Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mindhiába
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
17
Bekezdés
1083
Mondat
2613
Szó
29146
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XVII.
- Jó napot, Paula.
A szép asszony meglepetve nézett oda, ki szólitja meg őt az idegen város utcáján.
- Maga az, Zoltán?
Mit csinál itt Pozsonyban?
- Én? - csodálkozott Szecsey Zoltán.
- Itt vagyok a törvényszéknél.
Hát nem tudta?
- Honnan tudtam volna? - nevetett Paula.
- Hiszen nem jött hozzánk elbucsuzni.
- Igaz, - szólt a fiatal ember s ugy vélte, hogy ehhez komoly arcot kell csinálnia, - nem mentem el, de tudhatja, hogy miért.
- Tudom, - válaszolt a szép asszony tréfás gunynyal; - hogyne tudnám?
A szive akart megrepedni, de gondolom, nem történt semmi baja.
Szecsey Zoltán nagyon komoly képpel tiltakozott:
- Ne űzzön belőlem gúnyt, Paula!
Sokat szenvedtem.
Csak isten a megmondhatója, hogy mennyit.
- Látom a sápadt szinén, - gúnyolódott tovább a fiatal asszony.
- Igazán magának mindig olyan érdekes arcszine van.
Mondja csak Zoltán, nem akadt valaki itt Pozsonyban, a ki ebben a nagy bánatában megvigasztalja?
Ha nem kérdezte volna gunyosan Paula, talán be is vallotta volna Zoltán, hogy a seb , a mit gyógyithatatlannak hitt, itt a távolban begyógyult s ma már olyanformán áll a dolog, hogy féligmeddig vőlegénye egy mosolygó képü csinos szőke leánykának, a ki igaz, hogy nem oly sikkes, nem oly szellemes, nem is olyan feltünő szép mint Paula , de nagyon tisztességes, előkelő, uri családból való s szépen fog örökölni a szülei után.
Mindezt azonban jobbnak tartja elhallgatni Paula előtt.
Fél annak gúnyjától.
Aztán meg az ember érdekesebb is ugy, ha egy szép asszony azt hiszi róla, hogy miatta szenved.
Egyéb célja nincs Szecsey Zoltánnak; mert e korrekt fiatal ember, mikor féligmeddig már vőlegénynek tekintheti magát, bizonyára nem gondolt arra, hogy egy másik nőnek udvaroljon, ha az maga Tündér Ilona lett volna, még akkor sem.
A jó ismeretséget azonban fönntartani kivánta Paulával, mert az embernek csak előnyére válik, ha ilyen elegáns szép nő rokona van, a ki hozzá még méltóságos asszony is.
Hát itt maradnak állandóan Pozsonyban?
Milyen szerencse.
- Ha megengedi Paula, a legközelebbi napokban teszem tiszteletemet.
- Nem lesz veszedelmes ilyen repedezett szivvel?
Már tudniillik magára, nem én rám nézve.
Mert nekem tudja, hogy nincs is szivem.
Szecsey Zoltán sóhajt.
Fájdalom, tudja.
- No látja, - szól szeme közé nevetve a szép asszony, - ennek örülök, hogy maga olyan jól ismer engem.
De mégis azt tanácsolom, jobb lesz, ha nem látogat meg.
Az uram nem ismer olyan jól, mint maga s azt hihetné, hogy ilyen kiváló fiatal embernek nincs nő , a ki ellenállhatna.
Kellemetlenűl meglepetve tekintett a fiatal ember a szép asszonyra:
- Tehát megtiltja?
- Csak jó tanácscsal szolgáltam, öntől függ, hogy követi-e.
Paula könnyedén megbillentve fejét köszönt és tovább akart menni:
- Isten önnel, a viszontlátásig, vagy amúgy is.
A fiatal ember nem eresztette:
- Haragszik reám?
Paula ajkai körűl büszke mosoly játszadozott.
- Miért gondolja?
- Mert nem nyujtja kezét sem.
- Nem gondoltam, hogy oly nagyon eseng a kezem után.
Szecsey Zoltánnak ugy hangzott, mint valami szemrehányás a multból.
Zavart lett, nem tudott mit felelni s némán csókolt kezet a szép asszonynak.
Azzal elváltak.
Valjon meglátogassa vagy ne látogassa meg Pauláékat, tusakodott még aztán sokáig magában.
Nem birta eldönteni, hogy melyik esetben felel meg a Paula óhajtásának?
Ez a Paula mindig olyan kiszámithatlan volt, ugy látszik, most is az, olyan szeszélyes, a kinek gondolatai csapongását nem követheti; egy szóval olyan, a ki semmikép sem volt Zoltánnak való.
Mégis olyan különös érzés bizsereg a fiatalember szivében, a mit nem érez az ő szöszkéje mellett.
Ott oly nyugodt és higgadt, akár csak a törvényszéki tárgyaláson vezetné a jegyzőkönyvet, elülhet mellette órák hosszáig, mig ezt a Paulát csak látnia kell s mindjárt háborog a vére.
De olyan okos fiatal ember tud parancsolni magának s egyelőre tartózkodó állást foglal el a látogatás dolgában.
Majd meglátja, hogy elmegy-e; most még nem határoz.
Talán tovább is habozott volna, ha pár nap mulva, a sétatéren ujra nem találkozik Paulával, kit ezuttal férje kísért.
A sok nyugalmazott öreg tiszt, a ki ott sétált a katona banda zenéje mellett, no meg a fiatalság is, mind megállt, ugy nézett a szép asszony után.
Szecsey Zoltánt megszólitották az ismerősei.
- Ki az a gyönyörü asszony, a kinek köszöntél?
- Rokonom, - felelt Zoltán büszkén, - Hadady ezredesné.
A férje nyugalmazott huszárezredes.
Ugyanakkor Hadady Ernő is megkérdezte a feleségét:
- Ki az a fiatal ember?
- Rokonom, Szecsey Zoltán, - felelte Paula.
- Ah, emlékszem már.
Bedeházán, ugy-e?
Ugy tett, mintha csak féligmeddig emlékeznék, pedig nagyon jól emlékezett rá.
Szecsey Zoltán, ez az, a kiről a névtelen levelek szóltak.
És az arcára is emlékezik most már, ez az a sápadt fiatal ember a vasutnál.
- Nos, mit csinál itt?
- Gondolom, a törvényszéknél van, - válaszolt Paula.
S az ezredesnek ugy rémlett, mintha felesége kissé elpirulna.
Hadady Ernő összehuzta szemöldökeit:
- Csak gondolod?
A kérdés olyan volt, hogy Paula megdöbbenve tekintett férjére s még mélyebben elpirult.
Ha szándéka lett volna is elmondani multkori találkozását Szecsey Zoltánnal, most már nem mondhatta el.
Férje sértő gyanusitása elnémitotta ajkán a szót.
Ugy haladtak tovább szótlan, mindketten komor gondolatokba sülyedve, de látszólag a legjobb egyetértésben, karonfogva.
A fordulónál elejökbe került Szecsey Zoltán.
Azt hitte, az illendőség megköveteli , hogy szóba álljon rokonaival.
Bocsánatot kért, hogy még eddig nem tette tiszteletét , de a mint már Paulának is mondta a napokban, nem fogja elmulasztani, hogy legközelebb tisztelegjen.
Az ezredes ugy érezte, mintha szivébe kést mártanának.
Tehát ez a fickó már találkozott Paulával és Paula eltagadta.
De nem szólt semmit sem, csak szemöldökei huzódtak még összébb s keze ösztönszerüleg tapogatta oldalán a helyet, a hol kardja szokott lenni.
Szecsey Zoltán mitsem sejtett a rémitő lelki harcról, a mit Hadady ezredes lelkében fölidézett, sem arról a kétségbeesésről, melybe Paulát sülyesztette.
Csak annyit látott, hogy keveset beszélnek, de Paulának szokása volt az azelőtt is, mikor a szeszélye ugy hozta magával.
Hadady pedig olyan büszke katonának látszik, a kinél a beszéd nagyon kimért és rövid, de udvariassága kifogástalan volt.
Nagyon fog örülni , ha Paulának ilyen kedves rokonát mennél gyakrabban láthatja házánál.
Még egyszer végig mentek együtt az egész sétatéren.
Minden ismerős láthatta Szecsey Zoltánt a szép ezredesné oldalán.
A katona banda valami víg keringőt játszott.
- Szeret még táncolni, Paula? - kérdezte a fiatal ember.
- Hogyne szeretne? - felelt helyette a férje.
- A farsangon számitunk is önre.
Paula panaszkodott, hogy nagyon fáradt.
- Ej, csak nem megyünk még haza, - szólt Hadady, - mikor ilyen kedves rokonoddal találkoztunk, a kit oly ritkán láthatsz.
De Paula nem birta tovább, szembetünően sápadt volt s majd összerogyott.
Nem is tudott volna gyalog hazamenni, kocsiba ültette a férje, ugy vitte el.
Egész uton hazáig egy szót sem szólt Hadady Ernő, csak otthon tört ki haragja féktelenül.
Tehát minden áldozat hiába volt?
Hiába áldozta föl ezért az asszonyért fényes katonai pályáját?
Hiába mondott le miatta jövőjéről?
Hiába dobta el jó nevét, becsületét , hiába tette ki magát miatta a világ gunyjának, megvetésének?
Hiába emelte föl ezt a nőt magához?
Hiába akarta elfelejteni kétes multját?
Visszakivánkozik az a posványba , összejátszik a régi szeretőjével.
- Megcsaltatok, nyomorultak! - dörgi a nőre a bőszült férj.
De az nem omlik térdeire, nem zokog és nem rimánkodik, hanem büszkén, dacosan néz a férjnek szemeibe:
- Kételkedel becsületemben?
A férj meghökkenve néz a bátor nőre.
Tekintete egy ideig annak tekintetébe mélyed , aztán csüggedten, komoran ejti ki:
- Nem tudom.
- Ha nem tartasz magadhoz méltónak, taszits el, de ne gyanusits, ne vádolj és ne alacsonyits le addig, mig nőd vagyok, - szólt Paula.
S emelt fejjel állt ott a dühöngő férj előtt.
Hadady Ernő nem felelt.
Eltaszitsa?
Oh igen, ha birná eltaszítni?
Ha volna ahhoz elég ereje?
De nem tud megválni ettől a nőtől.
Legalább igy, a meddig maga előtt látja csábitó szépségében, nem birja elhagyni.
Érzi, hogy soha sem birja.
És ez az asszony bizonyosan tudja azt, bizonyosan az átkozott hamislelkü.
S ez a gondolat még jobban földühiti Hadady Ernőt.
Megfojtani szeretné azt az asszonyt.
Azt is meg a szeretőjét is, azt a sápadt képü sihedert, a kit oly udvariasan eleresztett ma, mikor szétmorzsolhatta volna.
Még kezet is fogott vele , meg is hítta, hogy látogassa meg őket.
Csak jőjjön el a nyomorult, csak merje ide betenni a lábát, itt lövi le.
Lassankint azonban vak dühén mégis erőt vesz az ész.
Szégyelni kezdi durva kitörését .
Ő, a finom gavallér, a higgadt, éltes férfi hová ragadtatta magát?
Ordított és dühöngött, mint valami részeg napszámos.
Hogyan feledkezhetett meg magáról annyira?
Mit akar?
Szaporitani akarja a botrányokat?
Nem volt elég még idáig?
Ez az ostoba föllobbanó természete már megint mibe keverte!
Szégyenli, hogy nem birt uralkodni magán, fél, hogy ujra kitör belőle az a düh, mely még mindig forr belsejében s el akar rohanni hazulról.
De az ajtóból visszafordul.
Igy nem mehet el.
Háta mögött kinevetné tehetetlen dühöngését Paula.
Meg kell vele értetnie, hogy ő nem tartozik azok közé a báb férfiak közé, kiket feleségeik tetszésök szerint ámithatnak és csalhatnak.
Sokat megbocsátott eddig Paulának, nagyon sokat, de van egy határ, a melyen túl nem bocsát meg semmit.
Hinni akarja, hogy Paula még nem érte el azt a határt.
Kémkedve nézi arcának vonásait.
Az a bájos arc talán még sem lehet a bűn takarója.
Azok a szemek talán mégsem hazudhatnak.
Nem tudja, mit higyjen.
Gondolatai ujra összezavarodnak.
A féltékenység ujra kezdi fölkorbácsolni a még le sem csillapult hullámokat.
Hol szerezzen bizonyosságot?
Szólni akarna, de nem tudja, mit mondjon.
- Jőjj közelebb, Paula.
A nő engedelmeskedik.
De ő sem szól, csak nézi kitágult szemeivel, idegenkedve bámulva férjét.
- Miért nézesz ugy reám? - kérdezi Hadady Ernő.
Paula nem felelt.
Mit mondhatott volna?
Hogy e percben oly idegen neki a férje , mintha soha sem ismerte volna?
Mintha álom lett volna, hogy ő valaha ennek a férfinak ölelő karjai közt pihent, ennek, aki őt megveti, vádolja s minden alávalóságra képesnek tartja?
Hát hiába volt minden?
Hiába próbált becsületes maradni, nem hiszi el senki, saját férje sem.
Hiába akarta szeretni ezt a férfit, hiven, igazán; nem lehet, vége.
Hiába tűzött maga elé nemes célt, boldogitni egy embert, a kit nemesnek, nagylelkűnek vélt .
Talán az is volt és ime most mivé törpült.
Paula kétségbeesetten látja, hogy e házasság gyászos balvégzet mindkettőjükre.
Hová meneküljön előle?
Büszke lelke fölriad a megalázás ellen.
Most már vége a türelemnek, csak széttörni vágyik bilincseit.
Nem tudja, hogy mit tegyen, de ugy érzi, mintha itt tovább egy födél alatt nem maradhatna azzal az emberrel, a kit nem szeret, a kinek tovább hazudni szerelmet nem képes.
Oh, milyen gyalázatos képmutatatás lenne még tovább az ő életük igy együtt.
Paula érzi, hogy ennek véget kell vetni.
De zsibongó agyában nem találja a szavakat, bár keresi kinosan, lázasan.
Oly szép e percben büszkén fölemelt fejével, bámuló nagy szemeivel, félig kinyilt üde ajkaival, hogy Hadady Ernő szeretné megcsókolni.
S mennél tovább nézi, annál kevésbbé bir ellenállni a vágynak.
Meghunyászkodva simul nejéhez:
- Paula!
Az nem felel, csak nézi őt mereven.
- Paula, - szólitja meg ujra a férj, - no ne nézz ugy reám.
Heveskedtem , elismerem.
S megfogja kezét és közelebb huzza magához.
Szivében ugyan még küzd a kétség, de erősebb a vágy, mely hirtelen föltámadt.
Eltaszitni is, ölelni is egyszerre akarná.
- No lásd, hiszen mégis szeretlek, - susogja, átkarolva karcsu derekát.
Ölébe akarja ültetni, de Paula undorodva hátrál.
Oh, ez a szerelem visszataszitja most, férjének kigyuladó arca, égő szemei elijesztik.
De a férj erős karjaival ujra átkapja a vonakodót.
- Ereszsz engem, - liheg a nő.
A mi az ő szivében van e percben, az nem szerelem, hanem utálat a férfi iránt, a ki őt öleli és mégis megveti, a ki kételkedik becsületében és mégis szeretni akarja.
- Ereszsz!
A férj végre megdöbben attól az ijesztő kifejezéstől, mely neje arcán tükröződik s elbocsátja őt ölelő karjai közül.
Kirugja maga alól a széket s dühösen távozik hazulról.
Most már világos, hogy felesége nem szereti, világos, hogy mást szeret.
- Miért nem fojtottam meg ott mindjárt? - dühöng magában.
Egy pillanatig az a gondolata támad, hogy visszatér.
De mégsem tér vissza.
Nincs bizonyitéka, a mit arcába vághatna annak a nőnek, előbb azt kellett volna beszereznie.
Most már óvatosabbak lesznek a bünösök, nem árulják el magukat s ő itt marad tovább is a kétség és gyanu zsákmányául, de bizonyosat nem fog tudni.
Mivel vádolhatja nejét?
Csak gyanu, üres gyanu.
Épen ugy, mint a Falkenburg eseténél .
Lehet ártatlan is, lehet bűnös is.
Hadady nem hiszi, hogy ártatlan; de hol a bizonyiték, a csalhatatlan bizonyiték?
Paula nem fogja bevallani bünösségét, az a fickó sem.
Vagy van rá hatalma, hogy kipréselje belőlük a vallomást?
Talán párbajt akar azzal a pelyhedző állu ifjuval?
Ki akarja vinni a piacra házi baját, hogy mindenütt arról pletykáljanak, hogy a lapok kikürtöljék s tetézve legyen a gyalázat?
Mit nyerne vele, ha megölné azt az embert?
Támadna helyébe másik, mert egy hűtlen asszony mindig fog találni magához való férfit.
Sokáig kóborolt Hadady ezredes össze-vissza az utcákon, végre nagy fáradságot érzett egész testében, a rheumás lába is fájni kezdett; de nem ment haza, hanem beült egy kávéházba.
Megivott két csésze theát egymásután, erősen megrumozva.
Időközben a lapokat forgatta.
Már megint egy férj, a ki megölte a feleségét.
Odább forditott.
Ott is egy másik, a ki szintén szerelemféltésből agyonlőtte nejét.
Hosszan le volt irva, de nem olvasta végig.
Eldobta kezéből a lapot s mereven kinézett az ablakon az utcára, hol a lámpák világánál még sűrűn sétáltak az emberek a szép őszi estén.
Csinos asszonykák lebbentek át az ablak előtt férjeik vagy udvarlóik karján.
- Mennyi hazugság! - gondolta magában Hadady Ernő.
- Mennyi csalja meg ezek közűl azt, a kire most oly mosolyogva néz!
Aztán megint azok a gyilkosságok jutottak eszébe, a miket a lapokban olvasott.
- Hát csakugyan lehet az a vége? - kérdezte magában.
S hideg borzongás futott át a hátán.
Csodálatos gondolatok kergették egymást fölhevült agyában.
Ha most haza menve ott találná azt a fiatal embert Paulánál, ha meglepné őket, a mint ölelkeznek.
Összerázkódik, a mint egy kéz érinti vállát.
- Ejnye hát még most is itt, ilyen későn? - szólt egy barátságos hang.
Egy öreg úr, szintén nyugalmazott katonatiszt, tipeg kifelé a kávéházból s egy pillanatra megállt Hadady mellett:
- Mit mond a szép menyecske, ha olyan sokáig magában marad?
Hadady Ernő az órára tekint.
Már fél kilencre.
Ilyenkor a vacsorát is el szokták már végezni otthonn.
Ösztönszerűleg föláll s kalapja és botja után nyúl.
- Megyek.
Egy darabig egy úton haladnak az öreg úrral.
- Hej, ha engem is várna otthonn valami szép fiatal feleség, mint téged, - motyog a vén fogatlan.
S Hadady Ernőnek úgy tünik föl, mintha ő is ilyen totyakos vén volna s ő is igy tipegne haza felé, a hol egy csalfa szép fiatal asszony várja, a ki nem szerethet ilyen vén embert.
De a vén ember megelégszik a szerelem morzsáival s nem fojtja meg a csalfa asszonyt, hanem csókolgatja és ölelgeti.
Midőn elvált az ezredes az öreg bajtárstól, megkettőztette lépteit s gyorsan sietett haza felé; csak midőn már egészen közel ért, lettek léptei lassubbak és habozók .
Egyszerre kétféle érzés is uralkodott rajta.
Valami vonta előre, valami viszont tartóztatta.
Homályos, zavaros képek lebegtek lelki szemei előtt, majd a totyakos öreg, a ki hazafelé cammog, majd meg a gyilkos férjek, a kik megölik feleségeiket.
Talán legjobb volna nem is látni többé Paulát, be sem menni, hanem egyenesen ki a vasúthoz, el messze, idegen országba.
Nem tudja, hogy jönnek ilyen kalandos gondolatok fejébe, a milyenekre soha sem gondolt.
Török szolgálatba szeretne állni vagy Egyiptomba menni.
Ott messze újra visszanyerné lelki erejét.
De nem ácsoroghat tovább a kapu előtt, bemegy.
Fölhalad a lépcsőn s csenget a lakásán.
A cseléd, a ki kinyitja, kissé csodálkozva tekint reá, de látja, hogy a méltóságos úr haragos, hát nem mer szólni.
Hadady Ernő bemegy a dohányzó szobájába s ott várja meg, mig majd vacsorára hivják .
Most már egészen lecsöndesült s hajlandó volna kibékülni feleségével.
Végre is meglehet, hogy csakugyan ártatlan Paula, legalább abban a dologban, a mi Hadady Ernőt ma úgy felbőszitette.
Az a találkozás azzal a fiatal emberrel lehetett egészen jelentéktelen véletlen eset, a mit csak azért hallgatott el, mert félt az ura féltékenységétől.
S ha most belépne Paula az ura szobájába, bizonyára nem találkoznék szemrehányással.
- Én nem mehetek hozzá, - okoskodik az ezredes; - ő volt a hibás, be kell látnia.
Ha én heveskedtem, azt már jóvá akartam tenni, ő kezdte újra.
Várja is egy darabig, hogy felesége csakugyan átjön; de megunja a hosszú várakozást s végre rá szánja magát, hogy átmegy ő.
- Makacs feje van Paulának, annyi igaz - mormogja rosszkedvűen s leteszi a pipáját.
De a mint épen ki akar lépni, jön a szobaleány, hogy megkérdezze, mi lesz a vacsorával, meg tetszik várni a méltóságos asszonyt vagy tálaljanak?
Az ezredes nagyon megütközik rajta, hogy felesége nincs otthonn, de nem akarja mutatni a cseléd előtt s úgy tesz, mintha tudná.
- Csak tálaljanak, - mondja határozottan.
Megnézi az órát.
Egy negyed tizre.
Hol lehet ez az asszony?
Nem meri kérdezni a cselédeket, hogy régen ment-e el?
Hová ment?
Mit mondott?
Úgy tesz, mintha mind azt tudná s leül a vacsorához, melyet betálaltak.
De egy falat sem esik neki jól.
Aggodalma folyvást nő: hol késhetik Paula?
Az ételt jóformán úgy viszik ki, a hogy behozták, alig nyúl hozzá az ezredes.
Szeme minduntalan az üres helyre tekint, a hol Paula szokott ülni s elérzékenyül, ámbár inkább boszankodnia kellene.
Persze, hogy boszankodni, a miért Paula igy megvárakoztatja s ilyen aggodalmat szerez neki.
De hol a ménküben is maradhat ily sokáig?
Végre nem állhatja tovább s megkérdezi a szoba leányt:
- Mit mondott a méltóságos asszony, mikor jön haza?
A leány nem tudja.
A méltóságos asszony nem szólt semmit.
- Azt sem mondta meg, hogy hová megy?
- Nem, kérem alásan, nem mondta.
Az ezredes összeharapja ajkait.
A harag és az aggodalom mardossa.
Mi történhetett Paulával?
Ismerőseik nincsenek Pozsonyban, csak egy nagynénje Hadadynak, szintén nyugalmazott katonatiszt özvegye.
Lehet, hogy oda ment Paula, de hát már onnan is régen vissza kellett volna jönnie.
Vagy a szinházba.
Leghihetőbb, hogy a szinházba.
- A dacos, meg akar gyötörni, - gondolja az ezredes.
Föltette magában, hogy csak azért sem megy utána.
Hadd várja Paula.
De most már nem birja tovább kiállni.
Tiz óra elmúlt.
A szinházból is kijöhettek azóta.
Kalapját veszi és elindul, hogy haza kisérje.
Ha ugyan ott találja?
Mert most már az a rettenetes gondolat kezdi fölütni magát forró agyában: Paula megszökött.
Még nem birja elhinni.
Lehetetlen!
Hogy oly gyalázatosan elhagyta volna férjét?
Nem , nem, az lehetetlen!
Maga elé képzeli Hadady Ernő, a mint utoljára látta őt, büszkén, fölemelt fejjel, a méltatlankodástól kipirult arccal.
Nem, nem cselekedhette azt!
És miért cselekedte volna?
A miatt az összekoccanás miatt?
- Hiszen láthatta, hogy magam is megbántam.
Láthatta, hogy ki akarom engesztelni!
De ő dacoskodott.
Hadady Ernő biztatja magát, hogy úgy lesz, csak a szinházba ment Paula; de mialatt sietve halad át az utcákon a szinház felé, fülében zúg folyvást: megszökött , megszökött!
Az utcák, a merre átmegy Hadady ezredes, néptelenek.
A csöndes város egészen kihalt .
A szinház előtt sem lát már senkit, sötéten mered reá az épület bezárt kapuja.
Az előadásnak már vége, a közönség haza ment.
Hadady néhány pillanatig habozva áll.
Haza menjen?
Hátha Paula ezalatt más úton haza érkezett?
Vagy föllármázza nénjét, a ki azóta talán már alszik is?
De iszonyú aggodalma űzi, hajtja.
Beszélnie kell a nénjével, látnia kell, nincs-e ott Paula?
Rohan az öreg asszonyhoz a város tulsó végébe.
Elfelejti rheumás lábát.
Még az sem jut eszébe, hogy hiszen bérkocsiba ülhetne, csak szalad gyalog, kétségbeesett gyorsasággal.
Senkivel sem találkozik a késő éji órában, csak egy pár kávéházban látszik világosság.
Az egyikben zene is szól, ott még mulatnak.
Más hang nincs, csak a vasut felől hallatszik éles fütty és dübörgés.
Hadady Ernő egész testében remeg.
Hátha azon a vonaton szökik most felesége a szeretőjével?
Mint valami káprázó tünemény jelenik meg lázas szemei előtt a vonat .
Mintha belátna a coupé belsejébe, a hol most ölelkeznek és kacagnak.
Örjöngő düh szállja meg agyát, szeretne a vonatnak utána rohanni.
Ott szöknek, vagy talán már régen órákkal ezelőtt elszöktek és ő itt szaladozik s keresgeti elvesztett feleségét, mint a bolond.
Fölmenjen még a nénihez?
Megnézze?
Minek?
Most már nincs semmi reménysége, hogy ott találja.
Az ablakok is sötétek, a néni alszik.
Hanem azért mégis fölmegy és bekopogtat.
- Jézusom! - sikolt az öreg asszony, a mint meglátja a Hadady Ernő rettenetes dult arcát.
Az ezredes szólni akar, de egy percig nem bir szólni.
Fogai összeverődnek, melle zihál.
Végre hangot ad:
- Paula nem volt itt?
- De igen, - szólt az öreg asszony, a ki bámulás és ijedtség miatt alig birt magához térni.
- Itt van? - kiáltott az ezredes az öröm lázas kitörésével.
Az öreg asszony nem érti a dolgot s a fejét csóválja.
Ez a fiatalság a bolondját járja.
Mert hát neki Hadady Ernő is fiatalság.
- Értsd meg hát, - magyarázza neki, - nincs itt, de itt volt.
Vagy másfél órával ezelőtt.
Már én épen le akartam feküdni.
Nem is tudom, hogy mit akart ilyen későn .
Nem maradt itt csak egy pár percig.
- Mit beszélt? - tudakozta lázasan Hadady Ernő.
- Semmit sem beszélt.
De várj csak, valamit itt hagyott a számodra.
Azt mondta, majd adjam át neked.
De hogy miért hozta hozzám, nem tudom.
Nesze.
S egy szekrény fiókjából kikotorászott egy karperecet meg egy női órát arany lánccal.
Az ezredes elsápadt és tántorgott.
Tehát igaz, hogy Paula csakugyan elhagyta?
Most már nem kétkedhetik.
Itt hagyta óráját, karperecét, kevélyen visszadobta férje ajándékát, nem akart magával vinni semmit, ugy ment el a büszke, makacs lélek.
Mert elment, most már bizonyos.
Némán, tántorogva hagyja el Hadady Ernő nénje lakását.
Azt sem hallja, mikor az öreg asszony utána kiáltja:
- Hát nem viszed el a karperecet meg az órát?
Oda lent az utcán ujra összeszedi magát Hadady Ernő.
A harag ismét fölülkerekedik a fájdalmon.
Néhány pillanatig azon forog az esze, hogy üldözni megy a szökevényeket .
Gyorsan utánok!
Még talán elérheti nyomukat.
Zsebeit tapogatja.
Ha egy revolver volna vele, lelőné őket ott, a hol találja.
De nem kerülik ki boszuló kezét igy sem.
Neki akar indulni, igy, a hogy van.
De hová?
Merre?
A világ melyik részébe?
Belátja, hogy ez őrült gondolat, nevetséges hajsza, mikor sejtelme sincs, merre mehettek.
Másfél óra óta három vonat indult el különböző irányban; merre üldözze őket?
Kérdezősködjék a vasutnál: nem látták, merre szökött a feleségem?
Kitegye magát az emberek gunykacajának?
Hátha nem is a vasuton szöktek?
Hátha itt van a városban elrejtőzve valahol a szeretőjénél?
És ő azalatt rohanni akar ki a nagy világba, keresni idegen országokban.
Tehetetlen erőködés.
De hátha nem is igaz, a mivel gyanusitja?
Hátha nem szeretőjével szökött meg, a ki nincs is, hanem elment egyedül, haza, szüleihez?
Ez a gondolat uj reményt önt Hadady Ernő csüggedt szivébe.
Hátha nem ment el örökre?
Hátha még visszatér?
Hátha megbánta azóta?
Hátha el sem ment?
A kétségbeeséssel küzdő ember oly szivesen kapaszkodik a csalóka remény legvéknyabb szálába is.
Hátha már otthon találja Paulát?
Tizszer, huszszor is ismétli, mintha el akarná hitetni magával: hátha, hátha?
El akar fojtani minden más gondolatot és hazafelé siet.
De útközben meglassúdnak léptei, ingadozik, meg-megáll, mintha félne gyorsan haza jutni, mert ki tudja, mi vár ott reá.
A komor, ijesztő gondolatok ujra ránehezednek lelkére.
Az a karperec, az az óra aggasztja.
A ki azt itt hagyta, az örökre távozni készült.
Mennél tovább halad visszafelé, léptei annál nehezebbek lesznek.
Utja ismét ama kávéház előtt visz el, hol a zene szól odabent.
Hadady Ernő tétovázó tekintettel néz a kivilágitott nagy üvegtáblákra, melyeken belül néhány késői vendég, többnyire fiatal emberek mulatnak még most is.
De mi az?
Káprázat?
Vagy igazán látja?
Hadady Ernő megremeg egész testében.
Szecsey Zoltán az ott?
Vagy bomladozó agya láttatja csak vele, mint a hogy a tébolyodottak látják, a mit őrült agyuk eléjökbe varázsol?
Egy percig reszketve nézi Hadady Ernő , aztán kitör dühe.
Ez az az ember, a ki miatt Paula elhagyta őt, ez a nyegle könyök.
Ökölbe szoritja kezét Hadady Ernő.
A düh elvakitja.
Be akar rontani a kávéházba , megragadni azt az embert, számonkérni tőle Paulát.
- A feleségemet vagy az életedet!
De még jókor eszére tér.
Micsoda őrültség az?
Hisz ez az ember, a ki csöndesen iddogálja itt theáját és hallgatja a cigányzenét, nem szöktethette meg Paulát.
Csak oktalan képzelődés volt az egész, a féltékenység eszeveszett képzelődése.
Hogy is juthatott eszébe?
Hogy vádolhatta Paulát?
Hogy engedhetett helyet oly aljas gyanunak?
- Szegény Paula!
Ajka reszketve ejti ki azt a nevet és ismétli számtalanszor:
- Paula!
Paula!
Szörnyű félelem fogja el szivét, rosszat sejt.
Most már ujra gyors léptekkel iramodik, haza felé.
Még egy bágyadt reménysugár világit.
Hátha otthonn találja Paulát?
De nagyon keveset bizik abban.
Csak olyan az, mint a kialvó mécses világa, még egyet-egyet lobban.
Körülte a sötétségben ijesztő rémképek.
Majd mintha egy pisztoly durranását hallaná, majd mintha a vizből huznának ki egy holttestet.
Kimerűlten, roskadozva ért haza az ezredes.
- Haza jött a feleségem? - kérdezi halkan, csüggedten a szobaleánytól, a ki az ajtót kinyitotta neki.
De nem is vár rá igenlő feleletet, a leány ijedt és csodálkozó arca elég felelet.
Hadady Ernő egyenesen neje szobájába megy.
Valami levelet, egy pár sor irást talán hagyott hátra Paula.
Keresi az ezredes mindenfelé, fölkutatja a szekrényeket , asztalfiókokat is; sehol semmi.
- Elhagyott egy bucsúszó nélkül, egy sor irás nélkül, - szólt az ezredes fájdalomtól megtörve.
Nem meri kutatni sem, hogy Paula hová lett, mert borzasztó gondolatok tolulnak agyára.
A Duna hullámainak loccsanását hallja, a parton összecsoportosult emberek nézik, hogy uszik egy női holttest.
Aztán a robogó vonat dübörgését hallja és ott is egy női holttest fekszik szétroncsolva.
Rémülten takarja el arcát Hadady Ernő.
Nem lehet, nem hiheti.
Bizonyára haza utazott Paula szüleihez.
Nem lehet máskép.
És egyre mondogatja magában a férj: nem lehet máskép.
És egyre űzi magától a rémképeket, de mindig visszatérnek.
Egy halvány, véres arc tünik föl, átlőtt halántékkal s a vér oda tapad szép barna hajára.
Éjfél már régen elmult s az ezredes ott ül neje szobájában és tompa kétségbeeséssel nézi a butorokat: itt ült Paula, itt járt, annál az asztalnál dolgozott, himző rámája ott fekszik a félbehagyott munkával.
Hát lehetséges, hogy nem tér vissza többé soha ?
Hát igazán örökre elvesztette Hadady?
Olykor-olykor még fölvillan a remény: hátha csak hazament Bedeházára?
Másnap már nem lehet azzal sem vigasztalni magát az ezredesnek, mert a távirati tudakozódásra megjön a válasz, hogy ott nincs.
Sehol sincs.
Csak a hidvámszedő látott késő este ott őgyelegni a Dunaparton egy fiatal uri asszonyságot, de az sem tudja megmondani, hogy hová lett.
Keresik a Dunában; de a Duna nagy s a viz néha igen messze elviszi a holttesteket.
Hadady ezredes még sokáig várja, hátha visszatér?
Hátha nem ölte meg magát?
Mert nehéz elhinni, hogy szép fiatal feleségét ily borzasztó módon kellett elvesztenie.
És miért?
Azt soha sem érti meg.
Hiszen ő szerette, minden kivánságát teljesitette .
Hát miért?
Azért ez egy összekoccanásért?
Azért a néhány kemény szóért, a mit férje kiejtett?
Hát oly büszke és engesztelhetlen volt, hogy azt soha sem bocsáthatta meg?
De otthon Bedeházán sem érti öngyilkosságának okát senki s Antalffyék, Gulyásék és a többiek váltig azt hiszik, hogy nem ölte az magát a Dunába, csak az urát tette bolonddá s megszökött valami uj szeretőjével, mert az ilyen személyek úgy szokták.
Csak Szecsey Zoltán hiszi, hogy ő kitalálja, mi indithatta Paulát arra a szörnyű lépésre.
Szivéből sajnálja, hogy találkoztak s igy akaratlan alkalmat nyujtott a régi érzelmek fölujulására.
De diszkrét és lovagias ember lévén, nem dicsekszik, hogy érte halt meg egy szép fiatal asszony viszonzatlan szerelem miatt.
Csak néha, nagyon bizalmas körben sejtet valamit, de akkor is a név megnevezése nélkül, a mi ilyen korrekt fiatal embertől, ki nem sokára igen előnyösen meg is fog házasodni , természetesen elvárható.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE