Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lux Terka
Budapest
Keletkezés ideje
1908
Fejezet
12
Bekezdés
752
Mondat
2051
Szó
22397
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
FÁNI.
- Noir! - kiáltott a bankár izgatottan, mire a roulette-asztal mellett ülők elsápadtak s egy pillanatra csönd lett.
Még a szomszéd szalonban is elhallgatott a zene, a táncoló párok kiszaladtak s a vendégek valamennyien a roulette-asztalhoz siettek.
A szemek izgatottságtól ragyogtak, egyik-másik elsápadt, végigfutott rajtuk a hideg, csak egy vörös parókás , átlátszó fekete mousselinebe öltözött, márványosan fehér arcu, nagyon szép nő ült nyugodtan az asztal mellett s a háta mögött álló harisnyás inas kezéből kivette drágakövekkel kirakott retikul-jét és fizette a veszteségét, nagy összeget, egy valóságos kis vagyont.
A körülállók megborzongtak s a bankár tiszteletteljesen huzta maga elé a pénzt , melyet a nő legyezőjével taszitott odább.
Azután fölállt, vállát és karját kiegyenesitette, mint a hattyu hófehér nyakát, melyet sokáig tartott viz alatt s a fejét fölvetette.
Fáni volt.
Magasabb a többi nőnél, karcsubb, szebb, előkelőbb, titokzatosabb és gonoszabb.
Telt ajka ki volt festve s kék szeme valami állandó belső láztól ugy égett, ragyogott, mint a vas a tüzben; aranykék lánggal.
Nem a régi Fáni volt.
Uj, szebb, démonibb, elérhetőbb és csábitóbb.
Egy inas jégbehütött pezsgővel ment el mellette, megállitotta.
Fölhajtott egy pohár pezsgőt, azután kezét egy bankigazgató karjába füzte, ki mellette állt.
- Tudja, hogy megvan már az uj bankom, a filléres bank engedélye? - kérdezte gúnyosan s a szeme megvillant.
- Tudom - felelte a bankigazgató kedvetlenül.
- És Budapestnek nem sokára nem lesz szegény embere sem, csak kéregető koldusai.
- Micsoda idea! - kacagott Fáni.
- Ezt a filléres szisztémát előttem már jóval üzték , kereskedők, szatócsok.
Minden korona után két fillér kamat hetenkint, a nép meg sem érzi és könnyü kölcsönhöz jut.
Vagy megérzi? - kérdezte egy különös tekintettel , melytől a gyémánt inggombos igazgató összerezzent, mintha delejes tűt szurtak volna beléje és bambán elmosolyodott.
- Nem, nem hiszem, hogy megérezzék - suttogta s alázatos szerelemmel nézett föl Fánira.
- Rendelkezzék a kölcsönnel, nem akarok kevésbé szolgálatára lenni, mint a miniszter.
- Na lássa! - kacagott Fáni s kihuzta kezét a kövér igazgató karjából.
- A népet csak el kell altatni s akkor levághatni kezüket, lábukat, nem érzik meg.
Sokat- és semmitmondóan megszoritotta az igazgató kezét, aztán egy hires mérnököt intett magához legyezőjével.
- Mi van a vén kertészszel? - kérdezte s ugyanazzal a különös pillantással nézett a hatalmas termetü, oroszlánfejü emberre, mint előbb az igazgatóra.
A negyvenöt-ötven éves, okos, hideg szemü férfi hirtelen elsápadt és zavartan mosolygott.
- Csodálatos fanatizmussal ragaszkodik az öreg a kertjéhez.
Fáni összevonta szemöldökét.
- Mindhiába - mondta határozottan - nekem arra a telekre szükségem van.
Igérjen dupla, akár tripla árt érte.
- Nem adja - legyintett a mérnök.
- Már igértem.
Két gyümölcsfa van benne, egy alma és egy dió.
Mindegyiket akkor ültette, mikor a két felnőtt korában elhalt gyereke született.
Nincs senkije az öregnek, csak ez a két fája.
Ha látná, hogy szereti ezt a két fát, mint valami élő lelkeket, lemondana erről a szándékáról - szólt komolyan a férfi és kérőleg nézett Fáni csodásan szép szemébe, amint szerelmesen megcsókolta keztyütlen kezét.
De Fáni hidegen intett.
- Még vannak törvények az ilyen makacs, vén bolonddal szemben - mondta közönyösen.
- Beszélni fogok a belügyminiszterrel.
Nekem épp félmilliót ér meg a telek.
És belenézett az oroszlánfejü, darabos arcu, geniális ember szemébe és azt kérdezte tekintetével: megteszed, vagy nem teszed ?...
És a férfi remegve hajtott fejet, ami azt jelentette: megteszem!
A zene megszólalt benn, a rubinvörös szalonban, melyben sajátságos világitás fogta körül a táncoló párokat.
Derékig mintha rubinvörös lángban égtek volna s onnét, le a földig, kékesfehér sugarak játsztak körültök, mint valami délibáb.
Ez a világitás széppé tette a legcsunyább nőt is s mikor Fáni egy fiatal gróf karján bement táncolni, a játékosok is fölálltak s az ajtóban szorongott mindenki.
- Gyere ide! - hallatszott egy ismerős hang s egy XVI. Lajos korabeli öltözetü , selyem nadrágos, fehér harisnyás férfi, két széket huzott a többiek háta mögé s másodmagával a szék tetejéről nézte Fánit.
Ez a férfi Hódy volt, a még mindig divatos, excentrikus iró s a fiatal ember mellette, egyik tanitványa.
- Istenien szép! - suttogta ez.
- Ah! - sóhajtott a regényiró mélabúsan - itt már inkább a müvészet szép, fiam, mint a valóság!
Láttad volna tizenöt év előtt ezt a nőt!
A legtöbben ugyan azt mondják : most szebb!
Ez a tömeg véleménye.
Az enyém nem.
Nekik azért szebb, mert mesterkéltebb, hazugabb lett a szépsége és egész lénye és igy közönségesebb.
Tehát a tömeghez most van közelebb.
Mikor közel jár hozzájuk: a földhöz.
- Nem tudom elhinni, hogy valaha szebb lehetett - felelte a fiatal ember lelkesülten .
- Különben is azt hiszem, a nő csak az első ifjuság után lehet igazán szép, amikor érvényre juttatja asszonyi tapasztalatait, vagy másként: az intelligencia müvészetének érettségét.
Ez az ő teljes, egész, nagy szépsége.
- A te huszonkét esztendős szemedben - mosolygott Hódy szomoruan - és a mi közös , müvészi szemünk lencséjén, de nem az én korom, a negyvenöt éves férfi szemében.
Már pedig, fiam, tanuld meg, minden müvészben több a férfi, mint a müvész.
Leszállt a székről s a fiatal emberrel egy sarokpamlaghoz ment.
- Nem tudok neked elég hálás lenni, mester - áradozott a fiatal ember - hogy magaddal hoztál.
- Elhiszem - mosolygott ez.
- Az udvari bálra hamarabb lehet meghivót kapni, mint ebbe a házba.
Ide csak tizenhárompróbás gavallérok tehetik be a lábukat, olyanok , akik, ha elveszitik odaát az utolsó garasukat, a legmélyebb diszkrécióval tartoznak erről a földről, ideiglenes lakásukat áttenni a másvilágra.
Ezek a tovább utazók , semmiféle nyilatkozatok és levelek hátrahagyásával nem csukhatják be maguk után az ajtót.
És ez helyes.
Az élet nagykoruak számára nyittatik meg a földön, akik jönnek és eltünnek a sülyesztőben, minden betanult vagy improvizált végszó nélkül.
Ebben a percben a háziasszony, egy igen homályos származásu grófné, ment el előttük .
Hervadt arcu, festett haju, de még mindig szép s különösen rendkivül elegáns és előkelő fellépésü asszony volt.
Kezet fogott a férfiakkal, pár szót váltott Hódyval s mentében még mosolyogva visszafordult:
- Fáninak ma ismét rossz napja volt!
Nagy összeget veszitett!
- Tönkre fog menni - suttogta a fiatal ember elsápadva.
A játékosok visszamentek asztalukhoz s Fáni kijött a szalonból, egy huszonkét esztendős fiatal ember, a leggazdagabb majoresko karján.
A buffetbe akartak menni, de amint Fáni megpillantotta Hódyt, hirtelen elengedte a fiatal ember karját s az iró felé tartott.
Ez eléje ment.
Kezet fogtak s a leány egy percig szótlanul, elváltozott arccal nézett régi ismerősére.
- Mikor magát látom - szólt halkan - olyan érzés fog el, mint olykor, ha kinyitom a gyerekkori imakönyvemet.
Régi emlékek ujulnak föl láttára.
De miért, hogy most magát olyan ritkán látni?
Hódy komikus páthoszszal vetette föl szemét.
- A szerelem az oka!
- Hallottam - mosolygott Fáni, - de azért kissé nehéz elhinni.
Maga, aki három hétig a miloi Vénus mellett sem tudott megmaradni?
- És most három esztendő óta ülök egy távolról sem Vénus mellett, sőt még csak nem is a tavasz mellett, hanem a valóságos ősz mellett.
A késő ősz mellett.
Aki se nem szeptember, se nem október, de maga a hamisitatlan november.
Hisz ismeri?!
Fáni nem tudta visszafojtani mosolygását.
- Mindenki ismeri - felelte - de senki sem érti...
Hódy kacagott.
- Pedig egyszerü a magyarázat!
Én és ő, fejbe ütöttük azt a szerelmi paradoxont: hogy az ellentétek vonzanak.
Mi rájöttünk, hogy nem az ellentétek, hanem az egyenértéktelenségek vonzanak...
Ne nevessen, ez tény.
A szerelemben folyton és fokozott mértékben illuzióra van szükség, egészen a hazugságig.
Mert ha a szerelmet kölcsönös hazugsággal balzsamozzuk be, még pedig naponkint, megóvjuk az enyészettől.
Mi tehát egész nap hazudunk egymásnak már három esztendő óta s minthogy ennek a hazugságnak eredménye nem a kölcsönös szerelem fokozódása, hanem az önszereteté, hát valószinüleg nem fogjuk megunni - önmagunkat.
Fáni mosolyogva hallgatta.
- Akkor maguk nem tesznek egyebet, mint elhitetik egymással, hogy mindegyikőjük külön egy-egy Isten.
- Éppen ezt teszszük - felelte Hódy.
- Mert ha azt akarnánk elérni, hogy ki-ki saját személyét adja be a másiknak Isten gyanánt, az első hét után meggyülöltük volna egymást.
- Igaza van! - sóhajtott Fáni s megnézte az óráját.
Két óra volt éjfél után.
A fiatal gróf, a bankigazgató, a mérnök és valamennyi férfi, lopva őt nézte s vártak valami jelt, valami igéretet a szeméből, kezének intéséből, de Fáni nem vett róluk tudomást.
Odaát keringőt játszottak s a nagy strucctoll-legyezője mögött hallgatta.
Egyszerre ölébe tette a legyezőt s az iróhoz hajolt.
- Volna kedve egyet kocsizni velem? - kérdezte hirtelen.
- A legnagyobb örömmel - felelte ez.
- Bármerre?
- A menyországba és a pokolba egyforma örömmel - felelte Hódy.
Fáni fölállt.
- Szaván fogom - szólt.
- Én néha, igy éjszaka, ki szoktam menni a temetőbe.
- Ilyenkor? - kérdezte Hódy kissé megütődve.
- Télen?
- Na lássa! - mosolygott Fáni.
Hódy vállat vont.
- Nem magam miatt csodálkozom.
Csak ön miatt.
Havazik és nem is értem, hogy engedhetik be az őrök ilyenkor?
- Jó isten! - mosolygott Fáni gúnyosan - csak épp a temető kapuját ne nyitná ki a pénz?
- Vagy ugy?! - mondta Hódy - akkor menjünk!
Keresztül mentek nehány szobán s a nagy, tükrös előcsarnokban az inas ráadta Fánira hosszu hermelin-köpenyét, a kocsiba melegitő-zsákokat tett s beültek.
Havazott, az utcák fehéren csillogtak s a füstös, poros város fölött, mintha angyalkezek tiszta gyémánt port szórtak volna el.
A kocsi Budáról jött, keresztül ment a Margithidon s Hódy lopva Fánit nézegette.
Ez az ablakra könyökölt s mintha egyedül ült volna a kocsiban, megfeledkezett társáról és hallgatott.
Keresztül mentek a hidon s a nagykörutra értek.
Hódy megszólalt:
- Azt mondják, hogy ön itt, igen nagy összegeket veszit.
Fáni vállat vont.
- Magam is azt hiszem.
- Egész vagyonokat - folytatta Hódy.
- Valamivel csak kell szórakozni - felelte Fáni.
Kissé hallgattak.
- Unatkozik? - kérdezte az iró.
- Nem unatkozom, csak nem szeretem sem a magam, sem a mások társaságát és ezért játszom.
- S nem félti a vagyonát?
Fáni az iró szeme közé kacagott.
Cinikusan, kegyetlenül.
- Amig másoknak van, addig nincs mit féltenem.
- S ha másoknak se lesz?
- Ezt ugy érti, ha megöregszem és megcsunyulok? - kérdezte Fáni könnyedén.
- Akkor se halok éhen.
Az öreg Dobák gondoskodott rólam.
- Dobák? - kérdezte az iró csodálkozva.
- Ezt most hallom először.
Hisz utóbbi időben már alig volt meg a betevő falatja s ha meg volt, elitta.
- És mégis, ő hagyta reám a legnagyobb örökséget - erősitette Fáni.
- Egy vagyont érő operát, melyen öt esztendeig dolgozott, hogy amikor megöregszem s nem lesz senkim , semmim, megmentsen a nyomoruságtól.
Addig azonban - igy szól a végrendelete, nem szabad előadni...
Lássa - folytatta a leány térdére könyökölve - ez az ember szeretett engem, mindannyi között legjobban.
Szeretett fiatalon és szeretni fog öregségemben is.
Dolgozott értem öt hosszu esztendeig s mielőtt meghalt, pár órával előbb, késő éjszaka hozta el hozzám az örökségét...
Hallgattak.
A kocsi az Erzsébet-körutról a Kerepesi-utra ért.
- Itt halt meg, a Rókusban - mutatott Fáni tekintetével az öreg, sárgára meszelt kórházra.
A kocsi nesztelenül siklott tova a puha uton.
Szemközt velük, a pályaudvar kivilágitott órája majdnem hármat mutatott s a kocsi befordult a Köztemető-utra.
Az iró megborzongott.
- Fél? - kérdezte Fáni.
- Nem, csak utálom a halált és a nyomort.
És ön?
- Én csak az időt utálom - felelte Fáni az ablakhoz könyökölve - és egytől félek : saját magamtól.
Az iró kiváncsian nézett rá.
A temetőkapu előtt az inas leugrott a bakról s becsöngetett.
Egy szikár öreg ember nyitott kaput, lámpás volt a kezében, vállán női kendő s a szél jobbra-balra lengette ősz haját.
Fáni kihajolt s egy nagy papirospénzt tett az öreg ember kezébe.
S a kocsis csöndesen hajtott előre a temető havas utjain.
Már tudta, merre kell mennie s hol kell megállnia.
Az inas kivágott cipője fölött meleg hócsizmával, földig érő prémes kabátban, a kocsi mellett ment s az első megállónál Fáni kinyitott a kocsi falában egy hosszukás kazettát, mely tele volt friss rózsákkal s egy csomót belőle kinyujtott az inasnak.
- A Zólyomy gróf kriptája - magyarázta Hódynak.
S minden megállónál kivett egy csomó rózsát, oda adta az inasnak és magyarázta:
- A Hiry sirja...
- A Szepié...
Merő véletlenségből, közel kerültek egymáshoz.
A kényes, asszonyosan puha iró, dideregve huzódott össze drága bundájában.
- Most három asszony jön...
Emlékszik ?...
- Emlékszem - intett Hódy.
- Az egyik fölakasztotta magát...
Egy rózsaszinü szalagra, az ablakba vert szögre...
A temető falán tul dübörögve rohant el egy vonat, haragos tüzes szikrák pattogtak ki a kazánból s a füst és korom bepiszkitotta a szüzi fehér földet és fákat.
- Dobák - szólt be az inas az ablakon s Fáni benyult a rózsás kazettbe.
Már üres volt...
Behuzódott a sarokba, kezét prémje közé rejtette s a szemét lehunyta.
- Ez volt életében is a sorsa - szólt egy idő mulva, amint a kocsi künn volt a temetőkapun.
- És mindenkié, aki szeret...
Hallgattak.
A kocsi a Dunapart pesti oldala felé tartott, a Hódy lakásához .
Elbucsuztak, az iró kiszállt, s Fánit vitte a kocsija, végig a sötét téli hajnalon , egyedül, az ismeretlen jövő felé.
Vörös paróka volt a fején, a szája ki volt festve s a szive meg volt halva...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE