Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szomaházy István
Muzsikáló óra
Keletkezés ideje
1916
Fejezet
18
Bekezdés
572
Mondat
1309
Szó
30947
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Egy nagyprépost, aki sírva fakad.
Egy este - vagy tíz nappal a Viktor visszatérése után - a két barát kissé hosszasabban ült az asztalnál, mint rende sen (Mihály szemei újabban, isten csodájára, még éjféltájt is nyitva maradtak ), mikor egyszerre eszeveszett lárma hallatszott az utca felől s egy kulcs hangosan megfordult odakünn a kapu zárában.
Micike, aki mostanában kisgyerek módjára félt a rablóktól , holtsápadtan kapaszkodott meg az abrosz sarkába, Mihály pedig harciasan ugrott föl a helyéből, mintha odakünn egy orosz hadosztály állna az emeletes sárga ház előtt .
- Kis csacsi - mondta nyugodtságot szimulálva, bár belsőleg maga se volt sokkal nyugodtabb , mint az ostoba Micike - kis csacsi, csak nem gondolod talán, hogy a rablók ilyen tébolyodott üvöltéssel fognak betörni éjnek éjszakáján egy városi házba?
Aki rabolni akar, az lábujjhegyen lopózik és a suttogást is visszafojtja, - hiszen ekkora lármával nemcsak a rendőröket verik föl, hanem a temetőben nyugvó holtakat is .
Nana, csak nem fogsz talán olyan gyerekséget elkövetni, hogy elájulsz ?
Micike hátraszegte vértelen arcocskáját s az ajka remegett, mintha csakugyan az ájulás környékezné .
- Oh, Mihály , meglásd, hogy megölnek bennünket, - hiszen tiz rabló ellen még a te híres medveerőd se sokat ér!
Hallod, hogy már idebenn topognak a kapu alatt?
Oh , istenkém, most a lépcsőkön jönnek fölfelé, - jaj, nyisd föl gyorsan az ablakot és kiálts ki segítségért a z utcára!
Hát nincs odakünn valaki, aki ezt a pokoli lármát meghallaná ?
Az üvegajtó most nagy robajjal fölnyilt s az ebédlő küszöbén egy furcsa társaság jelent meg, mely mindenhez inkább hasonlított, mint rablóbandához : tíz becsípett úriember volt, tíz jókedvű korhely, a monoklis Viktor vezetése alatt, akinek szeme gyanusan csillogott, mintha valami istenien jó tréfának találná, hogy éjnek éjszakáján a saját lakásába betörést rendez .
- Fenséges hercegasszony - mondta Viktor akadozva, de valami lekötelező sze retetreméltósággal, - felséges hercegasszony, millió bocsánat, hogy az öreg Tányértalpuval való bizalmas együttlétét megzavarjuk, de a barátaim éheznek és szomjaznak, annyira éheznek és szomjaznak, hogy szinte üvöltenek a fájdalomtól.
Ezek a ravasz fickó k jól tudják, hogy a Tányértalpu pókhálós üvegeket rejteget odalenn a Kék elefánt pincéjében s hogy a Bábi rántottája után öreg püspökök és reszketőkezü érsekek is meg szokták nyalni a szájuk szélét.
Oh, vén havasi medve, vajjon illőnek tartanád, hogy egy Takácsy az éhségtől és a szomjúságtól hagyna elpusztulni tíz jóravaló magyar embert ?
A tíz jóravaló magyar ember - négy városi hivatalnok és hat részeges környékbeli úr volt - harsogó éljenzésbe tört ki, de egy ösztönszerü sugallat , mely az öreg Mihály pil lantása nyomán még a részegség ködén át is a lelkükbe suhant , egyszerre elnémította őket s tétovázva és a becsípettek ravasz pillantásával húzódtak közelebb a nyitott ajtóhoz .
- Urak, - mondta Mihály dörgő hangon és a szeme fénylett, mint a mesebeli kárbunkulus kő - urak, nem méltó tisztességes emberekhez, hogy egy úri házat korcsmának nézzenek.
A részeg korhely, aki fiatal feleségét halálra rémíti , épp oly kevéssé érdemel kíméletet, mint a hitvány csürhe, mely az ilyen ember meghívását elfogadja.
Nem, önö k nem érdemelnek kíméletet - és ezért csak annyit mondok, ki innen , amíg a saját lábukon távozhatnak !
- Ohó, agg medveborjú, lassan a testtel! - kiáltott Viktor és hadonászva közelebb lépett a vén Mihályhoz.
- Ki hitette el veled, hogy neked is szavad van a Takácsy-házban?
Háziszolgának születtél és még akkor is az maradsz , ha fehér szakállad a ferdesarkú cipődig ér!
Coki a sarokba, vén kutya, amikor igazi urak is jelen vannak !
Mihály most fölemelte rettentő karját és a részeg ember megtorpanva térdre omlott, mintha hirtelen szélütés érte volna.
Monoklija leesett szeméről és egész nagyságában végigvágódott a szőnyegen; és a Mihály vérbenforgó szemeiből következtetve, alkalmasint utolsó órája ütött volna, ha Micike, aki eddig halotthalványan ült a helyén, mos t egyszerre sikoltva föl nem ugrik .
- Mihály, ne bántsd, mert megölöd!
Ne bántsd, hiszen már amúgy sincs élet benne!
Elfelejted, hogy ő volt az anyádnak a legkedvesebb ?
Mihály végigsimította homlokát óriási tenyerével, nagyot lélekzett és most már csöndesen szólott :
- Nem bántom, kicsikém !
Ujját fölemelte és az ajtó felé mutatott s a részeg emberek, mintegy hipnotizálva, hanyatthomlok kisurrantak az ajtón s nehéz lépéseik végigdöngtek a falépcsőn, hogy aztán lassan elvesszenek az utca sötétjében.
Viktor most fölemelte a fejét s ámulva körülnézett a világos szobában; de mielőtt szóhoz juthatott volna, Mihály komoran megállt előtte s halkan ezt mondta :
- Feküdj le !
Lehajolt és fölsegítette a szőnyegről, mint az ölbeli gyermeket, aki játékközben megütötte magát .
És most már valami nagyapás gyöngédséggel szólott :
- Támaszkodj rám, majd besegítlek az ágyadig!
Vigyázz, mert mindjárt agyontaposod az üvegszemedet!
Igy, csak kapaszkodj meg a nyakamba, mint húsz évvel ezelőtt, mikor a kanyaród után legelőször fölkelté l !
Mihály betámogatta öcscsét a hálószobába, levetkőztette és lefektette, mint az álmos gyermeket s miután egy pillanatig mély szomorúsággal hallgatta a kifáradt korhely horkolását, lassan visszatért az ebédlőbe, ahol Micike még mindig ugyanazon a helyen állt s oly magatudatlan tekintettel nézett a szoba levegőjébe, mintha lelke millió és millió mértföldnyire járna a piszkos sártól, melyben az emberek földi élete lejátszódik.
Mihály megérintette a vállát s ekkor szeliden és szomorúan elmosolyodott .
- Alsz ik? - kérdezte halkan, inkább egy pillantással, mint élőszóval .
- Alszik - felelte Mihály.
- Reggelig alszik és reggel nem fogja tudni, hogy mi történt vele .
Micike most megfogta a vén legény kezét, gyermekszemei, melyek csodálatos fénnyel ragyogtak ki sá padt arcából, szinte esdeklőleg belemélyedtek a sógora duplatokás prépost-arcába s így szólott, valami koravén komolysággal :
- Végy el tőle, Mihály !
Ha a muzsikáló óra hirtelen a pesti mulató kupléját kezdte volna játszani a régi gavotte helyett, aligha ijedt volna meg jobban a harminckétéves öreg ember, mint most, hogy ezeket az érthetetlen szavakat meghallotta .
- Kitől vegyelek el, kislányom? - kérdezte reszketve és dobogó szívvel és bizonytalan hangon, mely sehogyse hasonlított a megszokott, régi hangjáh oz .
- Az uramtól, Mihály !
- Hát nem szereted az uradat ?
- Nem, Mihály, nem szeretem, mert ez nem az uram, nem a kicsike , udvarias és gavallér Viktorom, hanem egy idegen ember, aki annyira távol áll tőlem, mintha mindeddig egy ismeretlen világrészben élt vo lna.
Nem a Takácsy néni kényeztetett kis Viktorja ez, nem a hajdani lovagom, aki vasárnaponkint a cukrászdában nyalánkságokat vett nekem, nem a drága kis diák, aki valamikor a zárdába hazakísért, hanem egy félelmetes idegen, akivé a rossz szellemek a gyermekkori pajtásomat átváltoztatták.
Oh, Mihály, bizonyosan meghalnék, ha ez az idegen még egyszer egy magányos szobában egyedül maradna velem !
- És ha egy jó szellem megint visszaváltoztatná a régi Viktorodat ?
- Nem, öreg Mihály, az én régi Viktorom nem él többé.
Érzem és bizonyosan tudom, hogy nem él többé.
Elnyelte a sötétség, mint Takácsy bácsit és Lujza nénit, mint a régi vasárnap délutánokat, mint édes apád nagy ujságját a meleg kályha mellett, mint a sült alma szagát vagy a levendulaillatot, mely édesan yádat körülvette.
Mindent elnyelt a sötétség, csak téged hagyott itt , a te buksi, nagy, öreg fejedet, mely most is olyan komoly és olyan drága és olyan hűséges, mint a régi téli alkonyatokon, amikor meséskönyveddel a kezedben a kis zsámolyodon kuksoltál .
Mihály lehajtotta a fejét, mintha maga is ott járna valahol a levendulaillatos, sültalmaszagú multakban, amikor az édesapja karosszéke még ott állott a fehér kályha mellett, amikor szent édesanyja tipegve járt ide-oda a konyha és az ebédlő között s amikor az öreg Takácsy első ásítására sietve lefektették őket hálós ágyacskáikba s a sötétség lomhán elborította a muzsikáló óra birodalmát.
És most megdermedve és borzongva gondolt a sötétségre, mely porrálett öregein kívül a kurtaszoknyás Viktort is mindörökr e elnyelte ...
Micike újra megérintette a karját és halkan ismételte :
- Végy el tőle, Mihály !
A vén ember arca most megvonaglott, mintha sírni akarna .
- Kislányom - mondta szánalmas vergődéssel - drága kis lányom, mit akarsz velem?
Én egy ostoba és esetlen v én ember vagyok, aki arra születtem, hogy igavonó állat legyek és akire sohase nézett még máskép asszonyszem, mint egy öreg omladékra, vagy egy régi házra, vagy egy unalmas tájképre, melyen bóbiskolva halad keresztül minden utas.
A Viktor fiatalsága és min den más ember fiatalsága oly messze esik tőlem, mint egy idegen világrész, mert én magam sohase voltam fiatal és voltakép késő vénségemig csak egy ügyetlen gyermek maradok.
Mit kezdenél velem, aki talán sohase éreztem semmit abból, amit más boldogok az é n koromban éreznek, vagy ha éreztem is, hát félénken elrejtettem a világ elől, mert mindig attól tartottam, hogy az okos felnőttek kinevetnek érte .
Hogy illenék a te dalos, kacagó, drága és hófehér fiatalságod egy vén romhoz, mely csak az esőben és a viha rban érzi jól magát?
Még a meghalt édesapám sírjához se mernék elmenni többé, ha annyira gonosz volnék, hogy a te virágzó életedet a magaméhoz csatolnám ...
Micike megrázta a fejét, - a vér most már visszatért az arcába - és csöndesen és szégyenkezve és valami titokzatosan bájos mosolygással így szólott :
- Végy el, tőle, Mihály, mert te vagy az egyetlen ember a földön , akit igazán szeretek ...
És ekkor egy gyöngéd mozdulattal odaborult a Mihály széles vállára és tiszta leányszeme napsugaras ragyogással nézett a vén ember arcába, mely e pillanatban egy nagy , esetlen, izgalmában szinte fuldokló iskolásgyermekéhez hasonlított , egy kövér és pufók iskolásgyermekéhez, akinek voltakép rövid nadrágban kellene még járni, nagy táskával a hátán, mert csak jókedvű farsangi komédia volt, hogy komoly és felnőtt üzletemb ernek mondta magát .
- Igen, Mihály, téged szeretlek egyedül, mert jó vagy és igaz vagy és becsületes vagy és inkább százszor meghalnál, semhogy egy szegény kis teremtést megszomorítanál.
Egy csúf és komoly öregember vagy, egy reggeltől-estig robotoló , fantá ziátlan kalmár lélek vagy, akinek képe még talán soha sem fordult meg egy kolostori kis leány lelkében és én mégis csak téged szeretlek egyedül, mert a jóság és a szeretet vagy, öreg Mihály, a gyermekkorom kialudt melegsége vagy , akinek közelsége az apám drága tekintetét, az anyám mártiriumát, az otthonom édességét idézi föl bennem, meg a kertet, melynek bokrai közt játszottam valaha, meg a konyhazugot, ahol az első könyvemet olvastam, meg a téli éjszakákat, mikor oly jól esett félni a sötét szobában.
A m últam és a gyermekségem vagy és a dörmögő medvehangod nélkül épp oly lehetetlen volna az életem, mint levegő és víz nélkül.
Ha szeretsz, öreg Mihály , végy el tőle, mert a tied akarok lenni ...
Mihály nem adott választ, de erős ajkai megrándultak és nagy teste megrázkódott az indulattól és apró szemeit hirtelen elhomályosította a könyek fátyola.
Olyan volt, mint egy pityergő nagyprépost és a pajkos Micike oly ellenállhatatlanul komikusnak találta a látványt, hogy egyszerre édesen elnevette magát .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE