Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Ordasok
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
26
Bekezdés
2707
Mondat
5365
Szó
72247
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XIII.
Aközben Erdély felől egy kard suhant föl a levegőbe s fénye fölvillant egész Magyarországon.
S erre a kardvillanásra Szepessy Pál ordasai üvölteni kezdtek az ujjongástól s a Partiumban zörögni kezdtek a fegyverek.
Mert a fiatal késmárki Thököli Imre gróf kardja villant föl Erdély irányából.
Hanem tetemes időnek kellett elmulnia még addig a kardvillanásig.
- - - - - - - - - -
Lipót császár fölfigyelvén a még-megmaradt országrészek siket csöndjére, maga is megrémült.
Mert temetőnek csöndje volt ez a csönd.
A császár föltette magában ezokból, hogy az Ur 1678-ik esztendejének legelején országgyülést hirdet Pozsonyba, amire röhögve harsantak meg a fölkelők.
Hocher kancellár, a császár megbizottja, tapogatózni kezdett Szepessy Pál felé, aki ötödik esztendeje hordozta már árva fejét a bujdosásban s leveleket csatolt az üzeneteihez ugy neki, mint Apaffy fejedelemnek és Teleki Mihálynak.
Az volt irva e levelekben , hogy kegyelmet fog kapni minden lázadó, aki a császár hüségére tér meg s kijelöltek egyes falvakat is, amelyekben istentiszteletet lett volna szabad tartaniok a protestánsoknak.
Azonkivül széltében hirdette Hocher, hogy az országgyülés közeledő határnapja alkalmából hitleveleket fog kiadni a császár.
De erre már felhördült Szuhay Mátyás is, a sirja felé haladó zendülő.
Mert ebben az időtájban testi-ereje véglegesen készült elhagyni Szepessy Pál vezértársát s leghübb barátját a földönfutásban.
Maga sem hitte már, hogy viszontláthassa egyszer még szülőhazáját, most tehát, amikor a császári álnokság a hitlevéllel akarta kelepcébe csalni őket, ugy kezdett kiáltozni, hogy csaknem robbant:
- Isten engem ugy segéljen, a császári hitlevelet a zászlómra fogom feltüzni, ugy viszem katonáimat a német ellen s a hitlevéllel meg a zászló nyelével fogom fejbevágni a császárt!
Szepessy Pál, akit - az Erdélyben dult viszályok okából - temérdek gond busitott ekkoriban, megingatta vén fejét s ugy mondta Szuhay Mátyásnak:
- Régi barátom és társam a vezérségben: igaz hitemre állitom tenéked, hogy hamarosan megindulunk északi hazánk szabaditására s kardjaink hegyével forditjuk ki akkor a bendőjét valamennyi lancknehtnek!
A császári fogadkozásokkal szemben érthető volt a bizonytalanság.
Mert ezek az igéretek messze elmaradtak a bécsi és linci békepontoktól, amelyeket különben is rég felrugott a császár.
Ám egyéb dolgok is keseritették Szepessy Pált és vezértársait, ugyszintén a kardrakelt összes fölkelőket.
Mert igaz ugyan, hogy Lipót - engedékenységének jele gyanánt - mindenekelőtt elcsapta a kassai kapitányságból Kobb Farkas generálist, akinek puszta nevére ökölberoppant a marka valamennyi ordasnak s helyébe az emberibb Wrbna grófot tette meg kapitánynak, ámde a temérdek-sokat nélkülözött, rongyokbanjáró s didergő bujdosók nem hittek már senkinek.
Ugyanakkor pedig Nagybánya vidékére függesztették szemeiket: mert nagy események voltak előkészülőben Nagybánya környékén.
Mialatt ugyanis Szepessy Pál veszteg-koplaló legényei a Partiumban és Erdély szélein elszórva lestek a vezéri jelre, amikor feneketlen indulattal törhetnek ki északnyugat felé a Partiumból és a nagyváradi basa kardja alá tartozó hódoltsági részekből s vethetik reá magukat németre, dánra, vallonra és morvára, azalatt Nagybánya körül vagy tizenkétezer békétlen erdélyi élén Teleki Mihály s hadadi Wesselényi Pál marta egymást.
A fővezéri kardért.
Az idő pedig telt-mult s aközben csakugyan összeült a pozsonyi országgyülés, a magyar rendek elmondhatatlan keserüsége közben.
És szét is oszlott nemsokára, a magyar urak még féktelenebb indulatkitöréseitől kisérve.
Erre az eredménytelenségre vad ujjongás rázta meg az ordasok táborát, mivel érezték , hogy megjött végül az ő idejük is!
Ugy tetszett pedig, hogy a császár ezuttal komolyan szeretett volna kibékülni a fölzendült bujdosókkal, ámde az 1678-ik esztendő legelején egymás felé rázva öklöt széledtek szét a szembenálló felek.
Oka pedig mindennek Hocher kancellár volt, akit annyira felbőszitettek a Szepessy Pál követeléseinek egyes pontjai, hogy csaknem eszét vesztette a dühtől.
Mert az országgyülésben mindenekelőtt a bujdosók követeléseire került rá a sor.
Hangzottak pedig eme pontok, amint következik itten:
1. A német katonák takarodjanak a magyar haza területéről, mig nem késő, miután a bosszuállás tüze égeti a fölkelők összes belsőrészeit.
2. Töröltessenek el a törvénytelen és szörnyü adók, amelyek miatt csonttá és bőrré soványodva tengődik a haza maradék népe s mely adók egyebekben is alkotmányellenesek lévén, becstelenek, minélfogva sértik a hires magyar nemzet önérzetét.
Ha mégis ezen adók citocitissime el nem töröltetnének, ám lássa a császár, mi vége lesz a dolgoknak itten!
3. A császár adassa vissza, de halogatás nélkül, a protestánsok összes elorzott templomait!
Mert az Ur hajlékainak erőszakos elorzása bitang cselekedet volt eddig is.
Ha mégis ezt sürgősen megtenni vonakodnék a császár, ebsorsra és karóhegyre fog kerülni az országot duló minden idegen zsoldos.
4. Választassék nádor az ország elejére, ám tüstént!
Erre a lépésre ama belátásnak is serkentenie kellene a császárt, hogy Magyarország élén állt legelső elődjét, I. Ferdinándot - a szerencsétlen II. Lajos király hősi halála után - épp az akkori nádor segitette trónra, amit is eléggé megfontolatlanul cselekedett.
Vala pedig neve a nádornak: Báthory István.
5. Azok felett, kik a jobb belátásra tért császár, illetve magyar király és a magyar haza ellen véteni találnának, honi birák lássák el az itélkezést.
Az ország széleit, ugyszintén a végvárakat magyar katonasággal kell megrakni.
Mert csupán magyar vitézekben bizhatik a haza.
6. Helyeztessék vissza az alkotmányos kormányzat.
Ha nem, ám lássa a világ, mi fog következni itten!
Mikor az ordasok hat pontját előterjesztették az országgyülésben, Hocher kancellár majd szétcsattant az indulattól.
S megfeledkezvén róla, hogy személye ezuttal magát a császárt jelenti, őrjöngeni kezdett.
A hajába markolt s magánkivül kiáltozott:
- Pártütő és lázadó minden magyar!
Most már leszámolunk velök!
S szétment az országgyülés!
Mikor az egyezkedési tárgyalás teljes csődje eljutott a Partiumba, gyilkos örömre gyulladt Szepessy Pál s lelkesen kiáltott fel:
- Jól van, katonák!
Nagyon jól van!
S a vezértársak: nevezetesen a kopasz Szuhay Mátyás, a baljós csillagzatu Petrőczy István, valamint Ubrisi, aztán a szőke Kende Gábor, a galambősz Keczer András, Duló György és Duló Gergely, rezesorru Majos Ferenc, az ifju Keczer Gábor, a dülledthomloku Tulok György kapitány s minden vitézeknek elsője: a nyalka Petneházy Dávid egyértelemmel kiáltottak föl, mialatt tenyereikkel éleset csaptak a combjukra:
- Egészen a kedvünk szerint van minden!
Ám hamarosan lelohadt az ujjongása Szepessy Pálnak.
A lengőszakállu vezér ugyanis, akiben sok körültekintés volt, egy idő óta megállás nélkül Erdélyre csüggesztette a szemét.
Mert nagy dolgok készültek arrafelé, mint azt már hangoztattuk is.
Tizenkétszer erdélyi és külhoni harcos várt a kitörésre Nagybánya környékéből, hogy egyesülvén Szepessy Pál ordasaival, reávessék magukat az átkozott németre.
Ezeket a hadakat ép a legnagyobb viszálykodás idején érte a pozsonyi országgyülés csődjének örvendetes hire.
Tizenkétezer erdélyi táborozhatott ekkor Nagybánya alatt.
Francia és polyák segédhadak is voltak a táborban, egyelőre azonban az amiatt való méreg ette ezeket az erdélyieket: ki legyen a vezér?
Mert ketten is vetélkedtek a pálcáért: hadadi Wesselényi Pál és Teleki Mihály kancellár.
Kivárhatatlan huzavona után Wesselényi engedett, sok köszönet azonban nem volt a jobb belátásban.
A vezérségre került és népszerütlen Teleki megindult ugyan a hadakkal a hét tiszai vármegye ellen, alvezérei sürgetésére körül is zárta Wrbna gróf táborát, ám anélkül, hogy reácsapott volna, engedte kisiklani a halálos ölelésből.
Az 1678-ik esztendő volt ez.
A hazátlan Szepessy Pál, akinek ordasai tétlenül tengtek még mindig, már-már kétségbeesett...
Senki nem sejtette, mit hoznak a legközelebbi napok?
És akkor uj vezér állt ki valamennyi bujdosó élére.
- - - - - - - - - -
Erdély fölött egy kard suhant föl a magasba s fénye ijesztően cikkant föl Magyarország felett.
A huszonegyesztendős késmárki Thököli Imre gróf huzta ki éles kardját.
A teméntelen gondoktól őrölt Szepessy Pál abban az órában megindult a fiatal vezér elé s ahogy összetalálkoztak volna, könnyektől csorgó szakállal övezte le tenyérnyi-széles kardját s tette le a daliás vezér lábai elé:
- Neked adom át, kedves grófi öcsém...
Huszezer dühös magyar szolgál e kard alatt!
Az ifju vezér azonban szeliden adta vissza a szablyát:
- Csak tartsa meg, bátyámuram...
Szükségünk van még e kardra meg az öreg vezérre.
- - - - - - - - - -
Thököli!
Nyugatról menekült zavaros gyermekkorában, amikor ész nélkül kellett elhagynia haldokló atyját s alig karolhatta át két gyönge nővérkéjét, nevelkedett keserü bujdosásban és most, mikor - mint daliás ifju vezér - felült a lovára, kivonta érintetlen kardját, hogy meginduljon Felső-Magyarország szabaditására s hogy legalább Árva várát láthassa egyszer még...
És abban a pillanatban Szepessy Pálnak huszezer ordasa üvöltött fel az uj vezér nevére.
Mert érezte mindenki, hogy a fiatal késmárki gróf legalább tiz évig nem fogja hüvelyébe dugni azt a felvillant kardot.
Mindenki az ujból kigöngyölt zászlók alá sietett elfult lélegzettel.
Isten tudná csak, hol szedték magukat?
Az Alföld tengervilága felől özönlöttek a szegénylegények és a vérigsarcolt hajduk, a Verhovináról meg a Vihorlát-Gutin alól leereszkedtek fejszéikkel a rusnyákok, mialatt a Fátramente valósággal ontotta Wesselényi bakbüzü tótjait ; készenálltak immár Majos Ferenc talpasai és Tulok György savanyuszáju legényei , nem is szólva a vezérekről, akik utálatuk jeléül félretartották az orrukat , valahányszor a német nevét kellett hallaniok, mialatt a lengőszakállu Szepessy Pált oly méreg égette a német ellen, hogy krákogni tudott csupán.
Csak a kopasz Szuhay Mátyás nem emelgette a kardját többé.
Mert kivénült tagjaiból elszállni készült immáron minden erő s most, hogy a Partiumtól a Jablonkai-hágóig vad riadal rázta meg egész Felső-Magyarországot, egyre bizonytalanabb hangon szólt régi barátjához, Szepessy Pál vezérhez:
- Öreg barátom, Pál, érzem, hogy soha már nem fogom meglátni hazámat, a kies Abaujt...
- Ne csüggedj, öreg barátom.
Mátyás, - biztatta a rendületlen Szepessy Pál.
- Hazaviszünk most magunkkal s nem állunk meg Morváig.
Vezéri hitemre mondom ezt tenéked!
S igazat mondott a konok bujdosóvezér.
Mert huszezer ordasa előtt nem volt megállás többet, miután a daliás késmárki gróf állt ki a hadak élére.
Azalatt özönlöttek, egyre özönlöttek a harcosok a Máriás-zászlók alá, hogy inkább meghaljanak közös édesanyjukért, Magyarországért...
Mert igy nem lehetett élni tovább!
Megindultak Petrőczy és Ubrisi csapatai.
Petrőczyt, amikor hosszu idő után először látta viszont Thököli, átölelte.
Hisz nagybátyja volt a baljós-csillagzatu vezér.
Ott csattogtatta kardját a két Duló-testvér: György és Gergely, legényei elején nyomult ungi udvarháza irányába a szőke s immár erősen vénülő Kende Gábor, hadadi Wesselényi Pál és Teleki Mihály sértett duzzogásában elmaradt ugyan ettől a táborozástól, csupán a nagy Wesselényi tótjai sereglettek össze lelkesen a német ellen, de ujjongva fogadták mindenfelé »Bocskai angyalai « -t is, ezeket az összeverődött bitanghajdukat.
S bizakodó szivvel tört előre az ősz Keczer András, mialatt fia, az ifju Keczer Gábor egyre-reménykedőbben sóhajtozott:
- A protestánsok Istenének segitségével talán átkarolhatom egyszer még szegény hitvesemet s neveletlen fiacskámat!
Mert ekkor már csatáknak és ütközeteknek szennyétől volt maszatos mind a huszezer ordas.
Uj erővel s az eddiginél gyülölködőbb indulattal tört fel a Tyukodi pajtás riasztó táboriéneke...
Erdők alatt, sikságokon és hegyek lábainál ezt a kegyetlen dalt jajongták a töröksipok.
Tyukodi pajtás maga, halálrakeseredvén a Partiumban áthenyélt, tétlen napok miatt, bosszuért fujva indult meg a német , vallon, dán, spanyol és morva lancknehtek ellen, sőt mindenki szelid bosszankodására még az ebadta Kuczug Balázs is ott talpalt kunkororru csizmáival az ordasok hátában, fogadkozva, hogy nem fog eloldalogni egyetlen csata elől is...
Ott készülődött bús haraggal a megvetett császáriakra a kordovánképü Buga Jakab, régi nemzeti harcos, az oldalán meg ott nyujtogatta nyakát a csepüszinü Zöld Demeter, hü bajnoka az elárvult haza ügyének, hogy reárontván a lompos ellenségre, szörnyü vérontást vigyen végbe nyomorult soraikban.
S egy napról a másikra Thököli Imre nevét kiáltotta mindenki szorongó reménykedéssel.
S egy napról a másikra az uj vezér lábai előtt hevert ugyszólván az egész Felső-Magyarország.
Mert mialatt jajgattak a tárogatók s dobok peregtek tompán, a Tyukodi pajtás könyörtelen tábori-éneke dühitett mindenkit.
Az ordasok elözönlötték immár a hét tiszai vármegyét s maguk előtt seperték a császári generálisok hadait, mint szél a felhőket.
De itt sem álltak még!
Rezesorru Majos Ferenc, ittas állapotában , lovasokkal rohanta meg Szendrő várát s a legény Tyukodi, Buga Jakab meg Zöld Demeter bojnyikjai gyalog hágták meg a falakat...
Elesett Torna vára, bevették Putnokot s veszett vágtába közeledtek a bányavárosok felé, ahol teméntelen aranyat sejtettek.
Sátáni sebességgel repültek a fölkelők hadai az ország nyugati végeinek, mert amely erősséget nem tudtak bevenni egyetlen nekiroppanással, nem vesződtek vele tovább, hanem szilajon törtek előre, mindig nyugat felé...
És miközben a gyaloghadak a Szepességet fenyegették immár , vékonylovu és vakmerő lovasaik repülve száguldottak végig az északnyugati vármegyék földjein s legéleik betörtek Csehföldre és Morvába, megkergették a népet s kegyetlen szivvel gyujtogattak köröskörül, hogy e tüzek éjszakai fénye el-elrémlett Bécs alá s a császárnak elszorult a szive ekkora düh és könyörtelenség előtt...
És sietni kellett, nagyon sietni, hogy a császári generálisok ne szedhessék össze erejüket.
Szepessy Pál sohasem szünt meg a sürgető szókkal:
- Csak most szoritsuk, grófi öcsémuram: döglötten marad talpunk alatt minden német!
S a fiatal vezér, akiben sok dölyf és elbizottság volt már ekkor is, megértőn bókolt vissza:
- Nem lesz megállásunk, bátyámuram, igaz hitemre állitom ezt!
Az eljövendő hónap folyamán Bécs város kapuit fogják megdöngetni hadaink!
Hát majdnem ugy lett...
Mindenekelőtt Leslie német tábornok szegült szembe Thökölivel, aki nyomban megfuvatta a kürtöket, miközben doboltak a dobosok.
És megindultak erre az ordasok is, »hej-rá « -t kiáltván nagy fenszóval.
Dühöngő dulakodássá fajult a csata, melynek leghevében segitségül érkezett meg Wrbna generális egész hadosztálya.
De mégis futnia kellett mindkét tábornoknak esze nélkül.
Mert elmondhatatlan vitézséggel csatáztak a fölkelők s irgalom nem volt a sziveikben : mindenkit felkoncoltak.
A németek lihegve kezdtek menekülni ekkor s összevisszagubancolt tömegeik hömpölyögve hátráltak nyugat felé.
Thököli a délceg Petneházy Dávid kapitányt parancsolta előre, a legkönyörtelenebb gyilkolást hagyván meg neki utasitás gyanánt.
Ezzel a bányavárosok is az uj vezér kardja alá estek.
Száznyolcvanezer arany volt a zsákmány Körmöc városában, hozzá hihetetlen tömegü ezüstrudak, amelyekből nyomban a saját nevére veretett pénzt a fölkelővezér ezzel a körirattal: »Pro libertate !«
Volt már zsold a hadaknak, volt abaposztó , saru és puhaszáru csizma a magyaroknak, bocskor a tótok és rutének lábszáraira .
S annyi koplalásoknak utána elmondhatatlan riadalban robbant ki a huszezer bujdosó.
Erre a riadalra a császár is megdöbbent s alkudozni próbált a fölkelőkkel.
Ám az alkudozással csak időt akart nyerni.
Mert hitte, hogy hamarosan békét köthet a francia királlyal s akkor hadait kivonván Németalföldről, minden erejével a gyülölt lázadókra vetheti magát.
Az ordasok, mikor a császári követek jelentek meg a táborban, sok önérzettel kiáltottak föl mind a huszezeren:
- Vesszen a császár!
Mindazáltal némi akaratlan szünet következett, mig kifujhatták magukat a Szepessy Pál legényei meg a lompos császáriak.
S ezt a rövid szünetet arra használta föl a fiatal késmárki gróf, hogy szemlét tartott katonái fölött a tágas lévai mezőségen.
Szemtől-szembe akarta látni őket!
A mező egy pontján nyeregbe szállt Thököli, alacsony emelkedőn.
Előtte kellett elvonulnia huszezer ordasnak: gyalognak és lovasnak egyaránt.
Mivel uj ruháik nem készültek még el, olyan külsőben voltak valamennyien, ahogy nekiindultak a Partiumból.
Először Petrőczy és Ubrisi lovasai haladtak el a vezér előtt.
Ott ült fehér lován Thököli s mellette féllépést Szepessy Pál a seprüszemöldökével...
Azalatt jöttek vékonyhasu lovaikon a fölkelők lovasai : nyolcezren is talán.
Az élen Petrőczy és Ubrisi hármas vezéri tollal csákóbaszegett süvegeiknél s akkor nagyot kiáltott Petrőczy István:
- Vivát Emericus Thököli!
Riadó karban zendültek meg a lovasok torkai, miközben görbe kardjaikat kisuhintották hüvelyeikből, riadozva éltetvén a daliás uj vezért.
Thököli balöklét csipejére nyomván, gőggel ült a nyeregben s ujjongani szeretett volna ekkora harcikészség előtt.
Azalatt jöttek a lovasok nyalkán, mind az ő nevét kiáltozták s végehossza nem akart lenni a végtelenbevesző oszlopnak, a lovak patái alatt pedig tompán dobogott a mező...
Jött azután rezesorru Majos Ferenc a talpasaival, akik csákányt forgattak a jobbkezükben s harsányan kiáltották:
- Vivát Emericus Thököli!
S az ifju vezér kezdett megszeppenni fokonkint, amint ujabb és ujabb zárt-rendek következtek s amint tátott szájjal az ő nevét kiáltozta valamennyi.
Mert félvad alakokra került a sor rövidesen s megremegett a lova hátán Thököli Imre gróf , mikor a dülledthomloku Tulok György kapitány szegénylegényei dobogtak el előtte széles talpaikkal, legtöbbjének lábbelijén klappogván a talp.
Szakadt volt a ruhájuk s lyukas csalmáik bélése kifityegett.
Ezek már rendületlenül jöttek , szerteáradva a téren, kanócos puskáikat a vállukon hozták s feneketlen örömmel ujjongtak fel, mialatt levegőbe dobálták a süvegeiket.
Attólfogva alig látott valamit a fiatal vezér, mert megrettent maga is e panduralakok előtt s összefolyt előtte a világ...
Egyszer mintha a két Duló-testvér vonult volna fel , hátukban szakadt ködmönü vagy ingtelen fölkelők, akik fenyegetőn éltették a szabadságot...
Később mintha a nagy Wesselényi Ferenc bakbüzü tótjai húztak volna át a mezőn s tótul orditoztak, legtöbbje a csupasz talpán menetelvén ...
Még később mintha rusnyákok üvöltöztek volna szörnyü dühvel a német ellen, a vezér nevét kiáltozták s aközben kalimpálva lengtek a hadarócsépjeik...
Mikor az utolsó kompániának is végeszakadt volna, egy nagyot lélegzett Thököli Imre...
Megkönnyebbült!
Akkor érkezett a hire, hogy meghalt Szuhay Mátyás, a jezsuitákra fenekedett vezér.
Mert elszállt ereje után a lelke is elszállott.
Nagy gyengeségbe esvén , még Szabolcs földjén elmaradt Szepessy Pál vezértől, miután utoljára fogott volna kezet nagy bujdosótársával.
Nem láthatta meg többé Abaujt, mert valahol Emőd falu táján hanyatlott el a feje.
De holttestét hazavitték fölkelőlegényei.
És Szepessy Pál, értesülvén az engesztelhetetlen bajtárs kimulásáról, nagy bújában e szavakkal fordult környezetéhez:
- A vezérek kidőlhetnek, ámde a nemzet tovább harcol jogaiért!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE