Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ágai Adolf
Rontó Pál viselt dolgai vízen és szárazon
Keletkezés ideje
1912
Fejezet
34
Bekezdés
1252
Mondat
3144
Szó
40323
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XIII.
Ment, ment a karaván.
Az időjárás kedvezett.
A sűrü vetések hullámoztak a kora reggeli fuvalom legyintése alatt.
Felettük a pacsirta zengve nyilalt magasra, föl a kék levegőbe, míg alant a sűrü buzában a fürjecske pitypalatyolva hívogatta apró fiókáit.
S villant szanaszerte vidám füttyentéssel a fecske s vonta a kék fényességben széles íveit a gólyamadár, alig rezzentve meg kiterjesztett szárnyait .
A harmatos fűből s a rét virágaiból édes, üdítő illat kelt s lenn a tóparti laposon nagy dalolászva gyüjtötte a szénát a lányság.
A piros, fehér, sárga fejkendők csak úgy világoltak, mint megannyi színes mezei virág.
Boldog csend, megnyugtató derű , édes béke borult a tájra.
A komédiás-szerszámokkal megrakodott két szekér lassacskán mozgott előre.
A teherviselésből jutott Mokánynak is, aki a szokatlan munkát nem igen akarta vállalni.
De akaratosságát a direktor úr, aki tapasztalt ismerője volt az állatok, de különösen a ló szeszélyeinek, holmi titkos fogásokkal lefegyverezte.
A ficánkoló ponit hamarosan úgy megregulázta, hogy húzta a kényeztetett Mokány versenyt a többivel.
Mintha teljes életében egyebet se tett volna.
A társulat művészei közül szinyóre Malfatto Beppo, (hétköznap Szeppl) pojáca, volt a vezető kocsis, bolondos tréfáival mulattatva a többieket.
Majd kukorékolt, majd szamárul ordított, majd meg nyerített, úgy, hogy a poni hátra-hátra fordult: ki is az az ő ismeretlen pajtása?
Többi igás társai már jól ismerték a kövér bácsi tréfáit s rá se hederítettek.
Aztán közbe-közbe ráröcssentett a trombitára, úgy, hogy a mezei munkások fölvetették a fejöket, gondolván: nini, huszárság maséroz ott az erdőszélen!
A nyugtalan Mokányt a kalkuttai császár harci lovával fogta együvé Pista s ügyesen tudta összeegyeztetni a tüzes poni s az élemedett csatamén különböző természetét .
Néhol, midőn kapaszkodón haladtak fölfelé, - a vidék dombos volt - a fiú leszállott s gyalogszerrel folytatá az utat, egy-egy bánatos nótácskát fütyörészve.
Mert hát, mit tagadná? - bizony az ő jó, édes özvegy szüléje járt az eszében, akit szó nélkül hagyott el a nagy bizonytalanságban, hogy hová is lehetett az ő szerelmetes egyes fia?
Hogy másodmagával, az ő ifjú urával tűnt el, azt sejdítette .
De hát a kastélyban sem tudtak felőlük, ahol nagy lehetett a kétségbeesés.
Mert hát ott is egy drága édesanya s ennek az ő Ágnes testvérnénje, a hű lélek, bizony sírhattak s tördelhették a kezöket a bánat miatt.
A második hintóforma kocsit maga Hazdrubáldo direktor úr kormányozta.
Úgy ült ott a puhára kipárnázott elülső ülésen, mint uralkodó a trónusán; akinek - midőn némi szeszes italkával élesztette hanyatló kedvét - képzelte is magát.
Most is jó kedvében volt.
Már csak azért is, mert bőven jutalmazott a szilasberényi búcsu.
Meg azért is, hogy Palival jó vásárt csapott; s végül, mert a pitymalló hajnallal egyazon időben piroslott előtte a jóféle szilasberényi piros borral megtöltött rövidnyakú, nagyhasú üveg.
Hol talján, hol német nótákra gyujtott rá .
Egyszer-egyszer a madarakat is bolondította, midőn átvágva az erdőn, a nyelve alá rejtett falevéllel egymás után csudálatos hűséggel utánozta a csalogánynak gyönyörű trilláit, a fuvolás rigófüttyet és a vén papagályát, aki nagyrikácsolva felelt neki .
Aztán változatosság okáért elkezdett brekegni mint a kecskebéka, cseregni mint a szarka, amely koncerttel nem csupán utitársait, de még az állatjait is vidámra hangolta.
Különösen a Pista gyerek lelte nagy kedvét ebben a hangversenyben.
Ő és mindannyian, akik a vándor művészcsapathoz tartoztak.
Csak ketten ültek, halkan csevegve, egymás mellett s tán nem is hallották a mulatságos zenebonát: Pali és Rózsika.
- Szigorú a te édesanyád? - kérdé a fiú.
A kis lány nehezet sóhajtott és hogy nedvesedő pilláit ne lássák, elfordult.
- Nem ismertem az édesanyámat - felelé Rózsika s a távolba révedezett.
- Nem -e?
Hát a direktorné? - álmélkodott Pali.
- A Mambrilla néni?
Az nekem nem anyám - suttogá Rózsika.
- Azt mondja: úgy fogadott fel magához könyörületből.
A nagy árvíz, úgy beszélte a néni, egy csónakot sodrott a folyón lefelé.
Abban feküdt egy asszony megdermedve s mellette a szélvész egy bölcsőt rángatott jobbra-balra s oly dühvel, hogy a gyermek kifordult belőle.
Az alig eszmélő anya, midőn meglátta az üres bölcsőt, - a csöppség vinnyogását elnyelte a mind erősebbre fokozódó szél - azt vélte, hogy a kicsit a hullámokba döntötte a vihar... s utána ugrott... a jeges vízbe... s odaveszett...
Rózsika elcsukló hangon mondta el ezeket s görcsösen kapaszkodott a Pali karjába , mintha valójában látná maga előtt a rémes jelenetet, melyről beszélt, s félénken pillantott hátra a direktorné felé, aki a két gyermek tartós beszélgetését már kezdte gyanakodó szemmel nézni.
- S aztán?... aztán?... - sürgeté lelkendezve Pali a kis lányt.
- Aztán?... - felelé, szőke fejét lecsüggesztve Rózsika... - aztán, így adta elő a néni, a vihar a csónakot a híd felé hajtotta, ahol csáklyás emberek várták is már , hogy a híd oszlopához ütődjön.
Rohamos útjában meg is állították s a csecsemőt párnástul, pólyástul, bölcsőstül kihalászták s neki, Mambrilla néninek átadták, aki aztán nagy fáradsággal és szeretettel nevelte azt a kis öntött ürgét... már mint engem.
- Te voltál az, Rózsika, te? - kérdé Pali remegő hangon.
- Oh, beszélj tovább , tovább!...
- Hamar fordítsuk a szót egyébre! - intette őt a kis leányka.
- A néni mind sűrübben kezd felénk tekinteni.
Hát, - kezdé Rózsika egészen megváltoztatott hangon, gyorsan letörülve könnyeit, melyek, míg suttogvást beszélt, sűrün hullottak szemeiből - hát erre aztán a nagy aranylégy rászállott a pókra, hálóját összetépte, a fejéből a szemeket kivájta, amitől megvakult s így a kis legyecskét megszabadította a haláltól.
S erre Rózsika tapsikolva verte össze apró tenyereit, Pali meg, rögtön elértve a célzatot, így kiáltott fel:
- Éljen, vivát, bravó!
Ezt jól csinálta az aranylégy!
Soha többet nem ütök agyon legyet ezentúl.
No, ez pompás história volt!
- És ő is nagyokat tapsolt.
- Ugyan, miféle csacsiságot csacsog itt ez a kisasszony? - kérdé közelebb jőve s a kötését abbahagyva Mambrilla néni gúnyosan.
- Pompás mese volt, tekintetes direktorné asszonyom, mondhatom - vágott közbe Pali.
- Kár, hogy a nagyérdemű közönségnek két mutatvány között el nem mondhatja a holnapi előadáson Vámos-Abádon.
Ugyancsak megéljeneznék érette!
A direktorné laposan sandított a két gyermekre, de nem szólt.
Gyanut fogott, mert ő tudta legjobban, hogy az az árvízi história csöppentett mese.
Közben megállott a művészcsapat az erdőnek egy árnyékos tisztásán.
A lovakat kifogták.
A pojáca és Pista sebtében megkaptatták őket a lapos szélén titokban szerzett selymes friss szénácskából s aztán megabrakolták, meg is itatták őket.
Majd tüzet raktak, a nagy, öblös bográcsba friss forrásvizet öntöttek, jókora darab kövér marhaszegyet vagdaltak bele, közibéje vöröshagymát, sót, paprikát, zsírt hintettek , míg a direktorné Rózsikával gondosan hámoztak meg egy halom krumplit s szintén a hús közé aprították.
Az étel kezdett rotyogni.
A pojáca, mint a csapat főszakácsa, jól értett a mesterséghez.
Le-leemelte a bográcsot a szolgafáról s megzötyögtette a tartalmát , melyből nemsokára kellemetes, étvágyingerlő illat áradt feléjök.
A Pista gyerek mint pincér sürgölődött a lakozók körül, akik jóízűen fogyasztották a gyepen főtt gulyásost, mely után Hazdrubáldo úr megszólaltatta a butykost, s ez kotyogott is annyit, amennyi a nyakán ki- s a nagy művész torkán befért.
Majd a direktor úrnak megtömött csibukjával előugrott az élelmes Pista, izzó parazsat is tett a dohány tetejébe s az igazgató boldogan szívogatta s kedveskedve húzta meg a Pista üstökét.
Nagy jómaga-éreztében valósággal török szultánnak tudta magát s kinevezte a gyereket az ő saját, külön csibukdzsijának, azaz pipakezelőjének.
A felbodorodó füstfelhőkkel általános jókedv derült az egész társaságra s még az oroszlánpudli is szépen barátkozott a Svihivel, aki, mintegy följebbvalóját ismervén meg a tudós uszkárban, farkát csóválgatva tisztelgett előtte.
Úgy határozták direktorék, hogy majd csak a hold föltetszésekor folytatják a vándorlást, mert napközben már-már súlyosra vált a meleg.
- Addig pedig, te Pali és te Pista, gyakorolni fogtok! - parancsolá az igazgatóné.
- Hiszen még alig tudtok valamit.
Még a legtanulékonyabb köztetek a Svihi kutya, mert azt a Beppo bohócunk már megtanította a tótágasra és néhány nap mulva már megtanulja a szabad bukfencet a levegőben is.
No, alo mars, te Szeppl, Pista!
A két hársfa között kötelet feszítsetek.
Pali meg, Rozamunda útmutatása mellett, folytassa a táncpróbát előre is, hátra is.
Egy, kettő!
A parancsot legott meg is fogadták.
Rózsika a Pali cipője talpát megkrétázta, hogy meg ne csússzon, s próbát lejtett előtte.
Mint a gyík szaladt a leányka előre is , hátra is a kötelen, kezében az egyensúlyozó japáni ernyővel.
Csupa báj és kedvesség volt, különösen akkor, midőn Palit biztatta, hogy utánozza lépéseit.
Pali, a jó lovas, a gyors futó s ügyes birkozó nem volt volna az, akinek tudta magát , ha a táncoló kis tündér utasításainak meg nem felelt volna.
Eleinte persze le-lebillent a földre, de baja nem eshetett, mert a kötél nem magasra, épp csak a hársak dereka köré volt megerősítve; azután meg, ha lesiklott is a szokatlan pályáról, a dagadó gyöpre esett s csak olybá vette, mint mikor otthon a lejtőnek szalajtott szánkójából a hóba fordult.
És így kellemes pihenőkkel vegyes munkában multak le a társaságról az órák és napok .
Pali már teljesen beletörődött az új mesterségbe, melynek színessége s mozgalmas volta nagyon talált az ő ízléséhez.
Persze hogy voltak bús percei neki is, midőn az ő drága édesanyja jutott eszébe.
Oh jaj, talán meg is emésztette azóta a fájdalmas aggódás, hogy hová, mivé lett az ő Palija?
Főképen akkor, midőn egy-egy csöndes pillanatban, Svihivel a kocsi mellett kutyagolva, hozakodtak elő Pistával az ő viselt dolgaikkal.
De aztán, ha az igazgatóné, Mambrilla néni, bóbiskolt a hintó hátulsó ülésén, Hazdrubáldo olasz dalokat énekelt s a Szeppl harsogtatta a trombitát - mint vigasztaló tündér lebbent elő Rózsika s a három gyermek boldogan fecsegve beszélgetett a holnaputáni nagy napról, midőn elérik a gyönyörű kikötővárost, a szép Fiumét, ahol a helytartó ünnepe alkalmára rendezett sokféle mulatságban mint előadó művészek ők is részt fognak venni.
A hűs éjjel folytatott utazásban feljutottak a rideg, sziklás Karszt-hegység legmagasára és Lokvén túl egyszerre feléjök ragyogott a fölkelő nap fényében az Adriai tenger kék csodája.
Lent, a Kvarneró öblében ide-oda úszott a sok vitorlás hajó és csónak, s mint biztató csillag tündökölt fel hozzájok a Szent Vitus templomának aranyos toronygombja.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE