Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gozsdu Elek
Köd : regény
Keletkezés ideje
[1882]
Fejezet
18
Bekezdés
1811
Mondat
4254
Szó
43888
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XIV.
Viktor, mióta Olga férje lett, egészen megváltozott.
Lehet, az a tudat, hogy ő most egyszerre gazdag ember lett, lehet, Olga túláradó szerelme idézte elő a változást .
Nagyon biztosnak érezte magát, és ezért Olga gyöngédségét nem viszonozta mindig gyöngédséggel.
A házasság után nehány hétre, mikor egy délután Olga kérte, ülne mellé, csókolná meg , Viktor kijelentette, hogy a csókolódzás nem minden időben kivánatos, de azért mégis megcsókolta.
Olga elpirult és nem akarta engedni, de utóvégre, mert Viktor nagyon kedvesen tudott hizelegni, mégis megengedte.
Aztán meg, dacára a kedvezőtlen időjárásnak egyszerre szenvedélyes lovas és vadász lett.
Sokszor elment reggel, és csak épen délben jött haza, azt mondta, hogy a mozgás nagyon egészséges, és hogy annál édesebb a viszontlátás.
Olga minden alkalommal aggódva leste, várta, elébe sietett, megölelte, megcsókolta , és aféle gyöngéd szemrehányásokat tett neki, hogy most már nem gondol vele, most már jobban szereti a paripákat, a puskát meg a vadakat, mint őt.
Viktornak eleinte jól estek ezek a nyilatkozatok, de későbben ugy tapasztalta, hogy a szemrehányások, a kötődések nagyon egyhanguak, sőt néha unalmasak is.
Olga túláradó szerelmében néha igazán gyermekes dolgokat vitt véghez.
Egyszer például, mikor a harmadik szobából hallotta, hogy Viktor keresi, elbujt a himzett kályhaellenző mögé, és nevetését pici öklébe szoritva, leste, hogy Viktor szobából ki, szobába be keresi.
Mikor másodszor is keresztül ment a szobán, ahol a pillangókkal kivarrt kályha-ellenző állott, hirtelen előugrott és hátulról megölelte őt.
Ez a meglepetés azonban Viktornak épenséggel nem tetszett.
- Micsoda gyermekes dolog volt ez!
Már nem vagyunk sem huszonkét, sem huszonhárom évesek, nem szeretem a meglepetéseket!
Olga lecsüggeszté két karját, mint mikor a beteg madarak leeresztik szárnyukat , vékony piros ajkát kissé lebigyeszté, szemeit lesütötte, és úgy állott Viktor előtt , mint valami bűnös.
Volt ismét eset, hogy Viktor elfelejtette poharában hagyni azt a kis ujjnyi bort, a melyet mindig Olga szokott volt azelőtt meginni.
Olgának fájt ez a feledékenység , mert Viktor szoktatta volt reá, és most meg már ő felejti el, a szemrehányásra pedig azzal felelt, hogy félig megtöltötte borral Olga poharát.
Az öt hónapos magányt Viktor tiszta szivéből megunta.
- Nem találod Olga, hogy itt Kartalon unja magát az ember?
- Édes Viktor, én nem találom.
Én nagyon boldog vagyok.
Bár soha se jönne hozzánk senki, hadd lennénk mindig együtt, mindig egyedül, mindig egymás mellett, mindig -
- Mindig még a mennyben sem jó lenni!
- Te azért mindig mellettem maradsz, ugy -e?
Mindig ugy szeretsz mint eddig, mindig -
Olga oda simult hozzá, átkarolta derekát, megcsókolta arcát, szemét, aztán még a kezét is!
Viktor, mintha egészen tehetetlen lett volna, hagyta magát, látszott a nézésén, az arcán, hogy megunta ezt a tuláradó, tulédes szerelmet.
A gyerekek naponként csak egyszer kerültek Olga szeme elé, mert a mama most nagyon szerelmes volt, nagyon boldog volt, és a gyerekek kellemetlen emlékeket idéztek fel emlékében.
Marian nagyon hasonlitott a köhécselő Kázmérhoz, a másik kettő meg nagyon hasonlitott Mártához.
Különösen a kisebbiknek, Fürjemnek nézése épen olyan bágyadt volt, mint az első feleségé.
Viktor sem kivánkozott utánok, naponként megveregette nekik orcájukat, aztán kérdezősködött a babák egészsége után, és ez volt az egész.
Ez is elég volt tőle.
Viktor unalmában aztán felkereste az öreg, özvegységre jutott Dahó Sámuel hajlékát, a ki nem tudott hová lenni a nagy tisztesség miatt.
Leültette, nagy bocsánatkérések között megkinálta borral, a mely szerény nézete szerint nem volt ugyan felséges, de azért nem épen az utolsó fajta.
Dahó Sámuel az ilyen látogatások alkalmával, valami ürügy alatt mindig kiküldötte fekete szemű leányát, a ki, hogy-hogy nem, mindig talált valami dolgot a szobában és úgy tett, mintha nem is látná Viktort, mintha nem is hallaná kellemes nevetését.
Dahó ezt az örökös ki- és bejárást oktalan kandiságnak tekintette, és valahányszor Viktor elment, mindig különösen kiemelte az uraság rendkivüli finomságát , előkelőségét, és különösen hangsúlyozta, hogy ilyen előkelő urat, az oktalan asszonyi kandisággal igen könnyen meg lehet sérteni, a mi pedig nem épen kivánatos.
Dahó tanitásai azonban kárba vesztek, mert Ágnes ugy látszik, mire Viktor ismét eljött, hogy édes parfümjével beillatozza az egyszerű kis hajlékot, hogy finom szivarjával, illatos apró füstfelhőcskékkel tele füstölje az alacsony kis szobát , egészen elfelejtette a tanitásokat.
Ágnes alig merte kinyitni azokat a tisztaságtól ragyogó kis ablakkákat, hogy az édes illat ki ne repüljön, a kékes füstfelhőcskék világgá ne oszoljanak.
Nem tudta miért , de valami sajátságos remegés fogta el, mikor Viktor kellemes hangját meghallotta , amint az udvaron az édes atyjának köszönt.
És milyen szépen, milyen leereszkedően köszönt!
Dahó bácsinak szólitotta az öreget, kezet fogott vele, és milyen türelemmel hallgatta hosszadalmas, körülményes előadásait.
Milyen előkelő, milyen leereszkedő úr!
Aztán meg ő utána is kérdezősködött, aztán bejöttek a szobába, és aztán Ágnes nem tudta miért, de kiszaladt a tenyérnyi kis kertecskébe virágot ültetni, gazt tépni, és csupa véletlenségből nehány szál rozmarint tépett ki tövestől!
Elszégyelte magát valami miatt, és hirtelen apró kis kezével belegyömöszölte a rozmarin szálat a földbe, de az másnapra, harmadnapra kiszáradt!
Viktor persze minden alkalommal megkinálta Dahót szivarjaival, és gyakran megesett , hogy ott felejtette illatos selyem keszkenőjét, vagy cimeres sétabotját, néha bagaria bőrből készült szivartartóját.
Dahó igen megtisztelve érezte magát a látogatások által, noha minden látogatás után volt valami szóváltás közte és Ágnes között.
Egyszer azért, mert az öreg úgy találta , hogy a bagaria illat igen kellemetlen, lehet mondani undoritó, Ágnes meg abban a véleményben volt, hogy az kellemesebb még a szegfű szagánál is; máskor meg azért , mert az öreg azt állitotta, hogy mégis csak jobb az a dohány, melyet ő a patikárius úrtól kap, mint azok a külföldi szivarok, a melyekkel Viktor megkinálja, de Ágnes határozottan azt állitotta, hogy a különbség ég és föld, mert a patikárius dohánya egyszerüen kiállhatatlan szagú, a szivarok pedig illatosak, akár a rezeda!
Viktor egy alkalommal észrevétlenül fültanuja volt egy ilyen vitának, a mely a bagaria illat kérdése körül forgott és mosolyogva hallgatta a nyitott ablakon át a bagaria illat védelmét Ágnes részéről.
Be sem ment, hogy magával vigye az ott felejtett szivartárcát, mintha csak tudta volna, hogy Ágnes egész nap köténye zsebében fogja hordani, és hogy éjjelre talán még a párnája alá is fogja rejteni!
Valahányszor Dahóéknál volt, ügyesen kerülte az alkalmat, hogy a halálesetet, mely a Dahó házat sujtotta, szóba hozzák.
Minek a halottak nyugalmát háboritani?
A kik meghaltak, végezzék kötelességüket a sírban, porladjanak, bomoljanak a természet rendje szerint, és ne háborgassák az emlékezettel az élők kedélyét!
Minek az a kölcsönös udvariatlanság?
Alig történt meg kétszer, hogy Dahónét sirjában háborgatták volna.
Dahó illetlenségnek tartotta saját baját minduntalan hánytorgatni, Viktor az első részvétnyilatkozat óta feleslegesnek tartotta a dolgot előhozni.
Ágnes pedig, ha Viktor a háznál volt, tudja isten mire gondolt.
Hanem, ha az éj leszállt, ha a kis szobában rákezdte a tücsök, Dahónénak kedvenc muzsikusa a zenét, mikor a kis fali óra gyors kettyenései élesen hangzottak a csendben, mikor a szobában a homály, a sötétség hatása alatt Dahó és leánya úgy látta, mintha Dahóné székében valami sápadt arcú, sovány öreg asszony ülne, akkor aztán titokban a párnák közé rejtett sohajokkal meglepte őket a fájdalom, az emlékezet, és ott ült az ágyak szélén addig, amig az édes álom gyöngéden le nem fogta pilláikat.
Az öregnek a viszonlátás örömeit rajzolta pihenő agyába, Ágnesnek mutogatott fitogtatott fényes napsugárban majd homályos ködben egy deli termetű, szép szőke embert, a kinek nyájas volt a hangja, leereszkedő a modora, de a kinek nevét Ágnes a világért sem merte volna kimondani.
Viktor néha elmondta, néha elhallgatta Olga előtt e látogatásokat, de minden nap előhozta a derék, becsületes tanitót, a ki igen mulatságos ember és a kit nézete szerint többször kellene meghivni a kastélyba.
Olga, a ki minden szeszélyeit örömest teljesitette, a ki minden figyelmét oda forditotta, hogy még gondolatát is ellesse, azt hitte, örömöt okoz férjének, ha Dahóékat lehetőleg kitünteti.
Alig mult el egy hét anélkül, hogy Olga valami kellemes dologgal meg ne lepte volna Dahóékat.
A leánykának minduntalan küldött valami kedves kis csecsebecsét, az öreg úrnak pompás borokat két-három ezüstös, aranyos nyakú palackkal, melyeket Dahó alig tudott kibontani, olyan átkozott keményen voltak bedugaszolva.
Minduntalan elküldte az inast egy levélkével, melyben kérte, jönnének el ebédre vagy vacsorára.
Dahó sokszor igen kényelmetlennek találta ezeket a meghivásokat, de nem merte visszautasitani, mert illemérzéke egész határozottan tiltakozott az ilyen gorombaság ellen; aztán meg olyan előzékeny, olyan jó lelkü volt Olga a tanitó iránt, hogy az öreget szinte zavarba hozta.
Ágnest persze a legtöbbször odahaza hagyta, mert a házat még sem lehet egészen egyedül hagyni.
Milyen jól esett a bánatos lelkü tanitónak , hogy az uraság, az előkelő uriasszony nem egyszer kijelentette előtte, hogy nincsen kedvesebb a világon, mint egy egyszerü jó falusi ember, és hogy mennyire örül annak , hogy Dahó úr jól találja magát körükben.
Olga képes volt férje kedvéért az öreggel sakkot játszani óra számra, mert úgy vette észre, hogy Viktor nagyon megszerette Dahót, és utóbb maga is azon vette magát észre , hogy nem csak az öreget, a ki elrejtett bánatával igen furcsán nézett ki, de a kedves fürge Ágnest is, a ki minden naivitása mellett rendkivüli fogékonyságot tanusitott a jó izlés iránt, tiszta szivből megszerette.
Elszigetelten éltek, nem fogadtak társaságot, Olga nem is kivánkozott élénkség után , mert Baán Kázmér rideg visszavonuló féltékeny ember volt, aztán következett a szerelmes időszak, és az még tart folytonosan, mindig növekedő édes kínnal.
Minek neki a társaság!
Raabe és Dahó elég szórakozást, elég kárpótlást nyujtanak, mert igen kényelmes vendégek, a kik előtt az ember eleget foglalkozhatik saját magával, anélkül, hogy valaki ellen udvariatlanságot követne el.
Egyedül Iván társaságával nem volt megelégedve Olga.
Kérte is többször Viktort, hogy ne hivja meg, ne keresse fel minduntalan, hiszen azelőtt sem szerette, gúnyolta és sokszor mondta, hogy terhére van, de ő erre azt felelte, hogy félreismerte Ivánt ; most sem becsüli, de neki mulatságra van szüksége, Iván pedig amióta nem olyan feszes, nem is olyan bosszantóan nevetséges.
Igaz ugyan, hogy sem ruházatában, sem kifejezéseiben nem valami válogatós, de épen azért mulatságos.
Olga végre Iván látogatásai ellen sem tett kifogást, hanem nyugodtan tűrte a kényelmetlenségeket, a melyek ezekkel a látogatásokkal jártak.
Iván néha nagyon is fesztelenül viselte magát, néha pedig alig beszélt, szórakozott volt, sőt indulatos is, de Olga úgy tett, mintha nem vett volna észre rajta semmi változást és fesztelen szivélyes volt, úgy mint azelőtt, noha Iván durva hahotái , bortól kipirult arca, gúnyos nézése gyakran sértette őt.
Viktor mindig szorgalmasabb látogató lett Dahóéknál, és Olga nem tudta felfogni, hogy Ágnes miért idegenkedik tőlük, holott nemcsak ő, de Viktor is olyan szivélyesek iránta.
Egy szép tavaszi estén elhatározták, hogy meglátogatják őket.
Ágnes kis locsolóval kezében a kertben öntözte virágait és valami bús nótát dudorászott, Dahó pedig a kertajtó mellett viritó orgona bokor alatt ült és pipázott .
Amint a vendégeket megpillantotta, feltette nagykarimáju kalapját, hogy legyen mivel külsőképen is kifejezni mély tiszteletét és elébük sietett.
Nagy hajlongások között üdvözölte őket, úgy, hogy kalapja majdnem a földig ért, és egyenesen be akarta őket vezetni a vendégszobába.
Olga azonban a kertbe akart menni, ahonnan Ágnes nótája hangzott.
- A leánykám, engedelmet kérek, mostan a virágok táplálásával vagyon elfoglalva, és úgy hiszem a viznek miatta nem úgy néz ki, hogy nagyságtok udvarlására alkalmatos lenne!
- Oh!
Az nem tesz semmit, épen semmit, én is magam öntözöm rózsáimat; menjünk csak a kertbe!
De micsoda szép dalt énekel a kicsike!
- Egy idő óta kérem szeretettel, valóban igen bús dallamokat hangoztat Ágnes; szinte elszomorit vélök, nem úgy mint azelőtt - igen kérem, azelőtt sok minden másképen volt, még csak tavaly ilyenkor is - -
Az öreg Dahó hirtelen elhallgatott, mert félt, hogy a keserü visszaemlékezésekkel terhére talál lenni a nagyuri vendégeknek.
Beértek a kertbe.
Dahó nagy óvatossággal háritotta félre a kiálló orgona bokrok galyait, hogy Olga minden baj nélkül haladhasson előre a keskeny utacskán a virágágyak felé, ahol rezedák illatoztak, primulák viritottak, violák, árvácskák nyitottak.
Viktor nem akart tovább menni; leült az orgona bokrok közé, a mi által zavarba hozta a tanitót, a ki most már nem tudta, hogy mi illik inkább, Olgát tovább kisérni, vagy pedig Viktor mellett maradni.
Ment is, maradozott is, amig végre a pünkösdi rózsákhoz értek, hol Ágnes nagy serényen öntözött, pedig locsolójában már régen, mióta a vendégek a kapun bejöttek, nem volt egy csepp viz sem.
Szegény Ágnes, amint Olgát megpillantotta, nem tudott egy árva hangot sem szólani .
Elpirult, és lesütött szemekkel nyult Olga keze után, hogy megcsókolja.
- Nem kicsikém!
Adja ide az arcát; ámbár nem érdemli, hogy megcsókoljam, mert már nagyon régen nem látogatott meg bennünket, kis gonosz!
- A sok dolog, - a kert -
- No bizony!
Hát esténkint, vagy vasárnap délután, mi?
Ágnes kiejtette kezéből a locsolót, aztán hirtelen a keszkenője után nyult, a mely bodros fejét takarta, mosolyogni iparkodott, elpirult és nem tudott felelni.
Olga most átölelte és kérte, adna neki virágot.
Ágnes látható örömmel futott a rezeda-ágy felé és izgatottságában gyökerestől tépett ki nehány szálat.
- Hiszen maga kárt csinál kicsikém!
Köszönöm!
Igy.
A mellemre tüzöm őket.
Aztán mondja csak - igaz, amit hallottam?
Már férjem is tudja!
- Nem kérem, nem!
Ágnes összerezzent.
- Ej, dehogy nem!
Aztán igazán tetszik magának, mi?
Tökéletesen az én izlésem -
- Nem kérem, nem!
- Minden lány szerelmes, hiában tagadja; aztán meg nem olyan nagy baj ám az a szerelem!
Tudja már az öreg ur?
- Nem kérem, nem!
- Jól van kicsikém!
Az öreg urnak nem is szabad a dolgot egyelőre megtudni.
Hanem tudja -e, hogy a bús dalok árulók, azt is megmondja velük az ember, a mit nem akar !
Oh, én tudom azt, hogy a dalok árulók, azért tanácsolom - ha már kell dalolni, - úgy legyen a dal vig!
- Nem tudok én vig nótákat!
- Hát igazán szerelmes, mi?
No, nézzen a szemem közé!
Ágnes elforditotta arcát, félt Olga szemébe nézni.
- Hiszen én is nő vagyok, miért fél tőlem kicsikém!
Látom csakugyan szerelmes, nem hozom többet elő!
Jó lesz?
Ágnes nem felelt, hanem utközben, amint az orgona-bokrok felé mentek, a kereszt utak szegletein illatozó rozmarin bokrok begyeit csipkedte, tépte.
Viktor felállott, és kezet nyujtott Ágnesnek; érezte, hogy a leány keze remegett az övében.
- Menj leányom, gyujts gyertyát, bemegyünk a szobába! - szólt fontoskodva Dahó.
- Ne, ne menjen.
Inkább idekint maradunk, úgy -e Viktor?
Ágnes gyorsan elsietett; Viktor utána ment, hogy majd visszahivja.
- Menjünk mi is! - szólt Olga.
Dahó a padon felejtette kalapját és Olgával együtt a ház felé mentek.
Viktor fele uton már elébük jött.
A szobában még mindig sötét volt.
- Nem gyujtott gyertyát az a leány?
- Sír! - felelt Viktor fojtott hangon.
- Az édes anyja jutott eszébe.
Ne háborgassuk!
- Szegény Ágnes! - szólt Olga részvéttel és besietett a szobába, a hol Ágnes az édes anyja karosszékében ült és kötényével eltakarva arcát, hevesen zokogott.
Viktor, Dahóval az ajtó előtt maradt.
- Nem tudom hallgatni a leány sirását! - szólt Dahó kék keszkenője után nyulva.
- Rettenetes csapással látogatott meg az isten!
Szegény hitestársam!
- Menjünk!
Olga még egyszer odament Ágneshez, megölelte, megcsókolta és megigérte neki, hogy holnap érte jön, elviszi magával a kastélyba, ahol sok mindenfélét fog neki mutogatni, beszélni, ami mulattatni fogja.
Viktor anélkül, hogy köszönt volna Ágnesnek, kiment.
Dahó kikisérte vendégeit, aztán lassan, lehorgasztott fejjel bement a szobába.
Sokáig ültek kettecskén a sötét szobában.
Nem jutott eszébe egyiknek sem világot gyujtani.
A kis fali óra minden kettyenése élesen hangzott a szobában, a tücsök elkezdte egyhangú muzsikáját, hűs szellő surrant be az ablakon, és olyan néma, olyan csendes volt minden.
Sötétben lefeküdtek anélkül, hogy egy szót váltottak volna.
Az urasági toronyban tizenegyet ütött az óra, utána erős rezgéssel a kis fali óra teljesitette kötelességét, és ütött olyan gyorsan, hogy alig lehetett volna megolvasni.
- Alszol leányom?
Ágnes nem felelt, még mindig zokogott csendesen.
Nagyon égette az a csók, melyet Viktor a szájára nyomott.
- Alszol leányom?
- Nem! - szólt zokogását elfojtva Ágnes.
Elhallgattak mind a ketten.
Az álom elkerülte őket, nem tért be a kicsi szobába.
Az egyik ágya mellett ott virrasztott a vigasz nélkül való elvénhedt, üres szemű fájdalom, a másik ágya fölött ott repkedett az ifjú, áloműző aranyos szárnyú szerelem, és birkózott az elgyengült fájdalommal.
Rárepült Ágnes ajkára, a ki ujra és ujra érezte a forró, édes csókot, a mely miatt elpirult, pedig nem látta senki .
Már éjfél is elmult, mikor Dahó ujra kérdezte:
- Alszol lányom?
Szegény Ágnes összerezzent, amint az öreg szelid hangját meghallotta.
- Sokat forgolódol!
Beteg vagy lányom?
- Nem!
- Milyen derék ember az uraság!
Az isten áldja meg őket.
Holnap el kell menned a kastélyba, úgy bizony! - szólt az öreg és fordulás közben hosszan ásitott.
Ágnes nem felelt.
Ismét ütöttek az órák, Dahó suttogva olvasta az ütéseket.
Csak két óra!
Mikor lesz reggel!
Talán soha sem virrad!
- Alszol lányom?
- Az öreg figyelni kezdett, csendesen ismétlé: - Alszol lányom?
Kis szünet mulva halkan mondta:
- Már alszik!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE