ELTE regénykorpusz

I.

Míg a lithvániai herczegek, névszerint Kjeistut és Olgerd, felbőszülve foglyaik megszökésén, mindenfelé szétküldötték czirkálóikat, addig Lubart, mikép láttuk, e foglyok egyikét, alkalmasint valami meghitt embere által Dianának, a hölgytől magától felszólíttatva felkereste.

Volt -e valami hatályos eredménye e látogatásnak vagy nem, később tudandjuk meg , addig eseményeink további gyors kifejlésének érdekében, más, nem kevésbbé megható jelenetek elé sietünk.

Jegyezzük meg itt - bevezetésül, hogy Zdenko, mikor Micoslawnak halicsi hirnökétől az ottan történteket megtudta: véteknek tartandá azokat Kotromanovics előtt titkolni.

Kiméletesen tudtára adta tehát a vad Lubart viszontorlási merényét; de szinte megbánta azt, mert alig birta a bánt arra venni, hogy a Gedimin urakat tüstént meg ne támadja.

- Csak miután meggyőzte arról, mikép nővérének s leányának kimenekülhetése korán sem tartozik a lehetlenségek közé, ha nyilt támadás helyett csel leend alkalmazva, lehetett őt arra venni, hogy az első kisérlet eredményét bevárja.

Minő ügyesen volt ez elintézve, minő gyorsan végrehajtva - láttuk.

Mielőtt a bán hinné, Diana és Lizinka a gyors és folytonosan veszély által körözött úttól kimerülten, de ép egészségben megérkeztek Sutiskára.

A bán örömét lehetlen leírni; ha Zdenko egy leende azon emberek közől, kik a jót és nehezet jutalomért teszik, vagy egy nemes tettért, egyebet köszönetnél elfogadnak, minden áldozatra késznek találandá őt.

De Zdenko maga oly boldog volt , mikép örömét nem mondhatjuk csekélyebbnek annál, melyet a bán érzett.

Volt egy más utógondolatja is, melyet a bán távolról sem sejtett s melyet Zdenko híven megőrzött szivében.

Ezen utógondolat boldogította őt inkább mint valaha.

Rokiczana sorsa el lévén határozva, a derék férfiu azon gondolkodott tudniillik , hová telepítse le kedves nővérét.

Prágában nehéz leende nyugodt megmaradhatása ; mivel az, a mi rajta történt, sokkal nagyobb zajt ütött, mint hogy a szegény hölgy azt érhette volna el, mire egyedül vágyott, a csendes elvonult, figyelmet kerülő életet.

Míg sorsa fölött a római pápa határozott, becsülete és helyzetének sajátszerű , kivételes minősége - elkerülhetlenné tevék, hogy oly hatalmas védőnek szárnyai alatt maradjon, kit kevesebbé mint bárkit - mert volna Kázmér király megbántani .

Nem azért, mivel tőle rettegett, mert Kázmérnak nem volt jellemében a félelem , sőt, főleg ha szenvedélye ragadta, igen könnyen el tudta magát vakmerő merényekre határozni, hanem - mivel itt is a király nyerte a túlsúlyt az igen érzékeny oldalon megsértett Kázmér felett.

Lengyelország pártokra volt szakadva s a Gedimin testvérek törhetlen kitartása ismeretes lévén előtte, átlátta, mennyire kimélnie kell Lajos királyt, hatalmas szövetségesét; s következőleg mindazokat, kiket a király szeretett s kik tágas birodalmának valamelyik tartományát kormányozták.

De mondva volt, hogy Kazimirt Rokiczanának levele nagyon meghatotta s nincs okunk hosszasan indokolni, mikép történt, a mi szenvedélyes és a szeszély szárnyain röpkedő embereknél mindennapi jelenet; mikép történt, mondjuk - hogy Kázmér egyszerre ellenállhatlan vágyat érzett Rokiczanát meglátni s ha lehet - - de csalódunk, - - mi történjék tovább a lehetőségek tág határin - gondolatai mellőzték.

Nem leende ő Kázmér, ha azon pillanatban, mikor élte legszebb órái egyszerre mintegy felgyuladtak emlékezetében, egyébről tudott volna gondolkozni, mint az egyetlen eszméről, mely őt szivén ragadta meg s elméjének minden avatkozását lezsibbasztotta.

- Hű cselédei közt volt különösen egy, kit a király szerfeletti ügyessége és pontossága miatt, darab idő óta majdnem kirekesztőleg használt kényesebb megbizásokra.

Nem tudta senki, honnan származott ezen ember, ki lassanként Zborovszky szolgálatából, kihez mint vándorló órás szegődött, Eszther háztartásába ment át, hol a király figyelmét felidézte.

Voltak, kik állították, hogy zsidó: de részint mivel a héber jelleg akkortájban még nem volt annyira ismeretes mint most, részint mivel a csinos külsejű ifju németül szintoly tökéletesen beszélt, mint csehül és lengyelül, nem lehetett tisztán elhatározni a fajt, melyből eredetét vette.

De lett légyen ez bárminő, a királynak az ifju megtetszett, s Herrmann, ez volt neve, saját előnyére jól tudta használni a király előszeretetét.

Semmi sem lőn könnyebb, mint őt Eszther szolgálatából a királyi udvarba áttenni ; mert a héber hölgy nem tanusított különös rokonszenvet iránta s első felszólításra a legnagyobb készséggel átengedte őt a királynak.

E hű cselédjét parancsolta a király egy napon, mikor Krakkóban mulatott, maga elé.

Mihelyt a király egyedül maradt vele, a mindig szerény s minden tolakodástól ment ifjut tetőtől talpig megtekintette, a nélkül, hogy egy szót szólna.

Herrmann urának szigorú szemletartását hunyorítás nélkül kiállta s várta, mi okon vette parancsát - megjelenni.

- Herrmann, - szólt a király, - bizhatom -e benned, hogy arról, a mit most hallasz s a mit kötelességeddé teendek, egy lélek sem tudand meg semmit?

Az ifju alázattal felelt: - Felséged meg lehet győződve, hogy ha titkot méltóztatik rám bizni, azt a kinzó pad sem csikarja ki tőlem, s ha egyébként meg nem menthetem azt, életemet vetem mellé s elnémítom azzal együtt örökre.

- Az eljárással nagy jutalom szövetkezik, - mond a király, - te, ki fiatal vagy s miként látom, azok egyike, kik nem szeretnek egész életükön át egy helyen a soha-mozdit játszani, számíthatsz rá, mikép e szolgálatod ügyes végrehajtása nem megvetendő első fokozat leend valami jobbra, mint óráim rendezése s a hímzett bársony, mely tagjaidat födi.

- A jutalom nem határoz, uram király, - válaszolt Herrmann, én mindenre kész vagyok, kisértsen meg felséged.

Kázmér kissé gondolkozott, mintha még el nem tudná magát egészen határozni arra , mivel ezen embert meg akarta bizni; azután tréfás hangon szólt: - Tudod -e Herrmann, hogy én nem szeretem az olyan embereket, kik magokat egészen kifeledik a számításból?

Ha nem csalatkozom, te minden hűséged és szolgálatkészséged mellett , jól tudod, hogy magad is a világon vagy.

Ha magunkat nem szeretjük, nem igen szoktunk másokat szeretni; azért ismétlem, a szolgálat, melyet tőled várok, nagy jutalommal jár, de a legmélyebb titoktartást igényli.

A legkisebb vigyázatlanság , vagy ügyetlenség saját életedet veszélyeztetendi; mert vannak dolgok, melyeket, ha sikerülnek, magunkéinak vallhatunk; de ha a siker kimarad, a kudarczot okvetlen más nyakába kell vetnünk, s az ügyetlent - - - a király rövid szünetet tőn, aztán jelentő hangon folytatá, - s az ügyetlent elnémítanunk!

Herrmann elhalványodott; nem tudjuk, észrevette -e a király a hatást, melyet szavai gyakorlottak ezen emberre, kinek bátorságát, sőt vakmerőségét Kázmér nem egy veszélyes vadászat alkalmával tapasztalta, s e részben emberén nem kétkedett ; annyi igaz, mikép ezúttal reá hatni nem akart, s így, ha czélt ért, nem történt egyéb, mint a mit maga akart.

Herrmann arczának önkénytelen elhalványulását kivéve, legkisebb zavarodottságot sem mutatott - s azonnal visszafojtván magában a rövid rémületet, mely őt meglepte inkább, mint elzsibbasztotta, hirtelen s nyugodt hangon felelt:

- Felséged nem tehet boldogabbá, mint ha engemet oly valamivel méltóztatik megbizni, minek fontosságáról magának is oly nagy eszméje van, hogy ahhoz az ügyetlen eszköz megsemmisítését ragasztja; mit az teljes mértékben megérdemel, ha tudva és akarva elvállal valamit, minek veszélyes voltát s esélyeit előre tudja s aztán kudarczot vall.

- Igazad van ebben, Herrmann, - szólt a király, tudva és akarva kell elvállalnod , mit reád bizok; de mielőtt tudnád, mi az, elég, ha annyit mondok neked, hogy a vállalat a legnagyobb ügyességet kivánja s fordulhat úgy, mikép bátorságodra is teljes mértékben szükséged leend.

Azért szólj tartózkodás nélkül: kész vagy -e ily , miként már tudod, eszélyt s bátorságot kivánó merényt elvállalni, s magadat kudarczvallás esetében kitenni annak, hogy a titkot benned elnémítsam?

Ha e bátorsággal birsz, nyilatkozz, ha érzed, hogy annak meg nem felelhetsz, szólj , azért nem fogok neheztelni reád.

Kázmér őszintén szólt; neki alkalmasint feltétlen engedelmességű eszközre volt szüksége s igazságérzete meggyőzte őt arról, mikép ily eszköz csak akkor biztos, s akkor van teljes hatalmában, ha önkényt ajánlkozik azzá és saját magát veti koczkára.

- Parancsoljon felséged velem, hűségemben nem fog csalatkozni, - mond Herrmann, ki minden árnyát a félelemnek legyőzte s e pillanatban valóban késznek érezte magát a legvakmerőbb vállalatra: utógondolatok nélkül -e? s minő más alap adott neki minden esetre s lehető véletlenségek közt biztosságot? azt maga tudta csak, ha ilyes valami járult még elhatározásához.

- Jól van, Herrmann, - mond a király, azután iróasztalához közeledett, mert a király dolgozószobája volt az, hol a párbeszéd folyt, s felemelvén egy szépen metszett porphyrdarabot, az alól két levelet vett ki s újra Herrmannhoz lépett.

- Látod e két levelet? - szólt a király.

Herrmann meghajtotta magát.

- Egyike ezeknek, - folytatá Kázmér, míg vonásaiban némi felindulás mutatkozott, - miként a felirásból látod, neked szól: egyszerűen Herrmann van arra feljegyezve.

A másikon semmi felirás nincsen; de a neked szóló iratban megtalálod annak nevét , kinek e levelet átadandod s mindazt, a mit egy vagy más esetben tenned kell.

- Életet és halált nyujtok neked e két levélben, - folytatá a király rövid szünet után, - azért még egyszer kérdelek Herrmann: vállalod -e a megbizást?

Valami oly ünnepies volt a király kérdésében, mikép az bárkit gondolkozásba ejtende; de Herrmann nyugodtan vette át a két levelet, bársonyöltönye alá elrejtette azokat, és szilárd hangon felelt: - Vállalom, uram, királyom; s remélem, megfelelek várakozásának.

- Jó, - mond Kázmér, - ennyiből áll megbizásom.

Nincs egy szavam, melyet ahhoz függeszthetnék, a neked szóló levélben mindent megtalálsz, röviden, szabatosan , indokolás nélkül.

Azt fogod tenni, mit e levél mond; s nem gondolkozol egy pillanatig is azon, miért? s ha lehet -e!

- Még egyet, Herrmann, itt egy erszény pénz utiköltségül, - ezzel a király egy erszényt nyujtott az ifjunak át.

Tüstént s a nélkül, hogy valakinek egy hangot mondj, megteszed uti készületeidet.

Lovaim közől, saját paripáimat kivévén választhatod, a melyik tetszik; de tanácslom a legerősb s legjobb menők egyikét vedd; ne feledd, hogy szállásról nem leend módod mindig rendelkezni s hogy miként a bölcsnek, szükség mindenedet magaddal vinni.

Herrmann jeléül annak, hogy urát tökéletesen megértette, csak egy főhajtással felelt.

- A neked szóló levelet Halicsban fogod felbontani, hová azonnal intézended utadat, előbb nem!

Értettél?

- Tökéletesen, felséges uram, - felelt Herrmann.

- Isten tehát veled! - mond a király, - bucsúra intvén kezével, a kiszabott napra számítok reád, a nap fel van jegyezve leveledben.

II.

Itt félbeszakadt a párbeszéd s Herrmann eltávozott.

Hová ment Halicsból, mit cselekedett, miből állt a megbizás: talán később tudjuk meg; most visszatérünk a bosniai bánnak várába, hol, mikép röviden megemlítettük már, mindnyájan, kiket a Gediminek egyike ideiglenesen elválasztott egymástól, ujra együtt voltak s lassanként minden visszatért a régi rendbe s szokott kerékvágásba.

Diana nyugtalansága nem kevesedett utóbbi találkozása óta Lubarttal; bár e nyugtalanságot senki sem vette rajta észre.

Csak mikor magányos szobáiba vonult vissza, vetette le ünnepies álczát.

Egy napon szokása szerint az újon épülő s bevégzéséhez gyorsan közeledő kolostort látogatta meg.

Ez többnyire lóháton történt minden kiséret nélkül, néha, ha az idő kedvezett, gyalog is.

Mikép érintettük, ott egy czellát készíttetett fel maga számára s a bán megszokta már őt néha egész nap nem látni.

E czellába vonult vissza, mihelyt a munkások fölött szemléjét bevégezte s az építőmesterrel rövidebb, vagy hosszabb értekezést folytatott.

Mihelyt a mind inkább szent hirű s a római pápa által különösen kegyelt hölgynek czélja ismeretessé lőn, s tovább terjedt: sokan találkoztak, főleg szegényebb családok hölgyei között, kik vagy magok akaratából, vagy szülőik által arra biratva, igyekeztek az ujon állítandó apácza-rendbe fölvétetni, de Diana óvatos lőn választásaiban.

Akkori időben az építési gyorsaságot nem lehet a mostanival összehasonlítani; bár a kolostor emelkedése mindenkit csudálatra birt, nem csekély idő kellett, míg az oly tökéletesen kész volt, hogy Diana arról gondolkozhatott, oda szólítani a szent életre magokat szánt szűzeket, kik fölött az apátnői felsőséget magának tartotta.

Volt tehát ideje választásra s nem egy utasíttatott el, ki összeköttetéseinél fogva csalhatlan reménynyel kecsegtette magát.

Gyakran megtörtént, hogy a követelők szülői, olykor magok, kik érdeket találtak benne a híres hölgynek példáját követhetni, őt e kolostori czellájában keresték fel.

Diana senki előtt sem zárta el ajtaját, mindenkit szerény béketüréssel kihallgatott, de elhatározott választ senki sem nyert; ezt később adatta azoknak tudtára, kik kegyét és pártolását vették igénybe.

E napon is, midőn őt történetünk érdekében a vártól czellájáig kisértük, egy fiatal hölgy érkezett a kolostor elé.

Megjelenése a munkásokat annál inkább meglepte, mivel a kiséret, melylyel az új vendég jött, egyátalában nem volt békés szinezetű.

Maga a hölgy uti, de igen világias tekintetű öltönyben s lóháton jött ; három férfiu követte őt: egy koros, mogorva tekintetű lovag, minőket akkortájban számosakat lehetett látni válláról lefüggő tegezzel s szíjas ívvel, oldalán karddal s tüskés buzogánynyal.

A második karcsu, csinos ifju volt, szigorú, hideg vonásokkal, melyek az arab jellegre emlékeztettek.

Ez is teljes fegyverzettel birt, s csak annak válogatottabb minőségével s öltözete úriasb szabásával különbözött társától.

A harmadik hasonlóul jól felfegyverkezve, pillanatig sem hagyott fel kétséget, hogy a jötteket szolgaminőségben kiséri.

Mindnyájan jeles, erős idegű s válogatott paripákon ültek.

A kolostor körül járó-kelők az öreg lovagot a hölgy atyjának gondolták s nem volt meglepetésük csekély, midőn a jöttek leszállván lovaikról s a herczegnőről tudakozódván, a hölgy egyedül s hátrahagyván kiséretét, sietett a munkások egyikétől szokott készséggel vezettetve, a herczegnő czellájába.

Diana fekete öltönyben, olvasóval kezében, melynek végén a római pápától ajándékba nyert arany feszület függött, egyszerű tölgyszéken ült.

A szobácska egész felkészítése a szigorú életnemre gyaníttatott, melyre Diana szánta hátralévő napjait.

- Egy kis asztalkán ezüst kapcsokkal ellátott, fehér bőrbe kötött bibliát s egy kisebb imakönyvet látunk, a csendesen homokját leeregető clepsidrával.

A herczegnő vonásai halványak voltak, tekintete komoly, bár legkevésbbé sem bús , jeléül, hogy a nap, melyet e rendkivüli egyéniség megközelítésére választottunk , régiesen szólván a fehér koczkával jegyzettek közé tartozott.

Valóban Diana épen e napon igen hizelgő levelet kapott a római pápa saját kezétől irva, s a mi még nem kevéssé derítette fel őt, számos megbizottai egyike visszatérvén hosszú vándorlásaiból, nevezetes összeggel szaporította a kolostori pénztárt.

A hölgy az építés zaja és csörömpölései közben nem hallotta a csak most érkezett vendégek lovainak dübörgését s mivel kissé távolabb ült az ablaktól, csak akkor lőn figyelmessé, midőn a hosszú folyosón megkondultak a visszhangot ébresztő lépések, a munkáséi tudniillik, ki az idegen hölgygyel a czella ajtajához érkezett.

- Ave! - hangzott a herczegnő felelő szava a vendég kopogására; azután betette a kisebb könyvet, melyből imádkozott, s szép arczát a nyiló ajtó felé fordította.

A vendég, ki czellájába nyitott, feltünő szépségével s illemteljes tartásával meglepte őt.

Az alázat, melyet a kedélyében büszke herczegnő törvényül tőn magának, itt sem czáfolta meg magát; mihelyt a váratlan s miként első pillanatra észre lehetett venni, előkelő vendég benyitott, azonnal fölkelt székéről s nyájasan üdvözölte őt.

- Herczegnő! - szólt a jött, mielőtt Diana egyebet mint pár üdvözlő szót kiejthetne, - egy idegent lát itt maga előtt, ki messze földről jő, a szent életű s hirű hölgyet, egy botrány meggátlására felszólítani, mely herczegségedet magát igen közel érdekli s képes nyugalmát is felforgatni, ha jókor meg nem előztetik.

- Egy botrány? s mely engem közelről érdekel? - kiáltott fel Diana, meglepetve ezen előzmény nélküli, rögtöni nyilatkozatra, s kiesvén tüstént azon alázatos tartásból, melyet szerény s nyájas fogadása tanusított.

- Kegyed téved! ha valahol botrányt elháríthatok, keresztényi kötelességemnek tartom, mert mondva van, jaj annak, kitől a botrány jő! de én nem tudok semmit, mi körözetemben ily botrányt idézhetne elő.

Az idegen nagy fekete szemeit szegezte a herczegnőre s valóban érdekes jelenet volt e két hölgyet így szemközt látni.

Dianának szavai, tartása, tekintete képesek voltak tiszteletet és tartózkodást előidézni; de a vendég arczának kifejezésében semmi sem változott; szintoly nyugodt, hideg s talán mernők állítani, méltóságteljes maradott, mint Diana felelete előtt.

- Hah, jaj annak, kitől a botrány jő, - szólt rövid szünet után s le nem emelvén élesen fürkésző tekintetét Dianáról a jött, - úgy jaj kegyednek, herczegnő! mert bármi ártatlan lepel födje az élet titkait, Isten előtt minden titok oldva van.

E szavakra Diana vonásain hirtelen ijedelemnek rángása vonaglott át; olyan hatást tőnek reá a szép ismeretlen igéi, mint a kigyó csipése, ha lábunk virág-borék alatt hideg hátára lép.

- Mielőtt tovább hallgatnám kegyednek bámulatomat gerjesztő s rosszul választott szavait, - mond a herczegnő visszanyervén lélekjelenlétét s növekedő haraggal: - szabad -e tudnom annak nevét, ki magányos czellámba lép, hogy engemet sértsen és háborítson.

- Herczegnő, - mond az idegen, - nevem abban mit herczegségednek jó szándékból s mivel szeretem s tisztelem, mondani jöttem, mit sem változtat s jobb lenne, ha az herczegséged előtt örökösen titokban maradna.

Engedje ismételnem, hogy engemet nem ellenséges szándék, nem botrány előidézésének vágya, hanem épen ellenkező hozott ide.

Méltóztassék nyugodtan kihallgatni, hogy meggátolhassuk, mi azonnal lehetlenné válik, mihelyt én kihallgatlanul elutasíttatva, meg nem akadályozhatom azt.

Diana meg nem foghatta, mi történik rajta; nyomott -e lelkiismeretén valami, azon az egyetlen fiatalkori vétkén kivül, ha valóban vétek volt az? vagy az ismeretlennek vakmerősége s hideg biztossága gyakorolt -e fölényt reá, ki megszokta másokra hatni? nem lehet elhatározni, de zsibbadtság kábította el érzékeit s kiváncsisággal szólt: - Beszéljen kegyed.

- Herczegséged előtt nem titok, - szólt az idegen, - mit az egész világ tud, a viszony, mely ő felsége a lengyel király, Kázmér, s herczegségednek leánya közt létezett?

Mihelyt e pár szó, «herczegségednek leánya », ellebbent az idegen ajkairól, Diana vonásai megváltoztak; lehetett azonnal észrevenni, hogy valami ellenállhatlan rettegés ragadta meg őt; de egyszersmind az elhatározást, le nem engedni magát az által győzetni.

- Kegyed őrült! - kiáltott fel Diana rögtön, - minő leányról szól, holott én hajadon vagyok s semmi összeköttetésem nincsen a lengyel királylyal?

Nem remélem , hogy a kétértelmű némbert, a király szeretőjét Eszthert, leányomnak tartja?

- Eszther, - felelt a hölgy némi büszkeséggel, - becsületes szülők törvényes gyermeke; nincsen erről szó, nem azon viszonyt említem, mely jelenben is létezik , hanem egy régibb viszonyáról szólok; arról, mely a király, s a prágai Rokiczana , kegyednek s Lubart lithvaniai herczegnek természetes leánya közt létezett.

Diana le volt sujtva; két dolgot tudott meg egyszerre, melyek egyike már képes leende őt eszméletétől megfosztani, a kettő együtt viszonhatása által látszott eszméletét együtt tartani.

Hallá, hogy egy idegen, kit soha sem látott, kinek nevét sem tudta, be van életének egyetlen homályos titkába avatva s megtudta, vagy inkább erősíttetett előtte, mert Diana nem hitte, vagy el nem hihette, hogy Rokiczana tulajdon leánya.

Ily helyzetben saját érdeke kivánta, hogy végére járjon, mennyit s miként tudja azt az idegen s nem puszta hazugság -e, valami setét ármányra czélzó, hanem valóság azon állítás, hogy a prágai hölgy, Zdenkónak nővére azon gyermek, kit Lubartnak sikerült eddig elrejteni előtte.

Saját biztossága, a gondolat, mikép a botrány, melynek előidézése egy idegen ismeretlen hölgy önkényétől függ, s hogy eddig önfeláldozással szerzett híre, neve azon koczkán függenek, melyet a rejtélyes vendég elébe gördített, vagy inkább mind ez együtt, visszaadták ezen erőteljes természetnek egész lélekjelenlétét.

- Kegyed, - szólt a herczegnő, - mennyire képes volt első sértő nyilatkozatai után méltó haragomat felidézni, annyira kényszerít most szánalomra!

- Igen, - folytatá Diana szelidített hangon; - kegyed, szeretem ezt hinni, akaratlanul, talán a legjobb szándékból, de másnak vagy másoknak eszköze.

Midőn, még mindeddig nem tudom, minő czélból, előttem oly körülményekről szól, melyeket csak valamelyik ellenségemnek, vagy bátyám a bán ellenségének túlhevült szeszélye gondolt ki , midőn, mondom, ezt tevé, nem tudja, hogy a botrány, melytől fél, nem létezik másban, mint e fellépésében.

Kegyed, ismétlem ezt, tévedésben, irányomban sértő tévedésben van.

Mivel a Lubart nevet, a lithvániai herczegek egyikének nevét, kik mindhárman házunknak esküdt ellenei, említette, világos előttem, mi az, a mit ezen emberek terveznek, kiknek kegyed eszköze, miként hiszem.

Míg Diana szólt, az idegen nyugodtan szegezte reá szemeit s ajkainak izgalom nélküli mosolya tanusította, hogy a herczegnőnek fejtegetései meggyőződését legkisebb részben sem ingatták meg.

De nem szakasztotta félbe a szólót s Diana e hallgatás által némi zavarba hozatva folytatá:

- A terv az, asszonyom, vagy hölgyem, mert azt sem tudom mind e pillanatig, kivel szólok, a terv az, mondom: hogy miután a Gedimin utódoknak nem sikerült hős bátyám ellen férfiasan s fegyverrel előnyöket kivívni, most kötények mögé bujnak s botrányos férfiatlan cselszövényekkel akarják házunkat a legérzékenyebb oldalról megtámadni.

Kegyednek vonásai, tartása, s egész valója jobbra gyaníttatnak, mint valakire, kit eszközül lehetne ily gyalázatos ármányra felhasználni, mihelyt annak czéljával megismerkedik, engedje hinnem, hogy miután mindazt, mit eddig hallottam , szélből kapott hazugságnak nyilvánítom, kegyed leend első, ki pártomra áll s nekem segítni fog a csomót feloldani, hogy házunk ellenségei előtt biztosságban legyek.

- Herczegnő! - mond a jött tiszteletteljes, de szilárd hangon, - helyesen méltánylotta az idegent, ki herczegséged előtt áll: mert alacsony ármányra valóban képtelen, s ha kénytelen, talán egy részt saját legközelebbi érdekében, maga előtt is kedvetlen védfegyverhez nyúlni, méltóztassék azt herczegséged a viszonyok mostohaságának s nem azon személynek tulajdonítani, kinek sem szíve, sem joga nincsen egy fiatalkori botlásért az első követ vetni felebarátjára.

A mit mondok , a mit nyilvánítottam, nem tévedés, herczegnő! kegyed leginkább tudja, hogy annak , mi előttem egészen tárva áll, egy része régen nyomja saját kedélyét is, és tud még valamit, hogy a jó Isten, ki nemesb eszközei egyikéül választotta herczegségedet , nem engedte, hogy végre hajtassék, mit talán herczegséged soha sem leende képes magának megbocsátani.

Diana elhalványodott, valami görcsös reszketegség kapta meg őt s kezével az asztalkához fogódzva felkiáltott: - Kegyed tévedéseiben rettenetes! szóljon, tudni akarok mindent, mert látom, ellenségeim nem vonakodnak a legsötétebb eszközökhöz nyúlni, hogy eddig sértetlen becsületemet s tisztán megóvott nevemet beszennyezzék!

Szóljon! tárja ki egész titkát, s ha ez megvan, engedje tudnom, mit kíván tőlem s mi hozta e szerény falak közé, honnan nemsokára minden, a mi világi és hiu, ki leend örökre zárva.

Az idegen látván a herczegnő fölindulását s a hatást, melyet reá titkának felfedezése gyakorolt, egy széket igazított ülésre, mit a herczegnő szó nélkül s egy másik széket jelelve ki kezével vendégének ülésül, elfogadott.

- Folytassa! - sürgeté Diana, oly hangon, mely minden erőltetés daczára nem volt ment reszketegségtől, - de ha lehet, röviden, ne nyújtsuk e kínosan kellemetlen perczeket, nekem minden pillanatom ki van számítva.

- Ha herczegséged félbe nem szakít engemet, - mond az idegen, - s igéri, hogy nem igyekezend titkolni, mit úgy is tudok, rövidre vonhatom, a mit mondani akarok s a mi ide hozott.

- Hallom, mond Diana, miután mindketten helyet foglaltak.

- Ha herczegséged nem tudja, de a min kétkedem, hogy azon ifju, kinek szerencséje volt szivét megnyerni s ki e szerencséjét a véletlenség hatásának köszönhette talán, nem más, mint Lubart, a Gedimin utódok legfeltünőbbike, s ha arány van jó és rossz közt, legjobbika, egyet nincs oka előttem titkolni, mikép ily viszony létezett.

A gyermek egyelőre, nem távol ide, egyszerű családnál volt elrejtve, hol azt herczegségtek magok meglátogatták álruhában, a nélkül, hogy azok, kik pazar jutalomért a kisdedet ápolták, tudnák szülői nevét és minőségét.

Ekkor történt , hogy telvén pár év, herczegségednek gondolkozása megváltozott s megbánván s megsiratván fiatalkori egyetlen s szivét nem nemtelenítő botlását, rá engedte magát vétetni, én ezt hiszem legalább, a botránykövet eltávolítni!

Diana összerázkódott.

- Valami csemege a gyermeknek szánatva, vigyázatlanságból a házi eb martaléka lőn , s ennek hirtelen elveszte figyelmessé tette azokat, kik a gyermekre felügyeltek.

A véletlen úgy akarta, hogy mielőtt herczegséged a tett eredményéről meggyőződnék , ha csakugyan a tett herczegséged szándékos műve volt, mit soha sem mernék állítni, a véletlen úgy akarta, mondom, hogy Lubart herczeg, ki e kis leánykáját saját életénél inkább szerette, elébb jőjön annak gyámjaihoz, s megtudván, a mi történt s talán sejtvén a veszély forrását, a gyermeket elvigye.

Ez megtörtént, a herczeg a kis Máriát elvette gyámjaitól s úgy elrejtette, hogy arról herczegséged, miként hinnem kell, semmit sem tudott.

- S hová rejtette a lithvániai herczeg e gyermeket, melyet kegyednek rögeszméje enyimnek nevez? - kérdé Diana feszülten.

- Engedje herczegséged folytatnom, - mond Eszther, - e gyermekből ott, hová azt a herczeg elrejteni tudta, felséges hölgy vált, s ha ismétlem, hogy e hölgy nem más, mint a szép és híressé vált Rokiczana , ki magát darabig lengyel királynénak nevezteté, úgy herczegséged egyszersmind azt is tudja, hogy Zdenko lovagnak atyja volt az, kinek akkor 11 éves fia Zdenko, a házon kívül elhelyezve tanulmányait végezte; kire mint egykori hadtársára és hivére, Lubart herczeg leányát bízta.

Nem szükség mindazt ismételnem, mi utóbb történt, s ez óráig elég zajt ütött a világban.

- Miután ezt fölfedeztem, meg kell herczegségednek mondanom azt is, ki vagyok én s minő érdek az, mi engemet, higyje nekem herczegséged, e reám nézve is nehéz és keserű lépésre bírt.

Diana látta, hogy e némber mindent tud, többet mint ő maga s főleg azt, mit a herczegnő eddig oly gonddal tudott elrejteni.

A kínos, feszült kíváncsiság, az ellene intézett egész ármányt felfedezni, volt jelenben az egyedüli ösztön, mely őt uralta s mely ajkait zárva, eszméletét folytonos feszültségben tartotta.

Az idegen tehát minden félbenszakíttatás nélkül folytathatá.

- Én egye vagyok azon száműzötteknek, herczegnő, kiket a világ legszigorúabban elitélni s megvetni szokott; de a kik közt vannak és számosan, kevesebbé vétkesek, mint azok, kik titkos botlások elfödözésére rejtett gonoszságok végrehajtásáig sülyednek.

Vétkem s tévedéseim a sors koczkajátékai; de nem födi álcza azokat; a világ tudja, mit és mennyit érek!

Szóval én Eszther vagyok, a héber hölgy, Kázmér királyunk nyilvános szeretője.

III.

Eszther! - kiáltott fel Diana, kit a hölgy nehány utolsó szava felrázott jeges elszántságából.

- Ah most értem a gyűlölséget Rokiczana iránt!

Csak azt meg nem foghatom, miként kell nekem, e gyűlölség eszközéül szolgálnom!

- De folytassa kegyed, ha már e látogatással megtiszteltettem, - tevé hozzá nem észrevehetlen vegyítékével a gúnynak; - folytassa! most már semmi kétségem, hogy a kelyhet fenékig kellend kiürítnem.

Kegyednek faja a számításokból egyetlen számtöredéket sem szokott kihagyni!

A herczegnő szavaiban s vonásainak kifejezésében valami keserűség volt, melyet le nem tudott birkózni magában.

- Herczegséged engemet sérteni akar, - viszonzá Eszther nyugodtan s a nélkül, hogy hangja, vagy arczának kifejezése változnék, - az nem eszélyes modor, de nem fog engemet ingerelni.

Hangulatom keserű, ajkaimról néha éles czélzások lebbennek el ; érzem ezt s nem kellene tennem; de herczegséged meg fog bocsátani annak, kinek a világgal s annak előitéleteivel úgy is elég hosszú számvetése van; én ellenben igérem, hogy, ha jó számító vagyok is, kifeledendek nehány számot abból, mi engemet illet.

- Igen, herczegnő - folytatá Eszther némi szünet után, - én Eszther vagyok s mindamellett nem gyűlölöm Rokiczanát személyesen; de megóvom saját érdekeimet s gyermekeim jövőjét, mert nekem is vannak gyermekeim, nem egy, mint herczegségednek.

Diana minden erejét összeszedte s nem szakította a beszélőt félbe, ki, miként láttuk, semmiben sem maradt adós, bár hangja mindig nyugodt volt.

Eszther folytatá: - Ezen érdekek s gyermekeim veszélyeztetett jövője hoztak ide ; anya vagyok s ha mások a hősiességet gyengeségeik tanuinak eltávolításában keresik, én, a világvándor népnek megvetett leánya, abban keresem, hogy ha kell, a legnagyobbat merem érettük.

Kázmér királynak szeszélyei vannak s bár az ifjuságot túlhaladta s odaért, mikor a szeszélyek megszünnek: a kiábrándulás jő, vagy amazokból rossz szokások és bűnök szoktak válni, Kázmér szive, mi a változékonyságot illeti, oly ifju, mint valaha volt.

Kegyed, herczegnő, tudja ama sajátos házasságot s elválási bohózatot, mely a király s Rokiczana közt eljátszatott.

Én s a világ azt hittük, hogy evvel a botrány be van végezve; - csalatkoztunk!

- Rokiczanának búcsúlevele - a királynak félig kielégített s első tavaszában meghiusult szenvedélyét felujította.

Itt a levél, melyet Rokiczanának irt; itéljen herczegséged, minő mértékét kellessék ahhoz illesztenünk, mit a király maga ezen iratban legyőzhetetlen örök szerelmének nevez - s mit várhatok én? kiről e levélben olyanszerű említés tétetik, mint a szeszély ideiglenes bábjátékáról, melytől undorral fordulunk el, a valódi, a nemes, a tiszta szerelem oltárának áldozatai előtt.

- Tartsa kegyed e levelet magának, - mond Diana, visszautasítván kezével a neki nyújtott iratot, - szóljon röviden, mi hozta ide, mit kíván tőlem?

- Herczegségednek érdekében leende, - mond Eszther, - e levél minden szavát érett fontolással kísérni, hogy átláthassa, mi hozott engemet ide, s mikép nem ábránd az, mi magamra s gyermekeimre nézve örvényt sejtet.

De nem akarom arra ösztönözni s kénytelen vagyok egyenesen s tartózkodás nélkül nyilatkozni.

Én a királyt ismerem s jól tudom, hogy ellenkezés vágyait s akaraterejét csak felfokozzák s hogy ő az első kisérletnél meg nem áll.

Rokiczana szenvedélylyel szerette a királyt, vagy inkább Polávszki lovagot; ha e hölgy ingadozik, ha szerelme győz, ha őt a viszketeg megkapja, engemet - ki követője valék - a király szivéből kiirtani , úgy veszve vagyok - gyermekeim veszve - s a nép, melynek tüzelőt, kevesebbé keserű sorsot tudtam szerezni, visszasülyed az átokba, melyet szerető kezem megoldani kezdett!

- Ennyi érdek ösztöne vezet, herczegnő! én védeni fogom magamat s minden eszközhöz nyúlok, míg eszköz van, mely igér reményt, igér védelmet.

Herczegséged nem akarta a király levelét elolvasni, velejét megmondottam: Rokiczana nyilatkozatától függ sorsom s azoké, kik szivemhez legközelebb vannak!

- Rokiczanát, - mond Diana, - a király soha sem fogja nemtelen engedékenységre birni!

Ezt nekem elhiheti kegyed.

- -

- Én hitemre és sejtelmeimre nem építhetem jövőmet herczegnő!

Nekem teljes biztosság kell s ezt csak kegyed adhatja, - mond Eszther, félbeszakítván Diana szavait.

- Én?

- Igen, herczegnő, s én kényszerítni akarom és tudandom arra, hogy ezt tegye.

- Sajnálom, hogy épen herczegséged az, kit nekem a sors fegyverül kezembe adott ; vádolja ezért a végzetet; de mivel ez így van, s én e hatalmamnak öntudatával birok, élni fogok avval.

Lehetetlen e hatást leírni, melyet Eszthernek ezen elhatározott, kegyetlen s önző nyilatkozata előidézett.

- Diana látta, hogy itt egygyel azon jellemek közől van dolga, kik egészen tisztában vannak magukkal s melyeket megingatni lehetetlen, ha nem birunk az övékhez hasonló, vagy súlyosb fegyverrel.

E hatás okozta, hogy Eszthert félbe nem szakította s ez folytatá:

- Hallja tehát herczegséged nyilatkozatomat, ha Rokiczana el nem tűnik a világ színpadáról s a királynak sikerül vele találkozni s őt erő vagy csellel - - mert a szenvedély nem ismer határokat s Kázmér megtette már intézkedéseit - kézhez keríteni, akkor én - Eszther, a megvetett szerető, a sértett anya - Rokiczana születésének titkát fel fogom fedezni.

- - -

Diana érezte, hogy vérét jég környezi, hogy becsülete, talán élte czélja e némber kezében van.

Ezer ellenkező indulat ragadta meg őt: Lubart házuk ellensége s leányának atyja; e leány maga, ki oly sok anyagot adott a világnak beszédre s birálgatásokra, végre e némber, a király nyilvános szeretője, s mindezek együtt mintegy akaratlanul szövetkezve, hogy a fénykört szétszakaszszák, mely őt eddig övezte!

Ah ez nehéz, irtózatos óra volt! aláesve égből, mint a villám.

Dianának éles esze s Esztherénél nem kevésbbé szilárd, de sötétebb alapszinü jelleme eléggé indokolják, mikép át kelle látni, hogy itt végezni s hirtelen végezni kell.

- Pillanatra eszébe jutott az óra, mikor Lubart feltárta előtte az egyedüli s legbiztosabb módot mindezt kikerülni, s a sorsnak baljóslatát jóvá varázsolni.

E hideg hulláma a visszaemlékezésnek lepattant szigorú buzgóságának sziklájáról s Diana nyugodtabban, mint gondolnók, szólt:

- Tudja -e valaki kegyeden kívül Rokiczana születésének titkát? - azaz hiszi -e valaki még a mesét, melyet kegyed előttem elmondott?

- Én úgy hiszem, - felelt Eszther, - hogy ezt jelenben Lubart herczegen és rajtam kívül alig ha többen tudják.

- Jól van, - viszonzá Diana.

- A tévedés daczára s mindamellett, hogy kegyed maga , miként hiszem, oly cselszövénybe szövetett, melynek alapja valótlan, íme biztosítom: Rokiczana el fog távolíttatni.

- Megelégszik -e kegyed ezen igérettel ? melyet csak botrány kikerülésére teszek, s önvédelemből, mivel kegyed nyugalmam s becsületem ellen esküdött.

- Be fogom a teljesítést közelben várni - felelt Eszther; - engedek herczegségednek 24 órai időt, mert az én óráim meg vannak számlálva, s a királynak legkevesebbet sem szabad arról sejteni, a mit tenni akarok: a király pedig nemsokára visszatér s engemet otthon kell találnia.

- Kegyed be akarja Rokiczana eltávolítását várni? - mond Diana, baljóslatú tekintetet vetvén a héber hölgyre.

- Igen, - felelt a kérdett, kinek figyelmét a herczegnőnek egy hangja, egy tekintete, ajkainak egy rángása sem kerülték ki.

- Tudhatom -e, hol kellessék kegyedet keresnem, hogy vele az eredményt közöljem?

- Holnap, ugyanezen órában magam eljövök ide, - mond Eszther, - de óva intem herczegségedet, vigyázzon jól arra, a mit cselekszik; mert engem még nem ismer !

Ha kijátszatva látom magamat - - ne kétkedjék, fogok elégtételt venni! s ez akkor sem maradna el, ha meghalnék elébb.

- Ugy -e? - kiált fel Diana, - tehát kegyed előtt közönyös minden eszköz, s azt hiszi, hogy mivel fiatalságom egy ballépése martalékul nyújtott kezei közé - fel van jogosítva nekem parancsokat osztani!

Most már tudom, kivel van dolgom - - s hallja kegyed is nyilatkozatomat.

- Ha ma, ezen órában, vissza nem tér szemtelen életének színterére, ama királyhoz , ki bár végkép lemondana arról, mi dicső s értelmes uralkodását homálylyal árnyazza, én Kotromanovics Diana Rokiczanát nyilvánosan leányomnak vallom!

Ha kegyed a szennyben, hol növekedett s melyben él, azt hitte, hogy a bűn hatalmat ad mások megbecstelenítésére, ha azon nyomorúak közé tartozik, kiknek fölényül szemérem és gyöngédség fölött a botrány szolgál, tudja meg azt is, mikép, a hol csak e kettő közt marad fenn a választás: egy beszennyezett nevű személynek eszközévé válni, vagy egy bűnt, mely nem létezik, magáénak vallani.

Kotromanovics Diana választásán senki sem kételkedhetik.

Most távozzék kegyed színem elől! - sajnálom a perczeket, melyeket ily - ily! érintkezésre vesztegettem.

- Evvel Diana felegyenesedett s egy tekintettel, melyben gyűlölet, undor és bosszú olvadtak össze, - eltávozott; a czellában hagyván Eszthert, kinek minden tagja reszketett felindulásában s szemei szikrákat szórtak.

- Ah! - kiáltott fel, görcsösen fogódzva az asztalhoz, - tehát letiporva , elutasítva, mint nyomorú rabszolgáló! - tehát megszégyeníttetve - én! ki azt hittem, hogy e szenteskedő, babonás aggszüzet kezeim közt tiprom össze, mihelyt akarom!

- Vesztés angyala! te nem fogsz elhagyni engemet!

E némber, ki kész volt saját gyermekét megölni, hogy szégyenét örökre elfödje, kinek óvakodó bosszúját talán Lubart alig kerülte ki - - e némber mindenre kész!

Ezek voltak Eszther gondolatai, midőn őt Diana magában hagyta.

- Úgy nem számítottunk, szent herczegnő! - kiáltott fel egyszerre, - meg kell előznöm őt, - evvel az ajtó felé sietett, de ki írja le meglepetését, mikor azt zárva találta.

Tudva van, hogy a régiek igen sokat tartottak az épületek erősségére s hogy főleg hölgykolostorokban kemény, gyakran vaspántokkal erősített ajtókról s mindig nehéz ablakrostélyokról gondoskodtak.

Diana czellája nem az volt, melyet a kolostor tökéletes elkészülése s benépesítése után magának, mint a kolostor apátnőjének, vagy fejedelemasszonyának szánt; hanem azok egyike, melyek a közönséges apáczák számára készíttettek.

Kisded, világos s derült tekintetű szobácska volt ez: de erősségére s biztosságára akármely börtönnel kiállandá a versenyt!

- Fogva! - kiáltott fel Eszther, - tőrbe ejtve, én - ki azt hittem, hogy e némbert reszketni látandom magam előtt, talán a többiek is osztják sorsomat?

- Evvel a hölgy az ablakhoz rohant; a rostélyokon át letekintett a térre, mely a szép erdőségben óriási fáktól övedzve a kolostor előtt nyílt: - a lovagok, kik kíséretében jöttek, eltűntek, nem látott senkit.

Jósika Miklós

Eszther

A VÁRATLAN BEAVATOTT.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Jósika Miklós

Eszther

A VÁRATLAN BEAVATOTT.