Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Jósika Miklós
Eszther
Keletkezés ideje
1853
Fejezet
20
Bekezdés
2202
Mondat
3407
Szó
79088
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
NEM MIND ARANY, A MI FÉNYLIK.
I.
Mintegy hat hét telt el e jelenetek után, midőn lépteink ujra, hosszú távollét után, Sutiskába, a híres bánnak udvarába vezetnek.
Már Lajos és Kázmér királyok gyors hírnökök által megtudták, a mi Halicsban történt, s mindketten rögtöni rendeleteket tettek, a Gedimin utódokat Micoslaw s a herczegnők kiadására birni.
A leggazdagabb váltság igértetett, bosszú , viszontorlás utógondolatával.
Mennyire haladtak a készületek, mi történt Lubart és testvérei részéről, s megérkeztek -e a királyok küldöttjei hozzájok? annak emlékezetét a történetek fenn nem tartották ugyan; de az eseményekből világos, hogy mielőtt Lajos és Kázmér királyok még lépéseik eredményét várhatnák, meghallották, hogy Micoslaw s a herczegnők megmenekedtek s Kotromanovics István bosszút esküdt a lithvániai herczegek ellen.
Pár órai mulatás közben a bánnak várában mindenki megtudhatta a nevezetes menekülésnek részleteit, mely akkor, mint szintén a halicsi vásár alkalmával történt rablások és gyilkosságok s a herczegnők elfogatása, közbeszéd tárgya volt s e napok legnevezetesb eseményei sorába tartozott.
Mondjunk utólagosan pár szót arról, miként vihette ki Zdenko azon merényét , melynek tanui valánk.
A merész lovag értesült Micoslaw s a herczegnők fogságának helyéről azon emberei által, kik, mikép mondva volt, a Halicsban történtek hírére, tőle a lithvániai herczegek táborába küldettek.
Azon vakmerőséggel, melynek oly gyakran adta az utóbbi hadviselésekben példáját , megtette titkon készületeit, s nehányat legelszántabb emberei közől magához vévén , járatlan s csak martalóczoktól tudott utakon, oly közel lopódzott azon jól elrejtett tanyához, melyben a foglyok letartóztatva valának, hogy egyes kémei által mindent megtudott s maga is párszor oly közel volt a herczegnőkhez, mikép csak az eleinte igen szigorú s éber őrködés okozta azon óvatosságot, hogy közellétét el ne árulja idő előtt.
Alig szükség ismételni, mikép emberei közől sikerült egynek az őrcsapat közé jutni, s hogy alkalmasint ez adott tüzet az alvásra szánt szalma-fekteknek, mikor a keletkező zajt hallotta, s az időt megérkezettnek hitte ezen utolsó eszközhez nyúlni az őrizet elbódítására s hogy a legsikeresebb akadályt vesse a menekülők üldöztetése ellen.
Minden úgy készen állt, Zdenko oly biztos embereket hozott magával, mikép a herczegnők alig érvén le a kötélhágcsóról, védőkre és kisérőkre találtak, kik őket hirtelen a közeli sűrűségbe vezették, hol reájok lovak vártak.
Micoslawot és Zdenkót a herczegnők be nem várhatták, mert a parancs oly szigorú volt, hogy mihelyt lovaikon ültek, azonnal indultak, tudtokra adatván, mikép Zdenko s Micoslaw herczeg szükség esetében s hogy a netaláni üldözőket tévegezzék , más uton fognak haladni s reájok is közel lovak s fegyveresek várnak.
Minden úgy történt s mivel a részletekből is láttunk sokat, csak azt teszszük még hozzá, hogy Zdenko nemcsak Micoslaw herczeget kisegítette a bajból, hanem ama podgyászcsomagot is megmentette, melyet az őrfőnök megjelenésekor egy bokor mögé tolt volt.
Sok történt tehát azon idő óta, mikor Lizinkát Kont lovaggal utoljára láttuk.
A kedves teremtésnek, Lizinkának, sikerült atyjától, kit megmentetése magán kívül helyzett örömében, még nehány hónapi időt nyerni gondolkozásra.
E közben Kont lovagtól tudósítást kapott, mely meggyőzte őt, mikép csak az okozta, hogy az ifju nem jelent meg első a kedves hölgy megmentésére, mivel mindazt, a mi Halicson történt, későn tudta meg s mikor az első hírre hirtelen megtette a legczélszerűbb lépéseket, akkor már barátja, Zdenko, megelőzte őt s örök hálára kényszerítette.
Mi volt egyéb a levélben, azt Lizinka alkalmasint senkinek sem árulta el; de vonásaiból látszott, hogy ha nem is aggodalom nélkül, de mégis leverten s veszítve minden reményt, békés kiegyenlítésre, nézett a haladó idő elé, mely sorsa fölött határozand; vagy hogy az igazhoz hűbbek maradjunk, azon idő elé, mikor ő maga készült vég és változhatlan elhatározását tudtára adni atyjának.
Egy más nevezetes körülmény is érdekelte azokat, kik a bánnak vendégszeretetével s pártolásával régibb idő óta éltek.
A római pápa, mikép azt előre mindenki tudta, s min senki pillanatig sem kétkedett, Kázmér király s a szép Rokiczana közt feloldotta a szövetséget.
Ezen egész ügyet oly titok leple födte, mikép csak azok tudtak valamit, kik közvetlen befolytak abba; s a történet nem is említi e körülményt.
Lajos király maga úgy akarta s Kázmér s Rokiczana iránti gyöngédség a szerint tette kötelességül, hogy bár a szerencsétlen hölgyet mindazok, kik őt a bánnál látták, mint királynét tisztelték s mindenkép azon voltak, vele az elégtét becsületét teljes mértékben élveztetni, a sutiskai váron kivül ezen egész szövetségről ha többen tudtak is valamit, az a társalgásban érintve ne legyen , főleg udvarnál.
Rokiczana az elválási oklevelet nyugodtan vette, bár kedélye régen elvesztette azon vidámságot s könnyed odaengedést, mely annyira növelte báját társalgásának .
Megvetette azon embert, ki a legszentebbel, mit a fiatal szív ismer, szerelmével , oly nemtelen játékot űzött; nem birta volna őt senki arra, hogy ama férfiuval, ki őt oly hamar feledte, megcsalta s lealacsonyította, a trónt magát megoszsza .
Volt valami nemesség e fiatal szív büszkeségében, minek talán maga sem birt öntudatával, de a mi mindig biztos delejtűül szolgált cselekvéseinek.
Becsülete a világ fogalmai szerint mentve volt; az erény s a valódi erkölcs fogalmai szerint sohasem járult ahhoz legkisebb szenny.
Mindnyájan, kik e jámbor, tiszta hölgy kedélyét ismerték, örültek, hogy e kedvetlen, sok találgatásokra ürügyül s anyagul szolgáló ügynek vége szakadt.
Kázmér minden haragja mellett Zdenko ellen, kivel sohasem tudott kibékülni s kinek irányában szoros rovást tartott, bosszúban igen is hű emlékezete, Rokiczana részére lovagiasságot tanusított.
Talán saját méltóságát akarta tisztelni azon levelében, melyben nehány hónapi névszerinti nejétől egyszerű, de érdemes szavakban, búcsut vett s tartásáról királyi bőkezűséggel gondoskodott.
Rokiczana az évi bért, mely neki kényelemteljes, gondtalan jövőt biztosított, el nem fogadta; de válaszából, minden czélzások nélkül a múltra s kínos csalattatására, azon higgadt tiszta értelem, azon bájos gyöngédség tűnt ki, mely az égi ajándékok koszorújában a legszebb, a legritkább virágok egyike.
Mikor Kázmér a levelet olvasta, mélyen meg volt hatva, s szivében édesen keltek fel azon kedves órák távoli viszhangjai, melyekben először életében, levetkőzve a fényt, mely annyi kalandjaiban az egyedüli csábot képezte, önmagáért szerettetett.
Úgy tetszett neki, mintha ezen egyszerű sorok, melyekben a legérzékenyebb oldalon megsértett hölgy, a király uralkodásának szerencsét, szivének nyugalmat kért a gondviseléstől, több tartalommal birnának, mint egész tündérzettel telt költőisége a szerelemnek, melylyel Eszther kifogyhatatlan üdvösséggel s bájjal őt körülhálózva tartá.
Rokiczana e pár sorral a távolból, a visszaemlékezés pár ködképével, nem emlékeztetve a királyt semmire, nem idézve fel semmit , önkénytelenül vonta őt magához; mig Eszther, bárminő varázszsal tartotta kötve érzékeit s képzelő tehetségét, ha mellette volt, oly kevéssé tudta szivét felmelegítni leveleivel.
De míg Kázmér kedélyében Rokiczana rövid levele mély hatást eszközölt, s abban kétes, de hatalmasan követelő vágyakat költött fel: addig Rokiczana saját szivébe szállt vissza, korlátokat vont maga körül s határozott sorsa s jövője fölött.
Ő és Diana, az akkori idők szellemében, a szent földre akartak búcsúra menni , egyedűl, nem kísértetve senkitől, elszánva magokat mindazon veszélyekre, melyek akkortájban keleten, inkább mint valaha, napirenden valának.
Mikép látjuk, a bán udvarában sok készült s egy részt mély titokban, mert Rokiczana és Diana senkinek sem árúlták el terveiket, s még Zdenko sem tudott semmit arról, mi lassan s óvott magányos órák leple alatt érleltetett tetté, bár némi nyugtalanság és szórakodottság a két hölgyben ki nem kerülendé az élesb figyelmet.
Diana nyugtalansága néha magának a bánnak feltűnt; de annyira megszokta az utóbbi időkben hugának szórakodottságát, mikép nem akarta őt kérdésekkel ostromolni , melyek úgy is soha sem vezettek eredményre; mert Diana vagy mellőzte a feleletet , vagy idegei ingerlékeny gyöngeségével mentette ki magát.
Este a vendégek a nagy termekbe gyűltek össze s Diana ki nem vonhatta magát a társaságból.
Egy óra telt a másik után; a hölgy ritka lelki erővel igyekezett levívni a vihart , mely keblébe dúlt, s a fárasztó ünnepély minden szertartásain át erőt tudott magán venni.
Társalgott a vendégekkel, részt vett magában a tánczvigalomban; de ha a lélek kiállta hősiesen a csatát, az idegek mindig legfeszültebbek, a kedély mindig nyomottabb lőn.
Azok, kik vígadtak, kik az órának éltek, mely jött és ment, hogy többé vissza ne jőjön, kevés figyelemre vették Diana szokatlan komolyságát.
Ők mulattak, míg e hölgy ismeretlen okokból a kinzópadra látszott feszítve lenni.
Végre jóval éjfél után a zene elhangzott, a vendégek visszavonúltak szállásaikra s Dianát kimerülten a nap fáradalmai és zaja után, testvére Micoslaw szobáiba kísérte.
Egy óra telt el újra, a vendégek alkalmasint pihentek már mindnyájan.
Diana ébren volt!
Miután cselédei őt levetkőztették s eltávoztak, a hölgy csendesen felkölt ágyából.
Minden tagja reszketett, de erőt vett magán s könnyű bő palástot öltvén tagjaira , szekrényei egyikét nyitotta fel s egyszerű öltönyt vett ki abból, minőkben Kotromanovics egész családja járt, ünnepies alkalmat kivéve.
Az éji lámpát felemelte a földről s az asztalra helyezvén, sietve felöltözött.
Egy fövényóra homokjára tekintett minden pillanatban; mintha a homokkal, mely csendesen és nesztelenül gyöngyözött alá, a keblében zúgó vihart hasonlítaná össze: mintha valamit várna, minek a jövő fövenyporral jőni kell, hogy azon nehéz pillanatok egyikét idézze fel, minők elhatározólag s válságosan nyúlnak be az életbe s végeznek jövőnk felől.
Mikor öltönyével kész volt, falszekrénykéből, minők akkori időben ritka lakásban hiányoztak, egy tőrt vett ki.
A lámpa fakón lobogó világa derítette a szép, életteljes, s mégis gyöngéd s bájos vonásokat, növelvén azoknak halványságát s megtörvén a sötét szemek sugáriban.
Gyöngéd ujjai tapogatták a kis veszélyes fegyver élét, s miután azt keblébe rejtette, úgy tetszett neki, mintha vonásai megfeszülnének s a zsibbadtság tagjaiban elmúlna.
A lakosztály, melyet Diana magának bátyja ősi várában választott, összeköttetésben volt az egyik szöglet-bástyával.
E négyszegű torony egészen e szálláshoz tartozott alsó emeletével együtt, melyet Diana ruhatárúl s némely becsesb holmijának rejtekéül használt.
A felső szoba két egymás melletti góth ablakkal hálószobájából nyílt s a hölgy azt virágokkal s legcsinosabb butoraival felékesítve legtöbbet használta.
A napnak nagyobb részét ott töltötte s oda jöttek hölgy-látogatói és Lizinka, ki nagynénjét tisztelte, de mennyire szerette a szép chelmi grófnét , Katalint, annyira nem tudott azon érzésnek nevet adni, mely szivében Diana iránt élt.
- Tartózkodás, szánalom s talán nem csekély vegyítéke a félelemnek, melyet e magában zárt kedély felidézett, okozták, hogy ez ifjú szív nem tudott iránta soha megmelegűlni igazán.
Volt, ha szabad ily hasonlatossággal élnünk, a vonzalom közt , mely Dianát valóban hevítette kedves unokahuga iránt, s ennek magára kényszerített szeretete közt, egy fuvalma az éjszaki szellőnek, hideg árjával választván el őket, a nélkül, hogy a lelkek ezen érinthetetlensége visszavonulásnak vagy ellenszenvnek látszassék.
De kísérjük Dianát.
Mihelyt fel volt öltözve s a hideg tőrnek vasát szivén érezte öltönye alatt, a lámpát visszahelyezte a földre s egy kis bádog lámpás gyertyáját gyújtotta meg.
Evvel kezében, lépett az egészen sötét bástyába, hol csak most terjedt csekély fény, kiáradva, mint csillag s hosszú vékony tűzszálaktól övedzve, melyek mögött Dianának magas emelt alakja, hóhalvány vonásaival, kísértethez hasonlított inkább , mint élő lényhez.
Mikor a bástyába ért, a szoba egyik szöglete felé közeledett; lépése biztos volt , nem reszketett többé, mintha soha ott nem leende, úgy eltünt a zsibbadtság tagjaiból.
Kisded lábának nyomására a kemény tölgypadolatnak egy koczkája kimozdúlt, s a hölgy, a nélkül, hogy pillanatnyi időt venne magának gondolkozásra, megtette az első lépést lábát helyezvén a hágcsó fokára, mely a koczka helyén ereszkedett láthatatlanúl, az alább terjedő sötétségbe.
Nemsokára a szobában csak egy kis világkaraj tünedezett reszketve a boltozaton ama nyílás fölött, azután halk surranás hallatá csekély neszét, a nyílás bezáródott s minden visszatért néma csendességébe.
II.
Nem igen távol a sutiskai vártól, Mladin öreg vadásznál, újra vendég mulatott , mint mindig, mikor a bánnál valami nevezetes ünnepély tartatott, vagy igen sok látogatói voltak.
Ilyenkor, ha más nem, legalább az érkezett vendégek kíséretéből egy-kettő ritkán hiányzott házánál.
Soha sem kért vendégeitől semmit; megosztotta velök, a mivel bírt, de azért a vendégszeretet bőven jövedelmezett; mert ritkán távoztak az ily szívesen látott vendégek a nélkül, hogy valami szép ajándékot ne hagynának gazdájuknak emlékül .
Fegyvert, néha emlékpénzt: mert fizetést, azaz folyópénzt senkitől sem fogadott el, s azzal őt megsértendé az ajándékozó; sérteni pedig az öreg Mladint nem volt üdvös.
Jelenben egy férfiu volt nála szállva, ki nem először jött oda már, s kivel Mladin, senki sem tudta mióta s mi okon, nagy meghittségben élt.
Nem lehetett ezt barátságnak vagy valami különös rokonszenvnek nevezni, mert a két ismerős közt szembetünő különbség létezett.
Mladin, bár még jó erőben, agg férfiu volt, míg a másik harmincz nehány évesnek látszott.
Mladin öregsége daczára víg és tréfára mindig kész, ama másik, szigorú s hideg , mint a szikla; Mladin még nem látott mosolyt ellebbenni ajkain, bár e hidegség daczára mély érzés honolt az idegen keblében s valami sajátos megkapó érdeket nem lehete tőle megtagadni.
Ha e férfiu jött, igen szívesen látta őt a vadász, de mindig nemével a titkolódzásnak; mert lakában meg volt parancsolva, hogy a vendég jelenlétéről senki se szóljon, s a jöttnek lova azonnal egy távoli ólba vezettetett, neki magának szállásúl pedig az öreg Mladin egy kis kamrát szánt, melynek kijárása a vadászlakot köröző s eleven zöld gyepűvel övedzett veteményes kertbe vezetett.
Néha, mikor már leánya s egyetlen cseléde lenyugodtak, Mladin benyitott vendégéhez s ott egy serleg bor mellett órákig elbeszélgettek együtt.
Történt -e egyéb, Mladin az egyedüli volt -e, ki e rejtélyes idegennel összejött ? ezt senki sem tudta.
Nagyrészt e vadászlak távolléte a sutiskai vártól s annak erdőség közti helyzete okozták megóvását a látogatási titoknak; más részt azon körülmény, hogy a vendég, mintha mindent tudna, mi a bán várában s annak közelében történik, csak akkor mutatkozott az öreg vadásznál, mikor nála semmi más vendég nem volt s többnyire oly igen későn jött, hogy érkezését csak Mladin maga vette észre, még az öreg eb sem ütött zajt, mintha régi ismerője jőne.
Azon éjen, mikor az éjfélelőtti órákat a bán udvarában a számos vendégek a legderültebb jókedvvel töltötték el, s Diana távozását szobájából lestük ki, a rejtélyes idegen megérkezett Mladin háza előtt.
Mindnyájan aludtak már, bár olykor, a vár felől lengő éji lehel egyes trombitaharsogásokat elmosódott talányos visszhangokban szállított a magányos erdőig.
A házi eb a venyige-borított pitvar előtt hevert s hallván a közeledő lódobogást , fülelve emelte fel orrát; azután nehézkesen kelvén fel fekhelyéből, a ház előtt kezdett, mint gondos őr, fel s alá sétálni, söpörvén lompos farkával a sárga homokot.
Egyszerre pár ugrást tett s mintegy támadó szándékkal rohant elő, halk visításhoz hasonló ugatást hallatván, mi a jövő perczben barátságos nyöszörgésnek adott helyet.
Egyszerűen öltözött vadász, a holdtól világítva, léptetett csendesen és óvatosan a ház felé a hű eb kíséretében, mely fel-felugrott a lóra, hogy a vendégtől pár czirógatást nyerjen.
Mikor az idegen a vadászlak elé érkezett, leszállt lováról, annak nyakában hagyván a kantárt, míg a szép állat leeresztette fejét s egész béketűréssel várta, mi történik vele tovább.
A lovag a laknak balszárnyán egy kis ablakhoz közeledett s azt nehányszor megveregette, míg belülről pár álmos hang felelt az éji üdvözletre : - megyek... megyek!
Mladin annyira megszokta a vendégeket, főleg ha a bánnál víg napok és éjek folytak, hogy soha sem kérdezte a jöttnek nevét s büszkeségeihez tartozott a készség, melylyel minden kopogásra ajtót nyitott.
Az öreg ficzkó bőr-köczét kanyarított nyakába s az ablakhoz közeledett.
- Ismerős ! gondolá magában, az eb nem ugat.
Evvel kinyitotta a kis ablakot s azonnal felkiáltott: - Kegyed az, herczeg! már azt hittem, hogy el se jő, pedig - -
- Hallgass! - felelt a herczegnek szólított férfiu, kinek mogorva, de jelelten éles és szép vonásait a holdnak egy sugára öntötte el, hatalmas tölgynek két óriási ága közt, mint ezüstszalag törvén elő.
- Hallgass, - ismétlé a jött; - talán elkéstem?
- Nem, nem, uram! hallja -e kegyed, mikép harsog a trombita a sutiskai várban; nem oly hamar mozdulhatnak ott az emberek, hová szivök szólítja őket.
Megyek ajtót nyitni s a lovat elvezetni láb alól, hogy ne lássa senki; mert ilyenkor nem ritkaság még ily késő órákban is az utas.
Evvel Mladin nyitva hagyván a kis ablakot, elsietett s nemsokára felnyílt a vadászlak ajtaja.
Míg az idegen, ki miként látszott, igen jól ismerte a járást, az ajtón át eltünt , hogy azon kis kamrába lopódzék, melyről már tevénk említést: addig a vadász hű ebének kiséretében a fáradt lovat elvezette szokott szállására, hol a soroglyában üde fű, a jászolban zab várt reá.
Mladin műértőleg levette a kantárt a ló fejéről s megeresztvén a heveder csatjait , fővel kifelé kötötte azt az állás oszlopaihoz.
Mintegy negyed óra múlva Mladin, ki addig visszatért a házhoz s pár száz lépést tett az erdő széle felé a sutiskai úton, újra az ólhoz ment s megitatván a lovat , véget vetett sovárgásának s a jászol felé fordítván fejét s megbogozván a kötőfék szárait, csendesen közeledett lakához, helyet foglalván azon lóczán, hol őt először pillantottuk meg.
Az eb, mintha még valakit várna s mintha tudná, hogy jó barátjának az ismerős idegenek érkezése más látogatást is von maga után, nagy méltósággal sétálgatott ura előtt, néha egy-egy őrmenetet intézvén távolabb a háztól s szembetünő nehezteléssel becsületes kutyaarczában, térvén vissza.
Újra eltelt egy negyed, egy másik és harmadik.
Mladin is veszteni kezdé béketűrését, de mintha vendégét oly sokáig magában hagyni illetlennek tartaná , benyitott annak szobájába.
- Még mind nem jő!
- E szavakkal köszönt be a vadász.
A vendég e közben lekerítette nyakáról könnyű köpenyét, fegyvereit lerakta a kis asztalkára maga elé s egy széken ült minden más világítás nélkül, mint a melyet a nyitott ablakon át a hold árasztott reá.
- Eljő, Mladin! ne aggódj, - felelt az idegen.
- Ah! - kiáltott fel a vadász.
- Isten bizony, minden világ nélkül hagytam herczegségedet, tüstént mécset gyujtok.
- Ott a szövétnek magasan azur tartóban, Mladin, - mond az idegen félig merengve , - maradj!
Sokszor világított nekem, majd annyiszor, mint a fényes nap!
Szeretem világát, mert nem oly árulatos, mint a napé és sokat födve hagy! szólj, mit tudsz róla, mindig a régi makacsság, a megrögzött előitéletek?
- Nem tudom, - felelt Mladin, - herczegséged előtt nem titok, hogy magam is fejemmel játszom!
Ha a bán megtudná, mi háta mögött történt, nem volna maradásom.
- Gondolod, Mladin? - viszonzá az idegen, - legyen úgy, mint a bán akarja, ha kedvesebb neki másokkal tartani szövetséget, mint azokkal, kikben egy vér szivárog századok óta az övével.
A bán a magyar király híve; természetes, hogy a Gedimin utódokat gyűlöli; ő a római pápának minden intésére hajol, nővére kolostort épít , leányát Jézus hitében nevelteti; hogy férne meg egy sátorban velünk, kiktől ama nagy sátort is felettünk, melyből a csillagok lenéznek, irigyli!
Hagyján, Mladin , a ki választ, ne hibáztasson mást, ha választása balul üt ki.
- Csitt! - mond egyszerre a vadász; - valami árnyat látok a fák közt erre jőni.
- Ő az! - mond a vendég, - eredj, öreg, gyújtsd meg a mécsest, mert szemem világosan akar látni; én addig elébe megyek.
Mindketten kisiettek a szobából, Mladin hogy világot hozzon, a vendég a ház elé, s onnan az ösvényen a sutiskai várnak irányában.
Ezen oldalon az erdőkön elég széles nyílás volt, mely a sötéthez szokott szemnek a hold ily fényes világításában, nem engedé eltéveszteni a tárgyat, melyet várt s melynek első körvonalait észrevette.
III.
Sutiska felől s már jó közel a vadászlakhoz valóban egy karcsú árny sietett elő s mi, kik Diana eltávozásán jelen valánk, pillanatig sem kétkedhetünk, hogy az, ki az éjnek homályában, e vízárokkal kerített s dobogó által védett várból egyedül jött, nem más, mint a bánnak nővére, a szép Diana.
Pár percz múlva találkoztak: ő és a férfiu, kit Mladin herczegnek nevezett , megálltak pillanatra; némán tekintettek egymásra, mintha az éj kétes világitásában gondolataikat akarnák kiolvasni vonásaikból.
A férfiú kezet nyújtott, melyet Diana elfogadott a nélkül, hogy e mozdulatában valami öröm, vagy vígasz szelleme nyilatkoznék.
- Eljöttem! láthatod Diana, hogy parancsodat teljesítem, pontosan betűszerint! - mond a férfiu.
- Köszönöm! - felelt a nő, míg hangjából a felindulás reszketegsége nem hiányzott ; - de ennyiből állt a felelet.
- Menjünk, - inté a férfiu, - itt valaki láthatna s te nem akarsz velem láttatni.
- Menjünk! - ismétlé a hölgy s mindketten a vadászlak felé intézték lépteiket, míg az őreb utánok ballagott, hizelgéseivel figyelmet igyekezvén gerjeszteni.
Míg a rövid út a házig tartott, Diana nem szólt s a férfiú nem akarta szótlanságát félbeszakasztani.
Valami megfoghatatlan létezett e két érdekes alak viszonyában, mi szövetségük közt, mint éles kard hevert, kínossá tevén minden érintkezést.
És mégis a hölgy, a hatalmas bánnak nővére, kinek kezéért gazdag fejedelmek sovárogtak, gyalog jött megfoghatatlan módon s minden kíséret nélkül, éjfél után , hogy e férfiuval találkozhassék!
Ki lehetett ezen ember, kiért a félig szentnek tartott Diana s kinek szigorú komolysága az egész férfinemet tartózkodóvá tette , ennyit vetett koczkára?
Nemsokára a ház elé értek, hol Mladin állt; mikor a herczegnő pár lépésnyire volt tőle, az öreg vadász leemelte ősz fejéről süvegét s csendesen meghajtotta magát.
- Légy üdvöz, Mladin! - rebegte a hölgy, - ne hagyd el házad küszöbét, őrködj , talán utoljára teended azt, s vigyázatra soha sem volt annyi ok, mint épen most.
Mladinnak egy főintése volt a gyorsan kimondott szavakra minden felelet.
Az idegen elébb lépett a lakba s mintegy vezetvén a herczegnőt, benyitott a szobácskába, hol már a mécses világa a kis hézagot felderítvén, minden tárgyat látni lehetett.
A férfiu lesegítette Diana válláról a felső öltönyt, mely sok hasonlatossággal bírt azon sötét szinü porköpenyekkel, melyeket akkortájban a hitzarándokok viseltek keleti útjaikban.
Szembetűnő volt a feszültség mindkettejök közt; úgy látszott, hogy mindegyik azt várja, hogy a másik kezdje meg a közlést, melynek fontosnak kellett lenni; mivel Diana maga hívta meg a herczeget, kinek még nevét sem tudjuk s annyit koczkáztatott, hogy vele találkozhassék.
- Ide hivattál hosszú négy év után, Diana, - szólt végre a férfiu, - egy sugárt árasztottál arra, mit már végkép elhúnytnak véltem; szólj, miért tevéd ezt, mit kivánsz tőlem?
- Egy esküt Lubart! - szólt a hölgy, miután mindketten helyet foglaltak.
- Esküt? - kérdé a férfiu, ki, miként halljuk, nem volt más, mint a Gediminek egyike, a híres Lubart, Kjeistut és Olgerd testvére.
- Mi erőt tulajdonítanál te egy férfiu esküjének, - folytatá, - kinek vallása nem a tied? hanem színlett áttérése után hitetekre, mindig őseié s kinek esküje a római pápa előtt mit sem ér?
- Én az esküt, magamért és magunk közt kívánom, Lubart, s bízom a férfiuban, ki azt önkényt s minden viszonyban, ősi ildényeink szerint, bánthatatlan nőnek kezébe leteszi.
- Mit esküdjek neked, Diana? - szólt komolyan Lubart, míg a szigorú, nemes arczon egy fellege a búskomolyságnak vonult el.
- Nem esküdtem -e egykor, mikor bátyád távol volt Sutiskától s engemet szépséged híre álruhában hozott vára közelébe ; mikor egyedül habtól borított lovon jöttem messze földről, egy pillanatért, egy ölelésért!
Nem védtelek -e meg olykor gaz tolvaj néptől s esküdtem neked a haldokló martalóczok vonaglásai közt, a véres karddal kezemben, szerelmet?
Nem tartottalak -e karjaim közt az elragadtatás azon pillanatában, mikor szemeink találkozván, életre s eszméletre ébredtél?
Tehetek -e magasabb esküt?
S mégis , Diana, az esküt ama csudás boldogság órájában, az erdő homályiban, melyet öröknek hivénk mindketten, nem szegtük -e meg, te és én, s én miként te?
- Nem kellett volna tennünk, azt, Lubart, soha! s talán azért szegtük meg mindketten, mivel öntudatlanul, elragadtatva a pillanat hatalmától, tevők.
Most tőled nyugodt, megfontolt esküt kérek: esküdj istenedre, vagy őseid hamvára, vagy a mi szivednek legkedvesebb, mindegy, Lubart! a rövid álom, melyet átéltünk s annak szédítő visszaemlékezete, a mit áldoztam éretted s a szövetség záloga , melyet szerelmünk egykor elrejtett a világ előtt, s mely most bizonytalan jövő elé néz, mind ez elég alap arra, hogy a mit nekem ez órában igérendesz, az eskü szentségével s bonthatatlanságával birjon, ha férfiu vagy.
- Szólj! - mond Lubart.
- Esküdj nekem: hogy a viszony, mely köztünk létez, örök titka marad szivednek .
Tudom Lubart, hogy házunknak nagyobb ellensége nincsen mint te, bátyád Kjeistut s öcséd Olgerd; mindenből, a mi köztetek s bátyám közt történt, világos előttem , hogy a harcz mielőbb lángra gyúl ujra.
- Életem egyetlen, de nagy botlását eddig átláthatlan lepel födte.
Nem ismertelek , nem tudtam, kit rejtenek a vonások, melyeket annyira szerettem egykor!
Most a halicsi vérvásár óta tudom, ki vagy.
Mladinnak is megbocsájtottam titkolódzását ; de igérd nekem, Lubart, a férfiu szónak esküszentségével: hogy bármit hozzon a jövő, bármiként forduljon a had szerencséje, veszíts vagy győzz, senkinek sem árulod el titkunkat!
Nem engedended sem bosszú, sem viszontorlás által magadat elragadtatni, hogy engemet használj eszközül bármire, legyen az béke, vagy alku s engemet egészen kihagyandsz a számításból.
- Legyen! - mond Lubart, - esküszöm őseim sírjára s arra, mi legkedvesebb előttem , saját gyermekünkre! titkunkat csak Mladin tudja, ő el nem árulandja soha; ő volt , ki szerelmünk első mámoros óráiban meglepett, hol te az alig 15 éves, nem tudva vétkezel -e vagy üdvezülsz, enyim levél, feltétlenül elő- s utógondolat nélkül .
Azóta kezeim közt valál te, Lizinka s kevély bátyáid egyike, mondd, elárultalak -e ?
Mladin, igen, ő volt a jámbor öreg, bátyád hű szolgája, ki együtt talált bennünket s kit könnyeid megengeszteltek s elcsábítottak, hogy áruló helyett meghittünk legyen.
Légy nyugodt, Diana, ah, ha te akartad volna, akkor, a mit akartam én !
Most nem kellene e szövetséget titkolnunk, de te rettegtél bátyáid haragjától s tőlem azt kivántad, mit én nem tehettem!
- Lelked kárhozatára, Lubart, - felelt Diana; - nem tetted, a mit kivántam! nem kérdeztem nevedet, nem lakásodat; egy gondolatom volt a földi szenvedések után , veled együtt tárva lelni a kaput ott, hol egyenlőek leendünk mindnyájan , közhazánkban.
Ha tetted volna, mi leende könnyebb, mint kibékülvén bátyáimmal s lemondván az örökös harczokról, melyek úgy is vesztésre vezetnek végre, a keresztény fejedelmek és herczegek sorába lépni.
Ha mint ilyen kérő fellépsz , bátyám meg nem tagadta volna tőled kezemet.
- Tehettem -e azt, Diana? - szólt Lubart, - hagyjuk ezt, nem akarom neked ismételni, mit most már úgy is tudsz, hogy ez nem leende kevesebb, mint végkép megválni testvéreimtől s a néptől, mely agg hitéhez s ősei istenéhez ragaszkodik .
Nem mondtam -e neked, hogy elragadlak s elviszlek oda, hol engemet egy bátor , szabad nép urának ismer s kezeimen hordozlak és leendsz istennőm, kinek oltárán ki nem alszanak soha áldozatim!
Nem akartad, elméd más irányt vett s mihelyt az első mámornak varázsa megszünt, vétket láttál abban, mi addig üdved és boldogságod volt.
- És te Lubart! ki ifjuságom tudatlanságával visszaéltél, ki a szemrehányás olthatlan, lassan emésztő mérgét csepegtetéd szivembe, mit tevél te?
Nem feledtél -e el? s voltál -e jobb fékvesztett indulatú testvéreidnél? megtartottad -e hűség-esküdet, s nem szövetkeztél azóta számtalanokkal, kik nem valának oly szigorúak hűségükben, mint én? mert mióta valódi nevedet tudom, nem titok életed is előttem.
- Nem akarom tagadni, Diana, azon idő óta, hogy te minden találkozásunkat nehezítni kezdetted, mióta megtudtam, hogy egyházi férfiak küldetve Rómából , körülhálózták ifjú elmédet s kiirtották egykori szerelmedet szivedből, én is engedtem a pillanat csábjainak s az alkalom, elébb egy-két botlásra, később elhidegülésre vezetett.
Viszonyunk elaludt, mint a tábor tüze elalszik, ha a vihar elsöpör felette.
Azt hittem, hogy az életben nem találkoztunk többé s azért gyermekünket kerestem fel.
- S megtaláltad azt, tehát él? - kiáltott fel a hölgy nagy felindulásban.
- Felkerestem s megtaláltam; mert tudtam, hol van s ha én magam eltávolítottam onnan, hol közeledben volt, egy vétkemet vallom meg neked, féltettem gyermekemet tőled!
- Tőlem, az anyától! ah Lubart, e gyanú - kiált fel Diana, míg vonásai égtek s valami különös nyugtalanság mutatkozott arczában.
- Hagyjuk e tárgyat, Diana, - mond Lubart, nem mutatván semmi különös figyelmet a hölgy igen észrevehető zavarodására.
- A gyermek él, - folytatá azután, - ennyit elég tudnod róla.
Ha gyanúm ért, ne csudálkozz rajta: sok történt már a világon, egy fiatalkori botlás emlékezetének elfödésére s te nem vagy egészen saját hatalmadban; gyanúm egyébiránt nem közvetlen téged ért.
- Hogyan tehettél fel rólam ily iszonyuságot? - mond Diana, a nélkül, hogy zavarodása szünnék.
- A gyermek tehát él? - folytatá, - s én halálát sirattam , mikor az eltünt! s te magad évek óta nem fedezted fel előttem, hogy valamit tudsz róla.
- Ne vádolj, Diana! - szólt Lubart.
- Vad csatákban növekedve, vér és veszély közt, a hatalom fokán olykor, máskor pedig mint üldözött vad, szivembe egykor egy szelid vendég szállt, - folytatá Lubart, - míg a téliesen hideg vonásokon, mint a tavasz lágy szellete valami árnya a szelidebb érzetnek vonult át.
E vendég a te szerelmed volt - - - Ó! nem talált ott kedves szállásra, mert hamar elköltözött mint az álom, mely kincset hoz s melyet ébredés követ üres kézzel!
Nekem e vendég egy ereklyét hagyott hátra, egy angyali kis gyermeket! hidd nekem, a széles világon e gyermeket szeretem leginkább; talán egyedül szeretem azt, mert a hölgyek, kik mint meséink vilári éltem éjjelét körültánczolják, élvezni igen, de nem tanítottak szeretni, s a te szerelmed Diana - - átszállt ez angyalnak szemébe , honnan azt kiolvastam, mikor fáradt karomból kihullt a véres aczél!
Ne csodáld, ha őt féltettem az éjszaki szellőtől, mely gyöngéd arczát érhetné, a gonosz szemtől , mely megigézhetné, a szerető mosolytól, mely őt elcsábíthatná.
Kisértem éveit , mint a kertész a fejlődő növényt - most 17 éves; ah, ha tudnád épen most - - mennyire szüksége van névre és szülői karokra!
- - Ne bámuld, ismétlem, ha féltem tőled is, féltem azoktól, kik titkunkat kileshetnék s téged másként szeretnének talán, mint te magadat, s gondolhatnák, hogy míg a gyermek él, egy homály folt borong életeden, melynek felfedezésétől rettegsz!
Diana összerázkódott, Lubartnak egy éles tekintete suhant el arczán, azután a férfiu folytatá: - hiszed -e már, hogy titkunkat el nem árulom?
- Hiszem, akarom hinni, Lubart, - felelt a hölgy, - de előttem nem fogod örökre elrejtem e gyermeket, látni akarom őt egyszer életemben s te nem lehetsz oly kegyetlen, tőlem, az anyjától, örökösen elvonni őt!
- Kegy és kegyetlenség viszonos szavak, Diana, - mond a herczeg, - lehet olykor a kegyben több kegyetlenség, mint magában, mit a világ kegyetlenségnek nevez ; ellenben a kegyetlenség külszíne olykor mély irgalmat rejt.
Ki a fenés tagot lemetszi, ki a betegtől az ízes gyümölcsöt megvonja s ki saját anyjának vigyázatlan szerelmétől titkolja gyermekét, kinek élete hajszálon függ, az irgalmas tettet követ el.
De nem fogod őt látni, Diana! halottnak hitted, tizenöt év óta sirattad őt s talán anyai szived az ártatlanok jobb világába helyzette már ; élhetnél egy födél alatt vele s rá nem ismernél.
- Azért ne háborgassuk a halottakat, ő reád s a világra nézve meghalt, senki sem tudja, hol van, honnan eredt; nem fog utaidba lépni, s Lubart, a vad Kjeistut s Olgerd testvére, a Gedimin utódok egyike, nem visel harczot, nem gyakorol bosszút hölgyek ellen!
- Ez utolsó szavad, Lubart? - kérdé Diana, - evvel vészsz bucsút örökre az anyától, kit egykor, miként állítád, szerettél - inkább üdvödnél?
IV.
Lubart felkölt üléséből, látván, hogy Diana oda hagyta székét s darabig némán tekintett a hölgy arczába.
Diana harminczharmadik évét töltötte be, de az évek nyom nélkül haladtak el a hölgy felett.
Lubart, ha nem találta is szebbnek őt mint egykor, midőn egy gyöngéd virág virult fel ez útjában, de még mindig szépnek mégis.
Maga arczának szigorú kifejezése valami márványszerűt, mesterkézből kikerült szobori szépséget és tisztaságot kölcsönözött a hölgy vonásainak .
Pillanatra úgy tetszett e hajósnak az élet zajos tengerén, mintha egykori vágyainak messze sugára törne elő ifjabb éveiből, mikor még szeretni tudott , mikor még szeliden s enyhén álmodott nehéz csaták után békés tüzelőről!
Ah, vége mindennek! csalékony játéka volt szeszélyének, mi most mint árnya egykori szebb napjainak incselgett képzete előtt.
- De valami ösztön ragadta meg, úgy tetszett ezen erőteljes természetnek, mintha nem lenne méltatlan hozzá a lehetlenségen rázogatni!
- Diana, - szólt végre megragadván a hölgy kezét, ki azt csak vontatva engedte át.
- Vagy -e egy nagy elhatározásra képes, nem csalod -e magadat, mikor azt hiszed, hogy gyermekedet szereted, akarod -e, hogy az újra tiéd és enyém legyen ?
Egy szilárd pillanat átöntheti a multat a jelenbe s te egyedül vagy képes mindkettőnk végzetét megakasztani s más jövőt felidézni!
- Nem foghatom fel tisztán szavaidat! - mond Diana.
- Mit értesz az által, hogy gyermekünk a tiéd is legyen, holott nem másé mint a tiéd, s tőlem egy tekintetét félted?
- Megfejtem neked, - viszonzá Lubart, míg vonásaiból látszott, hogy neki a társalgás újabb fordulata nehezebb és kínosabb, mint az, a mi eddig köztök mondatott.
- Megfejtem neked, - ismétlé, - leányom nem enyém, miként nem a tiéd .
Más nevet visel, más családban növekedett, nem tudja, hogy atyja vagyok; egykor gyakran láttam őt, - most - - -!
E szavak után Lubart pillanatra elhallgatott, azután folytatá: - Mindez megváltozhatik, ha te lemondasz egetvivó terveidről, nem vegyülsz a vallási üldözések s térítések nehéz harczába s a helyett, hogy falakat emelnél szentegyházul istenednek, szivedbe építenél oltárt az anyai szeretetnek.
Ha lemondanál azon viszonyokról, melyekben élsz, s elfoglalnád a helyet, hol szebb és szelidebb kötelességek várnak reád!
- Nem értesz -e, némber! ki egykor mondád, hogy mikor szívemen pihensz, annak minden dobbanása egy nyilvánítás s hogy beszédemet érted, mielőtt gondolatim szavakká fejlenek ajkaimon?
- Mit kivánsz tőlem, Lubart, - kiáltott fel Diana összerázkódva, - nem azt -e, hogy midőn a tetőre értem, lépteim vérnyomai mögöttem vannak, ereszkedjem le újra az örvénybe, hol nem tudhatom az órát, mely megint a nehéz útra szólít?
- Azt akarod -e, hogy mikor az igazság leszállt égből hozzám s megtanított megvetni az életet, hogy emeljek arczom verejtékében lépcsőket egy jobb életre, - - most, a nehéz, kínos diadal után térjek vissza a mindennapiság jelentéktelen semmiségébe !
Nem, Lubart, vad szived, mely a házi üdvöt nem ismeri, de érti, mi egy nagy elhatározás, nem fogja tőlem kivánni, hogy mindenről mondjak le, mi még engedi magamat eltűrhetni s a gondviselést kiengesztelni életemmel.
- Kivánni? - mond Lubart, - nem Diana, én nem kivánok semmit, egy előitéletem van , eltiltani magamtól minden kivánatot, mert végzetem az, hogy kivánataim egyike se teljesedjék.
Nem kivánok tőled semmit, szabad vagy! szabad voltál mindig; - de megmondom neked az egyedüli lehetőséget, mely életednek más és nyugodtabb irányt képes adni.
Hallj engemet, be nem várom feleletedet, távozni fogok, gondolkozz arról, a mit mondandok, nem késő még!
Egy hosszú évet engedek neked, határozz s adasd tudtomra, a mit végeztél, Mladin, az egyedüli által, ki valódi nevemet tudja.
- Nem akarlak hallani, Lubart! - mond Diana.
- Hallani fogsz! - szólt a herczeg szigorú hangon s a hölgynek útját állván, ki egy lépést tett az ajtó felé.
- Szólj tehát, - mond Diana, kinek sugár szemöldei összevonultak, s kis kezei egyike ökölre szorult, jeléül, mennyi akarat volt e szelidnek s szentnek látszó teremtésben s minő nem örömest és szégyenülve engedett a férfiú hatalmának, kit kimélnie kelletett.
- Az élet delében vagyunk mindketten, Diana! - szólt Lubart, egy árnyalatával a kedélyességnek, - 38 éves én, 33 legfeljebb te, gyermekünk 17-dik évét tölté be , egy kész, szép család együtt, a végzet által három oldalra kitaszítva az életbe !
Egy elég ifju, még teljes életerőben lévő család, melynek egyetlen szilárd elhatározásától függ, egygyé olvadni - s szép egészet képezni.
- Itt állok előtted: senki sem tudja, hogy itt vagyok!
Ó ha a bán tudná, nem pihenne éji mámora után oly csendesen.
Senki sem tudja azt is, hogy a toronyból , mely mellett lakol, föld alatti út vezet a vár árka alatt egy mohos szikláig , honnan nem egyszer jöttél karjaim közé jobb napokban!
- Gyermekünk angyalian szép és jó - jobb mindkettőnknél! - és mégis Diana - nem szerencsés; ah - ha sejtenéd , mennyire szüksége van épen most reánk!
- Hármunk előtt egész hosszú élet áll s talán, ha van miért és van kikért, kivetem végre én is a horgonyt s hajlom békére és nyugalomra.
- Ki tudja, Diana! nem igérem ezt, de szivemet a sivár élet üresen hagyta s nekem úgy tetszik, hogy nem leendne okod megbánni, ha gyermekedért feledni tudnád, mikép a szerelem kihalt mindkettőnk szivéből, de azért a béke, kimélet és barátság visszatérhetnek azokba.
- Nem ismered magadat, Lubart, - viszonzá Diana, ki lassanként erőt kezdett venni ingerültségén s izgatottságán, mely ezen egész társalgás közben feltünt rajta, - te a csendes tüzelőről álmodozol, hol nőd és leányod - hosszú téli estéken népünk mondáit meséljék el neked s jámbor vendégek köszönjenek be ajtódon.
- - Hallod a rivalló kürtöt! - ajtód előtt nyerít a mén, - amott a falvak égnek s jő a harcz vérhullámokban!
- Tudnál -e te egy pillanatig ellenállni annak, mi életed , lehelleted, minden czélod és gondolatod?
Kelni harczról harczra, égetni , pusztítani, ölni, merre lovad patkója gázol!
S aztán, ha a harcznak moraja elhangzott, ha méned fáradtan ereszti le nyakát s körüled a diadal örjöngése, vagy a vesztett csata síréneke hangzik; tudnál -e ellenállni a sivár ösztönnek, mely borba, szerelembe fullasztani készt, mit egy szerencsés óra adott, vagy egy szerencsétlen elvett tőled!
Ó, hogy ti erős férfiak, oly nehezen tudjátok magatokkal elhitetni, minő gyengék vagytok néha, s minő csekélységek azok, melyek csábjainak minden erőtök elégtelen ellenállni!
- Én, - szólt Lubart, - egy oszlophoz fogódzva kinállak meg a révvel, Diana! ezen oszlop gyermekem iránti szeretetem.
Ha gyermekem mellettem áll, nevemet adhatom neki, ha rád mutathatok az anyák még most is egyik legszebbikére - s mondhatom : imé - nézz ide leányom - ez anyád és én atyád vagyok!
Ha ezt tehetem, felelek mindenről.
Legyen harcz vagy béke, nem engedem az egyházat összeomlani felettem , melyet építek számotokra őseim néma rengetegei közt, vagy a táborok sátrai alatt .
Nem vagy -e te a híres Stefán bánnak nővére, kinek már atyja napjait csatákban élte le? nem vezetett -e a sors hőslelkű anyáddal ezer életveszély közt Raguzába és onnan vissza?
Nem élted -e át ifjuságod egy részét örökös hányattatás közt , többször pihenve az ég boltja s könnyű sátor alatt, mint fényes palotákban?
Egész családod többet ült nyeregben, mint szunnyadott lágy vánkosokon: miért félnél te az élettől, melyet megszoktál, mely korunk és fajunk végzete.
Diana hihetlenül rázta fejét.
- Lovam az ólban vár, Diana! - folytatá Lubart, - nyergem mögé ültetlek; pár óra mulva az erdő homályában embereimre találunk s néhány nap mulva a lithvániai nép közt vagyunk.
Te nőm, én férjed, s Mária gyermekünk!
Viszonyunk rejtélye feloldatik szép valósággá!
- Bátorság, Diana ! hiszen családodban a bátorság s elszántság a vérben van!
Diana hallgatott.
- Te nem felelsz? igaz, igérem neked, hogy feleletre nem várok, gondolkozzál.
Evvel Lubart hirtelen válla körül kerítette köpenyét, fegyvereit felragadta s a jövő pillanatban a nélkül, hogy Diana egy intéssel, egy hanggal marasztaná, vagy feltartóztatná, kisietett a szobából.
Diana a szobácska közepében állt, mikor Lubart hirtelen eltávozott; azután csendesen közeledett a nyitott ablakhoz, mely előtt nem sokára Lubart férfias alakját felséges lován látta elrohanni mint setét felleget.
A herczegnő két kezét szorította szivéhez; ajkai reszkettek s vonásaiból látszott , mikép Lubarttali együttléte nem volt képes azon nyugalmat szállítni keblébe , melyért annyit koczkáztatott.
Alig tünt el a férfiu, alig hangzott el a távozó ménnek dübörgése, az öreg Mladin lépett be.
- Herczegnő, - szólt az öreg, - engedje nekem, hogy elkisérhessem a rejtek nyilásáig; nem egészen biztos a vidék s ha nehányan a vendégek közől be nem várván a hajnalt, haza felé térnek, felfedezhetnék, mit senkinek sem szabad csak sejteni is.
- Igazad van, Mladin, - felelt Diana, - engemet úgy is, azt hiszem, utoljára vezetendsz életedben ily titkon s ily alkalommal.
- Utoljára, asszonyom?
- Gondolom, öreg, - felelt a hölgy, - ideje is, hogy e titok örökre födve és feledve maradjon és semmi se szólítsa ezt életre többé.
Ime, Mladin, vedd ezt, - evvel Diana nehéz erszényt nyujtott át Mladinnak, - nem adom jutalmul neked, hű ember, te jutalom nélkül is hű és biztos vagy mint a kőszál, de tedd el, jó lesz kiházasításul egykor leányodnak.
- Mladin vonakodott.
- Vedd, vedd! - mond Diana, - a napok, melyeket élünk, változnak a véletlenségek szeszélye szerint, jó egy kis ízes almát megtartani a szomj esetére.
- És most , folytatá Diana, miután Mladin az erszényt átvette, - kisérj engemet, még sok közleni valóm van.
Evvel mindketten eltávoztak a háztól, arra felé irányozván lépteiket, merről Dianát jőni láttuk.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE