Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Jósika Miklós
Eszther
Keletkezés ideje
1853
Fejezet
20
Bekezdés
2202
Mondat
3407
Szó
79088
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
HOLLÓKÁROGÁS.
I.
Lubart felvervén Halicsot s eltöltvén az utczákat halottakkal, roppant martalékkal mindennemű árukban, lovakban, marhákban, odahagyta a még füstölgő várost s miután a vidéken ölve s gyujtogatva átrombolt: mielőtt Kázmér király valamit tehetett ellene, visszavonult azon rengeteg hegységekbe, melyeknek járhatatlanokká tett szorosai és szakadásai minden támadással daczoltak.
Apor István, nagy Lajos vezére, hős székelyeivel megsemmisítvén Olgerd hadseregét , ezen utóbbi is, csekély kisérettel ellenséges seregeken átküzdve, Lubart menhelyébe érkezett, hol már Kjeistut megtörve a sok fáradságtól, de kibékülhetetlen lélekkel várt.
Itt tanácskozott a három testvér; mit tegyenek tovább, miután tudták, hogy nagy Lajos a velenczeiek ellen készülvén, hadsereget nem küldhet Kázmér segítségére s így hihetőleg a halicsi kerület birtokában háboríttatni nem fognak.
A herczegnők számára roppant sudarokból ideiglenes lak hevenyésztetett.
Lubartnak köszönhették inkább, mint a más két Gediminnek, hogy fogságuk a hely távolságához képest polgáriasodottabb lakhelyektől, a rablott martalékból elég kényelemmel fel volt készítve s a herczegnők élelmezésére is gond lőn.
Lubart egy volt a rendkivüliebb jellemek közől azon vad és háborgós korban .
Makacs, erőteljes bosszúban és harczban, nem hiányzott benne azon neme a lovagiasságnak, mely a vadság közepette némi nemességet árul el.
Főleg hölgyek irányában, ez időben példa nélküli kimélettel birt s szive távol volt attól, hogy a szerelemnek ne lenne arra nagy és rendkivüli befolyása.
Mostani tervét e nevezetes foglyaival senki sem sejtette: az akkori hadszokások szerint minden vezér rendelkezett foglyaival, s mivel Diana és Lizinkáért gazdag váltságot lehetett remélni, Micoslaw pedig hatalmas kezes volt a megsértett Kotromanovics ellenében, mindenki azt vélte, mikép Lubart herczeg érővé teendi s kiaknázza az előnyt, melyet a véletlen kezeibe juttatott.
Mintegy három héttel a halicsi vérvásár után, az éj elborította árnyait azon torkolatban, hová Lubart a herczegnők lakát építette.
Oly szűk volt e völgymélyedés, hogy valódi katlant képezett s annyira körülnőve ezredes rengeteggel, mikép az egész hely, hol az elég tágas épület állt, egy kis udvart képezett, vagy inkább nyilást, körülkerítve szikláktól, melyeket az erdőség egészen elfödött.
A hold csak gyéren lőn képes ezen árnytelt helyet világitni s az egésznek tekintete bús és mogorva volt.
Az épület valami egyházzá alakított tágas csűrhöz hasonlított; egyik oldalából kis torony nyúlt fel, hová éles hangú harangot függesztettek, alkalmasint jelt adni váratlan eseményekre.
Lubart rendeletéből az egész épület körül földkunyhók vonattak, megszakadatlan gyűrüt képezvén.
E kunyhókba volt az őrizet szállítva, így lehetetlen volt a herczegnők és Micoslaw fogságát megközelítni, a nélkül, hogy a látogató e kunyhókon át ne jőjön, melyeknek magas éles földfedelei karókkal tele vert erősséget s védfalat képeztek.
Lubart párszor meglátogatta Micoslawot, a nélkül, hogy a herczegnőkkel összejőjön .
Czélja e látogatásoknak az volt, magának s testvéreinek Micoslaw és a bánnak közbenjárása által a halicsi birtokot biztosítni.
Feltételül a herczegnők szabadsága lőn ajánlva.
Micoslaw átlátta, hogy e szilaj s féktelen indulatú emberek hatalmában lévén , ellenállás még erőszakra is bőszítheti őket, s hogy nincs okosabb, mint időt nyerni s e közben kiérlelni, mi legyen a legüdvösebb e veszedelmes körülmények közt.
Mindenkép azon volt tehát, határozatlan igéretekkel tartani ellenségét s megértetni vele, mikép a fontos ügy, mely az alku főtárgyát képezi, csak hosszas értekezések eredménye lehet; azért elkerülhetetlen, hogy irhasson a bánnak s később valahol a bán személyesen találkozhassék Lubarttal.
Micoslaw annyiban czélt ért, hogy Lubart egy meghitt emberét rendelte hozzá, ki által leveleit elküldhesse bátyjához; de ki lőn kötve, hogy ezek nyitva adassanak át s fogságuk helye említve ne legyen.
Diana maga részéről semmi áron nem akart találkozni Lubarttal; minden látogatás alkalmával ürügyül a sok fáradság által megromlott egészségét használta, míg Micoslaw Dianának szavát adta, hogy őt mindenről, mi közte és Lubart közt végeztetik, értesítendi.
Igen eszélyesen volt ez elintézve; mert Lizinka rendkivüli szépsége s a roppant aradíj, mely reá gazdag atyjától várt, elég ingerül szolgálhatanda a vad és szenvedélyes Olgerdnek, hogy őt testvérétől bármi áldozattal átvegye s arájának nyilvánítsa.
Micoslaw minden béketürését összeszedte s Lubartot mérséklettel s nyugodtan fogadta.
Ennek köszönhette azt, mi főczélja volt, hogy tőle gondolkozásra nyert időt s e közben igérte, hogy bátyjának a bánnak irni fog s igyekezni őt rábirni az egyezség békés utoni elintézésére.
Így állt az ügy.
Lubart és testvérei pillanatig sem feledték, hogy bárminő kedvezők legyenek is pillanatra a körülmények, nekik két hatalmas királylyal, mint elszánt ellenséggel leend dolguk, s hogy Kotromanovics egy azon emberek közől, ki olynemű sértéseket, mint saját öcscsének, hugának s leányának elfogatása nem hagyand bosszulatlan, ha valahogy kiszabadulnak a kötendő alku előtt foglyaik.
Ez oka, hogy minden idejökre szükségük volt s kevés pillanata maradt Lubartnak a herczegnőkkeli társalgást keresni; inkább azon volt, őket kiméletes óvatossággal , de kettőzött éberséggel őriztetni, nehogy idő előtt kikerüljenek hatalma alól.
Seregeket kellett ezenkivül gyűjteni, a vad csoportot, mely velök szövetkezett , élelmezni, foglalatoskodtatni s őrizni, hogy a bár rövid ideig tartó tétlenséget is megunván, máshoz ne szegődjenek s barátokból igen veszedelmes ellenségekké ne váljanak; miután azon rejtekek ismeretével birtak, melyek eddig utolsó szükségben biztos menhelyül szolgáltak.
A herczegnők tehát nagyobb részét idejüknek magányosan töltötték.
Bogdánra volt a lak elintézése bizva s rá minden helyes okok mellett a haragra, nem tudtak a herczegnők annyira neheztelni, mint Lubartra; de mihelyt mindent elintézett, hogy a herczegnők fogságát szenvedhetőbbé tegye, eltávozott és többé nem mutatkozott nálok.
Volt egyébiránt Lubartban is valami emberiebb s ha ily faju emberek közt és azon korban - a gyöngédség eszméjét használhatnók, valami gyöngédebb, mint hogy gyakran azok közelében mutatkozzék, kiknek elfogatását s erőszakos letartóztatását előidézte.
Azon este is, mikor e rengeteget s annak e rejtett búvhelyét megközelítettük, a herczegnők magokra voltak hagyatva Micoslawval.
Bogdán szolgálatukra két nőcselédet, saját kiséretükből, meghagyott; a többiek le lőnek tartóztatva, de hol?
Halicsban -e vagy más valami helyen? azt a herczegnők nem tudták.
A szoba, hol Dianát, Lizinkát s Micoslawot együtt látjuk, a késő órában kénforgácsokkal volt világíttatva; mert e távoli helyre nem igen lehetett gyertyát szerezni.
Úgy látszott, hogy e tágasb szobából nyiltak a hálókamrák s minden a legszűkebbre s kis háztartásra volt számítva.
Akkortájban a legelőkelőbb hölgyek is egyszerűbb, de gyakorlati nevelést nyertek ; s oly kivételes körülmények közt, mint a minőkben a herczegnők jelenben voltak , sokat könnyen tűrtek s nem tartottak sem nagy szerencsétlenségnek, sem terhes nélkülözésnek, mit talán mostani időben egy szegény háztól került hölgy kétségbeejtőnek hinne.
Főzni, sütni, az időt varrással, fonással eltölteni, nem volt az, a mi a herczegnőket keserítette; sőt ha valami képes lőn fogságukat némileg enyhíteni, e foglalatosságok, e betöltése minden időhézagnak, adott nekik erőt a szerencsétlenség azon részét tűrni, mely a lélekre hatott s következőleg nehezebb és súlyosb volt.
A szobának minden butorzata egy hosszú asztalból s nehány lóczából állt.
Falait sárgás tapasz borította, melyre a falnak fél magasságáig kákagyékények voltak borítva.
Itt ültek a hölgyek az egyik karos lóczán, közel a nyitott ablakok egyikéhez , melyből egy része a szoba egyik szögletébe emelt nyitott kemencze füstjének szivárgott ki.
Micoslaw keresztbe font karokkal sétálgatott fel s alá, néha megállván a hölgyek előtt, kikkel beszélgetett.
- Meg nem foghatom, hova késik oly soká emberünk! - szólt Micoslaw, kitekintvén a lak előtti kis térre, melynek kunyhó körözetében néha egy sötét alakot lehetett látni, miként jő egyik nyilásból ki, s megy a másikba be.
Mindössze két tűz égett künn, de ez is a kunyhókon túl az erdőség szélén s csak egy részét világának s az azt megelőző füstöt lehetett kivenni.
- Kérdés, ha elmehetett -e? - mond Diana, - tudod -e bizonyosan Micoslaw, ha elindulhatott -e Halicsból?
- Bizonyosan? ezt nem mondhatom, - felelt a kérdett, - de annyi igaz, mikép legügyesebb s vakmerőbb embereink egyikét küldöttem, s ki oly jól védte magát ama tolvaj nép ellen, hogy egy karczolást sem kapott.
- Félek, - mond Lizinka, - hogy valahol elfogták s atyám három-négy nappal később tudandja meg, mi történt, ha véletlenül olyan valaki viszi meg a hírt atyámnak, a ki tudja, hogy mi épen azon a napon voltunk ott, mikor Lubart Halicsot megrohanta .
Mert a mit a város tisztviselősége tudott, nem következés, hogy azt más is tudta ; a halicsiak nem utaznak, az idegenek pedig nem ismernek bennünket.
- Emberünket nem féltem, - viszonzá Micoslaw, - mikor Lubart közelünkbe érkezett , a zavar általános lévén s mivel a füst a félvárost ellepte, nem volt könnyebb , mint megszökni.
Egyébiránt én emberünket nem bátyámhoz, hanem egyenesen Zdenkóhoz utasítottam; nem akarván, hogy Stefán legyen az első, ki a dolgot megtudja.
Bátyám okos ember, de indulatos s meglehet, hogy ha az eseményekre elő nem készíttetik , első hevében oly valamit cselekszik, a mi itt állásunkat megnehezíti s terveinket elárulván, azok sikerét kétessé teszi.
- Azt igen okosan cselekedted, Micoslaw - mond Diana, - nekünk csellel kell élnünk s időt nyernünk, míg a Gediminek elé oly seregek gördíttetnek, melyek őket tiszteletes távolban tartsák s elvegyék bátorságukat rajtunk nemtelen bosszút állni.
- Engemet egyéb aggaszt még, - szólt most Lizinka, - talán emberünk eljárt küldetésében, de legjobb szándoka mellett sem férhet közelünkbe, hiszen úgy körül vagyunk kerítve, mintha vasabroncs vonulna körülünk; Lubart tudtával küldött hirnököd pedig bátyám, Micoslaw, még ott sem lehet.
- Van mindenben mód, - felelt a herczeg, - egy jó nyil segedelmével emberünk, ha idáig jő, a tudósítást akármikor belőheti az ablakon.
- Én ennél jobbat is tudok, - jegyzé meg Diana, míg Lizinka nagy figyelemmel nézett ki az ablakon, körben jártatván szemeit s igyekezvén a tárgyakat megkülönböztetni.
- Mi ama jobb? - kérdé Micoslaw.
- Az, - felelt Diana, - a mi sem különös, sem hihetlen ily áruba bocsátkozó nép közt; hogy tudniillik őreink egyike vagy másikának erényét könnyű lenne megkisérteni.
- Magam is hiszem ezt, - viszonzá Lizinka, - mindenesetre nem kell semmit elmulasztanunk, ha czélt akarunk érni.
Ha emberünk már itt van a közelben.
- Nincs itt, erről felelni mernék, - erősíti Micoslaw félbeszakasztván Lizinkát, - mert eddig jelt adott volna.
Nem tudván, hová utasítsam, idő kell, míg nyomunkba akad, s én ezen időt arra használandom, valamit felgondolni, hogy azon esetben, ha a segély késik, magunk tudjunk segíteni magunkon.
E pillanatban három hosszú és szomorú hollókárogás hangzott; úgy tetszett, hogy az erdőség felől jő.
Micoslaw felkiáltott: - Halljátok? itt van emberünk s nem igen távol; azon kell most gondolkoznunk, mikép kaphassuk őt ide s intézhessük el, hogy a kunyhókon át hozzánk férjen.
Az őrizet mindössze 30 főből állt, s a tiszt vagy főnök, kire a parancsnokságot bizták, nem sokkal különb szövetű ember alattvalóinál; legfeljebb azzal különböztette meg magát, hogy többet ivott és káromkodott.
Jelenben késő levén már az idő, alkalmasint a földkunyhók valamelyik tisztább szögletében horkolt.
Micoslaw az ajtó felé intézte lépteit, midőn ez felnyilt s egy férfiu lépett be.
Fel volt ez fegyverezve s mindenben hasonlított azon harczosokhoz, kik a herczegnők őrizetére voltak rendelve.
Micoslaw hirtelen megállt s heves szavakra készült, meg nem foghatván, mi adja e betolakodónak a bátorságot - minden jelentés nélkül, s ily késő órában a herczegnőkhöz belépni.
Hogy nem azon ember, kit megbizott, kitől a jelt gondolta hallani, azt azonnal észrevette.
De mielőtt szólhatna, a fegyveres pár lépést tett előre s Diana felkiáltott: - Zdenko!
Ő volt!
Zdenko, kit mindnyájan Sutiskán, a bán udvarában gondoltak: sőt néha aggódva gyanították, mikép Lajos királyhoz sietett, hol most nagy sürgés és mozgás volt; mert a velenczeiek ez időben sereget gyűjtöttek, mert Jádra felett igényeltek felsőséget, s a hős király távollétét akarták felhasználni.
- Te vagy Zdenko? - kiáltott fel Micoslaw, míg Lizinka egy sugarával az örömnek sietett eléje.
II.
- Én vagyok, - felelt Zdenko, - mihelyt herczegséged hirnökétől megtudtam a szemtelen s jogellenes tettet, mely a herczegnőket s kegyedet tőrbe ejtette , azonnal leghűbb embereinket szétküldöttem, nyomban követni Lubart seregeinek mozgalmait.
Semmi sem volt könnyebb, mint ez; mert minden martalócz kedves vendég volt e vad seregben s üdvözök, mihelyt a számot szaporították.
- Még nem voltak kegyetek e rengetegben, s már kémeim szemmel tartották mindazt, a mi történt.
Itt az őrizet emberei közt is van egy, ki mihelyt közelükbe férhetett , pillanatig sem maradt el s talán nagy buzgósága kegyetekre felügyelni okozta, hogy azok sorába választatott, kikre a felügyelet fogságukra bizva van.
- Mihelyt a rengetegbe jöttek, embereim egyike visszatért s hírül hozta ittlétüket.
Ez fejtsen meg mindent; de most nincsen veszteni idő!
- Hogy jöhetett kegyed ide, miként férhetett fogságunkig? - kérdé Lizinka élénken , - miután az a földkunyhók, vagy inkább egyetlen körbe épült kunyhó által keríttetik, s az őrizet aligha kevesebb emberből áll harmincznál.
- Megmondom mindezt később, - felelt Zdenko, - most csak az a kérdés, fel akarják -e herczegségtek becsesb ékszereiken kívül minden egyéb podgyászukat áldozni, vagy nem?
Diana s Lizinka egymás szemébe néztek, mintegy kérdést és feleletet cserélvén tekinteteikkel; azután Diana szólt:
- Nem tagadom, Zdenko, hogy testvéremet menvén látogatni, mindketten sokat hoztunk magunkkal, minek itt csekély részét találtuk, bár Lubart, miként Micoslaw erősíti , azt állítja, hogy minden holmink Halicson s jó gondviselés alatt van; a mit megmentettünk, nem sok, de ha lehet koczkáztatás nélkül megtartani, nem szeretném e gaz nép kezei közt hagyni.
- Mindenesetre nőcselédeinknek követni kell minket, Zdenko, - mond Lizinka.
- Mindenesetre! - szólt Diana, - nem szabad őket feláldoznunk!
- Ez változtat tervemen, - mond Zdenko kissé gondolkozva, - igyekezzenek kegyetek mindazt, a mit megmenteni akarnak, a lehető legtömöttebb csomagba összeszorítani ; mert csak úgy vihetjük el; én addig távozom.
Két óra mulva legkésőbb itt leendek ujra, akkor kérem herczegségteket s kegyedet, herczeg, intézkedjenek úgy, hogy rögtön indulhassunk.
Nincs most fejtegetésekre idő, ne mozduljanak innen; jó leend az ablakokat betenni s a szokott lefekvési órában eloltani minden világot.
- Nem lehetek -e segítségedre lovag? - kérdé Micoslaw; elkerülhetlen -e, hogy tétlen heverjek itt?
- Mindent együtt teendünk nehány hű cselédem segítségével, kik közelben vannak .
Véletlen felfedezés vagy akadály esetére, - mond Zdenko, - tehát herczegséged nyugodt lehet, nem fog tétlen maradni; ha pedig kikerülhetjük a zajt, annál jobb .
Míg innen kimenekülünk, s a halicsi kerületen átvergődünk, lesz elég alkalom , melyben mindnyájunknak egész lélekjelenlétünkre szükségünk leend.
Herczegségednek semmi fegyvere nem lévén, miként gyanítom, engedje, hogy e tőrrel szolgáljak, mely bátor kézben s főleg, hol senki sem gyanít fegyvert, hatalmas eszköz.
Evvel Zdenko jókora éles tőrt vont ki kebléből s átnyujtotta Micoslawnak, ki azonnal kivonván azt hüvelyéből, élét, hegyét vizsgálta.
Zdenko a herczegnőkhöz intézvén szavait, folytatá: - most mindenek felett óvatosságot s nesztelen készülést találok szükségesnek, hogy ne veszítsünk időt.
- Evvel be nem várván több feleletet, kisietett a szobából, maga után huzván az ajtót.
- Megfoghatlan! - kiáltott fel Lizinka, - hogy juthatott ide? a kunyhók alig vonulnak el hat-hét ölnyire fogságunktól, a főajtó előtt őr áll, s a kunyhókon át idáig csak úgy lehet jutni, ha külről az ajtók egyikén bemegy s a befelé nyilókon kijő.
- Hagyjuk ezt! - mond Diana, - jer, kövess bennünket, Micoslaw; nőcselédeinket kell előkészítenünk, nehogy ijedségük a kivitel pillanatában elárulja, a mit tenni akarunk.
Miként Zdenko mondotta, még be nem telt a két óra s ő szintoly nesz s a nélkül , hogy az őr, vagy a többi őrizet részéről legkisebb mozdulatot észrevennének, a szobába lépett.
- Minden kész? - kérdé.
- Minden! - felelt Micoslaw.
A szobát a holdnak világa kétesen derítette, Zdenko csak félig-meddig különböztette meg a tárgyakat.
Micoslaw, Diana, Lizinka és két nőcseléd voltak abban s egy jókora podgyászcsomag hevert a két nőcseléd közt a földön.
Diana és Lizinka is egy-egy csomagot vittek s nem kevéssé hasonlítottak valami bucsura járó zarándokokhoz batyuval hátukon.
- Ime egy kard, - szólt Zdenko, rövid félgörbe kardot nyujtván át Micoslawnak , melyet ez azonnal átvett.
- Menjünk! - mond Zdenko, halkitván hangját, - én leendek a vezető, herczegséged pedig, ha úgy tetszik - leghátul marad.
A csatarendet s indulási tervet nem volt idő megvitatni; Zdenko szavai a legpontosabb engedelmességre találtak.
Nem lehetett távol éjféltől, midőn most Zdenko másodszor belépett az érdekes foglyokhoz, mulatása pedig alig tartott két perczet.
Zdenko megindult; mikor a főajtóhoz értek, a fegyveres, ki őrt állt, helyet adott nekiek, s a nélkül, hogy egyetlen hangot ejtene ki, megelőzte Zdenkót s elől haladott.
Minden néma és csendes volt; az őrizet tisztjei s emberei, miután az első napokban még az éji órákban sem engedtek pihenést magoknak, annyira őrködtek foglyaik fölött, - látván, hogy azok legkisebb megszökési szándékot nem mutatnak, már jó darab idő óta lassanként felhagytak a nagy figyelemmel.
Koronkint felváltották azt, ki a laknak főajtaja előtt foglalt helyet, hogy ott néha kényelmesen üldögéljen a kis hágcsó lépcsőzetén, s azt hitték, hogy minden megtörtént, a mi szükséges, hogy egyetlen fegyvertelen férfiut s négy hölgyet - 30 ember közepette biztosságban higyjenek.
Nem mondhatjuk, az őrnek szolgálatkészsége mennyire meglepte a herczegnőket; de mivel Zdenko említette, hogy az őrizet emberei közt is létezik egy megbizottja , nem találták az időt alkalmasnak kérdezősködésekre s követték Zdenkónak s az őt megelőző őrnek lépteit, míg Micoslaw a podgyászcsomagot czipelő nőcselédek sarkában volt, kiknek maradozó léptei s nyakuk mindenkori forgatása, mintha csavaron járnának, mutatá, mennyire rettegnek s miként félnek felfedezéstől.
A merény egyáltalában nem tartozott a könnyűek közé, még azon esetben sem, ha az őrizet közt nemcsak az egyetlen s gyaníthatólag épen az, a ki ma a főajtó előtt őrt állt, hanem többen is készen volnának azt elősegíteni.
Mert jókora csapat ellen kellett magokat védeni felfedeztetés esetében, a siker és menekülés kevés valószinűsége mellett.
Mikor az őr a földkunyhót elérte, a nélkül, hogy annak gödöralakú kisded bejárásán igyekeznék abba jutni, egyenesen a fedélnek tartott, mely föld és gyeptől összeverve igen meredeken nyult fel.
Diana és Lizinka azonnal látták, hogy a fedélre kuszik fel, de miként történhetett ez, meg nem foghatták; csak mikor közelebb jöttek, fordult Zdenko feléjök és suttogta Dianának: - A kunyhón át kötélhágcsó van vetve s túl biztosan megerősítve, igyekezzenek herczegségtek, az oldalköteleket igen erősen tartani, ki nem bocsátani kezeik közől s egy lépcsőt a másik után keresni lábaikkal, mindig felfelé és soha vissza nem nézve; ebből áll az egész mesterség.
Én elsőséget engedek; mert ha veszély fenyít, innen jő, nem túlról, hol gondom volt a két egyedüli kijárást elzáratni.
Mindezt Zdenko hirtelen mondotta és suttogó hangon, míg a kunyhóból jól lehetett az őrség horkolását kihallani.
Diana bátran neki fogott a kúszásnak s követte a ficzkót, ki a macska ügyességével ért a tetőig s onnan lefelé ereszkedett, Lizinka Diana után jött.
Mikor a sor a nőcselédekre került, Zdenko intett, hogy a podgyászt csendesen ereszszék le a földre s megsugván nekik azt, a mit az elébb a herczegnőknek mondott utasításul, a két nőcseléd egyik a másik után úrnőiket követték.
A hold, mikép már mondva volt, gyéren hatott ugyan e katlanba, de mégis annyi világot derített, hogy az őrség részéről igen könnyen fel lehetende födözni a menekülőket s szándékjukat.
Nem sok idő telt el, míg az első fegyveres s a hölgyek eltüntek szem elől, midőn a kunyhók szemközti egyik nyilásából Micoslaw egy sötét alakot látott kibujni.
- Hó, ki járt ott, mit miveltek gaz ficzkók! - kiáltott a férfiu, ki miután lehajolva bujt elő a sötét nyilásból, most felegyenesedett s szemeit azon oldal felé szegezte, hol Zdenko Micoslawot kinálta meg az elsőséggel a lábtón, s azzal együtt a földre helyzett málha mellett állt.
- Nyugodtan! - susogta Zdenko, - a herczegnőket nem kell félteni, túl lovak várnak s biztos vezetők, de nekünk alkalmasint meggyűl bajunk, ha e bolond ember zajt talál ütni; bátorság! ez segít.
- Mi vagyunk, czimbora! - felelt Zdenko, - az őrt váltottuk fel.
- Micsoda őrt? - dörmögött a férfiu előbotorkázván.
Látszott jól rajta, hogy azok egyike, kik a herczeg s herczegnők számára kerített borból néha többet vettek magokhoz mint a foglyok rendes italul.
- Az ajtó előtt nem látok őrt! - motyogott a jött, igyekezvén szavának rekedt hangját erőködő kiáltás által növelni, - hol az őr! nem ismertek reám, gaz kölykök főnökötökre!
- De hogy nem ismerünk kegyedre, tisztes úr! - felelt Zdenko, - méltóztassék csak közeledni, én vagyok az őr s eme pajtásomat váltottam fel.
E közben a férfiu, ki, miként láttuk, magát mint az őrizet hatalmas főnökét ismertette meg, mindinkább közeledett s nem egy botlás s folytonos káromkodás közben végre csak pár lépésnyire volt Zdenkótól s Micoslawtól; kik - magok részéről egy bokor mögé rugdalván a podgyászt, eltávoztak a kunyhó mellől, melynek födél borítékán közelről ki lehetett jól venni a durva kötélből s hámozatlan fapálczákból készült kötélhágcsót.
Akkor, midőn az őrtiszt első hangja megcsendült, vagy inkább meghördült, Zdenko éles füle hallotta a kunyhón túliak gyors, de lehetőségig nesz nélküli távozását s szive könnyebbedett.
Mind a két férfiu nem tudta, mi a félelem, fel voltak fegyverezve, a kötélhágcsó előttök nyúlt s így akként számítottak, hogy ha a jöttnek zajongására valóban fel is ébred az őrség, míg az egyenkint kibuvik a földkunyhókból, addig bőven elég idejük marad a fedelén túlhatni, hol reájok alkalmasint lovak vártak.
Mindenesetre, hogy épen az őrség tisztje volt az, kit a véletlen e szerencsétlen órában szabadba hozott, nem tartozott a kedvező körülmények közé.
Mikor már egészen előttök állt, előre tette jobb lábát s meredten nézvén szemeik közé, felkiáltott: - A herczeg maga! - azután sarkán fordult s a legmegerőtettebb ellensúlyozás közben iramodott vissza a kunyhók felé, ordítván miként torkán kifért, - árulás! fel - fel! - keljen fel mindenki!
- Nincs veszteni idő, - mond Zdenko, miután egy nyilat eresztett az őrfőnök után , a nélkül, hogy tudná, érte vagy nem.
- Siessünk, mert ha rendeleteim teljesedtek , itt mindjárt komoly veszély áll elő!
Mintha a jövő percz kötelességének tartandá Zdenko szavait igazolni, egyszerre a kunyhók egyik távoliabb nyilásán láng csapott ki s iszonyu zsibaj hangzott.
Micoslaw és Zdenko pár pillanat alatt a kötélhágcsónál termettek, s mikor minden oldalról előrohant a nép, akkor ők már túl leértek a meredek födélről.
Nem lehet az átalános zavarodást leirni, mely a herczegnők lakását övedző szűk udvarban keletkezett.
Hosszabb ideig tartó szárazság okozta, hogy a láng, mihelyt a kunyhók belső szalmáján és szaruzatán végig futott, s kitört a nyilásokból, azonnal megkapta a magas faépület vakolatlan oldalát, s a hasított fenyőkből, faszegekkel összeállított födelet.
A kis szellő, melynek e szűk közben elég éles vonala volt, hirtelenebben, mint valaki gondolná, átalános égéssé változtatta, a mi talán csak az őrizet elbódítására volt számitva; ha a gyujtás, miként Zdenko szavaiból sejtenünk lehet , az ő parancsából történt.
Az őrtiszt, kit a nyil megsebzett, de nem veszélyesen, a váratlan veszély közben csudásan kijózanodott, s mit sem gondolván az égéssel, mihelyt pár embere szabadba lépett, rájok kiáltott: - Ide mindnyájan, a herczeg meg akar szökni, itt kell lenni! e perczben állt előttem s mellette egy ismeretlen suhancz.
E közben nagyobb része az őrizetnek elbódulva a füsttől s első álmának mámorában összegyűlt az udvaron, alig értvén, mit mond főnökük s nem tudván hirtelen , magukat vagy a herczegnők égő szállását mentsék -e.
Mindnyájan öltözetlen s csak kevesen jöttek egy-két darab fegyverrel, melyet felragadhattak.
E közben alkalmasint beégvén a kunyhók szarvazata s felemésztetvén minden gyúanyag azok beljében, a nehéz földborék lezuhant s az egész körözetet elborította a füst.
Idő kellett, mig nehányan annyira magokhoz tértek, hogy a vezér szavait s parancsait megértették s a mennyire a füst gomolyai közt lehetett, a bekerített köznek minden zugát kikutathatták, de siker nélkül.
A hőség oly nagy volt, mikép legtöbben mindenek előtt kimenekülni igyekeztek az égő tanyából, mi nem csekély feladat lőn.
Lubart, ki e fogházat tervezte, főleg csak arra gondolt, a menekülhetést meggátolni, s a véletlenségek közt alkalmasint a leghihetlenebb, tudniillik földkunyhóknak meggyujtása eszébe sem jutott.
A főnök látván, hogy az épületekhez semmikép nem lehet férni, s bár meg nem foghatta miként, hinnie kellett mégis, hogy ha már a herczeg eltünt, alkalmasint nem hagyta oda égni a két herczegnőt; s így gyanította azt is, mi fog reá várni , ha igen közeli táborban az égés vörét az égen megpillantják s Lubart és testvérei számon kérik tőle a reábizott foglyokat.
Itt nem üdvös bevárni a birót, ki itélend ily hanyagságról s legjobb használni az alkalmat s jó tért nyerni, míg az üldözők megjelennek.
Ezt gondolta, nem igen hősiesen, de bőre megóvására igen bölcsen.
Az egész táborban egyetlen ló sem volt; a vezérek úgy vélekedtek, hogy ha senkinek sem leend lova, akkor ha a foglyok valahogy meg is menekülhetnének, mi már magában hihetlen, gyalog fog ez történni s könnyebben utolérhetik őket.
Mihelyt az őrség főnöke, magát gondolatiban helyzete veszélyességébe beleokította , azonnal az összeomlott kunyhókon át az erdő sűrüjébe lopódzott s onnan, ki tudja hová, eltünt, mert őt többé senki sem látta.
Az őrizet közől is nehányan legüdvösbnek vélték a megszökést, míg a félig összeperzselt hátramaradottakat a táborból az első jeladásra oda sietett csapatok a hely szinén fogdosták össze.
Mikor Lubart, meghallván a mi történt, odaért, a tanyát romban s a becses foglyokat sehol sem találta.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE