Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Ordasok
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
26
Bekezdés
2707
Mondat
5365
Szó
72247
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XIV.
Nyárvége lett, ökörnyáleregető.
Szelidkékje volt az égnek s ebben a mennyei kékségben szállt-szállt az ökörnyál .
Mindig szállt és mindig lejjebb ereszkedett.
A pókhálók ellepték a fákat , keritések tetejét, boglyák csucsait s a legcsekélyebb légrezdülésre lebegni kezdtek, mintha ezüstzászlócskák lettek volna.
Ám ugyanakkor ujabb pókhálótenger kezdett hullámzani a mezők felett s már-már ugy látszott, hogy nem az ökörnyál uszik a tarlók felett, Gerla falu felé, hanem az ökörnyál-lepedő leng egyhelyben s a tarlók indultak meg visszafelé.
Annyi pókhálóra nem emlékeztek vissza a legvénebb tótok sem.
De őszre sem olyanra, mint volt az 1678-iki, amikor katonaénekeket fujt mindenki s megszabadulván a németek zaklatásaitól, ujjongva kiáltozta mindenki késmárki Thököli Imre gróf meg a lengőszakállu Szepessy Pál nevét.
Őróla azt beszélték mindenfelé, hogy amióta elhantolták a kopasz Szuhay Mátyást, gyakori búsulásai voltak s olyankor sürün beszélt bele a szakállába.
Ez a szivfájditó őszelő ott csillogott Gerla falu fölött és a völgyben, mely Bártfa irányába nyult ki s a mennyei kékségen át fehérben villogtak idáig Bártfa város tornyai.
De messziről, igen messziről, hogy olyannak tünt föl csupán , mintha álomban fénylettek volna csak azok a tornyok.
A gerlai Rauscher-ház kertjében nagy almaszüret állt éppen.
Kenderhaju tót hajadonok létrákon mászták meg az almafákat s mialatt öreg tótok a kerten tul láttak neki a kora-őszi szántásnak, a leányok különös búval elvágyakozó nótákat daloltak a legények után, akik esztendők óta éltek csaták között, a Szepessy Pál kardja alatt, ebben az esztendőben meg, hogy a fiatal késmárki gróf is megindult volna a császár ellen, az ország különböző helyein dulakodtak a némettel...
Esztendők óta nem akadt már épkézláb legény Gerla faluban, mert amire kardot tudtak volna emelni, mind utánaszökdöstek a Szepessy Pál ordasainak.
Szállt a pókháló s szállt a katonadal a gerlai Rauscher-kertben.
És mialatt állt az almaszüret, az öreg Rauscher egy kerti-székben üldögélt s mellette, egy másik székben ugyanúgy, a korán megőszült Keczer Andrásné .
Csatákon elvénült férje-ura s délceg fia után való örökös rettegése változtatta fehérre időelőtt a haját.
Hetek óta tartózkodott immár leánya meg unokája körében az öreg Rauscher Gáspár, sokat megzaklatott tisztes eperjesi patricius s német szabásu kabátját kigombolva üldögélt a kertiszékben.
Éppen arról beszélt a nászasszonyának, hogy három héttel előbb, mikor a korgóhasu németek nagy sebbel-lobbal kezdtek cihelődni s láttak neki a menekülésnek nyugati irányban, a menekülők soraiban egyesek észrevették Tábori Erzsókot is, ezt a szép, de laza erkölcsü leányt, amint dühre-torzult arccal fenyegetőzött a Zemplén felől előtörő thököliánusok felé.
Többen voltak fültanúi, amikor tehetetlenségében sirva esküdött meg, hogy bosszut fog állni még Keczer Gáboron, amiért olyan szégyent üzött vele.
Keczer Gábor édesanyja egy mélyet lélegzett:
- Szegény fiam...
- Komolyan tartok e némbertől, - füzte tovább a szót Rauscher Gáspár -, aki különben legvakmerőbb kéme a Kassán székelő mindenkori császári generálisnak...
Elhallgattak mind a ketten.
Szállt a pókháló, szállt a katonaének.
És mialatt állt az almaszüret, Keczer Gábornak esztendők óta magárahagyott fiatal hitvese, a kis Rauscher Edit, a kert végében állt, melynek alját már a Tapoly-patak nyaldosta s a szilvafácskák alól Bártfa város irányába nézett el hosszan.
Apró tenyerét a szeme fölé ernyőzte, ugy várt-várt valakit Bártfa város irányából, a falunak futó fehér uton.
És mert hiába várt, szivszakasztó sóhajjal suttogta maga elé:
- Én édes-kedves uram...
De Keczer Gábor csak nem mutatkozott a poros uton...
Pedig mindennap várták, jaj , de nehéz szivvel!
Mert kilenc nappal előbb megüzente Szendrő vára alól, hogy hamarosan indul hazafelé s magávalhozza az öreget is, aki ott vagdalkozik serényen Thököli és Szepessy Pál minden csatáján.
De csak nem jött, nem jött...
A fiatal asszony erre megfordult s egy fölszakadt sóhajjal a két öreg felé indult.
S váratlanul csak elmosolyodott.
Mert a gyümölcsöskert egyik utacskáján ott játszott futkosva az András fiucska, aki négyesztendőcske rég elmult már ezen a nyárutón.
Két apró és maszatos tót legényke volt a pajtása.
S a fiatal mama, ahogy hozzájuk ért volna, megállt, lehajolt s nekipirulva tárta ki a két gyenge karját:
- Andriskám, szaladj a karjaimba!
S Keczer Andráska nekifutott a félig még kislány-mamájának s csak az ölében állt meg.
- Andriskám-fiam, mi leszel, ha megnősz? - hajolt le hozzá aggódó szemmel s csókkal boritotta el a szőke haját.
A gyerek gondolkozás nélkül mondta reá:
- Katona leszek s elmegyek apámhoz a csatába!
- Csak ezt ne, csak ezt ne, fiacskám! - tárta föléje elháritón a két karját a megrettent mama.
- Inkább elköltözünk Erdély földjére avagy a tengerparti Dancka városába.
Ott talán nyugodalmasabb napok fognak várni reánk...
De itt már közbeavatkozott a magáramaradt menyecske édesapja is, az öreg Rauscher Gáspár:
- Az Isten arra itélt bennünket, hogy magyar hazánk s nemzetünk jobbvoltáért szakadatlanul kardunk markolatát szorongassuk...
Magam is azért nem mehettem ki csupán a sik mezőkre, hol magyar legények halnak meg a libertásért, mivelhogy edzett csuz gyötör térdemben, bokámban.
Ám valahányszor ráeszmélek, hogy legnagyobb barátom, a hazafias bánattól őszült Keczer András szablyával küzd hazájáért, szégyenpir boritja el orcámat...
De nem tudta folytatni.
Mert leánya, a kis Rauscher Edit, letérdepelt s atyja térdére fektetvén le sokat meggyötört fejét, szivettépőn ismételgette maga elé , mint a megszállott:
- Ó, apámuram, fussunk el innét, merre a két szemünk lát!
Mert gyakori álmaim azt jövendölik nekem, hogy irtózatos szerencsétlenség fog elkövetkezni reánk ...
Fussunk, fussunk, apámuram!
Rauscher Gáspár nem tudott mit mondani erre s ezért mélyen megilletődve a leánya fejét kezdte simogatni, mialatt a búbaroskadt Keczer Andrásné hallgatagon törölgette a könnyeit.
Ugyanakkor odaért a kis Andris és fölnézett anyai nagyapjára:
- Nagyapa, katona leszek s elmegyek az édesapám után...
És nagy hallgatás állt be akkor.
Szállt-szállt a pókháló s szállt a tót leányok éneke a hadbaszállt tót legényekről.
Ámde váratlanul megszakadt a katonadal, ijedt szünet állt be a nótázásban s akkor egyszerre csak elvisitotta magát az egyik szöszhaju leány az almafa ágai között:
- Nagy por jön a város felől!
Abban a szempillantásban összeriadtak valamennyien.
Mert a közeledő por lovasokat jelentett legtöbbnyire, de ugyanakkor föl is lélegzettek.
Ráeszméltek ugyanis , hogy csak fölkelőlovasok jöhetnek a falu felé.
S a kis Rauscher Edit abban a pillanatban fölállt az apja előtt, arcát az égre emelte áhitattal s imára kulcsolta össze a kezét:
- Ott jön az én édes uram!
A kert végébe siettek mind-mind, a szilvafácskák szélébe, ahol már a Tapoly-patak locsogott és sietett magyar tájak felé.
És csakugyan: a falu és a Bártfa város között kinyuló országut közepetáján magas porkupola látszott s ez a porkupola sebesen repült Gerla falu irányának.
Legalább egy falka lovas közeledett ottan , gyorskocogóban.
Elálló szivvel álltak a szilvafácskák alatt valamennyien.
A kis Rauscher Edit magánkivül suttogott:
- Ott jön az én kedves uram!...
A poroszlop eleje a falu alját érte már el s erre az udvarház felé fordultak meg egytől-egyig.
A falu uccájából patadobogás ütötte meg a fülöket.
S a sokat szenvedett fiatalasszony lehajolt a kisfiához, mialatt felzokogott csöndesen:
- Andriska, megjött az édesapád!
Könnyei végigfürösztötték kedves arcát s összefolyt előtte a világ.
Nem látott semmit, de - miközben a régi ház előtt őrködő százados hárs alatt sorakoztak föl valamennyien - hallotta még, hogy lovak patái alatt dobban meg a nagykapu hidja...
Aztán csak rémlett neki inkább, hogy csillagos sarkantyunak csördülését hallja s aztán...
Egyszerre egy délceg fiatalember karjai közt érezte magát s félig-aléltan suttogta a szája:
- Én édesuram...
Én édesuram...
Meddig maradhatott igy, nem emlékezett reá.
Csak arra eszmélt föl, hogy kisfia a szoknyáját cibálgatja:
- Kedves anyám, melyik itt az én apám?
Kibontakozott erre urának öleléséből s letörölte égő könnyeit.
És csak ekkor látta, milyen kemény férfiuvá változott rég nem látott ura, aki ugyanakkor a kis Andrist emelte az ölébe, ugy gyönyörködött benne...
Vagy kétszáz lovas kezdett lenyergelni a gazdasági-udvarban.
A kis Rauscher Edit meglátta aztán apósát , amint kormos csatákból megtérve, a feleségét vigasztalgatta gyöngéden.
Hanem megtört az öreg, aki erőltetett kedvvel kiáltott fel ugyanakkor:
- De hol is az egyetlen unokám?
S felkapván az elámult gyereket, összevissza-csókolgatta.
Csak akkor került reá a sor, hogy megölelje hősi lelkü mennyét is.
Homlokon csókolta:
- Büszkék vagyunk reád mind, kedves leányom!
Aztán - legutoljára - átkapták és derekasan megropogtatták egymást leghübb barátjával és násztársával, a csuzoktól kinzott Rauscher Gáspárral.
Hanem volt ott még valaki, akit csak ekkor pillantottak meg a házbeliek.
Egy száltermetü ősz katona állt oldalvást, keresztbefont karokkal.
Állt és várt a sorsára.
Akik először látták az idegen és marcona embert, kénytelenek voltak visszahőkölni.
Hármas libegő tolláról vélni lehetett, hogy régi vezér az illető.
Szakálla, a haza sorsa miatti gondok következtében, olyanra vált, mintha lugban áztatták volna meg előzően.
Merész sasorrának sokszor tágultak a cimpái, különösen olyankor, ha feneketlen indulatja miatt nem birt uralkodni magán .
Seprüszemöldökei búsan álltak ki a szemüregei fölött, mint eresz a ház oldalától.
Bujdosó-szine volt a hervatag bajuszának s kunkorhegyü csizmáinak hátulján csillagos sarkantyuk villogtak...
Nyugodtan állt oldalvást, egész földönfutó mivoltában s csak akkor tett előre három lépést, mikor a Keczer- és Rauscher-ház tagjai már kiörvendezték és kisirdogálták egymást.
Az idegen alakon zörögni kezdett a vas, mikor a bánattól meggörnyedt, alacsony Keczer Andrásné elé állt.
Még a nevét is kedvetlenül mondta:
- Szepessy Pálnak hivnak, nagyasszony.
Az aggodalmaktól-aszott nagyasszony alig tudott uralkodni magán:
- Minden bujdosóknak első vezére?
- Annak mondottak, nagyasszony, - sóhajtott egy mélységeset Szepessy Pál, - mignem most felváltott Thököli Imre grófi öcsém.
Éppen ideje volt, mert az erőtlenség kezd beállni tagjaimba.
Keczer András bujdosótársam hivására megjelentem itten, hogy örvendezzek az ő örömében...
A töpörödött nagyasszony alig lelte a helyét:
- S kegyelmednek, Szepessy uram, messze vagyon a familiája?
- Az én familiám? - nézett el maga elé az ősz vezér.
- Értem aggódó hitvesem erdélyi rokonmaradékok szivességén él, Pál fiam pedig Thököli grófi öcsém lévai táborában jeleskedik...
Magamnak hazám?
Teremtő-Isten, hát van énnekem hazám ?
Borsodi portámat tövigdulták a lancknehtek...
Hanem ekkor előlépett Rauscher Gáspár is és a lelkesedéstől tüzbegyulladt szemmel kiáltott a vezér felé:
- Vivát Szepessy Pál!
A gazdasági udvarban letáborozott lovasok telitorokkal kiáltoztak utána, miközben ökleiket kezdték rázni abba az irányba, amerre Bécs városának kellett lennie valahol:
- Vivát a magyar nép édesatyja!
Szepessy Pál a kis Rauscher Edit előtt állt már ekkor s megsimogatta a haját .
Mosolyogni szeretett volna, ámde sehogysem sikerült neki ez a mosoly, mivel Szepessy Pál ábrázatát rútra torzitották a szünetlen gondok.
Igy szólt:
- Hallottam már nevedet, derék hugocskám...
Büszke lehet rád a hitesurad.
Rauscher Edit - hajatövéig pirulva - alig tudott köszönetet rebegni a vén vezér kitüntetésére.
És mig Keczer Gábor még egyre az apró fiát faggatta, serényen kezdtek teriteni a nagy hárs alatt, a régi ház előtt.
Boroskupák is kerültek az asztalra, amelyeket Isten tudná, hol rejtegettek eddig...
És Szepessy Pál felállván az érdemes család körében, harcoló hazája jobbvoltára itta fenékig az első kupa bort.
Majd keze visszájával letörölvén kétfelől a bajuszát, annyit mondott:
- Istenemre mondom, minden büdös németnek megadjuk most a porciót!
Leült s attólfogva hallgatott.
Csak boroskupáját ütötte össze olykor Keczer András barátja kupájával, aki csillogó szemeit alig-takargatott örömmel hordozta meg azonközben az udvarházon és kerten.
S épugy koccintgatott Szepessy Pál uj barátjával, a tiszteletreméltó Rauscher Gáspárral is, aki nem tudott hova lenni az izgatottságtól, hogy szemtől-szembe lehetett udvarlásra a bujdosó nemzet szörnyühirü vezérének...
...Multak a napok, multak a hetek.
Szepessy Pál temérdek honfiui gondjával akkor már rég megtért a Thököli táborába , Keczer András délutánonkint a nagy hárs alatt üldögélt beteges hitvesével, meg násztársával, Rauscher Gáspárral, és mig egy-egy szót váltva beszélgettek a megbódult világról, az apró unoka lábaiknál játszadozott a homokban.
Keczer Gábor meg ifju felesége órákig elálldogáltak ilyenkor a kert végében, a Tapoly-patak partján.
És mig szemeik a kék hegyek távolában kutattak , szótalanul merengtek igy, átkarolva egymást.
Olykor-olykor felsóhajtott a fiatalasszony:
- Istenem, csak sohasem kellene elválnunk többé egymástól!
Keczer Gábor ilyen alkalmakkor sötéten nézett maga elé:
- Félek, hogy sulyos napok következnek el reánk...
Ki nem mondható balsejtelem gyötör, hogy mind-mind elpusztulunk a távoli jövőben...
És mialatt Rauscher Edit könyörögve kulcsolta össze a két kezét, hogy ne beszéljen igy, Keczer Gábor szinte magánkivül suttogott tovább:
- Olyan érzés kinoz, hogy csak te maradsz meg, gyönge hitvesem, a kis Andrással együtt...
Neveld majd katonának a fiamat!
- - - - - - - - - -
Lőn pedig, hogy nemes Babotsay Izsák, Tarczal városának hires nótáriusa, Siralmas Krónikáját s a bokros jajok alá reszketett magyar hazának teméntelen nyomoruságait jegyezvén, irta vala, amint következik itten:
» E boldogtalan-keservesen folyó Időben nagyobb kegyetlenséggel és dühösséggel kezde a Hazában erőt venni a sok kóborlónak és latroknak hallatlan kinzással pogánymódra való Sarcolása...
Ezen esztendőben volt nagy Drágaság miatt sok helyeken a lakosok makk-kenyérrel éltenek, kiváltképen ungvári és zempléni Krajnyákon.
Akkor e tájon is tiz és tizenkét forintokon járt a tiszta buzának, lisztnek kassai szapuval való köble.«
Itt kevés szünetre megállt a hires nótárius, majd tentába mártván lúdtollát , folytatta az elkövetkezendő nemzedékek okulására szánt krónikáját:
» Ezen siralmas és soha eléggé meg nem gyászolható szomoruságos Esztendőben minémü nagy romlása s pusztulása következek rongyollott Szegény Magyar Hazánknak s következésképpen régtől-fogva sok Nyomoruságoknak keserü ottan-ottan szaporán kóstolt s többére utolsó romlásával küzködő Tarczal városának s Istennek csudálatos bölcs itélete szerént magok szigoru példáján való tapasztalásokkal mindez ideig nagy Sóhajtással érezhetik sziveikben ...«
Egy mélyet lélekzett Babotsay Izsák s továbbirt:
» Mert amikor nagyságos négyesi Szepessy Pál ur, az akkori számkivetésben élő magyaroknak feje, Talpas-Kurucokkal, hajdukkal s alföldi mokányokkal és az Erdélybe magokat megvont némely urakkal, magok mellé húzott, prédára áhitozó magyar hadakkal való kiindulásának hire futamodott volna, imitt-amott lézengő szegény embertől húzott és nyúzott martalékkal magát tengető kurucság is csoportonként Feles számmal hozzája iparkodik ...«
Nyolcadik esztendeje irta vala már ekkor Siralmas Krónikáját nemes Babotsay Izsák, Tarczal város hires nótáriusa.
Lankadatlanul pedig.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE