Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
Árvalányok
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
12
Bekezdés
1105
Mondat
1980
Szó
21242
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
12
Kora reggel a nap besütött a szobába.
A gyenge piros sugarak könnyen bejutottak a nyitott ablakon át a vasrácson keresztül is.
Velük együtt beözönlött a hajnali levegő, az éles, illatos és a madarak csiripelése.
Az asszony hirtelen mindezt megérezte, álmában felfigyelt.
Egyre jobban betöltötte a testét, mint valami edényt, ennek az idegen reggelnek a szépsége, s végre, mintha apró virágkehely pattan ki, felnyíltak a szemei.
Szemben volt az ablakkal az arca.
És sokáig nézett félöntudatlanul szembe a nappal , szembe a reggeli hangulattal.
Aztán felült az ágyban, amely egy jó kemény és széles díványra volt vetve .
Nekiszaladt a tekintete a reggelnek, s megkábulva, de kimondhatatlan jó érzéssel zsibbadozott előtte.
Az ura ott feküdt mellette a földön, matracokon és vánkosokon, s a felesége neszére , mint hűséges és jól szoktatott férjek az éjjeli gyermekvirrasztásoknál megszokták , azonnal ébredt.
Az asszony nem vett tudomást róla, bár érezte a férje alázatos és boldog és eltelt tekintetét, amelyet rácsüggesztett az édes asszonyára.
- Jó reggelt, kis feleség... - suttogta végre a férj.
Az asszony izgalommal érezte a szót az egész testében.
Ez volt a legkedvesebb megnevezés, amit hallani szeretett az urától: asszonyi áhítatos gyengeségének néven nevezése.
Mert úgy szeretett volna kicsiny lenni és igazán törékeny asszonyi, hogy életéveket adott volna a boldogságnak ezért a sűrítéséért...
A férje odatérdelt mellé, s együtt hallgatták a boldog madárcsiripet.
Az ablakon túl száz meg száz madártorok zajgott, s a fényes, vízben csillogó falevelek fürdöttek a zenében.
Az asszony végre egyet vetett fején, aztán lepillantott az urára, s ahogy annak szép , fekete szakállas arcát boldognak látta, leomlott a vállára, lecsúszott az ölébe, és alólról nézett fel erre az arcra, mert bálványozni kellett, mert a férfiarcot csak a mélyből nézve lehet igazán valóságban tisztelni.
Hamar elindultak haza innen.
Nem várták az emberek ébredését, az ivók és éjfélt sem bírók késői álmát.
Befogattak , s szekérre ültek a kora hajnalon.
Mikor megnyílt előttük a mező, összebújtak a zörgő szekér ülésén, s egymásnak dőlve , mint két bajtárs a csatán, nekivágtak a szabadnak, és nézték, nézték a füvellő réteket, ahol még csillogott a reggeli diadémok csodája.
- No, ugye, az esperes nagyon odavan! - szólt a férj, mert nem tudott finom természetájuldozásának jobban kifejezést adni, csak ha leszólja az embert.
- Egész meghülyült a tavasz óta - kapott a szón az asszony.
- Mégis úgy pöffeszkedik a felesége.
Nagyszerű hangulat vett erőt rajtuk.
Jó kedvük volt és nevettek, és míg a szemükkel a világ gyenge szépségét és egymás boldog közelségét mérték, hogy szívük szerelmét szaporítsák: nyelvük hájnevelő gonoszsággal szántott bele embertársaik kövér gyarlóságaiba.
És zörgött, zörgött velük a kocsi, a vasárnapló kis falvak jöttek, elmaradtak.
Míg várták, nem hitték, hogy ott élet van, abban a szép foltban a világ hátán, mikor elmaradtak, nem hitték, hogy ott emberek zsombékját tudták maguk mögé, ők csak mentek, mentek, s csak egymásról tudtak: mert nekik szárnyaik nőttek.
- Szépeket pletykálnak rólam - mondta kis nevetéssel az asszony, s visszaemlékezett a tegnapi estére.
- Legalább gondolnak ránk - mosolygott a férj.
Hallgattak, s nézték a lovak lábait.
A paták egyenletesen kattogtak le az út porába , s a hosszú sörényű lovak fel-felhányták szép fülű fejüket.
- Mégis jó bor volt az! - szólt hirtelen az asszony.
- Nincs semmi bajod?
Az asszony belefigyelt magába, azokba a titkos és ismeretlen világokba, amelyek még mindig ott vannak a lélek mélyén, és csak akkor sejt valamit róluk az ember, ha baj van: a gyomrába, a has tájékára, ahol állítólag csudálatos kanyargású belek, furcsa ismeretlen figurájú szívek és májak, vesék és más, névről sem ismert részek vannak eltemetve, amelyeket soha az ember nem láthat, még úgy sem, mint azoknak a távoli kis hegyes tornyú foltoknak a titkait.
- Nincs semmi bajom... egy kicsit még zavaros a fejem, kicsit kóvályog a gyomrom, de azért jól vagyok, mintha a gőzfürdőben ülnék, a Margitfürdőben, Debrecenben, délután , mikor az asszonyoknak van nyitva a gőz.
Az ura nevetett, odaadással és kényelmesen hátradőlt az ülés karjának, s újra meg újra elnevette magát, pedig nem volt könnyű nevető, máskor legfeljebb kissé elmosolyodott volna azon a szokatlanon, hogy zavarodik össze az érzés a nőkben, hogy lesz a súgást meg nem bíró sejtelemből észre apelláló kemény tréfa.
- Nagyon részeg voltam? - kérdezte az asszony.
- Dehogy!
Az neked jól áll.
Ha még egyszer így becsípsz, veszek neked érte egy régi arany és gyémántos ékszert...
Az asszony lehajtotta a fejét a mellére, s kuncogva nevetett.
- Meg is teszem, mihelyt megint árván hagysz...
- Árván?
Az asszony rátette a kezét az uráéra.
- Mind egyforma gonoszak vagytok!
Minden asszony, mind, mind, csak egy szegény árvalány, akinek kéztül kell várni a szerelmet, mint a kis malacnak a tengerit.
A közeli keresztúton lovas közeledett feléjük.
A tegnapi puskás tanító volt.
Mikorra összetalálkoztak, az odaköszönt nekik széles kalaplebbentéssel.
- Kezét csókolom!
- Honnan, tanító úr?
- Kassai apámtól.
- Na?
- Hát bizony, benne vagyok a pácba nyakig!
- Ugyan.
- Megesett nekem!...
Képzelje, nagytiszteletű asszony: segédtanítót szerződtettem!
Rácsapott a lova farára egy kicsit, s az kiugrott, táncosan és vidáman, mintha őt is szilvóriummal abrakolták volna reggelire, mint a lovasát.
A hetyke legény elköszönt messziről, s vágtatva, fütyörészve hajtott tova.
A papné nevetett.
- Így kell a kutyának - mondta, s ökleit kislányosan összeveregette, aztán elmesélte , hogy házasított össze két összevalót.
- Csak hadd házasodjanak!
Arra valók!
A férfi nevetett, kicsit, örömmel, mert ma nem érezte még a házasság terhét.
- Nem, fiacskám - szólott az asszony -, az árvalányoknak gondolni kell magukra, nem lehet csak úgy pazarolni a szerelmes sóhajt!
Nincs az ajándékba!
Azt mondják, az oroszlánt veremmel fogják, a medvét mézes rúddal, a nyulat ágyúval: de a legszilajabb vadat, a férfit, egy kacsintással meg egy sóhajtással veszik le a lábáról.
Nevetgéltek, huncutul.
S az asszony egyszerre magára eszmélt.
- Mintha kicseréltek volna - mondja -, no nem igaz ?...
Mi történt velem!
A férfi gonosz és mély mosollyal nézett a szemébe.
- Tudom én, mi történt veled, ne félj!...
Tudom már én, min szokott megfordulni a világhistória!
Mi az emberiség regénye!
Mélyen és hirtelen fellángolt; a másik lélekbe messze bevilágító fáklya gyúlt a szemében, s az asszony be kellett, hogy hunyja a pilláit, mert mintha ez a fényesség végtelen, tűzre váró szénbányákat derített volna fel lelke sötétjében.
- Menj, menj, hagyj békén.
A férfi átölelte a derekát, s szótlan zörgött tovább velük a szekér, amelyben úgy ültek most, mint az élet örök trónusában.
Egyszerre riadt fel a tekintetük, mikor a fészket megismerték, a kis falut, az életük őrzőjét, ahol otthon pihés gyerekek, minden megszokott jó várta őket.
A tágas veranda vidám arccal, nagy szájakkal nevetett rájuk, s a szekér elé kirohanó kutya örömében ugatott.
- No, kisasszony! - borult a lány nyakába az asszony, mert ez volt az első, aki elébük kiszaladt - mi újság? mi újság?
Mit csergett a Szarka?
A lány arca piros lett, mint a pipacs.
- Ó...
- Csak eredj hozzá, fiam! - s keményen megszorította, de a minapi sajátságos mellékzöngékkel annyira teli érzés nélkül - eredj csak hozzá, lelkem!
A lány lesunyta a fejét.
- De olyan mafla! - súgta pajzánul.
- Nem baj!
Azért férfi!...
Ne félj, azért éppolyan férfi, mint akárki!
Kacagva hagyta ott a leányt, s felsietett a verandára, ahonnan gyerekei rohantak elé.
Válogatott köztük.
A legkisebb után kapott, azt ragadta a karjába, fel az ölébe , mintha ölbeli volna, és összevissza csókolta az arcát, azt a szép fehér arcát, amely éppen olyan volt, mint az apjuké...
S a telitüzű, fényes nyár egészségesen, termékenyen, megújítóan özönlött el az egész világon.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE