Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Jósika Miklós
Eszther
Keletkezés ideje
1853
Fejezet
20
Bekezdés
2202
Mondat
3407
Szó
79088
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
KI SEJTI, MIT A JÖVŐ ÓRA HOZ?
I.
Mindenki átlátta, mikép e merény egyéni érdekből történt, s hogy a ki ezt intézte , nem lehetett más, mint az egyedüli ember, kinek oka volt Zdenkón és Rokiczanán bosszút állni.
De ha mindenki ezt hitte, Diana másként vélekedett; mihelyt az általános zajban megtudta, mi történt, azonnal világos lőn előtte, hogy Eszther s nem más az, ki e vakmerő hölgyragadást tervezte, s épen mivel ez hihetlen és senki ily gondolatra nem jöhetett, ritka szerencsével végre is hajtotta.
Aggasztó volt mindezekben főleg az, min senki sem kétkedhetett, hogy a sutiskai várban s alkalmasint a bán cselédei közől valakinek tudni kellett a dolog felől .
Mert az épület födelének egyik ablakából leeresztett hosszú kötélhágcsó semmi kétséget sem hagyott fenn, mikép a nőragadást csak a várban lakozó czimbora segítségével lehetett végrehajtani; de ki légyen ez? soha sem lehetett végére járni.
Mi eredménye leend e merénynek, Diana nem tudta hirtelen átgondolni; de igen azt , hogy veszedelmes ellenséggel van dolga s Rokiczanát nem kevesebb veszély fenyegeti, mint saját, eddig oly óvó gonddal megőrzött, hölgyi becsületét.
Különös mindemellett az, hogy Diana sokkal nyugodtabb lőn most, mióta Rokiczana nem volt Sutiskán, mint csak kevéssel ezelőtt.
Lélektani fejtegetése e talányos, talán muló nyugalomnak, azt hiszszük, felesleges.
Sutiskában az egész éjen át senki szemét be nem húnyta.
Lizinka és Diana meggyujtatván a gyertyákat, hirtelen magokra vették pongyola-öltönyeiket, s egy szobában virrasztottak, hová a hölgy-vendégek is gyűltek, mindennemű gyanításokkal és sejtelmeik közlésével töltvén el az éjet.
De ideje, hogy Rokiczanát felkeressük, kire, az események fonala kezeink közt lévén, alkalmasint hamarább ráakadunk, mint azok, kik, miként tanui valánk, annyi uton, oly buzgó lovagias készséggel rohantak megmentésére s talán épen azért téveszthették el az irányt, mivel a legjobbat gondolták tenni.
Eszthernek minden gondolatja az volt; a lehető üldözők tervét kijátszani, több esélye tehát sikerre.
Rokiczana, mihelyt lovon volt, erejét, eszméletét tünedezni érezte; az utolsó , mire elég világosan emlékezett, nehány bátorító udvarias szó volt, szöges ellentétben a durva erőszakkal, mely őt rablói kezeibe adta; azután minden homályos lőn előtte.
Hogy ájulása közben le nem hanyatlott a nyeregből, ama két férfiu segélyének köszönhette, kik, miként mondva volt, szorosan oldalánál lovagoltak.
Mennyire és meddig haladtak, arról legtávolabb eszméje nem volt; mikor szemeit először felnyitotta s eszmélete vissza kezdett térni, már hajnal derengett s a kétes szürkületben Rokiczana képes lőn kivenni a tárgyakat maga körül.
Közel hozzá egy csoport lovat pillantott meg, melyek mogorva fegyveresek által féken tartva pihenni látszottak igen gyors út után; mert fejeiket leeresztették s zabláikról a tajték szakadt le.
Rokiczana lágy mohán hevert, a vízzel telt lepedő eltünt derekáról s azonnal észrevette, hogy az éji légnek hüve ellen öltöny födi.
Mellette ketten voltak, egy hölgy térden s ébredését lesve s egy férfiu alig pár lépésnyire ettől.
Egyiknek sem vehette ki vonásait, de mennyit azokból a homálylyal küzdő derü sejteni engedett, ismeretlen volt s nem találkozott emlékező tehetségével.
- Hogyan érzi kegyed magát, herczegnő? - kérdezte a hölgy, ki épen feleszmélése pillanatában emelte el kisded, selyemlágy kezét az ájulásából ébredő hölgynek halántékairól, melyeket, mikép Rokiczana érezte, valamivel megnedvesített.
Rokiczana meredten tekintett reá, felelet nélkül hagyván a kérdést, míg neki úgy tetszett, mintha e kijelelt vonásokat, melyek ily közelben mind inkább kifejledeztek vizsgáló tekintete előtt, valaha látta volna.
Egyszerre felkiáltott.
- Kegyed -e az, Eszther!
Itt, mellettem, hol vagyok?
- Nyugodtan, asszonyom, - viszonzá Eszther, - nincs idő most e találkozás csudáját megfejtenünk; legyen elég biztosítnom kegyedet, mikép azon merény, melynek vakmerőségét nem akarom sem menteni, sem tagadni, adta kegyednek szabadságát , talán életét vissza!
Rokiczana igen jól tudván a szerepet, melyet Eszther Lengyelországban játszott , kétszeresen sértve lőn e hölgy jelenléte által, ki szándékosan s akarva volt az, a mivé őt rövid időre ármány s nyilvános csalás tevék.
- Szabadságomat? - kérdé szigorú hangon, - nem valék -e szabad, mindenkép szabad?
- Engedje kegyed, hogy ujra türelemre intsem, - nyugtatá Eszther, - a veszély még nem érte végét, talán annak csak előcsarnokát léptük át: mert üldözni fognak .
Erősítse meg kegyed magát!
Igenis, asszonyom, én vagyok, ama híres Eszther, kivel a világ annyit bibelődik, de bebizonyítandom, mikép irányában nem valék rossz s a mit most tevék, mert én tettem azt, saját feltételemből, fel nem idéztetve senkitől, a legnagyobb szerencse kegyedre nézve.
- Hová akar engemet hurczoltatni? - kérdé Rokiczana, derülő eszméletével egész lelki erejét érezvén visszatérni.
- Saját atyjához! - volt a rövid, de váratlan s meglepő felelet.
- Atyámhoz! - kiáltott fel Rokiczana, - atyámhoz a sírba.
- Kegyednek atyja és anyja élnek, - mond Eszther halkítván hangját s intvén kezével Herrmannak, ki közel állt, hogy hátrább vonuljon, - igen, asszonyom , születésén titok lebegett eddig; mindent meg fog tudni, de ujra kérem, erősítse meg magát, mert bármennyire óhajtanám a pihenést hosszabbítani, biztosságunk , főleg a kegyedé, gyors távozásra int.
- Én nem fogok távozni, - felelt Rokiczana, ügyekezvén felemelkedni fekvő helyzetéből.
- Kegyed ámitó s engemet Kázmér király bosszujának akar feláldozni.
- Nem! - felelt Eszther, esküre emelvén kezét s oly hangon, melyből igazság szólt , de melynek Rokiczana, a legirtózatosb gyanú martaléka, hitelt nem tudott adni.
- Nem fogok menni! - ismételte a hölgy, - erőszak hozott eddig, erőszak kényszeríthet csak; de ha kegyedben még irgalom van, mondják pedig, hitsorsosai iránt irgalmas és jótevő, adassa nekem e fegyveresek egyike által a halált: életem úgy is elvesztette érdekét és himporát!
- A halált! - mond Eszther, kinek szivére Rokiczanának szavai nem hibázták el egészen hatásukat, - a halált? nem, asszonyom! én kegyednek az életet adom, egy új életet!
Szülői élnek, mondom! kegyed nem Zdenko lovag nővére, hanem egy alapszinben nemes és lovagias férfiunak leánya, ki már egyszer legnagyobb tanuságát adta atyai érzelmének.
- Nem akarok erről többet hallani! - szakítá őt Rokiczana félbe, - kegyed atyám és anyám sírjától s emlékezetétől, s oly férfiu vérségétől akar megfosztani, kit az életben mindenek felett becsűlök, s ki eddig a sors viszontagságai közben támaszom és védelmem volt.
Hallgasson! nem akarok semmit tudni, s innen csak erőszak viend tovább.
- Oly valami fönség s elszántság volt Rokiczana szavaiban, mi Eszthert megdöbbentette.
Herrmann most visszatért s előbbre lépett.
- Asszonyom, - mond e pillanatban Eszther, - kegyednek életét veszély fenyegeti, a minő sajnos nekünk erőszakkal élni -
- Éltek -e kegyetek egyébbel e pillanatig? - szólt megvetőleg Rokiczana.
- Elismerem, hogy nem, mivel egyébre idő sem maradott, - viszonzá Eszther.
- Mihelyt kegyed tőlünk maga erőszakot kiván, - tevé hozzá Herrmann, - más szavakkal, asszonyom, ha erre bennünket kényszerít, nem marad egyéb hátra.
Azért szivesen kérem, készüljön, mert innen tovább kell haladnunk, ha mindent koczkára nem akarunk tenni.
Eszther el kezdette veszteni béketürését.
Egy körülmény kivánta a legnagyobb óvatosságot.
Miként könnyű gyanítani, Herrmann eddig a legrejtettebb utat választotta, s itt épen azon helyen találkoztunk vele s társaival, hová akkor kisértük, mikor e kolostorból siettek el a gyűlöngni kezdő munkások elől.
Közel voltak tehát még a sutiskai várhoz, s igen hihető, mikép az üldözök őket az e rejteket köröző erdőségben keresik fel; gyanítván, hogy a nyilt országutat kerülni fogják.
Herrmannak terve az volt: mihelyt elhagyandják az erdőséget, azonnal keresztülvágni az országutat, s azon nyiltabb vidéket, melyen át kellett okvetlen haladniok, mig ujra vadonságot érhettek, s öblözetein át megközelíthették Halicsot, hol, mikép a történetek is tanusítják, akkortájban a Gedimin-utódok mulattak, messzevágó terveket koholván, kamatostul visszafizetni a Wolodimirban vallott kudarczot.
E nyilt téreni áthaladás volt a feladat legnehezebb része: mert gyanította Herrmann s Eszther, hogy a sutiskai várban Dianát kivéve, mindenki Kázmér királyt tartandja a merény elintézőjének, de a leendő apátnő igen jól tudandja, mit kellessék hinnie, ha vallani akar.
Egyébiránt azon esetben is, ha titkát örökre el akarja temetni, tudand utasítást adni, hová és merre vitték leányát, s érdekében leend úgy lépni föl, hogy a titok Esztherrel s talán Rokiczanával együtt örökre eltemetve legyen.
Kik a helyiséget ismerték, és annak sejtelmével, a mit Eszther akart, birandának , tudandák azt is, hogy ama nyiltabb teren minden esetre át kell menniök s így leende gondjuk arra, hogy a menekülők utját elállják.
Minden attól függött tehát, Diana beavatkozott -e a dologba vagy nem, s azon födetlen vidéket átvágni, mielőtt üldözőik oda érhetnének.
Erre teljes remény volt; mert nemcsak gyorsan, hanem a legrövidebb uton haladván , hihetetlennek látszott, hogy üldözőik őket utolérjék.
Ez határozott s bár Eszther óhajtandá oly kevés erőszakkal élni, mint csak lehet, már a rövid negyed órát , melyet pihenésre kellett szánnia, hosszasnak tartotta, s felkiáltott:
- Herrmann, Brzeslavszky! emeljétek lovára őt, de gyöngéden s kimélettel.
Rokiczana minden ellenállás nélkül, miként azt bárki elgondolhatja, engedett ezen új erőszaknak, nem akarván magát a durva férfiak érintéseinek kitenni.
Nemsokára lovon ült, kisértetve közvetlen s a hol a hely engedte, szorosan oldala mellett lovagló s minden moczczanására vigyázó két fegyverestől.
Mély szakadásokon, hol talán ekkora lovas csapat soha sem járt, siettek előre , mielébb ki akarván érni a rengetegből, hogy átmetszhessék a fentemlített nyiltabb vidéket, melyen az országut vonult végig s hol pár helységet kellett kikerülniök , hogy figyelmet ne gerjeszszenek.
Utjokban néha egy távoli kürtjel tanusította, mikép üldözők vannak nyomukban s a lovakat nem szabad kimélniök, ha őket ki akarják kerülni.
Rokiczana Eszthernek pár kérdésére nem felelt, s a szép tündérnek, ki annyi szivet meg tudott nyerni, nem sikerült a legkisebb érintkezési pontot e hölgygyel felfedezni; mert ez némán és sötét gondolatokba mélyedve ült lován, megfeszítvén minden erejét s felköltvén lelke tehetségét, hogy eszmélete őt el ne hagyja.
Éber figyelemmel őrködött ő is a mellette lovaglók minden mozdulata fölött.
Semmitől sem félt kevesebbé mint a haláltól s egész tartása tanusította, mikép elragadóit büszkesége által inkább ingerleni, mint engesztelni akarja.
Mindazok után, a mik rajta történtek, régen számot vetett az élettel.
Eszther nyilatkozatai oly hihetetlenek, oly minden valószinűség nélküliek valának, hogy azokat nem tekinthette egyébnek, mint cselnek s tökéletesen meg volt győződve arról, mikép Eszther őt Kázmér király bosszujának átadandja.
Mindeddig akadály nélkül hajtatott végre a merény.
Eszther útközben Herrmannal társalgott, néha Brzeslavszkynak is mondván nehány szives szót.
A terv egészen ki volt csinálva, mikép látszott, s a számításból semmit sem feledtek ki, legkevesebbé Rokiczana elragadásának szükségét s azon véletlenségeket, melyeket mellőzni soha sem szabad, mert kimaradhatatlanok.
- Mihelyt átmetszettük az országutat, - mond Eszther Herrmannhoz intézvén szavait , - elválunk egymástól; te átadod Lubart herczegnek Rokiczanát és levelemet , melyben mindaz meg van mondva, mire a herczeget figyelmeztetnem kellett; azután visszatérsz titkon s álruhában.
Addig én tisztában leendek avval, mit érdekünkben tennünk kell, s miként leendünk képesek a királyt megengesztelni.
Talán sikerül végkép eltitkolni tőle, hogy magam, személyesen befolytam Rokiczana eltávolításába.
- Velem ne gondoljon kegyed, - mond Herrmann, - csak magával; én őrködni fogok azon élet fölött, mely nekem azóta kedves, mióta annak minden perczét kegyed szolgálatára szentelhettem; de őrködni fogok kegyed élete fölött is, s ha sorsa változik, ha a viszony a király s kegyed közt megszünik, kisérem a hová akarja , hová parancsolja.
- Hű ember! - mond Eszther.
- Lubart herczeg, levelem után, - folytatá a hölgy, - hálával leend irántam s annál kevesebbé fog azon kétkedni, hogy leányát senkitől sem féltheti inkább, mint saját anyjától, mivel eddig is minden tette arra mutat , hogy anyjától féltette leginkább.
Eszther és Herrmann társalgás közben mind azt megmondották egymásnak, mit e koczkáztatott vállalatuk közben szükségesnek véltek.
Azután hosszú szünetet tőnek s kiki gondolataival és sejtelmeivel elfoglalva, legfelebb arra ügyelt, hogy lova félre ne lépjen, vagy össze ne bukjék e járatlan utakon.
Igy értek ki végre a sűrű erdőségből; a nap már hanyatlani kezdett s mikép a ritkább facsoportozatokban emelkedő erdőszélekig jöttek, szép és egyszersmind szelid tájkép nyilt előttök.
Tágas térség volt ez, messzire és szélesen terjedő s kék hegyektől övedzett , melyeknek a közelgő est párázati majd nem égszint kölcsönöztek.
Balra e térség elég tágas völgygyé szorult, hol a hegyek már közelebb voltak egymáshoz s azoknak dús erdőségeik sötéten borultak ormaikra és halántékaikra.
Két falut, többnyire földkunyhókból építve, lehetett kivenni, melyek egyike közel az erdőséghez nyul el hosszan és ritkás lakjaival; a másik kissé távolabb esett jobbra, s e kettő közt vonult el az országút, melyet át akartak metszeni, hogy a térségnek kevesebbé széles oldalán mielébb a szemközti hegységet s annak szorosabb s járatlanabb völgyeit elérhessék.
A vidék, mely most az utasok előtt terült, elhagyottnak látszott; az országút az említett két helységet metszette át s jelenben egészen üres volt.
Eszthernek szive könnyebbedett, a merény végre volt hajtva; mert az alig negyed órányi széles völgyet áthasítani, s a közelebbi hegységbe mélyedni, csekély feladat lőn.
Herrmannak egy éles, vidám tekintete találkozott Eszthernek szemeivel, melyekben félreismerhetlen diadalérzet égett.
Azután egy szó, hang, intés nélkül, gyorsan mint a villám vágtattak egyenesen az országút felé.
Nem voltak ennek árkai; azon utak sorába tartozott, melyeket az utasok magok készítenek s akkor legjobbak, ha legtöbb utasaik vannak.
Nem várt tehát rájok itt is akadály, bár a helységtől alig egy nyíllövetnyire kellett elhaladniok, ha a völgynek legkeskenyebb részét akarták áthasítni.
Eszther két elszánt ficzkót jelelvén ki a kiséretből maga mellé, úgy intézkedett , hogy mihelyt ujra a hegységet elérik, ő elváland a többitől s a legrövidebb uton visszatér lobzovi várába, míg Herrmann és Brzeslavszky Rokiczanát oldalutakon Halicsba kisérik s ott Lubartnak átadják.
Épen az országútra értek s a balra emelkedő hegység irányában voltak, midőn a közeli faluból hirtelen egy felséges lovag-csapat bontakozott ki.
Eszther elhalaványodott; de Herrmann hirtelen mellette termett s felkiáltott: - Lélekjelenlét, asszonyom!
Ezek nem a bán emberei s nem Bosnia felől jőnek .
Lassítsuk menetünket, nehogy gyors illanásunk gyanut gerjeszszen.
Mihelyt Rokiczana a lovagokat megpillantotta, éles kiáltást hallatott: - Segítség , segítség!
A jövő perczben kisérőinek tőrei mellére voltak szegezve; de Rokiczana megrántotta lova kantárát s felkiáltott: - Öljetek meg, nem akarok egyebet!
Míg a fegyveresek időztek, alkalmasint egy intést várván Eszthertől vagy Herrmanntól, Rokiczana folytatta kiáltását.
- Az egekre asszonyom, - mond Herrmann, Rokiczana mellé sietvén - mit cselekszik ? ama lovasok alkalmasint Kázmér király és kisérete, ha magát elárulja, minden veszve van s maga legelébb.
Kázmér nevének megemlítésére, s mivel Rokiczana látta, hogy üldözői a helyett , hogy gyorsabb száguldásra nógatnák lovaikat, lassítják azok lépteit, tétovába jött.
- Nem tudta, mi jobb, hallgatni vagy kiáltani? s míg ő darab ideig elhallgatván, a többiekkel együtt csendesen áthaladta az országutat, addig Eszther Herrmannal előre lovaglott, mindig szemmel tartván a fényes lovas csapatot, melyet alig pár percz előtt pillantottak meg.
Oly közel voltak az érkezők, mikép lehetetlen lőn Rokiczana első kiáltásait meg nem hallaniok, mint szintén észre nem venniök, hogy Eszther és kisérete sebes nyargalvást haladtak az országut felé s csak miután őket az ujon érkezők megpillantották, igyekeztek lovaik buzgóságát fékezni.
Mindez alkalmasint gyanúsnak, vagy legalább szokatlannak látszott s talán okozta , hogy amaz útiasan, de fényesen felkészült seregből egy deli fiatal lovag , fegyveres szolga kiséretében kivált, s pompás lovának féket eresztvén , elővágtatott s Eszther előtt termett.
II.
Mihelyt Herrmann a lovasnak szándékát észrevette s szemével megszámlálta, mintegy hányan lehetnek körülbelől a jöttek, hirtelen Bzreslavszkyhoz fordult s felkiáltott: - Védendjük magunkat halálig, ha kell!
- Hátrább a hölgyek! - kiáltott fel Brzeslavszky.
Egy percz alatt Eszthert és Rokiczanát kisérői körülfogták s megállítván lovaikat, várták az eléjök száguldó lovagot.
Mikor a lovag a csapat elé érkezett, Rokiczana, daczára annak, hogy előtte többen állván, hátrálták szabad látását, azonnal ráismert a jöttre s felkiáltott: - Kegyed az Kont lovag!
- Én vagyok, - felelt az ifju, hirtelen rá nem ismervén a hölgyre, azután a kisérethez fordulva, parancsoló hangon kérdezte: - Mi történik itt?
- Semmi rendkívüli, uram! s mi kegyedet érdekelné, - felelt Herrmann, daczosan a lovag elé ugratván s az urias beavatkozást, merész majdnem kihivó tekintettel viszonozván.
- Látja kegyed, hogy itt kiséretünkben békés hölgyek utaznak.
- Ezen ember hazudik! - kiáltott Rokiczana.
- Miként van az, asszonyom, - szólt Kont, felelet nélkül hagyván Herrmann szavait , - hogy kegyedet, kit még Sutiskán gondoltam, ezen előttem ismeretlen társaságban találom?
E kérdésből sejthetjük, hogy Rokiczana szavait, a lovak topogása s nyerítése közt Kont meg nem értette, bár a hölgyre egy élesebb tekintett után ráismert, nem csekély meglepetésére.
- Helyet, uraim! - folytatá azután, - e hölgyek egyikét ismerem és szólni akarok vele.
- Minő jogon? - kérdé Herrmann, - kiben forrott a méreg s ugy hitte, mikép a czifra lovag-csapattal még elbánhat, ha ez legkisebb kedvet mutatna beavatkozásra.
Herrmann kérdésére Kont lovag rögtön felelt: - Azon a jogon, melyet ismeretségem ad s a lovagi kötelesség törvénynyé tesz, s mivel kegyetek gyanusoknak tetszenek előttem.
- Előre! - kiáltott Herrmann; - különös mód az utasokat feltartóztatni! - evvel sarkantyut adott lovának s a csapat mindig körülfogva tartván a hölgyeket, előre kezdett azon irányban haladni, melyben az utat keresztülmetszették.
Rokiczana, ki előtt a szabadulás reménye állt, látván minő fordulatot vesz a dolog, élénken felkiáltott:
- Uram, ezek rablók, mentsen meg!
Kont a kiséret fegyvereseinek arczaikról s egész tartásukról itélvén, ha Rokiczana szavait nem is értette, hallott annyit, hogy a hölgy vele szólni akar, s azért kardot rántván, a gyorsan meginduló csapat előtt termett.
- Megálljatok! - kiáltott rájok, - tudni akarom, mit akartok s hová mennek e hölgyek?
E pillanatban Eszther kivált a csapatból s Kont elé lovagolt, - Uram, - szólt, - semmi erőszak! mi, miként látja, útban vagyunk.
-
- Kegyed, ugy látszik, - szólt a lovag, - utban van és saját akaratából; de miként jő azon úrhölgy társaságába, kit oly gondosan körülfogott kisérete s ki, úgy látszik, csak az erőszaknak enged?
Azon pillanatban, mikor Kont lovag kardot rántott, Herrmann, Brzeslavszky s a többiek hasonlót cselekedtek, ama fényes lovagcsapat előrenyargalván, Kont mellett termett.
Szemközt álltak most.
Kont lovagnak kisérete, vagy inkább a lovagcsapat, melyhez ő is tartozott, urakból s fegyveres szolgákból állt, összesen mintegy huszonnégyen lehettek.
Eszther nem azon természetek egyike, kiket valaki egyhamar elijeszthetende, mivel évek óta egy királyt s hatalmas királyt, látott lábainál s Kont lovaghoz s kiséretéhez hasonló elég férfiu tartotta magát szerencsésnek tőle intést és parancsot várni, megfogható, hogy ha Rokiczana nem leende társaságában, igen könnyedén felelt volna; de Rokiczana az igérkező védelmet észrevevén, a fegyverzörej és lótopogás daczára, melyet szavai letompítására szándékosan előidéztek kisérői, folytonosan kiáltott Kont lovagra, ki nem kétkedhetett többé , hogy itt előtte megfoghatatlan, de valódi erőszak történik.
Eszther semmit sem vesztvén el tartásából, udvariasan, de erélylyel felelt:
- Uraim, meglepő előttem, hogy kegyetek, számra többen mint mi, de mindnyájan , miként látom, nemes lovagok, utazó hölgyeket vonnak idegen földön kérdőre!
Ha kegyed azt véli, hogy utitársam nem jó szántából jő velem, legkevesebbé sem csalatkozik.
Őt atyjához viszem, kinek hatalma alól ki akarja saját veszélyére vonni magát.
Ez, uraim, minden feleletem.
Ha tudni akarják, kik vagyunk, hallják : nevem Eszther, eléggé ismeres gondolom a lengyel földön s kinyilatkoztatom , mikép, ha kegyetek nem pironkodnak békés hölgyek ellen erőszakkal élni, én és kiséretem védendjük magunkat.
Evvel Eszther lován fordított s Rokiczana mellé állván, Herrmann és Brzeslavszky ujra megindultak.
Kont lovagot Eszther felelete pillanatig zavarba hozta, Kázmér lengyel királynak viszonyát a híres héber hölgygyel tudván, ellene, mint a magyar király régi és hű szövetségese ellen véteni, mindenesetre a kényesebb dolgok közé tartozott.
De Kont lovag tétovája kevés ideig tartott, Rokiczana multját szintoly jól ismerte, mint Eszther jelenét s ez őt még inkább megerősítette azon gondolatban, hogy Kázmér király, ki nem szerette és szokta feledni, a mi legtávolabbról kudarczhoz hasonlít, alkalmasint kézhez akarja Rokiczanát kerítni, hogy rajta azon nevetséges szerepet megboszulhassa, melyet félig öntudatlan s kiváncsi szeszélyből a Viszla melletti romban játszattatott vele.
- Erőszak! - kiáltott fel Kont lovag, - ugy látom, hogy itt kegyed és kisérete részéről követtetik el a gyalázatos erőszak; akarom hinni, a hős király tudta és akarata ellen, - tevé udvariasan hozzá, - még pedig egy hölgy ellen, kit ismerek és tisztelek.
- - Megálljatok, urak! - folytatá Kont, - míg ama hölgygyel nem szólhatok szabadon s tőle magától meg nem tudom, minő atyáról van szó, holott szülői rég meghaltak, erőszakot erőszakkal fogok viszonozni.
E szavakra Herrmann s Brzeslavszky ujra sarkantyút adtak lovaiknak, melyeket a most velök szemközt felállott csapat mozdulatlansága zavarba hozott.
- Legyen erőszak tehát! - kiáltott Eszther, - védjetek s menjünk!
Míg e szóváltás folyt, addig a helységből, honnan Kont lovag a térségre jött, a nép kitolongott, inkább kiváncsiságból mint jó vagy rossz szándékból: férfiak , nők, gyermekek, kik csak akkor gyanítottak veszélyt, mikor látták, hogy Eszther emberei fegyvert rántottak s Kont lovag s kisérete hasonlót cselekedtek.
Volt -e valaki Esztherrel, kit e nép ismert, vagy a lengyeles öltöny több rokonszenvet idézett -e elő bennök, mint a sokkal fényesebb, de idegenes magyar öltözék s fegyverzet, mely Kont lovagot és társait azoktól megkülönböztette, nem lehet elhatározni.
Ez időben a nép harcziasb szellemű volt jóval mint jelenben; a mit most békésen, beavatkozás nélkül tekintendne, abban - nem csuda, ha e folytonos csaták és hadjáratok korában - pártot vett s talán ehhez a martalék reménye is járult.
Mihelyt komoly összeütközés esélyei álltak elé, a nép előre tolongott.
Többen , gyermekek és nők visszasiettek a faluba, míg a férfiak, kik közől nehányan , szénakészítés ideje levén, kaszákkal voltak ellátva, azon oldal felé tolongottak össze, hol Herrmann erőszakkal akart magának utat törni.
Komolyabb volt a pillanat, mint az ember egyelőre gondolná; mert Eszthernek s főleg Herrmannak érdekében levén e koczkáztatott, kétes sikerű merény mielőbbi végrehajtása, a legelszántabb s mindenre kész eszközöket választották.
A harczias szellemű Kont s mindazok, kik vele voltak, azonnal átlátták, hogy itt heves harcz fog keletkezni, a nélkül, hogy annak szerencsés végeredményén hősies szivük kétkednék.
Miután Eszther pártján, a mindig sürüdő falusi nép is nem vetendő súlyt dobott a mérlegbe, és a magyarok számát háromszorosan haladta, nem maradt ezek részéről hosszas választásra idő, valódi kudarcz és bátor beavatkozás közt.
Nem is kellett erre sokáig várni; azon pillanatban, mikor Herrmann dühösen nekirugtatott a már ellenségessé vált utas lovag csapatnak, valódi csataelegy keletkezett.
A nép előre tolongott s bár a magyar fegyveres szolgák nehány jól irányzott nyilat és kopját intéztek e kaszásokra, hol legsűrűbb volt a tömeg, fegyvereiknek korán sem volt oly hatásuk, minő jelenkorunkban a tűzfegyvereké leende, s a kaszák igen hatalmas támadó és védeszközt képeztek főleg lovak ellen.
Nem akarjuk hosszasan és részletesen leirni ezen összeütközést, melynek bonyodalmai jó hosszú félórát töltöttek be; legyen elég annyit feljegyeznünk , mikép Kont lovag mindjárt az összecsapás kezdetén, s mihelyt a nép beavatkozását észrevette, pár rövid szóval, mintha soha életében egyebet nem teende mint parancsolni s intézkedni, megtette rendeleteit.
A fegyveres cselédség s kiséret a népet igyekezett akadályozni a beavatkozásban, míg azok, kiket öltözetük s fegyverzetük mint urakat jelelt ki, Eszther kiséretét támadták meg.
Kont lovagnak pár hatalmas vágása az összeütközés elején mindjárt Brzeslavszkyt leszállította lováról.
Herrmann hosszas dühös védelem után körül lőn fogva, míg többen a fegyveresek közől halva s sebesülten hevertek a földön.
Eszther és Rokiczana, kiknek füleik mellett hasítottak el a nyilak és kopják , kiknek közelében osztattak a halálos csapások, még eddig hozzáférhetetlenek valának.
Rokiczana korán sem birt Eszther hatalmas idegzetével s férfias bátorságával; de bár halványan mint a halál, lélekjelenlétét el nem vesztette s az első perczet , hol maga körül szabadabb rést pillantott meg, arra akarta használni, Kont lovaghoz közelíteni s magát üldözői köréből kiszabaditni.
Mihelyt Eszther, ki őt pillanatig sem vesztette el szem elől, e szándékot észrevette, megragadta Rokiczana lovának kantárát s a csatázók elfoglaltatását a sürű porfellegben használván, sarkantyut adott lovának s egynek a még ép fegyveresek közül, pár szót kiáltván, mint a villám kitört a csataelegy közől s a völgy hosszában, egyenesen az erdőségnek tartott, mindenütt maga után vonván Rokiczana lovát, melynek nem kellett nógatás; maga sem akarván semmit inkább, mint az állatoknál ismert előérzetével a veszélynek, annak színhelyétől menekülni.
Véletlen nem egyéb okozta, hogy épen Kont lovag Eszther emberei egyikét, ki menekülni akart, egy hatalmas kardvágással megbélyegezvén, kihatott a porfelleg közől és észrevette, mikép Eszther használván az alkalmat - jó közel ért már Rokiczanával az erdőséghez, melynek ismeretlen homálya lehetlenné teendé, vagy mindenesetre nehezítendé - kézhez keríttetésüket.
Mihelyt ezt látta, azonnal a nyargaló hölgyek s egyetlen fegyveres után száguldott.
Ugy látszott az egész csata közben, hogy Kontra különös gondja s figyelme volt kiséretének, mit indokolnunk nem szükség, miután őt szintoly jól ismerjük, mint Rokiczana is tudta, ki az, a ki védelmére jött; bár ezt sem Sutiskán, sem e veszélyes órában, egyetlen tekintete, vagy hangja el nem árulták.
Mi volt jelenben czélja, minő szerencsés véletlen vezette őt Eszther utjába , nemsokára megfejtendjük.
Ha, miként mondtuk, Kont kisérete tanusította, mennyire becsesnek tartja a lovag életét, ő maga legkevesebbet sem látszott avval gondolni: mert annyira koczkáztatta, mintha valami sérthetetlenséget biztosító amulettel lenne ellátva .
Ketten tehát, kik észrevették, hogy Kont ama menekültek ellen intézte futását ; távolról kísérték őt s épen akkor érkeztek közelébe, mikor a lovag egy vágást kanyarított a nők mellett száguldó fegyveres szolga nyakára, s annak nyila Kont süvegét átfúrván, a közeledő lovagok mellé esett a földre.
Eszther e közben hátra sem tekintett, hanem a lódobogást hallván, Rokiczana felé fordította haragban felséges arczát és rákiáltott: - Láthatja kegyed, hogy mindent koczkáztatok védelmére, de első kísérletére magát kimenteni, éles tőröm véget vetend szándékának.
Rokiczana szeretett volna leugrani lováról; de az akkori nyergek magos kápája nem engedte ezt oly könnyen tenni, mint a mostaniak s a gyors haladásban nem bírt elég bátorsággal, a bizonyos életkoczkáztatással járó merényre.
Minden törekedése az volt, nyergében maradni s mindig avval biztatta magát, hogy Kont lovag elébb-utóbb győzend s megmenti őt.
Mihelyt a lovag Eszther elé került s annak útját állta, a hölgy egy éles tőrt ragadott ki övéből, s oly hirtelen vetette magát Rokiczanára, mikép, ha ezt fenyegetése, melyet hallánk, meg nem előzi, Rokiczana ki nem kerülendé a bizonyos halált.
De Eszther fenyegetése óta annak minden mozdulatát szemmel kísérte.
Első tőrrántására tehát a héber hölgynek, egy hajlással jobbra kikerülvén a szúrást, a jövő perczben Eszther karja Kont lovag vas kesztyüjének szorítását érezte, ki a tőrt kifacsarta kezéből.
Rokiczana mentve lőn!
Kont lovag azokat, kik az ellenséges csapatból megmaradtak , lefegyvereztette.
Eszther dühödt volt felindulásában s bosszújában nem bírt magával; de semmit sem tehetett, mert ketten a magyar fegyveresek közől visszavezették őt az út mellé , hol a csata közben magára hagyta védőit s ott szoros őrizet alatt tartották.
Kont lovag, a kísérettel jött számos vezetékek egyikét előhozatta Rokiczana számára, s miután az utasok társaságában jelenlevő orvos, a sebészi tisztet magára vállalván, a sebesülteket mindkét részről ellátta a szükséges első kötelékekkel : arról tanácskoztak a magyar urak, mitevők legyenek Esztherrel? mindent kerülni akarván, mivel Kázmér királyt megsérthetnék, a mennyiben ezt lovagiasságuk hátránya nélkül tenni képesek lennének.
Eszther mintegy száz lépésnyire a tanácskozó uraktól ült lován, dühös haraggal kiejtett szavait a magyar fegyveresek, mert lengyelül szólt velök a hölgy, nem értették.
Herrmann és Brzeslavszky, kik a csatában a legnehezebb sebeket kapták, az orvos által a lehetőségig gondosan bekötöztetve, leszálltak lovaikról s az út szélén ültek, várván a magyar lovagok tanácskozásának végeredményét.
Úgy látszott, hogy miután a jelenlévők mindegyike kisebb nagyobb felindulás közben véleményét kimondotta, abban állapodtak meg, a mit Kont lovag, ki utoljára szólt , határozott, s a mit mindjárt meghallunk.
Kont egy fiatal erőteljes tekintetű lovag kíséretében Eszterhez lovagolt, s miután ennek pár hirtelen s haraggal kiejtett szavát kezének egy intésével félbeszakította, ekkép szólt:
- Asszonyom, a magyar lovag mindenütt a hölgyek védelmére siet, hol azok ellen erőszak követtetik el.
Kegyed Rokiczanát akaratja s beleegyezése nélkül távolította el, nem tudom mi czélból, a sutiskai várból, ezt gátoltuk meg; de mi némber ellen nem folytatjuk a boszút.
Szabad tehát kegyed! - mehet akárhová; hogy pedig gaz czimboráit, kik érdemlett büntetésüket megkapták, nem tartom mint foglyokat magamnál, csak Kázmér király iránti tiszteletemnek köszönhetik ; szabadok ők is!
De ha bármi történik azután Rokiczana, vagy övéi ellen , biztosíthatom kegyedet, hogy abba Lajos királynak magának szava leend s aligha oly engedékenynek találandja őt, mint minket.
Eszther végig hallgatta a szólót, azután nem minden büszkeség nélkül, bár jóval lehangoltabban, mint csak kevés perczczel ezelőtt, szólt: - Kegyetek lovagok s azt állítják mégis, hogy erőszakosan támadván meg bennünket s ontván vért, nem követtek erőszakot!
- Ám lássák következését, - folytatá, - én egy tőrszúrással akartam véget vetni a nagy és fontos következésű botránynak, melyet úgy nevezett védelmük felidézend s melynek nem vetek több gátot; feleljen azok lelke róla, kik kéretlen beavatkoztak mások egyéni ügyeibe!
- Kéretlen! - kiáltott fel Kont lovag, - kéretlen? miután Rokiczana segítségért s védelemért kiáltott?
- Nem felelek erre! - viszonzá Eszther, azután éles bosszú kifejezésével s mintha méregtegzéből az utolsó tövist vonná ki, hogy avval vérezzen és mérgezzen egyszerre, felkiáltott: - kezeik közt vagyok, lovag urak, s életemmel mit sem gondolok, bár halálomnak akadna, s mindenesetre hősies megboszúlója; de ha szabad vagyok, hallják kegyetek utolsó szavaimat.
- Rokiczana Lubart lithvaniai herczegnek és Dianának, Kotromanovics István bosniai bán szent hírű nővérének, természetes leánya!
A mit itt állítok, be is tudom kétségtelenül bizonyítni!
Okom volt tehát őt atyjához visszavinni, miután saját anyjának szenteskedő bosszújától félteni lehetett, mert ellenei ármányainak nyomára jöttem.
Kegyetek egy könnyelmű, elvetemült némbert vonnak el az atyai hatalomtól, mely egyedül leend képes engesztelő fátylat vonni az elég szennyes történetre, mely Rokiczanát oly szomorú módon tette híressé.
- Ez az, a mit mondani akartam, most kész vagyok menni, vagy maradni, élni, vagy meghalni, nem érezvén magamban legkisebb hajlamot, az elsőt megköszönni, az utóbbi ellen kifogást tenni.
A mit Eszther mondott, csak Kont lovag értette, mert a magyar ifjak, kik mellette voltak, nem tudtak lengyelül.
Míg a hölgy beszélt, Kont ajkai körül kétes mosoly lebegett, mikor bevégezte szavait, csak ennyit felelt: - Jót akart -e kegyed tenni? ezt tisztázza ki saját lelkiismerete előtt; de egyet jegyezzen magának , hogy Rokiczana születésének titka, ha ily titok létezik, leplezve maradand, míg kegyed él, ha csak én magam fel nem oldom nyelvét!
Ha ellenkező történik - - e szavaknál Kont Esztherhez közeledett s nehány szót súgott fülébe.
Mihelyt Kont lovag a szavakat kiejtette, Eszthernek vonásai elhalványodtak, a nélkül, hogy kifejezésük félelmet, vagy megrettenést árúlna el; azután nagy fekete szemeit szegezte a lovagra.
Volt valami neme az elragadtatásnak a tekintetben , mely az ifjú nemes nyilt arczán nyugodott, s a hölgy felkiáltott: - Ezen óra tehát nem volt veszve mégis! - - hölgy vagyok, bámulom és szeretem kegyedet!
E talányos értelmű szavaknál szakítjuk a találkozást félbe, csak röviden megemlítvén, hogy Kont lovag a megszabadított Rokiczanával s egész kíséretével azon az úton haladott előre, melyet Eszther átmetszett azért, hogy mielébb a szemközti Lengyelhon felé nyúló erdőségek szélét elérhesse; Eszther pedig leolvadt számú híveivel amaz erdőségek felé vonult.
A halottakat a megszaladt nép Kont lovag felszólítására s fenyegetései után, hogy a falut rájok gyújtja, ha a halottakat visszatérvén nem találja tisztességesen eltemetve, átvették, és tisztességesen -e? nem tudjuk, de bizonyosan már csak egészségi tekintetből is eltakarították.
A magyar lovagok e rövid, de véres összeütközésben, melynek tanui valánk, oly férfiaknak mutatkoztak, kiknek nem jó haragját felidézni s ezt a nép jól megjegyezte magának.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE