Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gozsdu Elek
Köd : regény
Keletkezés ideje
[1882]
Fejezet
18
Bekezdés
1811
Mondat
4254
Szó
43888
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XI.
A temetés után Raabe észrevette, hogy Iván igen levert, arca sápadt, szemei beestek , mintha beteg volna, nem akarta magára hagyni és elment vele Gajárra.
Utközben mind a ketten hallgattak; a kocsi most nem repült, sáros volt az ut, nyirkos, hideg a levegő, kinek volna kedve temetés után legénykedni!
A meleg szobában azonban Raabe csakhamar magához tért, és részletesen beszélte el Márta utolsó napjainak lefolyását.
Iván csendesen, látszólagos nyugalommal hallgatta az orvost, egyszerre azonban ráemelte szemeit, azután lassan kérdé:
- Hát ezután mi lesz?
- Hogyan, mi lesz? - kérdé az orvos, a ki olyan gömbölyüre meresztette szemeit , mintha egyátalában nem értené a kérdést.
- Hát lesz sok bánat - sok sirás, kell neki szórakozás!
- Kinek?
- No, Olga és Viktor, a gyerek nem érteni a csapás!
- Hát nem örülnek?
Raabe nem tudott Ivánnak válaszolni, a kérdés olyan profánnak, olyan barbárnak tetszett előtte, hogy szivében egy pillanatra harag támadt Iván iránt.
Az asztalon boros palackok állottak, látta, hogy Iván mióta hazajöttek, majdnem egy egész palackkal megivott, látta Ivánt, a ki félkarjára támaszkodva az alacsony divánon végig nyujtózva feküdt, arca kipirulva, tömött haja rendetlenül, szemei szikráztak - azt hitte, megértette a barbár kérdés indokát.
Szemrehányólag tekintett a kiüritett boros palackra, azután Ivánra és azt hitte, azzal adja neki vissza a durvaságot, hogy nem felel neki a kérdésre sem igy, sem úgy.
Elmondta aztán még egyszer Márta halálának részleteit, ügyesen beleszőtte, hogy az ő menyasszonya, Mathilde is épen olyan csendesen, épen olyan szépen halt meg, az is phtysisben szenvedett, és hogy mind a két nő kimulása, ha lehet ezt a kifejezést használni, költői - poetisch - volt.
Azután csodálkozását fejezte ki Viktor hősies lelke felett; ő nem volt olyan erős, ő bevallja, hogy a fájdalom levágta őt - hat mich niedergeworfen - és hogy másnapra megbetegedett.
Viktor nem csak hogy nem betegedett meg, de a mi tiszta szerencse, Olgának valódi támasza, vigasza volt.
Végre áttért a hiányok pótlásának kérdésére és nagy kerülőkkel kifejtette Iván előtt a rendszert, a melynek segitségével a kitüzött célt gyorsan és biztosan elérheti.
A rendszer, melyet ajánlott, igen egyszerűnek látszott.
Mindenek előtt az alapot kell megvetni, s csak azután lehet épiteni, csinositani.
Az alapot megadja majd az a kis könyv, melyet holnap el fog küldeni és a melyben az "örök szép" - das ewig Schöne - van meghatározva, alaptörvényei levezetve és kellőleg megbirálva.
Ezt a kis könyvecskét, mint a mely "kulcsa az egész eszményi világ csarnokainak ", különösen és ismételten a lelkére kötötte Ivánnak.
Iván lomhán nyult a boros üveg után, félig megtöltötte poharát és kiitta; aztán visszafeküdt a pamlagra, mosolyogva ránézett az orvosra és kérdezte:
- Hát aztán?
Az orvos felállott a székről és fel és alá sétálva a szobában nagy hévvel beszélte tovább, hogy ha ezt a kis alapot magáévá tette, a többi aztán magától jön.
Ő segitségére lesz, neki, szerény kis könyvtárát felajánlja, sőt arra is vállalkozik , hogy a nehezebb szerzőket együtt fogja vele olvasni, meg fogja neki magyarázni és aztán egy-két esztendő alatt épen olyan jártas lesz, mint Viktor.
Ő sokat tart Viktor jártasságáról az irodalomban, a szép müvészetekben, de tagadhatatlan, hogy némely kérdésben nagyon profán, nagyon franciás a felfogása.
Viktor kritikai nézetei néha sértik is őt, mert nincsen benne érzék az eszményi - Ideal - iránt.
Szabadelvűsége néha a profán hitetlenségig megy - de ez nem baj, mert ezt csupán vitatkozási ingerből teszi.
Ha Iván megfogadja tanácsát, rövid idő mulva épen olyan lesz mint Viktor.
Iván ujra a palack után nyult, töltött és ivott.
Arca veres volt, kigombolta mellényét, rábámult az orvosra, aztán röhögni kezdett, miközben kérdezte:
- Mit gondol doktorkám, bevárják -e oda át, mig a gyászruhát lerágja az esztendő?
Vagy talán hamarabb össze bujnak?
- Hogy érteni Herr von Iván? - szólt csodálkozva az orvos, mert azonnal belátta, hogy Iván nem az ő rendszerén törte a fejét, és hogy ez a nehány pohár bor olyan hamar megártott neki.
- No!
Hát mikor lesz lakodalom Kartalon, a kastélyban?
- Ha Olga megfogadni szegény Márta tanács és kivánság, ha Viktor respektálni a gyerekek jövő, ugy lesz lakodalom bizonyosan!
- Márta tanácsolta?
No jó!
Aztán hallotta ezt a tanácsot doktorkám? - felelt Iván , miközben bort töltött az orvosnak is, magának is.
- Koccintsunk öregem!
Nem haragszik ugy -e?
- Miért haragudni?
- Az orvos félig itta meg borát, száját megtörülte, aztán folytatta:
- Én nem hallottam, de Viktor ur beszélte nekem, mikor mondta, hogy milyen nemes lélek lenni a Márta!
Utolsó kivánsága volt neki, hogy vegyen el Olgát, szeressen őtet helyette is!
Wie edel!
Milyen Charakter!
Iván két könyökre támaszkodva, kidüllesztett szemekkel, félig nyitott szájjal, bámész tekintettel nézte az orvost.
Diófa szinű szemeiben volt valami a gyülöletből, valami a butaságból, valami abból a vészt jósló haragból, amit csak a szem fejezhet ki.
Az orvos megijedt, amint Ivánra nézett, önkénytelenül a pohár után nyult, a mely tele borral előtte állott és maga mellé tette; nyilván félt, hogy Iván azt is megissza , aztán valami baj lesz, mert hiszen szegény fiu nagyon gyönge, hamar megárt neki az ital!
Haragudott magára, hogy ennyit is engedett neki inni - mert ez a fiu csakugyan roszúl néz ki.
Az üveg után nyult, mintha magának akarna tölteni, aztán nagy ügyetlenséggel letette maga mellé a földre.
Iván még mindig rábámult az orvosra, a ki most felkelt és aggódva viz után nézett.
- A fejem fáj doktorkám!
Átfáztam az uton, a temetésen! - szólt Iván tompán , lesütötte szemeit, mintha szégyelte volna magát.
- Volt nagy köd!
Hát persze!
Inni egy kis viz, mindjárt jobban lesz! - sietett a válaszszal Raabe.
- De én nem látok itt viz?
Hol van itt viz?
Nincsen viz?
Halk kopogtatás hallatszott az ajtón, és a vén fogatlan Lukács belépett.
Egyenesen Iván felé ment, minden vénsége mellett katonásan megállott, apró kék szemeivel körülnézett a szobában, és mikor megtalálta Iván édes apjának az arcképét, ott felejtette tekintetét, mintha annak akarna jelenteni, nem pedig ennek a gyereknek .
Talán haragudott valamiért, azért nem nem nézett a gyerekre.
- Mi baj Lukács? - kérdé hidegen Iván és a boros pohár után nyult.
- Hát kérem ássan az, hogy miért nem szállitottuk a mult héten Batára a buzát? - felelt Lukács és érdes markával fogatlan szája körül babirkált.
- Miféle buzát Lukács?
Igyál öreg Lukács!
- Iván tele töltötte a poharat borral és feléje nyujtotta.
- Köszönöm ássan, már ittam! - felelt Lukács zavarral és mutató ujjával a szeme végén kereskedett, mintha beleesett volna valami, aztán bizonytalan hangon folytatta:
- Itt volt ám a vörös zsidónak a Dolfi gyereke!
Lármázott és aszondta -
- No mit mondott Lukács?
- Hát asszondta, hogy most már nagyon lement a búza ára, hát aszondja, ha nem vittük be neki a stációra csütörtökön, hát aszondja most már nem köll neki, vagy pedig öt forinttal ócsóbban - hát azt mondta a Dolfi -
- Csak az a baja neki Lukács! - felelt közönynyel Iván.
- Ez hát.
Mér' nem mondta meg a téns ur, hogy bevigyük, hát bevittük volna, mert igen haragos ám a Dolfi!
Azt is mondta - Lukács körülnézett és mert az orvos jelen volt , elhallgatott.
- Mit mondott no?
Hogy adjam vissza a pénzét?
Ugy -e ezt mondta a vörös Dolfi gyerek?
- Igen is kérem, azt mondta! - felelt halkan Lukács, és megint az Iván apja arcképére tekintett, mintha annak akarná elpanaszolni ezt az egész bajt, a mit Iván csinált azzal a Dolfi gyerekkel.
- Hát mér' is nem vittük be, ha a Dolfi csütörtökre akarta ?
A marha ugy is hevert, a búza ki is van rostálva szépen, az út is jócska volt -
- Rosz idő járt Lukács!
Nem lehetett azt bevinni, ködös volt az idő Lukács.
Olyan sürű volt a köd, hogy az öklét sem látta az ember, öregem! - szólt kedvetlenül Iván .
- Aztán meg nem is gondoltam én Dolfira - nem is lehetett azt bevinni -
- Hát már most mit csináljunk a buzával?
- Vigyétek el neki Batára.
Holnap majd beszélek vele, aztán - bánom is én Lukács -
Lukács ráfüggesztette apró kék szemeit, mintha hihetetlen volna az, a mit most neki Iván mondott, és utközben kifelé csak azt ismételte, motyogta maga elé:
- Hát ‘iszen jól van!
Jól van no!
Iván kedvetlenül dörzsölte meg szemeit, mintha álomból ébredt volna fel és utána kiáltott Lukácsnak.
- Holnap az egész erőt be kell fogni, és elvisszük Dolfinak a buzát.
Jó lesz öregem ?
No hajtsd fel ezt a borocskát, öregem!
Lukács egy csendes "jó egészség" mellett felhajtotta a bort, és biztatgatta Ivánt , hogy majd csak elvállalja Dolfi a buzát, ha szépen megkérik.
Aztán érthetlen szavakat, ugymint rendetlenség, összevissza, sár, ökör kinzás s több eféléket motyogva az istálók felé baktatott.
- Jó lélek! - szólt Raabe Ivánhoz.
- Eine ehrliche Haut!
Bizonyosan van sok kár Herr von Iván?
- Van!
Van doktorkám!
De hát miből gazdagodjék meg Rozgonyi?
Nagyon jó ember, váltig kinálgat a pénzével, csak a fia, a Dolfi, az nagyon latolgat mindent!
- Hja!
Pontosság az első!
- Eh!
Bolondság az egész.
Elfelejtettem a napot - egy hét föl vagy alá, az mindegy! - szólt kedvetlenül Iván.
- Ugy is ki tudja, meddig él az ember - lám Márta is milyen váratlanul -
- Az egészen más!
Én tudni már régen a haláleset!
Phtysis ist der Tod!
Iván ismét lefeküdt a pamlagra és az alacsony boltives szoba egyik szegletébe bámult , a hol családja bőrkötésű vaskos, csatos könyvei állottak, porosan, mogorván.
Iván behunyta szemeit, az orvos azt hitte, elaludt, mert nem érdekelte sem a tüdővész természetére vonatkozó előadása, sem az érzékeny történetek, melyeket egyes költők müveiből nagy hévvel elmondott.
Pedig milyen léleknemesitő volt mindenik!
Aztán feltünt Raabenak, hogy Iván körülbelül egy óra óta egyetlen egyszer sem ivott .
Nyilván alszik, gondolta magában.
Már esteledett, a szobában lassan sötétedni kezdett, az orvos csendesen oda lépett Ivánhoz, és sokáig szemlélte sápadt arcát.
A szánalom ott ült Raabe nagy kifejezésteljes szemeiben, mintha mondotta volna: Szegény fiu, barátod vagyok , melletted maradok!
Szegény fiu!
Lábujjhegyen elhagyta a szobát.
Amint Iván észrevette, hogy az orvos kiment, hirtelen felugrott, csendesen oda ment az ajtóhoz és megforditotta a kulcsot.
Néhányszor fel és alá sétált a szobában , azután megállott az ablak előtt, a honnan a falu kéményeiből lassan felgomolyodó fehéres szalmafüst oszlopok, egy-egy távoli paraszt konyhából kivillanó veres fény kacérkodott a közelgő éjjel.
A tél csendjében tompán hangzott a falu legmesszebb határából nehány kutya szaggatott ugatása, mire aztán a kartali völgy, a kartali hegy viszhangja ugy megtöbbszörözte a tompa ugatásokat, mintha egy egész falka kelt volna versenyre.
A lombtalan eperfáról az utolsó veréb is fészkébe rebbent, a fa tehetetlen alsó vékony ágai csendesen ringatództak a rebbenés után.
Iván összefont karokkal bámult ki a homályba.
Egészen besötétedett, csak az eperfa törzsét, alatta az asztalt, meg az alacsony keritést látta.
Hányszor ült ő a virágos tavasz idejében e fa alatt , hányszor nézett a keritésen át a kartali országutra, a mely a hegyre kapaszkodik ?
Milyen szép álmok voltak azok, a melyeket neki valami tündér sugott, valahányszor az eperfa alá ült és a kartali hegyre bámult!
Bár száradt volna ki gyökerestől a fa, bár omlott volna gödörré az a hegy, bár -
Eh!
Bolondság!
Gyertyát gyujtott, lefüggönyözte az ablakot és egy könyv után nyúlt.
A fekete vászonba kötött arany vágású könyv legtöbb lapja tiszta volt.
Csak itt-ott volt egy levél irónnal tele irva, némely lapon egy-két mondat odavetve.
Leült és lapozni kezdett.
Némely lapnál elpirult, és türelmetlenül lapozgatott tovább, némely lapnál megállott és könyökére támasztva boglyas fejét, elmerengett.
Aféle napló jegyzetek voltak ezek, mindenféle pontosság, mindenféle képleges kifejezések nélkül.
Olga vette rá a nevetséges napló vezetésre, mert mindig kérdezősködött, hogy feljegyzi -e kedves gondolatait, érzéseit.
Iván az ő kedveért hozzá is látott a jegyezgetéshez, de nem tudott pontos lenni.
Néha két, három hétig egy árva sort sem irt, egészen elfelejtette, hogy megigérte ezt a haszontalan irka-firkát, aztán ismét nagy pontossággal utána látott, és ismét abban hagyta.
Nem tudta belátni, hogy mire való ez a dolog, de ha ő akarja, hát legyen!
Sokszor restelkedett, mikor irni kezdett , mert egyátalán semmi sem jutott eszébe, azért hát csak rövid mondatkákat jegyezgetett fel, mert valamit csak kellett irni, ha Olga úgy akarta!
Mindjárt a könyv elején ez állott szép gömbölyű bötűkkel:
" Március 29.
Husvét vasárnap.
Meg vagyok győződve, hogy szeret.
A könyvtárszobában megszoritotta a kezemet.
Reszketett, mikor az ura bejött.
Este, mikor elindultam, ezt a virágot adta."
Ennél a lapnál ott feküdt egy kis megfakult ibolya-csokor.
Iván kezébe vette a száraz virágot, sokáig nézte, forgatta vastag ujjai között, aztán egyszerre csak összemorzsolta, de nem dobta el.
Nézte, elmerengett a március 29-ik napnál, aztán elővette vékonyra hegyezett kis irónját, mosolygott keserűen és aláirta : Ostobaság.
Forditott nehány lapot.
Május 1. állott a tetején.
Megállott, gyengén bólintgatott fejével, diófa szinű szemei elborultak.
" Kázmér bácsi oda van.
A konsiliumban azt mondták a pesti orvosok, legfelebb egy hónapig viszi.
Szegény Kázmér bácsi oda van.
Megijedtem, mikor megláttam verejtékes arcát, már alig tud nyögni.
Minek is szenved?
- Jobb volna - -"
Itt az irás össze-vissza volt törülve, nem lehetett olvasni egy bötűt sem.
Iván kétszer is elolvasta, ajkaiba harapott, mintha szégyelte volna magát.
Iván ismét forditott nehány lapot.
" Október 30.
Ma irt Olga.
Két hét óta vannak Sorrentoban.
Azt izente, hogy legyek ott, mikor a rózsákat takarják.
Az a cudar német kertész már elpakolta őket.
Megirtam neki.
Csak már jönnének haza!
Nehezen mulnak a napok, de majd aztán -"
Ismét törlések.
Iván tovább lapozott.
" Junius 3.
Tegnap este megjöttek.
Milyen szép lett!
Nagyon szégyellős, alig nézett rám, és mikor kezet csókoltam neki, elpirult.
Nem is kérdezett tőlem semmit.
Hiába - sokáig nem látott, hát szégyellős !"
Iván elpirult, aztán nevetett, aztán elővette az irónt és oda bigyesztette alája : Szamárság!
Aztán forditott még, forditott sokáig, olvasott, irt, azután becsapta a könyvecskét , odaült a kályha elé és sokáig nézte az izzó parazsat.
Még egyszer végig lapozta a könyvecskét, aztán bele dobta a tűzbe.
Lassan kezdett égni, fehéres füst támadt előbb, alig fért a kályhába, aztán egy lobbanás, a mire Iván szinte összerezzent és a könyvecske égett.
- Vesszen az emléke is!
Hanem azért nem fog nevetni rajtam! - mondta halkan.
Bágyadtan visszadölt a karosszékbe, valami mondhatlan kín szállta meg lelkét , szoritotta össze szivét, ott vergődött a fájdalom karjaiban, elhagyottan , tehetetlenül.
Ujra eszébe jutott neki Viktor az ő gúnyos mosolyával, ujra eszébe jutott neki, hogy a multkor is milyen nevetséges volt, érezte, hogy ő nem való az Olga fényes szobáiba , ő nem való olyan körbe, a hol az emberek mindig azon törik a fejüket, hogy micsoda a legujabb divat, ki komponál, ki ír, micsoda francia iró párbajozik és micsoda salonba gyülekeznek a nevezetes emberek.
Ha arra gondolt, hogy most már az a mihaszna Viktor elveszi Olgát, állatias düh vett rajta erőt.
Szemei kidüledtek - és gyorsan kezdett fel és alá járkálni a szobában .
Elhatározta, ott lesz az esküvőjén, mulatni fog vigan, nem szabad azt senkinek sem észrevenni, hogy őt bántja, neki fáj a szerelem!
Furcsa!
Gombház, ha leszakad lesz más!
Ott lesz, ott fog mulatni azon az esküvőn!
Hiszen gyerekségétől kezdve otthon volt ő a kartali kastélyban, Kázmér bácsi az ölében ringatta, - aztán meg hát csak azért is át fog járni Kartalra.
Majd megjön annak az ideje, mikor erősebb lesz, annál a vigyorgó mihaszna békánál!
Iván kimerülve dőlt le a pamlagra.
Az álom lassan körül ölelte, körül lehelte minden tagját.
A gyertya egészen leégett, pislogó lángja néha felvágódott és akkor ujra láthatókká lettek az alacsony, boltives szoba bástyaszerű falai, a sötétes képek mogorva orcái.
Szemben Ivánnal függött a falon édes anyja arcképe.
Félig ébren, fél álomban a pislogó gyertya feléledő lángja mellett, úgy tetszett neki, mintha az a kép megelevenednék, nesztelenül kikelne a rámából, hozzá lépne.
Forró homlokán, mintha valami kellemes hideget érezne, aztán, mintha lecsukná valaki nehéz szempilláit , aztán - -
A gyertya kialudt.
A tél csendjében tompán hangzott nehány kutya szaggatott ugatása , siralmas vonitása.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE