Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gozsdu Elek
Köd : regény
Keletkezés ideje
[1882]
Fejezet
18
Bekezdés
1811
Mondat
4254
Szó
43888
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XVI.
Olga észre sem vette, hogy jó anya kezdett lenni.
Sokat volt egyedül, és unalmában aztán nem maradt más hátra, mint a gyerekekkel bibelődni.
A gyerekek pedig kitünő gondüzők; bohókás kérdéseik, gondtalan fecsegésük, vidám nevetésük eloszlatják a borongó fájdalmat épen úgy, mint mikor a nap sugarai keresztül törik a sürű köd homályát.
Viktor, mintha csak kicserélték volna, már nem volt szerelmes.
Olga már alig mert hozzá közeledni, pedig mennyire vágyott gyöngéd szavára, szerelmes beszédére!
Nem tudta elgondolni, hogy mivel játszotta el szerelmét, hiszen épen semmi okot sem adott a közönyre!
Túlságos gyöngédségével, odaadó szerelmével, lázas, önfeledt , szerelem ittas beszédével talán terhére volt?
Olga a nap legnagyobb részét egyedül, a gyermekek társaságában, lent a parkban, az árnyas fák alatt tölté, és észre sem vette, hogy minduntalan a paplak felé indult , mintha valami különös vágy kergette volna Gábor bácsihoz, a kivel már olyan régen nem beszélt.
Leült egy padra, ahonnan a fehér kis paplakot láthatta, és ha nem félt volna Viktor neheztelésétől, beszaladt volna, hogy Gábor bácsi karjaiba boruljon és jól kisirja magát.
Szeretett volna sírni anélkül, hogy egészen bizonyosan tudta volna miért.
Sokszor elment a gyerekekkel együtt szegény Márta sírjához, a mely a kert egyik zugában, közel a templomhoz, mindjárt a családi sírbolt mellett feküdt, és mikor a nyelves kis Marian lármát kezdett csapni, ráparancsolt, hogy legyen csendesen, mert Márta néni megharagszik, ha nem hagyja aludni.
Klárika meg a Fürjem karjukon egy-egy hatalmas babával ott ültek a sír mellett a számukra készitett kis padocskán egymás mellett és moccanni sem mertek.
Igy ültek négyecskén sokszor egy egész óráig a sír mellett, anélkül, hogy egy hangot is szóltak volna.
Olga a keszkenője után nyúlt és megtörülte könyező szemeit.
A gyerekek észrevették , hogy sir, aztán maguk sem tudták miért, odahuzódtak Olgához, átkarolták derekát és hangosan zokogtak.
Marian és Klárika elejtették babáikat a földre, csupán a kis Fürjem szorongatta egyik kezével az ő babáját dobogó szivecskéjéhez, mig a másikkal Olga karjába kapaszkodott.
- Miért sirsz mama?
Ne sirj! - szólt Marian, Olga arcát csókolgatva.
- Már elég volt !
Ne, ne sirj már!
- Én éhesz vadok! - pötyögte a kis Fürjem könyes szemeit kicsi öklével dörzsölve.
- A mama néz bennünket az égből, és örül, ha itt vagyunk a sirja mellett.
Ő mindent lát, mindent tud ám!
Ugy bizony kicsikéim! - szólt Olga és megcsókolta Márta gyerekeit.
- Én éhesz vadok! - szólt ujra pötyögve Fürjem és szájacskáját olyan görbére huzta , hogy szinte öröm volt nézni.
- A mama is mindig csak sir, aztán maga sem tudja miért! - szólt Klárika és fölkapta a földről babáját.
A baba, mikor Klárika leejtette volt, a sírkő egyik szögletén eltörte porcellán orrát.
Amint Klárika észrevette a szerencsétlenséget, mosolyra derült orcája elkomorult, szivecskéje összeszorult a nagy fájdalom miatt és nagy kék szemeiből kigurultak a könycseppek, a melyek épen olyan őszinték, épen olyan igazak voltak , mint az a fájdalom, a mely hat esztendős szivecskéjét a babaveszedelem miatt meglepte.
Marian meg Fürjem szivszorongva tapogatták meg babájuk orcáit és elképedten, alig mertek lélekzetet venni a rémület miatt, nézték a gyászos jelenetet.
A kis Fürjem szorosan magához ölelte az ő Vilmáját, az ő egyetlen drága babáját, hirtelen megcsókolta, mintha biztositani akarta volna, hogy amig kicsi karjai között van, nem éri veszedelem, mert ők ketten értik egymást, ők szeretik egymást, és illik, hogy gyöngédek legyenek egymás iránt.
A néni vagy mama nem szereti őt úgy, mint a baba , ezt ő érzi, hát mért ne féltené a kedves Vilmát, mikor az olyan kedves, szép, jó baba!
Klárika leült a földre, ölébe tette a törött orrú babát és keservesen zokogott.
A kis Fürjem is elfelejtette az ozsonna idejét, nem jutott eszébe sem a tejecske, sem a foszlányos hófehér kalács, csupán azt a nagy csapást látta, a mely szegény Klárikát érte.
Lassú, apró lépésekkel oda tipegett a siró testvérkéhez, a ki mellett már Olga ott guggolt a földön és csókolgatta, aztán félig meddig csurgóra álló ajkakkal Klárika felé nyujtotta Vilma babát és pötyögte:
- Neted adom, ne!
Erre a kinálatra Klárika még jobban elkezdett sírni, és egészen vigasztalhatlannak látszott.
- Hát - neked mi - marad? - szepegte Klárika.
Fürjem egyszerre csak kitátotta pici száját, úgy nézett ki, mint egy fészekbeli kis fecske, mikor tátott szájjal az anyját várja, és elkezdett ő is sírni.
Marian odaguggolt Olga és Klárika közé, és most már ő is elkezdte kinálgatni babáját.
Olga nem értette azt a müvészetet, a melylyel a sorsukkal harcban álló kis embereket ki lehet békiteni.
Mindenféle elcsépelt fogáshoz folyamodott, de hiában volt minden , ezt a gyerek-fájdalmat, mert igazi volt, nem birta elsimitani.
Szerencsére jött Dahó Sámuel, a kinek kuszált szemöldökei, halvány arca után itélve nem lehetett valami vidám napja, de azért csakhamar helyre billentette a gyermekek hangulatát.
Mindenek előtt ölébe vette Klárikát és ravasz furfangossággal bebizonyitotta neki, hogy a baba megérdemelte azt a keserű sorsot, mert amint tegnap a mamától értesült, a baba igen roszul viselte magát a fésülésnél és hogy most , miután ilyen roszul viselte magát és szándékosan eltörte az orrát, nem is érdemli meg, hogy Klárika sirassa.
Azt ajánlotta neki, hogy ajándékozza el a kertész kis Pannájának, a ki nagyon fog örülni neki.
Ez az eszme annyira megtetszett Klárikának , hogy Mariannal és Fürjemmel azonnal utra is keltek, Pannikát felkeresni.
- Ön nagy müvész, Dahó úr! - szólt mosolyogva Olga és feléje nyujtotta kezét.
- Csak mesterség, kérem szeretettel! - felelt Dahó és hideg, szőrős kezével gyöngéden megrázta Olga kacsóját.
- Tanitson meg engem is erre a müvészetre, én azt hiszem, hogy szükségem van reá!
- Tisztelettel legyen mondva, az ember soha sem tudhat eleget.
Dahó hatalmas, kampós botjával a kavicsokat piszkálta, turta, anélkül, hogy Olgára tekintett volna.
- Hogy csinálja azt Dahó úr, hogy önt minden gyermek szereti?
Dahó hirtelen felkapta fejét, mintha álomból riasztották volna fel, aztán elmosolyodott és igy szólott:
- Mesterség, kérem szeretettel!
Dahó kampós botját véletlenül kiejtette csontos ujjai közül, és amint utána kapott , hosszú kabátjának egyik zsebe oda ütődött a padhoz, úgy hogy erősen koppant.
Dahó ijedten kapott zsebébe és kivett onnan egy pompás bagaria bőrből készült ékszertokot és maga mellé letette a padra.
- Micsoda szép ékszer!
Szabad megnézni?
Olga kiváncsian nyult az ékszertartó után, és mikor a pompás gyémánt gomb fülbevalók , a fényes zománcos rekesz-munkával készitett karperec felcsillogott szemei előtt , elragadtatva felkiáltott:
- Remek!
Gyönyörű!
Mennyire fog örülni ezeknek Ágnes!
Remek!
- Kérem szeretettel, ez a drágaság, nem illetvén meg a mi szegénységünket , visszahozám rendeltetési helyére, nagyságod saját kezei közé, igen!
Dahó, mialatt ezeket mondta, kihúzta kék keszkenőjét és nehányszor megtörülte vele verejtékes homlokát.
Csontos kezei reszkettek, mialatt összegöngyölgette, majd ismét kibontotta a keszkenőt.
- Nem illetvén a mi szegénységünket, visszahozám nagyságod saját kezei közé, igen, én visszahozám!
Olga elhalványodott, az ölébe ejtette kezeit és félénken kérdé:
- Hogyan?
Nekem?
Miért épen nekem?
- Alázatosan esedezem, mi szegény emberek vagyunk, a becsületet hirdetjük és hirbe keveredtünk.
Igen, mi hirbe keveredtünk!
- Kik?
Nem értem édes Dahó!
Kik?
Olga elpirult, letette a ragyogó gyémántokat, és önkénytelenül Márta sírkövére tekintett.
- Nem értem édes Dahó!
Kik?
- Mi!
Én és lánykám! - felelt Dahó, miközben ismét a kavicsokat piszkálta kampós botjával.
- Nem értem!
Valóban nem értem!
- Hasonlatosan én sem értem a szóban forgó ügyet.
Az iskolából erős főfájás miatt hamarabb haza kénytelenittetvén menni, megleptem leánykámat, a ki egész ártatlansággal próbálgatá a kezeink között levő drágaságokat.
- Aztán?
- Leánykám pirulása, ijedt orcája, a drágaságok szokatlan ragyogása megijesztett .
Tisztelettel és bizalommal legyen mondva, leánykám még nem romlott és egészen szüzies természetű, és a hazugságra egyáltalányosan nem hajlandó.
Kérdőre vonám tehát, és a dolognak némi nemű csürése csavarása után töredelmesen bévallá, hogy a drágaságokat kapta.
Olga mialatt Dahó beszélt, mintha a homlokára csüngő apróra nyirt haját kellett volna igazgatnia, folytonosan ott babrált.
- Nos?
- Most jön, hogy úgy mondjam a baj.
A drágaságokat a nagyságos ur, nagyságodnak igen tisztelt férje adá leánykámnak anélkül, hogy előbb nékem hirűl adta volna.
A faluban , tisztelettel legyen mondva, igen könnyen gázolják az ember becsületét; a nagyságos úr ellen nincsen kifogásom, nem is hiszek a pletykának, mert leánykám szűzies természetű és nincsen hajlandósága semmi rendetlenség eránt, hiszen a saját nevelésem, de a sok látogatás, a sok úri beszéd megrontja, kérem szeretettel, az egyszerű emberek elméjét.
Aztán meg kérem, tetszik tudni, mióta keserves özvegységre jutottam, nem lévén a háznál anya, vagynak, a kik talán szántszándékkal félremagyarázzák leánykám szives szavait.
A mi pediglen nagyságos férje tréfálkodó természetjét illeti, hogy úgy fejezzem ki magam, félreértjük.
Beszédje, nézése , célozó szavai, melyeket a kertben az illendőség korlátján belül fél füllel meghallgaték, tisztelettel legyen mondva, egyáltalányosan nem alkalmatosak egy olyan polgári leánykához, a kinek dolgozni kell még talán kapácskával is!
Dahó szünetet tartott; ujra elővette kék keszkenőjét és ujra megtörölte verejtékes homlokát, kipirult arcát.
Olga kifeszitette, majd ismét összecsapta legyezőjét , révedező tekintettel nézett jobbra és balra, aztán ismét Márta sirkövére, ismét legyezte magát, aztán igy szólott:
- Édes Dahó, ön téved.
Szándékosan engedtem, hogy kibeszélje magát.
Igen.
Alig tudta folytatni.
Összeborzadt egy keveset, de amint Dahó fakó arcát, beesett szemeit, deres haját meglátta, megsajnálta az öreget és folytatta:
- Igen édes Dahó, ön téved.
Ezt a kis ékszert férjem az én tudtommal adta Ágnesnek .
Mindössze abban hibázott, hogy születésnapja előtt adta neki, és hogy nem jelentette be önnek az ajándékot.
Különben is holnap lesz Ágnes születése napja, és igy miután az ékszert ma adta át, a hiba nem is oly nagy, mert estére úgy is meglátogattuk volna önöket.
És férjem és én megkértük volna önt, hogy engedje meg Ágnesnek e csekélységet elfogadni.
Igen, igy volt.
A mi pedig a többit illeti, édes Dahó -
Olga felállott és indulni készült.
Dahó félig nyitott szájjal hallgatta Olgát és többször törülte keszkenőjével arcát.
- A többire nézve édes Dahó csak azt akarom megjegyezni, hogy az ön atyai szeretete olyan nagyitó üveg, a mely nevetséges torzokat mutogat önnek.
Nem tudom, hiuság -e , nem tudom mi, csak azt tudom, hogy ön férjemet olyan szinben tünteti fel előttem, a mely nemcsak őt, hanem engem is megaláz.
Beláthatja, hogy ezt nem tűrhetem, ezt nem szabad türnöm.
Ön téved édes Dahó, és jobban tenné -
- Kérem szeretettel, én csak kötelességemet tevém, csak kötelességemet mint apa, mint polgár.
Nem akartam senkit sem megsérteni, épenséggel senkit - mindössze visszahozom a szegénységünkhöz nem illő drágaságot!
A becsületem kérem -
Olga hirtelen megfordult és ott hagyta az öreg fakó arcú Dahót becsületével együtt a hársfa sor végén.
Dahó utána nézett Olgának, egy nehéz sohaj tört ki melléből; kampós botját csontos kezébe szoritva, ment erős, biztos lépésekkel a hársfa soron végig a barátságos, derült hangulatot keltő kastély felé.
Utközben nehányszor megállott , mintha motyogott volna valamit maga elé.
Látta amint Olga a lépcsőkön felszaladt és úgy vette észre, mintha Olga egy fehér keszkenővel törülte volna meg az arcát.
Marian, meg a Márta kis csibéi elvitték Pannikának a törött orru babát és épen visszaindultak a kastélyba.
Amint Marian észrevette Dahót, hirtelen elbújt egy vastag törzsű hársfa mögé a másik két gyerekkel együtt, és amint az öreg mellettük elhaladt , megrohanták őt mind a hárman hangos örömmel, ujjongó kedvvel.
Az öreg szinte megijedt, amint a három gyermek körbefogta.
Fakó arca azonban nem derült mosolyra és türte tehetetlenül, hogy Marian kicsavarja kezéből hatalmas botját és elnézte, hogy a leányka fiu módjára lábai közé veszi a botot és hogy virgonc szökésekkel körülugrálja őt.
Engedte tehetetlenül, hogy a gyerekek belekapaszkodjanak csontos ujjaiba, hogy Marian megragadja hátulról hosszú kabátját és hogy szaladásra nógassa úgy, mint ahogy a lovakat szokás.
Beértek a kastélyba.
Egy inas fogadta az öreget azzal a kijelentéssel, hogy ő nagysága roszúl érzi magát, és hogy nem fogadhatja.
- Kérem szeretettel, kegyeskedjék megmondani ő nagyságának, hogy fontos közlendőm vagyon, hogy ez a bizonyos dolog félreértés is lehet!
Az inas elmosolyodott és eltünt a folyosón.
Dahó Sámuel pedig levett kalappal sétált a márvány kockákkal kirakott folyosón, és minden lépése úgy koppant a kövezeten , mintha csupa fából volna a lába; arca pedig olyan fakó, vonásai olyan merevek voltak , mintha feje is faragott fából lett volna, mintha nem érezett volna semmit.
A gyerekek elhuzódtak tőle, mert nem felelt nekik egyetlen kérdésükre sem, még akkor sem, mikor Marian ritka szaporasággal elmondta, hogy a kis Pannika, a buta, hogy össze-vissza csókolta a babát, pedig láthatta volna, hogy el van törve az orra.
- A nagyságos asszony nem fogadhatja! - szólt az inas hidegen.
- Haragszik ugy -e?
- A hogy vesszük mester úr!
- Az inas megveregette Dahó vállait.
- A nagyságos urral könnyebben beszélhetne, ezelőtt egy órával láttam oda indulni! - szólt az inas és bal szemével kacsintott egyet.
- Oda?
Hová? - kérdé tompa üres hangon Dahó.
- Hát oda, ahol mester úr lakik.
Vagy nem tudja, hová szokott ilyenkor a nagyságos úr járni?
-
Az inas mutató ujjával megbökte homlokát, mintha arra akarta volna figyelmeztetni az öreget, hogy van ám neki is esze, és hogy ő nem afféle tökkel ütött borjú, a ki se lát, se hall.
Dahó remegő kezével belenyúlt kabátzsebébe és kivette az ékszer-tokot.
- Sziveskedjék ezt a portékát általadni ő nagyságának, mivelhogy ott felejtette a kerti padon!
Dahó félig botorkázva kikopogott a folyosón, le a terrasse lépcsőkön és kisietett a parkból.
A kavicsok csak úgy ropogtak erős léptei alatt.
Az inas vállat vont, elmosolyodott, megnyomta az ékszer-tok kicsi sárga rugóját; a gyémántok csak úgy villogtak a napsugarak fényében, aztán becsapta a tokot és szánalmas mosolygással morogta:
- Vén szamár!
Olga bezárta magát szobájába és keservesen sírt.
Elhatározta, hogy elrejti bánatát , nem fogja elárulni, hogy neki fáj a csalódás.
Már régen érezte, hogy Viktor nem a régi, a sejtelem most már bizonyosság, ő már nem kell, őt már megunta.
Megunta !
Milyen keserű, hideg szó!
Olga vergődő bánatában egyik végletből a másikba esett.
Voltak pillanatok, midőn a féltékenység megragadta szivét.
Nem tudott sírni, csak nyögött és úgy érezte, mintha a kastély, az egész világ üres volna, mintha férje megmérhetlen távolságban futna előle, és neki nincs ereje, hogy utána fusson, hogy utolérhesse.
Milyen üres, milyen hideg minden, még a bükk erdő lombjain táncoló napsugár is sérti szemeit, még az is fáj.
Csak legalább volna, a kinek panaszkodni lehetne, de mikor a butorokkal nem lehet beszélni, a tükör is legfeljebb csak nevet és gúnyolódva veti a szemére, nem vagy elég szép, már megunt.
A nap már lenyugodott, midőn Viktor valami vidám dallamot fütyörészve a terrasse lépcsőin könnyed lépésekkel felment.
Olga a nyitott ablakon át meghallotta, hogy jön .
Gyorsan az ajtóhoz sietett és kinyitotta a zárt.
Nehány perc mulva belépett Viktor és nyájasan szólott:
- Homályban kis feleség?
Kerestelek a kertben és ime te itt ábrándozol!
- A fejem fáj!
- Most jer szépen a szabadba, majd elmulik.
Nem csókolsz meg?
Ej!
Hát igy is tudsz , mi?
Igy, most már jól van, igy szeretlek!
Az inas gyertyákat hozott.
- Hiszen te sírtál kicsikém!
No, mi bajod?
- Semmi Viktor! - szólt Olga erőltetett mosolylyal.
- Nagyon fájt a fejem!
Már elmult, menjünk a kertbe!
Viktor karon fogta szerelmes feleségét, megveregette kicsi kezét, útközben megcsókolta arcát és lement vele a kertbe.
- Hallom itt volt ma délután az öreg Dahó!
Hogy mulattál vele?
Sakkoztatok ismét , mi?
- Nem!
- Hát?
- Beszélgettünk.
- Nagyon röviden beszélsz ma velem Olga.
Talán már meguntad?
Hát jó.
Nem bánom .
Meglátjuk, ki birja tovább.
Ha tetszik, én is tudok röviden beszélni, sőt hallgatni is.
Nincs borzasztóbb, mint egy szeszélyes asszony.
Épen olyan szeszélyes vagy, mint Márta.
Csak rajta!
Olga megállott, és mikor szemei már tele voltak könyekkel, akkor odaborult férje mellére és hevesen sirt.
- Igazi gyermek-asszony vagy!
Nem szégyeled magad!
Most meg sirsz.
Eh!
Ez az oktalan érzékenység igazán nevetséges!
- Ugy -e szeretsz még Viktor? - kérdé fuldokló hangon a szerelmes asszony.
- Milyen kérdés!
Hát persze, hogy szeretlek.
Hogy lehet ilyesmit kérdezni!
Hagyd abba, most már elég volt a sirásból!
- Elég? - sohajtotta Olga és csüggedten vonta le férje derekához tapadt gömbölyű karjait.
- A kertész is megláthat, nem restelnéd?
- Nem! - felelt halkan Olga.
- Az egész világ előtt sem restelném!
- Nagyon romantikus vagy édes feleségem.
Ha azt akarod, hogy szeresselek, mondj le ezekről a regényekbe való kifejezésekről.
Holnap reggel korán elmegyek s csak késő este jövök haza.
- Csak este? - suttogta Olga.
- Ivánhoz igérkeztem.
Talán nem tetszik?
- Nekem mindegy!
Viktor másnap csakugyan elment, és Olga ismét egyedül maradt a kastélyban.
Reggel , mikor felkelt, játszani próbált a gyerekekkel, de a játék sehogy sem ment, a gyerekek hamar elunták a mulatságot és nyafogni kezdtek.
Azután a zongorához ült, de azt is csakhamar megunta; majd ismét olvasni akart, de alig olvasott egy-két lapot, abban hagyta.
- Megfésüljem nagyságos asszony? - kérdé Róza.
- Majd magam - nem kell!
- Melyik ruhát parancsolja?
- A feketét add ide!
Vidd el a tükröt, nem akarom magamat látni!
- Beteg a nagyságos asszony?
Olyan halvány!
- Mikor ment el az úr?
- Hatkor!
Dahó ur még tegnap behozta az ékszer-tokot, oda tettem a többi közé!
- Hozd ide!
Róza elhozta az ékszert és letette Olga elé az asztalra.
- Édes Róza, te mindig hűséges szobalányom voltál, neked adom az ékszereket emlékül .
Hanem kikötöm, hogy előttem sohase viseld.
Róza sugárzó arccal csókolta meg Olga kezét.
- Igy, most jól van.
Ha keresne valaki, lent vagyok a pavillonban.
Ha Dahó jönne , mondd meg neki, hogy nem fogadom!
Olga, kezében kis napernyővel lement a kertbe, felkereste azokat a helyeket, a hol Viktorral azelőtt ülni szokott, végig járta a fasorokat, de sehol sem volt maradása .
Mindenütt kisérte, mindenütt üldözte őt a mardosó fájdalom.
Az "Olga " -pavillon mellett, mintha egy paraszt fiut látott volna őgyelegni, a ki, midőn megpillantotta őt, elbujt a bokrok közzé.
Olga egyenesen feléje tartott és megszólitotta.
- Mit akarsz itt?
Kinek a fia vagy?
-
- Som Petyi vagyok!
Megcsipett a csalány, fene egye meg! - felelt szepegve a gyerek , miközben meztelen veres lábait dörzsölte.
- Mit akarsz?
- Az urat lesem.
Hát maga kicsoda?
- Mit akarsz az urral?
Gyere ki a fűből, ne félj, nem bántlak!
- Nem bánt?
Hát jó, kimegyek - szólt a borzas gyerek, és piszkos kezével az ingében kaparászott.
- Mit keresgélsz Peti?
- Egy cédulát hoztam az uraságnak! - válaszolt Peti.
- Itt van, la!
Adja neki, mer ' én mán nem várom, Jóska mán azóta kifogta halaimat.
- Micsoda halakat?
- Hát az Arankába!
Halászni akarok!
A cédulát ne mutassa ám senkinek, mer' Ágnes megver -
- Hoztál már máskor is cédulát Petikém?
- De hányat!
Mindig kaptam egy szép ezüst hatost.
De aztán odaadja ám a cédulát, mer ' elgyüvök a hatosomér!
Som Peti felhúzta vékony lábszárain a gatyaszárakat, és a tó felé kerülve elvágtatott.
Olga a legközelebbi padra ült és remegő kezekkel bontotta fel a gyüszüvel lepecsételt levélkét, melyben meglehetősen rendetlen irással ez állott:
" Rejtsen el a világ elől.
Apám most még nem tud semmit, de minden pillanatban elárulhatnak neki, mert tegnapelőtt este meglesett bennünket Penge.
Nem tudnám átélni, ha apám megtudná, hogy - -.
Elmegyek akárhová, csak itt maradni nem birok .
Esküszöm, hogy nagyon szeretem, jobban mint az életemet, ne hagyjon el, az istenre kérem.
Vigyen el innét, mert apám házában nincs többé maradásom.
Miért is jött el tegnapelőtt este!
Mit tett velem!
Ne hagyjon el engem, mert meghalok.
Ágnes."
Olga kezében remegett a kis levél, amint a kuszált sorokat ujra és ujra elolvasta .
Könyek tolultak nagy fekete szemeibe, pedig nem akart sírni.
A levélkét elrejté keblébe és gyorsan, mintha kergették volna, a gyepen keresztül, elkerülve a gyermekeket, a kik a hársfák alatt játszottak, kergetőztek, a kastély felé sietett.
A terrasse alacsony lépcsőin alig tudott feljutni, nehányszor megbotlott és csak midőn szobájába ért, törtek ki könyei.
Szemei megveresedtek a sirástól, és még sem enyhitettek fájdalmán.
Már nem tudott sírni.
Gondolkozni kezdett helyzete fölött.
Mit kell tenni?
Szakitani Viktorral ?
Elválni tőle?
Nem, arra ő nem képes.
Legalább most még nem!
De valamit csak kell tenni, mert ez a helyzet kétségbeejtő.
Elővette még egyszer Ágnes levelét, és elolvasta ujra.
Hátha ő is irna Viktornak?
Hátha Ágnes levele mellé tenné az övét is?
Talán megtérne!
Talán megsajnálná?
Talán!
- Szegény leány! - sohajtotta Olga, az iróasztalához ült, elővett egy kis gyüszüt , ujra lepecsételte a levélkét, és oda tette Viktor asztalára.
Elhatározta, hogy ír Viktornak.
Ha egyedül volt, néha azt hitte, hogy van ereje, hogy képes Viktornak szemrehányásokat tenni, hanem mert most nem akarja a szóváltást, majd ir neki.
Aztán meg levélben jobban tudja magát kifejezni.
Viktor nem szólhat bele , kénytelen őt végig hallgatni, annyira pedig még nincsenek, hogy egyszerüen eldobja levelét!
Leült és remegő kézzel irni kezdett.
Háromszor is ujra kezdte, eltépte és ismét ujra kezdte a levelet, mig végre összehozta.
A levél igy hangzott:
" Édes Viktorom!
Már hónapok óta érzem, látom, hogy nem vagy a régi.
Közönyöd okát nem akarom kutatni, elég nekem tudnom, hogy már nem vagy az enyém.
Nem zugolódom, mert érzem, hogy nincsen jogom a zugolódásra.
Azt hiszem, megérdemeltem sorsomat.
Balgaság volna azt állitanom, hogy nem szeretlek.
Igen, én szeretlek; igen, nekem fáj a te közönyöd; igen, te mindenem vagy nekem, és én elvesztettelek téged.
Megvallom Viktor, hogy szivesen türöm sorsomat.
Iparkodni fogok, hogy meggyőzzem magam arról, hogy te szeretsz.
Csak egyre kérlek!
Ne éreztesd velem közönyödet.
El fogok felejteni mindent, nem foglak szerelmemmel üldözni, a mint mondani szoktad , csak légy irgalmas irántam.
Látod, olyan kevés ez, a mit én tőled kérek, hogy könnyen megteheted, ha akarod.
Ne kinozz, kérlek, és hazudd néha, hogy szeretsz, én a látszattal is megelégszem.
Utazzunk el innen egy időre, nem bánom akárhová, a hová akarod.
Csak idehaza ne maradjunk.
Legalább egy félévet töltsünk másutt; én azt hiszem Viktor, hogy az nekem , neked és még valakinek is hasznára lesz.
Nem beszél belőlem sem harag, sem féltékenység, sem keserűség.
Én reád még akkor sem tudnék neheztelni, ha megvetnél vagy elűznél magadtól.
Nagyon fáj nekem a te közönyöd Viktor!
Lásd, ez az egész!
Ha megteszed kérésemet, ha szeretsz még néha, úgy kérlek, ne emlitsd levelemet.
Égesd el, és ne felelj, ne emlitsd egy szóval sem.
Éreztesd velem, hogy megértettél, hogy még szereted bús feleségedet."
Olga összehajtotta a levelet, és oda tette Ágnes levele mellé, Viktor iróasztalára.
A levélke megirása azonban nem nyugtatta meg.
Azután is úgy zsongott, úgy égette a fájdalom, mint azelőtt.
Kiment az emeleti erkélyre, onnan nézte a távoli országutat , nem látja -e már Viktort jönni; felment a kastély tornyocskájára, és sok fáradságába került, amig a távcsövet Gajár felé tudta igazitani, hogy meglássa messziről Viktort .
Látott porfelhőkbe burkolt kocsikat, szántó parasztembereket, látta a kartali ereszkedőt, onnan balra Gajár apró házait.
Már esteledett és Viktor még sem jött.
Szomorúan, csüggedten lement a kertbe, a kapu elé, maga köré csalogatta a szelindek kutyákat, megveregette apró kezeivel bozontos hátukat, megcirógatta fejüket, aztán mintha véletlenül jutna eszébe, kérdezte a kapuban ácsorgó Gyurkától:
- Nem látod, jönnek -e már?
- Csókolom kezét, nem látok semmit!
- Már késő van!
Még baj történhetik, ugy -e Gyurka?
- ‘ Iszen ott van Pista!
- Talán haza sem jönnek, ugy -e?
- Biz' a meglehet!
Olga kiment a kapu elé és sokáig nézte, fürkészte a Gajár felé kigyózó országutat .
Csendes volt minden; a fehérlő országuton nem zörgött egyetlenegy kocsi sem, olyan rideg, olyan dermesztő volt ez a némaság, hogy szegény Olga szinte összeborzadt.
Már sötét volt, midőn Olga visszament a kastélyba.
Ott is vergődött fájdalmában a szerelmes asszony a haldokló pillangók módjára.
A kartali kastélyra ismét ránehezült a lelket ölő köd; szegény szerelmes Olga ismét eltévedett benne és nem volt pihenése sem éjjel, sem nappal.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE