Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szomaházy István
A csipkeverő leány : Regény
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
14
Bekezdés
700
Mondat
1475
Szó
30252
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Kamarazene.
( Egy karmester története. )
A kétöles Woernicke mester, aki föltünően hasonlitott az operákban látható Wotan istenre, elképedt arccal markolt a saját, térdigérő szakállába, s miközben a levelet, mely az imént még ártatlanul hevert a felesége kézimunka-kosarában, még egyszer ide-oda forgatta, megdöbbenve igy szólott magában :
- Ez nem is lehet igaz... ez bizonyosan csak az unatkozó Elza tréfája...
Hogy szeretett hitvesem ennyire megfeledkezett volna magáról, ezt épp oly kevéssé hiszem, mint azt, hogy a komoly kicsike ily léha kalandokra kapható lenne...
Nem, nem, egészen bizonyos, hogy csupán valami farsangi fölültetésről van szó ...
Woernicke mester, a Kis Pipin cimü, soha elő nem adott dalmü szerzője, aki egyébként harminckilenc év óta regens chorija volt a helybeli káptalani székesegyháznak, e szavak után ujra és ujra átolvasta a különös levelet, mely az imént még szendén meglapulva feküdt a pamutok, gyüszük és stoppolásra kikészitett harisnyák között .
" Drága királynőm, - igy hangzott a levél - aki e pillanatban nyugodtan pihensz a boldogult Mária Anna hálószobájában, vajjon megérzed -e, hogy valaki hajnalig ott jár a bástya alatt, s elkeseredett pillantásokat vet a vaskosaras ablakokra?
Meghallod -e a lépéseket, melyek a kisérteties éjszaka csöndességét fölverik?
Amióta végre, tizéves hüséges kitartásom jutalmául, egy feledhetetlen alkonyaton a szobámba surrantál, amióta drága fejed a keblemen pihent, azóta nem vagyok többé képes arra, hogy az éjszakákat prózai alvással töltsem el.
Hajnalig ott kószálok a bástya alatt, s reszketve számlálom az órákat , melyek még az estétől elválasztanak.
Drága szerelmem, mikor fogsz megint eljönni hozzám?
Tekints ki egy percig a holdfényben kóborló vándorra, akinek fájdalmas pillantása ott nyugszik ablakod vasrózsáin, s akkor bizonyára nem fogsz habozni tovább, hogy királynői palástodat egy órára ismét ledobd a kedvemért ... "
A dunántuli városkába tévedt Wotánnak minden oka meg volt rá, hogy ezt a furcsa levelet tréfának vegye: a felesége sokkal józanabb és fukarabb asszony volt, semhogy királynői palástot viseljen.
Maga járt a piacra és a fűszeresboltba és blúzait a megtakaritott konyhapénzéből vásárolta, mert az ura karnagyi fizetéséből ugyancsak nem telt volna bársonyra és hermelinre.
De ha telt volna is, ha csakugyan megtévelyedett volna annyira, hogy királynői palástot csináltasson magának, Woernicke mester akkor se tudta elképzelni azt a lehetetlenséget, hogy Elzája egy idegen férfi kedvéért a köpönyegét ledobhatná magáról ...
- Nem, ez tisztán ostobaság, - mondta mély meggyőződéssel a szakállas zeneóriás, miközben elgondolkodva járt föl s alá a hálószobában, ahol kétszázesztendővel ezelőtt a szépséges Mária Anna aludt ...
A regens chori háza bele volt épitve a várbástyába, mely szinte teljes épségében maradt meg a harcias XVI. századból, s mely komor fenségben trónolt a lomhán szétterpeszkedő kisváros fölött.
Odalenn jókedvü öreg urak kopogtak botjukkal a durván összetákolt kövezeten, pletykás asszonyok bujtak össze a Fekete kutya vagy az Elefánt előtt, kacér lányok mosolyogtak az aljegyzőkre a muskátlis ablakok mögül, idefönn, a középkori bástyán, mélabús és romantikus nyugalom borongott.
A székesegyház körül méltóságos kanonokházak sorakoztak, mig a püspök rezidenciája egy komor vércsefészek szigoruságával huzódott meg a völgyekbe kémlelődő bástyatetőn.
Emberi hang itt csak nagy ritkán hallatszott: a fekete árnyékok - kilencvenéves nagyprépostok alakjai - némán és hangtalanul tüntek el az öreg guardiákban, melyeknek homlokzatán még ott sötétlett egy-egy század évekkel ezelőtt itt felejtett ágyugolyó.
Az idő, mely odalenn vigan csörgedezett tova az örökkévalóság felé, mintha tehetetlenül megállott volna utjában e vaskosaras házak között, melyek valaha egy szomoru királyasszony könnyeit látták ...
Ködös alkonyatokon, amig Woernicke mester kolofóniumért vagy hangjegyfüzetekért járt odalenn a városban, az asszony álmodozva, káprázó szemmel támaszkodott néha a sziklafalba vájt ablaknak, melyen tul a hófehér messzeség csillogott.
A völgyek ezüstös hótömegek alatt görnyedtek, s a messzeségben komor hegyóriások álltak őrt a füstölgő viskók fölött.
Mily szép és szomoru volt itt a tél fehérsége!
Vajjon a boldogtalan királyné szeme is végigsiklott -e innen valamikor a hóba süppedt erdőségeken, melyeken tul az ura zsoldosai csatáztak?
A régens chori felesége félénk pillantást vetett e gondolatnál a székesegyház felé , melynek sirboltjában a porladozó királyasszony pihent, aztán nagyot sóhajtva visszavonult konyhájába, hogy az esti tea mellé az ánisos süteményeket elkészitse ...
Tizenhat év óta - ennyi ideje volt, hogy Woernicke a könyvesbolt kalendáriumai közül elhozta - a fiatal asszony minden csütörtökön pontosan elkészitette az ánisos süteményeket.
A bástyákon azóta vadonatuj mohatelepek képződtek, a könyvesbolt penészvirága gömbölyü és kivánatos nővé érett, de az ánisos perecek most is csak olyanok voltak, mint tizenhat esztendővel ezelőtt.
A perecek épp oly kevéssé változtak meg, mint a vendégek, akik csütörtök esténként elfogyasztották őket.
Mindössze talán csak annyi történt, hogy az öregedés manupropriája, néhány ránc alakjában, észrevétlenül megjelent a szemük alatt, s a hajukat kikezdte a csillogó ezüst, mellyel a sors az elvesztett fiatalságot kárpótolja.
De kezük, mellyel oly gyönyörü melódiákat csaltak ki hangszerükből , nem változott meg: a csütörtök este most is ünnep volt, mellyel a zene klasszikus istenasszonyának áldoztak ...
Pont tizenöt esztendeje volt, hogy a Woernicke-féle vonósnégyes társaság megalakult, hogy ettől fogva hétről-hétre pontosan összegyüljön a bástyába épült dolgozószobában, az éjszaka leplébe burkolózó kisváros fölött .
Sokáig csak álmodozva beszéltek tervükről, mert mindössze három zenebarát akadt a városban: maga Woernicke, aki mestere volt a sordonkának, Szilágyi, a káptalani pénztáros, aki bátran magára vállalta a primhegedüt és Kozma bácsi, az agglegény-ügyvéd, aki a második hegedü kezeléséhez érzett magában különös hivatottságot.
De a violához, fájdalom, mindaddig nem akadt szakférfiu, amig a kegyes sors egy napon csodával határos meglepetést ki nem eszelt: a regens chori-t, aki fizetni járt az adóhivatalban, egy ismeretlen fiatalember szólitotta meg a rézkapcsos főkönyvek között .
- Kegyed karnagy? - kérdezte a szakállas óriástól, miután adókönyvét kiváncsian ide-oda forgatta .
- Az vagyok, - mondta Woernicke mester udvariasan .
Az ismeretlen fiatalember barátságos arccal hajolt át a tintafoltos iróasztalon .
- Ennek nagyon örülök, mert magam is előszeretettel müvelem a zenét...
Azt mondhatnám, hogy ez az egyetlen szórakozásom; kávéházba ugyanis elvileg nem járok.
Ha tehát megengedi, hogy néhanapján tiszteletemet lehessem ...
- Micsoda hangszert játszik? - kérdezte a karnagy, akit egyszerre valami megmagyarázhatatlan sejtelem kapott meg .
- Tulajdonképpen mindent, de legszivesebben a violával foglalkozom ...
Bártfán, ahonnan ide áthelyezték, volt is egy jóravaló vonósnégyes-társaságunk ...
Woernicke-mestert csak a közhivatalok iránt érzett tisztelete akadályozta meg abban, hogy az ismeretlennek a nyakába boruljon; de türtőztetvén izgatottságát, nem ragadtatta el magát ilyen kitörésre, hanem csupán ennyit mondott :
- Végtelen boldog lennék, ha meglátogatna, mert évek óta várunk valakire, aki a violát magára vállalná...
Nem jöhetne el még ma este hozzám?
Ha nincs jobb dolga, akkor rögtön értesiteni fogom a többi urat is ...
A következő csütörtökön nevezetes változások történtek.
A háromszáz éves ház régimódi dolgozószobájából, ahol valamikor egy bánatos királyné álmodozott, klasszikusan szép zenehangok szürődtek ki a havas éjszaka csöndjébe ...
A négy férfi csillogó szemmel ülte körül a hatalmas cserépkályhát, mig az asszony szelid komolysággal hajolt a himzés fölé, majd a szünet után teával és ánisos süteményekkel kedveskedett a kifáradt zenebarátoknak...
És ez a jelenet - pedig már tizenhat év telt el a legelső hangverseny óta - hétről-hétre megismétlődött : két kvartett közt percnyi pontossággal megjelentek az asztalon a teáscsészék és az ánisos sütemények, amiket sietve, boldog izgatottsággal költöttek el, hogy Haydn C-dur négyesét mielőbb megkezdhessék ...
A másfél évtized alatt, mely az első csütörtöki hangverseny óta az örökkévalóság feneketlen szakadékaiba lepergett, jelentékenyebb esemény nem igen zavarta meg a bolthajtásos szoba harmóniáját: a fiatal császár képe most is ott függött a rövid zongora fölött, a két pamutdinnye, körülötte néhány megsárgult névjeggyel, még mindig főékessége volt a kis szalonasztalnak, s a hajszálakból font csataképen, melyet a fiatal asszony valaha a szülői házból hozott magával , most is kelevézeiket lobogtatva rohantak egymásnak a kinai arcu vitézek...
Maguk az élők is győzedelmesen harcoltak az idővel: a Woernicke szakálla még talán hosszabbá és tekintélyesebbé lett, a káptalani pénztáros egy ujabb tokával szaporitotta eddigi állományát, az agglegényügyvéd még nagyobb gyalogsétákat tett , mint régente, a kis adóhivatalnok pedig épp oly meleg pillantásokat vetett a szeliden kézimunkázó asszony felé, mint az első csütörtök estén, amikor a bástyába épitett öreg házban megjelent.
A kis adóhivatalnok most már betöltötte negyvenkettedik esztendejét, a szolgálati évek tisztes tömegére tekinthetett vissza, de itt, a bizalmas esti társaságban, még mindig annak a rózsásarcu gyermeknek nézték, aki tizenhat esztendővel ezelőtt az ismeretlenség homályából fölbukkant.
Aki figyelmesebben megnézte, immár fölfedezhette itt-ott a szarkalábakat, melyek halántéka finomságát megzavarták; de az öregek még mindig atyai jóindulattal bántak vele, az asszony pedig néha komolyan figyelmeztette , hogy türje föl a gallérját, nehogy a hideg éjszakai levegőben torokgyulladást kapjon.
A kicsike: mondták neki kedveskedve mindannyian, érthetetlenül megfeledkezve arról, hogy a rózsaarcu gyermekből már rég reumás agglegény lett , aki esténként gyapju hálósipkát huz a fejére, nehogy az idegei huzatot kapjanak .
Woernicke mester tehát ujra végigolvasta a levelet, jó ideig föl és alá járt a dolgozószobában, majd hosszu pillantást vetett a havas völgyre, mely az ablak alatt elterült.
Mikor az asszony később a fűszeresboltból hazatért, s a köpenyegét fáradtan ledobta magáról, a karmester szokás szerint megcsókolta, majd hirtelen elébe tartotta az összegyürt papirszeletet .
- Neked irták ezt? - kérdezte kissé meghajolva, hogy az arca a felesége szemével egy vonalban legyen .
Az asszony egyszerre elsápadt .
- Ezt, - dadogta - ezt a leveled gondolod ?
- Ezt gondolom, - mondta Woernicke mester .
Pár pillanatig csönd volt, de az asszony utóbb szeliden vállat vont , s bár még mindig ijesztően halovány volt, kedvesen és ügyetlenül elmosolyodott .
- Nézd, - szólott - nem szabad rosszat gondolnod rólam, mert abból , amit talán képzelsz, semmi se igaz...
Csak nem gondolod, Aloys, hogy képes volnék valami alávalóságot elkövetni ?...
Igaz, hogy ott voltam a lakásán, amikor a kicsike a minap meghült és lázas volt, de csak azért voltam ott, mert attól tartottam, hogy senkije sincs, aki a betegségében gondot viselne rá...
Az is igaz , hogy a kicsike tizenhat év óta szerelmes belém - ezt te épp ugy tudod Aloys, mint én - de talán nem gondolsz olyasmit, hogy meg tudnék feledkezni magamról ?...
Nem , Aloys, egészen nyugodt lehetsz, a kicsike sokkal is tisztességesebb, semhogy efféle ostobaság az eszébe jutna ...
Fölágaskodott és vakmerően nézett a Woernicke szemébe, mely egy darabig kiváncsian pihent az asszony arcán, majd tünődve belemeredt a levegőbe ...
A nagyszakállas regens chori lelkében különös és titokzatos forrongás támadt ...
Egyrészt csakugyan hihetetlennek látszott előtte, hogy az asszony, tizenhat éves házasság után, hütlenné tudna lenni hozzá, de másrészt valami homályos sejtés támadt benne afelől, hogy a harmincöt éves asszonyok nőtlen fiatal urakkal szemben nem igen vállalkoznak az önzetlen betegápoló szerepére...
Most hirtelen számtalan epizód jutott az eszébe, melyre a hosszu másfél évtized alatt még csak ügyet se vetett: az egyetértő pillantásokra, melyeket felesége és a kicsike váltottak egymással, bizalmas suttogásukra, mellyel - a többiektől félrevonulva - elbucsuztak egymástól, az asszony álmodozó pillantására, melyet a sötét völgykatlanba vetett, mikor a kicsike lépései a szük falépcsőn elhangzottak ...
Mindez most bizonyossá tette előtte, hogy a levélben nem egy ártatlan beteglátogatásról van szó, s egy pillanatig az az érzés lett urrá benne, hogy tragikus hősként kellene megoldania a csomót...
Valami pokoli vágyat érzett, hogy az asszony hófehér nyakát véresre marcangolja, vagy hogy kalap nélkül rohanjon el hazulról, s az egész város szemeláttára fojtsa meg győzelmes vetélytársát...
De ekkor eszébe jutott, hogy egy elsietett ostobasággal helyrehozhatatlan hibát követhetne el, hogy a gyönyörü csütörtökesték örökre megszünnének, hogy a vonósnégyes-társaság végképpen föloszlana, mert talán száz év is el fog telni megint, amig olyasvalaki téved ide, aki a violát kezelni tudja...
Lelkében egyszerre fölhangzottak a Beethoven, a Haydn, a Mozart nemes és csodaszép akkordjai, melyek tizenhat év óta minden csütörtök estéjét ünneppé tették...
És e gondolatra a féltékeny férj egyszerre összelapult benne, hogy a fanatikus zenerajongó lépjen a helyébe.
Woernicke mester behunyta a szemét, s igy szólott a zavartan mosolygó asszonyhoz :
- A kicsike előtt nem szabad említened, hogy a levelét olvastam, mert attól tartok, hogy nagyon restelkednék előttem...
Legjobb, ha az egészet agyonhallgatod, én ugyse hiszem, hogy te valaha hűtlenné lehetnél hozzám .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE