Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Ordasok
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
26
Bekezdés
2707
Mondat
5365
Szó
72247
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XII.
A zavar és bizonytalanság egyre nőtt azalatt.
Erdélyből hirek érkeztek a Partiumba, hogy Thököli Imre, a daliás késmárki gróf kivonni készül kardját, mert a magyar nemzet sebei immár nem hagyják őt nyugodni elméjében.
Ámde Teleki Mihály is vezére akart lenni az Erdélyből kitört hadaknak s a nagyeszü és ravasz kancellár magatartása sokszor búsitotta ezidőtájt Szepessy Pált és vezértársait.
Hogy mi oka lehetett e készülő egyenetlenségnek, senkisem tudta még egyelőre.
De szállongó hirek máris voltak fölös-számmal.
Leghihetőbbnek tetszett mégis, hogy Teleki Mihály az ifju Thökölinek szánta leányát, az alig-fölserdült késmárki grófról viszont azt suttogták, hogy szive másvalaki felé kezd hajlani.
Egy fiatal özvegyasszony felé, akinek szépségéről legendák jártak mindenfelé a bujdosók között.
Ez a világszép menyecske Zrinyi Ilona lett volna, (ha hitelt lehetett adni a szállongó mendemondáknak ), aki két apró árvájával még mindig Munkács falai közé zárkózva reménykedett az idők fordulásában.
De más körülmények is növelték a zavart.
Lipót császár megigérte, hogy országgyülést hiv egybe, ahol is orvosolni fogják az ország nyilt sebeit, ám e szándékával egyre késett.
A nemzet sebei pedig az égre kiáltottak már ekkor.
S fokozta a keserüséget és búsitotta az elméket, hogy a prédikátorok, a nemzet e nemes fiai, még mindig gályákat vontak a tengeren.
És Szepessy Pál, valahányszor hiradással voltak neki a gályarabok baromi állapotáról, indulatosan csapott egyet kardja markolatára:
- Minden hitvalló lelkipásztorunkért tiz németet fogunk meghentergetni a tüzben!
Szuhay Mátyás hasonló indulatban tört ki:
- A tulajdon markommal fojtok meg minden piszok idegent, akit elérhet a kezem!
Pedig ebben a fenyegetőzésben maga sem hitt már Szuhay Mátyás.
Mert öreg lett ekkorára s kivénült tagjaiból elszállni készült indulatos lelke.
Ezt az indulatot pedig egyre szitották a gályákhoz láncolt prédikátorok sorsáról érkezett hiradások.
Mert mindent-mindent tudtak Szepessy Pál és bujdosó legényei.
Tudták, hogy a szánandó protestáns papok közül azok, akik el nem rothadtak börtönök fenekein, avagy el nem hulltak az utfélen, nehéz gályákhoz vannak odavasalva s ó jaj, iszonyu az evezőcsapkodás a Szent Januárius, a Szüz Mária meg a Szent Klára gályán, ugyszintén a többi hajón.
Kettesével ültek egymás mellett, a padokhoz béklyózva s hajtották a gályát oly szörnyü munkában, minőre csak a nyomoruságos szerecseneket volt szokás elitélni.
De még ez sem volt elég !
A gályavonás közben is jezsuiták zaklatták őket a feszülettel, ami temérdek szenvedést jelentett ujból meghurcolt lelkeiknek...
És véresretört tenyerükben ha lankadni kezdtek volna már a gályahajtó lapátok, az igazságért szomjuhozó ajkaikon fölzokogott egy Istent hivó ének, de még ezt az enyhületet sem engedték meg nekik.
Mert tépettingü, meztelen hátaikon abban a pillanatban felcsattantak a korbácsok s a szerencsétlen emberek, mialatt végső erejük megfeszitésével vonták a gályát, kénytelenek voltak hangtalanul felsirni.
Könnyeik végigfolytak barázdás arcaikon s gondozatlan szakállaikon.
Tudtak, mindent tudtak a Partiumba és Erdély szegélyeibe szorult bujdosók és miközben országgyülés hirdetésére készült a császár, ők a császárral és lelketlen generálisával készültek leszámolni egy utolsó nagy kitörésben.
A gályákhoz láncolt papjaikról érkezett hirek vészes keserüséggel töltötték el valamennyiöket.
Ám ez esztendőnek vége felé ugy tetszett fel többeknek is, hogy fordulat fog beállni a még életbenmaradt prédikátorok sorsában.
Mert számuk ijesztően fogyott.
Nápoly felé való kényszerü vándorlásuk alatt akik elhaltak, azok tetemeit az utfélre lökték, ahol vadmadarak ették meg őket aztán , akik pedig a gályákon adták ki lelköket, azokat a tengerbe lökték meztelenül .
Nagyot csobbant a viz, utána mégnagyobbat hallgatott a tenger s a visszamaradt többi nyomorult rab egyet sóhajtván, továbbrángatta a lapátot.
Ámde az 1676-ik esztendőben ugy tetszett, hogy megváltás következik el a gályarabok embertelen nyomorgattatása után.
Mert ezt a szenvedést az Isten sem nézhette tovább!
A mirmidonok, pelopszok, sőt a kemény Ulixesz katonái is sirvafakadtak volna elmondhatatlan állapotukon.
Minden gálya száznegyven láb hosszú s husz láb széles hadihajó volt, huszonhat evezővel mindegyik oldalán.
Két alacsony árboca volt rendesen a gályának, háromszögü vitorlával.
Ide osztották be a magyar prédikátorokat és oskolamestereket, a legelvetemültebb gonosztevők közé.
Az 1676-ik esztendő elején azonban, mikor éles szelek sikoltoztak végig a Partiumon, reménykedve sóhajtottak föl Szepessy Pálnak a császár ellen fölzendült legényei:
- A hatalmas Isten talán megsegiti őket!
Mert a szegény rabok hazai és külföldi hittestvéreiket keresték föl kesergő levelekben.
A hazában ugyan mitsem tehettek értük, mivel Szepessy Pál és ordasai tehetetlenek voltak egyelőre, ám annál inkább megesett rajtuk a külországokbeli protestánsok szive...
Megmozdultak a genfi egyház vezetői, mialatt két nemes nápolyi lélek: Welsz Fülöp és Welsz György mindent elkövetett, hogy megszabaditsa bilincseitől ezeket a gályákra eladott magyar hitvallókat .
Ugyanakkor a belga és holland szövetség Bécsben székelt nagykövete emlékiratot nyujtott be Lipót császárhoz, amelyben kimutatta, hogy a gályákra hurcolt protestáns papok ártatlan és szánandó emberek.
Egyidőben lépett közbe Bécsben a szász választófejedelem és az angol király, amire Lipót császár ujból megvizsgáltatta ügyöket az 1676-ik esztendő januárius havának folyamán.
Ámde egyéb dolgok is estek időközben!
A holland flotta - De Haen János altengernagy parancsnoksága alatt - a nápolyi kikötőbe vitorlázott s az altengernagy mindjárt az első napon káplánját küldte az istenadta szenvedőkhöz.
Káplánja által arra kérette őket az emberi érzésü holland flottaparancsnok, adjanak neki igaz választ a következő tiz kérdésre:
1. Mikor idéztek meg benneteket a pozsonyi törvényszékre?
2. Kinek parancsára idéztek meg?
Lipót császár parancsára-é vagy a máséra?
És ha máséra, kiére?
3. Mikor történt mindez?
4. Micsoda gonoszsággal vádoltak benneteket s kinek parancsára börtönöztek be?
5. Miként jutottatok az első bebörtönzésből a nyomorba és a gályákra?
6. Erre a bünhődésre avagy más-valamelyre itélt-é benneteket Lipót császár?
7. Eladtak-é benneteket erre a rabszolgaságra és ha igen, micsoda áron?
8. Hogy hivják mindegyikőtöket külön-külön s mely városban vagy faluban voltatok lelkipásztorok?
9. Egyáltalán nem törödnek-é veletek atyátokfiai Magyarországon avagy tesznek-é valamit, hogy megszabaduljatok ebből az állati tengődésből?
10. Micsoda utat-módot véltek leggyorsabban célravezetőnek avégből, hogy megszabaduljatok ebből az irtózatos állapotból s ujra az Igét hirdessétek hiveitek előtt?
S a szerencsétlenek válaszoltak is.
Ekkor már hajmeresztő állapotban voltak... öltözetük merő rongy, csupasz hátuk vérzett az időjárás viszontagságaitól meg a gyakori korbács-suhogástól, ők maguk pedig árnyékként lézengő csontvázakká asztak össze...
A hollandi altengernagy meggyőződvén a válaszokból, hogy a gályákra eladott prédikátorok egytől-egyig ártatlanok, egy maga mellé vett tiszttel és káplánjával nyomban fölkereste a nápolyi alkirályt s a szegény rabok megszabaditását sürgette nála.
Ugyanakkor azonban ugy fordult a hadiszerencse, hogy az altengernagynak váratlanul föl kellett szedetnie a flotta horgonyait s idegen vizekre kellett sietnie...
Ugy látszott ismét, hogy végleg összeomlott a gályarabok ügye.
Ők-maguk még nagyobb szótlanságba estek.
De nem sokáig kellett már szenvedniök!
Mert néhány nappal azután maga a nagyemlékezetü Ruyter Adorján Mihály, az összes hollandi vizierők tengernagya vitorlázott be a nápolyi kikötőbe s kezében a belga szövetségesrendek parancsával, követelte a magyar lelkipásztorok nyomban való szabadonbocsátását.
A bilincsek lehulltak hát végül huszonnégy magyar protestáns kezéről-lábáról , mert mindössze ennyien voltak már életben ekkor.
Kettejüket pedig, névszerint : Harsányi Istvánt és Czeglédi Istvánt a börtön mélyéből hozták elő.
Ám oly erőtlenek voltak immáron mind a ketten, hogy támogatni kelletett őket kétfelől .
Különben összeestek volna.
Aznap este, áhitatos könyörgés után, felgyülekeztek az admirális hajóján s valamennyiök ajkán megzendült a hálaadó zsoltár:
Midőn már-már a halál vett körül
És már csaknem a kárhozatba estem
Megsegitett engemet a jó Isten...
Szivem azért csak őbenne örül.
- - - - - - - - - -
Mikor én nagy nyavalyámban valék,
Ottan megmenté nyomorult életem...
Légy csendességben azért, ó, én lelkem,
Mert elküldi az Ur segedelmét.
Szepessy Pál és vezértársai, ugymint: a kopasz Szuhay Mátyás, a balcsillagzatu Petrőczy István és társa: Ubrisi vezér, az ungi udvarházába visszavágyakozó Kende Gábor, rezesorru Majos Ferenc, a két Duló-testvér: György és Gergely , hadadi Wesselényi Pál, a dülledthomloku Tulok György kapitány s az ősz Keczer András, mikor eljutott füleikbe, hogy a gályarabok megszabadultak mégis , felsóhajtottak:
- Talán a többieket is megsegiti az Isten...
Mert egy másik csoportja is volt a szerencsétlen papoknak, akiket - nyakuknál összeláncolva - a tengerparton található Bukkari várába vittek, iszonyu börtönbe, ötven év óta nem tisztitották ezeket a kazamatákat, tizenöt napon át egyetlen darab kenyeret nem vetettek eléjök s nyolcvan egész napig ugy hagyták e nyomorult szenvedőket, hogy sem ülni, sem állni nem tudtak.
Igy nyomorogtak piszokban és éhezésben, a mélység fenekéről gyakorta kiáltozván Istenhez .
Aközben jezsuiták zaklatták őket, ki is tértek sokan, az a néhány szerencsétlen rab pedig, aki rendületlenül kitartott Ura és Teremtője mellett, végül is az 1676-ik esztendő május havának legelején tudott menekülni a további kinoztatások elől.
Mert a külországi protestáns népek és kormányaik szünetlen dörömbölésére utoljára is parancsot adott ki Lipót császár...
Kezdődött pedig e parancs a következő szavakkal:
» Leopolt, Isten kegyelméből a rómaiak választott s mindig felséges császárja , Német-, Magyar-, Cseh-, Dalmát-, Horvát- és Tótország királya, Ausztria nagyhercege, Burgundia, Stájer, Karinthia, Krajna és Würtenberg hercege, Tirol és Görz grófja stb., stb., összesen és egyenként ugy az egyházi, mint a világi fejedelmeknek, érsekeknek, vezéreknek, őrgrófoknak, grófoknak, báróknak , nemeseknek, katonáknak, az őrségek főnökeinek, kapitányoknak, helytartóknak , alispánoknak, kormányzóknak, várparancsnokoknak, zászlóhordozóknak, királyi vagy szabad- és mezővárosok, vármegyék és bárminemü helyek igazgatóinak, s várnagyoknak, tanácsnokoknak és biráknak, nemkülönben bárhol található kikötők, hidak és határátjárok őreinek, hasonlatosan a vámok és adók szedőinek , kezelőinek, révészeknek, komposoknak s minden más bárminemü állásu, foku, rendü , állapotu, méltóságu és rangu egyéneknek üdvözletünket, jóakaratunkat, császári kegyelmünket és minden jót !«
E szavakkal kezdődött a parancs, amely persze eljutott az ordasokhoz is.
A dölyfös hangra röhögő orkánban robbantak ki vezérek, kapitányok s Szepessy Pál minden legényei:
- Köpünk rá!
Pedig e parancsnak lehetett köszönni, hogy a Bukkari vártömlöcében senyvedt prédikátorrabok is szabadlevegőre jutottak végül.
Rövidesen csatlakoztak a gályarabságból megmenekült hitvalló társaikhoz s amikor összegyülekeztek volna a hollandi admirális vezérhajóján, már csak harmincketten voltak életben.
S irva vagyon, hogy mikor a nagy Ruyter Adorján Mihály elibük állt, igy beszélt hozzájuk:
- Eddigi életemben számtalan győzedelmet nyertem ellenségeim fölött, de minden eddigi győzedelmeim közt egyetlenegy is nem okozott nékem annyi örömöt, mint a Krisztus emez ártatlan szolgáinak az elviselhetetlen járomból való szabadulása...
S amikor igy beszélt, könny rezdült meg szemében a verhetetlen hirü tengernagynak.
A hálaadó dicséreteket zengett prédikátorok és oskolamesterek nem időztek tulon-tul a hadihajón, hanem elindultak Helvécia felé, ahová könyörületes hittestvéreik hivták meg őket.
A szerencsétlen protestáns papok és tanitók gyalogszerrel keltek át az égigérő Alpokon s mire leereszkedtek volna Helvécia virágos völgyeibe, sirva karolták át őket a helvét hitvallásu ottani professzorok, papok és oskolamesterek.
Hanem Sellyei István galambősz lett ekkorára.
Harsányi István pedig annyira elerőtlenedett, hogy szálankint kezdett hulldogálni az ő szakálla.
Hej, sok vérnek kellett hullnia még ezért a megritkult szakállért!
Mert a bujdosó gályarabokról minden legapróbb hir megérkezett előbb-utóbb Szepessy Pál legényeihez, akik a Partiumban táboroztak ekkor, szélesen és elszórtan.
Ezek a keserü fölkelők összecsikorgatták a fogaikat olyankor, mert a papjaikról szállongott hirek még nagyobb indulatra ingerelték őket.
Minden pillanatban készen álltak volna az indulásra...
Dehát várniok kellett még!
Mert a váradi basa és kontyosai még mindig nem látták érettnek az időt a kitörésre, Erdély földjén a ravasz Teleki még mindig féltékeny szemmel nézett a fiatal késmárki grófra, akinek kardját akkor tüzön edzették már a kovácsok .
Azalatt pedig mind sanyarubb állapotba jutottak a fölkelők.
Testeiken nyütt lett az abaposztó s az éhinség is kerülgetni kezdte őket.
Negyedik esztendeje tengődtek már olyan állapotban, mint Toldi kivénült lova valamikor.
Ennek az esztendőnek tavaszán Szepessy Pál lépést haladt a lován Várad irányából hazafelé.
Velement Petrőczy vezér, Kende Gábor, az ősz Keczer András és a fia , Gábor.
Némileg megenyhült lélekkel igyekeztek falusi tanyájok felé, mert jó hirrel engedte őket utjokra a váradi basa, akinek udvarlására jártak Váradon .
Megbiztatta őket, hogyha őmaga nem eresztheti is reá kontyosait az átkozott császári tábornokokra és nagybendőjü lancknehtjeire, de - suba alatt - elnézi Thököli megindulását, aki iránt sok bizalomra és még több reménykedésre gerjedt az utóbbi hónapok folyamán.
Lépést mentek hát a lovaikon öten.
A kopasz Szuhay Mátyás, Szepessy Pál leghübb barátja, otthonmaradt a kuckóban, mivel erre az időre fölötte megvénhedett már s ráadásul mellbántalmak kinozták, minekfolytán rutul köhögött.
És Szuhay Mátyásra térülvén a szó, Szepessy Pál fejcsóválva kezdte:
- Nyugtalanság zaklat, hogyha legközelebbi időben rámegyünk is a németre s Morváig kergetjük a büdösöket, az én Mátyás barátom nem fogja meglátni többé hazáját, a kies Abaujt...
Mert elkövetkezett immár az ő ideje is.
Itt felcsillámló szemmel szólt közbe Keczer Gábor:
- Akkor talán mink is hazamegyünk, atyám...
- Hazamegyünk, Gábor fiam, - nyugtatta meg ősz apja, Eperjes egykori városbirája .
- S akkor te is átkarolhatod majd anyádat, hitvesedet és apró gyermekedet...
Keczer Gábor sóhajtott rá.
És azontul hallgatagon dagasztották lovaikkal a sarat.
Tavasz volt!
Tavasz volt!
Vadvizek fakadoztak mindenfelé s meg-megcsillantak a melegedő napban.
És a kéklő magasban vándormadarak oszlopai igyekeztek észak felé: talán a Bodrogköznek , talán a nagy lengyel mocsaraknak.
Isten tudta csak...
Párás volt a levegő s vizcsöppek csillogtak a fák ághegyein.
Hanem egyszer fölvágta a fejét Szepessy Pál, akinek vén szakállával gyengén játszott a szelecske s visszafogván lovát, megütődve kérdezte a társaitól:
- Hát ezek a deáki külsejü ifjak kik légyenek?
Mert negyven-ötven deákkalapos fiatalember haladt velük keresztbe egy csatakos uton.
Gyalogszerrel haladtak s leghátul nehány ifju kéziszekeret tolt maga előtt erőlködve, mely elemózsiával volt megrakva.
Amint hozzájuk ért volna, a lengőszakállu Szepessy Pál azt kérdezte tőlük résztvevő szivvel:
- Kik vagytok, fiaim?
- Sárospataki deákok vagyunk, jóurunk, - felelt az élről egy bátorszemü és délceg ifju, aki járhatott már a huszonnyolcadik esztendejében.
- Kollégiumi városkánk felé igyekszünk, a mi kis Jeruzsálemünkbe...
Szepessy Pálnak ismerősül tünt föl a vállas fiatalember s megnézte jobban:
- Mintha láttalak volna már, fiam.
- Ugy van, jóurunk, - helyeselt a diákvezér.
- Nevem: Szekeressy István s negyedfél esztendőnek előtte én valék a szénior, amikor - bujdostunkban - jóurunk elé vetett bizonytalan sorsunk...
Most már ő a szénior, - s az oldalán álló diáktársára mutatott.
A lengőszakállu vezér megdöbbent:
- Hát még mindig bujdostok, fiaim?
Szünet állt be.
És csak sokára válaszolt Szekeressy István, mintha a megindultság elvette volna a szavát:
- Négy esztendeje lesz idei őszben, hogy Báthory Zsófia fejedelemasszony zsoldosai meg a jezsuita-atyák elüldöztek bennünket a mi örök-Jeruzsálemünkből .
Azóta Marosvásárhelyen folytatjuk a tudományok müvelését, hová könyvnyomtatómühelyünket s könyveink összességét is sikerült magunkkal cipelni .
Mink pedig nehányan minden esztendőben megindulunk kétszer is a nagy utra : először tavaszidőben, mikor északi irányba szállnak a darvak, hogy megkapáljuk árván maradt Alma Materünknek, a mi nevelőanyánknak gazdátlan szőlleit s másodszor őszidőben kelünk gyalogutra Marosvásárhelyről, hogy leszedjük a szőllőt deáktestvéreink táplálására.
Olyankor déli irányba szállnak már a darvak.
Petrőczy vezér, Kende Gábor, az ősz Keczer András és hadrakelt fia torkába visszafojtott indulattal hallgatott.
Szepessy Pál igy szólt ekkor:
- S oskolamestereitek hol vannak?
- Oskolamestereink, - folytatta az okosszemü Szekeressy István, - visszamaradtak Marosvásárhelyen, mert tagjaikban elvénültek immáron.
Ezokból mink sem hagyjuk el egymást, hanem akik már végigjártuk a tudományok minden osztályait, továbbra is velökvagyunk s a mesterek helyett mink oktatjuk a serdületlen muzsafiakat...
Szepessy Pál bólogatni kezdett, a többiek négyen elbúsult elmével ültek a lovaikon.
S ekkor egy növekvő legénykét pillantott meg a vezér, amint szemeiben apró búval álldogált a Szekeressy István háta megett.
Azt kérdezte mostan a vezér:
- Kicsoda is ez a növekvő legényke?
- Sallay István kispajtásunk, - válaszolt Szekeressy István s megveregette a tizenhat év körüli legényke vállát.
- Minden esztendőben kétszer jön velünk a pataki szőllőkbe s onnét ugyancsak gyalogszerrel tér vissza a mi társaságunkkal Marosvásárhelyre.
Apját-anyját keresi az árva, akiket a német hajtott el...
Szepessy Pál nem birt többé magával.
Kiveresedett nyakkal kiáltott fel:
- Fiaim!
Istenünkre fogadom tinéktek, hogy visszavezetlek még a ti kis Jeruzsálemetekbe!
Igaz hitére mondja ezt Szepessy Pál, a bujdosó hadak vezére!
A deák ifjak meglengették szegletes kalapjaikat a vezér felé s háromszor kiáltottak reá vivátot.
Aztán megindultak tovább, északi irányba, hol - a láthatár mélye alatt - a Hegyaljának kellett szenderegnie valamerre.
Alakjaik mindinkább összezsugorodtak, mignem eltüntek egy kerek erdő mögött.
Nagy-hallgatagon mentek tovább, lépést.
Hanem egyszer még kénytelenek voltak megállni.
Messzebb jártak még a Partium ama falujától, melyben a vezérek hadiszállása volt , mikor egy magános tanya közelében citeraszóra kapták föl a fejüket mind az öten .
Egy boglya alatt zörgette hangszerét a citerás, nyalka és kihivó táncnóta ütemei pattogtak ki a hurokból, a boglya előtt pedig (de háttal Szepessy Pálnak és négy társának) egy fölkelő rakta ki a táncot.
Zömök alaknak hatott a rövid távolságon át, félszeme fölött piszkos kötés vonult el s kunkorhegyü csizmáival nagyokat csappant a sárba.
Zörgött rajta a fegyver, miközben a mélatáncu alak csipőre helyezte a balkezét, jobbmarkát viszont a tarkójára csapta.
Olykor búskedvüen rikkantott egyet:
- Héj!
Szepessy Pál és négy társa darab ideig fejcsóválva nézte az érthetetlen alakot , aki a legsulyosabb koplalás napjaiban nem átallott táncot lejteni, miközben talpai alól jobbra-balra csapott fel a sár.
Petrőczy rosszalón kérdezte:
- Ki lehet e?
- Kuczug Balázs lesz, ugy vélem, - jegyezte meg egykedvüen Szepessy Pál.
- Mondják róla, hogy messziről kerüli el a csaták forgatagait...
Mert akkor mindenfelé ismerték már és fujták a Tyukodi pajtás ijesztő erejü táboridalát.
Ők öten továbbkocogtak az uton.
Kuczug Balázs viszont, e mihaszna , továbbcsattogott a sárban.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE