magában, hogy minden estén hazavárja az ő hites urát s talán még ma éjszakára be fog toppanni a házba.
Tiz nappal előbb lovas-szolgájával küldte meg nagytitokban a hirt, hogy erdőkön, hegyeken, járatlan utakon hazafelé indul.
Egy éjszakára legalább, mert nem birja immár a honvágy mardosását.
Meg aztán ifju hitvesét is szeretné átkarolni egyszer...
Az ősz Rauscher Gáspár megdöbbenve kiáltott a leányára:
- Isten irgalmazzon akkor e szánandó embernek!
- Valami veszély fenyegeti talán, édesapám? - rebbent össze Rauscher Edit.
Édesapja a fejét fogta:
- Ó, én Istenem, hogy ezt is meg kellett érnem!
Mert azóta, hogy tavaly őszön meghalt a felesége, sok bú közt tengette magános napjait.
És csak olyankor vidult meg keveset, ha titkon kiszállván leányához , eljátszogatott a kis unokával...
Még egyre a fejét fogta, mikor menyecskeleánya másodszor is megrebbent, imára kulcsolván az ujjait:
- Valami baj van talán, édesapám?
Az ősz Rauscher Gáspár elmondta erre, hogy három nappal előbb (azért is menekült ki ide) véres háttal sikerült csak Eperjes városáig elvonszolnia magát Tábori Erzsók császári kémnőnek.
Valahol Szendrő alatt rajtaütöttek az ordasok s véresre vesszőzték akkor, mielőtt még a lengőszakállu Szepessy Pál és rezesorru Majos Ferenc elé hurcolták volna, aki gyalázatos kinzásokkal készült véget vetni e hazáját megtagadott némber életének.
De a nagy gyalázatban is szerencséje volt a hirhedt leányasszonynak, mert váratlanul kóbor császári lovasok bukkantak föl az erdő mögött s szétszórták a fölkelők csoportját.
Tábori Erzsókot pedig az erdő sürüje felé huzták el a lovasok, miután nem ismerték fel...
A szörnyü életü leányasszony meggyalázottan került vissza Eperjesre, a lovasokat megtizedeltette, ugyanakkor pedig ujabb halálos bosszut esküdött Keczer Gábor ellen, akire ráismerni vélt a zendülő lovasok parancsnokában...
- Holtbizonyos, hogy mától kezdve éjjel-nappal nyomában lesz a te uradnak, - fejezte be Rauscher Gáspár.
De a kis Rauscher Edit akaratosan tiltakozott a fejével:
- Nem lehet az...
Nem olyan ember az én édesuram...
Váratlanul elhallgattak azonban.
Mert akkor ért hozzájok Keczer Gábor édesanyja , aki esztendők óta viselt gyászt férjének és fiának hontalansága miatt:
- Miről beszélgettetek, leányom?
Rauscher Edit nyugodt volt már:
- Semmi különösebb ujságról, anyám.
Annyit emlitett csupán édesatyám, hogy Erdélyből talán ki is indult már a fiatal késmárki Thököli Imre gróf...
- Adná az Isten, leányom!
A gyászruhás anya azzal meg is nyugodott, de nem nyugodott meg a kis Rauscher Edit.
Mert tudta jól, hogy Tábori Erzsók halálos ellensége valamennyiöknek, aki a bosszuvágytól eltorzult arccal keresi a Keczer Gábor lábanyomát.
S szörnyü döbbenetére még azon az éjszakán lovon toppant haza Keczer Gábor.
Egy nyargalt szolgástól mindössze.
Hanem megférfiasodott a csaták és ütközetek forgatagaiban.
Csillogó szemmel , vállátverő hajjal csuszott le lovának nyergéből s először apró fiát kapta föl , majd halottfehér hitvesét, a kis Rauscher Editet karolta át, aki megtörten suttogta:
- Rosszkor jöttél, édesuram...
Keczer Gábor azonban nem hallotta meg a remegő szavakat.
Először megmosdott , akkor nagy csöndben vacsorához ültek volna le éppen, a nagy ebédlőben, mikor a csöndön közeledő lovak patacsattogása vert át Bártfa város irányából...
Most már Keczer Gábor arca változott át halottfehérre:
- Értem jönnek...
Mégis a nyomomban van hát Tábori Erzsók!
Pillanatot nem késve lóravetette magát s egyetlen lovas-szolgájával nekivágott a fekete éjszakának.
Kevés idővel reá császári katonák özönlötték el az udvart s parancsnokuk, egy fiatalabb kapitány, szélesen nyitott be az ebédlőbe.
Nagyot kiáltott németül:
- Hol van a lázadók alvezére?
Senkisem válaszolt neki...
Ám a beállt csöndön át lódobogást lehetett kivenni egész tisztán.
Felindultan vetette magát ekkor lovára a császári kapitány s ujabb pillanat mulva már ők is vágtattak az éjszakában.
Mind-távolodó dobogással.
Ahogy minden nesz elhalt volna odakint, a boldogtalan Rauscher Edit térdrerogyott az asztal előtt s imára kulcsolta össze ujjait:
- Istenem, segitsd meg!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE