Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mindhiába
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
17
Bekezdés
1083
Mondat
2613
Szó
29146
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XV.
Mint valami mámorból ébredtek föl mindketten, a férfi szégyenkezve, megalázkodva, a nő bámulva és remegve.
Hiába kereste férje arcán a szerelem boldogságát, csak boszuságot látott azon, kedvetlenséget és néma, keserü szemrehányást.
Hadady Ernő elfordult s föl és alá kezdett járkálni a szobában, ingerülten dobbantva lábával.
Paula idegenkedve nézte.
Nem szólt, csak nézte, mit csinál férje.
Csak most kezdtek szemei kinyilni.
Végtelen keserü kiábrándulás vett rajta erőt s alig birta visszatartani könyeit.
A férj aközben abbahagyta néma, haragos sétáját s megállt.
- Nem birok élni nélküled, - mormogta csüggedten.
Érezte, hogy gyáva a szakitásra.
Nem bir megválni, nem birja azt a gondolatot elviselni, hogy ez a szép asszony ne legyen többé az övé, hanem talán másé.
Nem engedi át senkinek.
Keze kardjának markolatát szorongatja s vérben forognak szemei.
Megölné irgalom nélkül, a ki tőle el akarná venni.
Megtartja ugy, a hogy van.
Ha már odáig alacsonyodon le, hogy a botrány után ujra karjai közé ölelte, mit akar még?
Hogy űzhetné el azt, a kit egy perccel előbb csókolgatott?
Oh milyen nyomorultnak érzi magát.
Ölelte, csókolta, a kinek hüségében nem bizik rendületlen s a kinek nem tudja, hogy nincs-e leánykori életében valami, a mi reá árnyékot vet.
A tehetetlen harag vergődése ez.
Látja, hogy a mit oly szilárd elhatározásnak tartott semmivé lett a vágy első fellobbanására.
Pirulva hajtja le fejét, elvesztette a mások becsülését is.
Mit fognak mondani tiszttársai?
Mit fog gondolni az egész város, mely tele van a botrány zajával?
Csaknem gyülölet szállja meg e percben a nő iránt, a ki miatt ilyen szégyenbe keveri magát; de nem hagyhatja el.
Most már soha.
Vége hát mindennek.
Itt nem maradhat az egész világ gúnyára, a tisztikar szégyenére .
Nem türné el a görbe tekinteteket, a sértő mellőzést.
Nem sétálhatna végig feleségével az utcán, hogy szégyenpir ne szökjék arcába.
Félne megjelenni bárhol , mert nem suttognának-e háta mögött?
Nem mutogatnának-e ujjal reá?
De elmehet messzire, a hol nem ismerik őket, Pozsonyba, Grácba, a hová a penzionátus tisztek mennek, azok, a kiknek carriére-ja félbeszakad, mint az övé, a kik valami nő miatt lemondanak a jövőről, mint ő, vagy valami botrány elől menekülnek a nyugdijaztatásba, mint ő.
Nincs más hátra, mint beadni kérelmét a nyugalmaztatás iránt, levetni a fényes egyenruhát s elhagyni a hadsereget.
Nehéz dolog annak, a ki egész életét ott töltötte, a ki még erejének javában van s előtte áll a kilátás a zöldforgós tábornoki kalpagra.
Megirja kérelmét tüstént.
Mennél előbb, annál jobb.
Szabadulni akar innen, a hol gyötrelem neki minden nap, minden óra.
Paula némán nézi férje kinos vergődését.
Látja, hogy nehéz verejtékcseppeket törül le homlokáról mialatt azt a néhány sort megirja.
A nő nem kérdezi, mi az; elcsüggedve, remegve huzódik félre.
Csak az ebédnél találkoztak ujra.
A nő elvégzi házi kötelességét, minden ugy megy , mint azelőtt gondja van a teritékre, a konyhára, az ételek az ezredes kedvenc ételei ; de az a fiatal asszony maga mintha márványból volna kifaragva, ugy ül ott az asztalnál, szótlan, hidegen.
Az ezredest boszantja ez a nagy némaság, ez a hidegség, mikor épen most hozott Pauláért oly nagy áldozatot.
- Értem? - szól a nő s szeme hideg csodálkozással fordul férje felé.
- Érted, - válaszolt a férj mogorván; - föláldoztam mindent, nyugdijaztatásomért folyamodtam.
Elköltözünk innen.
- Énértem? - kiáltott föl a nő.
- S miért kellett azt tenned énértem?
Az ezredes nem felelt, csak fejének komor, ideges mozdulata tudatta a nővel, hogy ne kérdezze.
Paula eltalálta:
- Te szégyelled magadat miattam! - sikoltott s rémülten csapta kezeit arcára.
Férje tehát szégyelli, talán el is itéli őt, ez, akinek nagylelküségében és szerelmében utolsó menedékét találta volna.
Büszke lelke még egyszer föllázad: miért türje ezt a meg nem érdemelt lealázást?
Ki akar törni lelkéből az elfojtott keserüség, arca lángba borul, ajkai remegve nyilnak meg.
De mielőtt egy hangot kiejtene, ujra lehajtja fejét.
Mintha valami hang azt súgná szivében: várj, tűrj, még nem érkezett el a bizalom ideje, de talán megjön az, ha mind a ketten keresik.
Hiszen férje mégis csak szereti őt.
S annyi sok csalódás és annyi megpróbáltatás után mint valami reménysugár tünik föl neki az a gondolat, hogy innen eltávozzanak.
El ebből a környezetből, melyet ugy megutált s mely elzsibbasztón nehezedik mindkettőjükre.
Ott messze, a hová nem fog elhatni a gyanusitás és a rágalom, a kicsinyes pletyka és suttogás, ott uj élet kezdődik számukra.
Ott nem fogja ismerni őket senki, nem fogja bántani senki.
- Menjünk, menjünk, - sürgeti férjét Paula.
S gyöngéden vállára teszi kezét és ujra bizalommal kezd reá tekinteni, mig Hadady Ernő agyára ismét a gyanakvás sötét kétsége ereszkedik: miért igyekszik innen el oly nagyon Paula?
Miért?
A bedeházai közvélemény, melynek oly ékesszóló képviselői vannak mint Antalffyné, Gulyásné és mások, megtudná azt mondani.
- Szegény ezredes! - suttogják a háta mögött; - még nem nyilt ki a szeme?
Hát nem tudja kitalálni, miért köszöntet le vele a felesége s miért sürgeti oly nagyon, hogy menjenek nyugalomba?
Nem sejti, hogy miért kivánkozik az asszonyka Pozsonyba ?
Csodálatos vaksággal vannak megverve a férjek, hogy ők soha sem tudják, a mit már mindenki tud, a mit már a verebek is csiripelnek a háztetőkön.
Ha az ezredes megfordulna a bedeházai előkelő, hölgyvilág köreiben, talán akadna is oly jóindulatu hölgy, a ki, természetesen kellő gyöngédséggel, tudomására juttatná hogy ugyancsak abban a Pozsony városában, a hová ők készülnek, föltalálható bizonyos Szecsey Zoltán nevű fiatal ur, ki igen gyakori vendég volt a Makóék házánál Paula leánykorában s különös, hogy ez a fiatal ur is épen Pozsonyba tétette át magát.
Antalffyék előtt az egész teljesen világos.
No ha ez sem volt kicsinált dolog, akkor nincs a világon kicsinált dolog.
Persze hogy Pozsony messze van és idegen szemek elől könnyebb elrejtőzni.
S hogy siet az az asszony.
Milyen türelmetlen várja a találkozást a régi szeretőjével.
Igazán föl kellene világositani ezt a szegény ezredest.
Nagy jótéteményt tenne vele valaki, ha megcselekedné.
De nem szivesen vállalkozik valaki e gyöngéd szolgálatra mert senki sem szeretné, ha kisütnék rá, hogy ő irta a névtelen levelet.
A multkoriak miatt is nagy aggodalomban voltak s még ma sem tudják, nem fedezte-e föl Paula azok szerzőit.
Mennél inkább közeledik a Hadadyék elutazása, annál izgatottabb lesz Bedeháza.
A napot azonban nem tudják biztosan.
Csak azt hallják, hogy a butorok már össze vannak csomagolva s az ezredes már elbucsuzott a tisztikartól.
Rövid, katonás bucsú volt.
Sajnálták, de mindenki belátta, hogy a történtek után helyzete tarthatatlan s nem tehetett okosabbat mint azt, hogy nyugalomba vonult.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE