A TÖMLŐS VENDÉGEK.
Hová szándékoztak, el akarták -e egészen hagyni a vidéket?
Eszther először életében mondott volna le egy tervéről; vagy kitette -e magát s azokat, kiket, miként mondá , szeretett, a király bosszujának?
Mindezen kérdésekre egyedül az eredmény képes kielégítő feleleteket adni.
Történetünk érdekében is legjobbat teszünk tehát, ha e talányok kulcsigéjét a személyesen megjövendő órákra bizzuk s le engedjük áldozni a napot, hogy előidézzük az éjet, mely ezen Esztherre s Dianára nézve oly nevezetes hézagot követte.
Csendesen pihentek az erdők, a szelek elnémultak és felkeltek ujra; mert a holdat csillagzáporával sötét had kisérte, fekete felhők, mintha a föld egész rétegeit saját anyagának szállítandá a szép kék égre, hogy irigyen boruljanak fényes szőnyegére.
Minő kedély-hányattatásban érkezett a leendő kolostor-apátnő haza, alig szükség említenünk.
Diana hosszú évek óta megszokta a világ előtt titkolni, mit érez, mit gondol; de vannak pillanatok, mikor e titkolódzás kétszeres nehézségű feladat s épen ily pillanatok voltak ezek.
Rokiczana egy tervet font odább saját anyjával, ha Diana csakugyan az volt; mert inkább mint valaha, vágyott e jókor felvert kebel a vigasz s a kitisztulás révébe, s ott az üdvözítő sírkövén hitte feltalálhatni azt.
A bán s mindazok, kik vele Sutiskábani mulatása közben megismerkedtek, ellenállhatlan rokonszenvet éreztek e szerény s szerencsétlenségét hősies elszántsággal türő hölgy iránt.
Zdenko maga, a király meghivásának, hogy Visegrádra menjen, hol reá előmenetel vár, még mind eddig meg nem felelt; be akarván szeretett nővére sorsának elhatározását várni.
A sutiskai vár soha sem volt látogatók nélkül s a bánnak e napon is vendégei érkeztek.
Diana jelen volt az ebédnél; mert tudta, hogy a bán ily alkalommal akarta, hogy mindazok, kik házához tartoznak, ugyanazon szivességet és tiszteletet tanusítsák vendégei iránt, melyet ő.
Dianának bárminő kedve leende, valami ürügy alatt meg nem jelenni, nem merte ezt épen most koczkáztatni, midőn - miként sejtenünk lehet - bátyjának védelmére s befolyására volt szüksége.
Megtett tehát mindent s ki őt asztalnál s az esti órákban a vendégek közt látta , távol sem gyanította, hogy e hölgy egész öntudatával bírt azon veszélynek, mely Eszthernek általa történt büszke s erélyes elutasítása s letartóztatása által őt fenyegette.
- Érezte főleg az utóbbi lépés meggondolatlanságát s hogy magát sértett büszkesége s ritkán hatalmat vevő hevessége által igen messze engedte ragadtatni.
Nem növelte tehát nyugtalanságát, mikor Eszther s kiséretének menekülését megtudta , csak új irányt adott ezen esemény tünődéseinek.
Kázmér király szövetségese levén Lajos magyar királynak, természetes, hogy a bosniai bán mindent került, mi által Kázmér királyt sérthetné, kit mint uralkodót s hős erélyes férfiut szintúgy becsült, mint óhajtandá, hogy ne legyen semmi Kázmérban, mi valaha a történetnek jogot adjon féktelen kicsapongásait feljegyezni.
Alig lehetett tehát a bánra nézve kényesebb s kellemetlenebb érintetű esemény, mint oly valami, a mi őt a király gyengeségeinek illetésére kényszeríthetné, főleg, ha erre az alkalmat és okot saját nővére adja.
Mindaz megfejti, hogy Diana szerette volna egy részét annak, a mi megtörtént , változtatni, s megbánta, hogy szokott eszélye őt cserben hagyván, nem igyekezett egy középösvényt találni, vagy üres igéretek által időt nyerni, hogy Eszthert megnyugtatván, annál biztosabban kijátszhassa a féltékeny, s miként gyaníthatá , tervei kivitelében makacs elhatározású hölgyet.
Azon pillanatban, midőn bátyja elfogadó termébe készült, hol már a vendégek együtt voltak, vette a hirt, hogy Eszther kiszabadult s nincsen többé a kolostorban; könnyen el lehet tehát gondolni, minő lelki erőbe került ott nyugalmat tettetni s a vendégekkel nyájasan társalogni.
De ez változtatott tervén; Diana e hír vétele előtt félig el volt határozva, délután visszatérni a kolostorba, maga sem tudván, mit fog ott Esztherrel végezni; most egyelőre azt izente gondnokának, mikép a dolog nem fontos s akarja, hogy minden visszatérjen a szokott napirendre.
A helyzet oly természetű volt, mikép épen azon nehézségek, melyeket maga elé gördített, nem engedték, hogy ily rövid idő alatt valami elhatározáshoz juthasson .
Másrészt a bán annyira el volt foglalva, mikép lehetlen lőn vele szólni.
- Ha Diana magával tisztában leende is a fölött - mit mondjon, elhatározva szóljon -e bátyjával s mi legyen az - s mennyi, mire őt kérje; mióta Rokiczanában saját leányát ismerte meg , egészen más színben tünt fel helyzete.
Maga sem tudta magának megfejteni, mi kapta meg őt, mi okozza, hogy a kedves, szenvedő teremtést, ki iránt annyi benső jó indulatot érzett, most egyszerre oly vendégnek tartja bátyja várában, kiveli találkozás neki a legkinosabb érzést okozza.
Mintha épen azon felfedezés, melynek e bensőséget s rokonszenvet még nevelni kellett volna, egészen ellenkező hatást idézende elő.
Diana, a tapintattal teljes hölgy, ki minden körülményekbe oly csudás ügyességgel beletalálta magát, most legyőzhetlen rettegést érzett, ha eszébe jutott , hogy Rokiczanával még néhány napot kellend egy födél alatt töltenie.
Mindaz, mi e hölgygyel történt eddig, szégyenítő, sértő visszahatást gyakorlott reá s még Zdenko sem kerülte ki azon talányos ellenszenvet, mely Diana szivébe kezdette magát befészkelni.
A nap végre lehanyatlott s miután mindenki pihent a várban, talán Dianát kivévén , azon az oldalon, hol Rokiczana szállva volt, a legsötétebb éjek egyikének védelme alatt nehány lovas embert látunk a vár árka felé közeledni.
Hatan, heten lehettek ezek, s alig leende képes valaki kitalálni, a vár őrizetéhez tartoznak -e, vagy vidékiek, kik valami utjokban elkéstek.
Mihelyt a vár árkához érkeztek, leszálltak lovaikról, melyeket a közeli bokrokhoz vezettek s négyen az árokba ereszkedtek.
Alig lehet ennél valami meglepőbb, mert a széles várárok tele volt vizzel.
Ezeknek az embereknek tehát okvetlen veszniök kellett, s annyival bizonyosabban, mivel a tulsó partot a várépületek meredek falai képezték, s az alsó épületosztálynak ablakai , miként az ily várakban szokás, az udvar felől voltak.
Senki sem tudta volna tehát megfogni, mit akarnak ezen emberek, s minő reményével a sikernek ereszkednek a várnak mély árkába.
Ez azonban mégis megtörtént; négyen a jöttek közől néhány percz mulva a vízben voltak, mely őket kétszer is elboríthatandá, a nélkül, hogy a más kettő, ki az árok szélén egy bokor alá leült, legkisebb neszt hallana, mit mégis a legóvatosabb uszás feltételezett.
A homály oly tökéletes volt, hogy mind abból, a mi eddig történt, semmit sem lehetett kivenni s csak azok láttak, vagy inkább sejtettek valamit, kik magának a merénynek részesei lévén, közvetlen érintkezésben voltak s szemeik hozzá szoktak a sötéthez.
Mig ez kivül a vár árkában történt, addig Rokiczana csendesen pihent.
Őt alig egy órával ezelőtt hagyta el bátyja, ki e napon inkább el volt foglalva, minthogy szeretett nővérével elébb beszélgethetne.
Zdenko szállása összefüggött Rokiczanáéval annyiban, hogy az épületnek ugyanazon szárnyában volt, bár külön bejárással.
Rokiczana egyszerre felriadt álmából, mintha valami szokatlan zörej ébresztette volna fel.
Szobájában az éji mécses csekély fénye pislogott, inkább talányossá tévén mint derítvén a homályt.
A hölgy körültekintett; de mivel semmi neszt nem hallott, a szobában senkit sem látott, épen készült ujra elszenderedni, midőn egyszerre az ablakok egyikénél ujra valami zörej hallatszott s közvetlen ez után a nehéz függönyök alól oly alak lépett ki, minő akárkit tévedésbe hozanda, főleg e korban, emberi alakot lát -e vagy magát a megtestesült sátánt? ki, mikép tudva van, leginkább az éji órákat szokta látogatásaira s boszorkány-gyüléseire használni.
E szokatlansága a jelenetnek okozá főleg, hogy a hölgy, kinek erényeihez azon neme a bátorságnak nem tartozott, mely ily alkalmakkor nyugtató alapot ád, rémületében minden erőködés daczára az ösztönt igen, de a tehetséget, kiáltani, nem tudta megtalálni.
Az éji látogató emberi alak volt, miként ezt kezei, lábai s a vadon tekintetű arcz elárulták; de dereka oly idomtalan, mintha egy jókora hordó kerítkezne a körül ; ezenkivül a víz szakadt le róla s mihelyt az ablakon át s a függöny alól a szobába lépett, egész tócsa jelelte ki állása helyét.
Alig tért csak valamennyire magához Rokiczana, midőn az előbbihez tökéletesen hasonló vendég épen azon az uton jelent meg, növelvén a padló áradását.
Itt határozásra másodperczek valának csak, s miként láttuk, ezeket egészen az ijedség s a jelenet ujdonsága által okozott zsibbadtság foglalták el.
A két férfiunak, a mit Rokiczana megfejteni nem tudott, idomtalansága derekaik körül övedzett tömlők által okoztatott, mi egyszersmind megfejti, hogy az árok vizében életveszély s nagyobb nesz nélkül működhettek, bár aztán hogyan jöhettek a meredek falon az ablakokig, még jelenben előttünk is, kik e szemlét a szobában teszszük , talány.
Mihelyt a férfiak vizi és légi vándorlásuk után biztos alapot éreztek lábaik alatt , gyorsan s a nélkül, hogy egy hangot kiejtenének, Rokiczana ágyánál termettek, kinek az újabb rémület hangját és eszméletét visszaadta.
Ágya mellett függött a cselédszobába lévő csengőnek zsinóra, s a fal, mely mellett ágya állt, igen vékony s egyszersmind Zdenko szobájának fala is lévén, Rokiczanának , e válságos perczben nem maradt egyébre ideje, mint három teendőre, mit úgy szólván , ugyanazon másodperczben hajtott végre.
E három: egy kiáltás volt, azon éles visitó női hangon, melyet hirtelen ijedelem idéz elő, egy hatalmas kopogás a Zdenkó felőli falon imakönyvének ezüsttel szegélyzett hátrészével, s egy erélyes rándítás a csengő zsinórán.
De mielőtt mindezen igen kétes védeszközöknek eredményét bevárhatná, a két tömlős úr felragadta őt úgy, a mint volt ágyából, hátrakötötte kezeit s egy lepedőt rántván elő fekhelyéből, azt dereka körül megerősitette s ehhez egy hosszú kötelet kötött.
Ez meglévén, a mi ruha-darabot észrevettek a székeken, felragadták s az éji mécsest elfujták.
Rokiczana ezen, meg kell vallanunk, szerfelett rövid műtét alatt nem kimélte torkát s kik őt így felkészítették, sokkal inkább el valának foglalva, mint hogy arra is érnének száját betömni.
Nem csoda, ha a hölgyet őrüléssel határos kábultság fogta körül s ezen őrültség erejével igyekezett védeni magát, de hasztalan!
A két tömlős az ablakhoz vitte őt .
Innen, az első igen magas emelet ablakából, elég gyorsan arra, hogy ijedelméhez még szédülés is járuljon, leeresztette az árokba.
Rokiczana folytonosan kiáltozott; érezte, hogy lábai a mély sötétben a vizet érik, s mihelyt mintegy derekáig abba mélyedett, kétfelől megragadtatik.
Nehány percz mulva a tulsó parton volt, rögtön azután vizesen s a lepedővel dereka körül lóra emelték őt ; hallotta, mikép többen lovagolnak mellette s főleg ketten szorosan oldalánál.
Míg ez, a mint láttuk, alig néhány percznyi időt foglalt el, Rokiczana hálószobája körül zaj s kiáltások hallatszottak.
Az első, ki berohant, Zdenko volt, ugy miként ágyából felugrott, súlyos kardjával kezében: utána jött egy nőcseléd más ajtón.
A légvonal figyelmeztette Zdenkót, hogy az ablakok nyitva vannak s azonnal oda rohant.
- Mi történt, Rokiczana, hol vagy? - kiáltott.
- Hamar világot! - mond Zdenko.
Mig a nőcseléd világot gyujtott, pár hirtelen kérdés és felelet volt mindaz, a mit Zdenko vele váltott.
Látta homályosan, hogy épen azon pillanatban, mikor az ablakhoz ért, előtte valami sötét tömeg suhant le az árok felé.
Kardjával utána döfött, de csak a léget érte s a mély sötétségben nem hathatott tekintete az árokig.
Ha azt, a mi alant történt, nem láthatta, igen könnyen észrevehette, hogy felülről alkalmasint a födél valamelyik nyilásából kötélhágcsó nyúlik le.
- Az ablakon át elragadták! - kiáltott fel, - elő kell a cselédséget szólítani!
Nemsokára hirtelen felöltözködvén, a vár udvarán termett, hová már az őrök, kik Rokiczana sikoltását hallották, lesiettek a falakról s hol mindenki talpon volt.
A várnagy kötelessége szerint magát a bánt felköltötte, ki a vár tulsó szárnyában sejtelmével sem birt annak, a mi a másik oldalon végrehajtatott.
Az őrök jeladására azonnal pár lovat hoztak ki az ólakból, melyek, miként ily háborgós időkben mindenütt szokásban volt, nyergelve valának.
Oly merények, a minőt láttunk s a milyen a halicsi vásárban történt, nem tartoztak a szokatlan események közé.
Ez oka, hogy sehol a világon készebb nem volt az őrizet véletlenségekre, mint az akkori várbirtokosoknál.
Zdenko lóra ült s míg a dobogó leeresztetett, többen lovakra kaptak; ezek közt maga a koros bán s mindazon férfiu-vendégek, kik e napon Sutiskában voltak.
Bárminő gyorsan történt mindez, míg a bán Zdenkótól megtudta az eseményt s mindnyájan lóra kaptak, idő telt, melyet gyaníthatólag azok, kik e vakmerő, megfoghatlan merényt végrehajtották, igen tudtak használni.
Zdenko leggyakorlatibb felfogásúnak mutatkozott ezen általános zavarban; mihelyt a bán maga lovon ült, azonnal előadta röviden az üldözés tervét.
Rokiczanát más mint Kázmér, a lengyel király, el nem ragadtathatta, ezt gondolta, s hogy ugyanezen eszmére jöttek mindnyájan, nem lehet bámulni, mert egyebet egyáltalában nem lehetett gondolni, Diana el nem árulván Esztherreli találkozását.
Azon kellett tehát lenni, hogy a Lengyelország felé vezető utakon üldözzék a nőragadókat.
A bán maga senkinek sem akarta átengedni a vendégén történt erőszaknak megbosszulását; a tartományt, melyet kormányzott, tökéletesen ismervén, nehány elszánt férfiuval azon utat választotta, melyet mint legrövidebbet annak gondolt , merre Rokiczanát elragadták az éji rablók.
Zdenko kevesek kiséretében más nehezebb s járatlanabb út felé nyargalt, míg végre a várnagy a vidék minden oldalára gyors czirkálókat indított s maga egy harmadik uton igyekezett a haramiákra akadni.
Ezen intézkedés az üldözésben Zdenko lovagnak rövid terve, mely, miként láttuk, mind a bán, mind a többiek által mint legczélszerübb elfogadtatott.
A bánnak s Zdenkónak igen jó lovaik voltak, azért nem kétkedtek, mikép, ha egész Lengyelországig kellend is a nőragadókat üldözniök, rájok fognak elébb-utóbb akadni.