Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gozsdu Elek
Köd : regény
Keletkezés ideje
[1882]
Fejezet
18
Bekezdés
1811
Mondat
4254
Szó
43888
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XIII.
Raabe igéretéhez képest ellátta Ivánt a szükséges segédeszközökkel, a melyek arra voltak hivatva, hogy őt a magasabb müveltség fokain felsegitsék.
Kicsi könyvtárának összes remekeit lassanként átvitte Ivánhoz, és hogy a föld kerekségén jobban tájékozhassa magát, a mi szerinte a magasabb felfogáshoz nélkülözhetlenül szükséges , áthozta meglehetősen régi és kopott globusát is, a világrészek fali abroszaival együtt.
Iván türelemmel, jóságos mosolylyal nézte az orvos fáradozásait, a ki lehetőleg gyöngéden és bizonyos lelkesültséggel akarta magasztos hivatását teljesiteni.
Az oktatási kisérletek olyan őszinték, olyan szeretetreméltók voltak, hogy Iván az orvos jóakaratát a világért sem tudta volna megsérteni.
Mindössze azt tette meg, hogy hozzá sem nyult az üdvösséget biztositó könyvekhez, hanem annál derekasabban ivott.
Raabe hetek, hónapok multával arra a meggyőződésre jutott, hogy Iván épenséggel nem tud, vagy nem akar haladni.
Valahányszor Gajárra jött, a globust épen azon a helyen , a pamlag előtti asztalon találta, a hová első alkalommal tette volt, mindössze azzal a különbséggel, hogy néha három, néha öt üres boros palack állta körül a földgömböt .
Ez a batteria sehogyan sem tetszett az orvosnak.
A könyvek érintetlenül egy karosszékben hevertek, nem nyult hozzájok senki.
Ivánt legtöbbször a globus előtt találta két könyökre támaszkodva, mintha isten tudja, milyen eget verő gondolatokon törte volna fejét.
Raabe néha szomorú arcot mutatott, mintha azzal akarta volna Ivánnak értésére adni , hogy neki ez a dolog sehogyan sem tetszik.
Iván azonban annál szilajabb lett, és váltig erőszakolta az orvost az ivásra, mintha az orvos lehangoltsága ingerelte volna.
Gyakran megesett, hogy a fogságból kikerült Pillér Gábort is ott találta, ami az orvosnak rettenetesen visszatetszett.
Észrevette azonban, hogy valahányszor előhozta a kartaliakat, Iván mindannyiszor hangosan felkacagott, ivott, aztán még danolt is!
Goromba, durva megjegyzéseit pedig, a melyeket Iván csak úgy tréfából mondott, épenséggel nem értette.
Néha azonban úgy tetszett Raabenak, hogy Iván megjegyzései tisztán az ő durva jelleméből következnek, és hogy ez az ember tökéletesen elveszett.
Végre arra a meggyőződésre jutott, hogy nyilván a faj, nyilván az átöröklött vadság oka mindennek , hogy Ivánnak épenséggel nincsen hajlama a magasabb kulturára, és hogy az ilyen ős-emberből, a kinél a phisikum hatalma leszoritja a szellemi erőket, a leggondosabb ápolás és iparkodás mellett sem lehet semmi.
Részeges, goromba , pazarló, ez az egész!
Ő nem tehet róla szegény, a faj oka mindennek.
A faj még nem forrta ki magát, és csak a kivételek alkalmasak a magasabb müveltségre.
Iván észre sem vette, hogy az orvos egy idő óta szokatlanul komoly, és hogy gyakran percekig rája függeszti szemeit, mintha lelkébe akarna látni.
Iván aféle tehetetlen , önfeledt életet élt egyik napról a másikra.
Gyakran bejárt a városba, és csak nehány nap mulva jött haza, persze mindig félig betegen, üres zsebekkel.
Egyszer pedig az is megtörtént vele, hogy négy ló helyett kettővel jött haza.
Lukács szinte megijedt, mikor Marci két lóval állitott be a kapun.
- Hát a másik kettő hol van?
- Elittuk! - felelt Marci röviden.
Néhány nap mulva aztán ujra azon vette észre magát Lakács, hogy Dolfi kihajtott négy ökröt az istállóból.
- Hová viszi azt az ökröt?
- Haza!
Lukács izgatottan szaladt a gazdához, a ki a globus előtt ült és egészen neki pirulva félig fekve, félig ülve épen a második üveg borhoz látott.
Már megint az ördögök praktikája előtt ül, gondolta Lukács.
Verje meg az isten azt a golyóbist, ugyan mit bámul rajta!
Gyilkos tekintetét elkapta a globusról, mert meg volt győződve, hogy ez a rézpántos fekete fa lábakon álló ákombák irással megrakott golyó, a mely kétszer akkora, mint a Marci feje, minden fonákságnak az okozója.
Hátat forditott tehát a globusnak, és félig remegő hangon kérdé:
- Minek viszi el Dolfi az ökröt?
- Elittuk öregem!
Igyál no!
- Nem kell! - felelt Lukács mogorván, megvakarta vedlett fejét és szomoruan kiballagott a kapu elé, ernyő formára kanyaritotta száraz kezefejét a homlokára és hosszan nézett az ökrök után, amint Dolfi bérese hangos biztatóval maga előtt hajtotta.
- Nyilván az a német doktor rontja! - motyogta maga elé Lukács egy sohajjal, aztán bement az istállóba és végig verte valamennyi ökröt, némelyiket azért, mert feküdt , némelyiket azért, mert állott.
- Ne üsse kend az ökreimet! - szólt vigyorogva Dolfi.
- Tartsa inkább jól sarjuval , ugy is nemsokára értük jövök!
Lukács nem akart felelni, a vasvilla nyél, majd hogy kiesett sovány kezeiből , haragosan vetette kék szemeit Dolfira, aztán a szénatartóhoz lépett és meg nem állhatta, hogy ne mondja:
- De ‘iszen!
Inkább megölöm őket!
- Lesz még maga nálam is cseléd Lukács bácsi!
Minek ez a nagy harag?
- Ne sokat lármázzék az ur, mer' ha meghallják odabent megint lyukas fejjel mehet haza az apjához!
- Ha sok pénze van a tekintetes urnak csak üssön!
Ezer forint nem a világ! - legénykedett Dolfi.
- Minden pofon száz forint, adott öt pofont, adott ötszáz forintról irást!
- Béka! - förmedt rá Lukács megvetéssel, és vén létére nem restelte hegyes nyelvét Dolfira ölteni.
Dolfi persze az öreg háta mögött szamár füleket mutatott neki, a melyekért Marci a rezes ostornyéllel rá is vágott szeplős kezeire.
Ehhez hasonló jelenetek gyakran ismétlődtek Iván udvarán.
A cigány, a bor, a városi mulatságok igen sokba kerültek, és ha elfogyott a pénze, Rozgonyi mindig kész volt valamit megvenni tőle.
Ha nem volt épen szüksége ökörre vagy lóra, adott kölcsön, és mindig nagy örömmel.
Raabe meg nem állhatta, hogy ne figyelmeztesse Ivánt, hogy ez a Rozgonyi nem is ember, hanem valóságos csörgő kigyó, vampir, a ki tönkre fogja őt tenni, amint a bataiakat is tönkre tette.
Iván nagyot nevetett és csak annyit mondott:
- Jótevő doktorkám!
Jótevő!
Raabe a megbocsáthatlan hibák dacára sem tudott Ivánra haragudni.
A dőzsölésre való hajlamot öröklött bajnak tartotta, a melyért nem ő, hanem a faj felelős, a szokatlan féktelen jó kedvet és a szokatlan búbánatos hangulatot pedig, mint a végletes lélekállapotok nyilatkozatát, a melyek egy félig-meddig öntudatra kelt lélek disharmonikus jelenségei könnyen érthető betegségnek tekintette.
Azt is természetesnek találta, hogy Iván nem szeret Kartalra járni, hogy gyülöli Viktort , mert hiszen épen ott ébredt annak ismeretére hogy micsoda az a finomabb képzettség , az a magasabb müveltség.
Ennek a különbségnek felismerése szülte a gyülöletet és azokat a goromba megjegyzéseket.
Még nem mondott le minden reményről, és ha csak tehette, átment Ivánhoz, és órákig beszélt neki külföldi utjairól, különösen Frankfurtról, Weimarról, ahol minden helyet ismert, és ahol az ő kedvence, Goethe élte legboldogabb napjait.
Raabe egy délután a szokottnál sebesebben nyitott be Ivánhoz.
Alig tette le kabátját és kérdezte:
- Tudja mi ujság?
Kartalon megvolt a lakodalom!
Iván egyszerre elpirult, szemeit rámeresztette az orvosra, aztán hangosan felkacagott.
- Ugy -e megmondtam!
A finom úr!
A derék sógor!
- Igazán egy kicsit hamar ment!
Egész titkot csinálni belőle!
Már három hete férj és feleség!
Nagyszerű!
Miért olyan halvány Herr von Iván?
Talán beteg?
Ismét volt a városba, a Mohácnál mi?
Hej Mohác, Mohác!
Nem jó város magának, egészen oda van!
- Na jó!
Kutya nép az asszonynép!
Csak aszondom öregem, ne higyjen egyetlenegy asszonynak sem, még akkor sem, ha akkora mint ez a butella!
Raabe odalépett az asztalhoz, kövér kezét rátette a globusra, aztán sokáig nézte Ivánt, a ki két könyökre támaszkodva bámészkodott maga elé.
- Megint sokat inni, ugy -e?
Látom, itt a sok üveg!
Hej, Mohác, Mohác nem jó város magának!
- Nincs énnekem semmi bajom.
Fázom egy keveset!
A falánk kutya!
Iván felkelt és elkezdett a szobában járkálni.
Az orvos azon álló helyében maradt, úgy tetszett neki, mintha a fejében valami halvány világosság gyúlt volna ki, épen úgy, mint mikor a bükkös mögül a nap buvik elő.
Nézte sokáig hosszan Ivánt, a ki nagy lépésekkel mérte végig a szobát.
- Hát nem tetszik magának, hogy Viktor -
- Már hogy ne tetszenék doktorkám, hát persze, hogy tetszik!
Már régen tudtam én azt , de mi közöm hozzá?
Ugy -e?
Semmi közöm hozzá?
A falánk kutya!
Az orvos alig mert felpillantani.
Micsoda hang ez?
Micsoda változás ez egyszerre , gondolta.
Egészén elképedt, mikor Iván a pamlagra vágta magát.
Itt nagy baj van , gondolta magában, és aggódó tekintetével nem akarta zavarni Ivánt, azért elfordult , az ablakhoz lépett, és zürzavaros gondolatokba mélyedve elkezdett az ablakon kövér ujjaival dobolni.
Micsoda tehetetlen ember ez!
Mintha nyelve, mind a két keze meg volna kötve, micsoda tehetetlen ember, gondolta magában.
De hát tulajdonképen mit is kellene neki tenni?
Mit?
És miért?
Miért is hozta elő a kartaliakat?
De miért ne hozta volna elő?
Az orvos most elhatározta, hogy végére jár a dolognak; egyenes merev tartással, egészen komoly, félig meddig ünnepélyes arccal oda lépett az asztalhoz , kövér kezét rátette a globusra, azután igy szólott Ivánhoz:
- Iván!
Nekem van joga őszinteség kivánni.
Micsoda baj van magának?
- Semmi!
Egészen jól érzem magam!
- Az nem lehet!
- Hát ha épen tudni akarja, nincsen pénzem, Rozgonyi nem ad -
- Nem.
Nem hiszem!
Az orvos most széket vett és oda ült Iván mellé.
- Iván ur szeretni egy hölgy!
Nem tagadni!
Pszsz! - szólt suttogva és fontoskodva az orvos.
- Nem bolondultam meg!
- A Frau von Baán!
Oh én tudom!
- Nem bolondultam meg!
Eh!
- Iván elpirult mint valami gyermek.
- Azért nincsen energia!
Azért van maga gyenge!
Ah én ösmerni a Liebe!
Az nagy fájdalom!
Ott az energia Null!
- Ördögöt Null!
Csak pénzem volna!
Csapnék olyan helyre egy napot, a ki angyala van annak az asszonynépnek -
- Inni, mindig csak inni! - sohajtotta az orvos.
Elhallgattak mind a ketten.
Az orvos szomoruan meresztette szemeit a globusra, aztán a könyvhalmazra, aztán ismét a globusra és csendesen ismétlé:
- Inni, mindig csak inni!
Tudja mit jelent ez mindig inni?
Iván nem felelt, hallgatagon, bámész tekintettel nézett maga elé.
Szemei fénylettek, arca majd sápadt, majd vérvörös lett, nehányszor megsimitotta haját, aztán a nyakacsigájára szoritotta izmos tenyerét, mintha le akarta volna szoritani a fejének tóduló vért.
- Mindig inni, tudja mit jelent?
Az annyi mint Verzweiflung!
Ah, én most érteni sok mindent!
Iván szégyelte magát, érezte, hogy el van árulva.
Talán ez is ki fogja nevetni !
Milyen borzasztó helyzet!
Ez az ember sajnálja őt!
Valami állatias düh szállta meg , ajkai kékes fehérek lettek, izmos karja reszketett, fázott.
A szégyen hogy lefegyverzi az embert!
- Szegény Iván úr!
Ha Olga tudná -
- Ha elárulsz, megfojtalak!
Iván mint valami őrült felugrott, oda rohant Raabehoz, megfogta a nyakát, fakó arca elvörösödött - aztán térdre esett előtte, elfedte tenyerével arcát és alig birta kinyögni:
- Bocsásson meg!
Részeg vagyok!
- Édes jó Iván! - szólt szeliden Raabe, halvány arcában rémület, részvét, szeretet tükröződött egyszerre.
- Édes jó Iván!
Jól van, nincsen semmi baj - legyen erős , látja én is szenvedni, mikor Mathilde meghalt - a maga hölgy is meghalt!
Lám, lám , igy jól van - nincsen semmi baj!
Iván az orvos segitsége mellett a pamlagra feküdt és az orvos kezét el nem eresztette.
Milyen jó a jó ember meleg keze, bátoritó tekintete!
- Mit kell most tenni? - kérdé halkan az orvos.
- Hm, hm!
Nehéz, hát persze!
Én vak , én öreg bolond, nem látni, tapogatni és semmit sem látni!
Botorkázni a ködben, mint a vén bolond!
Az orvos elhallgatott.
Iván eleresztette kezét, és mind a két tenyerét arcához szoritotta.
Olyan volt, mint a gyermek, a mely mert szégyeli a könyeket, szeme elé szoritja kezét.
Az orvos felkelt és hátrafont karokkal sétált fel és alá a szobában.
Azon tanakodott , töprenkedett, hogy mit kellene tennie ebben a válságos pillanatban.
Megállott a könyvek előtt, mintha azoktól akart volna tanácsot kérni.
Hányszor vigasztalták már őt ezek a könyvek!
A lélek gyógyszere valamennyi!
Ott fekszik Faust, fekete bőrkötésben, kopottas aranyos metszettel, hányszor forgatta, hányszor vigasztalta !
Ott fekszik Werther, hányszor békitette ki a saját keservével; ott Don Carlos a szerencsétlen szerelem hatalmas szomorujátéka!
Mennyi vigasz, mennyi részvét mindenik sorban!
- Majd elővesszük Faustot!
Én majd magyarázom neki, ő fog rám hallgatni, én mellette maradok és Goethe megmenti őt is, épen ugy mint engem!
A Poesie orvosság! - gondolta Raabe, és kezébe vette a kis fekete bőrkötésű könyvecskét.
Micsoda kopott, használt kis könyvecske volt ez!
Ugy nézett ki, mint valami összezsugorodott anyókának a kopott orcája!
Mikor Raabe a kezébe vette, kövér ujjai bizonyos gyöngédséggel lapultak kopottas kötéséhez, mintha nem akarta volna valami nagyon erősen megszoritani.
Nézésében volt valami gyöngédség, mint mikor egy régi jó barátját látja az ember.
- Édes jó Iván!
Én már tudni, mit kell most nekünk tenni.
A Poesie nagy orvosság , mikor a lélekben van disharmonia!
Én is voltam már igy!
Van nekem egy jó könyv - de hallgatni is engem édes Iván?
- Hallgatom!
Jöjjön mellém!
- A Poesie, a jó példával meghozza a léleknek a Frische!
Ad sok energia, és minden attól függ, kinek mennyi energia van!
A finom Poesie ad a léleknek erőt, mert a ki nem ismerni aztat, az nem birja magába a Kraft regenerálni és vége.
Olvasni ezt a könyv az én kedvemért - igen?
Jó lesz?
Raabe ott állott Faustjával kezében Iván előtt, a midőn hangos beszéd hallatszott a folyosón.
Raabe figyelmes lett, úgy tetszett neki, mintha ismerős hang lett volna .
Nehány másodperc mulva belépett vig, derült arccal Viktor.
Raabe, amint Viktort megpillantotta, hamarjában nem tudta mit csináljon.
A szó elakadt torkán, nem tudott még csak köszönni sem.
Iván mint a villám felugrott a pamlagról, kezével a homlokához nyúlt, mintha aludt volna.
- Talán háborgatlak?
Ah!
Doktorként ön olvas!
Mindig a régi!
Ismét Faust?
Beteg vagy Iván?
No!
Milyen veresek a szemeid!
- Nem!
A fejem fájt! - felelt Iván és kelletlenül nyujtotta kezét Viktornak.
- Aludtam.
Az orvos úr talán elunta magát - olvasott.
- Igen!
Iván úrnak van hiperemia a fejben.
Az nagyon fáj.
Aludt, igen aludt.
Én csakugyan olvastam, tudja Herr von Baan meine alte Schwäche, ha tehetem, hát -
- Mindig csak Faust!
- Nem izgatni magát Iván úr!
Különben nagy baj!
A hiperemia igen veszedelmes baj .
Most kell magának sok, nagyon sok nyugalom, alvás szükséges.
A világért sem izgatni magát!
Raabe egészen közel ment Ivánhoz, beszédközben nehányszor elköhintette magát, mert úgy tapasztalta, hogy amugy egyszerre nem birná kimondani, a főfájás ellen való óvszereket.
Iván nyugalma azonban mégis meglepte, mert ekkora nyugalomra nem tartotta őt képesnek.
Iván izgatottságát mindössze az árulta el, hogy nyakán a viszerek kissé kékebbek , kissé duzzadtabbak voltak, és hogy a nyaküterek rövidebb időközökben, de erősebben , szinte láthatólag vertek.
A szégyen érzete, a makacs öröklött erő, a mely inkább halálba kergeti az embert, semhogy csak egy pillanatra is gyengének lássék az előtt , a kit gyülöl, legyürte fájdalmát, legyürte gyülöletét anélkül, hogy Viktor minden emberismerete mellett csak sejtelmével birt volna annak a nagy harcnak, a mely Iván lelkében lezajlott.
- Két okból jöttem hozzád Iván!
Először, hogy megtudjam, hol vagy, merre vagy, már ezer esztendeje, hogy nem láttalak, mert egészen büszke lettél, másodszor, mert Rozgonyi Dolfi azt beszélte, hogy eladod az ostorhegyest, a Lepkét!
- A Lepkét már eladtam!
- Sajnálom komám, igazán sajnálom.
Hát nem tudtad megizenni, vagy átjönni magad ?
Tudod, mióta feleséges ember vagyok, nagyon szeretnék egy csinos négyest!
A Lepke nagyon beleillett volna.
Épen az ostorhegyes hiányzik!
- A Lepkét már eladtam!
- Kinek?
- Nem tudom.
Már elfelejtettem!
- Hiszen az istállóban áll még!
- Pár nap mulva jönnek érte.
- Miért nem látogatsz meg gyerek?
A feleségem nem akar sehová sem járni, egészen egyedül vagyunk abban a kastélyban; igazán elunja az ember!
Aztán meg mindig egyedül , mindig a mézes hetek, az sem járja!
Egy kis változatosság csak elkelne!
Az ördögbe Iván!
Csakugyan bajod van?
Igyál vizet az istenért!
- Feküdni le Herr von Iván, feküdni -
- Eh!
Bolondság, nincs énnekem semmi bajom!
Iván megtöltött egy poharat borral és egyszerre megitta.
- Most már jól érzem magam.
Akár verebet is fogathatnának velem!
- No lám! - szólt Viktor és a homályos tükör elé állott, hogy nyakkendőjét helyre igazitsa.
- Látszik, hogy nem vagy hiu!
Olyan szomorú ez a tükör, mintha pityeregne !
Igaz, ismered a Dahó leányt, az Ágnest?
- Láttam!
- Csak láttad!
Na te ugyan szép legény vagy!
Hogy lehet csak látni és nem ismerni !
Igazán ez a tükör kétségbeejtő!
Egészen szétszedi az ember arcát.
Hanem hallod, ez a Dahó leány igazán gyönyörü gyerek!
- Oh die Dahóische!
Szép, nagyon szép leány!
Sajátságos ember az öreg!
Én alig érteni a Dahó, mikor beszél!
Van neki olyan nyelve, a mit én nem érteni.
Nagyon szomorú , mikor meghalt a felesége!
A leány olyan szép, wie eine Narzisse!
- A vén Dahót most gyakran meghivjuk.
Az ember már azt sem tudja, mit csináljon unalmában!
- Hát unod magad?
- Nem épen nagyon, tudod, de mégis.
Az örökös magány, az örökös egyhanguság, már majdnem egy hónapos férj vagyok, az ember hamar megszokik mindent.
De ni!
Hiszen cimborám itt egy egész iskola van!
Globus, mappák, könyvek - hát csakugyan töröd magad?
Iván elpirult, ránézett az orvosra, aztán zavarral mondta:
- A doktor úr - gondolom az iskolának akarja ajándékozni -
- Mit?
Hogyan?
Nekünk ez mulatság, ez nekünk ein Genuss!
- Ördögöt mulatság! - felelt indulatosan Iván.
- Ez a mulatság la! - ismét töltött a borból.
- Bánja az ördög ezt a sok ostobaságot!
Raabe ámulva nézte Ivánt.
Micsoda szélsőségek ezek?
Faustot, mintha féltette volna a sértésektől, melyeknek itt a bor között ki van téve, ügyesen öblös kabátja zsebébe rejté.
- Ne mentegesd magad Iván!
Látom itt az asztalon a biztositékokat; a globust ellensulyozzák a butellák, a könyveket hatalmas jó kedved.
Te gyerek?
Már szeretnék egyszer veled amugy isten igazában mulatni, úgy, tudod, a hogy te szoktál, akárhol , nem bánom, a faluban vagy akárhol!
- Mulatni?
- Hát persze!
Mikor látogatsz meg?
Ne légy olyan büszke!
Most már nálunk is másképen megy minden.
Fesztelenebben mulathatunk; addig mig vendég voltam, tudod, hát mégis !
Dahóék is gyakran feljárnak, a feleségem igen megszerette Ágnest, mióta anyátlan , minden héten nehányszor elhivjuk.
Dahó persze még mindig a régi ünnepélyes, téged sokszor emleget, - szóval igen pompás lesz, ha te is eljösz!
Hallod -e, hanem aztán békét hagyj ám annak a tüzes szemű kis lánynak!
Nem szeretném, ha valahogyan elcsavarnád a fejét!
Most pedig gyere, ha nem jössz, viszlek!
- Iván úr beteg!
Iván úrnak nem szabad kocsikázni, Iván úr itthon marad! - szólt kemény, határozott hangon Raabe.
- Nem vagyok én beteg! - felelt Iván daccal.
- De azért nem megyek, majd máskor!
- Mit máskor?
Na most kimondom, egyenesen a feleségem akarja, nem leszesz talán udvariatlan?
Ugy -e doktorkám, maga is velünk jön?
- Udvariatlan?
A feleséged akarja, becsületszavadra mondod?
- Na hát persze, szavamra mondom!
Ott lesznek Dahóék is, meglásd, milyen gyönyörü egy leány, valóságos Narzisse, mint az orvos úr mondja!
- Hát nem bánom!
Gyerünk!
- Iván úr!
Sie richten sich zu Grunde!
- Bánom is én!
Kimentek az udvarra, ahol Viktor kocsija, két pompás kis fejű sárga volt eléje fogva , állott.
Felültek, Viktor kezébe vette a gyeplőt és sebesen kihajtott a Kartal felé kigyózó országutra.
Raabe kiment a kapu elé, és hosszan utána nézett a kocsinak.
Lehorgasztotta nagy fejét, bement az udvarra, körültekintett, mintha életében most először járt volna benne, azután bement az alacsony boltives szobába, ahol a globus, a könyvek hevertek, ahol a pityergő tükör függött a falon, és elkezdett pakolni.
Összeszedte valamennyi könyvét; a globusra ráhuzta a vászon zacskót, a mappákat leszedte a falról és gondosan összegöngyölgette.
Fogatott, és felhivta Lukácsot, hogy vigye kocsijára a holmikat.
Lukács nagy örömmel fogott a kihordáshoz; a globushoz bizonyos mistikus félelemmel nyúlt, mert arról volt meggyőződve, hogy az az ákombák históriákkal telepingált golyó nyilván valami ördögi praktika, és hogy ez okozza az egész bajt.
Sokszor látta előtte Ivánt, amint rábámészkodott, haragudott, gyülölte azt a globust és most örült a lelke, hogy kiviszik a házból.
Csak hogy elviszi már egyszer, morogta maga elé.
Csak hogy megszabadulunk tőle!
Az orvos azalatt, mig Lukács harmadszor is a kocsihoz ment, nyugtalanul sétált fel és alá a szobában.
- Keine Energie! - motyogta magában.
- Er ist verloren!
Aztán kiment, felült rozoga szekerére és búsan haza hajtatott.
Iván akkor már elérte Viktorral a kartali ereszkedőt, és ment azon az uton, a honnan nincs többé visszatérés!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE