Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Ordasok
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
26
Bekezdés
2707
Mondat
5365
Szó
72247
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
XVII.
Ősz lett megint.
A kilencedik ősz, mióta a Partium felől először villantak meg a Szepessy Pálék kardjai.
E kilenc esztendő folyamán sirjaikba tértek meg az öregek, köztük a kopasz Szuhay Mátyás is és uj fiatalok öltöztek fegyverbe.
A Beszkidek alatt annyi egér bujt ki a földből ebben az esztendőben, hogy minden rozsot elpusztitottak s a tótok meg a rusnyákok fakéregből őrölt liszten tengették nyomorult napjaikat.
Ugyanakkor pedig a firmamentum legtetejére kezdett felsiklani a Thököli csillaga.
Diadalmi hirek érkeztek mindenfelől s ezek a hirek ujjongásra fakasztották a gerlai csöndes fészek lakóit is.
Az ősz Keczer András ekkor már, nehéz bucsut vévén Thököli királytól, meg régi barátjától, Szepessy Páltól, szögre akasztotta kardját s észrevétlenül eperjesi házában vonult meg beteges hitvesével együtt.
Násztársa, az öreg, de azért virgonc Rauscher is ott volt a közelében s kettesben többször próbálták kihüvelyezni, mit hoz majd a jövendő?
De nem tudtak előrelátni egyetlen lépést is.
Huszonhatodik esztendejében járt ekkor Keczer Gábor hitvese, a kis Rauscher Edit s hétesztendős fiacskájával sokszor megállt a gyümölcsöskert végében, a szilvafácskák alatt, a Tapoly-patak szélén és mert századszor is hiába nézett el sokáig a Bártfa városának vezető fehér utra, két karját fájdalmas vágyakozással tárta ki a messzeségnek és mikor senkisem látta, könnybefult szemmel ismételgette maga elé:
- Uram...
Én édesuram...
Keczer Gábor és lovascsapata azonban még mindig nem mutatkozott Bártfa felől.
Az aggodalomra egyéb oka is volt a fiatalasszonynak.
Hirek jöttek hozzá, hogy a fölkelők ismét elcsipték Tábori Erzsókot, a császáriak legveszélyesebb spionját s hajánál fogva hurcolták éppen Keczer Gábor elé .
Keczer Gábor megkorbácsoltatta volna a kémnőt, ha igaz.
Bizonyosat senkisem tudott akkora messzeségből.
Ámde állitották sokan, hogy a hirhedt-szép Tábori Erzsók éjjel kicsuszott valahogy a kurucok markából, menekülő-utjában megfordult s apró öklét megrázta abba az irányba, amerre Keczer Gábort sejtette:
- Megállj, ezért még számolunk egyszer!
Ezek a mendemondák rémülettel töltötték el a kis Rauscher Editet, mert olyan sejtelmek kinozták, hogy Tábori Erzsók egyszer még szörnyü szerencsétlenségbe dönti a Keczer- és Rauscher-családot.
De minden időelőtti aggodalmat elsöpörtek azok a hirek, melyek a kuruckirályról érkeztek idáig, aki mögött félöles fringiájával szakadatlanul ottjárt a csatákba-vénült Szepessy Pál.
Amikor Ibrahim basa és Thököli Fülek várát is megvette volna véres csatán, a Partiumtól a bányavárosokig megkönnyebbült lélekkel sóhajtott fel mindenki.
Mert hinni kezdték már, hogy valósággá válik végül a Tyukodi pajtás lelketlen táboridalának minden fenyegetőzése.
Pedig Fülek várának falai tövében csuf zenebona tört ki ezalatt.
Mert miközben Apaffy fejedelem és Teleki Mihály segédhada is táborba szállott a vár alá, az erdélyi kancellár gonosz praktikára adta magát.
Gyülölvén Thökölit , amiért oly szégyenben hagyta asszonyleányát, rá akarta venni Ibrahim vezért , üttesse le a kuruckirály fejét!
Mert meglássa Ibrahim, hogy Thököli előbb-utóbb összeállván a némettel, a szultán ellen fordul majd ez az állhatatlan ember .
Ibrahim basa azt válaszolta, hogy az ő nyaka és a Thökölié egy!
Teleki ekkor ujabb lépésre gondolt s egy Mujkó nevü renegáttal akarta eltétetni láb alól a kuruckirályt...
A renegát azonban, miután előbb fölvette Telekitől az aranyakat , mindent felfedett Thököli előtt.
A kuruckirály ekkor magáből-kikelve sietett át az ördögi gondolatu kancellár sátorába, ott - többek jelenlétében - megrázta feléje csillagos buzogányát s szinte üvöltött:
- Hallod-é, Teleki!
Azt mondom én teneked, sok komisz praktikát üztél mindig ellenemben, de vigyázz, ki ne kaphassalak a fejedelem sátra mellől, mert bizonnyal mondom neked: több kenyeret nem eszel!
A kancellár halálszinre válva hallgatott, a kuruckirály pedig egyet fujt , miközben buzogányát másodszor is rázni kezdte esküdt ellenségére:
- Hallod-é, Teleki, most is kezemben volnál s ha nem nézném a méltóságos fejedelmet, akit atyám helyett atyámnak tartok, ezzel a buzogánnyal törném össze undok fejedet!
Hanem erre már felbőszült Ibrahim vezér is.
A ravasz Teleki fejét követelte Apaffytól, mire a fejedelem többszáz aranyat küldött Ibrahimnak.
A vezér nyomban lecsillapult, sőt annyira ment az előzékenységben: rábólintott, hogy Erdély fejedelme és kancellárja néhány ezer főnyi hadával hazamehet.
Sok hasznukat ugysem látta, miután a velök-együtt kijött bujdosók már előbb egytől-egyig Thökölihez és Szepessy Pálhoz álltak át.
Az erdélyiek hazatakarodtak tehát.
A háboru pedig még nagyobb dühöngéssel tört ki.
Már-már a firmamentumom állt ekkor a kuruckirály csillaga.
A fölkelők minden ponton előnyomultak s csaknem érintették a cseh-morva végeket .
Várak hulltak ölükbe, szinte kardcsapás nélkül s a bányavárosok is meghódolván , az ott zsákmányolt teméntelen aranyból a maga képére veretett pénzt a kuruckirály.
Volt pedig e pénznek körirata: »Pro Deo et Patria !«
A kardrazendült fölkelők soha nem hitt győzelmei megrémitették Lipót császárt és - miközben haldokolni kezdett az 1682-ik esztendő is - Eszterházy nádor könyörögve kérte az uralkodót: béküljön meg akármi áron is Thökölivel, mertha késlekedni talál tovább is, a szultán összes hadai körülözönlik majd Bécs falait.
Legkésőbb az elkövetkezendő esztendőben.
Ugyanakkor téli szállást rendelt el Thököli s az 1683-ik esztendő első hónapja országgyülést hirdetett Kassa városába.
Az országgyülésre nem csupán saját hiveit hivta meg, hanem meghivókat küldetett Lipót császár embereinek is.
És nem kevés csodálkozására a császár nemcsak megengedte hiveinek, hogy elmehetnek a gyülésbe, hanem a maga képének viselésére elküldte oda Hoffmann táborkari-hadügyészét is.
Az országgyülés kihirdetése azonban nem igen volt inyére a bujdosóvezéreknek , mivel csak huzavonát láttak a haszontalan tanácskozásokban.
A lengőszakállu Szepessy Pál pedig a méregtől szinte robbant a kuruckirály előtt:
- Fejedelmi öcsém!
Kardnak kell itten igazságot tenni a német számtalan kurválkodásáért!
Thököli mindazonáltal reménykedett.
Remélte, hogy a magyar urakat meg tudja békiteni végül a török szövetséggel.
De a császár is számitott.
Lipót császár hitte ugyanis, hogy Thökölit ki tudja rántani a nagyvezér mellől.
Egyik számitás sem sikerült.
Thököli nem volt megelégedve a rendek magatartásával, ugyanakkor pedig nem-egyszer remegett meg a gondolatra, hogy nagy hatalma miatt szemet vet reá a nagyvezér...
Lipót hivei viszont váltig hangoztatták, hogy a török megfojt minden szabadságot, nincs egyéb választás tehát, mint a koronás király oldalára sietni minden magyarnak s közös erővel verni ki Budából a kontyosokat.
Szepessy Pált a táborban érte a császári megbizottak érvelgetésének hire.
Nem szólt rá semmit, mindössze köpött egyet.
Hanem a körülmények várható kialakulása komoly töprengésekre késztette a kuruckirályt.
Latolgatni kezdte magában, hogyha erőszakolja a török szövetséget, Európa minden keresztény népei ellenefordulnak s itthon is rohamosan vész majd a népszerüsége .
Ezokból uj gyülést hivott össze Tályára, ahol mindenekelőtt azt kérte a rendektől: ültessék lóra az egész nemességet s huszezer emberének szavazzanak meg kéthónapi eleséget.
A rendek követelték erre, mutassa föl a szultántól nyert athnámét, nem dobta-é oda áldozatul a szerencsétlen ország szabadságának látszatát is?
Thököli megtagadta ezt a követelést, mire a rendek az ország fölkelését tagadták meg.
Hanem erre már kitört a kuruckirály is.
Soha még senki olyan felbőszültnek nem látta.
És mig öklével az asztalra sujtott, fékevesztett indulattal kiabált:
- Tizenkét esztendeje vagyok már reménytelen bujdosásban!
De fogadom az én Istenemre, hogyha valaki nem ül föl a nemesek közül és nem ad enni katonáimnak , fizetni fog nemcsak jószágával, hanem rühös életével is!
Ura és fejedelme vagyok a hazának s idegenek előtt való becsületemet nem engedem!
Kegyelmetek most már szétoszolhatnak, nincs többé semmi dolgunk egymáshoz!
Ezentul nem kérek, hanem cselekszem: még e napon kiadom szivós parancsaimat a biztosoknak!
A többi már az ő dolguk lészen!
A kuruckirály ijesztő kitörése megdöbbentette a követeket.
Egymásután járultak a fiatal fejedelem elé, bocsánatért esedeztek nála s fogadkoztak, hogy mindent készek megadni, amit csak kiván.
Ezalatt pedig olyan események játszódtak le a távoli Keleten, amelyek rövidesen a lélegzetét állitották el Európa népeinek.
Készülődni kezdett a szultán, hogy kevés időn belül kibontja a Próféta selyemzöld lobogóját.
Ez pedig jel lett volna az Európa keresztény népeivel való végleges leszámolásra.
Ám ekkor, az 1682-ik esztendőnek végén Lipót császár és tanácsosai nem akartak hinni a szultán végső elszántságában.
Pedig Caprara tábornok, aki ebben az esztendőben, mint császári megbizott, a Portán mulatott, nem győzte riasztgatni eleget a császári udvart.
Szakadatlanul kongatta a vészharangot:
» Ha száz kezem volna és ha mind a száz kezem minden ujjával egy-egy levelet irhatnék naponta, mégis azt sürgetném mindig, hogy Felséges Uramnak nem marad egyéb választása, mint kardhoz nyulni s megvédeni a monarchiát és az összes kereszténységet.
Nincs kilátás a békére: Bécset készül megvivni a szultán.«
Igy virradt rá az uj esztendőre, mikor a császár is fölocsudott végül s lélekszakadtan kötött szövetséget a bajor és szász fejedelemmel, a német birodalom frank és sváb kerületeivel és Szobieszky Jánossal, a törökverő lengyel királlyal.
Százezer katona indult táborba a keresztény hit védelmére.
- - - - - - - - - -
A firmamentumon állt ekkor Thököli csillaga!
Hanem a Drinápoly alól érkezett hirekre maga is elsáppadt.
Érezte, hogy most dől el világok és népek sorsa s általa az ő szerencséje is.
Hogy tehát megnyugtassa magamagát, haditanácsot hivott egybe Kassa alatt, a Bárcza irányába szélesedő táborban.
A még élő régi vezérek mind felgyültek a haditanácsba, mely Thököli téres sátrában tartatott meg.
Odakint tavaszodott már.
Március-eleji szél zsongott a Dargó irányából, a hólé elcsordogált immár , selyemzöld volt az uj fü szine s keserü a szaga.
Ettől a szagtól bódult lett a feje mindenkinek a táborban, ahol erre az időre legalább huszezer ordasa gyülekezett föl Szepessy Pálnak.
Asszony után áhitozott a legtöbb ember.
Hisz alig akadt fölkelő, aki tizenegy szilaj esztendő óta kétszer is megfordult volna odahaza.
A haditanács tagjai, vezérek és kapitányok, egymásután szállingóztak be.
Amint együtt lettek volna mind s leültek volna ki széles hassal, ki ösztövér fejjel hajolva maga elé, a fiatal kuruckirály igy kezdte:
- Vitéz kapitányim, hadnagyim, vajdáim, kemény katona-barátim, akiknek kard övezi derekát, idehallgassatok!
Mély lélegzetet vett ekkor s tapasztalhatta mindenki, hogy feneketlen bú környékezi a daliás fejedelmet:
- Csak egynehány nap szükséges immár s Drinápoly alól megszámlálhatatlan vitézeivel megindul a hatalmas szultán, hogy kibontsa a Próféta zászlaját ...
Arról vagyon most a szó, ki ellen induljunk meg mink magunk?
Alig fejezhette be, amit mondani akart, mert vezérek és kapitányok fuldokló méreggel kezdtek kiáltozni:
- Fegyverbe a német ellen!
Ahogy nagysokára lecsillapult volna a fegyverzörgés, Thököli folytatta:
- Mert a császár békét hirdet nekünk...
Megkérlek azért titeket: kapitányim , hadnagyim, vajdáim s minden vezérlő katonatársaim: adjátok le vokszotokat !
Elsőnek adja le vokszát Kende Gábor bátyámuram!
Az ungi hazájába sóvárgó Kende Gábor felállt, köszörült valamit a torkán s beszélni kezdett:
- Megvallom, régi barátim, hogy mióta a németek dolgainak komisz állásáról hallok, gyakorta gondolkoztam magamban: mitévők lehetnénk?
Mert keresztényi hitünk forog végveszedelemben, hogy im megindulni készül a győzhetetlen szultán Drinápoly városa alól, de mégis azt javallom, minden mérgünkkel vessük magunkat a németre, ki átkozottul fojtogatja szegény nemzetünket.
Nem szabad hinni a beste németnek: inkább Allah, mint a Wer da!
A szőke s vénsége okából tagjaiban immár megvékonyult Kende Gábor köszörülvén egyet a torkán, leült, a kuruckirály pedig látható megkönnyebbedéssel vetette barna szemeit rezesorru Majos Ferencre:
- Másodiknak adja le vokszát Majos Ferenc uram!
Majos Ferenc, a német elől tizenkét esztendeje bujdosó kapitány felzörrent ültéből s rezes orrát, melynek szine olyan volt, akár a szivárványé, meghordozta a sátorban és akkor a kardjára csapott:
- Engemet, talpasoknak kapitányát, tizenkét esztendőtől fogvást szorit Kobb Farkas, miként az ebet, mivelhogy e császári hiten lévő kurafi pátenseket küldözgetett szét ellenem, hogy ibi-ubi megfogván engemet, fejjel alá kössenek fel egy faágra s szijat hasitsanak a hátamból.
Kobb generális, e piszok , seregeket küldött ellenem, melyek is fölverték utánam a sárosi, abauji , zempléni, ungi, beregi és ugocsai erdőket.
Ha tehátlan békét akarna most a bécsi császár, megmarkoljuk szablyáink markolatát s azt kiáltjuk vissza: nem hiszünk neked és fogadásodnak, te császár!
Inkább pogány ebnek lenni, mint német láncot zörgetni!
Itt indulatosan kiáltottak fel kapitányok, hadnagyok, vajdák és egyéb kemény katonavezetők:
- Inkább pogány ebnek lenni, mint német láncot zörgetni!
Zajongás támadt nyomába, miután egyes kapitányok és hadnagyok szemei forogni kezdtek a fékezhetetlen érzéstől.
Ámde Thököli mégis csak lecsendesitette valahogy a lelkek háborgását s igy kezdte a szót:
- Keczer András urambátyám voksza következik!
Az ősz Keczer András alig néhány nappal előbb érkezett meg a táborba.
Nem hadakozási szándékkal többet, csupán Gábor fia látogatására jött meg Eperjes városából, hogy hiradással legyen övéiről a fiatal kapitánynak.
Thököli haditanácsába is csak véletlenül sodródott bele, de ha már voksolásra hivták , megadta voksát.
Nyugodt értelemmel szólt:
- Mióta a német alá kerültünk, szakadatlanul fogyatkozik hires kis nemzetünk .
Kezdtük romlásunkat első Ferdinándnál s Leopoldus alatt alig van már magyar nemzet...
Aki olvassa a régi könyveket, tudja, mint szeretett bennünket a német mindenkoron.
Rudolfus országlása idején kelle veszni Erdélynek s azóta szünetlenül jár rajtunk és doboltat a nemzet rémülésére Básta, Wolkra , Strassoldo, Spankau, Kobb Farkas, Caprara, Smitt és Spork generális meg az átkozott Karaffa!
S vén karjait széttárván Keczer András, emelt reszkető hangján:
- Az Isten verjen meg minden németet!
Erre az átokra felugráltak helyeikről kapitányok, hadnagyok, vajdák és egyéb vezérek:
- Az Isten verje meg!
A délceg Petneházy Dávid következett volna mostan, mert az ő voksát kérte Thököli.
Petneházy, akinek kötés vonult át a sebes homlokán, felállt, és szólni kezdett:
- Kapitányok, hadnagyok, vajdák és egyéb katonatársak, mind vitézek!
Ha elgondolom mostani állapotját a dolgoknak, azt látom csak, hogy harcpróba a mi igazi életünk...
Ebben van a becsületünk, ezzel terjedett el külső nemzetekre is kemény hirünk-nevünk s ezzel végződik egykor katonakenyerünk is!
A teljes Szentháromságu egy élő Isten ugy segéljen engemet, hogy némettel egyhelyben soha nem lakom, kihúzott kardomat vissza nem dugom s ha egymagamban is, de maradok fegyverben!
A haditanács tagjai, akik egyre ingerültebben kezdték magokat érezni, nagy indulattal kiáltottak reá:
- Mind maradunk fegyverben!
És mig Thökölinek megcsillant a szeme, hogy imé, nem csalódott egyetlen vezértársában is, Petneházy Dávid meggondolt értelemmel beszélt tovább:
- Magyar végházakba magyar vitéz kivántatik és nem gémlábu német, akinek bendője korog mindég!
Majd elüzzük egyszer a törököt is, de előbb a németet kell pörkölni, nyúzni, vágni és gyilkolni ...!
Ekkor rekedt hangján a dülledthomloku és átkozott Tulok György kapitány kiáltott közbe:
- Karózni kell itten!
Thököli - elölültében - egyszerre kacagni kezdett, visszafojtott kacagással, hogy rázkódni kezdett egész testében.
Mert módfölött kedvelte Tulok Györgyöt, aki - mióta a németek markai közt szörnyhalállal mult ki Pika Gáspár - a legkegyetlenebb karózó hirében állott s azonfelül tudta róla Thököli, hogy csaták végével nem átallott német vért inni fenékbemetszett tülkéből.
És amint visszafogott erővel kezdett kacagni befelé a kuruckirály, a haditanács tagjai is kacagni kezdtek csöndesen.
Kivévén Szepessy Pált, aki soha még nem mosolygott.
Sor jött volna aztán Petrőczy István, ő azonban nem tartózkodott a táborban , miután hitvesének, Révay Erzsébetnek látogatására indult el haza, akit elmebúsitó esztendők óta nem ölelhetett magához.
Velement örök társa, a seszinü és keserüszáju Ubrisi is.
Mert Petrőczy István nélkül ugy érezte magát e világban Ubrisi, miként az árva.
A kuruckirály a vén Szepessy Pálra emelte most szemeit s igy intézte hozzá jószivvel a szót:
- Az utolsó voksz a Szepessy Pál bátyámuramé s nagy társamé a vezérségben, akinek nemcsupán kardja a nemzeté, hanem a teméntelen esze is nagy hasznára volt mindenkor ügyünknek.
Fölemelkedett hát Szepessy Pál, miközben vezérek, kapitányok, hadnagyok, vajdák és egyéb katonatársak mind reáfüggesztették szemeiket.
Előbb simitott egyet lengő szakállán, utána fehér haján, mely a nemzet sorsa miatt érzett terhes gondokba őszült bele.
Az agg katona köszörült a torkán, amelyet máris nagy méreg evett és akkor olyant kiáltott váratlanul, hogy visszhangot vertek tőle a fejedelmi-sátor falai:
- Felette csudálom, hogy a ganaj német még most is hitegetni készül bennünket !
Hazudik a császár s ellenünk van a római pápa!
Judás-csókjával azt szeretné a császár, hogy leoldjuk szablyánkat s piszkos lancknehtjei itt maradjanak tovább népünk és nemzetünk nyuzására!
Inkább vesszünk egy szálig, de ne higyjünk a császár szavának: takarodjék kiki nemes országunkból!
A császár most undok szorongásban vagyon s azért tesz nekünk ajánlásokat, ámde az ő barátsága álnokság, hiti és parolája csalárdság s mihent megfordul a katonacsillag , tüstént ránkboritja a pokrócot!
Vezérek, kapitányok, hadnagyok, vajdák s minden katonatársaim, ne higyjünk a trotykos németnek!
A haditanács tagjai rákiáltották egytől-egyig:
- Nem hiszünk a németnek!
A lengőszakállu öregnek itt már visitásba veszett a hangja, mialatt rácsapott fel-felzörgő kardjára:
- Vesszen minden német!
Vesszen a császár is!
Legyünk pogányok inkább avagy ha megsegél az öreg Isten, Thököli urunk kardja alatt maradunk, mert ő a mi királyunk!
Első magyar király a nagy Mátyás király óta!
Kiáltsunk vivátot reá s kiáltsuk széles torokkal a császár felé: fegyvernek kell itten igazságot tenni!
Ennél a kiáltásnál a kuruckirály sem birt többet magával.
Felugrott s lelkesen kiáltott Szepessy Pál felé, miközben kirántotta kardját.
És kisuhantak hüvelyeikből a többi kapitányok, hadnagyok, vajdák kardjai is és - Thökölivel együtt - azt kiáltották mind-mind, szilaj hangon:
- Fegyvernek kell itten igazságot tenni!
Ez a kiáltás áttört a sátor falain s átvette az egész tábor.
Harmincezer embere kiáltott fel Thököli Imrének és Szepessy Pálnak, engesztelhetetlenül:
- Fegyvernek kell itten igazságot tenni!
Még negyedóra mulva is hallani lehetett, amint a tábor egyik-másik széle felől visszaverődött a moraj:
- Fegy - ver - ne - e - ek ke - e - ell!...
Fegy-verne-e-e-ek ...!
Órák multak bele, mire tudtak csillapulni a fölkelők.
Különösen Petneházy Dávid hajdui között volt nagy a zenebona.
Magának Petneházynak kellett közbelépnie , hogy lecsendesitse őket valamennyire.
Hanem akkor történt valami!
Kassa felől, az ut tavaszi porában vágtató hintó közeledett a tábor északi része felé, amitől váratlanul megmozdult a tábornak Kassa irányába eső oldala.
S szájról-szájra adták máris, hogy két német meg egy kutya érkezett a kuruckirályhoz, bizonyára a császár megbizásából.
A hir valónak bizonyult.
Thököli akkor már sátrának benyilójában ült , tábori-asztalkára nehézkedve a jobbkönyökével.
Körülötte vezértársak, kapitányok és hadnagyok csoportosodtak.
Egyesek ültek, mások deli tartásban támaszkodtak meg a kardjok markolatának.
A zuhogó márciusi napfényben (kevéssel volt ez ebédidő után !) festői rendekben tarkállott a tábor, melly fölött sok kuruc-zászló esett össze lankadtan.
Az ordasok tömegei jórészt levetkeztek félig: a mellüket vagy a hasukat süttették a jóleső napocskán.
A tábor alatt éleszöldben harsant a friss fü s széditő és keserü szagával volt tele a levegő.
A firmamentum legtetején állt ekkor Thököli csillaga!
De jött is már a két német meg az egy kutya s mindenütt engedelmesen nyitottak nekik utat.
Azaz hogy nem is németeknek számitottak a követek, mert - mint hamarosan kitünt - magyar eredetü császáriak voltak.
Alázattal, mélyen meghajolva álltak meg a kuruckirály előtt, aki félkönyökre megdülve, mozdulatlan ült tábori-székében.
S olyan csönd állt be ekkor a táborban, hogy sokan csuklottak tőle.
Ugyanakkor igy szólt rá a két békeküldöttre Thököli:
- Kik vagytok?
- A mi felséges császári urunknak, Leopoldusnak békekövetei, - válaszolt az első s átnyujtotta mindkettejük megbizólevelét.
És akkor még nagyobb csönd állt be.
Thököli, miközben olajbarna arcára ráömlött a napfény s - eldöltében - ráncot vetett vastag nyaka, a megbizólevélen futott át az ijesztő csöndben.
Jól tudta , hogy a követküldés kétségbeesett utolsó kisérletezése a császárnak.
Aztán a szánandó és esett két alakra emelte dióbarna szemét s halk szóval annyit kérdett:
- Mit akartok?
Az első német ijedten fogott bele:
- A mi felséges urunk, Leopoldus császár hajlandó békére lépni Te-Kegyelmetekkel...
Thököli hallgatott s azalatt megfeszültek arcán az izmok, amiből gyanitotta a két küldött, hogy alighanem összevágta a fogait.
Szepessy Pál ült jobbja felől: két arccsontja fölött szinte repedt a kifeszült bőr.
Erre a fenyegető hallgatásra az egész tábor összevágta a fogait.
Mind a harmincezer harcos.
Thököli, jobbkönyökére tehénkedve, sajnálkozva nézte a két remegő követet.
Aztán annyit kérdett:
- Van -e még valami mondanivalótok?
A második német kezdte most:
- A mi felséges urunk, Leopoldus császár, hajlandó visszaadni a protestánsok templomait...
De itt meg is akadt s végleg összezavarodott.
Észrevette ugyanis, hogy a kuruckirály először elmosolyodik gunyosan s akkor kacagni kezd ugy belül , visszafojtott kacagással.
Erre a csöndes kacagásra, mintegy jeladásul , hasremegve kezdtek kuncogni vezértársak, kapitányok, hadnagyok és vajdák s néhány pillanaton belül mind a harmincezer harcos kacagott, visszafogva a csiklandozást.
Ezredről-ezredre harapózott ez a kacagás, amely csak félig volt füllel kivehető, ám annál szerencsétlenebb lett tőle a két követ, akik mögött nyugtalankodni kezdett a pórázon tartott kutya.
Kinzó negyedóra mulva ujból a két keszeg alakra nézett föl Thököli:
- Van -e még valami mondanivalótok?
A két békekövet egymás szavába vagdosva kezdett darálni:
- A harmadik pontnak foglalatja ez: »Ezzel szemben a mi felséges urunk, Leopoldus császár óhajtaná, hogy Te-Kegyelmetek övezzék le kardjaikat s adják meg magukat az ő gráciájára ... !«
Nem folytathatták azonban, mert Thököli hátravetette magát hirtelen s harsány röhögés robbant ki belőle.
S erre a dörgő röhögésre feldörgött mind a harmincezer harcos.
Nemcsak vezérek, kapitányok, hadnagyok és vajdák, hanem a közrenden lévő bujdosók is égnek vetették arcaikat s tátott szájjal harsogtak fel.
Olyan volt ez a vad röhögés, hogy visszhangot vertek reá a dombok és hegyek, a mennybolt pedig remegett és táncolt.
Az oldalát fogta minden ember s a tábor - mintha egyetlen szörnyü száj lett volna már! - trombitált az orrán , krákogott és dült el a rángástól.
Harmincezer ordasnak szakadt a könnye a szörnyü röhögéstől.
Csak Szepessy Pál ült a helyén keményremeredt arcvonásokkal .
Mert soha senki mosolyogni nem látta még a vén lázadót.
A két követ krétafehéren szorongott Thököli előtt.
Szivbénulás környékezte őket .
Ahogy aztán veresre-röhögték volna magukat s némi csönd állt be, a kuruckirály hátraszólt:
- Ide a seregdeákot!
Ugyanakkor még mindig könnyező szemmel szólt a két nyomorult alakhoz:
- Mindjárt megadjuk a feleletet a ti kegyelmes uratoknak!
Vezérek, kapitányok, hadnagyok és vajdák összebbszorultak, ugyanakkor közelebbléptek a harcosok is és nagy félkörben várakoztak a kuruckirály sátra előtt.
De jött is már a seregdeák az irószerszámokkal s apró tábori-asztalt hoztak utána, szemközt a fiatal és gőgös fejedelemmel.
A seregdeák leült s iráshoz emelte ludtollát...
És a siket csöndön át messzirehallatszó hangon kezdett diktálni ekkor Thököli:
- Irjad, deák!
S diktált:
» Leopoldus!
Imé, halljad meg, minő üzenetet küldünk neked Bécsbe mi, a hitünkért , szabadságunkért, számtalan sebeinkért lóraült és gyalogrenden lévő magyar hadak .
Felelünk neked, aki semmivé tetted régi nemesi jogainkat, szégyenbe és éhhalálba taszitottad kicsiny hazánkat és ártatlan nemzetünket ...«
- Bene, bene, - bólintott rá halálos elszántsággal Szepessy Pál.
- De jobban meg kell azt csinálni!
S anélkül, hogy engedelmet kért volna reá Thökölitől, kardja markolata fölé hajolva, maga vette át a szót:
- Irjad, deák: »Leopoldus császár, micsoda ember vagy te, aki szavadat és adott hitedet soha meg nem tartottad eddig?
Álnok vagy s ezért nem hiszünk neked mi , hadrakelt verhetetlen magyarok !«
Thököli pillanatra összehuzta a szemöldökét, mintha komisznak találta volna ezt a hangot, de aztán elmosolyodott.
Tulok György kapitány a dülledt homlokával , Majos Ferenc kapitány pedig a rezes orrával helyeselt feltünően, mialatt szemközt, a közrenden lévő harcosok sorából féllépést tett előre Tyukodi pajtás és mig vastag nyaka izzadt a napban, domboru mellén keresztbefeszitette karjait .
S vakmerőn bólintott Szepessy Pál felé:
- Egészen jól van, vezér!
Körülötte legalább négyezer harcos zúgott föl, mint szélcsapásra az erdő:
- Jól mondtad, Tyukodi...
Ez az igazság!
És miközben a kuruckirály körül hangosan kezdtek helyeselni Keczer András és Gábor, a fiatal Szepessy Pál, Petneházy Dávid s a két Duló: névszerint György és Gergely, Szepessy Pál a seprüszemöldökével intett Tyukodi pajtás felé, hogy megértette s akkor a seregdeákhoz intézte a diktandót:
- Irjad, deák: »Leopoldus császár, mink, hadrakelt szánandó magyarok, akik álomtalan gondoktól gyötört fejünket tizenegyedik esztendeje hordozzuk már a bujdosásban, azt izenjük néked, akinek szavad nincs előttünk: vond ki innét tetves katonáidat s piszkos hadvezetőidet, mert bizonnyal mondjuk mink, kardot vont magyarok, hogy nem dugjuk vissza kardjainkat elébb, amelyek csorbák lettek immár a teméntelen harcon, mig csak német hussal nem etetjük meg őket !«
Tetszett, nagyon tetszett, amit az öreg diktált, mert itt már fenyegetőn zendült fel a tábor s a kiáltás tüz módjára harapózott át ezredről-ezredre:
- Német hussal etetjük meg kardjainkat!
És mig a két békekövetnek rogyadozni kezdett a térde ekkora szemérmetlen hangra s hátukban szükölni kezdett a pórázra fogott eb, Szepessy Pál tovább diktált:
- Irjad, deák: »Fogadjuk mink a mi egyetlen Istenünkre, aki megtartott minket a számtalan harcon, hogyha ganaj németjeidet ki nem vonod hires kis országunkból , felduljuk Bécs falait, megégetjük a lakosokat s bitang véged lesz neked is, a ringyóiddal együtt!
Ezt üzenjük mink !!«
Abban a pillanatban fegyverek emelkedtek a magosba s ordasok és hajduk méregtől kigyulva kezdtek kiáltozni, hogy ez az őrjöngésük bevert Kassa fejedelmi városba:
- Megkergetjük a császárt!
Dögöljön meg minden német!
Szepessy Pál nem diktált többet, hanem keresztbefont karral hallgatott.
Jeléül annak, hogy vége a levélnek.
Fölállt erre Thököli és ámbár sürün csóválta a fejét, aláirta a levelet s pecsétgyürüjét rányomta a viaszkra.
Igy tön azután Szepessy Pál és Pál fia, Keczer András és Gábor fia, Petneházy Dávid, rezesorru Majos Ferenc, Tulok György s a többi vajdák és hadnagyok is mind.
És mig örömmámorban kiáltozott és zörgette a fegyvert harmincezer fölkelő, Thököli felállt, előrehajlott s a levelet átadta a kétségbeesett két békeküldöttnek , akik csuklani kezdtek.
Átadta a levelet s indulatosan szólt reájok:
- Mehettek!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE