VII. (Egy estély, mely jól kezdődik.)
Pálmay ő méltóságuknál a legvirágzóbb házi körülmények közt sem lehete annyi fényt látni, mint mennyi meglepte a mai estélyre érkezett előkelő társaságot, s ennek előidézésében Valeria bőkezűsége nagyon szerepelt, óhaja levén, hogy Angelique eljegyzése ez alkalomkor ünnepeltessék.
A boldog nagynéne oly gyémántokat ajándékoza a kecses arának, minők egy uralkodó-nő fején is méltó helyet találnának.
Gazdag teremek, gazdag világítás, gazdag díszletek, gazdag öltözékek, gazdag asztalok és fényes bérruhás cselédség tündérvilági képet nyujta.
A bemenetel , teremek szögletei és ablakmélyedések, a siberiai tél daczára, legdéliesb növényekből és virágokból csodaszép csoportozatok helyévé lőn, mi nemcsak a szemnek vala élvezet, de a roppant világítás és sokaság által tikkadozó légnek is üdítő frisseséget kölcsönze.
A zene vígan szólt, a táncz szele gyertyalángot és virágleveleket ingásba hozott.
Az általános vígság közepette Angeliquen valami nyugtalanság mutatkozott; szemei gyakran pihentek a bejáráson, s minden érkezőnél egy borus árnyalat vonult végig arczán.
Ezt Kázmér észrevenni látszott, s merengővé lőn.
- Min tünődik? - kérdé Angelique.
- Ábrándozom - viszonzá mosolyogva Kázmér.
- Ön nagyon átengedi magát borus ábrándinak.
- Mondja inkább, sejtelmimnek.
- Ha az üdv küszöbén állunk, a rettegés, hogy onnan egy véletlen eltaszít; ha boldog álomban ringatódzunk, a félelem, hogy abból felriasztanak; ha imádott Angeliquem szerelmében bízva, egykor átlátnám, hogy elbizakodott valék.
- Adtam, vagy adok erre okot?
- Nem, nem! a világért sem! de ép mert oly végtelen boldog vagyok, a boldogsághoz nem szokott szívem elszorul.
- Isten és kedves szülőim akaratából, aztán meg - tevé hozzá erőltetett mosolylyal - saját választásomból rövid időn az leszek.
- Az idő!?
Hisz ez az, mi sokat, nagyon sokat változtat.
- És tán hoz is - susogá félig maga elé Angelique.
Nem szólhatott többet, mert tánczba vivék.
Kázmért ott hagyá, hogy annak értelmét, mit most hallott , találgassa.
- Tudná eltalálni nagysád - kérdé Verdes Hugó egy felpiperézett vénségtől - miért oly lelketlen e szép estély?
- Mert az estély lelke hiányzik.
- Lám, ily éles ész előtt nincs titok.
Nem is tudom, Dell' Orto barátom hol maradt?
- Tán másutt jobban mulat.
- Az egekért, meghallhatná valaki.
- Szegény Angelique! ilyenek a férfiak!
- Elragadtatásuk perczében eget-földet igérnek, de mily apróság képes igéreteikről megfeledkeztetni.
Ah! - tevé utána nehéz sóhajjal - én a férfiakat nagyon ismerem , s azért legközelebbi beszélyemben...
- E beszélyre kiváncsi vagyok.
- Már kész - vágott bele Verdesi - beh szép dolog, lángelmével bírni.
Kérem, az életből van?
- Én az életet az eszményivel összeolvasztom.
« Hm - gondolá magában Verdesi - mint számos éveidet fiatalon kaczér öltözékeddel.»
- Itélje meg tárgyamat...
- Ah! - kiálta fel Verdesi - bocsánat, kötelességem elszólít, Angelique nagyságát látom - s ezzel elrohant.
- Izetlen barázdabillegető! - sziszegé utána a beszélyirónő - hogy is tudtam e hígvelejűvel szellemi társalgásba ereszkedni?
No de szükséges, tapasztalás kell , ki tudja, ily alakot hol használhatok.
Verdesi nem közönséges alak; hegyes orr, hegyes áll, hegyes könyök, hegyes térd , hegyesre pödrött bajusz, keskeny, színetlen ajk, bágyadtszőke és ritka haj ; öltözete mindig feltünően kiáltó, s ellentétes színek összealkalmazása által egyetlen, s ha már színekben nem tündökölhet, mint estélyeken, hát a szabás által rítt ki.
Szívében örökké egész halmaz szerelem, s ajkain özön lovagiasság volt.
A magánál csekélyebbeket megveté, a magához hasonlókat kerülé, de a magánál magasb állásúak barátságáért, vagy csak társaságáért kész volt gúnyt és megvetést tűrni ; egy rangosbnak kedvéért lótni-futni főboldogsága volt, sőt ilyenek részére leglángolóbb szerelméről lemondani, s a magának kivívott előnyöket azokra átruházni, egész lélekkel érdekökben működni nem ellenkezett sem érzelmeivel, sem meggyőződésével, úgy, hogy ő sohasem szeretett magának.
Udvarolt mindenkinek, de minden tekintélyesb versenyző elől visszavonult.
Ő a rangnak feltétlen hódolt .
Arczán mindig gondatlanság sugárzott, szemeiben hiúság és boldog elégültség mosolya.
Társaságokban egyik hölgytől a másikhoz, nem mondhatni ment, de lebegett örökké, betanult, kimért tartással, hol mazur-, hol polkaléptekben.
Ő nem követelt észt, nem hazafiságot, csak azt, hogy ízlése van, hogy a divat ellen soh'sem vét , s hogy társaságokban nélkülözhetetlen.
Igaz, még rendkívül lovagiasnak is tartá magát, a mennyiben egy elejtett legyezőt sok bájjal tudott tulajdonosának visszaadni; a rábízott szerelmes leveleket példátlan ügyességgel juttatá rendeltetése helyére; a titkokat - ha jól megfizetvék - a sír sem őrzi jobban; a tánczból kimaradt lánykákat - ha előkelők - mindig kész a zavarból kisegítni ... valóban oly tulajdonok, mikkel a nagyvilágban sok szerencsét csinálhatni.
Angelique elé lebegett; bal lábával erős állást vőn, a jobbal félkört vonalzott, s lábujjhegye földnek szegezve maradt, úgy, hogy hegyes térde jó előre kigörbült ; kalapját két kezével gyomra fölébe emelé, nyakát előre nyujtá és meghajolt.
- Hogy Dell' Orto nem jött el? - mond kecses fejbillentés után Angelique.
- Vigasztalhatlan vagyok.
Csak az tarthatja vissza - mondá - ha ég és föld összeomlik.
- De ég és föld nem omlott össze.
- Oh! ő bizonyosan jól mulat másutt.
- Sőt tudja, különben miért sóhajtá, fájdalom!
- Mert nincs más szóm rá, ha nagysádat búsulni látom.
- Engem?
Csalódik, én mulatok, mulatni akarok, sőt mondja is meg neki, hogy nagyon jól mulattam.
- Szemei meghazudtolák ajkait, no de semmi, e pillanatban egy deli ifjú tánczra kéré őt, s bájjal veté magát karjaiba.
Bódító valami lehet az a táncz!
Láttam angyalszép hölgyet bánatosan merengni , vonásairól bú beszélt, szemeiben könny rezge, s hullámzó kebléből fohász fakadt ; és néhány órával később láttam e hölgyet fényes teremben egy közönbös ifjú karján lejteni.
Át volt bűvölve; szemei élvet sugárzottak, vonásain derültség ömle el, s egész kifejezése gondtalan vígságra mutatott; minden mást e világon feledni látszék táncán és piperéjén kívül.
A zene borongós lelkét felvillanyozá, minden hang izgatott idegein rezge át, és - - - és egész szenvedélylyel tánczolt.
- Másnap kétségbeesése kettőzött vala.
A tánczban varázskéjnek kell rejleni.
Angeliquet is elragadá a pillanat üdve, alig fonódott az ifjú karja hajlékony karcsú dereka köré, szemei, vonásai átszellemültek, Dell' Ortót, neheztelését, s minden mást e polkán kívül feledni látszék.
Kázmér Angelique minden tettét, mozdulatát, s néha szavait neheztelő mosolylyal kiséré.
Mint nagyszerű virágházban cameliák, hortensiák és válogatott rózsák közt a vagnilie, oly szerényen megvonulva állt egy ifjú leányka, ennek nem udvarolt senki, őt nem mulattatá senki, sőt észre sem vette senki, legfeljebb elmenőben szólott hozzá egyik-másik nehány enyelgő szót.
- E félig gyermek leányka csak nem rég lépett ki a növeldéből, s ma lát először nagy társaságot.
Minden új előtte, s még sem érdekli, s noha lelkét, szívét annyi szórakozás s édesgető tarkaság veszi körül, arczáról oly bánat kifejezése olvasható, melyet nem a pillanat szült, de megszokottság által vonásai jellegébe olvadt; noha zene, vigalom, derültség környezé, lelke e körből tova szállongni látszik.
Mi bánthatja e gyermekszívet?
Sok, nagyon sok!
- Anyját féléves korában elveszté, s alig tölté be negyedik évét , midőn atyját ragadá el - koránsem a halál, de oly végzet, mely élet és halál ura .
Az atyának sikerült külföldre menekülni, de leánya így is csak elveszté őt, tehát a szó teljes értelmében árván növekedett fel; anyja Pálmay nővére volt.
Pálmay növeldébe adá őt, hol tíz évig senki sem nézett utána, s hol úgy bántak vele, mint egy ily elhagyottal bánni szokás; itt véste magát vonásaiba a bánat kifejezése .
Most kikerülvén a növeldéből, Angelique oldalánál sem számíthatott legrózsásb napokra.
Mindezt megérté és átérzé a szenvedések és bánat közt korán ért gyönyörű gyermek.
Kázmér hozzá lépett e szókkal:
A leányka elpirult, s szép nagy szemeit csodálkozva emelé Kázmérra.
- A mulatók zajába kell vegyülnie, hogy magának élvezetessé tegye az estét.
- Én mulatok - rebegé félénk hangon a leányka - a zene, zaj, öltözékek, e tarkaság, mindannyi szórakozás.
- Máskép, édes nagysád, máskép kell szórakoznia.
Szabad -e tánczra kérnem? - ezzel kezét nyujtá.
Remegő kezét a leányka Kázmér kezébe fektetve, hálás pillanatot vetett rá, midőn ez őt a terem közepére vezeté.
- Szenvedélye kegyednek a táncz? - kérdé Kázmér.
- Igen, szeretek tánczolni.
- Helyesen, a tánczban valami nemes, emelkedett van, mi a mulatságot közeledésbe hozza a művészettel.
Jól, bájjal és könnyűséggel tánczolni, eszményi.
Részemről , ha kecses alakokat látok magam előtt lebegni, tündérvilágba álmodom magamat.
- Ön elragadtatással beszél a tánczról.
- Pedig magam keveset tánczolok.
- Kedves kivételt teszek, mi édes emlék maradna, ha nagysádot arról meggyőzhetném , hogy ily ifjú, szép teremtést a mulatságban nem illet elvonultság.
- Köszönöm - mond megindulással a leány.
- Hogy ön nem beszél velem tantárgyakról, nevelőnőimről és karácsonyi ajándokról , mint a többi urak.
Kázmér épen felelni akart, de szava hirtelen elállt, mert tekintete Angeliquere esett, kinek szemei fényben sugároztak a bejárás felé; Kázmér is arra nézett , Dell' Ortót látta érkezni.
E táncz Kázmérnak végtelen lőn; szegény leányka beszélt hozzá, de vagy semmi, vagy igen szórakozott választ nyert.
A leányka gondolkozni kezdett, ha nem sértette -e meg valamivel Kázmért? de nem tudott olyasmire emlékezni.
Néhányszor ajkain lebegett a szó, hogy megkérdezze, de bátorsága mindig elhagyá, s midőn Kázmér helyére visszavezette, szemeit megnedvesülni érzé.
Kázmér izgatottan keresé fel Angeliquet.
- Angelique! - sóhajtá az ifjú - én már oly közel képzelem magam a boldogsághoz , hogy karjaimat nyujtám ki utána, de e pillanatban oly látványok kergetőznek felizgatott agyamban, mik reményimet megingadoztatják.
- Fogadja tanácsomat, s ne ábrándozzék, ez önnek rosszul áll.
- Félek, hogy ez ábrándképek szétfoszlanak, s a rém nem tűnik el velök.
- Ugyan Kázmér!
Fogadásom nem arra szólt, hogy ön ma szavalni, hanem zongorázni fog.
A társaság gyülekezik a zeneterembe, ne várakoztassuk.
- Ezzel karját kecsesen fűzé Kázmér karjába, s magát a mellékterembe, egyenesen a zongorához vezetteté, hol Kázmért a zongorához ülni kinálá, hangjegyet tőn elébe, egyet a maga kezébe vőn, a másikat pedig Dell' Ortónak adá.
- Ön szíves lesz - mond Angelique Kázmérhoz - játékkal kisérni énekünket.
És elkezdték «Luciá » -ból az első felvonási gyönyörű kettőst, csakhogy nem ment gyönyörűn; kétszer is rá kezdették, Kázmér soha sem tudott találni, a harmadik kisérlet után felugrott, s rövid mentséget dörmögvén elhagyá a teremet.
Angelique legkevésbbé sem lőn megzavarva, a zongorához Kamillát szólítá, ki szerényen engedelmeskedett.
A kettős dal művészi végrehajtással, tapsok közt végződött.
Most Pálmay bárónő meg akarta mutatni a világnak, hogy a kis árva rokont milyen költséges és kitünő nevelésben is részesíték, megparancsolá Kamillának, hogy most ő énekeljen.
Kázmér a termet elhagyván, a tánczteremben egy ablakmélyedésbe vonult, borostyánfa és virágcsoportozatok mögé, két könyökét térdeire, s lángoló fejét tenyerébe támasztva merengett, s míg az ének hangjai szívét metszék át, fejében ily gondolatok forrongtak:
- Minő élet vár reám?
Küzdelmes, fájdalmas, tán botrányos is?
Angelique hiú , kaczér, s e két bűn megmérgezi a legszebb életet is.
Miért legyek én áldozat? mert nénémnek megigérém? s miért igértem? mert szerettem Angeliquet, mert éreztem, hogy e nő szerelme boldoggá teend; mert hittem, hogy mihelyt az elhatározó pillanat megjő, apró kaczérságait elhagyva, szendén szerető hölgy válik belőle.
Csalódtam , ő ma eljegyzésünk estéjén kaczérabb, mint valaha, s én érzem, hogy ép oly mértékben, mint szerettem eddig, gyűlölöm most.
Istenem, mit tegyek?
E pillanatban zendült meg Kamilla éneke.
Ez átvillanyozta Kázmért, fejét felüté, szemeit égre emelé, s két kezét dobogó szívére nyomá.
Arcza átszellemült, s ajkaira oly mosoly szállt, mintha az éden titkaiba látna.
- Köszönöm az intést, oh ég! - sóhajtá - én mentve vagyok.
Futni akart e helyről, de egy esemény lebilincselé: közvetlen előtte, úgy, hogy csak a virágcsoportozat választá el, két alak állt meg.
Angelique és Dell Orto volt.