Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szomaházy István
Muzsikáló óra
Keletkezés ideje
1916
Fejezet
18
Bekezdés
572
Mondat
1309
Szó
30947
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Mihály késő éjjel az üzletbe rohan.
A csillámló fehérséget, mely a didergő kisvárost elborította, végre mégis csak fölváltotta az új tavasz aranyzuhataga, az öreg házak levették prémes bundáikat s a kék elefánt is ledobta a hermelinköpenyt, mely otromba kőtestét a hideg ellen megvédte.
A közeli erdőkből ibolyaillat suhant a városba, az ablakok ki t árták üvegszemüket s álmos és szomorú kisleányok ragyogó szemmel tekintettek a napsütésbe, mely a fűvel benőtt utcácskákat végigöntötte.
A rubintszemű gnómok, melyek esténkint a porcellánkályha mélyében táncoltak , eltűntek a hideg sötétségben, mely fanta s ztikus birodalmuk életét kioltotta; Mihály kalap nélkül ágált a bolt előtt, a fuvarosok zöld gallyakat fűztek ficánkoló lovaik füle mellé, öreg akácok , halottaikból föltámadva és kábítóan édes illat-áramlatokba burkolózva leselkedtek be a vén bolt ajtaján és Micike világos ruhákban és szellőtől fölborzolt hajjal állt az emeleti ablak mellett, a sötét és titokzatos hegyeket bámulva, melyek az ismeretlen nagyvilágot elzárták előle .
Micike kissé megnyúlt és asszonyosabbá lett; szemében titkos álmok visszfénye égett, bakfis-jókedve tűnődő melankóliába olvadt s halkan és puha lépésekkel járt az öreg ház szőnyegén, mintha alvó és rejtelmes lények felébredésétől tartana.
Micike többet mosolygott, mint amennyit beszélt és sok időt töltött hálószobájának tükre melle t t. Néha karikákkal a szeme alatt hagyta el ágyasházát és összezsugorodva rejtette el könyes arcocskáját a diván vánkosaiba, máskor oly hangos jókedvvel járta a vén falépcsőt, mintha az akácok tavaszi parfume-jétől becsípett volna.
És az öreg Bábinak, aki az ebéd részletei iránt érdeklődött, oly fölényesen símogatta meg az arcát, mint a csillaghímes királykisasszony, aki a földhözragadt zsellérek viskójába tévedt .
- Mindegy, akármit is főzöl öreganyó, - az ebéd úgyse fontos a földi életben!
Legjobb volna, h a valami fínom szerecsikát kotyvasztanál össze!
Nem gondolod, hogy már pólyás korában szerecsikát kellene adni minden leánynak, aki a világra tévedt ?
Bábi megcsóválta a fejét, de a konyhába érve, így szólott magában :
- Oh, lelkecském, nagyon jól tudom én , hogy mi a bajod!
Az öreg tekintetes asszony se nyult az ételhez , amikor félesztendős menyecske volt!
Oh istenkém, de sírnivalóan furcsa lesz, ha ez a gyereklány a kisbabáját becézgetni fogja !
Viktor bóbiskolva járt a tűz körül, ujja megsárgult a cigaretta-sodrástól, keveset evett és a kávéházból késő éjszaka járt haza s tegeződött a részeges urakkal, akik tanyáikról néha a városba berándultak.
Mihály csak ritkán látta az irodában s ekkor se váltott vele fölösleges szót; néha lopva nézte a monoklit, mely öc scse balszemén csillogott és könyveibe sülyesztett tekintetét akkor se emelte föl, mikor Viktor ceruzával írt bonokat csempészett a pénztári fiók bankjegyei közé .
- Kis uram, - mondta olykor Micike és szeme, a kedveskedő megszólítás ellenére, egy királynő hüvösségével pihent meg a cigarettázó Viktor sovány arcán , - kis uram, téged beteggé tesz a kisvárosi levegő!
Nem gondolod, hogy a jókedvű Pest kigyógyítana a melankóliádból?
Te világfi vagy kis uram és nem vén medve , mint Mihály bátyád és te nem arra szü lettél, hogy sáfrányt adj el a falusi boltosoknak!
Oh tiszteletreméltó, komor Mihály, - nem akadna valami üzleti megbizás, amit ez a szegény haldokló Pest városában elvégezhetne helyetted ?
Mihály hátraszegte otromba fejét és a szeme bágyadtan lecsukódott , mintha gondolataival a "Kék elefánt" birodalmában kalandoznék .
- A rézgálic, úgy vélem, fogyófélben van, - mondta végre halkan és szégyenlősen és lesütött szemmel, mintha egy tisztes kereskedőházra határozottan árnyékot vetne az a tény, hogy a rézgálicot a raktáraiból kifogyni engedi .
A Micike kék szeme most jókedvűen megcsillant :
- Oh, lelkiismeretes Viktor, volna szived hozzá, hogy a "Kék elefánt " -ot tespedni hagynád a rézgálic után?
Nem, kis uram, te tisztában vagy a kötelességeiddel és kora hajnalban haladék nélkül Pestre utazol, hogy minden rézgálicot összevásárol j, ami csak a ravasz nagykereskedők raktáraiban található.
Akarod , hogy becsomagoljam az útibőröndödet ?
Viktor álmosan kinyújtozkodott és fáradt pillantása fölélénkült , mintha bort ivott volna .
- Komoly dolog ez a rézgáliccal, öreg Mihály? - kérdezte kissé gyanakodva .
- Komoly, öcsém !
- Akkor isten neki, nem bánom, ha elkészíted a podgyászomat.
Nem volna kedved hozzá, szivecském, hogy te is feljőjj velem néhány napra?
Nem fogsz unatkozni, ha megint egyedül hagylak az álomszúszék Mihálylyal ?
- Nem, Viktor, é n sohase unatkozom! - mondta Micike és sietve kisurrant, hogy a bőröndöt becsomagolja .
Viktor elutazott és Micike arcán nem látszott semmi fájdalom; de az ágyból most már nem kelt fel többé hajnalban, hogy urát a vasúti állomáshoz kikisérje.
Délben titokza tos mosolygással ült Mihály mellett az ebédlő asztalánál s bizonyos derűvel nézte a vén legényt, aki minden figyelmét a tányérjának szentelte; este pedig azt a lármás dalt játszotta a zongorán, amelyet ama borzasztó éjszakán a pesti mulatóban hallott.
Ol y szílajjul verte a billentyűket, hogy Mihály utóbb gyöngéden a vállára tette vaskos kezét .
- Oh, kicsi pajtás, tudod, hogy nem tetszel nekem?
Nem a selypítő , ártatlan Micikém vagy te többé, hanem valami félelmes, idegen asszony vagy, akinek mására eddig csak a rossz regényekben találtam.
Nem a régi Micikém vagy te, nem az én jókedvű nagy lányom vagy és nekem megszakadna fájdalmamban a vén szivem, ha nem tudnám, hogy mindez csak komédia, mert legszívesebben sírva fakadnál és a vánkosodba ásnád a megkínzott fejecskédet, hogy ne tudj a sok gonoszságról, ami körülötted történik ...
Micike abbahagyta a zongorázást és mosolygó szemében valami csodálatos mélység tükröződött, valami fájdalmas és titkos könyeket sejtető mélység, aminőt csak a boldogtalan asszonyok szemében lehet látni.
Térdét most a zongoraszékre tette és gyöngén himbálta magát, mintha valami nagyon jókedvű mondanivalóját fojtaná vissza; de sápadt és vérszegény arcából oly nedves fénnyel ragyogtak ki a szemei, hogy az öreg Mihálynak még a lélekzete is megakadt ijedtében .
- És honnan tudod, nagy gyerek, hogy nem hasonlítok a rossz regényeid hősnőihez? - kérdezte halkan és elgondolkodva és valami véghetetlen szomorúsággal , mely ott leselkedett a gyermekes mosolygása mögött és kicsike ujjával tréfásan orron koppintotta a vén Mihályt, mint egy csacsi és tapasztalatlan iskolásfiút , aki nem ért az okos felnőttek dolgaihoz .
Mihály megrázta a fejét és a szíve dobogott és keze reszketett, mert most valami kimondhatatlan vágy fogta el, hogy karjaiba ragadja és csókokkal halmozza el a gyermeket, akit a sors már élete reggelén megtépázott .
- Nem kicsikém, nem regényhősnő vagy te, hanem egy szegény , megkínzott gyermek vagy, aki megérdemelné, hogy a sarokba térdeltessék és hogy hosszú, büntetőleckét irassanak vele, mert olyan álnok, hogy a fájdalmát a legjobb pajtása előtt eltitkolja.
Óh, rossz Micike, nem születtél te komédiásnak és azt hiszem, csak akkor könnyebbülnél meg igazán, ha az öreg házimedve vállán kisírnád magadat.
Gyere, kislányom, sírj egy fejezetet a v államon, meglátod, hogy mindjárt egy pehelynél is könnyebbnek érzed magadat.
Na, ne szipogj már, hanem sírj egy nagyot és fogadok veled, úgy elpárolog a szomorúságod, hogy tíz perc múlva táncolni meg dalolni fogsz jókedvedben !
Micike ajka megvonaglott és a szeme még jobban fénylett, mint az előbb és ujjával ismét megkoppintotta a Mihály orrát; de akkor egyszerre nagyot lélekzett és szemét kinyitotta, mintha valami rémet látna.
És karcsú teste ekkor megremegett valami visszafojtott indulattól és a szó, mely vonagló ajkát elhagyni készült, csukló és fájdalmas sírásba olvadt át.
És ekkor egy magatudatlan mozdulattal odavetette magát a vén Mihály vállaira , karjai átkulcsolták a Mihály nyakát, feje lehanyatlott, mint a didergő madáré , melyet az éjszakai szél a f é szkéből kivert és nedves ajka és lángoló arca öntudatlanul odatapadt megrémült pajtása nyakához, mintha ez volna a legbiztosabb hely az egész világon , mintha ez volna az egyetlen hely, ahová egy kicsike, gyönge és törékeny teremtés a rettentő orkán szárny c sapásai elől elbújhatna .
- Nana... bolond kis pajtás... legyen hát eszed! - mondta az ügyefogyott, öreg Mihály, miközben a verejték kiütött a homlokán és a torka összeszorult és a szíve úgy kalimpált, hogy már-már a fuldoklás fojtogatta.
Sírni és meghalni szeretett volna ebben a pillanatban a vén Mihály, mert bár a részvéttől szinte elfacsarodott a szíve, sohase érezte magát boldogabbnak, mint ebben a pillanatban.
Mihály egy derék és önzetlen háziállat volt, aki sírjáig zúgolódás nélkül cipelte volna a te r het, amit a sors a vállaira helyezett és akinek minden földi vágya betellett volna néhány rakoncátlan kis kamasz dédelgetésével, aki az ő hófehér Micikéjét az édesanyjának nevezi.
A kakasülőről, ahonnan az élet boldog művészeit nézte, sohase vágyódott sz e replőnek a színpadra, mely elérhetetlen távolságban csillogott előtte; de most egy forgószél őt is odasodorta a deszkákra s a láz, mely a színészeket hevíteni szokta, az ő lomha és sűrű vérét is forróvá perzselte.
Mihály szédült és értelmetlen szavakat da d ogott és a szeme előtt fekete karikák táncoltak; de szédületében is érezte a hozzásímuló asszonyi test melegségét, a forró gyermekajkat, melynek édes nedvessége az arcát érte, a reszkető karokat, melyek vastag nyaka köré kulcsolódtak, a Micike hajának ki szabaduló aranyszálait, melyek egy selyemgomolyag puhaságával cirógatták körül otromba vén fejét.
Mindez oly kimondhatatlanul édes és csodálatos és megható volt, hogy Mihály most már elveszítette azt a kis eszét is, amit az üzleten kívül hullámzó élet számára tartogatott; és ekkor gügyögve és sírva és babusgató szavakat dadogva, szorította magához drága kis pajtását, akinek forró asszony-volta minden vérét az agya felé kergette és kibomlott haját a csókok fuldokló özönével borította el, miközben az a különös érzése volt, hogy a világ azonnal romokba omlik körülötte .
De Micike most kibontakozott a karjaiból, csodálkozva és könyes szemmel nézett körül a muzsikáló óra birodalmában, a tükör ezüstlapja előtt megigazgatta kibomlott hajfürtjeit és most már mosolyo gva és szeliden tekintett ismét a vén Mihályra, mintha az egész jelenet csak fantasztikus álom lett volna .
- Oh, vén pajtás, ne mondd többé, hogy te okosabb vagy, mint az éretlen kisgyerekek, akiket ostoba fővel férjhez adnak!
Te is csak éretlen kisgyerek vagy, hiába játszod a komoly üzletembert, akinek minden bölcseség a kisujjában van !
Mihály bólintott, de nem volt képes rá, hogy értelmes szavakkal válaszoljon.
Mihály egyáltalában furcsán viselkedett: bő gallérját olyanformán igazgatta meg, mintha a kemény vászon a nyakát szorítaná, többször föl meg alá járt a szobában, kamaszosan fölnevetett, aztán megint zavartan elhallgatott , egyszer-kétszer megütötte a zongora billentyűit, aztán felnyitotta és ismét becsukta az ablakot s kíváncsian betekintett a fehé r kályha mélyébe, melyből rég elköltözött a lángok gnómserege.
Mindez oly furcsa volt, hogy Micike halvány arcocskája egyszerre földerült a láttára; és csodálkozása még fokozódott, mikor a vén Mihály egyszerre csak így szólott hozzá :
- Oh, most jut eszembe szívecském, hogy odalenn várnak rám az üzletben!
Nem haragszol rám úgye, ha most már a sürgős dolgaim után fogok nézni ?
Mihály kalap nélkül rohant le a falépcsőn, holott tizenegy óra is elmúlt és az üzlet régóta sötét volt.
Micike félig nyitott ajakkal tek intett utána, azután elmosolyodott és besurrant a hálószobába , melynek ablakán át beérzett a piaci ákácok illata .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE